|
Ismét egy befejezett szerepjáték az én édes Asszonykámmal. Ezúttal az ókori Görögország került sorra, a történet pedig egy olimpiai nyertesről, és az ő édes unokaöccséről szól, aki szintén meg akarja nyerni az Olümpiát.
Köszönöm ezt a játékot is! <3
Teirász
Nem rég levelet kaptam Lattviától, melyben közölte, hogy unokaöcsém hamarosan idejön. Leveleiből egészen jól megismertem személyiségét, ami nővérem szerencséjére igen műveltnek, és határozottnak tűnik, aki bírni fogja azokat a feladatokat, amiket szánok neki, viszont két problémám van ezzel a dologgal, hogy unokaöcsém ide költözik. Az egyik, hogy mégis ki tudja, hogy nem csak a nővérem anyai elfogultsága miatt íródott le a fiú jelleme úgy, ahogy, hanem tényleg olyan-e, a másik pedig, hogy ez bizony azt jelenti, hogy kényelmes, nyugodt, agglegény életemnek annyi. Nem lesz már az, hogy csak olyankor fogadok embereket a házamban, amikor nekem tetszik, hanem meg kell tanulnom együtt élni egy fiatal, nevelőapja által zaklatott fiúval.
Igazából azt sem tudom, hogy mit kell tenni egy fiatal fiúval, sőt, hogy kell nevelni egy olyat, aki sportolóvá, az olimpia nyertesévé szándékozik válni, hisz az még hagyján, hogy hetente elhozzák a szülők a gyereket, hogy tanítsam sportokra, olimpistává válni teljesen más dolog. Azzal minden nap foglalkozni kell, és az embernek teljesen biztosnak kell lennie önmagában. És igen, itt jön be a másik dolog, amivel még kevésbé tudok mit kezdeni: a nevelőapja általi zaklatás. Nem éltem át, és senki, aki körülöttem él, nem élt át ilyet, még a szolgáim sem, így nem tudom, mire kell, hogy készüljek. Egyet viszont tudok: ha gyenge a lelke, és a morgolódásaim miatt kiakad, vagy elsírja magát, vagy akármi, akkor beadom egy bentlakásos fiúiskolába, én nem fogok vele foglalkozni. Az, ha bírja a strapát, csak jó, azt jelenti, harcos lelke van, viszont ha ennyitől kikészül, jobb lesz neki valamelyik isten papjává, vagy tudóssá válni.
- Petra, a fiú szobája készen áll a fogadására?- kérdezem egy szolgálónőmet, aki fölszolgálja gyümölcsökből, nyúlhúsból, és könnyed vörösborból álló ebédemet. Kint eszem, a kertemben, szeretem ezt az ágas-bogas helyet. Van a kertemnek mindenféle része, de dél környékén, mikor Héliosz a legmagasabban jár az égen, jobb ebben a kevésbé megmunkált, szinte erdőre hasonlító helyen étkezni, miközben hallgatom a közeli patakocskám csobogását. Tökéletes helyet vettem magamnak, itt mindig lehet mit csinálni, és mindenféle növény megterem itt. A borom is, saját termesztés, és állítom, hogy a környéken a legjobb.
- Igen, gazdám. – Elégedetten bólintok, és intek, hogy nyugodtan vegyen csak a gyümölcsből, megérdemli. Ők is ugyanazt szokták enni, amit én, csak kevesebbet, hiába mondom, hogy ehetnek annyit, amennyit csak akarnak. Furcsa szolgálóim vannak nekem… máshol meglopják a gazdákat, ha tehetik, míg nálam, ahol ehetnének kedvükre, keveset esznek, mintha éheztetném őket. – Köszönöm, gazdám, nem kérek – hajtja meg a fejét, és sóhajtásomra el is megy. Tényleg nem esznek ők semmit…
Nem tudom, mikor jön a fiú, időpontot nem mondott nővérem, de azt mondta, estefelé érkezik, éppen ezért lepődök kissé meg, hogy idegen ló érkezik a birtokomra, melyről sajátjaim izgatott nyerítése értesít. Egy utolsó falat szőlőt bekapok számba, és a poharam alján levő bort is még megiszom, csak azután kelek föl székemről, és indulok a birtokom bejárata felé. Innen csak pár lépés elérni a házamat, és utána is csak a ház oldala mellett kell elmennem, hogy hamarosan megpillantsak egy fiatal, fekete hajú fiút. Testalkata vékony, de izmos, fehér tógája kiemeli bronzbarna bőrét. Ha máshogy nem, testalkatilag teljesen megfelel az elvárásaimnak – tökéletes.
Nem figyelhetem sokáig észrevétlenül, mivel ahogyan szolgám útmutatása szerint erre vezeti lovát, pillantása rám siklik, és az enyémhez teljesen hasonló, kék szemeibe mélyeszthetem pillantásomat. Szépséges ifjú, nem csodálom, hogy nevelőapja is bepróbálkozott nála. Biztos vagyok benne, hogy sok rajongója lesz, ha egyszer eljut az olimpiáig.
- Üdvözlet otthonomban, unokaöcsém – szólítom meg, és felé sétálok. Kissé bizalmatlanul méreget, valószínűleg kicsit félhet attól, ha egy férfi testet csak egy alul takaró tógában láthat, ám ezt meg kell szoknia. Bár így csak a nagyon melegben hordom ruhámat, ennél többet is ki kell bírnia, hisz az olümpián meztelenül kell megküzdenie ellenfeleivel. – Intézd el lovad, bent várlak majd leendő otthonodban, és elmondom a tudnivalókat – mondom, és meg sem várva reagálását, besétálok a hűvösbe.
Összeszedem, hogy mikről kell tudnia, és úgy gondolom, a legfontosabbak azok, hogy amit tud, azt önmagának kell elintéznie, mert itt minden szolgámnak megvan a maga feladata, és nem fognak minden óhajára ugrani, illetve az, hogy mindent úgy, ér akkor kell tennie, amit, és amikor mondok neki. A többi szabály elég, ha időközben előjön, de mondanom kell majd, hogy fel kell készülnie, hogy minden nap edzenie kell, hogy mire eljön az a kor, hogy kezdhet az olümpián, addigra ő is pontosan olyan fölkészült legyen, akár a többi versenyző.
Furcsa lesz egy másik emberrel élni, aki nem a szolgálóm… - nyomom el sóhajom, mikor látom belépni ajtómon a fiút. Ohh, tényleg, még tárlatvezetést is kell tartanom, hogy tudja, mi merre van. Hamar bele kell szoknia, mert elég nagy a birtok, hogy könnyedén eltévedjek, és nem szeretnék órákat a keresésével tölteni.
Thészeusz
- … és lehetőleg ne okozz neki gondot. A bácsikád néha eléggé morgós tud lenni, de ne vedd a szívedre, ez nem azt jelenti majd, hogy utál téged. Ha viszont a terhére leszel, nem tudom hova küldhetnélek még – sóhajtja édesanyám, monológja befejezéseként. Tudom jól, hogy nem szívesen küld el a közeléből, de úgy gondolja, hogy így a legszerencsésebb, tekintve a kapcsolatomat nevelőapámmal.
Ő nincs is most itthon, azóta, hogy megtámadott, nem beszéltünk sokat, alig találkoztunk. Azt mondta anyámnak részeg volt, és bocsánatot is kért tőlem, de én nagyon jól tudom, hogy maximum a düh szállt a fejébe, nem az alkohol. Anyámat viszont sose bántotta még, úgyhogy nem félek itt hagyni, és örülök, hogy elmehetek olimpikon nagybátyámhoz, legyen bármilyen a személyisége. Mégis csak az anyám testvére, olyan rossz nem lehet.
- Ne aggódj ennyit anyám, nem fogok az agyára menni, és világgá menni se a morgolódása miatt. Elég nagy vagyok már, tudok vigyázni magamra. Spártában ilyenkor már bőszen háborúznék – felelem neki, szelíden eltolva magamtól hajamat igazgató kezét.
Mosolyogva biccent, de még Teiresziász is láthatja, hogy nem múlt el az aggodalma… Nagy nehezen mégis utamra enged, én pedig lelkesen pattanok fel lovamra, hogy búcsút intve kivágtathassak a birtokról. Az úton éppen szembejön velem nevelőapám, így némi hezitálás után neki is intek. Rosszkedvűen viszonozza, mintha nem örülne neki, hogy elmegyek.
Nem mintha a barátaim örültek volna, de nem a világ végére megyek, és mindegyikük megérti a helyzetem, na meg tudják, hogy ez remek esély a célomhoz való közelebb jutásra. Nem mindenki tanulhat egy olimpiai bajnoktól.
***
Hosszú út van mögöttem, de végre látom nagybátyám birtokát, így sietségre ösztökélem lovamat, és csakhamar átlépem a kaput. Kissé tanácstalanul pillantok körbe, de szerencsére gyorsan megjelenik előttem egy ember, talán szolga, és útbaigazít. Lovamat vezetve indulok el a mondott irányba, de rögtön szembe is találom magam a birtok urával.
Rögtön felismerem, hisz le se tagadhatnák a rokonságot édesanyámmal, és nem csak szőke haja, hanem az enyémhez megszólalásig hasonló, kék szeme is árulkodó.
- Üdvözlet otthonomban, unokaöcsém – szólít meg, és felém lép. Hallottam már róla anyámtól, de azért még idegennek mondanám, ráadásul kissé alul van öltözve, ami persze természetesnek mondható, és nekem is meg kell szoknom lassan, főleg az olimpiáig, ahol ennyi ruha se lesz. – Intézd el lovad, bent várlak majd leendő otthonodban, és elmondom a tudnivalókat – mondja, és még mielőtt bármit is mondhatnék, besétál a házba.
Tátott szájjal nézek utána, és igazat kell adnom anyának, tényleg nem lehet a vendégszeretetéről olyan híres.
Vállat vonva fordulok a szolgálója felé, hogy megérdeklődjem hol helyezzem el a lovamat, és mosolyogva hárítok, mikor felajánlja, hogy megcsinálja helyettem.
- Szeretem a lovakat, és szívesen foglalkozom velük, nem áll sokból ellátni a sajátomat sem – jegyzem meg, és mikor megmutatja a lovak helyét, valóban elintézek mindent magamtól. Utána kevéske cuccomat megfogva, tétován indulok el arra, ahol nagybátyám eltűnt az épületben. Bent vár engem, és mielőtt megszólalhatna, gyorsan elhadarom köszönésem, ami kint elmaradt.
- Örülök, hogy találkozunk bácsikám, és köszönöm, hogy gondjaidba vettél! – darálom le élénken, és felé nyújtom a kezem, amit némi töprengés után, el is fogad egy rázásra. – Anya azt mondta, hogy tudod, de a nevem Thészeusz.
- Teirász- feleli tömören, és elengedi a kezem. Nyitnám szám, hogy folytassam, de megelőz. – Az itt létednek pedig vannak bizonyos feltételei, amiket szeretnék előre leszögezni.
Kissé megszeppenve túrok a hajamba, de azért bólintok, jelezvén, hogy figyelek. Oké, oké, mogorva, és el kell fogadnom a természetét, de azért remélem nem elvetemült feltételei vannak.
- Először is, fogadj szót nekem. Az edzés alatt, és az itthoni élet során is. Ebbe az is beletartozik, hogy ellátod magad. A szolgáimnak megvan a maguk munkája, nem azért élnek itt, hogy extra igényeket elégítsenek ki, úgyhogy remélem nem ahhoz vagy szokva. – Szólalnék meg, de kezét felemelve jelzi, hogy még nem fejezte be, így sóhajtva becsukom a szám. – Remélem tényleg komolyan gondoltad az olimpiát, mert ha csak játékként fogod fel, nincs esélyed, és én se foglak felkészíteni.
- Teljesen komolyan gondoltam! – vágom rá, ezúttal határozott hangot megütve. – Már nagyon régóta az az álmom, hogy részt vegyek rajta, és megnyerjem!
- Helyes, de a határozottságodat és kitartásodat az edzések során is mutasd majd meg – jegyzi meg, majd elindul az egyik folyosón, intve, hogy kövessem.
- Uh… és még anya azt mondta, hogy nem szeret beszélni – motyogom magam elé, majd megszaporázom a lépteim, hogy beérjem.
- Ez lesz a te szobád – áll meg az egyik szobánál, én pedig belépve, lelkesen mérem fel a terepet. Gyönyörű szoba, benti növényekkel, heverővel és nagy ablakokkal, amik egyenesen a hátul elterülő gyümölcsfaligetre néznek. – Megfelel?
- Természetesen, elképesztő! – örvendezek, vidám mosollyal fordulva felé. Elégedetten biccent, aztán elfordul.
- Gyere, körbevezetlek a házban.
Az elkövetkező jó félórában, igyekszem mindennek a helyét megjegyezni, még szerencse, hogy jó a memóriám, különben lehet hamar eltévednék egy ekkora birtokon. De az biztos, hogy nagyon szereti, mert egészen eltűnik a komorsága, mikor a gyümölcsösökről, a kertről, az állatokról, és az épületről beszél.
Én pedig örömmel hallgatom, bár tény, hogy még ezt is képes szűkszavúan intézni, de ettől függetlenül érdekes.
- Remélem megjegyezted, ami fontos – fordul felém a túravégén, én pedig némi töprengés után, bólintok. – Remek, akkor érezd otthon magad, ha lehet, ne kérdezz meg minden lépésedről, de a fontosabb dolgokról igen.
- Öh.. rendben – felelem, azon agyalva, mi számít fontosabbnak. Majd rájövök, ha szembetalálkozok eggyel. – Mikor kezdjük az edzést? – váltok témát csillogó szemekkel.
- Nem kis út van a hátad mögött, előbb pihend ki magad. Nem vagy éhes?
Ahogy megkérdezi, a hasam választ is ad neki egy hangos korgással, mire elpirulva nyomom rá a tenyerem, mintha el akarnám hallgattatni.
- Deee… azt hiszem igen – motyogom, mire elindul kifelé, és út közben szól az egyik szolgájának, hogy hozzon valami harapnivalót.
A lugasok alatt ülünk le, és miközben várakozunk, ide oda forgolódva nézelődök, majd az ujjaimmal kezdek el játszani az asztalon. Nem szeretek sokáig egy helyben maradni, de próbálom visszafogni magam.
- Tudom, hogy érzékeny téma, de tisztáznunk kell, már csak az olimpia miatt is – szólal meg hirtelen, én pedig kíváncsian pillantok rá. – Mennyire hagyott benned mély nyomot a nevelőapád zaklatása? Tisztában vagy vele, hogy az olimpián, más férfiakkal együtt, meztelenül kell részt venned, ugye?
Kissé elkerekedik a szemem, de nem azért, mert olyan veszettül érzékenyen érint a téma, hanem mert számomra természetesen egyértelmű az olimpiás részvétel meztelensége, ez elég elkerülhetetlen infó, ha az ember kiskorától kezdve készül rá.
- Persze, hogy tudom – jegyzem meg csodálkozva, majd kissé tétovábban, de első kérdésére is választ adok. – Nem állítom, hogy nem hagyott bennem nyomot, de mivel elég rég próbálkozott már nálam, anya háta mögött, bizonyos fokig hozzászoktam. Nem szerettem, de tudtam kezelni, és nem alakított ki bennem férfiaktól való félelmet.
- Ha hozzászoktál, mi változott? – húzza össze a szemét, és az arcomat vizsgálja, ami érezhetően kezd kicsit kipirulni.
- Hát… eddig… eddig nem tett velem semmit, úgy igazán – motyogom, zavartan fordítva el a fejem. – De legutóbb nagyon felidegesítette, hogy elutasítottam, mert előtte látta, ahogy az egyik barátom me-megcsókol. – Az az idióta! Kihasználta, hogy már megint a fejembe szállt pár korty bor. - Úgy érezte, akkor neki joga van többhöz is, és mikor elküldtem, feldühödve nekem esett. Sikerült lerúgnom magamról, de anya rájött.
- Addig nem tudott róla, hogy érdeklődik irántad?
- Nem árultam el neki…Jól bánik vele, és ha nem is szeretik egymást, elvannak. Nem akarom, hogy rosszabb sora legyen azért, mert miattam elszökik előle – vonom meg a vállam könnyedén. – Ezért kért meg, hogy idejöhessek, mielőtt történik valami köztünk – zárom le a történetet nem kicsit vörösen. Azért ez nem egy olyan téma, amit naponta megbeszélek valakivel.
Teirász
- Örülök, hogy találkozunk bácsikám, és köszönöm, hogy gondjaidba vettél! – hadarja egyből, mikor elém ér, és felnőttesen felém nyújtja kezét, melyet egy rövidke habozás után el is fogadok, és megrázom. Érintése puha, lágy, keze olyané, aki még sosem folytatott huzamosabb ideig nehéz, megterhelő, kétkezi munkát. – Anya azt mondta, hogy tudod, de a nevem Thészeusz – mutatkozik be, amit én is megteszek, bár biztos vagyok benne, hogy ő is tudja nevemet. Elengedem kezét, és még mielőtt megszólalna, bejelentem, hogy vannak szabályok is, melyeket jobb, ha betart, ha itt akar maradni huzamosabb ideig.
Mikor bólint, hogy figyel, folytatom.
- Először is, fogadj szót nekem. Az edzés alatt, és az itthoni élet során is. Ebbe az is beletartozik, hogy ellátod magad. A szolgáimnak megvan a maguk munkája, nem azért élnek itt, hogy extra igényeket elégítsenek ki, úgyhogy remélem nem ahhoz vagy szokva – mondom, és föltartott kézzel jelzem, hogy ne szólaljon meg, most én beszélek. – Remélem tényleg komolyan gondoltad az olimpiát, mert ha csak játékként fogod fel, nincs esélyed, és én se foglak felkészíteni – nézek szemeibe komolyan, melyben a felháborodás, viszont a határozottság szikráit is látom.
- Teljesen komolyan gondoltam! – vágja rá határozottan, nem hagyva, hogy folytassam mondanivalómat. Helyes, viszont a mondanivalómba ne vágjon bele, nem szeretem, ha valaki a szavamba vág, főleg akkor nem, ha egy nálam fiatalabb teszi ezt meg. – Már nagyon régóta az az álmom, hogy részt vegyek rajta, és megnyerjem! – mondja gyermeki büszkeséggel hangjában, viszont határozottan állja pillantásom, nem süti le zavartan enyémhez hasonló szemeit, mint ahogy egy kevésbé elhatározott ember tenné. Remek, a határozottság már megvan.
- Helyes, de a határozottságodat és kitartásodat az edzések során is mutasd majd meg – jegyzem meg, és úgy döntök, most először megmutatom a birtokot, majd aztán kérdezem ki a jóval személyesebb témákról. Elindulok házam folyosóján, és intek, hogy kövessen, ne maradjon le, mert nem akarok kétszer tárlatvezetést tartani.
