|
- Érdekes – mondta Watson, miközben kényelmesen hátradőlt. A főorvosnál ült egy karosszékben, felnézett a kollégájára, aki egy pohár italt adott az ujjai közé.
Este átolvasta a lány aktáját, a legkülönbözőbb lejegyzések találta teljesen rendszertelenül. Betegségek, aztán ezek kihúzva, majd ismét beírva. Tökéletes káosz pár papírlapon…
- Inkább összetett a probléma – mondta Phil. – A Komplexei olyannyira összefonódtak, olyan bonyolult paradox problémákat állítottak fel, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza.
- Igen… észrevettem, hogy többször felmerült egy olyan, miszerint: „Eljönnek majd érte, őt akarják”.
- Igen, feltételezhetően az átélt trauma a legnagyobb hatást a szexuális komplexre fejtette ki. Talán kiskorában is történt még valami, hogy ebbe az irányba torzult. Viszont! – emelte fel a poharát Garret, koccintva Watsonnal – Érdekes, hogy annál sokkal erőteljesebben kerüli a többi ápolt társaságát.
- Ez általában így van. Mivel az ő esetében nem láttam feljegyzést a nyilvánvaló nimfomán megállapításra, az erkölcsi komplex elnyomhatja a figyeleméhséget – morfondírozott Watson. Szubjektíven szemlélte… mintha az a fiatal lány a különleges arany szemeivel egy darab hús lenne, túlfejlődött igényekkel, mint minden tizenéves csitrinek. Csak ő valami miatt itt van.
Ez a tökéletes paradoxon: Azt akarom, hogy nézz, de azt is akarom, hogy erről ne tudjak.
- Ma lesz az első beszélgetésük, igaz? – rebbentette fel Garret hangja. Killian észrevette, hogy nem kelt benne bizalmat, ahogy a szemüveg villanása pont eltakarja előle a férfi szemeit. Az arckifejezést lehet kontrollálni, de a szemek az esetek többségében árulkodóak.
- Igen.
- Sok sikert, doktor.
- Ez valami burkolt célzás? – nézett fel rá a pohár pereme fölött, majd megdörzsölte az állát. Sercegett. Borotválkozni kellene már.
- Feltételezhetően számítson túlzásokra, eleinte kimondott ellenkezésekre, a logoschizis tüneteire. Összetett a kisasszony elmealakítása, érdekesnek fogja találni, mint orvos – mosolyodott el Dr Garret. Watsonban mégis a hangja selymes simulásától felvillant egy gyanakvó szikra… bár maga sem tudta hova tenni a gyanú lángját. Biccentett majd felállt, hogy távozzon, az ajtóból még egy kollegai szinten barátságos mosolyt villantott hátra. A jó szakmai légkör mindig jól jön.
Túl nagy volt a csend… a lány előtte ült, tincsei előreszaladva keretezték az arcát. A doktor mintha látta volna, ahogy az apró, kócos hajszálak a lány sápadtan kreol bőrét simogatják… a karcsú kezecskéit az ölében összefonta, mereven szegezte a szemeit az asztal lapjára.
- Hallottam, nem jelent meg a délutáni rekreációs órákon – mondta a férfi csendesen megszólalva, a lány mégis megrándult, mintha észre sem vette volna a férfi jelenlétét. Nem válaszolt, mintha észre se vette volna. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt, kimerültnek. – Hogy kiszökött a szobájából. Pedig a nővérek azt mondták, hogy szereti a képzőművészeti órákat.
- Nem szöktem ki –csóválta meg a fejét – Pihentem… kinyílt az ajtóm, és kisétáltam.
- Senki nem nyitotta ki az ajtót.
- Elég, ha nagyon akarom.
- És nagyon ki akart jutni a szobájából?
Végre felnézett rá… elképesztő volt az aranyszínű szem. Ritka az ilyen, de nem példátlan, szisszent magára a doktor gondolatban.
Mégis, ilyet még nem látott.
- Nagyon – suttogta közelebb hajolva. – Kitárgyalták Dr Garrettel, hogy mekkora bolond vagyok?
- Szó sincs ilyesmiről – mondta a férfi nyugodtan.
- Akkor mit akar tőlem? – simította hátra füle mögé a haját. A keze remegett… Watson szeme megvillant, ahogy észrevette a lány ellilult, bekötött ujjait, különös karmolásokkal teli alkarját.
- Csupán beszélgetni.
A macskaszem megvillant, az alak hátradőlt, ismét eldugva a hálóing ujja alá a kezét.
- Beszélgetni.
- Igen.
- És miről? – nézett rá. Olyan fiatalnak tűnt…
- Megkérdezhetem, hány éves? – mosolygott biztatóan Killian. Próbált beférkőzni a lány bizalmi körébe, hogy egy kicsit nyíltabban beszélhessenek, hiszen pont ez lett volna a cél.
- Benne van az aktámban.
- De én öntől szeretném tudni.
A lány csendesen nézett rá, majd ismét ki az ablakon.
- Huszonegy múltam.
