Az éjszaka sötétsége sűrű lepelként borult a kisváros apró házaira. Teljes volt a csend, semmilyen nesz nem hallatszott. Kísértetéjes, torokszorító némaság. Az utcát szegélyező fák ágai is komor hallgatásba burkolóztak. Életnek nyoma sem volt. A sarki utcalámpa fénye hirtelen megrebbent. Mintha sejtette volna, hogy hamarosan valami történni fog. Valaminek a szemtanúja lesz. Ekkor az utca végén feltűnt egy árnyék. Egyre nőtt és egyre gyorsabban közeledett. Végül egy fekete füstfelhő alakját öltve hömpölygött végig a házak előtt. Hangos csattanással robbant szét és egyúttal csapódott be a macskakövekkel borított járdába. Maga körül felszaggatta a burkolatot, több méterre hajítva a köveket. A füst elülte után láthatóvá vált a fekete talárba öltözött alak. Arcát csuklya fedte. Alkata érőt sugárzó, termete tekintélyt parancsoló. Az alak most felfedte arcát. Csuklyáját hátra hajtva lépdelt kimérten, míg maga mögött nem hagyta a pusztítást. Nemsokára az utcalámpa fénye rávetült arcára. Haja vállig érő, orra enyhén kampós. Arcát most az égre emeli. Szemei feketék, mint a haja, gyűlölettől csillognak. Homlokán apró ránc jelenik meg. Éjfekete szemei a távolba merednek. Mintha várna valamire, vagy valakire. Várakozása alatt fel-alá sétált az utcán gondolataiba merülve.
„ – Ne hidd, hogy minden álmom volt kijönni… csak azért vagyok itt, mert a többiek mondták, hogy fenyegetőztél. Képes lettél volna komolyan itt aludni a portré előtt?
Lily Evans arca igazi haragot tükrözött. Hálóköntösét igazgatva mászott elő a Kövér Dáma portréja mögül. Haja kócos, szemei karikásak, ám az előtte álló fiú szemében a világ leggyönyörűbb nője volt még így is… sőt, főleg így.
Lily kirohanása után a hollófekete hajú fiú összeszedte magát és megszólalt.
- Csak azért jöttem, mert bocsánatot akartam kérni. Tudom bolond dolog volt… annak nevezni Téged, de csak véletlen volt! – fejét lehajtva sandított a lányra, tekintetét kereste.
- Mondd csak ki Per! Ha egyszer megtetted most már ne szégyellj engem sárvérűnek nevezni!
Perselus összerezzent a lány kemény szavaitól. Arcára mélységes szenvedés költözött. Némán figyelte a lányt, aki mindent jelentett neki, és akit megbántott.
- Ez is annak a Potternek a hibája! – fakadt ki. – Ha nem űz gúnyt belőlem mindez nem történt volna meg!
Lily csak tátogni tudott. Nagylevegőt vet majd kifújta azt. Ezt a műveletet jó párszor elismételte mire szóhoz tudott jutni.
- Per, tudom, mennyire nem kedveled James Pottert. Hidd el én sem, amit leművelnek az iskolában és az a bugyuta név: Tekergők! Egyszer hallottam amint azt a szegény Petert Féregfarknak nevezték. Felháborító. Mégis… Per nézz rám! – azzal, vékony ujjaival felemelte a fiú állát, hogy a szemük találkozzon. – Per, amit mondtál, az sértő volt, még ha igaz is. Rossz hatással vannak rád a társaid.
- Nem, dehogy is ők csak szórakoznak! – kapcsolt védekező állásba automatikusan.
- Neked az szórakozás, ha bűbájt szórtok gyanútlan első évesekre? – Lily szemei elkeseredéstől fénylettek. – Per, egyáltalán nem tetszik a társaság, akikkel mutatkozol. Az a Macnar, meg a többiek. Halálfalók akartok lenni… és még csak nem is tiltakozol.
Lily undorodva hátrált egy lépést. Perselus pedig nyomban közeledett.
- Néz Lily akkor sem… akkor sem akartalak…
- Mit Per? Sárvérűnek nevezni? De az vagyok! És sokan vannak, még akik szintén azok, őket is így nevezed? Én miért lennék kivétel? Tőlük biztos nem kértél bocsánatot!
- Mert te… mert téged… - szavai elakadtak, hangja elcsuklott.
- Nem Per, nem vagyok különb, mint a többiek. – zárta le a beszélgetést Lily és hátat fordítva a szavakkal küszködő Perselusnak visszamászott a portré lukon. „
A férfi arcán most egy könnycsepp gördült végig. Fejét lehajtva támaszkodott egy lámpaoszlopnak. Bánata apró formája arcán végig gurulva most a földre hullt. Ekkor azonban nesz támadt az utca másik vége felől. A férfi pálcát ragadott és a hang irányába fordult. Szíve vadul dobogott.
Halk kopogás rázta meg a csendet, ami egyre erősödött. A másik oldalon a homályból egy nő körvonala tűnt elő. Alkata vékony, kecses, lábán magas sarkú, könnyű nyári ruha fedte testét. Kezében pálcát szorongatott. Ahogy elhaladt az utcalámpa alatt előtűnt hosszú vörös haja, szeplős arca. Fejét lehajtva, sietve közeledett. Amikor a férfi elé ért fejét felemelve tekintetük találkozott. A zöld szempár és a fekete. Pár perc telt el, míg csak nézték egymást! Szavak nélkül kommunikáltak, amikor a nő szeme könnybe lábadt.