- Ez lesz a te szobád – jelentem be az egyik, eddig üresen álló szobám előtt megállva, amely most jóval otthonosabb, mint eddig bármikor. Bár a szoba eddig is azért volt itt, hogy esetleg vendégek érkeznének hozzám, eddig sosem volt lakója még egyetlen éjszakára sem, most viszont egy szépséges ifjú fogja lakni, aki az unokaöcsém. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle… – Megfelel? – érdeklődök lelkes unokaöcsémtől.
- Természetesen, elképesztő! – lelkendezik mosolyogva. Helyes, Petráék igazán sokat dolgoztak vele, ahhoz, hogy tessen neki. Elégedetten biccentek, és kifordulok a szobából, hogy a birtok többi részét is bemutassam neki.
- Gyere, körbevezetlek a házban – mondom, és tényleg végig vezetem büszkeségem majdnem minden szegletén. Ha minden szegletét végig járnánk, nem tudnánk letudni ezt az egészet fél-egy órában, ám úgy gondolom, lesz még ideje az egésznek a fölfedezésére, most elég csak, ha elmutogatom, mi merre található. Látom rajta, hogy érdeklődve hallgatja mondanivalómat, amely megelégedéssel tölt el. Helyes, mindig örvendetes dolog ilyen ifjúval találkozni, nem csalódtam nővérem neveltetésében.
- Remélem megjegyezted, ami fontos – fejezem ki abbéli reményemet, hogy tényleg éles elmét kaptam nevelésre, nem pedig csak egy elhatározott sportolót. Bólintása után elégedettség tölt el, hisz ez egy tesznek is elment, mivel kíváncsi voltam, hogy mennyi mindent tud, mennyi idő alatt megjegyezni. – Remek, akkor érezd otthon magad, ha lehet, ne kérdezz meg minden lépésedről, de a fontosabb dolgokról igen – utasítom túránk végén.
- Öh… rendben – feleli kissé zavartnak tűnve. Gondolom, most azon gondolkozik, mi is lehet a fontosabb lépés, de majd úgyis rájön. Idegen embereket például a megkérdezésem nélkül ne merészeljen ide hozni, és még úgy is csak nagyon ritkán. – Mikor kezdjük az edzést? – kérdi csillogó szemekkel, nyugtalanul zizegve.
- Nem kis út van a hátad mögött, előbb pihend ki magad. Nem vagy éhes? – Pont, mikor kérdésemet kimondom, gyomrának korgása töri meg a csendet, amit elpirult arccal próbál elhallgattatni. Bájos…
- Deee… azt hiszem igen – motyogja zavartan, mire elindulok kifelé. Háttal neki, elnyomok egy mosolyt, és kezdem úgy érezni, hogy lehet, nem is lesz olyan szörnyűséges a vele való élet, kis fényt fog hozni napjaimba. Út közben szólok Herbennek, hogy hozzon valami ételt az unokaöcsémnek, aki bólintva elsiet, és meg sem kérdezi, hová vigye az ételt, tudja, hogy a lugasban szoktam ilyentájt lenni.
- Tudom, hogy érzékeny téma, de tisztáznunk kell, már csak az olimpia miatt is – kezdem kissé bizonytalanul, bár nem mutatom. Nem tudom, hogy hogyan kell egy ilyent kezelni, így remélem, hogy nem fog összetörni már a kérdésem miatt, bár eddig nem úgy tűnt, mint akit mélyen megrázott volna az eset. Kíváncsi pillantására folytatom kérdésemet. – Mennyire hagyott benned mély nyomot a nevelőapád zaklatása? Tisztában vagy vele, hogy az olimpián, más férfiakkal együtt, meztelenül kell részt venned, ugye? – kérdezem a biztonság kedvéért. Ez a legfontosabb, végül is, ha nem bírná, akkor le kell mondania az álmáról.
- Persze, hogy tudom – mondja elkerekedett, nagy szemekkel, mintha bolondnak nézne, hogy egy ilyen teljesen egyértelmű dolgot megkérdezek tőle, pedig azért ez nem feltétlenül ismert azok körében, akik nem jártak el a versenyekre. – Nem állítom, hogy nem hagyott bennem nyomot, de mivel elég rég próbálkozott már nálam, anya háta mögött, bizonyos fokig hozzászoktam. Nem szerettem, de tudtam kezelni, és nem alakított ki bennem férfiaktól való félelmet. – Elég rég óta próbálkozott? De… ha ahhoz már hozzászokott, akkor mégis miért pont most kellett ideköltöznie? Talán csak egy mondvacsinált indok volna az, hogy a zaklatás miatt jön ide?
- Ha hozzászoktál, mi változott? – kérdezek rá egyenesen, és pillantásom az övébe fúrom. Arca egyik pillanatról a másikra fölölti a rák vörös színét, és zavartan elnéz. Most vagy hazudni fog, vagy túlságosan zavarba ejtő számára ez a dolog…
- Hát… eddig… eddig nem tett velem semmit, úgy igazán, de legutóbb nagyon felidegesítette, hogy elutasítottam, mert előtte látta, ahogy az egyik barátom me-megcsókol – motyogja zavartan. - Úgy érezte, akkor neki joga van többhöz is, és mikor elküldtem, feldühödve nekem esett. Sikerült lerúgnom magamról, de anya rájött. – Hm, értem… Szóval féltékeny lett, és ezért zaklatta az eddigieknél is jobban. Nagyon ajánlom a nevelőapjának, hogy a féltékenység miatt ne merészeljen idejönni, mert kicsinálom.
- Addig nem tudott róla, hogy érdeklődik irántad? – Hogy nem jött rá eddig a nővérem? Ennyire észrevétlenül tette volna a férfi, vagy pedig csak ennyire vakká vált a nővérem?
- Nem árultam el neki… Jól bánik vele, és ha nem is szeretik egymást, elvannak. Nem akarom, hogy rosszabb sora legyen azért, mert miattam elszökik előle – mondja lazán, és megrántja a vállát. – Ezért kért meg, hogy idejöhessek, mielőtt történik valami köztünk – mondja, és látom rajta, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti, hisz túlzottan zavarban van tőle. Rendben, igazából már nincs is mit beszélni róla, nem lett semmi lelki baja tőle, akkor ezek után már nincs, ami miatt érdekes volna. Talán csak az otthon hagyott barátja, illetve nevelőapja okozhatnának gondot, de úgysem fognak.
- Rendben, akkor az edzésre visszatérve: milyen sportágakban jeleskedsz, és melyek azok, amelyekben nem? Holnap fölmérem majd az erőnlétedet, és a késességeidet, viszont kíváncsi vagyok, te mit gondolsz a teljesítményedről – mondom magamhoz képest egész hosszan, és ismét végigmérem testfelépítését, hogy mit hogy kell majd fejleszteni. Combjai hosszúak, és izmosak, viszont az egész testfelépítése túl vékony, és felsőtestén kevés az izom ahhoz, hogy ne csak a szerencsén múljon a birkózásban a győzelme. Kell ahhoz ész, és taktika, viszont erő is, mert ha egy böhöm nagy állat össze akarja lapítani, akkor ésszel nem sokra megy az ellenfele hasa alatt.
- Futásban eddig nem akadt legyőzőm – kezdi nem kis büszkeséggel hangjában, viszont azért látom is rajta, hogy szerencséjére nincs eltelve magától, különben ráférne egy-két nagybátyi pofon, hogy kiszálljon belőle a túlzott önbizalom. Az önbizalom lehet jó is, és rossz is, de ahhoz, hogy pozitív lehessen, meg kell találni az arany középutat, aminél tudjuk, hogy miben mennyire vagyunk jók, de nem bízzuk el magunkat tőle, hogy úgy hisszük, senki nem tud legyőzni minket, mert bizony ez nem így van. Mindig mindenkinél van valaki, aki jobb. A fiú viszont, szerencsére nem úgy fogalmazott, hogy verhetetlen, így talán nincs eltelve annyira önmagától. -, ugrásban, diszkoszvetésben, és fogathajtásban szintén jó vagyok, viszont a birkózás nem megy túlságosan – fejezi be felsorolását. Hát, igen, én is valahogy így gondoltam…
- Csodálkoztam volna, ha azt mondod, hogy jó vagy birkózásban – morgom neki válasznak, de bólintok, hogy jól van, nagyjából én is ezekre tippeltem, hogy mennek neki, de holnap tényleg meg tudom figyelni, és kialakíthatok egy számára tökéletes edzéstervet. Ma már nem lenne jó fölmérni a tudását, mivel fáradt is, tele van a hasa, és sokkal jobb ezt hajnalban, napfelkeltekor tenni, mint hogy kora délután kezdve.
A fiún nem látom, hogy megsértődött volna rám, szóval nővérem már fölvilágosította, hogy az ilyenekkel nem kell törődnöm, no meg biztos tudja, hogy van alapja annak, hogy nem gondoltam volna róla azt, hogy jó lenne birkózásban. Ilyen testtel… izmos és formás, viszont most inkább menne el sima futónak, vagy még inkább, Aphrodité papjának, mint olimpistának, akiknek teljesen más a testfelépítésük. Úgy gondolom, kisétrend változtatás is jól jönne neki, no meg egész napos edzések. Ezek után viszont, tökéletes testalkata és erőnléte lesz ahhoz, hogy ne hozzon szégyent a nevemre, sőt, saját nevét öregbítse minden épben a sorozatos győzelmeivel.
- Holnap hajnalban elkezdjük edzésedet, addig foglald el magad azzal, amivel szeretnél, viszont a birtokról ne menj ki, majd valamelyik nap vagy én, vagy valamelyik szolgám körbevezet a városban – váltok témát, és fölkelek alig csipegető unokaöcsém mellől. Ha így fog enni, hamar ki fog dőlni, de majd ha kell, belé fogom tömni az ételt, mert az edzéshez kell az erő. Ha nincs étel, nincs erő, ha nincs erő, nincs győzelem, ha nincs győzelem, nem is engedem el az olimpiára. – El kell mennem, estefelé érek vissza, ha kellenék. – Köszönés nélkül távozom, hisz minek folyton köszöngetni. Túl felesleges beszéd, és ma, ebben a pár órában többet beszéltem, mint amennyit egy héten, esetleg egy hónapban összesen beszélek.
Be kell mennem a városba, vennem kell neki saját felszerelést. Kíváncsi voltam, hozott-e magával, de nem, így be kell szereznem pár dolgot, hiszen a sportoló csakis a saját felszerelésével gyakorolhat, olyannal, melyet már előtte használt valaki, borzalmas használni. Igaz, a versenyen már használt felszerelések állnak csak a rendelkezésére, a lovakat kivéve, viszont gyakorolni sajáttal gyakorol az ember.
---*---*---*---
- Petra, ébreszd az unokaöcsémet, és mondd neki, hogy jöjjön ki azonnal a gyakorló térre – állítom meg szolgálómat, majd bólintására folytatom utamat a konyha felé, hogy szerezzek egy könnyed reggelinek való kis gyümölcsöt, illetve lepényt. Nem sokat, én is és unokaöcsém is keveset fogunk enni most reggelire, mivel tele hassal nem lehet sportolni, viszont az úrfi még mindig alszik, pedig Héliosz már majdnem elkezdte útját az égen. Tegnap azt terveztem, ilyenkor kezdjük a felmérést, nem hogy ilyenkor kezdünk el reggelizni… viszont úgy döntöttem, hagyom még első nap kicsit pihenni, aztán majd holnaptól elkezdhet belerázódni az itteni dolgokba, hogy például Héliosz első sugaraival kelünk.
Kevés eledelemmel kisétálok a jól felszerelt gyakorló pályára, és amíg várok unokaöcsémre, körül járom a dolgokat, megnézve, hogy minden rendesen van-e rögzítve. Mivel úgy látom, nem esett semmi bántódásuk, és nincsen semmi bajuk, beveszek a számba egy szőlő szemet, és míg azt rágom, megfordulok, és az egyik póznának nekitámaszkodva várom Thészeusz érkeztét.
- Jó reggelt, bácsikám! – köszönt illedelmesen, ahogyan elém ér, és amit én nem igazán veszek figyelembe, nem köszönök vissza. Majd megtanulja, hogy itt, ebben a házban nem olyan fontosak a köszönések.
- Ma reggel még alhattál sokáig, holnaptól viszont, tanuld meg, hogy korábban kel kelned – figyelmeztetem. Elkerekedett szemekkel néz a vérvörös égre, és tisztán látom a szemeiben a kérdőjeleket, hogy még ennél is korábban?!, de nem szólal meg. Helyes. Ellenkezésnek helye nincs, azt teszi, amit mondok, látom, megjegyezte az első számú szabályt. Még a végén kellemesen fogok csalódni az ifjúkban…
- Rendben, értettem, viszont mennyivel korábban? – kérdezi, és ő is nekitámaszkodik az egyik oszlopnak, miközben szemügyre veszi ezt a helyet. Büszke vagyok a gyakorló pályámra, nem sok olimpista dicsekedhet el egy ilyen jól felszerelt hellyel, hisz ennek a fenntartásához is pénz kell, a nagy része viszont elissza és eleszi nyereményeit.
- Azt csak te tudod, de úgy ébredj, hogy holnap már, akkor, mikor ma keltél, már tíz kört meg fogsz tenni a pálya körül – jelentem be, és kíváncsi vagyok, mit fog szólni, mennyire nyavalygós ez a kölyök. Eddig nem csalódtam benne, jó lenne, ha most sem kellene.
Thészeusz
- Rendben, akkor az edzésre visszatérve: milyen sportágakban jeleskedsz, és melyek azok, amelyekben nem? Holnap fölmérem majd az erőnlétedet, és a késességeidet, viszont kíváncsi vagyok, te mit gondolsz a teljesítményedről – szólal meg, szerencsére témát váltva, és közben hozzáértő szemekkel végigmér. Kicsit zavarba jövök átható pillantásától, de nem mutatom ki.
- Futásban eddig nem akadt legyőzőm – felelem büszkén, de az igazságnak megfelelően. -, ugrásban, diszkoszvetésben, és fogathajtásban szintén jó vagyok, viszont a birkózás nem megy túlságosan – vallom be őszintén.
- Csodálkoztam volna, ha azt mondod, hogy jó vagy birkózásban – morogja, de nem veszem magamra, bárki megmondhatja, hogy nem vagyok izomkolosszus, nagybátyám viselkedésére pedig anyám már felkészített.
- Holnap hajnalban elkezdjük edzésedet, addig foglald el magad azzal, amivel szeretnél, viszont a birtokról ne menj ki, majd valamelyik nap vagy én, vagy valamelyik szolgám körbevezet a városban – vált témát ismét, majd fölkel mellőlem. – El kell mennem, estefelé érek vissza, ha kellenék. – Már el is ment, köszönés, és bővebb magyarázat nélkül. Hát tényleg nem a szavak embere, de majd megszokom, csak remélem nem fog kiborulni attól, hogy én meg szeretek beszélni. Meg mindent tudni, most is szúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy hova ment.
Viszont senkit se akarok zaklatni a kérdéseimmel, így gyorsan befejezem az evést, majd a fatálat és a maradékot megfogom, és visszaviszem a konyhába. Hogy ott se legyek útban, és mert jobb ötletem nincs, a gyümölcsösbe megyek, és miközben végigjárom, megtömöm magam a gyümölcsből. Sokkal jobb, mint bármilyen más étel, és remélem ez a nem kell megkérdezni kategóriába esik, hisz az általam megevett mennyiség, észre se vehető.
Utána megmosakszom kissé a patakban, megnézem, hogy minden rendben van a lovammal, majd visszatérek a szobámba. Meg akarom várni nagybátyámat, hogy kérdezzek még az edzésről,vagy az ő győzelmeiről, de elég ledőlnöm vízszintesbe, és már el is nyom az álom. Valóban fárasztó utam volt.
---*---*---*---
Másnap reggel bácsikám egyik szolgálója ébreszt, akinek gyorsan be is mutatkozok, és ő is nekem. Petranak hívják, de azt nem tudom, milyen munkakör tartozik hozzá. Most azért jött, hogy felébresszen, mert Teirász már kint vár a gyakorlópályán.
Egészen kipihenten kelek fel de azért tudtam volna aludni még, kár lenne tagadni. Nagybátyám viszont már az egyik póznának dőlve vár, remélem nem rég óta, siettem, ahogy tudtam
- Jó reggelt, bácsikám! – köszöntöm illedelmesen, de úgy tűnik neki nem hobbija a köszöntgetés, mert ismét hanyagolja.
- Ma reggel még alhattál sokáig, holnaptól viszont, tanuld meg, hogy korábban kel kelned – figyelmeztet, én pedig elkerekedett szemekkel nézek az alig vöröslő ég aljára. Sokáig? Korábban? Uhh…Na jó, ő háza, ő szabályai, ráadásul az én érdekem, hogy mindent úgy tegyek, ahogy mond, nem ő akar megint olimpiát nyerni.
- Rendben, értettem, viszont mennyivel korábban? – kérdezem óvatosan, szintén nekitámaszkodva egy póznának. Közben a pályát szemlélem, nem sok ilyen jól felszereltet láttam még.
- Azt csak te tudod, de úgy ébredj, hogy holnap már, akkor, mikor ma keltél, már tíz kört meg fogsz tenni a pálya körül – feleli, mire felcsillannak a szemeim. Na nem ám a korán kelés, sokkal inkább a futás miatt.
- Értettem – bólintok, és lelkesen tovább nézelődök. Különösebben nem tör le a korán kelés, max korábban is fekszem. Itt úgy sincsenek még barátaim, akikkel elüthetném esténként az időt, nagybátyám meg nem tűnik olyan kimozdulós fajtának, és mennyibe, hogyha a nappal kel, azzal is fekszik… - És most mivel kezdünk?
- Eszünk – feleli tömören, a nem messze lévő fatálra mutatva, amin gyümölcs és lepény van, bár nem olyan veszett sok. Mozgás előtt nem is jó teleenni magunkat.
Követem őt, és leülök a fűbe, a tál vele ellentétes oldalára. Az elém rakott gyümölcsök nagy részét gyorsan és gond nélkül betermelem, de a lepényt, a fügét és a datolyát módszeresen kikerülöm, amit egy darabig szótlanul figyel, de aztán szóvá tesz.
- Ne csak a gyümölcsöket, azoknak is csak egy részét edd, nem lesz elég energiád! – figyelmeztet, mire boldogtalan pillantást vetek a tálon maradt ételre. Nem akarok ellentmondani neki, így a lepényt még hús nélkül is elnyammogom, de a többivel továbbra is csak szemezek, és végül óvatosan felpillantok rá.
- Nagyon, nagyon, nagyon nem szeretem a fügét és a datolyát! Nem azért nem akarom megenni, mert nem akarom azt csinálni, amit mondtál, tényleg megenném hacsak kicsit nem szeretném, talán akkor is, hacsak simán nagyon nem szeretném, de ez már nagyon, nagyon, nagyon nem szeretés! – szavalom el neki teljes komolysággal, mire egy egész pillanatig döbbenten néz rám, majd lemondó intéssel jelzi, hogy inkább hagyjam ott, de ne folytassam fejtegetésem, és aztán felállva indul vissza a pályára.
Felpattanva követem, és lefékezek mellette, mikor megáll.