Tényleg fiatal. Nagyon fiatal. Négy éve van itt… lassan öt, alig volt tizenhat, amikor behozhatták…
- Bizonyára volt valami hobbija, amit szívesen csinált.
- Versenyszerűen gimnasztikáztam –mondta csendesen – elég jó voltam… nyertem pár versenyt.
- Középiskolába járt?
- Igen. Két várossal odébb a helytől, ahol laktunk. Normális vagyok, most is ott lehetnék… egyetemre is készültem… - csuklott el a hangja, mire összeszorította az ajkait, kicsit rágva. Kimeredt az ablakon, remegő állal. – Fel is vettek volna. Ösztöndíjjal… a Yale-re – suttogta. Killian meglepődött. Ilyen élettörténetre, vagy legalábbis tervekre ritkán számít az ember egy diliházfalai között.
Rákérdezett volna sok komolyabb dologra, például a balesetre, amely esetleg a stresszor volt, és kialakította a pszichózisok hálóját. De ez még korainak tűnt. Iskolákról beszélgettek, egy normális tinédzser lány vágyairól, kiemelkedőnek induló pályájáról…
Este nyögve egyenesedett ki a fürdőszoba tükre előtt, megdörzsölte a nyakát, majd a törülközőért tapogatózva dörzsölte szárazra az arcát. A tükörbe pillantott, lopva végigmérte a vonásait, az árkokat a szájánál, a szeme alatt… megdörzsölte az állát, kelletlenül vette tudomásul az ujjbegyei alatt sercegő borostát.
Egyelőre csak a lánnyal tudott foglalkozni, de fejében már átfutottak a paranoia tünetei… szükség lesz pár tesztre, ha a kezelt hajlandó lesz rá, és akkor konkrétabb képet kap.
Felhúzta a pólóját és eldobta magát az ágyon. Megjött a matrac, amit a régi ágyra tett, ideiglenes megoldásként, de jobb, mint a semmi. Hátrasimította a nedves haját egy hatalmas, fáradt sóhajjal, és igyekezett minden erejével kiüríteni az elméjét. A nyugtató-altató kombót már bevette, de addig is nyugodtan akarta várni a fejbevágásszerű álomtalan álmokat… Apró szertartás volt ez neki, szinte már rituálé, és minden alkalommal boldogan üdvözölte a kábaságot.
Erős gyógyszer volt, nem is szedhette volna mindennapos rendszerességgel, de szüksége volt rá. Mindig maradéktalanul hatott, szinte elájult bő hat órára, az adagtól függően, álmok, lidércnyomások nélkül, kipihenten kelt fel, hogy ugyanilyen gépies katatóniában teljen el a nap is.
De most… mintha a mellkasára ültek volna. A gyógyszer már hatott, tudta, hiszen nem bírt megmozdulni, csupán erőtlen rándulásra futotta. Tompuló pillantással, erőlködve jutott el a tudatáig két vörösen felvillanó fényfolt, folyékony sötétség…
Képzelődök! volt az utolsó hasznosítható gondolatfoszlány, mielőtt a sötétség átszivárgott volna a tudatába.
Különös volt, átkozottul különös.
Körülnézett. Az egyik oldalsó folyosón indult el a falak és ajtók útvesztőjében. Kihalt volt a régi épület, talán a falai tűntek egy kicsivel megviseltebbnek, mint általában. Felette irritálóan zizegett a neon… eltűnt a fény, de csupán egy szemvillanásnyi időre, mégis halkan kattogott, mint megannyi vibráló húr az ember agyában, amíg az erek nem kezdenek kidudorodni a fején, mély sóhajokkal próbálva visszatartani…
Még egy villanásnyi sötétség, majd hirtelen fehér fény csattant fel; el kellett ernyőznie a szemét, hogy lásson valamit.
Csak álmodok, ez egy nagyon rossz álom. Fel kell ébrednem noszogatta magát egyre kétségbeesettebb vibrálással.
Két halk koppanás. Emlékezett erre a hangra, jellegzetes, halk koppanások, szinte gyengéd kattanás… cipősarkak. Árnyék vetődött az arcára, amire hunyorogva a hátsó fénytől, de fel tudott nézni.
Emma?
Más volt. Az arcán mély, elemi nyugalom ült, hatalmas arany szemei még hatalmasabbnak tűntek, az ajkai buján vöröslöttek, ahogy a pár fátyolból tekert anyag is, ami a testét fedte. Watson akaratlanul is felnyögött, miközben ösztönösen végigmérte; kivillanó comb, formás váll… hullámzó mozgás, ahogy szinte mozdulatlanul közeledett a férfi felé.
Nem tűnt betegnek, túlzottan törékenynek, csontosnak, mint amikor előtte ült a széken. Nem voltak sebei, meggyötört dac a szemében. Maga volt a megtestesült… tűz.
Egy huszonéves, fiatal, gyönyörű nő… akivel bárcsak mutatkozhatna, ha nem olyanok lennének a körülmények…
A hosszú, ébenfekete csillogású hosszú haj, ami körbefonta, ahogy a lángoló látomás-lány még közelebb lépett, vörös ajkaival csábosan mosolyogva, egy szó nélkül.
