|
Boldogan sétáltam be az iskola kapun. Már messziről megpillantottam Mattet, és szinte repült hozzám. Szívem vadul dobogni kezdett. Szeretem, és ő is engem. Mikor odaértem felkapott, és átölelt. Mindig is csodáltam, hogy ilyen erős. Kaptam a számra egy puszit - nyilvános helyen vagyunk, ilyenkor nem szoktunk többet -, majd kézen fogott.
- Mi lesz az első órád? - kérdezte.
- Geometria. Unalmas lesz...
Szeretem azt az órát, de ha tudod az anyagot, igen álmosító tud lenni.
- Hát.. Akkor majd találkozunk. - Köszöntünk el egymástól a terem ajtaja előtt.
Lassan becammogtam a terembe és leültem a helyemre. Előszedtem a cuccomat és vártam. Két perc volt az óra kezdésig. Megcsikordult mellettem a szék, én pedig meglepődtem. Sosem ült mellém senki, csak ha akart valamit. De most nem hiszem, hogy a házi kellene neki. Ráemelem a tekintetem és megakad a szemem az övén. Féloldalasan mosolyog rám, rövid, fekete haja össze-vissza meredezik. Egész helyes.
- Helló. - Köszönt mély, bársonyos hangján.
- Helló. - Valahonnan ismerős, de nem ugrik be a neve. Nem foglalkoztam volna vele, ha nem lett volna olyam beszélgetős kedvében.
- Oliver vagyok... Biztos nem emlékszel rám.
- Ne haragudj, de nem.
- Semmi baj. - Még mindig mosolygott, ami zavaró volt.
- Látom, jól el vagytok a barátoddal.
- Aha - feleltem tömören. Nincs kedvem most erről beszélni.
Szerencsémre becsöngettek, így nem kellett folytatni ezt a beszélgetést.
Következő órán is megáldott a sors Oliver padtárssal. Kicsit idegesített az állandó féloldalas mosolygása. Nem tudtam mi jár a fejében, és ez idegesített. Folyton beszélt, tartotta a kontaktust velem, legalábbis próbálta. Alig vártam, hogy Matt-tel legyek. Persze követett Oliver, de egész jól ki tudtam zárni.
Ez ment 2-3 héten keresztül. Teljesen hozzászoktam, néha egész jól elbeszélgettünk. Megszoktam azt a mosolygását, és a mély, zöld vizslató szemeit is. Matt nem vette jó néven, hogy így összebarátkoztunk. Megbízott bennem és tűrt.
Oliver egész jó fejnek bizonyult, adtam neki egy esélyt. Egyre gyakrabban létesített testi kapcsolatot, vagyis végig simított a kezemen, vagy hátamon. Eleinte nagyon zavart, hiszen valakivel már együtt voltam. Később viszont már egyáltalán nem zavart, néha én akartam, hogy csináljon valamit. Nagyon furcsa volt nekem, hogy ilyet váltott ki belőlem. Amikor Mattel voltam, gyakran gondolkoztam el azon, hogy milyen lenne Oliverrel.
Még is... Nem érzem, hogy szerelmes lennék belé. Fontos nekem, de ami összeköt vele az nem ez. Inkább valami megfoghatatlan dolog, ami nem enged, nem hagy szabadságot. Nem akarom megbántani Mattet, nem érdemli meg.
Muszáj volt vele beszélnem. Nem hagyhattam, hogy így maradjon, fájdalmat okozzak neki. Ebédszünetben ejtettem meg. Egymással szemben ültünk le. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, de szükség van erre.
- Én... Szeretnéd beszélni veled... - kezdtem bele. Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondjam, de tudtam, fontos.
- Figyelek - mondta mosolyogva.
- Arról lenne szó - az asztalra néztem -, hogy nem tudom folytatni. Én... Sajnálom, de nem megy tovább
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza, arcán értetlenség tükröződött.
- Szakítanunk kell - láttam arcán, hogy nem így gondolja.
Felálltam és oda hajoltam hozzá, majd adtam a homlokára egy puszit.
- Sajnálom.
Elmentem onnan. Nem néztem vissza, nem tudtam volna elviselni az arcát. Fájdalom, meg nem értettség ülhet rajta. Végig ez az arckifejezés kísértene. Nem érdemelte meg a fájdalmat, de nem hazudhattam neki tovább. A könyvtár felé vettem az irányt, csend van és békesség. A legjobb hely, hogy gondolkozzak. A leghátsó asztalhoz mentem. Teljes csöndben mentem be, nem is néztem körbe, kik vannak bent.
Csak a székre ültem, semmi máshoz nem értem. Nem akarom, hogy más is összetörjön, elég, hogy Matt szíve darabokban van; miattam. Én mégsem érzek semmit, semmi ürességet, vagy fájdalmat. Mintha megkönnyebbültem volna... Leraktam a táskámat a lábam mellé, és felnéztem. Oli volt ott, amint meglátta az arcomat, egyből letette a könyvet, amit olvasott.
- Mi történt? - kérdezte bársonyos hangon.
- Szakítottunk. - Elkezdtek folyni a könnyeim. Ránéztem, bele abba a csodálatos zöld szemeibe, amik vonzottak, mintha a sötétség akarna benyelni. Nem kérdezett semmit.
- Miattad. Valami olyan van köztünk, amit nem értek - nagyot nyeltem, majd folytattam. - Szeretem Matt-et, de hozzád olyan, mintha egy fonál kötne. Egy elszakíthatatlan, megsemmisíthetetlen madzag. Nem szerelem - megcsóváltam a fejem, kézfejemmel pedig letöröltem az arcom -, ez erősebb. Hiába akartam elvágni, csak megerősödött.
Nem szólt semmit, figyelmesen végig hallgatott, majd közelebb hajolt és megcsókolt.
- Igen, én is szeretlek – mosolygott. |