- Nem ettünk sokat, de annak se árt némi idő a leülepedésre, úgyhogy addig is tisztázzunk pár dolgot. – Mikor bólintok, folytatja. – Azt ugye már megállapítottuk, hogy meztelenül kell részt venni a játékokon, úgyhogy jó lenne, ha az edzések során se nagyon lenne rajtad semmi. – Rémült ábrázatomat látva, sóhajtva hozzáteszi. – Idővel… Szerencsére még van két éved, hogy azt is megszokd. Ez pedig a következő. Két éved van még, és nem kezdőként állsz neki edzeni, de ettől függetlenül nem hagyom, hogy elvesztegesd az időt. Felkészültél a kemény felkészülésre?
- Fel! – vágom rá határozottan, bár érzem, hogy tényleg kemény két év áll előttem.
- Remek. – Elfordul, és az előkészített felszerelésekre mutat, melyek mindegyikéből kettő van. – Tegnap vettem neked is saját felszerelést, azokkal fogsz edzeni. Most pedig, bemelegítésnek futunk öt kört, aztán megmutatod velem szemben, hogy mennek a dolgok.
Meglepetten bólintok, bár kicsit félek attól, hogy pont vele kell megmérkőznöm, izgatott is vagyok.
Szép lassan kezdek neki a futásnak, majd kicsit gyorsítok, és az ötödik kör után a többi bemelegítő gyakorlatot is elvégzem, az utasításai szerint, hogy aztán összemérhessük a tudásunk.
A gerelyhajításban és diszkoszvetésben nem vagyok olyan veszett rossz, hozzá képest se, az ugrásaimat pedig még ő is megdicséri, bár legyőzni persze nem tudom.
- Akkor most futás – mutat körbe a pályán. – Egy kör egyelőre. Adj bele mindent, de ne legyél rosszul utána!
Lelkesen bólintok, majd felállunk a starthoz, és egyszerre meglódulunk. El nem hinné róla az ember, hogy már nem indul az olimpiákon, iszonyatosan megizzaszt még a futásban is, pedig ebben eddig tényleg nem akadt legyőzőm, még az epheszoszi olimpikonok közt se. Vele is sikerül tartanom a tempót, és mikor beleadok mindent, le is hagyom. A célba viszont már fej-fej mellett érünk be, mert a végére kissé kimerültem.
- Nem osztod be az erődet – jegyzi meg, mikor lihegve kiterülök a pálya melletti füvön. Ő is szaporábban veszi a levegőt, de nálam mérföldekkel jobb állapotban van. – Ezt leszámítva, szép volt.
Széles vigyor terül el az arcomon a szűkszavú dicséretet hallva, de még mielőtt nagyon örülhetnék magamnak, a birkózó kör felé int. Ehhez már jóval kevesebb lelkesedéssel baktatok oda, de azért elhatározom, hogy mindent beleadok, ha sok erőm nem is maradt. Lassan ebédidő is elmúlik, és kezd korogni a hasam.
- A birkózáshoz kell a legtöbbet erősödnöd, ezt ránézésre meg tudom mondani, de tegyünk egy próbát – áll be a kőrbe, és magához int. Sóhajtva állok be elé, majd felvesszük a kezdő pozíciót, és ahogy indít, már a körön kívül is találom magam, pislogni sincs időm.
Következőnek megpróbálkozok egy olyan trükkel, amivel győztem már le nálam nagyobb ellenfelet, de könnyedén átlát rajtam. Egyszerűen áthelyezi a testsúlyát, és én nem pusztán kilépek a körből, szépen el is terülök a homokban.
Ugyan így járok az elkövetkező jó pár menetben, egy percnél tovább egyszer se bírom ellene, pedig nagyon próbálkozok.
- Még egyszer! – nyekkenem, a nem tudom már hányadik földre küldés után, de csak megcsóválja a fejét.
- Elég lesz. Kimerült vagy, és éhes, csak romlani fog a teljesítményed. Evés és pihenés után megbeszéljük a továbbiakat – mondja, és elindul a ház felé.
Akkor érzem meg igazán, hogy mennyire kimerült vagyok, mikor megszűnik bennem a versenyszellem által okozott izgalom, és még hasam korgása is elér végre hozzám. Már vagy három óra lehet, nem csoda, hogy még izmaim is remegnek kicsit, pedig általában jól bírom a huzamosabb ideig tartó edzéseket és munkát is.
Teirász
- Értettem – bólint nem túl lelkesen, viszont továbbra is nézelődik, és a határozottság nem veszik el tartásából, tehát ettől nem rettent még vissza, remek. - És most mivel kezdünk? – kérdi türelmetlenül, mint akinek nincs is más vágya, csak az, hogy végre megmutathassa nekem, mit is tud.
- Eszünk – töröm le lelkesedését tömör utasításommal, és a fatálra mutatok, amin rajta vannak a tiszta gyümölcsök, és a lepények is. Velem szemben leül a fűre, és figyelem, ahogy gond nélkül megtömi magát a gyümölcsök egy részével, a másik részét viszont teljesen érintetlenül hagyja, a lepénnyel együtt. Nem tetszik, túl keveset eszik, és az is csak gyümölcs, a gabonából készült lepényt viszont még csak meg sem érinti.
- Ne csak a gyümölcsöket, azoknak is csak egy részét edd, nem lesz elég energiád! – Figyelmeztetésemre egy elárvult, szörnyülködő pillantást vet a tálon levő többi gyümölcsre, mint például a fügére. A lepényt szerencsére megeszi, bár látom rajta, hogy nem túl szívesen, de a többihez, a fügéhez és a datolyához viszont tényleg hozzá sem nyúl, szinte rá sem bír nézni. Úgy látom, az étkezéssel bizony gondok lesznek, ha másra is finnyás, nem csak erre a kettőre.
- Nagyon, nagyon, nagyon nem szeretem a fügét és a datolyát! Nem azért nem akarom megenni, mert nem akarom azt csinálni, amit mondtál, tényleg megenném, hacsak kicsit nem szeretném, talán akkor is, hacsak simán nagyon nem szeretném, de ez már nagyon, nagyon, nagyon nem szeretés! – hadarja egyetlen egy levegővétellel, mire csak pislogni tudok. Zeuszra, hagyjuk, ha minden egyes dologra ilyen hosszas monológgal fog reagálni, hamar az lesz, hogy befogadom a száját, és csak írásban engedem kommunikálni, maximum két szóval alkalmakként.
Elérte, amit akart, nem kell megennie a maradékot, viszont a felkészüléstől nem szabadulhat, így visszaindulok a pályára, és várom, hogy végre ő is fölpattanjon, és mellém érjen. Hamarosan meg is történik ez, úgyhogy egyből a közepébe vágok.
- Nem ettünk sokat, de annak se árt némi idő a leülepedésre, úgyhogy addig is tisztázzunk pár dolgot. Azt ugye már megállapítottuk, hogy meztelenül kell részt venni a játékokon, úgyhogy jó lenne, ha az edzések során se nagyon lenne rajtad semmi – mondom kíméletlenül, de ahogy arcára téved tekintetem, látom, mennyire rettenetesen megrémült, mintha én magam volnék a Medusza, így csak sóhajtok, és megváltoztatom döntésem. Eleinte akkor csak a felsőtestem látványával, és a saját felsőtestének szabad érzésével barátkozzon meg. – Idővel… Szerencsére még van két éved, hogy azt is megszokd. Ez pedig a következő. Két éved van még, és nem kezdőként állsz neki edzeni, de ettől függetlenül nem hagyom, hogy elvesztegesd az időt. Felkészültél a kemény felkészülésre?
- Fel! – Határozott válasza, bár nem teljesen, de meggyőz arról, hogy nagy valószínűség szerint nem fogja a holnapi nap után föladni az egészet, hanem ki fog tartani. Jóváhagyóan bólintok, hogy reméltem is, az én unokaöcsém nem lehet egy nyápic kis vesztes, aki hamar feladja. Le is tagadnám…
- Remek – konstatálom, és a már előkészített felszerelésekre mutatok, hogy itt vannak az övéi is. Elmondom neki, hogy azokkal fog edzeni, azok lesznek a legjobb barátai az elkövetkezendő két évben, és hogy most bemelegítésnek öt kört futunk, hogy az izmaink ne terhelődjenek túl annak következtében, hogy megmutatja, mégis miket tud. Meglepetten bólint, és végül neki állunk a futásnak, majd mikor azzal végzünk, a bemelegítő gyakorlatoknak is.
Először a gerelyhajítást kérem tőle, majd a diszkoszvetést, amiket egész szépen csinál, bár vannak hiányosságai, főleg a beállása miatt, mivel túlságosan előre hajol. Ezek után az ugrását figyelem meg, ami tényleg szép, szűkszavúan meg is dicsérem, de tényleg sokat kell még tanulnia, viszont ha így folytatja, akkor tényleg nyertes válik majd belőle.
- Akkor most futás – mutatok körbe az olüpmiai stadion méretének nagyjából a fele hosszúságú pályámon. Nagyobbat nem tudtam létrehozni, a talaj másutt nem olyan jó, mint itt, de szerintem mostanra elég lesz bőven ahhoz, hogy megfigyelhessem mozgását. – Egy kör egyelőre. Adj bele mindent, de ne legyél rosszul utána! – figyelmeztetem, miközben fölállunk a starthoz, és mikor szólok, egyszerre nekiindulunk. Szépen kezd, egész sok erőt bele kell adnom nekem is, hogy ne győzzön le, viszont mikor túlságosan nekilódul, ne csodálkozzon, hogy a végére nem marad elég ereje ahhoz, hogy le tudjon győzni. Eléggé liheg, mikor megállunk, és látszik rajta, hogy nagyon sok energiáját fölhasználta, míg én bőven bírnám a tempót hosszabb ideig is. Még jó, hogy csak egyetlen kört mondtam, így nem törik le a lelkesedése, viszont azt tudnia kell, hogy az olimpián ennél sokkal többet, és jobban kell futnia.
- Nem osztod be az erődet – jegyzem meg, mikor látom, hogy teljesen kimerülten hanyatlik le a földre, és kiterül ott, akár egy partra vetett hal. Kicsit én is gyorsabban szedem a levegőt, de ez normális azok után, hogy futni hónapok óta nem futottam, az sosem volt a kedvencem. Nekem mindig is a birkózás volt a kedvencem, azzal nyertem meg a harmadik győzelmemet az olimpián, amivel lealáztam ellenfeleimet. – Ezt leszámítva, szép volt – teszem hozzá bíztatásként, amit egy levakarhatatlanul széles vigyorral fogad.
És nem, nem levakarhatatlan, ugyanis, mikor megemlítem azt, hogy most következik a birkózás, ajkai lekonyulnak, és úgy néz föl rám, mint egy kivert kutya, és csak nyögvenyelősen sikerül föltápászkodnia is. Mint egy csiga, olyan lassan sétál a birkózó pályához, ahol sorozatos próbálkozás és vesztés után úgy döntök, elég lesz mára, tényleg ebből kell a legtöbbet fejlődnie.
- Még egyszer! – kérlel sokadik vesztése után, de már tényleg elég volt mostanra, így csak megcsóválom a fejemet, és kijelentem, hogy már elég volt, úgyis túlságosan kimerült, ennél jobbat éhesen és fáradtan úgysem fog tudni összehozni, csak jóval rosszabb teljesítményt.
- Evés és pihenés után megbeszéljük a továbbiakat – fejezem be mondandómat, és beindulok a házba. Mikor hátrafordulok, látom, hogy még csak fölkelnie sem sikerült ennyi idő alatt, nem hogy elindulni, így egy nagyobb sóhaj után visszasétálok fáradt unokaöcsémhez. Ha már most így ki van, holnap, izomlázasan rettentő rossz lesz neki. Ezért kell most fölkelnie, pedig most jó kedvemben vagyok, szívesen ide is hoznám neki az ételt, de tényleg jobban járna, ha föl tudna kelni, és mozgásra bírná lábait. – Gyere – nyújtom ki a kezem, odaérve hozzá, amit remegő kézzel el is fogad.
- Tényleg föl kell kelnem? – kérdezi kissé nyűgös hangon, amit úgy még elviselek, de ha sokáig ilyen hangon fog beszélni, és a fáradtságával együtt állandósulni fog, én ki fogom rakni a házból, és alhat a lovakkal együtt.
- Igen. Az izmaidnak nem tesz jót, ha beállnak – mondom neki, és nem törődve azzal, hogy nem áll készen rá, egy erőteljes rántással fölhúzom magamhoz. Rogyadozó lábakkal, alig tartja meg magát, amiért magamhoz ölelem testét, és derekánál fogva átkarolom.
- Áu, a karom! – kiált föl panaszosan, és másik kezével odakap vállához, amit kissé jó erősen megtéptem, hogy sikerüljön fölállítani őt. Egy ideig simogatja, masszírozza, hogy ne fájjon már annyira, aztán, valószínűleg, mikor enyhül a fájdalom, megdermed, zavartan fölnéz szemeimbe és megköszörüli torkát. – El… elengednél? – kérdi elpirulva. Tényleg igazán bájos fiú, viszont nekem semmi hátsószándékom nincsen felé, így egyik kezemmel elengedem, és mellé állok, másikkal viszont nem, továbbra is derekát ölelem, hogy ne essen el az első lépése után.
- Így megfelel? Kell a támaszték számodra – dörmögöm, és fogalmam sincs, hogy ebbe miért nem gondolt bele, miért feltételezi egyből azt rólam, hogy ki akarom használni helyzetét. Nem értem félre zavart pillantását, hisz ha félreérteném, felháborodva kiáltana föl, így viszont csak még jobban elvörösödik.
- Ohh, igaz… Köszönöm – motyogja, amit bólintással fogadok, és karommal lágyan mozgásra ösztökélem. Rogyadozó lábakkal támaszkodik rám, amit nem csodálok, az olimpiai sportágak egymás utáni felmérései, ha valaki nincsen hozzájuk szokva, rendkívül megterhelő lehet, ezért is nem akadok ki rá, sőt. Kicsit talán még büszke is vagyok, hogy az unokaöcsém ilyen jól bírja az iramot, jobban, mint bármely korabeli fiatal, akinek csak álma az, hogy olimpiai sportoló legyen, de nem is tesz érte semmit. Thészeuszon viszont látom a tenni akarást és a határozottságot is, és ezt becsülöm benne.
Szép is, tehetséges sportoló, és még művelt is, ha hihetek anyja áradozásainak, és az eddig tapasztaltaknak. Nem csodálom hát nevelő apját, hogy a magáénak akarta tudni, de persze legszívesebben minimum bevernék neki egyet, hisz a nővéremet pont az unokaöcsémmel próbálta meggyalázni. Ezt nem nagyon tűröm senkitől sem, legyen bármilyen jól el vele a nővérem.
---*---*---*---
Különféle húsokból, könnyed borból és zöldségköretből álló ebédünket szokás szerint a lugasban költjük el, mely közben nem beszélgetünk, mind a ketten gondolatainkba mélyedünk. Azaz… csak én mélyedek, Thészeusz, ha jól látom, éppen az alvás közben evés, olimpiai sportágra gyakorol rendületlenül. Szemei is alig vannak nyitva, így kissé megkönyörülök rajta, és ellentétben azzal, hogy ebéd után kis lovaglásra akartam volna ösztökélni, kis sziesztát iktatok be a programba, és majd kora estefelé, mikor kissé hűvösebb lesz, és ő sem fog már elaludni, akkor indulunk útnak.
Mikor befejezzük az ebédet, megköszörülöm a torkom, hogy fölébredjen, és sikerül is, mivel föl is riad hangomra.
- Menj, feküdj le, estefelé kilovagolunk – utasítom a felcsillanó szemű ifjút, aki azonnal pattanna föl a lovaglás ígéretére, ám egy szép ívet alkotva, lehanyatlik a földre. – Gratulálok, gyönyörű volt, de ugye tudod, hogy ezt a nézők nem igazán értékelnék? – kérdem kissé gúnyos hangszínnel, mire ismételten elvörösödik, de immáron láthatóan a dühtől.
- Véletlen volt! A lábam összecsuklott, és nem tehetek róla, hogy… - Érzem, hogy újból egy olyan kiselőadásba kezdene, mint amilyen a délelőtti volt, ám egy hasonlót nem szívesen hallgatnék meg ismételten, így csak rápillantok, és a szavába vágok:
- Jól van, értem én, de most menj, aludj egyet, majd ébresztelek – sóhajtom, és intek neki, hogy tűnjön el, ám mikor rájövök, hogy alig bír föltápászkodni is, felé sétálok, és kinyújtom kezemet. – Fölrántsalak, vagy ennyit még meg bírsz tenni? – érdeklődöm, és már látom is a dac égő szikráit szemeiben, ami segítségére lesz abban, hogy föl tudjon kelni, talán a segítségem nélkül is.
Azt hiszem… kezdem egészen megkedvelni a makacsságtól szikrázó, enyémre nagyon hasonlító, kék, szépséges szemeit. Azt hiszem, jót fog tenni nekem egy kis hideg víz, vagy éppen Aphrodité egyik szolgálatkész papnőjének szakavatott segítsége, hogy kiverjem fejemből ezeket az ide nem való gondolatokat.
Ez egy fiú, mégpedig egy olyan ifjú, aki a nővérem gyermeke, és akit nevelőapja zaklatott. Nem fogok rámászni csak azért, mert elkapott a férfias hév…!
Thészeusz
Ebéd, pihenés… Remekül hangzik, már csak rá kéne vennem magam, hogy feltápászkodjak a földről, és kövessem nagybátyámat. Ez nem igen akar sikerülni, és az hamarosan neki is feltűnik, mert visszasétál hozzám. – Gyere – nyújtja ki felém a kezét, amit a fáradtságtól remegve el is fogadok, bár továbbra sincs sok kedvem feltápászkodni.
- Tényleg föl kell kelnem? – kérdezem, kicsit talán nyűgösen, bár nem akarom kiakasztani nyavalygással, nem is szokásom, de rég nem éreztem magam ilyen kimerültnek.
- Igen. Az izmaidnak nem tesz jót, ha beállnak – feleli, ellentmondást nem tűrően, majd minden figyelmeztetés nélkül, egy erőteljes rántással egyenesbe állít. Majd kiszakad a karom a helyéről, a lábaim se készültek még fel erre, úgyhogy ha nem tartana meg, szépen pofára esnék.
- Áu, a karom! – adok hangot panaszosan nemtetszésemnek, és a másik kezemmel dörzsölgetni, masszírozni kezdem, hogy elmúljon a fájdalom. Amint az csillapodik, kissé zavartan veszem tudomásul, hogy még mindig magához karolva tart, keze a derekamon, mellkasunk össze- összeér. – El… elengednél? – kérdezem, és érzem, ahogy pír kúszik az arcomra. Egyik kezével el is enged, hogy mellém állhasson, másikkal viszont nem. Nem mondom, hogy kellemetlen a helyzet, de igazán zavarba ejtő.
