|
Végigfutott rajta a félelem, gyorsan költözött belé a magány, s a szikra mi a reményt képviselte, eltűnt szemeiből. Kétségbeesetten tapogatta a fekete falakat, lyukakat akart ütni beléjük, de minden próbálkozása sikertelennek bizonyult. Felvette az ismert ülőpozíciót és csak a sötétre koncentrált. Figyelmét azonban nem kerülte el a háta mögül jövő baljós hangok sokasága. Minden csontjában érezte a fokozatosan rátelepülő fájdalmat. Szíve heves ritmusban dobolt mellkasában, próbált észhez térni, próbált menekülni. Megszökni a csalóka rácsokkal díszített szabad börtönből.. lehetetlen. Fáradtan terült el képzelete magas füvén, sovány arccal maga elé bámult. A kényszer mindenáron felül akart kerekedni rajta, ő mégsem hagyta érvényesülni akaratát. Reménytelen csatározások dúltak a fejében, majd szétrobbant tőlük. Értelmét vesztett gondolatok suhantak át agyán, egy-egy üzenetet közvetítettek, burkoltan épültek egymásra a sorok. Mindben a Halált dicsőítő szavakat vélte felfedezni. S ekkor.. szétszakadt egymástól a föld és az ég, a szerelem és a háború.
Fémes íz a nyállal keveredik, vörös cseppek hullanak le a fehér takaróra. A szövet tisztaságát immár a vér színezi piszkos pirosra. Egymást keresztezik a karját ékesítő vágások nyomai, újra felszakad a bőr, kibuggyan a vér. A fájdalomtól eltorzult arc mereven bámul maga elé, fejében kusza gondolatok vívnak háborút. A magnóból üvöltő zene nem jut el tudatáig, egyetlen egy kérdés vackolta be magát elméjébe. Válaszok után kutatva barangol az emlékek töredékin. Egy mozdulat csupán s belengi a szobát az alvadt és friss vér találkozásának bódító illata. Karja bizseregni kezd, majd még ép jobbjával maga mögé nyúl és szájához emeli a félig kiivott whiskys üveget. Lassan fejti ki hatását a tömény alkohol, egy örökkévalóságnak tűnik. Pontok ugrálnak a szemei előtt, összemosódik a világ, mintha csak rá akarna zúdulni a négy fal. Ölelő karok helyett, egymáshoz lökdösik a gyenge testét. Szeme gödréből a könny szabadulni akarna, de egy hangos morgás vissza bújtatja.
Feszengve lép be a kis szobába, nem készült még fel a látványra mely fogadni fogja. A magány által fogságba esve, az idő zord nyomai meglátszódtak arcán. Elfordított tekintettel nyitja meg a csapot, a jéghideg víz vegyszerként marná szét a vér áztatta karját. Felszisszen és nyomban el is zárja. Arcát megnedvesíti és mosolygásra kényszeríti addig mozdulatlan ajkait. Arcizmai berozsdásodtak ahogy szaladtak el mögötte a napok. Észre sem vette az óra kattogását, a napot is kizárta a szobából. Hirtelen rátört a nyugtalanság, el is felejtette, hogy létezik ez a bizonyos érzés. Megfeledkezett az évszakokról, a napokról, az időről. Mindenről. Szabadjára akarta engedni a keserű könnyeket, de valahol, legbelül, a makacssága nem engedte meg neki. Napok óta csak a jól bejáratott kését figyelte, csak a tömény alkoholt itta, felejteni akart, és akar még most is. A kényszermosoly gyorsan olvad le arcáról. Ökölbe szorult keze mozdulni kíván merev teste mellett. Átjárja az az ismerős hűvösség, arcát cirógatja a Halál szavának súlya. Egy mozdulat csupán, a tükör szilánkjai mélyen fúródnak ujjaiba, a húsáig hatolnak. Vére a falakat ékesíti, a cseppek egymást üldözik a halvovány kék csempéken. Fogócskázik vele az idő, s tudja jól, ebben a játékban örök vesztes marad.
