Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Pálmafa levél 1.
Korhatár: -
Műfaj: Romantikus
Kategória: Egyéb anime
Feltöltő: Nejicica
Feltöltve: 2013. 07. 05. 14:49:24
Módosítva: 2013. 07. 05. 14:50:12
Módosította: Nejicica
Megtekintve: 829 db
Kritikák: 6 db

Ez egy szerelmes történet ami úgy indult hogy egy nagy lesz, de végül rákellett jönnöm, hogy nem fog menni, így részletekbe szedem. Manami Tani-nak ajánlanám, mivel az ő kívánsága volt ez a fic. Usami és Takano szerelmi kis története.

Jó olvasást kívánok!

 


Pálmafa levél

 

Talán nem nekem való a magány, de lehet így jobban is szeretem. Nincsen senki, aki mellettem lenne, nincsenek kötelezettségek, nincsenek kötelékek. Lehetséges, hogy így tényleg jobb. Magányos egyedül felnézni az égre, nem hallani mások szavát, vagy ellenkezőleg. Senki sem hallja meg amit mondok.

 

Minek is hagynák el olyan szavak a számat, amiket senki sem hall? Magamhoz beszélnék? Vagy csak jó hallani egy hangot, még ha az a sajátom is? Bizonyára így van. Ha papírra vetem a gondolataimat olyan, mintha valaki más írta volna őket. A szavak amiket olvasok, az egységük, egyszerűen csak szépek. Egy csodát hoznak létre. De miért is csoda ez számomra? Lehet mert idegenek, mintha másé lennének, belelátnék a fejébe, magam mellett érezném azt az embert. Ez egy menekvés lehet az egyedüllét elől.

 

Sokkal könnyebb így. Elmenekülve. A világ elől. Az emberek elől. Az elvárások elől.

 

Az a legszebb a számomra, ha látom a nap lemenő bíbor sugarait átszűrődni az ujjaim között, ahogy élesen kivakítanak. Fáj néznem szépségét mégis rabul ejt, áldozatot hozok azért, hogy rápillanthassak.

 

Leesik a kezem magam mellé a fűbe. Ha ezt nézem mindig is könnyebb volt megnyílni magam felé is és a papírok felé is. Másom nincs is.

 

Ideje menni, már biztosan aggódnak értem. Aikawa megöl, ha nem lesz kész estére a kézirat. Érzem, hogy veszélyben az életem, nevezhetjük életösztönnek is.

 

Felküzdve magam a földről sétálok el a kocsimig. Pár perc alatt otthon is vagyok.

 

-   Mégis merre jártál és hol van a kézirat! – Hangos.

 

-  Itt. – Két ujjam közé fogom a lemezt és felé nyújtom. Gyanakodva méreget. Berakja a gépbe és olvasni kezdi. Tudom, hogy jó. Elvégre én írtam.

 

- Összességében nagyon jó, de változtass a negyven-nyolcadik oldalon, mert kicsit zavaros. Látod, most nem tiszta hogy egyszerűen odahajol és megcsókolja, vagy csak leteperi, és rögtön utána máris a földön vannak? Mintha kimaradt volna pár sor.

 

Elveszem tőle a laptopot és átírom, így tényleg jobb, nagyon elkalandozhattam.

 

- Elküldöm még a szerkesztőknek, hogy nézzék át, és ha jó, akkor mehet a nyomdába, és választottál már, hogy milyen gerincet akarsz a könyvnek?

 

-  Szerintem az a legjobb, ha csak folytatnánk a borító képét. Nem nézne ki jól ha a gerinc és a hátlap más lenne.

 

-  Mondtuk! – Felháborodva kiált rám.

 

- Nem rémlik. – Egyszerűen csak hátat fordítok neki és kimegyek a konyhába. Rágyújtok és csinálok egy kávét.