- Így megfelel? Kell a támaszték számodra – dörmögi, valószínűleg neki nem jutott eszébe semmi zavaró ebben a helyzetben, mert csak segíteni akart. De ciki… Sikerül még jobban elvörösödnöm, ahogy félrefordítom a fejem.
- Ohh, igaz… Köszönöm – motyogom, amit bólintással fogad, majd derekamon nyugvó karjával, mozgásra ösztökél. Nagy nehezen megindulok, de lábaim ellenkezve rogyadoznak, nagyon kell igyekeznem, hogy szégyenszemre össze ne essek.
---*---*---*---
Ebéd közben el- elbóbiskolok, néha már attól tartok, hogy belefejelek az ételbe, vagy legalábbis nem találok bele a számba a következő falattal. Pedig nem aludtam keveset az éjjel, és tény, hogy hajnal óta mozogtam, attól még lehetnék éberebb…
Mikor nagybátyám megköszörüli a torkát, hirtelenjében már azt se tudom, hol vagyok, de legalább felriadok a hangra.
- Menj, feküdj le, estefelé kilovagolunk – utasít, mire álmosságom ellenére, felcsillan a szemem, és már pattannék is fel, csakhogy izmaimnak ezúttal ez nem kicsit hirtelen, így elegánsan eltaknyolok. – Gratulálok, gyönyörű volt, de ugye tudod, hogy ezt a nézők nem igazán értékelnék? – szólal meg Teirász gunyorosan, mire elvörösödve, dühösen pillantok fel rá. Na, nem mondja…
- Véletlen volt! A lábam összecsuklott, és nem tehetek róla, hogy… - kezdenék bele a magyarázkodásba, melyhez anya szerint mesterien értek, de bácsikámnak látszólag már ennyi elég belőle, mert a szavamba vágva hallgattat el.
- Jól van, értem én, de most menj, aludj egyet, majd ébresztelek – sóhajtja, és int, hogy mehetek. Jah… mert az olyan könnyű, és csak buliból ücsörgöm a földön. Neki is feltűnik, hogy még nem vagyok túl mozgásképes, így elém lépve nyújtja a kezét. – Fölrántsalak, vagy ennyit még meg bírsz tenni? – érdeklődik közönyös hangon, bennem meg egekig csap a makacs dac.
- Megy egyedül is! – vágom rá durcásan, majd nem kis nehézségek árán, valóban talpra küzdöm magam. Vetek bácsikámra egy büszke, „én megmondtam” pillantást, majd elcsoszogok a szobám felé. Ott viszont nem az ágyba dőlök bele, mert még mindig piszkos vagyok az izzadtságtól rám ragadt kosz miatt, inkább az ablakok előtti állatbőröket húzom kupacba, és végigfekszem rajtuk. Pillanatok alatt elnyom az álom, mintha legalábbis egy hete nem aludtam volna.
***
- Thészeusz! Thészeusz kelj fel! Ideje kilovagolni! – kelteget nagybátyám, a vállamat rázogatva. Kábán nyitom ki a szemeimet, és igyekszem összekaparni alaposan szétvetett tagjaimat, és végül a szememet dörzsölgetve sikerül felülnöm. – Miért nem az ágyadban aludtál? Meg akarsz fázni?
- Piszkos vagyok – ásítom, majd kipillantok az ablakon. Késő délutánra jár az idő, a nap már alacsonyan jár, de azért még világos van.
- Akkor mosakodj meg – jegyzi meg, majd nem bírja ki, hogy hozzá ne fűzzön még valamit. – Már ha meg tudsz mozdulni…
- Fel tudok! – vágom rá, durcás pillantással nézve fel az arcára. Legnagyobb meglepetésemre, halványan elmosolyodik, még akár azt is hihetném, hogy csak a képzeletem játszik velem.
- Kint várlak a lovaknál – mondja, majd távozik a szobámból. Még jó, mert ha igazából nem tudnék felkelni, az igazán kellemetlen beégés lenne. Szerencsére azonban jóval könnyebben mozgok, mint mikor kidőltem, és bár érzem az izomlázat itt-ott, annyira nem borzasztó, a lovaglás is menni fog.
Gyorsan meg is mosakszom, és tiszta ruhát öltök, majd kisietek a lovakhoz, ahol hátasom boldog nyerítéssel köszönt. Bácsikám vele ellentétben csak rám pillantva ellenőrzi, hogy meg vagyok-e.
- Úgy látom, már megy a mozgás – szólal meg, mikor felkészítettem lovamat, és a példáját követve, a hátára pattanok. – Izomlázad van?
- Hát, van, de nem olyan vészes, mint hittem, hogy lesz – vonom meg a vállam, ahol szintén pont van, főleg a birkózás miatt.
- Holnapra még lehet rosszabb – vígasztal, majd ügetésben elindul a birtokról kifelé. A háta mögött nyelvet öltök rá, majd mielőtt észrevenné, indítom a lovamat, hogy beérjem.
- Hova megyünk? – érdeklődök kíváncsian, a tájat figyelve magam körül.
- A városba, de nem leszünk ott sokat – feleli tömören, és mikor már alaposan magunk mögött hagytuk a birtokot, vágtába ugrat. Lelkesen gyorsítok én is, és jó darabig ilyen tempóban haladunk, de aztán lelassítunk, mikor megpillantjuk a város fehér épületeit. Nem sokkal előtte leszállunk a lovakról, majd az őrzésükkel megbíz egy kecskét legeltető kisfiút, akit valószínűleg már ismer.
- Lehetőleg ne keveredj el mellőlem – fordul felém, mikor belépünk a városba, és az agora felé veszi az irányt. Bólintok, de azért nem is olyan egyszerű egyszerre nézelődni, és vele is tartani a lépést, így egy idő után csak lemaradok.
Ez pedig azt jelenti, hogy egy vadidegen városban kolbászolhatok egyedül. Nem különösebben rémiszt meg a dolog, a lovakhoz még visszatalálok, csak előtte körülnézek a piacon.
Nézelődésem közepette szóba elegyedek pár kofával, hogy újra és újra elismételtessék velem, hogy honnan jöttem, ki vagyok, mit csinálok itt, és kinél lakom. Nem győzök válaszolgatni a kérdéseikre, és néha már nem is nagyon akaródzik, de udvariatlan pedig nem akarok lenni a faképnél hagyásukkal.
- Ha nem haragszanak, most én jövök – szólal meg hirtelen valaki, majd a kezemet megragadva húz ki a kisebb tömegből, el egészen egycsendesebb utcáig. – Gondoltam el kell a segítség – vigyorog rám az ismeretlen, nálam talán pár évvel idősebb fiú, én pedig megkönnyebbült sóhajjal bólintok.
- Igen, köszönöm – mosolygok rá, óvatosan kiszabadítva kezemet az övéből. – Ha ezt tudom, még véletlenül se keveredek el a nagybátyám mellől.
- Teirász tényleg a nagybátyád? – mér végig, amit kicsit zavartan fogadok, de aztán én is jobban megnézem őt. Ami meglep kissé, hogy nagyon hasonló alkata van, mint nagybátyámnak, és lenne nekem, ha erősödnék még. Egy sportoló alkata.
- Igen, tényleg az – felelem. – Ismered?
- Minden olimpikon ismeri a nevét, habár már csak múlt – vonja meg a vállát, de aztán sértett arcomat látva, védekezően felteszi a kezét. – Hé, sajnálom, ne ölj meg egy pillantással. Úgy hallottam te is olimpikon akarsz lenni, ugye? Ezt mesélted a többieknek.
- Igen, az! – vágom rá felcsillanó szemekkel.
- És biztos vagy benne, hogy nem egy frissebb bajnokkal kéne edzened? – hajol közelebb hozzám, mire meglepetten állom a pillantását.
- Frissebbel?
- Én tavaly győztem, a nevem Hiparkosz, vállalnálak…
- Köszöni, de nem kér belőle! – csattan mögöttem nagybátyám hangja, és kezemet megfogva, elhúz Hiparkosztól, aki erre elvigyorodva búcsút int.
- Hé, várj! – fékeznék le, de nagybátyám nem enged. – Még csak be se mutatkoztam, és nem tudtam elköszönni!
- Nem kell folyton köszöngetni, a nevedet pedig már az egész város tudja – morogja. – Nem megmondtam, hogy ne tűnj el mellőlem?!
- Sajnálom – motyogom durcásan. – Túl gyors voltál, lemaradtam, aztán feltartott a tömeg, és Hiparkosz menekített ki közülük…
- Maradj távol tőle! – torpan meg hirtelen, mire szépen felkenődök a hátára.
- Miért? – dörzsölgetem fájós orrom, szabad kezemmel, mivel a másikat még mindig fogja.
- A saját érdekedben! Nem olyan olimpikon és ember, amivé válni szeretnél! – feleli, de mikor nyitnám a számat, hogy további magyarázatot kérjek, tovább indul, maga után húzva engem is.
Teirász
- Megy egyedül is! – vágja rá durcásan, és tényleg sikerül is fölkelnie, bár nem éppen a legkecsesebb mozdulatokkal. Egy büszke pillantás után egyedül sikerül elbattyognia a házig, majd gondolom, a szobájáig is, de azt már nem követem figyelemmel, inkább elmegyek a konyhába, mivel tudom, hogy ott találhatom a bortermesztő emberemet ilyen idő tájt. Kíváncsi vagyok, mégis mennyi lesz az idei termés a borunkból, mennyit lehet eladásra szánni.
---*---*---*---
Kora estefelé unokaöcsém szobájába megyek, fölébreszteni őt. Mikor benyitok, kissé meglepődök, hiszen ahelyett, hogy puha ágyában aludna, az ablak előtt heverő bőrökön henyél, amiért kérdőre is vonom, miután sikeresen fölébreszttettem. Furcsa egy választ kapok, mégpedig azt, hogy piszkos, azért nem feküdt bele az ágyába, mire megforgatom szemeimet. Emiatt kellett a bőrökön feküdni?!
- Akkor mosakodj meg. Már ha meg tudsz mozdulni… - jegyzem meg gunyorosan, mire kapom is a felháborodott „fel tudok!” választ. Gondoltam, hogy ezt fogom kapni, de valahogy a durcás arca olyan édes, hogy nem bírom ki, és elmosolyodok halványan. Ezt persze nem kell hétköznapi dolognak vennie, nem sűrűn fogja megtapasztalni, nem szeretek mosolyogni. Az olyan… kedves. Én meg minden vagyok, csak kedves nem.
- Kint várlak a lovaknál – morrantom, és kisétálok a szobájából. A lovak hangos, örömteli nyerítéssel fogadnak, amiért kap mindenki kis simogatást. Szeretnek engem a lovaim, én mindig jól bántam velük, nem úgy, mint néhányuk előző gazdája, aki folyamatosan túlhajtotta őket. Emiatt ragaszkodnak nagyon hozzám, na meg azért, mert miután visszajövünk egy-egy kilovagolásról, mindig kapnak kis almát, vagy éppen dinnyét, répát.
Hamarosan sikerül kiérnie Thészeusznak is, amit egészen becsülök benne. Jól bírja izmai fájdalmát, ami dicséretes, több tanítványom is volt, akik már első nap után föladták emiatt, ő viszont, ha nem is a leglégiesebben, de ki tud sétálni a házból, ide, az istállóhoz. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, kis morgással fogadom. Nem kell, hogy el legyen kényeztetve…
- Úgy látom, már megy a mozgás – jegyzem meg, mikor sikeresen fölpattan ő is lovára, miután fölnyergelte és ki is kötözte. Azért kíváncsi vagyok, mennyire fájnak az izmai, így megkérdezem tőle, hogy van-e izomláza, de úgy tűnik, csak kicsit van, egyáltalán nem vészesen. Hm, érdekes… Pedig aztán annyira nem is kíméltem, mint bárki más tette volna, de persze nem is hajtottam túl. Bőven elég lesz majd túlhajtani az olimpia előtti tíz hónapban, addig viszont inkább szokjon csak hozzá fokozatosan.
- Holnapra még lehet rosszabb – vigasztalom azért, hiszen biztos, hogy rosszabb lesz, ne örüljön, hogy csak ennyire sajog mindene, és elindulok kifelé a birtokomról. Egyelőre csak ügetésben megyek, majd miután eléggé magunk mögött hagytuk a birtokot, vágtába ugratok, de persze, csak miután válaszoltam Thészeusz azon kérdésére, hogy hová megyünk. Az persze nem érdekel, hogyha esetleg ezt ő nem válasznak vélte, de nincs kedvem elmondani, hogy a borárusításommal kapcsolatos dolgokat kell megbeszélnem az agorai árussal, aki általában árulni szokta boraimat.
Mikor meglátjuk a város első házait, kissé lelassítunk, majd mikor megpillantom Ialost, a kis kecskepásztor fiút, leadjuk neki a lovainkat, és gyalogszerrel sétálunk be a városba.
- Lehetőleg ne keveredj el mellőlem – kérem, mikor beérünk a városba, és egyből az agora felé indulok. Gyors, hosszú léptekkel haladok, ráadásul Thészeusz is nézelődik, az ismeretlen közeget megfigyelve, így mikor Ikapóhoz érek, nem is csodálkozom el nagyon, hogy nincsen mellettem unokaöcsém. Ezt a felfedezést csak egy nagy sóhajjal reagálom le, és ha már itt vagyok, először elintézem a dolgomat, aztán indulok csak a fiú keresésére.
Gratulálok, legközelebbre veszek neki kötelet, hátha arra rákötve nem tud eltűnni előlem…
---*---*---*---
- És biztos vagy benne, hogy nem egy frissebb bajnokkal kéne edzened? – hallok meg egy rettentően ismerős, arrogáns hangot, miután megpillantottam unokaöcsémet, nem messze tőlem. Az agorából nyíló egyik kis szűk utcácskában van Hiparkosszal, aki igazából nekem csak Hibbankosz. Egyáltalán nem bírom azt a gyereket, már maga a megjelenése is irritáló, és tipikusan az a pojáca, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert legyőzte gyenge kis ellenfeleit, már egy nagy hős, akit csodálni kell. Chö, ő igazából csak egy idióta pisis, aki túl sokat képzel magáról. Láttam én ám azt a mérkőzést, inkább a külsejével nyerte meg, mint az erejével, hiszen direkt úgy viselkedett, mint akit könnyedén meg lehet kapni, állt is ám minden versenyző vesszeje, mint a cövek…
Most is, látom ám, hogy mire megy ki a játéka… El akarja csábítani unokaöcsémet, aki naiv ártatlanságában még csak észre sem veszi, legalábbis kerekre tágult, teljesen ártatlan szemeiben nyomát sem látom annak, hogy észrevenné, hogy Hibbankosz épp megpróbálja behálózni. Éppen ezért, nekem kell megvédenem őt, így mikor az a pöffeszkedő páva elkezdi mesélni, hogy milyen nagy győztes, és hogy szívesen vállalná ám Thészeusz tanítását, gyorsan közbeszólok.
- Köszöni, de nem kér belőle! – csattanok föl, és Hibbankosz bepróbálkozása, illetve Thészeusz naivsága miatt alig bírom visszafojtani forrongó dühömet. Ha nem jövök, a volt olimpikon még képes lett volna, és itt, helyben teszi magáévá ezt a szerencsétlen kölyköt, aki egészen a behatolásig észre sem vette volna, mi készül itt. Zeuszra, komolyan, milyen nyűgöt vettem én a nyakamba?!
- Hé, várj! – Thészeusz hiába próbál kiszabadulni szorításomból, hiába próbál megállni, nem engedem, olyan messzire húzom magam mögött Hibbankosztól, amennyire csak lehet, azaz már majdnem a városhatárnál járunk. – Még csak be se mutatkoztam, és nem tudtam elköszönni! – nyivákol, akár egy macska, akit nyúznak, de valahogy nem tud meghatni vele, sőt.
- Nem kell folyton köszöngetni, a nevedet pedig már az egész város tudja. Nem megmondtam, hogy ne tűnj el mellőlem?! – morrantom dühösen, és tovább húzom magam mögött.
- Sajnálom – motyogja, nem túl meggyőzően. Nem igazán úgy tűnik, mint aki nagyon sajnálná, ráadásul nem tud csöndben sem maradni, muszáj folytatnia a magyarázkodást is, mikor jobb lenne, ha inkább csöndben maradna, és meg sem említené nekem Hibbankosz nevét.
- Maradj távol tőle! – utasítom, megtorpanva az út közepén. Érzem, hogy hátamnak neki jön a lendület miatt, de nem fordulok meg, nem akarom, hogy lássa, mennyire ideges vagyok. Mi történt volna, ha nem érek oda időben?! Nem hiába küldte az anyja ide hozzám…
- Miért? – kérdi ártatlan gyermekhangon, mire megforgatom a szemem. Ez a fiú tényleg nem veszi észre, milyen hatással van a férfiakra, vagy csak ilyen jó színész?! Nem hinném, hogy az utóbbi, így marad az, hogy komolyan nem tudja, milyen szépséges ifjú, akit szívesen megkaparintana bárki.
- A saját érdekedben! Nem olyan olimpikon és ember, amivé válni szeretnél! – felelem szűkszavúan, is ismét magam után ráncigálom, kifelé Olümpiából. Most kevésbé ellenkezik, próbálja velem tartani a lépést, bár még így is néha kicsit rángatnom kell. Na, hogy is volt az a ma délelőtti futás?!
- Honnan veszed? – kérdezi dacos hangon, kis hallgatás után, kiérve a városból, és egy pillanatig nem is értem, mire utal kérdése, ám végül csak rájövök. Hogy honnan veszem, hogy nem akar olyan emberré válni? Na, ne nevettessen! Ha olyanná akart volna válni, nem menekült volna el nevelőapja zaklatása elől, sokkal inkább kihasználta volna, és megtanította volna irányítani befolyásos apját. Márpedig nem ez történt, így igen csak nagy az esélye annak, hogy nem akar olyanná válni, mint amilyen Hibbankosz.
- Tudtommal nem akarod minden jöttment gazdag férfinek szétnyitni lábaidat, de ha rosszul gondolom, csak szólj, tudok egy jó bordélyt, ahová szíves örömest fölvennének – felelem gúnyosan, még mindig nem pillantva rá, ám mikor teljes erejét latba veti, sikerül kissé megakasztania a menésben, amin egészen meglepődök. Van ám erő a kölyökben, csak tudnia kellene a birkózás közben is hasznosítania.
- Ezzel mégis mire célzol?! – jön a felháborodott kérdés, ami miatt kénytelen vagyok megfordulni, és ránézni. Dühösen összeszűkített, villámló szemei olyanok, akár a viharos égbolt, a dühtől, és nagy valószínűséggel a zavartól is kipirult arca pedig igazán elbűvölő látványt nyújt, ezt még úgy is el kell ismernem, hogy a nagybátyja vagyok. Hát még milyen látvány lehet egy olyan férfinak, aki még a legyet is röptében dugja meg, de önmagát is szívesen dugatja meg különféle szerzetekkel, bár lehetőleg csak gazdagokkal. Muszáj lesz megvédenem az ilyen alakoktól, különben hiába menekült ide nevelő apja elől, itt sem talál jobb menedékre, mint az otthonában.