A rozoga faajtóhoz sétál, nyakára teker egy bársonysálat. Óvatosan nyomja le a kilincset, retteg a kinti világ által nyújtott idegen érzésektől. Átlépve a küszöböt, arcába csap a tombolni vágyó ám még fékezett szél. Sietős léptekkel indul meg, lábai már jól ismerik az odautat. Gondolataiba mélyedve vág át a kis erdőn. A látvány, mint már sokszor, most is lenyűgözi. A germán alföldek játékos buckái, télen a hófödte tájak, az erdő fáinak suttogó lombjai.. Voltak idők mikor ketten sétálták át a várost, s ez eszébe jutva ismét könnyeket csal a szemébe.
Sírkövet között járkál, a kitaposott úton halad. Megannyiszor járt már erre, csukott szemmel is pontosan tudta hol van az Ő sírja. Ott nyugszik a föld alatt, rátemették a barna kupacot. Akárhányszor is gondolt erre, csak gyilkosságot látott maga előtt. Megölték. Megpillantva a levelekkel borított követ, megkettőzi léptei számát. Óvatos mozdulatokkal söpri le a ráhullott gazokat és gyengéden végigsimítja a rávésett szavakat. Hiányzol. Leül a kopár földre, menten átjárja a hideg. A szívében fagyos tél uralkodik, s néha már csak az a kőtábla tudja megnyugtatni a háborgó lelkét. Örökös csatát vív a külvilággal, el akarta adni a szívét, ki akarta tépni az érzéseit. Elhagytál. Utat törnek maguknak a könnyek, benedvesítik a száraz arcot. Remegve hajol közelebb a névhez, mely pár napja még a világot jelentette neki. Segíts. Rázkódva indul meg benne a földrengés, átveszi elméje felette az irányítást a szüntelenül rikácsoló belső hangja. Elcsöndesül körülötte a táj, a szél is mintha gyászolna, megszűnik a hideg, eltűnnek a felesleges érzelmek. Mellkasában a dobbanások elhaló zenéje csendül fel.
Botladozva indul haza, lesütött tekintettel halad a nyílt utcákon. Érzi a rátapadó égető szempárok sokaságát, kényelmetlenül bugyolálja be arcát orráig a sállal. A hűvös szél szétborzolja a mogyoróbarna haját. Tehetetlenül sóhajt fel, kisöpri szeméből a rakoncátlan fürtöket. Egy mély lélegzetvétel után szaladni kezd. Minél előbb fel akarja tépni a varasodott sebeket, minél előbb érezni akarja a karján végigfolyt kellemesen meleg vérét. Fáj. Lábai megálljt parancsolnak agyának az utca végén. A pislákoló utcai fényekbe burkolózó fiú már nem takarja el meggyötört arcát. Szobor vonásai repedezni kezdenek. Itt hagytál, egyedül maradtam. Megadó pózba helyezkedik a benne fortyogó düh, amit az orvosok miatt táplál – szüntelen, azóta a nap óta. Megölték.
A hűtő felé indul, egy hideg sör után vágyakozik. Letelepszik a földre, kortyolni kezdi a sárga nedűt. Már csak egy emlék vagy. Huzamos ideig kikapcsolva hagyja az elméjét, csak a keserű ízre koncentrál. Próbálkozását siker koronázza így hátradől. A plafont szuggerálja tekintetével, minden mérgét belé fojtaná. A fal azonban némán tűr s ez igencsak idegesíti. Nem akarok hunyó lenni. Félredobja a kiüresedett üveget és az oldalára fordul. Vár. Ő sem tudja mire, csak vár. Ölelj át, még utoljára. Beletúr a hajába, az éjszaka neszeit keresi.
Álmai ugyanarról a napról szólnak, felszabadítják a benne eltemetett magányt. Futótűznék terjed szét testében a fájdalom. Téglaként veri fejbe a felismerés. Soha többé. Húsáig vág, egy újabb heg mely a szívében lakó félelmet testesíti meg. Szimbólumként tekint a vércseppes karján húzódó ezernyi vágásnyomra. Vörös színbe öltözik előtte a világ, csak a hívogató sötétséget látja. Gyorsan kap egy doboz sör után, csökkenteni akarja a félelmét. Tekintetét a szorosan összehúzott függönyök felé tereli. Bizonytalanul méri végig, nem akarja látni az ezernyi csillaggal tarkított fekete égboltot. Egy pont lettél, figyelsz, de nem óvsz. Egy utolsó sóhaj hagyja el ajkai barlangját, majd hagyja, hadd dobálják szét a testét az ismétlődő rémálmok kaszaboló hullámai.