- Oh, Per, mennyi év telt el! – susogta lágyhangján majd váratlanul szoros ölelésbe zárta a megdöbbent férfit.
Perselus Piton hirtelen tágra nyílt szemekkel tűrte a nő kirohanását, aztán sóhajtva viszonozta annak gesztusát.
- Lily! – nyögte alig hallhatóan és arcát a lány hajába temette.
Hosszú percekig tartott az örömük, amikor kibontakoztak egymás karjaiból és elindultak a kihalt utcán.
- Miért hívtál ide? – tette fel a kérdést Lily.
- Látnom kellett, csupán ezért. – Perselus most hátrafésülte a rakoncátlan tincseket, amelyek arcába hulltak.
- Tudom, hogy van még valami Per, ismerlek már annyira. – mosolyodott el Lily.
Perselus megint a hajába túrt. Zavara most már szembetűnő volt, titkolni felesleges lett volna. Hirtelen megállt és megragadta Lily karját majd maga felé fordította a nőt.
- Veszélyben vagy! – bökte ki végül. – Halálos veszélyben! A Nagy Úrnak tervei vannak… és téged is megemlített. Pontosabban Pottert, de most már hozzá tartozol. – hangja tele volt keserűséggel mikor kimondta James Potter nevét.
Lily elsápadt. Arcából minden szín kifutott, szemei rémülten kutatták Perselus tekintetét.
- Mégis miért mondod el ezt nekem? – kérdezte most lerázva magáról a férfi kezeit.
Perselus meglepődve hagyta, hogy a törékeny vállak kicsússzanak féltő kezei közül. Nem értette Lily miért kételkedik benne. Már több mint fél éve annak, hogy megkereste Dumbledoret és elkezdte kettősügynökségét. A nőnek erről hallania kellett, hiszen tagja a Főnix Rendjének.
Megint nem jöttek a szavak, pont, mint akkor, annak is már több mint tíz éve. Nagylevegőt vett, most nem lehet meghátrálni. Megkereste a nő tekintetét és szemeit az övébe fúrta.
Kész kimondta, ennyi év után sikerült befejeznie a régi beszélgetést és valódi érzelmeit a nő elé tárnia. Csak azt bánta, hogy mindezzel elkésett. Lily férjhez ment.
A nő arcát pír öntötte most el. Többször nagy levegőt vett ám semmit nem tudott mondani. Csak nézte a fiút, aki annyiszor támogatta, akire mindig számíthatott, és aki nem tudott lépni, amikor szüksége lett volna rá.
Szemeivel megkereste Perselus kérlelő tekintetét. Próbált szavak nélkül bocsánatot kérni egy olyan dologért, amiért nem vonható felelősségre. Őt várja haza a férje, aki most azért viselheti ezt a címet, mert a jó időben mondta ki a megfelelő szavakat. Perselusnak ez nem sikerült. Száját összeszorította, fejét felemelte és elsétált a férfi mellett, bele a sötétségbe. Perselus még egy darabig hallotta távolodó lépteit ám hamarosan azokat is elnyelte a némaság.
Az éjszaka sötétsége sűrű lepelként borult a kisváros apró házaira. Teljes volt a csend, semmilyen nesz nem hallatszott. Ekkor hirtelen egy hang hasított a levegőbe. Az elkeseredés hangja volt ez, a tehetetlenségé. Perselus Piton a macskaköves járdán térdepelt. Talárja lábait eltakarta, haja az arcába hullott. Szemeiből könnyek csorogtak. A kisváros némaságát egy férfi zokogása verte fel. Egy utolsó pillantás a legszebbre búcsúkönnyei voltak ezek.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Piton a dombon állt. Összetörten, szemei tompán fénylettek. Az előtte álló férfi félhold alakú szemüvege mögül tekintett rá. Szemeiben szánalom és undor keveredett.
- Azt mondta megvédi… és most halott. – fakadt ki Piton.
Dumbledore nyugodt kifejezéssel nyugtázta a férfi kirohanását.
- Olyasvalakibe fektették bizalmukat, aki elárulta őket. Én mindent megtettem. – mondta a professzor. Viszont örömmel tudatom magával, hogy a fiú túlélte.
- Kit érdekel a gyerek! Lily halott! – rivallt rá az öreg mágusra.
- Talán érdekli, hogy a fiú az anyja szemeit örökölte…
Piton döbbenten meredt Dumbledorera. Emlékeiben felidézte az utolsó találkozás fájó pillanatait, az utolsó pillantást a szempárra. Könnyekben tört ki.
- Legfőbb dolgunk megóvni a fiút. Voldemort vadászni fog rá!- folytatta az igazgató. – A segítségére lesz szükségem.
- Rendelkezzen velem! – bólintott kábán Perselus.
- Ne fogalmazzon ilyen alantasan, eddig is sokat segített. Most menjen haza és pihenjen. Magára fér!
O°O°O°O°O°O°O°O°O°O°O°O
Félhomályos szoba közepén egyetlen fénysugár derengett. Kékes fénye rávetült a mellette álló alakra. Perselus merőn nézte a jelenést. Egy ezüst őzsutát. Könny gördült le a mágus arcán.
- Lily…- suttogta a sötétségbe.
Kezével a patrónusa felé nyúlt ám ekkor az szertefoszlott. Ott maradt egyedül a gyászával és a szűnni nem akaró fájdalommal melyet a szívében érzett. Akkor este valami véget ért. Perselus Piton egyedül maradt a fájdalommal és a bosszúval, melyre soha nem adódott alkalma. Egyedül maradt az örök beteljesületlen szerelem érzésével MINDÖRÖKKÉ!
