|
Mindig figyeltem Őt. Megtehettem, hiszen amíg én csak érdekbarátokkal töltöttem a világos perceimet, akik feltűntek, fényem tompítva tomboltak majd odébbálltak, mintha mi sem történt volna, addig Ő... Ő a gyönyörű tavon feltűnve sosem volt egyedül. Ugyan azok az arcok, és ő mindig mindenkire fordított figyelmet, és még olykor magára is jutott ideje. Az ezernyi alak között mégis ő tündökölt a legszebben, mert senki sem tört arra, hogy elhomályosítsa. Én mindenkit elmartam magamtól a forrófejű viselkedésemmel, ő pedig higgadt nyugalommal karolt fel akárkit, aki az útjába került.
Az est fénypontjaként megállt középen, és a parketten átvonulva hagyta, hogy a fényében sütkérezzen bárki. Óvta az emberek titkát, amit sejtelmesen elsuttogtak a jelenlétében, ezernyi csoda tudója volt, és úgy gondoltam, hogy sokak magányát enyhítette szótlan jelenlétével. Ígéretek ezrei szálltak felé, és Ő csak rendíthetetlenül állt, mindent kézben tartva. Téren és időn át, hosszú órákon keresztül mindig ott volt, szilárdan, a kis udvarhölgyei körében, és úgy tűnt, nem csak nekem tűnik megközelíthetetlennek. Senki sem ért hozzá, nem mentek a közelébe, de körülötte legyeskedtek és táncoltak állandóan, sosem hagyva egyedül, mintha gardedámra szorult volna.
A többiek arany ruhában, csillogó ezüsttel próbáltak túltenni rajta, de senki sem volt képes rá. Bőre fehér volt, és csillogó, mintha gyémánttal fedték volna be minden porcikáját, haja végtelen hosszú, az enyémmel vetekedő, és ében, ahogy az opál szemei is. Maga volt a megtestesült tökéletesség. Felbukkanva előbb keveset mutatott magából, haja mögé és az éjjel leple alá rejtve csodás arcát, majd lassanként feltárta arcát. Ám mégis az embereknek és a körülötte lévőknek olyan érzése volt, hogy az oldala örökre rejtve marad. Karcsú volt, törékenynek tűnt, mégis erőtől duzzadt, és ezt az erőt sugározta szerteszét. Hatalma sem volt sosem kétséges, ereje volt a víz felett, így a Föld tengerei, és persze az emberek is önkénytelenül igazodtak hozzá.
Nem úgy, mint én. Ő olyan fenségesen gyönyörű volt, szívfájdítóan érinteni való, és mégis távolságtartó... én meg a barna bőrömmel, és a nevetségesen vörös loboncommal és narancs szemeimmel elbújhattam volna mögötte. Hirtelen, és tenni vágyó, olyan, akihez bárki ért hozzá, elpusztult. Ezért csodáltam az ő hűvösségét, amit mégsem próbált senki érinteni, velem ellentétben.
Tűz és víz... Azt mondják, hogy mindig taszították egymást, mégis, én miért vágyok arra, hogy rám nézzen, és meglásson, megérintsen, enyém legyen?
~*~
Mégis eljött az én időm. Eleinte nem vettem észre, el voltam azzal foglalva, hogy plátói érzéseket tápláljak Iránta. Így amikor egyszer csak ott termett előttem, és erőteljesen, határozottan lépett felém, elvesztem. Mindig engem tartottak a dominánsabb félnek, aki tele pusztító erővel csak leigázni tudott dolgokat, mégis ahogy karjait nyújtotta, belső vadállatom elcsendesedve hunyászkodott meg, behódolva Előtte. Elhagyta a többieket, akik árván keresték őt, és próbálták a hangyányi fényükkel az éjjeli termet bevilágítani, és nyomára bukkanni, miközben ő velem volt.
És én égtem. A vágytól, az örömtől, a szenvedélytől, a félelemtől és a hitetlenségtől. Egyetlen érintéssel feldúlt és megsemmisítette a nem létező ellenállást. Megtehette volna, hogy ekkora erővel elpusztít, mégsem tette. Úgy ölelt, mintha nagy kincset talált volna. Óvatosan fonta körém magát, és szeretett, mintha üvegből volna Ő és Én.
Nem győztem betelni vele, és nem is tudtam. A reggel kötelessége mindkettőnket elszólított, így ígérettel és csókommal ajkain illant el akár egy délibáb mellőlem. Vágyakozva égtem Utána. És ő mégis úgy tűnt, közönnyel, és hűvösen vészelte át az időt, amíg a kötelessége szólította. És én csodáltam érte.
Majd imádtam, amikor újra hozzám érve lehullt a közöny álarca, és testemtől felhevülve simult hozzám. Mintha csak tegnap ment volna el, úgy rajongott körbe, és én nem maradtam adósa. Megmártóztunk a gyönyör tavában, felrepültünk a gyönyörök csúcsára, és aztán együtt pihentünk a senkik földjén. És azt az arcát is megmutatta nekem, amit senki másnak. A mosolyát, a szerelmét, és a rajongását. Az Övé lettem. A rabja. Lehűtött, én pedig hűs bőrét felmelegítettem.
És a mai napig az ő léte éltet.
Mert én vagyok a Nap, melyet akárki láthat, és melyet hibáztatni lehet, melyet eddig senki sem szeretett. Mert Ő a Hold, mely mindenkié, és akinek mindenkire van ideje, de igazán Hozzám tartozik. És én hozzá. Az övé vagyok, míg a Föld gravitációja engedi. A csillagok pedig a távolból irigyen figyelhetik, hogy szelídít meg és tesz magáévá. Mert amint a fénye ellobban végleg, én is kihúnyok majd, mint a végigégett gyufaszál.
Eljött a névnapom, és egy kis csecsét írtam az éjjel leple alatt a képre bukkanva... Lehet később majd bővül. Mert az éjszaka csodái végtelenek...
|
