|
Amikor azon tűnődöm, hogy van e élet a halál után, eszembe jut, hogy egyáltalán van e élet a halál előtt.
Életem átlagosan indult. Egy decemberi, hideg éjszakán adott életet nekem anyám. Én voltam az ötödik fiú a családban. Volt két nővérem, négy bátyám és voltam én. Nekem, mint hetedik gyermeknek, kevés figyelmet osztottak, talán azért, mert anyám már belefáradt a gyermeknevelésbe. Apám alig volt otthon, szinte állandóan dolgozott.
Testvéreim úgy voltak velem, hogy vagyok, de minek. A négy fiúval egy szobán osztoztunk, míg a lányok egy másik szobában aludtak. Szóval, átlagosan indult, bár az viszonylagos, hogy mihez képest átlagos. Ha egy olyan családhoz viszonyítjuk, ahol a legkisebb gyermeket folyton megalázzák, bántalmazzák, akkor az én életem tényleg átlagos volt, de ha egy normális családhoz viszonyítom, ahol a figyelem egyenlő, hát akkor nagyon nem az volt.
Egy este a parkban ültem, és próbáltam nem összefagyni. Esti kiruccanásaimról senki nem tudott. Minek is foglalkoztak volna velem? Hiszen a szókincsem gyenge volt, hajam sötét, szemem sötét. Sötét voltam, mint az éjszaka. Ezért is kedveltem a parkot annyira este. Megnyugtatott, ellazított, és úgy éreztem ilyenkor, hogy valahova tartozom, valaki vagyok, és számítok valakinek.
Egy ilyen estén ültem a kedvenc fám alatt a padon. Magam mellett megreccsent egy letört, ott hagyott faág. Nekem végem, futott át a fejemen.
-Kai, mit csinálsz itt? - hallottam bátyám, Mazuki hangját. Mazuki magas fiú volt, ébenfekete hajjal, és apánk európai származására utaló, gyönyörű zöld szemekkel.
-Speciel próbálok nem megfagyni - mondtam halkan. -És te?
-Téged kereslek, te szerencsétlen. Yuuki és Tokami kártyáztak, mikor Yuuki észrevette, hogy nem vagy ott. Pedig eddig mindig ott ültél mellette és figyelted a lapokat. Yuuki azonnal szólt anyánknak. Kai, anyánk sírógörcsöt kapott. Mi a francot képzeltél magadról?! - üvöltötte az arcomba.
-Hogy mit? - kiáltottam vissza. Meglepődtem, mennyit tudok beszélni. -Észre sem vettetek mióta megszülettem. Folyton ane-san volt a kedvenc!
-Melyik? Mert konkrétan két nővéred van.
-Melyik? Mind a kettő. Michu és Maya is. És anyánkat jobban érdekelte, hogy mi van veletek. Szerinted hányszor ölelt meg, mikor kellett volna? Hányszor hallgathattam meséjét? Mazuki-sannak is mindene megvolt. De nekem semmi. Soha nem kaptam annyi törődést, mint Yuuki-san, Tokami-san, Tataoma-san, Michu-san, Maya-san, és Mazuki-san.
A nevekkel csupán érzékeltetni akartam, hogy én hogy érzem magam a Futago családban. Arcomat már rég a könnyek mosták, de nem érdekelt.
-Ezt fejezd be, Kai - szólt rám halkan, de hangjában ott ült a fenyegetés.
-Mit, Mazuki-san? Mazuki-san azt hiszi csupán merő kötekedésből mondtam?
-Kai, hibát követtem...követtünk el. De értsd meg, hét gyereket felnevelni nem könnyű. Anyánknak sok mindenre oda kell figyelni. Gyere haza hozzánk, kérlek.
-Az éjszakának nincs otthona és családja.
-De minden éjszakát követi a pirkadat. A családod a te pirkadatod.
-Mazuki-san azt akarja hogy hazamenjek?
-És Kai-san haza akar jönni? - nézett komolyan a szemembe.
-Nem tudom. Talán anyánknak könnyebb lenne ha én megszűnnék. Csak teher vagyok.
-Akkor most elmondok valamit. Tudod hány éjszakán át ült az ágyad mellett? Hányszor hallottam, mikor apánkkal beszélt, hogy nem tudja neked is megadni azt amit szeretnél? Anyánk törődött veled, csak kevesett. Hisz Maya már középiskolába került, Michunak lassan már főiskolát kell választani. És velünk a fiúkkal is kezdeni akart valamit, hogy a legjobb iskolákba járhassunk. Neked is ezt akarta adni, de hogy figyeljen egyszerre hét dologra? Nem tud szétszakadni, és beleőrülne, ha elveszíteni valamelyikünket. Értsd meg, Kai, te is része vagy a családnak. Tulajdonképpen még te tartod egybe anyánkat. Gyere haza, Kai-chan.