Levegőért kapkod, csapkod a kezeivel. Nem akarom újra látni. Mély levegőt vesz, a fel-le ugráló mellkasa azonban nem akar engedelmeskedni. Sípoló hangot hallat, elszívja előle a levegőt a magány és a kétségbeesés. Fejében a hang nem csitul, szabadulni akar. Most és mindörökké irányítani akarja testét, tetteit. Artikulálatlanul felüvölt, majd csak a csend marad, a végső némaság. Elsöprő erővel zárja vissza szívére a nehéz lakatot. Verejtékező homlokán a rácok meg-megrándulnak ahogy kezd kitisztulni előtte a kép. Álmomban szólítottál, mégsem figyeltem.
Reménytelenség fogant meg – gondolta. Erőszakkal hozta Isten a világra, a Teremtő által lett megpecsételve a sorsa. Magányos vagyok. Büntetésnek szánták a szeretetét, a figyelmét? Magát, Őt csak azért teremtették, hogy egy jól megfontolt pillanatban elesni lássák a láthatatlan csatatéren? Megmagyarázhatatlan remegés lesz úrrá rajta. Foltozza be valaki a bennem tátongó űrt, könyörgöm. Elcsoszog a fürdőszobáig, a szilánkokra irányul figyelme. Lehajol egyért, csontjáig hatol az éles darab. Vérrel kent üzenet. Háttal a falnak dől, elhajítja a szilánkot és egy hosszú sóhajjal jutalmazza annak fáradalmait.
Önkéntelen kacag fel a hajnali napsugarak előjövetelén. Az addig bujdosó meleg most sem mutat magából sokat, bár nem is kell. A fiú kitárja láthatatlan szárnyait, repülni kíván. Nem akarok emlékezni. Ujjai megrándulnak ahogy a függönyhöz érnek. Lesütött szemmel odébb áll. Ismét a földön köt ki. Magabiztos mozdulatokkal ékesíti – kaszabolja karja eddig óvott pontjait.
- Feliciano – suttogja mögötte egy rekedt hang. A fiú nem néz hátra, csak a kibuggyanó vércseppeket figyeli. Lázas igyekezettel vágja át a húsát. Képzelődöm. Háta mögött matat, valami puhába ütközik a keze. - Megjöttem, Feliciano.
- Markus? - kérdezi hitetlenkedve. Remegve fordul a hang irányába., keze megindul a férfi arca felé, ujjával finoman cirógatni kezdi. A benne tomboló vihar megszűnni látszik. Élsz.
- Igen – öleli át, a levegőt is kiszorítja belőle. Nem bánja, hadd érezze az erős karokat. Örökkévalóság. Ajka éhesen tapad a férfiéra aki tömény szenvedéllyel viszonozza azt. Ne hagyj el többé. A szavak melyek mágikusan a torkában akadtak, fel akarnak törni, de a leülepedett gombóc nem hagyja. Millió kérdés, a sírás fojtogatja legbelül.
- Hogyan? - csak ennyit bír kinyögni. Szíve heves ritmusa megsüketíti.
- Kaptam egy esélyt – mosolyodik el és ismét szájára hajol – Három nap – ahogy kiejti e szavakat, a fiatal fiú eltolja magától. Három nap a Mennyben, vagy három nap a Pokolban?
- Nem teheted! - fakad ki és ütlegelni kezdi a másik mellkasát – Három napot kaptál, hogy velem légy, de ez inkább kínzás, mintsem ajándék!
- Megértem a benned dúló haragot és fájdalmat, de.. - csitítja a zokogó fiút.
- Nem értheted, nem tudhatod, miken mentem keresztül! Három nap múlva újra eltűnsz mellőlem, három nap múlva újra magányos leszek, három nap múlva újra halott leszel! - ordítja inkább magának, elfordítja tekintetét.