- Nem célzok én semmire, pontosan értsd ezt úgy, ahogy mondtam: Hiparkosz egy hímkurva, semmi több – felelem dühöngve értetlenségén. Ennek komolyan jól jönne némi ember ismeret, de tényleg! – És biztos vagyok benne, hogy te nem akarsz egy olyan lenni, vagy tévednék? - Arca teljesen elsötétedik, amit nem igazán értek. Most komolyan az nem tetszik neki, hogy így beszélek egy számára teljesen ismeretlen alakról, akinek csak a nevét tudja, vagy pedig azon a feltételezésen sértődött meg, hogy én tudom, hogy mi akar, és mi nem akar lenni a jövőben?
- Nem hiszek neked! Kimenekített a kérdezősködők közül, és kedves volt velem! – kiáltja szenvedélyesen. Szemeim fenyegetően összeszűkítem, és igazán nem értem ezt a nyavalyás kis kölyköt. Ennyire ártatlan kis idióta volna, hogy ennyire nem lát át a férfiak mesterkedésein, csábításain?! Úgy dőlt felé, hogy tisztán látszott, mit akar tőle, a körülöttük összegyűlt ember tömeg is azt várta már, mikor láthatja őket csókolózni! Csak amiatt nem sikerült letámadnia, mert én kimenekítettem annak pöffeszkedő alaknak a karmai közül! Erre ez a hála?!
- Komolyan nem vetted észre, hogy meg akar csókolni, és csak arra ment ki ez az egész, mert meg akar fektetni?! Ha nem érek oda, már rég alatta nyöszörögnél! – üvöltöm le a fejét, és érzem, hogy majd’ szétvet az ideg. A nővérem komolyan egy ilyen csökönyös, vak kölyköt küldött nekem nevelésre?! Vajon neki is egy ilyen köszönöm járt, mikor elmenekítette nevelőapja elől, vagy azt azért már észrevette, hogy az a férfi mit akar tőle, és azért megköszönte édesanyjának a dolgot?
- Nem is akart! Ő csak segített nekem, de te elráncigáltál mellőle! Most mit gondolhat rólam?! – kérdi kétségbeesetten, én meg nem tudom eldönteni, hogy a saját fejemet verjem bele a falba, vagy az övét ettől a sok sületlenségtől, melyet összehord. Mikor dühösen megvillan a szeme, és nyitja is a száját további pörölésre, már nem is kérdés: az övét fogom beleépíteni a falba, nem töröm össze a sajátom egy ilyen kis kölyök miatt. – És különben is, tudom, mikor akar megcsókolni engem valaki! – jelenti ki nagy önérzetesen, mire egy sokkal jobb ötlet jut eszembe a fej falba verésnél. Biztos benne, hogy tudja, mikor akarja valaki megcsókolni? Mert én nem hiszem!
- Igen?! Akkor ezt is tudtad? – kérdezem hevesen, és magamhoz rántom az ijedt fiúcska karcsú testét, és puha ajkaira marok. Szenvedélyesen falom ajkait, már hatolnék is be nyelvével forró barlangjába, de ez az ötlet csak egy pillanatig fut át agyamon, addig, amíg meg nem érzem, hogy a karjaim közt tartott fiú megremeg, és nem hogy nem viszonozza a csókot, de még valami nedvesség is az arcomra kenődik arcáról. Ó, a francba, ez a srác most komolyan sír?!
Gyorsan eltávolodok tőle, minél messzebbre, még kezeit is elengedem, és nem merek a szemébe nézni. Ezzel a tettemmel én sem lettem jobb egyik férfinál sem, sőt… De nem tudok bocsánatot kérni, az nem az én szokásom, hiába sajnálom tettemet, és egyszerűen csak hideg hangon közlöm vele, hogy indulunk.
Ezt igazán nem kellett volna megtennem…
Thészeusz
Ezúttal kevésbé ellenkezek, elgondolkodva próbálom tartani vele a lépést. Nem akarok olyanná válni, mint Hiparkosz? De hát egyáltalán nem tűnt rossz embernek, ráadásul olimpiai győztes!
- Honnan veszed? – bukik ki belőlem a dacos kérdés egy idő után, és pár pillanatba beletelik, mire beugrik neki mire gondolok.
- Tudtommal nem akarod minden jöttment gazdag férfinek szétnyitni lábaidat, de ha rosszul gondolom, csak szólj, tudok egy jó bordélyt, ahová szíves örömest fölvennének – felel gúnyosan, de még mindig nem néz rám.
Én viszont felháborodva, minden erőmet bevetve torpanok meg, úgy, hogy még ő se tudjon tovább húzni.
- Ezzel mégis mire célzol?! – háborgok, mire végre megfordul, és rám néz. Én pedig dühösen meredek rá, nem hittem volna, hogy ilyen csúnyán tud beszélni valakiről. Tudom, hogy mogorva, és nem szereti a társaságot, de ez akkor is durva volt!
- Nem célzok én semmire, pontosan értsd ezt úgy, ahogy mondtam: Hiparkosz egy hímkurva, semmi több – felel, érezhetően egyre idegesebben. – És biztos vagyok benne, hogy te nem akarsz egy olyan lenni, vagy tévednék? – Először borzasztóan meglepődöm, majd egészen elkomorulok megjegyzését hallva. Hímkurva? Ez már tényleg nagyon kegyetlen, még ha az akire mondja, nem is hallja.
- Nem hiszek neked! Kimenekített a kérdezősködők közül, és kedves volt velem! – kiáltom makacs szenvedéllyel, de úgy tűnik, csak egyre jobban felhúzom őt is.
- Komolyan nem vetted észre, hogy meg akar csókolni, és csak arra ment ki ez az egész, mert meg akar fektetni?! Ha nem érek oda, már rég alatta nyöszörögnél! – üvölti, mire kissé megszeppenek, de a makacs dac is csak nagyobbra nő bennem.
- Nem is akart! Ő csak segített nekem, de te elráncigáltál mellőle! Most mit gondolhat rólam?! – bukik ki belőlem, kissé kétségbeesetten. Így sose fogok barátokat találni itt. – És különben is, tudom, mikor akar megcsókolni engem valaki! – teszem hozzá sértetten, de határozottan.
- Igen?! Akkor ezt is tudtad? – morran fel hevesen, és a következő pillanatban, mielőtt bármit is tehetnék, magához ránt, és ajkaimra mar. Kifejezetten durván ostromol, én pedig őszinte rémülettel dermedek le. Mikor mélyítené a nem túl kedves, és gyengéd csókot, olyannyira eluralkodik rajtam a pánik, hogy a könnyeim is elerednek, és reszketve hunyom le a szemem. Azzal, hogy ilyen dühösen érint, nagyon megrémiszt.
Ám amilyen hirtelen kezdte, most olyan váratlanul húzódik el, és teljesen elengedve, hátrál pár lépést. Könnyes szemekkel, teljes döbbenettel meredek rá, de ő felém se pillant, csak annyit közöl hűvös hangon, hogy indulunk.
Megtörlöm az arcom, és figyelem, ahogy lassan folytatja is az utat, de nekem továbbra is földbe van gyökerezve a lábam. Hamarosan feltűnik neki, hogy nem követem, és a válla felett visszapillant, de továbbra se néz a szemembe.
- Gyere! – utasít újra, de számat összeszorítva rázom meg a fejem. Össze vagyok zavarodva, és bár magam se tudom, hogy magyarázatot, bocsánatot, vagy mit is várok tőle, de amíg meg nem kapom, nem vagyok hajlandó elmozdulni innen. Ez viszont látszólag nem dobja fel, az előbbi idegességen sincs még túl, így mikor felém fordulva tesz egy lépést, ösztönösen hátrálok. – Szóval félsz tőlem? Remek – horkan fel megvetően, és már nyitnám a szám, hogy cáfoljam, mert tényleg nem félek tőle, ha nem ilyen ideges, de belém fojtja a szót. – Bezzeg attól nem, akitől tényleg kéne… De nem érdekel, azt csinálsz amit akarsz, leveszem rólad a kezem.
Tátott szájjal figyelem, ahogy hátat fordítva, sietve teszi meg a maradék utat a lovakig, majd sajátjára felpattanva, vágtatva indul meg a birtoka felé. Ez most… ez most azt jelenti, hogy kirakott, és nem is edz tovább?
Érzem, hogy megint a torkomat fojtogatja a sírás, és csigatempóban vánszorgok el a lovamig, hogy elvegyem a teljesen ledöbbent kecskepásztor fiútól. Már nem tudok gátat szabni a könnyeimnek, így szipogva, tanácstalanul keringek egy darabig lovammal az úton, majd nem messze a várostól, lecsúszom egy fa tövébe.
Nem indulhatok el ilyenkor már haza, éjjel veszélyesek az utak, de azt se tudom, hova mehetnék. Legszívesebben persze nagybátyámhoz mennék vissza, szörnyen bánt, hogy így összevesztünk, de őt se értem…
Önkéntelenül simítom egyik kezemet a számra, és be kell vallanom magamnak, hogy nem azzal volt bajom, hogy megcsókolt, hanem azzal, ahogy. Ha nem dühből tette volna, így alaposan megijesztve, és nevelőapámra emlékeztetve, jól esett volna…
- Jé, Thészeusz- csendül hirtelen mellettem ismerős hang, mire meglepetten pillantok fel Hiparkoszra, majd észbe kapva, gyorsan megtörlöm a szemem. – Csak nem összevesztél a nagybátyáddal? – huppan le mellém, mire szipogva bólintok.
- Kirakott – suttogom, nehogy megint elsírjam magam tőle. Vigasztalóan átkarolja a vállam, és perpillanat ez a törődés nagyon jól esik.
- Ne búsulj, holnapra megnyugszik, ha akarod ma töltsd nálam az éjszakát – ajánlja fel, mire hálásan felpillantok mosolygós arcára. Nem értem Teirászt, miért mondott róla olyanokat, Hiparkosz igenis rendes.
- Köszönöm – suttogom, és miután feltápászkodtunk az induláshoz, búcsút intek a kecskepásztor fiúnak.
***
- Ugyan, csak még egy kortyot! – nevet fel Hiparkosz, elém tolva egy pohár bort, mikor vacsora után, már a ma éjszakára nekem ajánlott vendégágyon ücsörgünk. Már így is rávett egy-kettőre, és érzem, hogy egészen kába kezdek lenni tőle, így csak megingatom a fejem, de ennyitől is elszédülök, és hátradőlök az ágyon. – Oh, azt hiszem már nincs szükséged rá – jelenik meg felettem hirtelen Hiparkosz vigyorgó arca, és érzem, ahogy két oldalamon besüpped alatta az ágy.
- Könnyen megárt – csuklom, és hunyorogva próbálom kivenni a vonásait, de rögtön józanabb leszek, ahogy hirtelen lejjebb hajolva, megcsókol.
Elkerekednek a szemeim, és mellkasának feszítve a tenyereim, megpróbálom eltolni, de erősebbnek bizonyul, mert képtelen vagyok rá.
- Tudod – hajol el kissé a számtól, hogy riadt tekintetembe nézhessen -, hinned kellett volna a nagybátyádnak, mert minden igaz, amit állított rólam! – Felnevet, nekem pedig lassan leesik, hogy valószínűleg mindent hallott.
- Mi…miért? – nyekkenem kétségbeesetten. – Mit akarsz tőlem?
- És tényleg! – nevet fel szórakozottan, miközben végigsimít az arcomon. – Tényleg nagyon naiv vagy, Thészeusz! Ne félj, élvezni fogod – súgja a számra, és hiba próbálom elrántani a fejem, az állam megragadva egy helyben tartja, és keményen megcsókol. Nem olyan durván, mint nagybátyám tette, mégis sokkal inkább menekülhetnékem van.
Már könnyebbülnék meg, mikor elhajol tőlem, de kiderül, hogy csak a nyakam, mellkasom harapdálására tér át, és mikor elkezdek kapálózni alatta, ránehezedik a lábaimra, kezeimet pedig egy kézzel a fejem fölé fogja.
- Ne… kérlek! – nyöszörgöm könnyes szemekkel, de nem érek el vele semmit.
- Ugyan már, mondtam, hogy élvezni fogod… Feltéve, hogy nem ellenkezel! – jelenti ki, majd szabad kezével húzná le rólam a ruhámat, és mikor a testem csavargatva küzdök ellene, felmorranva kever le egy pofont.
Ettől annyira megijedek és döbbenek, hogy egészen leblokkolok, esélyt adva neki tevékenysége folytatására.
- El se hiszed, milyen gyönyörű vagy, főleg könnyes szemmel – leheli a számra, és érzem, ahogy combomhoz dörgöli merevedését. A pánik egyre jobban eluralkodik rajtam, és állnék neki újra a menekülésnek, megkockáztatva egy újabb ütést, mikor hirtelen kivágódik a szoba ajtaja, és nagybátyám viharzik be rajta.
Egy szó nélkül, de veszélyes indulattal a szemében ugrik mellénk, és egyszerűen lerúgja rólam a meglepett Hiparkoszt, majd mellém térdelve, aggódva pillant le rám, valószínűleg azt fontolgatva, hogy merjen e hozzám érni.
Megadom neki a választ azzal, hogy könnyes szemmel a nyakába vetem magam. Egy pillanatra leblokkol, de aztán esetlenül átölel.
- Sajnálom – mondja halkan, majd a feltápászkodó Hiparkoszhoz fordul. – Zeuszra mondom, ha még egyszer megpróbálsz hozzáérni, kitekerem a nyakad! – azzal megigazítja rajtam a ruhát, és talpra állítva kiterel.
- Találkozunk az olimpián Thészeusz! – kiált utánam Hiparkosz gunyorosan, de nagybátyám nem hagyja, hogy visszaforduljak.
Míg lovamat vezetve ki nem érünk a városból, csendben haladunk, de ott Teirász megtorpan, és villámló szemekkel fordul felém.
- Miért mentél hozzá, ahelyett, hogy hazajöttél volna, hülye kölyök! – csattan fel, én pedig megszeppenve bámulom a földet.
- Azt mondtad… azt hittem… kiraktál – szipogom, mire kissé megtorpan, majd fújtatva köti el lovát az egyik fától.
- Ostoba, nem mondtam ilyet, csak ideges voltam! – mondja, majd felpattan hátasára, és a kezét nyújtja. – Gyere, a sajátodról lefordulnál a fáradtság miatt.
Engedelmesen csúsztatom kezemet az övébe, ő pedig felhúz maga elé, majd indítja a lovát lassú ügetésben, mellettünk pedig az enyém halad.
- Akkor nem… küldesz el? – kérdezem óvatosan, ösztönösen simulva bele az ölelésébe, pedig csak azért karol át, hogy ne essek le.
- Nem – morogja. – De remélem mostantól hallgatsz rám!
- Igen – suttogom, álmosan pislogva. – Sajnálom…
Teirász
Bár én útnak indulok, hamar észreveszem, hogy Thészeusz nem követ, és ahogy visszafordulok fejemmel, látom, hogy még mindig ugyanott áll, ahol hagytam. Nem merek szemébe nézni, túlságosan bűnösnek érzem amiatt, mert letámadtam, és mert élveztem azt a csókot, és nem akarom látni rajta, hogy mennyire megbántottam ezzel.
- Gyere! – utasítom keményen, mire nem megindul, épp ellenkezőleg, megrázza fejét, és ugyanúgy marad, ahogyan eddig volt. Felé lépek, mire rémülten meghátrál. Szemeim először elkerekednek, majd összeszűkölnek dühömben. Hát ez remek! Tőlem retteg, míg Hibbankoszra legszívesebben teljesen rábízná magát. – Szóval félsz tőlem? Remek – horkanok föl egyre idegesebben, és dühömben kicsúszik a számon: – Bezzeg attól nem, akitől tényleg kéne… De nem érdekel, azt csinálsz, amit akarsz, leveszem rólad a kezem.
Rettentően idegesen fordítok neki teljesen hátat, és sebes lépteimmel a lovamhoz sietek, hogy minél előbb eltűnjek a kölyök közeléből, még mielőtt valami még nagyobb hülyeséget tennék, amivel még jobban megbántanám, és ennél is jobban elüldözném magamtól. Hiába vagyok rettenetesen dühös, nem akarom, hogy féljen, sőt, rettegjen tőlem, így úgy tervezem, hogy miután lehiggadtam, visszatérek birtokomra, ahol remélhetőleg már ott fog várni ez az idióta kisfiú, hogy megbeszéljük a történteket, erre egyáltalán nem az történik, amit vártam.
Mikor estefelé hazaérek, nem egy sírástól kivörösödött szemű, ám teljesen épségben itthon levő, fekete hajú, kék szemű fiút találok, akivel megbeszélhetném a dolgokat, hanem egy rettentően ideges, remegő pásztorfiút, aki amint meglát, repül is felém, még mielőtt lepattanhatnék lovamról.
- Az unokaöccsét… az unokaöccsét elvitte Hiparkosz! – kiáltja föl idegesen kezét tördelve, mire elképesztően erős düh lángol fel bennem. Az az ostoba, hát tényleg nem bízott meg bennem, hogy hagyta magát elvinni Hibbankosz által?!
- Merre vannak? – kérdezem idegesen a lovam mellett tébláboló fiútól, aki azonnal rávágja, hogy az olimpikon otthonában. Azonnal megfordítom lovam, és vágtába ugratom, hogy minél előbb odaérjek a házhoz, még mielőtt valami visszafordíthatatlan történne. Egyre gyorsabb és gyorsabb vágtára ösztökélem lovamat, mire végre odaérek annak a kurvának a lakásához, és dühödten betöröm az ajtót. Szolgák rohannak meg, de nem érdekelnek, könnyedén félresöpröm vézna, erőtlen alakjukat, hogy aztán szobájába is betörhessek annak az állatnak.
Pillantásom egyből Thészeusz síró alakjára esik, melyet Hiparkosz képes, és csókolgatja, simogatja. Őrült düh fog el a látványtól, hát még, mikor észreveszem unokaöcsém arcán a kezdődő vörös foltot, mely nem származhat mástól, csak egy pofontól, és némán feléjük rohanok, hogy aztán nemes egyszerűséggel lerúgjam unokaöcsémről a zaklatóját. Ájultan terül el, de nem érdekel, számomra Thészeusz épsége a legfontosabb, egyből mellé tárdelek le, bár nem tudom eldönteni, hogy hozzáérhetek-e, vagy sem.
Szerencsére nem kell sokáig gondolkoznom ezen, ugyanis unokaöcsém egyből nyakamba ugrik, amitől egy kicsit leblokkolok, majd mégis csak átölelem karcsú testét. Ha valami baja történt volna, soha nem bocsájtottam volna meg magamnak!
- Sajnálom – mondom halkan a szipogó unokaöcsémnek, és afelé az állat felé fordulok. – Zeuszra mondom, ha még egyszer megpróbálsz hozzáérni, kitekerem a nyakad! – jelentem ki, és kicsit megigazítva Thészeuszon a ruhát, segítek neki fölállni, és kiterelgetem a szobából.