-Én tartom egybe? - ismételtem kábultan. - Ezt hogy érted?
-Anyánknak te vagy a kincse. Ma akart veled valamit közölni. Csak te eljöttél otthonról. Pedig nagyon jó hírt akart közölni. Egész végig azon munkálkodott apánkkal, hogy neked jobb legyen. Mert biztosak abban, hogy te halott kishúgunk reinkarnációja vagy, és nem akarnak elveszíteni.
Azt hiszem itt game over. Erről nem is tudtam. Előttem volt még egy gyermekük?
-Tudod, Keila csak egy évet élt, aztán megállt a szíve. Pedig gyönyörű kislány volt. Ébenfekete haj, gyönyörű szemek. És tényleg hasonlítasz rá. Keila gyenge szívvel született, és az orvosok csak pár évet ígértek neki. Anyánk összetört, de mikor megtudta hogy vár téged, nagyon odafigyelt magára, mert azt hitte Keila is az ő hibájából született gyenge szívvel. mikor megszülettél, mindannyian sírtunk a boldogságtól. Igaz fiú lettél, de mikor megmutattak nekünk, és megláttuk az arcodat, már mi is tudtuk, hogy te Isten ajándéka vagy. Mert bár Keila meghalt, de te jöttél, és te olyan vagy mint ő volt. Mikor anyánk megkérdezte mi legyen a neved, egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk ki: Kai. Mert Keila még sem lehettél. Az női név-itt felnevetett.
Aztán magához ölelt. Testemet megrázta a zokogás. Szó szerint kapaszkodtam a bátyámba. Hát akkor én eddig tévhitben éltem? Minden amit gondoltam-hittem, az hazugság volt? Még szorosabban bújtam a testvéremhez, és csak sírtam. Mazuki a hátamat simogatta, és nyugtató szavakat suttogott a fülembe. Én egy akkora marha vagyok. Hogy nem vettem észre eddig? Azt hittem hogy utálnak, de nem. De az is lehet, hogy ez csak álom. Biztos, mert Mazuki soha nem ölelene át. Lehet, hogy mindjárt felkelek.
-Na, haza jössz, Kai-chan?
A hang nagyon is valóságos volt. Ekkor jöttem rá, hogy én most ébredtem fel. Egy álomvilágból, ahol azt hittem, hogy én kitaszított vagyok, pedig nem így van.
-Igen, Mazuki. Hazamegyek.
Egymás mellett haladtunk, mosolyogva.
-Te miért mosolyogsz? - kérdeztem.
-Mert végre hazataláltál hozzám...hozzánk.
-Egy valamit nem értek.
-Mit?
-Miért téged küldtek?
-Nem küldtek. Én akartam jönni utánad.
Nem értettem miért, de nem kérdezősködtem. Majd elmondja ha akarja. Mikor haértünk, Mazuki maga elé engedett. Sóhajtottam és lenyomtam a kilincset.
-Tadaima-léptem be. Anyám rögtön a nyakamba borult. Éreztem, hogy bőrom átnedvesedik a könnyitől.
-Jaj, édes kicsi fiam. Kai-chan... vé... végre.
-Anya - feleltem és magamhoz öleltem anyámat. Jól esett ez az anyai ölelés. Anyám után apám jött. Ránéztem. Pofon vágott, majd magához ölelt.
-Kai... Azt hittem soha nem jössz haza - mondta elcsukló hangon azt.
-Apa, én... én... - kezdtem, de apám elengedett.
-Ne, ne mondj semmit-mosolygott rám.
Szüleim után a testvéreim jöttek. A bátyáim ugyanúgy fogadtak mint apám. Megpofoztak, majd átöleltek. Michu és Maya nem akartak leszállni rólam.
Mikor végre beljebb jutottunk, egyből a szobánkba mentem és lerogytam az ágyra. Mazuki mellém feküdt, és én fáradtan a vállára hajtottam a fejem. Még egyszer felnéztem a családomra, és úgy éreztem, véget ért az éjszaka. Most már pirkadat van.
-Jó éjszakát - mondtam mosolyogva, és lehunytam a szemem.
-Jó éjszakát, Kai-chan - hallottam egyszerre hat elköszönést. Végre... végre hazaértem, megtaláltam a helyem a Futago családban.
És megtaláltam a választ a kérdésemre. Van élet a halál előtt, és utána is lesz.
|