- Nyugodj meg – öleli át gyengéden - Ich liebe dich.
A fájdalom szinte megerőszakolja, üresnek érzi a testét. Csukott szemmel tűri a benne felgyülemlett harag utolsó, vad tombolását. Fémmel kevert alvadt vérének az íze elveszi a megmaradt tudatát. Összegömbölyödve zokog, miközben az előtte lévő férfinak a felsőjét szorítja. Körmei mélyre vágnak, felhasad a bőr tenyerén. Patakokban folyó könnyei hirtelen elállnak, remegése megszűnik. Három nap.
- Butaságot csináltál – végigcsókol a sebzett karon. Lángra gyúl a benne alig pislákoló szikra. Nem változtál. Halkan sóhajt és a szőke hajába túr. Külsőleg, akárcsak a II. világháborús hitleri árja ideál..megbabonázza az eget is megszégyenítő kék szempár, melybe, ahogy mindig is, most is beleképzel egy kis játékosságot. Halk nevetése úgy csendül fel, mint az orgona hangja. Gyorsan szája elé kapja a kezét és pirulva kapja el tekintetét.
- Végre nevettél – szól megkönnyebülten a férfi – Már azt hittem, ezalatt a három nap alatt nem is fogsz hozzám szólni.
- Miért ne szólnék hozzád? - kérdezi ijedten a fiú és kutatva a kék szemekbe menekül válaszokért.
- Félsz – hajta vállára a fejét. Félnék?
Az addig álló idő futni kezd, gyorsan akar rájuk köszönni a hideg éjszaka. Az olasz fiú nehezen bújik ki a szerető karok közül, rögtön észreveszi a hőmérséklet változását. Karján libabőr, szíven egy nyílt seb, fejében a kérdés mit egyetlen mozdulattal töröl el. Tudathasadás.
- Szeretlek – szólal meg a háta mögött, hangjában semmi érzelem nem bújt meg.
- Ne ismételgesd – temeti arcát kezébe és a függönyhöz lép.
- Pedig ez az igazság, szeretlek – nem tágít. S, bár még mindig nem érzi azt a kellemes bizsergést, mosolyogva fordul meg. Száját szóra nyitná, de végül nem hagyja el hang a torkát. A szavak benne ragadtak, mégsem bánja. Az ablak felé fordul és egy apró rést keresve bámulni kezdi a csillagok tengerét a sötét égbolton. Észrevétlenül telepedett le benne a felismerés, az első nap tovaszállt.
A hajnal neszeit a kutyák vonyítása tarkítja és a néha fel-felnyögő olasz fiú. A német férfi erős ujjai gyöngéddé válnak a másik merevedését kényesztetve. Lihegve suttogja fülébe az értelmét veszett szavakat. Nem akarom hallani. Egy kis nyomást érezve már csak kiabálni tud. Szeretője nevét ordítja eszeveszetten. Milyen egy ostoba gyermekké lettem.
- Jól vagy? - kérdezi a férfi, kezével a másik tarkóját tarja, csókra húzza magához. Izzadt testek birkózása veszi kezdetét, a vágy a tetőfokára hág.
- Még – ködbe burkolózott szemekkel, könyörgőn mered a felette lévőre.
Erős dohány füstje szabadul ajkai közül, a szúrós szag betölti a szobát. Kezében az ismerős kést forgatja, köhögni kezd.
- Mondtam, hogy ne szívd azt a szart – veszi ki kezéből a német.
- Markus – felhúzza a térdét, az ablak irányába bámul – Add vissza – követeli halkan.
- Nem, rosszul leszel tőle.
- Így is pocsékul vagyok – neveti keserűen – Add már vissza – hangja ingerültebb. A szőke férfi elé térdel és megszorítja a vállát. Ne nézz rám.
A nyüzsgő emberek szófoszlányai eltörpülnek a két szív dobbanásainak ritmusa mellett. Nem szólnak egymáshoz, még csak egymásra sem néznek. Ujjaik mereven szorítják a másikét, a tudat, a jelenlét erős. Némaság. Lassú léptekkel haladnak, nem törődve a rájuk törő rossz érzések hadával mik éhesen várják a gyenge pillanatokat. Félek. A felismerés már nem döbbenti meg, már nem készteti sírása. Szótlan elfogadja a sorsát – gondolta. Ha már a láthatatlan istenségek megírták e sorokat, nem szólhat bele.