- Találkozunk az olimpián Thészeusz! – kiáltja még utánunk az az állat gúnyosan, mire érzem, hogy Thészeusz tépné ki magát az ölelésemből, ám ezt nem engedhetem, nem akarom, hogy még ennél is tovább a közelében maradjon.
Ahogyan a lovak felé megyünk, az eddig érzett aggodalmam egy nagy része elpárolog, és helyét átveszi az aziránt érzett düh, hogy mégis hogy lehetett olyan hülye, hogy nem hazament egyből, hanem még leállt egyet szórakozni azzal az emberrel, akitől a délután következetesen eltiltottam.
- Miért mentél hozzá, ahelyett, hogy hazajöttél volna, hülye kölyök! – csattanok föl mérgesen, megszakítva lovaink kivezetését a városból, és visszafordulok a megszeppent, lehajtott fejű, meggondolatlan kiskölyökhöz. Nevelés kell még neki, látom én… hogy valaki ennyire borzalmas legyen emberismeretből…!
- Azt mondtad… azt hittem… kiraktál – motyogja könnyeivel küszködve, én meg teljesen ledöbbenek.
„De nem érdekel, azt csinálsz, amit akarsz, leveszem rólad a kezem.” – dübörög át agyamon ez a mondat, melyet én mondtam ki hatalmas dühömben. Ó, te idióta kölyök! Így félre érteni… Dehogy akartalak én elküldeni magamtól, hisz… csak magaménak akarlak, de ezt nem vallhatom be neked, mert csak még jobban megrémülnél.
- Ostoba, nem mondtam ilyet, csak ideges voltam! – jelentem ki, mert tényleg nem mondtam, egyszerűen csak eléggé félre értette mondanivalóm lényegét. Csak dühös voltam, nem akartam én ténylegesen levenni róla a kezem!– Gyere, a sajátodról lefordulnál a fáradtság miatt – mondom, és fölsegítem magam elé a lóra. Lassú ügetésben haladunk, az ő lovát pedig a nyereghez kötöm, hogy ne maradjon le túlságosan, így majdnem mellettünk üget ő is.
- Akkor nem… küldesz el? – kérdez egy rettenetesen nagy ostobaságot, ami miatt csak azért nem kapom föl a vizet, mert megérzem karcsú kis testét sajátoméhoz simulni, és egy pillanatra még a levegő is bennem reked a hatására. Ejj, ejj, Thészeusz, hogy nem veszed észre, hogy milyen őrjítő hatással vagy te a férfiakra?! Most akart megerőszakolni valaki, erre egy másik férfihoz bújsz oda, aki igaz, hogy a nagybátyád, de ő is ugyanúgy kíván téged?
- Nem – válaszolom inkább, megpróbálva elterelni figyelmem öleléséről. – De remélem, mostantól hallgatsz rám! – morgom, mire szerencsére igenlő választ kapok, és egy sajnálomot.
- Semmi baj, de legközelebb figyeljél – feddem meg gyengéden a karjaim közt tartott ifjút, szinte még gyermeket, de már csak azt veszem észre, hogy édesen szuszog karjaim között, így csak szorosabbra veszem szorításomat, és kicsit gyorsabb ügetésre ösztökélem lovamat.
Felettünk az égbolt csodásan tündököl, mintha nem is az előbb lett volna tanúja annak, ahogyan egy fiatal fiút kiment a nagybátyja egy állat karmai közül. Erisz, Aphrodité és Érosz biztosan jót röhögnek rajtam, kivételesen teljes egyetértésben, hogy hiszen milyen jól el lehet egy nagybátyán szórakozni, aki esetleg, lehetséges, hogy beleszeretett unokaöccsébe. A féltékenység kínzón éget, ahogyan visszagondolok arra, hogy Hiparkosz hogy érinthette, simogathatta a karjaim közt tartott szépséget, amit a szerelem istennőjének, és fiának köszönhetően vettem észre. Szerelem, te sötét, kegyetlen verem…
Hazaérve nincs szívem fölkelteni az egész nyugodtan alvó fiút, ám ahogyan megállunk, ő is nyűgösködve mocorogni kezd, és nyitogatja kék szemeit.
- Máris itthon vagyunk? – kérdezi meglepődve, és hagyja, hogy lesegítsem a lóról. Majdnem összeesik, még nem tudja tartani magát, én pedig óvón átkarolom, hogy ne essen össze itt, az út közepén. Na, meg máshol sem.
- Igen, útközben aludtál – mondom, és lepillantok a karjaim közt pihenő fiúra. Tudom, milyen elhatározott, és láttam, milyen erős, mégis, úgy érzem, muszáj megvédenem, akár attól is, hogy az olimpiára elmenjen, ahol Hiparkosszal is találkozhatna, de nem tehetem, tudom jól, hogy akkor egy életre megutálna, ha már a csók miatt nem tette meg. Így viszont, csak a holnapi napot engedélyezem neki pihenésnek, hátha összeszedi majd önmagát annyira, hogy ne öntsön el ennyire az iránta érzett aggodalom. – Pihenj most le, holnap úgyis tovább alhatsz majd, adok neked egy szabadnapot – jegyzem meg, és még mielőtt megállíthatnám magam, megsimogatom puha, vöröslő arcát.
- Ne! - kiált föl ijedten, ami miatt beledermedek mozdulatomba, viszont úgy veszem észre, hogy nem gyengéd érintésemre érti ezt, és még is bizonyosodok róla, mikor folytatja, így még egy hosszú pillanatra puha, gyermekien lágy arcán tartom kezemet. – Én… nem szeretnék pihenni. Kell valami… kell valami… - motyogja, ám még így is értem, és megértően bólintok. Szóval kell valami, ami eltereli majd figyelmét arról, hogy mégis mi történt ma este.
- Tudom, hogy érted, nem kell magyarázkodnod – kímélem meg attól, hogy neki kelljen kimondania azt, amitől ilyen nagy zavarba jött, és lágyan elmosolyodok, fölvillantva nagyon ritka arckifejezéseim egyikét. Ilyen gyengéden talán még nővéremre mosolyogtam még kiskorunkba, azóta soha senkire. Eddig nem találtam olyat, aki megérdemelte volna, ám ez a fiú… Aphrodité, miért kellett így kiszúrnod velem?! – Akkor holnap reggel ugyanakkor, mint ma, találkozunk a gyakorló pályán - mondom, és bólintása után bekísérem a szobájába.
- Nem lehetne esetleg… - kérdi egy vékony hang az ágyból, mikor már azt hiszem, hogy elaludt, és éppen mennék ki a szobából. Kérdésére viszont visszafordulok az ajtóból, és egy kissé rémült, kék szempárral találom szembe magam, akinek tulajdonosa orrig belebújt az ágyra terített bőrök, és szövetek közé. – Mindegy, felejtsd el – mondja aztán meggondolva önmagát, fordulna befelé a fal felé.
Nagyot sóhajtva megindulok felé, és leülök az ágya mellé. Igaz, hogy kint, a lovaknál értettem ki nem mondott szavait is, ám most úgy vagyok vele, hogy néma gyereknek anyja sem érti szavát, nem hogy a nagybátyja.
- Na, mit szeretnél? – kérdezem csendesen, és megsimogatom felém fordított hátát. Kicsit megrezzen, mire elkapom kezemet, mert nem akarom, hogy azt higgye, bántani akarom, de úgy tűnik, csak azért mozdult meg, hogy megforduljon, és rám nézhessen.
- Én csak… - kezdi határozatlanul, és félre néz. – Nem akarom, hogy gyengének láss, de nem maradnál itt? – kérdezi gyámoltalanul, és ha akarnék, se tudnék nemet mondani könyörgő kiskutya tekintetére. Általában hatástalan szokott lenni az emberek könyörgése felém, de ez a fiú egyetlen nap alatt elérte, hogy úgy viselkedjek vele, ahogy még soha senkivel.
- Nem gondolom, hogy gyenge volnál – nyugtatom meg, és teljesen komolyan gondolom, amit mondtam. Nem érzem úgy, hogy az gyengeség volna, ha az ember nem akar egyedül maradni egy ilyen történés után, egyszerűen csak nem értem, hogy miért pont én maradjak itt vele, hiszen tudja jól, hogy mit tettem vele. Igaz, nem próbáltam meg megerőszakolni, ahogyan Hibbanrosz akarta, ám megcsókoltam akarata ellenére. Félnie kellene tőlem, erre… erre megkér, hogy maradjak itt vele éjszakára. Tényleg nem értem. – Viszont biztos, hogy azt akarod, hogy itt maradjak? – kérdezek vissza.
- Igen – válaszol határozottan. Pillantása is ezt mutatja, minden kétséget kizárólag üzeni nekem, hogy maradjak itt, ne menjek el. Ez a fiú… hát tényleg nem veszi észre, milyen hatással van rám…
- Rendben – mondom, és mikor fölcsillannak a szemeim, kis melegséget kezdek érezni a mellkasom környékén. Hát még, mikor örömmel kúszik arrébb, hogy helyet csináljon nekem… Nem vetkőzök le, ilyen messzire nem mennék el, így teljesen felöltözve mászok be mellé az ágyba, és még csak a takarók alá sem mennék, ha nem emelné föl azt az anyagot, ami alá ő vackolta be magát.
Percekig csak néma csöndben hallgatjuk másik lélegzetvételét, és bár nem látom, tudom, hogy még nem alszik, mivel lélegzete ugyanolyan gyors, kapkodó, mint mikor befeküdtem mellé. Úgy gondolom, tőlem fél, így muszáj megnyugtatnom, hogy nem tervezek vele semmit.
- Ami azt a délutáni csókot illeti… - kezdem halkan, mire érzem, hogy felém fordul. – Bocsánatot kérek érte. Dühös voltam, és meg akartalak leckéztetni, de megnyugodhatsz, nem foglak többet letámadni – mondom, és reménykedek, hogy még nem kezdett el tőlem félni annyira, hogy ne higgyen nekem.
Hiába lőtt fenéken – vagy inkább más, elülső helyen – Érosz, nem fogok rá ráugrani csak emiatt. Nem hiába küldte ide nővérem: azért, hogy megmentsem nevelőapjától, nem pedig azért, hogy aztán én rontsam meg.
Thészeusz
- Semmi baj, de legközelebb figyeljél – hallom még hangját, de már csak nagyon tompán, ugyanis szépen elnyom az álom. Nagyon jól érzem magam az ölelésében, biztonság és nyugalom vesz körbe.
Mikor azonban megakad az addigi monoton mozgás, felriadok álmomból, és nagyokat pislogva igyekszem éberebbé válni.
- Máris itthon vagyunk? – kérdezem meglepődve. Túl rövidnek tűnt ez az út, elücsörögtem volna még, nagybátyám előtt. Így azonban kénytelen vagyok leszállni a lóról, ami kissé hirtelennek sikerül, mert majdnem összeesem, ő segít talpon maradni.
- Igen, útközben aludtál – mondja. – Pihenj most le, holnap úgyis tovább alhatsz majd, adok neked egy szabadnapot – teszi hozzá, és meglepetten tapasztalom, ahogy megsimogatja az arcom, alaposan ki is pirulok érintésétől. Azt viszont nem tetszik, amit mondott.
- Ne! – kiáltok is fel reakcióként, kissé ijedten. Nem akarom, hogy gyengének tartson, kell a gyakorlás, és legalább addig se gondolok a történtekre… – Én… nem szeretnék pihenni. Kell valami… kell valami…
- Tudom, hogy érted, nem kell magyarázkodnod – bólint megértően, megkímélve a zavarba ejtő téma boncolgatásától, és legnagyobb meglepetésemre, lágyan elmosolyodik. Csak azt veszem észre, hogy erre még hevesebben kezd dobogni a szívem, ami már amúgy is igen szaporán vert érintése miatt. – Akkor holnap reggel ugyanakkor, mint ma, találkozunk a gyakorló pályán – mondja, és mikor kizökkenve az ámulásomból bólintok, bevezet a szobámba.
- Nem lehetne esetleg… - kezdem tétován, mikor már bebújtam az ágyba, ő pedig távozni készül. Szeretném, ha mellettem maradna, de nem merem megkérdezni, nem hiszem, hogy megdicsérne érte. – Mindegy, felejtsd el – motyogom a takarók alól, és gyorsan megfordulok, hiába figyelt már kérdőn rám. Ő azonban felsóhajtva lép vissza hozzám, és leül az ágyamra.
- Na, mit szeretnél? – kérdezi csendesen, és megsimogatja a hátamat. Jól esik az érintése, el tudnám viselni egész éjjel is, de amint megfordulok, elkapja rólam a kezét.
- Én csak… - kezdem bátortalanul, és kerülöm a pillantását. – Nem akarom, hogy gyengének láss, de nem maradnál itt? – kérlelem, igenis gyengeségről téve tanúbizonyságot. Mégse akarom visszavonni a kérésem, könyörgő szemekkel nézek fel rá.
- Nem gondolom, hogy gyenge volnál – nyugtat meg, én pedig tényleg megkönnyebbülök. – Viszont biztos, hogy azt akarod, hogy itt maradjak?
- Igen –felelem határozottan, és hálás pillantást vetek rá.
- Rendben – adja be a derekát, én pedig csillogó szemekkel csúszom arrébb, hogy helyet csináljak neki, és felemelem a takarót, hogy bebújhasson mellém.
Egy darabig csendben fekszünk egymás mellett, és bár legszívesebben hozzábújnék, hogy újra olyan biztonságos melegben aludhassak el, mint hazafelé, de visszafogom magam. Az már biztos nem lenne egy jövőbeli olimpikonhoz méltó, lehet itt is hagyna miatta.
- Ami azt a délutáni csókot illeti… - töri meg hirtelen a csendet, mire kíváncsian felé fordulok. Élénken él bennem az eset, de azt nem tudhatom, ő mit gondolt közben, valószínűleg csak nevelési célzattal tette, aminek nem örülök. – Bocsánatot kérek érte. Dühös voltam, és meg akartalak leckéztetni, de megnyugodhatsz, nem foglak többet letámadni – mondja, és kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy tényleg csak lecke volt.
Várjunk! Miért tölt ez el csalódással? Mármint… lehetséges lenne, hogy mélyebben érzek a nagybátyám iránt, mint családi kötelék? De hát mióta? És hogyan? Össze vagyok zavarodva kissé, de azt hiszem ez nem olyan tragikus, ha nem árulom el neki, nem lehet belőle gond. Azt pedig így még kevésbé szeretném, ha elküldene.
- Semmi baj – suttogom, hogy ne érződjön ki hangomból a csalódás, de azért reagáljak. – Nem bánom…
- Nem bánod? – támaszkodik fel hirtelen a könyökére meglepetten. – Ezt hogy érted?
- Se…sehogy – vágom rá riadtan. Nem szabad, hogy megtudja, nem küldhet haza! – Csak nem baj! – próbálok hárítani, és fordulnék meg az ágyban, megakadályoz ebben, és vállaimat megfogva, szemben tart magával. Látom a szemeit, pedig csak a hold fénye világítja meg a szobát.
- Thészeusz! – mondja halk, de szigorú hangon, csupán a nevemet, de ennyiből is értem. Nincs helye mellébeszélésnek.
- Én csak…csak tényleg nem bánom! – kezdem zavartan. – Tudom, hogy csak nevelési célzat volt, de ha nem ezért, és dühből tetted volna… biztos jól esik… mert én, mármint én téged… vagyis… mindegy! – adom fel köldökig vörösödve, és a fejem búbjáig magamra húzom a takarót. – Felejtsd el!
- Thészeusz… - húzza le fejemről a takarót. – Lehetséges lenne, hogy te belém szerettél?
Azt hiszem már lángra is kap az arcom, és nem csak a szívverésem hagy ki egy ütemet, de még a levegő is bennem reked. Hogy tudja ezt ennyire nyíltan, és köntörfalazás nélkül kimondani? Mármint rákérdezni…
- Én…én…én… nem… - Próbálok értelmes mondatot összehozni, de azt hiszem jelen helyzetemben ez képtelenség. De aztán a riadalom erőt ad, a tagadás meg már úgyis felesleges, így megpróbálom menteni ami menthető. – Talán, vagyis lehet, mármint igen, úgy tűnik, de kérlek tégy úgy, mintha nem tudnád, mintha mi sem történt volna és ne utálj! Ne küldj haza, könyörgöm! – hadarom, hol alig hallhatóan, hol felemelve a hangom. – Nem csak az edzés miatt, hanem mert…
Ebben a pillanatban belém fojtja a folytatást, és nem is akárhogyan. Saját szájával tapasztja be az enyémet, és mivel egy részben a meglepetés okozta leblokkolásom miatt, részben az érzéseim miatt se ellenkezek, elmélyíti a csókot. Lágyan ízlelget, én pedig némi hezitálás után teljesen átadom magam neki, és átkarolva a nyakát, lejjebb húzom.
Kénytelen megtámaszkodni két oldalamon, ha nem akar rám feküdni, bár azt hiszem perpillanat még azt sem venném észre, alaposan elkábulok csókjától. Mikor elválik tőlem, hogy levegőt azért vehessünk magunkhoz, félig lehunyt szemekkel, pihegve fekszem alatta, de mikor megsimogatja az arcom, felnézek rá.
- Thészeusz… sose utálnálak, és eszemben sincs elküldeni téged! – szólal meg, tőle igen csak szokatlanul lágy hangon, bár ami azt illeti, a mai este folyamán, párszor már beszélt így velem.
Megkönnyebbülten, szélesen elmosolyodom, és megint csak átkarolom a nyakát, hogy hozzábújhassak, ő pedig így dől le mellém. Nem mondta mit érez irántam, az is lehet, hogy csak nem akart megbántani, de nem küld el… nem utál, a többin pedig nincs már energiám gondolkodni.
Kimerült vagyok, sok minden történ már ma, és újra érzem a biztonságos melegséget, ami hazaúton is hamar álomba ringatott, így most is átengedem magam a sötétségnek.
~oOo~
Másnap reggel a nap cirógató sugaraira ébredek, amik látszólag éppen hogy csak betaláltak kíváncsiskodni az ablakomon, nem lehet még túl késő. Még sincs mellettem senki…
Megszeppenve küzdöm magam ülőhelyzetbe, és igyekszem kipislogni és dörzsölni a szememből az álmot, hogy felmérhessem a környezetem, de így is csak abban bizonyosodhatok meg, hogy tényleg egyedül vagyok. Tisztán emlékszem az éjszakai beszélgetésünkre, és persze az előtte történtekre is. Lehet, hogy mégis zavarja, amit megtudott az érzéseimről? Talán már nem is akar látni többet?
Már kezdenék kétségbe esni, mikor gondolataim alanya tűnik fel az ajtóban, és ott megtorpanva mér végig, halovány, de mosollyal. Felcsillanó szemmel nézek vissza rá, talán mégse akar elküldeni.