Teljesen elé állt, és a doktornak az az érzése támadt, mintha mélyről jövő meztelen feltárulkozás részese lenne, hiába fedte a buja domborulatokat a perzselően vörös anyag.
Az illat mégis valóságosnak tűnt, beférkőzött a férfi minden pórusa alá, gyengéden és ingerlően bizsergetve.
Két tűzforró kéz simult a mellkasára, ingerlően lassan végig felfelé haladva, miközben játékosan beharapta a vörös ajkát, arany írisze a férfi szemeibe nézett, amitől Killiant kiverte a víz.
Hirtelen fájdalmasan kapta el a meredt doktor nyakát, szinte feldöntve, éles, túlvilági sikollyal kereste áldozata szemeit.
Killian felordított, a mellkasa rettegve rándult össze elborzadva a lány állatiasra torzult arcától…
Sikoltva riadt fel, zihálva, szaporán emelkedő mellkassal ült fel. Remegő kézzel tapogatta meg a pólóját, ami alatt majd kiesett a szíve… és ahol álmában a csábító démon-Emma a mellkasába vájta az ujjait. Még mindig érezte a szíve körül a lány kemény ujjait…
- Basszameg – zihált. Előredőlve a térdeire könyökölt, nyelve egyet. Kiszáradt a szája, mint a cipőtalp.
Ez nagyon irreális álom volt. Az álmok… az álmok elfojtott ösztönös kívánságok.
Ez nevetséges…!, mordult fel, ledobva a pólóját, és az toccsant a földön, nedvesre izzadva. Ahogy megdörzsölte az arcát, megállt a mozdulat közben… összevonta a szemöldökét. Még mindig érezte a fojtó nyomást a mellkasán. A tenyerét az orrához ejtette, lassan egy éles, mély levegőt véve szívta be azt a különös illatot. Valahogy… mintha ott lebegett volna az a nehéz…
Tudta, hogy érezte valahol. Ismerős volt, elemi, mely valahogy bűntudatot ébresztett, mint egy átmulatott, alkoholgőzös éjszaka fenyegető emléke.
Kint volt a rekreáción… Killian az ablakból figyelte a lányt, ahogy egy piros, műanyagkeretes napszemüvegben ült a fa alatt, kinyújtott lábait a napfényen melengetve. Kicsit oldalra fordította a fejét… felnézett.
A napszemüvegtől nem látszott, mire néz, de mégis… a férfinak az a benyomása támadt, hogy a lány tekintete csak rá szegeződik.
Kirázta a hideg.
Gyorsan elfordult az ablaktól és sietősen továbbindult. Délután… délután bele se mert gondolni, hogy mi lesz a beszélgetésen. Egy pillanatra, ha nem feszítette a gondolatait egy irányba, minduntalan a lány arca jutott eszébe, ahogy a vörös ajkak lassan elmosolyodnak… és eltorzulva esnek neki a hegyes fogak, a keze keményen tör utat a bordái közé.
- Zaklatottnak tűnik.
Watson felnyikkant, hirtelen megfordult, zakatoló szívvel. A lány ott állt mögötte, a háta mögött összefont ujjakkal, oldalra biccentett fejjel. Orrnyergén pedánsan még ott volt a napszemüveg.
- Tényleg? – mosolygott le a lányra nyugodtan.
- Rosszul aludt?
- Nem, igazán pihentetően – mosolygott rá rendületlenül.
Csendesen meredt rá… Killiannak megfordult a fejében, hogy levegőt vajon vesz? Vagy valami rosszra számítson?
- Hazudik.
- Dr Watson! – csendült mögötte egy nővér hangja, mire a doktor készségesen hátrafordult. Egy stóc mappát tartott a kezében és szándékozott aláíratni vele néhány papírt. Mosolyogva biccentett a nőnek, és Watson némileg remegő gyomorral fordult vissza a betege felé.
Nem volt előtte. Pedig nem hallott lépéseket, ahogy elment volna, semmit.
Felvont szemöldökkel nézett körül, de csak a nővér távolodó lépései surrantak a kopott linóleumon.
Érezte, ahogy a torka lassan összeszorul, és mintha a gyomra ökölnyire ugrott volna. Az ablakhoz lépett a falnak simulva, hogy kintről ne láthassák meg: óvatosan kipillantott. Gondolatban morogva szidta magát, hogy kukkol, mint akinek valamilyen félnivalója van…
Emma kint ült a fa alatt, egy ápolótól épp elfogadott egy almát, ami az uzsonnájuk része volt. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle figyelmet is fordított volna az ablakok vagy az emelet felé.
Hallatszott a betegek nyöszörgése, nevetése… a motyogás. Egy elmegyógyintézet átlagos hangjai. Ő csak egy orvos, aki a betegéért megy, a megszokott beszélgetésre… bár igazából magának az orvosnak is nehéz fenntartani a nyugalom, sőt magát az épelméjűség látszatát. |