 

- Na jó. Mára ennyi lenne. – Felkapja a cuccait és kimegy az ajtón. Hallom, ahogy bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Vajon mi baja lehet?

 

 

 

Megöl a csönd. Lefekszem a kanapéra Suzukit párnának használva. Fáradt vagyok.

 

Mióta Takahiro megházasodott és elköltözött még magányosabb vagyok. Azt hiszem, hogy a fájdalom, ami belülről éget az összetört szívem lehet. Rágyújtok.

 

Mélyre szívom a füstöt, végigkaparja a torkomat. Lassan kifújom, kicsit kábultan nézek utána. Kezdenem kéne magammal valamit. Talán be kéne mennem a szerkesztőségre, mindig zaklatnak, hogy gyakrabban járhatnék be.

 

 

 

Így hát kocsiba ültem.

 

 

 

- Usami-sensei! – Nevemre felkapom a fejemet és a hang irányába nézek.

 

- Ahh! Takano, rég láttalak. – Mosolyt erőltetek az arcomra. Miért pont belé kellett botlanom?

 

- Igen, ritkán jársz be. Miért jöttél? – Beletúr a hajába, szemüvegét leveszi, mogyoróbarna szemei, mosolygó ajkai. Olaj a tűzre. A fehér falra szegeződik pillantásom.

 

-  Aikawa nálam hagyott pár lapot.

 

- Rendes tőled hogy behoztad. Elkísérlek, addig mesélhetnél is mi van veled. – Mintha szándékosan kínozni akarna. A lift felé fordulva ráteszi a vállamra egyik kezét. Perzseli a bőrömet. A szüntelen sóvárgás könnyebb, ha nincsen mellettem, mégis mindig szomjazom utána, a látványára. Amint meg előttem van, menekülnék, el, bárhova.

 

- Takano-san!  - Mind a ketten a felcsattanó hang irányába nézünk. Alacsony, vékony test, barnás haj, zöld szemek. Szép teremtés, még is hidegen hagy. – Baj van, gyere! – A kéz, ami eddig a vállamon pihent most mély űrt hagy maga után. Felsóhajtok a hírtelen hiánytól.

 

Takano még sajnálkozva hátranéz rám. Tökéletes ajkai a „bocsánat” szót suttogják, végül eltűnik a folyosó végében. Magamra hagy. Se veled, se nélküled…

 

Megyek pár kört, beszélek néhány emberrel, csak elütöm az időt. Foglalkoznom kéne a többi könyvemmel is, nem írják meg magukat.

 

 

 

Mikor otthon ismét kezembe vehetem a laptopot végigsimítok fényes felületén. Olyan sima, és csak rám vár, egyedül én kellek neki. Lejjebb csúszom a kanapén, fejemet picit hátravetem a hófehér lap láttán. Csodálatos.

 

Az ujjaim maguktól mozdulnak, fejemben ezernyi gondolat, egyetlen ember körül forog. Minden egyes szó visszhangzik a fejemben, mind érte íródik. Takano…

 

Elveszek a sorok között. Még mindig ugyan az-az érzés, mintha nem is én írnám őket, nem az én gondolataim szüleménye lenne. Idegenek.

 

Elégedetten olvasom vissza őket, igen, értem, minden szó, mondat, minden tökéletes. Magam előtt látom felderengeni a képet mit próbáltam szavakkal lefesteni. Nem hiába vagyok jó, remekmű, és nem csak azért mert róla szól, kicsit mintha én is benne lennék.

A címéért kifejezetten oda vagyok. Ez egy szerelmes regény, ami egy trópusi szigeten íródik. Egy pálmafa alatt találkozik először a szerelmes pár. Az ihlet onnan jött, hogy láttam egy festményt. Egy pálmafa volt rajta a naplementében. Elbűvölt. Sajnos az élet nem olyan, mint a filmekben vagy a könyvekben, azt mondják sosincs happy end.
Mégis mindenki vágyik rá. Talán még én is.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).