Rövid úton a hosszú és kínzó másodpercek. Pajkos szellő kap a hajukba, felmordul a mellette álló férfi, másik kezével megigazítja a kusza tincseket. Csengő nevetés hallatszik a kihalt utcákon. Talán csak a képzeletük szüleménye az üresen álló vászon.. Hirtelen megtorpan az avarban, az erdő felé tekint, vágyakozón kémleli a lombok játékát mit a széllel űznek.
- Szeretnék valamit mutatni – húzza a kitaposott út felé. A német nem ellenkezik, felveszi társa szokatlanul gyors tempóját. Beérve a sűrűbe a sötétség fogadja őket. Látnia kell. Tudnia kell.
Sárguló levelekkel borított sírkő fogadja őket. Ujjaival végigsimít a piszkos kövön a barna, mélyen a szeretője szemébe néz. Nem akarom.
- Ezt akartad megmutatni? - cirógatja meg az arcát, az olasz belesimul az érintésbe. Letérdel a kő elé, rezzenéstelen arccal olvassa el újra és újra a betűket mik a nevét rakják össze. Szemében mintha könny csillanna..
- Igen – válaszol késve az olasz, elfordul.
- Miért sírsz? - megérzi vállán a simogató kezeket, de mégsem fordul meg. Lába földbe gyökerezett, ezernyi tű akarja felhasítani a dobogó szívét. Ki akarják űzni belőle a megmaradt reménység utolsó szikráját. El akarják oltani a benne már alig lappangó melegséget.
- Te miért nem sírsz? - szipog maga elé. Szőke fürtök bomlanak nyakára, halkan szuszog fülébe a férfi. Félek.
- Elfogytak a könnyeim – érzések nélküli hangja tompán csendül meg a fiú fülében.
- Erős ember vagy – fordul meg, egészen közel hajol a másikhoz. Gyenge, sebzett karjaival átöleli szeretője nyakát, elveszik a tekintetében.
- Te is erős vagy – viszonozza az ölelést, egy szenvedélyes csókban forrnak össze. A barna szeméből a sós könnyek nem akarnak elállni.
- Az erős emberek nem sírnak – a sírkőre néz. Gyenge vagyok.
Szapora léptekkel hagyják el a temetőt, a hideg futkos a hátán. Fekete tollas jószágokat képzel maga elé, a halált látja a kapuban, mely csontos ujjával int neki. Károgó varjúk, vér folyik szájukból. Közelebb húzódik a férfihoz aki gyengéden átöleli. Vigyázz rám.
Öreg pipa lóg a szájából, mellette egy még bontatlan vodka pihen. Körmével sebeket ejt karján, maga elé meredve bámulja az eget. Az addig néma óra hangosan kattog, visszhangzik a fejében. Megtámadta egy furcsa kórság, melyre nincs gyógyír.
- Azt hittem utálod a dohányt, Feliciano.
- Utálom is – szól halkan és feláll. A német ráncolt szemöldökkel fürkészi az előtte lévőt. Hagyj.
- Akkor – veszi el tőle – Már nem is szükséges, igaz?
- Valamivel le kell foglalnom a szám – erőltetett mosollyal lábujjhegyre áll és megcsókolja a férfit.
Tapintható a vágy, a kéj belül tombol, ezernyi darabra hullik szét az elme. Fogai a bőrét sértik, ujjak játszanak nyakán majd elérik a legérzékenyebb pontját. A simogató érzés az őrületbe kergeti a nyugodt fiút. Vágyom rá.
- Megőrjítesz – suttogja a férfi nyakába. Az válaszul megcsókolja, nyelvük hajszolni kezdi egymást s meg nem állnak addig míg már levegő után kell kapniuk. A barna felveszi a földön hagyott vodkáját, belekortyol és a német szájára tapad, mint egy éhes pióca.
- Utálom a vodkát – dől szeretőjére a szőke.