- Amit… amit az éjjel mondtam, nyugodtan elfelejtheted – jegyzem meg kissé szomorkásan, alvástól kócos hajamba túrva. Mégis csak egy kölyök vagyok hozzá képest…
Teirász
- Semmi baj – suttogja olyan halkan, hogy szinte nem is hallom, pedig mellettem fekszik. – Nem bánom… - teszi hozzá. Egy pillanatra szó szerint lefagyok, de aztán kerek szemekkel pislogok a hátára. Nem bánja? Nem bánja? Akkor lehet, hogy… nem, nem hinném. Nemrég akarták megerőszakolni, a nevelőapja folyton zaklatta, biztosan nem gondolhat a „nem bánom” alatt arra, amire én gondolok, ugye?
- Nem bánod? – kérdezek azért vissza, föltámaszkodva a kezemre. Ezt muszáj megbeszélnünk, hiszen… hiszen a kettőnk kapcsolata is ezen fog múlni, hogy én hogy viszonyulok hozzá, illetve hogy ő hogyan fog hozzám viszonyulni. – Ezt hogy érted?
- Se… sehogy – vágja rá zavartan. – Csak nem baj! – mormogja, és menekülni próbálva megpróbál nekem hátat fordítani. Na, ebből nem eszik! Vállait megfogom, és megtartom, hogy ne fordulhasson, ne bújhasson el, helyette inkább nézzen a szemembe, úgy mondja, mint akar ő valójában.
- Thészeusz! – figyelmeztetem halk morgással. Nem mondok mást, úgyis neki kell beszélnie, megérti ő így is a dolgot. Okos fiú, tudom én. Nem is lehetne más, Erószék csak nem lennének annyira kegyetlenek, hogy egy buta, gyenge kis senkibe tesznek szerelmessé. Nem, nekik elég annyi, hogy egy tökéletes fiúba, akinek két kevésbé tökéletes dolga van: vonzza magához az őt megkapni vágyó férfiakat, illetve hogy, hogy nem, ő az unokaöcsém. Ami persze nem is lenne gond, láttam én már cifrábbakat is, mégsem akasztottak ki senkit, de az én értékrendem szerint, nekem védenem, oltalmaznom kellene őt, nem pedig vágyakoznom iránta. Az anyja, a testvérem sem azért küldte ide, hogy ha a férje nem tudta, akkor én rontsam meg.
- Én csak… csak tényleg nem bánom! – mondja teljes zavarban. Nem bánja? Ismét ez a mondat… csak könyörgöm, magyarázd már meg, mit értesz ez alatt! – Tudom, hogy csak nevelési célzat volt, de ha nem ezért, és dühből tetted volna… biztos jól esik… mert én, mármint én téged… vagyis… mindegy! – Ő. Most. Majdnem…? Jól értelmezem, ugye? Ezt nem lehet félreérteni, csak ha valakinek még a nullánál is rosszabbak a retorikai képességei. Ezt viszont Thészeusznál nem vettem eddig észre, szóval azt kell, hogy feltételezzem, igazam van, mikor azt gondolom, hogy ő… esetleg értékelne engem, mint férfit, és mint lehetséges partnert maga mellé. – Felejtsd el! – vágja rá inkább, semmint kinyögje, amire gondolok, és el is bújik a takarója alá. Na, nem!
- Thészeusz… - kezdem, és lehúzom a fejéről a takarót. Nem egy halom bőrrel akarok beszélni, hanem az unokaöcsémmel. Ezt komolyan meg kell beszélni, nem pedig így abbahagyni. Neki sem, és nekem sem lenne jó. – Lehetséges lenne, hogy te belém szerettél? – kérdezek rá nyíltan. Válaszolnia sem kell, vöröslő arcára minden rá van írva. Hát őt is eltalálta Erósz nyila: ő is szerelmes belém.
- Én… én… én… nem… - próbálja tagadni, de így még nyilvánvalóbbá válik a dolog. De hát mikor? Hogy? Tényleg igaz lenne, hogy nem csak én kívántam meg őt, hanem ez fordítva is igaz? Vagy talán… igen, lehet, hogy ez az ok: csak összekeveri a hála érzését a szerelemmel. Csak tudnám, hogy miért zavarna ez engem ennyire… – Talán, vagyis lehet, mármint igen, úgy tűnik, de kérlek tégy úgy, mintha nem tudnád, mintha mi sem történt volna és ne utálj! Ne küldj haza, könyörgöm! – hadarja teljesen érthetetlenül, de a legfontosabb dolgot, ami a mondandójából kihallatszódik, megértem. Őt is fenéken lőtte az a csalafinta istenség. – Nem csak az edzés miatt, hanem mert… - mondja tovább megállíthatatlanul, én mégis megpróbálom lecsendesíteni, nem is akárhogyan. Puha ajkaira hajolok, melyek iránt azóta sóvárgok, mióta először megízlelhettem, és lágyan kóstolgatom, esélyt adva, hogy elhúzódhasson, ha nem akarja a csókot, ám éreztetve, hogy én nagyon is akarom, hogy maradjon. Szépen lassan el is lazul, és teljesen átadja magát csókomnak, mely nem durvul el, de jó hosszadalmas ideig tart. Mennyei íze van.
- Thészeusz… sose utálnálak, és eszemben sincs elküldeni téged! – mondom pihegő pofiját figyelve. Gyönyörű. Főleg, ahogyan elmosolyodik, és kiscicaként bújik hozzám, alváshoz készülődve. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani egyszer valakire, de ő szó szerint édes. Édes, akár az ambrózia, isteneink eledele.
---*---*---*---
Bár éjszaka még sokáig figyeltem álmában unokaöcsémet, és gyönyörködtem benne, mégis, reggel a nap sugaraival kelek, jó korán. Hagyom, hadd aludjon, hiszen tegnap este elég nagy megrázkódtatásban volt része, így óvatosan kikelek mellőle az ágyból, és egy gyors csókot nyomva ajkaira, kimegyek, szerzek egy kis ételt magamnak, illetve neki is. Az éjszaka folyamán megterveztem a mai napi programot: az edzést mára elfelejtjük, majd holnap kétszeres erősségű lesz, és ma inkább egy könnyű reggeli után kilovagolunk az Ión-tengerhez, és ott töltjük majd a napunkat. Szerintem biztosan élvezni fogja.
Szólok is a szakácsomnak, hogy készítsen olyan ételeket, amiket el lehet tenni, és el lehet vinni magunkkal, illetve hogy a reggelit most is a lugasban várom, majd megyek is vissza az én gyönyörű, szerelmetes unokaöcsémhez. Ahogyan belépek az ajtón, mosolyogva mérem végig kócos feje búbjától kezdve egészen a bőrök alól kilógó lábujjáig, és már mennék oda hozzá egy jó reggel csókért (a késztetésen eléggé meglepődök, hiszen én sosem voltam ez a romantikus alkat, de Thészeusz valahogyan kihozza ezt belőlem), ám elkomorodva megszólal.
- Amit… amit az éjjel mondtam, nyugodtan elfelejtheted – mondja könnyedén. Hogy mi? Elfelejthetem? Ő most azt mondta, hogy elfelejthetem a tegnap este történeteket, igaz? Nem értettem félre.
- Nyugodtan elfelejthetem? – kérdezek vissza, és próbálom palástolni dühömet. Megértem, hogy akkor éppen egy befolyásolható pillanatában volt, és mostanra már megbánta, de így közölni?! Elfelejthetem. Ezt mondta, csak így, könnyedén. Nem ám, hogy „bocsánat, tegnap nagyon féltem, hogy elküldesz, és ezért mindenféle butaságot mondtam, amiért remélem, hogy nem haragszol”, á, dehogy! Nem, ő nagy kegyesen megengedi, hogy elfelejtsem életem legboldogabb, és valószínűleg legérzelmesebb estéjét, amikor úgy viselkedtem, mint egy bolond, aki hisz abban, hogy a férfiak által körberajongott unokaöccse majd pont őt választja. És én még mára ilyen őrültségeket terveztem, mint például közös fürdőzés a tengerben, meg hasonlók! Aphroditére, én teljesen elveszítettem az eszemet. Tudhattam volna, hogy nem gondolhatja komolyan, mert miért is tenné… Rendben, úgy kell tennem, ahogyan mondta: el kell felejtenem az estét. Vagy legalábbis úgy kell tettetnem, hiszen sosem tudnám ezt elfelejteni. – …Mit is? – kérdezek vissza úgy téve, mintha össze volnék zavarodva. Kezdhetjük is a színjátékot, bár sosem voltam színész, de remélhetőleg jól fogom alakítani szerepem, miszerint nem vagyok szerelmes az unokaöcsémbe, és nem csókolóztam vele.
- Hát… - motyogja kerek szemekkel, viszont rajta látszik, hogy tényleg teljesen össze van zavarodva. Egy pillanatra megsajnálom, de aztán a sértettségem sokkal erősebb a részvétemnél, így hagyom, hadd magyarázza csak ki magát. – Azt, hogy… izé… - makogja összefüggéstelenül. Nem, még mindig nem fogom megsajnálni őt, hiába látom, hogy egyre sápadtabb és sápadtabb. Helyette inkább tovább folytatom színjátékomat:
- Biztos nem fontos, ha elfelejthetem, igaz? – kérdésemre elkerekíti a szemeit, majd gyorsan lesüti őket, és helyeselve bólint.
- …Igaz. – Ha drámai akarnék lenni, most azt mondanám, hogy a szívem törött össze beleegyezésére, de mivel tőlem annyira távol áll a teátrális viselkedés, beszéd és gondolkozás, mint Thészeusztól az, hogy szerelmes legyen belém, ezért csak azt mondom, hogy nem igazán esik jól nekem. Még jó, hogy van indokom, hogy miért fogok most azonnal eltűnni a szobájából:
- Jól van. Akkor öltözz, megyünk edzeni! – utasítom, és sarkon pördülve, döngő léptekkel kisietek a szobájából. Most mérges vagyok magamra. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy képes voltam hallgatni egy kisfiúra, aki csak szeretetet keresett egy trauma után?! Aphrodité, kegyetlen vagy!
Míg öltözködik, szólok a szakácsomnak, hogy mégsem kell olyan ételeket készítenie, amiket el lehet vinni, ugyanis itthon eszünk, illetve azt is, hogy a gyakorló pályára kérjük a reggelit, mivel nincs időnk nyugodtan leülni és megreggelizni, sok dolga lesz ma az ifjú úrnak.
Kint a pályán várok rá, ahogyan a minap is, és közben egy pillanatra sem hagyom abba a saját magam szapulását. De most komolyan! Hogy az Alvilágba gondolhattam én azt egy percig is, hogy nem csak nagybácsiként érdeklődik Thészeusz irántam?! Nincs más magyarázat, Aphrodité, kedves fiacskájával szövetkezve, illetve a hosszú évek magánya elvették az eszemet, azt a maradék kicsit meg, ami még talán megmaradt volna, a pillanatnyi boldogság heves vágya vitte el.
Mire Thészeusz ideér, már tényleg mindennek sikerült elhordanom magamat, szép, és kevésbé szép megfogalmazásokban is. Ha nem lennék csalódott, dühös, megbántott és feldúlt, most köszönteném unokaöcsém, ám egyszerűen képtelen lennék jó képet vágva beszélgetésbe (kommunikációba inkább, hisz velem nem igazán lehet beszélgetni) elegyedni vele. Viszont úgy tűnik, ő sem hozza éppen a formáját, hiszen nem akar rám nézni, mikor meg véletlenül rám is pillant, egyből süti is le vörös szemeit. Sírt volna? A tegnap ilyen nagy hatással lett volna rá? Sajnálom. Utána még én is letámadtam befolyásolható állapotában – hogy én milyen egy állat vagyok!
Lehet, hogy nem kellene ma edzést tartanom neki? Igaz, hogy azt mondta, hogy el akarja valamivel terelni a figyelmét, de képes lenne így az edzésre koncentrálni? Hát, nem hiszem, de a kedvéért megpróbálhatjuk. Bár el is vihetném oda, ahová terveztem, de képtelen lennék most oda vinni őt unokaöcsémként, ahová szerelmemként akartam volna elvinni.
- Biztos, hogy képes leszel edzeni? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mire egy válasznak beillő, határozott bólintást kapok. Rendben, akkor ma erőnlét javítás lesz, futni tud, birkózni viszont én ma biztosan nem fogok vele, kell egy kis idő, míg lenyugszom, hisz nem szeretném eltörni semmijét. Már pedig, ha ilyen állapotban kezdenék el birkózni vele, annak biztosan törés volna a vége, azt pedig nagyon nem akarom. – Rendben, akkor kezdj a fekvőtámaszokkal. Egy ideig még így, simán fogsz fekvőtámaszozni, de mikor már ki tudsz nyomni mondjuk… kétszázat, akkor elkezdek majd súlyokat pakolni a hátadra, nehezéknek – mondom jövőbeni terveimet, bár azt nem teszem hozzá, hogy lesz majd olyan is, hogy ő téglákon fog fekvőtámaszozni, alatta pedig gyertyák fognak égni, rajta mg súlyok lesznek, teljesen megrémiszteni nem akarom. Elég, ha majd csak akkor tudja meg.
- Rendben – hangja halk, erőtlen, nyoma sincs benne annak a vibráló életteliségnek, mely eddig mindig jellemezte őt. Bár nem régóta ismerem őt, sőt, őt valami olyan létformának gondoltam, aki sosem szomorú, mindig vidám, bohókás, és nagy dumás, akit igaz, hogy a férfiak letámadnak, de nem terheli meg túlságosan a lelkét, hiszen mindig sikeresen meglógott előlük/alóluk. Úgy tűnik, tévedtem, nagyobb nyomot hagyott benne a tegnap este, mint képzeltem.
Ugyanolyan erőtlenül, mint amilyen a hangja, neki áll fekvőtámaszozni, de egyszerűen képtelen vagyok nézni szerencsétlenkedését, muszáj odasétálnom mellé. Először észre sem vesz, de mikor leguggolok, hogy közel egy szintben legyenek fejeink, megrémülten összecsuklik, és még véletlenül sem nézne rám. Ennyire ijesztő volnék a tegnapi után?
- Tudom, hogy nem vagyok éppen gyámnak való, de szeretnék neked segíteni. Sohasem mutattam ki igazán az érzelmeimet, most sem feltétlenül fogom tudni, de szeretném, ha tudnád, hogy nem kell tőlem félned, nem vagyok mindig olyan állat, mint amilyen tegnap voltam. Nem akarom, hogy félj tőlem, azt szeretném, ha megbíznál bennem, és elmondanád, mi a baj, nem pedig erőltetnéd magad, és csak rontanál a helyzeteden – mondom egy szuszra, majd nagyot sóhajtok. Ilyen sokat sem beszéltem még egyszerre, de remélem, ez most megteszi majd a hatását, és legalább kicsit kevésbé fog tartani tőlem. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem rontottam el mindent közöttünk azzal a tegnapi két csókkal. Sosem tudnám megbocsájtani magamnak, ha ezek miatt csinálna valami bajt magának a fiú.
Thészeusz
- Nyugodtan elfelejthetem? – kérdez vissza, kifejezetten hűvös hűvösnek tűnő hangon. Összerezzenve nézek fel rá, és bár úgy érzem, rosszat mondtam, nem tudok megszólalni, hogy javítsak, vagy bármi mást mondjak. Össze vagyok zavarodva, és félek, hogy a vallomásom csak teher lesz számára. Azt mondta ugyan, hogy nem küld el, de olyat se mondott, amiből arra következtethetnék, hogy viszonozza az érzelmeim. Azt hittem ezért jobb, ha elfelejtjük, hogy ne legyen neki kellemetlen. - …Mit is?
- Hát… - motyogom döbbenten, teljesen elveszetten. El… el is felejtette? Mármint komolyan? Úgy tűnik eleve így tervezte… – Azt, hogy… izé… - makogom összeszedetlenül. Talán tényleg így a legjobb, de… de attól még fáj… tényleg fáj.
- Biztos nem fontos, ha elfelejthetem, igaz? – Először csak nagyra nyitom a szemeim kérdését hallva, majd gyorsan lesütöm, hogy ne lása amint könnyel telnek meg, és biccentek.
- …Igaz. – Mármint, nekem fontos volt, nagyon fontos… De nem akarom megnehezíteni a dolgát, biztos így jelzi, hogy tényleg tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna.
- Jól van. Akkor öltözz, megyünk edzeni! – utasít ellentmondást nem tűrően, majd sarkon fordul, és elsiet.
Összekuporodva hajtom a térdeimre a fejem, és képtelen vagyok tovább visszatartani a könnyeim. Amilyen boldog voltam éjjel, most olyannyira fáj ez az egész. Azt hittem simán tudok úgy tenni én is, mintha mi sem történt volna, de nehezebb, mint hittem. Nem is olyan kellemes a szerelem, mint ahogy azt az énekekben állítják…
Beletelik egy kis időbe, mire sikerül elapasztanom a könnyeim, és gyorsan felöltözve, kisietek a gyakorlópályára. Semmi kedvem nincs most az edzéshez, de talán eltereli a figyelmem, ráadásul nagybátyám is ezt várja tőlem, ezért vagyok itt. Viszont nem nézek rá, igyekszem elrejteni az arcom, hátha nyomot hagyott a sírás, és ő se köszönt.
- Biztos, hogy képes leszel edzeni? – kérdez rá, én pedig gyorsan, és a lehető leghatározottabban, bólintok. Nem tűnhetek gyengének előtte! – Rendben, akkor kezdj a fekvőtámaszokkal. Egy ideig még így, simán fogsz fekvőtámaszozni, de mikor már ki tudsz nyomni mondjuk… kétszázat, akkor elkezdek majd súlyokat pakolni a hátadra, nehezéknek – mondja, én pedig biccentek ez aprót.
- Rendben – teszem hozzá halkan szóban is, de még magamat is megriasztom a színtelen hangommal, így inkább csendben maradok a továbbiakban, és nekiállok a fekvőtámaszoknak.
Ez általában könnyen megy, de most alig érzek erőt a karjaimban, így esetlenre sikerül a mozgásom. Ráadásul mikor leguggol mellém, ijedtemben össze is csuklom, majd a földön maradva kerülöm a tekintetét. Biztos szánalmasnak tart, perpillanat úgy is érzem magam.
- Tudom, hogy nem vagyok éppen gyámnak való, de szeretnék neked segíteni. Sohasem mutattam ki igazán az érzelmeimet, most sem feltétlenül fogom tudni, de szeretném, ha tudnád, hogy nem kell tőlem félned, nem vagyok mindig olyan állat, mint amilyen tegnap voltam. Nem akarom, hogy félj tőlem, azt szeretném, ha megbíznál bennem, és elmondanád, mi a baj, nem pedig erőltetnéd magad, és csak rontanál a helyzeteden – mondja egy szuszra, nagy sóhaj kíséretében.
Mióta kijöttem, most először nézek közvetlenül a szemébe, őszinte meglepettséggel. Egyrészt nem hallottam még ennyit beszélni egyszerre, másrészt a mondandójában se találok értelmet. Félni tőle? Sose féltem tőle! Na jó, mikor veszekedtünk, talán picit megijedtem, de tegnap éjjel… akkor egészen mást éreztem. Az azóta lezajlott dolgok emlékeitől ismét elfutják a könnyek a szemeim, és a fejemet ingatva állnék fel, de elkapja a karom.
