Néztem az arcát. Néztem sötét szemeit, és nem bírtam betelni a látvánnyal. Akartam, kívántam, és szerettem. Őrülten. Úgy ahogy csak én tudok.
Néztem a mosolyát. Tetszett. Lágy finom kis mosoly volt, egy igazi, félénk kis mosoly.
Néztem az ajkát. Telt volt, érzéki, olyan mintha a Teremtő a bűnre teremtette volna.
Nem bírtam megállni, oda mentem hozzá. Lágyan megérintettem a haját, és kisepertem a szemébe lógó tincseket. Néztem a pírt az arcán, és úgy éreztem, megfulladok, ha nem lehet az enyém. Nem a vágyhajtott annyira, inkább a szerelem amit iránta éreztem.
Úgy éreztem, a könnycseppek kitörni akarnak, a gombóc a torkomba növekedett. A saját érzelmeim fognak megölni, azt hiszem. Csak néztem és nem akartam elhinni, hogy ő tényleg itt van.
Arcáról lassan lecsúsztattam a kezem a karján. Megremegett. Ez jó jel. Ugye?
Lágyan megfogtam a kezét, és felemeltem. Ajkaimmal megérintettem az ujjbegyeit, majd feljebb csúsztam, és megcsókoltam a kézfejét. Aztán átcsúsztam a csuklójára, oda is hintettem egy puszit, majd leeresztettem a kezét. Arca egyre pirosabb volt. A holdfény pont ránk vetült, így láthattam az arcát. Lassan a dereka mögé nyúltam, és magamhoz húztam. Eleinte tiltakozott. Nem szavakkal, de éreztem, hogy megfeszül a kezem alatt, és nem nagyon akar hozzámbújni. De én azért magamhoz húztam, és lágyan átfontam a testét karjaimmal, mint egy eleven korlát. Éreztem, hogy nekem feszül a teste, éreztem a lágy idomokat, a testéből áradó meleget, holott a ruha még rajtunk volt. Fejemet a vállára hajtottam, és beszívtam édes illatát. Szorosabbra vettem az ölelést, és úgy éreztem, mindjárt elkezdek sírni. De ő csak állt, nem tett semmit. Aztán feladtam a küzdelmet. Őt ölelve utat adtam az engem kínzó vágyaknak, és elkezdtem sírni. Ő megremegett, mejd éreztem, hogy átölel. Magához szorította a testemet, így késztetve engem hangosabb sírásra. Halk, nyugtató szavakat suttogott a fülembe, simogatta a hajamat, a hátamat. Nem akartam elengedni. Ő volt a váram, a hitem. Úgy éreztem, ha ő nem lenne, akkor semmit nem érne az életem. Miatta, érte képes voltam változni. Igen. Pedig mindenki azt hitte, örökké bunkó maradok, hisz' így ismertek meg. De mégis, ő érte levetettem az álarcot, amit viseltem.
Szavakkal elmondhatatlanul szeretem.
Ahogy ott álltunk a holdfényben, egymást ölelve, én sírva, arra gondoltam, vele kell maradnom. Nem akartam mást, csak vele élni, vele maradni, és elhinni hogy szeret, hogy tényleg engem választott. Sokszor gondoltam arra, hogy ha ő nem lenne, képes lettem volna bírni a harcot? Vajon el tudtam volna viselni Naraku őrültségeit? De a válasz ott volt mindig a kérdésben. Nem. Ő a mindenem, és valószínüleg nélküle képtelen lennék az életre.
Felemeltem a fejem, és a füle mögé simítottam fekte haját. Elmosolyodtam, ahogy elpirult. Annyira édes volt.
Lehajoltam, és ajkaimat lágyan az övéhez érintettem. Engedelmesen nyitott utat nekem, és ruhámba kapaszkodva viszonozta a csókomat. Nyelvemmel az övét simogattam, átcsalogattam hozzám. Nem harcoltunk, inkább csak ismerkedtünk. Nyelvünk összefonódott, és vele együtt a lelkünk, és a szívünk is. Még jobban magamhoz öleltem, és csak csókoltam. Kezemmel a hátát simogatta, néha-néha megérintve a fenekét.
Felemeltem a fejemet és a szemébe néztem.
-Szeretlek, Kagura-suttogtam az ajkaira.
-Én is szeretlek, Sesshomaru-mosolygott rám, majd újra az ajkaimra hajolt. Megcsókolt, és magával húzott a földre.
|