- Engem is utálsz? - kérdezi játékosan a másik.
- Szeretlek – öleli át és egy apró csókot hint ajkára.
Fekete álruhába bújik az ég, a felhők már messze járnak. Csillagok táncolnak odafent, mégsem érzi magát jobban. Az idő gonosz tréfát akar űzni velük. A legváratlanabb pillanatban előre szalad, nem tartva be a halálnak tett ígéretét. Felül az ágyon, kezeibe temeti arcát. A tudás megöl.
Hajnalban a szétdobált alumínium tengerben úszó fiú teste szétkaszabolva terül el. Véres tócsát képzel maga alá, lebeg a bárányfelhőkön. Egy vágás, majd még egy. Egymást követik a mozdulatok, hiába a fejében ordító intő és óvó hang. Elviselhetetlen. Valaki mocorog az ágyon, ijedten pillant fel, de csak a németet látja. Mélyet szív a levegőből, Még él. Még nem tűnt el.
Előbújik rejtekéről a nap, sugarai átmelegítik a szoba falát. Érzi a rajta eluralkodó magányt, éles fogaikkal akarják hozzáláncolni az örök sötétséghez. Nyel egyet és határozatlan időre felfüggeszti a hatalmas háborút mi a szívén keletkezett. Csak ma. Eldobja az érzéseit, megszünteti a háborgó tenger könnyeit. Elrejti fiókja lemélyére a vérére éhes kést, eltünteti az alkoholt, kihúzza a függönyöket. Kezében szorongatja az üres üveget, s egy óvatlan pillanatban leejti. Hangos csörömpöléssel törik millió darabra, letérdel a szilánkokba. Keserű érzés a torkán akad, fojtogatja. Nem akarom.
Szemhéjja letapad, elszakad a külvilág bántó kezeitől. Álmában egy hajóban fekszik, ringatózik alatta a tenger, egyedül csak a szőkét látja mely oly' vakítóan közlít felé. Mosolyra húzódik a szája, felugrik helyéről és elészalad. Az örök némaság, nyugodt vizek, habzó hullámok.. Szavaikat mégis csak suttogva merik a másik felé intézni. Félnek a kimondottaktól, félnek, hogy értelműket vesztik a mondatok. Egymás kezét szorongatva merülnek el a tengerben, a Poseidon uralta világban hol a Mennyek fölött lakó Isten akarata sosem teljesülhet. Ezt tudván heves csókcsatába kezdenek, a levegőhiánnyal nem törődve, fuldokolva marakodnak a másik ajkáért. Elhal a néma zene, mi csak a képzeletükben szólt, s eltűnnek a hamisnak vélt szavak is.
- Feliciano – simogajta meg valaki az arcát. Fáradtan pislog fel, gyomra görcsbe rándul amint meglátja szeretőjét.
- Markus.. - hangja gyenge, alig hallható, mégis jól kivehető a sötétben – Mennyit aludtam? - kérdezi félve, hangja megremeg.
- Hamarosan éjfél – pillant az órára.
- Nem, az nem lehet – neveti az ágyban – Viccelsz vele.
- Tudod jól, hogy sosem voltam humoros – kemény szavak. Szemeivel a szőkére, majd a földön heverő szilánkokra néz, egyre inkább késztetést érez rá, hogy eltűnjön. Eltörtem.
- Miért kellett elmondanod!? - csattanás, egy arcon hagyott pirosló nyom. A német nem néz a szemébe, csak az órát fürkészi. Mindjárt éjfél, mindjárt eltűnik..
- Ich liebe dich, Feliciano – leheli ajkára.
- Ti amo! - zokogja az olasz. Egy villanás melyet még elkap tekintetével s az előtte ülő férfi eltűnik.
Rozoga ablakokon beszökik a téli hideg, a hó is szüntelen szakad. Vér áztatta padlón egy erőtlen fiú mocorog. Szeméből a fény megszökött, szívében a szeretet érzése megfagyott. Alig dobbanó szíve szét akar bomlani mellkasában. Nyöszörögve döfi karjába a kés élét, egyetlen nevet dúdol a magányos estéken: Markus. |