- Ne…nem félek tőled, és jól vagyok, tényleg! – préselem ki magamból, nem túl meggyőzően, és ezt látom rajta is, nem enged el, én pedig ott maradok a földön ülve.
- Thészeusz, ne csináld ezt! – Higgadt a hangja, de tanácstalan, a tekintete pedig borús. – Ilyen állapotban nem lehet edzeni, mert megsérülsz! Sajnálom, hogy ennyire utálsz, hogy velem nem tudod megbeszélni, ami bánt, kereshetünk neked…
- Nem utállak! – vágok a szavába szenvedélyes hangon, és érzem, hogy az arcom is kipirult. – Egyáltalán nem utállak, és éjjel se tettél semmit! Tudom, hogy el akarod felejteni, és ígérem, nekem is menni fog, csak…csak nehéz, de nem akarok a terhedre lenni! Sajnálom… - halkulok el szipogva, és a földet kezdem bámulni, hogy ne lássa könnyes szemeim.
- Zeuszra… - sóhajt fel, majd az állam alá nyúlva, maga felé fordítja a fejem. – Miről beszélsz, Thészeusz? Mit akarok én elfelejteni?
- Hát… hát, ami az éjjel tör… történt! – csuklik el a hangom, ahogy egyre inkább megindulnak a könnyeim. – Én komolyan gondoltam… de te már el is felejtetted. Én megértem… biztos kellemetlen, csak egy kölyök vagyok, ráadásul az unokaöcséd, és…és…
- Az istenekre! Kifordítasz önmagamból! – túr a hajába fújtatva, majd legnagyobb meglepetésemre, közelebb húz magához, és ismét a szájával fogja be az enyémet. Egy pillanatra ledermedek, majd a nyakát átkarolva, továbbra is folydogáló könnyekkel simulok hozzá.
Nagyon, nagyon nem értem mi történik most pontosan, pedig nem tartom magam ostobának. A közelsége viszont annyira jó esik, hogy minden más gondolatot kiverek a fejemből, míg a csókját élvezve ölelhetem.
Mikor elválunk, pihegve, a könnyeimet törölgetve pillantok fel rá, ezernyi kérdéssel a szememben, de valahogy nem találom a hangom a feltevésükhöz. A válaszoktól is félek kissé, talán jobb is, hogy nem faggatom. Ő azonban máshogy gondolhatja, mert látom rajta, hogy keresi a szavakat, majd guggolásból leül velem szembe, jelezvén, hogy ideje lesz tisztázni a dolgokat.
- Leszögezem végre, hogy nem én akartam elfelejteni az éjszakát, te kezdted ezzel reggel! – kezd bele, én pedig nyitnám a szám, hogy kimagyarázzam, de leint. – Hagy fejezzem be! Most már kimondom, még ha felesleges is: Szeretlek Thészeusz! Úgy tűnik nem csak unokaöcsémként, és ha te csak a sokk miatt kerested a közelségem…
Úgy tűnik ma már egyikünknek se fog menni a mondatok befejezése, mert ezúttal én nem hagyom neki, mert felragyogó arccal vetem rá magam. A nyakát átkarolva bújok hozzá, és érzem, hogy először döbbenten megmerevedik, majd felengedve karol át.
- Én tényleg szeretlek! Ennek semmi köze nem volt a sokkomhoz. Viszont te nem mondtál ilyet éjjel, így azt hittem csak vigasztalni akartál, ezért mondtam reggel, hogy elfelejtheted. Azt hittem kellemetlen lesz neked… - hadarom, majd elhúzódom tőle annyira, hogy csillogó szemeimet a pillantásába fúrhassam. – Tényleg szeretsz? Itt maradhatok? Veled?
- Igen – válaszolja meg halvány mosollyal az összes kérdésem, én pedig mérhetetlen örömmel csókolom meg, most először kezdeményezve a dolgot. Az irányítást viszont hamar átveszi, és egészen az ölébe húz, én pedig átkarolva őt, még inkább hozzásimulok.
- Nagyon örülök – pihegem, homlokomat a vállának döntve, miután elváltunk. – Fogalmam se volt, mit kéne tennem, nem éreztem még ilyesmit ezelőtt.
- Én is örülök – suttogja, a hátamat simogatva, majd sóhajtva hozzáteszi. – Kezdek rájönni, hogy nálad az egyenes beszéd a legcélravezetőbb, különben beleképzeled az ott nem lévő dolgokat.
- Nem is – húzom fel az orrom, de aztán ahogy jobban belegondolok, részben igazat kell adnom neki. – Na jó, talán egy kicsit hajlamos vagyok rá…
Csendben ücsörgünk még egy darabig, talán el is bóbiskoltam az ölében, élvezve a simogatását, de aztán egy idő után rájövök, hogy így valószínűleg nem a legkényelmesebb neki. Gyorsan ki is csusszanok az öléből, de nem távolodom el tőle, mellette maradok.
- Most folytatjuk az edzést? – érdeklődök, egészen kipirult arccal. Elgondolkodik, majd megingatja a fejét.
- Mit szólnál, ha elmennénk a tengerpartra? – veti fel, én pedig lelkesen bólintok. – Rendben, akkor menj és készülj fel az útra!
Engedelmesen pattanok fel, és amilyen kedvtelenül jöttem ki nem rég, most olyan élettel telve rohanok vissza a házba.
Teirász
Mondandómra csak könnyes szemekkel, menekülve reagál.
- Ne… nem félek tőled, és jól vagyok, tényleg! – Ne hazudj. Tudom, hogy félsz tőlem, ahogy azt is, hogy nem vagy jól. Tényleg megbuktam, mint nagybáty, és úgy is, mint gyám. Nem tudom, hogy hozhatnám ezt rendbe, de abban biztos vagyok, hogy egy beszélgetés jó kezdet lenne. Nem szokásom beszélgetni, pláne nem érzelmekről, de ha azt akarom, hogy megbízzon bennem, akkor muszáj, így nem engedem, hogy fölálljon, hanem erős szorításommal itt tartom a földön ülve.
- Thészeusz, ne csináld ezt! – Szólok rá higgadtan. Tanácstalan vagyok, sosem kerültem még ilyen helyzetbe, de… mindent el kell kezdeni egyszer, nem igaz? – Ilyen állapotban nem lehet edzeni, mert megsérülsz! Sajnálom, hogy ennyire utálsz, hogy velem nem tudod megbeszélni, ami bánt, kereshetünk neked…
- Nem utállak! – vág a szavamba, még mielőtt belemelegedhetnék mondanivalómba. Hogy? De hát… – Egyáltalán nem utállak, és éjjel se tettél semmit! Tudom, hogy el akarod felejteni, és ígérem, nekem is menni fog, csak… csak nehéz, de nem akarok a terhedre lenni! Sajnálom… - És még egyszer: HOGY?! Mit akarok én elfelejteni, mit sajnál? Nem értem. Ráadásul, most meg miért kezd el sírni? Ennyire félne tőlem, hogy még hazudna is, vagy… vagy nem értem. Magas ez nekem.
- Zeuszra… - Felsóhajtok, és az álla alá nyúlva felém fordítom a fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni, melyekből ki lehet olvasni szinte minden érzését. Kár, hogy nem ismerem annyira őket, hogy tudjak is olvasni belőle. - Miről beszélsz, Thészeusz? Mit akarok én elfelejteni?
- Hát… hát, ami az éjjel tör… történt! Én komolyan gondoltam… de te már el is felejtetted. Én megértem… biztos kellemetlen, csak egy kölyök vagyok, ráadásul az unokaöcséd, és… és… - Várjunk csak! Csak egy pillanatra álljunk meg! Hogy mi?! Elfejeltettem… ő ezt megérti… miről van most szó?!
Zeuszra! Ő most komolyan azt próbálja elmagyarázni nekem, hogy ő nem is úgy gondolta a reggelit, ahogy értettem, egyszerűen csak próbált valamit mondani, és ilyen hülyeség jött ki belőle?! Ráadásul a tegnap estét jól értelmeztem, csak a reggeli miatt ő úgy gondolja, hogy nem szeretem, míg ő viszont szeret engem?
Na jó, ez nekem sok.
- Az istenekre! Kifordítasz önmagamból! – sóhajtom a hajamba túrva, és a további beszéd helyett hagyom, hogy inkább a tetteim beszéljenek. Na, igen, ezért nem szoktam én beszélgetni! A beszélgetések mindig csak félreértéseket szülnek, míg a tettek beszélnek.
Lágyan, finoman csókolom, hogy megmutassam, én nem akartam elfelejteni a tegnap este történeteket, és hogy én szeretem őt, mire lassan ő is feloldódik, és átkarolva a nyakamat, hozzám simul egész törékeny kis testével. Hosszú pillanatok múlva engedjük csak el egymást, akkor viszont Thészeusz könnyeit törölgetve pillant föl rám, tengernyi kérdéssel szemeiben. Na, jó, azt hiszem, mégis csak kell az a beszélgetés…
- Leszögezem végre, hogy nem én akartam elfelejteni az éjszakát, te kezdted ezzel reggel! –Még mielőtt közbe szólhatna, leintem, és tovább folytatom. Nem akarom, hogy most megzavarjon ebben, először el akarom mondani az én szemszögömet. - Hagy fejezzem be! Most már kimondom, még ha felesleges is: Szeretlek Thészeusz! Úgy tűnik nem csak unokaöcsémként, és ha te csak a sokk miatt kerested a közelségem… - Most az én mondandóm nem kerül befejezésre, ugyanis most ő az, aki rám veti magát, bár ő nem csókol meg, ahogyan én tettem, viszont ragyogó arccal megölel.
- Én tényleg szeretlek! Ennek semmi köze nem volt a sokkomhoz. Viszont te nem mondtál ilyet éjjel, így azt hittem csak vigasztalni akartál, ezért mondtam reggel, hogy elfelejtheted. Azt hittem kellemetlen lesz neked… Tényleg szeretsz? Itt maradhatok? Veled? – Zeuszra, hogy mi mennyire félreértettük egymást…
- Igen – válaszolom meg egy szóval az összes kérdését. Neki nem tudnék nemet mondani, pláne, mikor ő kezdeményez egy finom, édes csókot, igaz, hamar átveszem én az irányítást, de ő kezdeményezte. Ez az első, hogy ő kezdeményezett az eddigi négy csókunk közül. Hihetetlen örömmel tölt el, hogy tényleg szeret engem, hogy Aphrodité nem is olyan kegyetlen nőszemély.
- Nagyon örülök. Fogalmam se volt, mit kéne tennem, nem éreztem még ilyesmit ezelőtt. – Édes. Örülök, hogy a sok keserű, fájdalmas tapasztalat után is meg tudta őrizni ezt az édes ártatlanságát.
- Én is örülök – suttogom, és kissé morogva hozzáteszem: – Kezdek rájönni, hogy nálad az egyenes beszéd a legcélravezetőbb, különben beleképzeled az ott nem lévő dolgokat. – Ami számomra nem feltétlenül jó, nem szeretek beszélni, de ha meg akarom tartani Thészeuszt, azt hiszem, muszáj lesz kicsit többször, és többet beszélnem, különben a fekete kis kobakjában mindenféle hülyeségeket képzel össze.
- Nem is – húzza fel sértetten az orrát, de aztán látom rajta, hogy elgondolkozik. – Na jó, talán egy kicsit hajlamos vagyok rá… - ad nekem igazat. Na, ugye!
Mosolyogva ölelem, szívem vad dobogása közben, és már csak arra eszmélek, hogy a nagy nyugalomban Thészeusz elbóbiskolt az ölemben. Lágyan cirógatom, egészen addig, amíg föl nem riad, és ki nem pattan az ölemből. Ez most miért?
- Most folytatjuk az edzést? – kérdezi. Áhá, szóval ezért. De… most már… most már elő hozakodhatok azzal az ötlettel, amivel már reggel készültem, hiszen szerelmesek vagyunk egymásba, nem? De. Így hát összeszedem bátorságom, és megkérdezem, hogy mit szólna, ha inkább helyette a tengerpartra mennénk el. Mivel lelkesen bólint, ismét elmosolyodom, és elküldöm készülődni. Na, szegény Heideszthész megint neki állhat készíteni olyan dolgot, amit el lehet vinni, és nem romlik meg útközben.
Mikor a konyhába érek, meglátom, hogy kedves szakácsom bizony jobban ismer minket, mint mi magunkat, ugyanis az asztalon már ott vár a kosár, benne minden, mi szem-szájnak ingere. Nem szólok semmit, de Heideszthészre nézve elmosolyodok, és bólintok. Köszönöm.
Kifordulok a konyhából, kezemben a kosárral, és majdnem összeütközöm a kimozdulós tógába öltözött Thészeusszal.
- Kész vagy, mehetünk? – kérdezem megcirógatva az arcát. Édesen elpirul, és ragyogó szemekkel bólint. – Rendben, akkor menjünk – mondom, és kiterelgetem az istállóba, hogy fölszerszámozzuk a lovakat.
- Örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat. Szeretlek – pislog rám unokaöcsém, és szerelmem, miután már fölszálltunk a lovainkra. Mondatára elvigyorodok, és közelebb vezetve hozzám a lovamat, áthidalom a kettőnk közti szakadékot, és megcsókolom puha ajkait.
- Én is, Thészeusz, én is.
---*---*---*---
Mint többszörös olimpiai nyertes, itt ülhetek a bírák mellett, míg a többi nézőnek állva kell végig izgulnia, szurkolnia a versenyszámokat. Ha nem lenne megtiszteltetés itt ülve végignézni az eseményt, én sem bírnék magammal, és inkább állva szurkolnék életem értelmének, drága unokaöcsémnek, aki már évek óta több mint csak unokaöccs, ám így muszáj ülve maradnom, amit csak a hidegvéremnek köszönhetően tudok megtenni. Nem lenne tanácsos a bírák szemében fekete pontot szereznem, mert hiába a nyerés a lényeg, ők az Olümpia istenei, az ő szavuk a döntő.
A legújabb versenyszámmal, a fogathajtással kezdenek a versenyzők. Ez a legelső Olümpia, amin megjelent a fogathajtás, így nem tudom, mi vár majd Thészeuszra, de mindent, ami tőlem tellett, átadtam neki. Remélem, elég lesz mindez ahhoz, hogy valóra válthassa álmát, és ahogy én is, ő is olimpiai győztes lehessen.
Szépen vezet, bár Hibbankosz még jobban. Ajkaimat rágcsálva izgulom végig az egészet, de szerencsére a végénél sikerül Thészeusznak előnyre szert tennie, így az első versenyszámnak ő a győztese. Hála érte Zeusznak! Már csak a pentatlont kell végig győznie…
A második versenyszámot, a futást sípszóval jelzik. A tömeg fölmorajlik, ahogyan az egyik versenyző megpróbálja kigáncsolni a másikat, még mielőtt rajtolnának a fiúk, ami miatt lefújják az egészet addig, amíg a csalót ki nem vezetik. Amint meglesz ennek a versenyszámnak a győztese, a csalót szégyenszemre meg fogják korbácsolni. Buta fiú…
Ahogy újra megfújják a sípot, tekintetem éhesen tapad Thészeusz meztelen testére. Bár versenyezik, és érte kellene imádkoznom, vágyam feléled, és csak a ma éjszaka jár a fejemben. Két hete nem háltunk együtt, hogy legyen ereje az Olümpiához, és már igazán nehéz visszafognom iránta érzett éhségemet, főleg, mikor látom a futás közben megfeszült izmain megcsillanó izzadságcseppjeit. Ma este, akár győz, akár veszít, az enyém lesz. Én mindenhogyan szeretem, és ezt be is fogom bizonyítani neki.
De kár azon gondolkozni, hogy lehet, veszíteni fog, hiszen ez nem opció – az én unokaöcsém, és én képeztem ki. Naná, hogy győzni fog! Nem is hazudtolja meg gondolataimat, ugyanis ellenfeleit méterekkel maga mögött hagyva ér be a rajthoz, megnyerve ezt a futamot is. Én csodálatos, tehetséges, gyönyörűséges szeretőm… Nem érdekel, mennyivel leszel népszerűbb az amúgy sem elhanyagolható mostani népszerűségednél, amint megnyerted a versenyt, már nem menekülhetsz tőlem! Az enyém vagy örökre.
A többi versenyszámot is ugyanolyan könnyedén veszi, ahogy az előző kettőt, ám mikor az utolsóhoz, a birkózáshoz érünk… egy kicsit még én is aggódni kezdek. Tudom, hogy nem kell, hiszen már nem az a vékony fiatal fiú, mint mikor hozzám érkezett, hanem egy tapasztalt, erős, fiatal férfi, aki néha még engem is le tud győzni birkózásban, ám nem tehetek róla, féltem. Nem is a kudarctól, hiszen már így is ő nyeri a versenyt az eddigi győzelmeivel, de attól, hogy mi történhet vele. Nem szoktam vele kesztyűs kézzel bánni, viszont sohasem küzdöttem vele úgy, ahogy az ember csak harc közben képes, tehát nem vetettem be ellene mindent. Nem akarom, hogy bármi baja essen, de ahogy eddig, most sem teszek semmit sem ellene. Ha ez az ő álma, hát én nem akadályozom meg benne.
A birkózás egy veszélyes sport, én ezt tapasztalatból tudom, de mikor az ellenfele elkezdi Thészeuszt fojtogatni, majdnem én megyek oda, és kezdem el azt a férfit fojtogatni, aki bántani merészeli az én szeretőmet. Szerencsére tudom, hogy Thészeusz mindig ki tud találni bármit, csak hogy menekülhessen a szorult helyzetekből, ezt tapasztalatból mondom, így csak egy kicsit sóhajtok föl megkönnyebbülten, mikor sarkával ellenfele férfiasságába rúg. Áucs, ez fájdalmas lehetett. Ezek után viszont, bár nem egyszerűen, de megnyerte a versenyt, és valóra vált az álma: olimpiai bajnok lett.
Az ünnepséget, mint egy álmot, úgy nézem végig, szinte el sem hiszem, hogy megtörtént, pedig sohasem kételkedtem a győzelmében. Mégis, mikor a fejére teszik a babérkoszorút… hihetetlen nagy büszkeség, és öröm tölt el. Ő az én kicsikém… Az én ügyes, tehetséges unokaöcsém, édes szeretőcském.
Boldog mosollyal, ragyogó arccal veti magát a nyakamba, mikor meglát engem az őt ünneplő emberek között, és nem törődve a körülöttünk álló emberekkel, éhesen ajkaira vetem magam. Szeretem.
- Gyorsan szabaduljunk el, és akkor megmutatom, mi jár a győztesnek – mormolom szerelmem fülébe, akinek alfele ezek után igencsak érdeklődve megmozdul. Örülök ennek a reakciójának, mégis elkuncogom magam, Thészeusz legnagyobb bosszúságára. – Ugye tudod, hogy még mindig meztelen vagy, és a hetérák alig várják már, hogy elkezdhessék a diadalmenetedet?
τέλος |
