Mintha a hatalmas, kavargó felhők csupán egyetlen hely fölött keringtek volna, pont, mint egy rossz stílusú rajzfilmben. Eltúlzott, drámai hatás, spirális, hideg és csontig hatolóan ónos cseppektől terhes sötét, nehéz esőfelhők, a belsejükben pillanatnyi villámok koronázták a horrorisztikus látványt.
A monumentális, börtönnek is beillő házat masszív, oda illő kőfal vette körül, tetején görbe szögesdróttal, egyedül a régi, szépen kiművelt kovácsoltvas kapu ütött el a látványtól. A fal tetején megrándult az egyik térfigyelő kamera, a vörösen pislogó szem egy vadállat áldozatára leső pillantását idézve fel a látogatókban; követte a feljáróra gördülő sötétkék autót. Gombnyomásra nyílt ki a hatalmas kapu, beengedve az érkezőt, hogy oldalt a kertből kialakított parkoló részhez állhasson a friss jövevény. A fekete bejárati ajtó kinyílt, egy fehér köpenyes alak siklott ki rajta fürge, mégis kimérten nyugodt mozdulatokkal.
Úgy látszik, itt az üdvözlőbizottság, jutott az autóban ülő doktor eszébe. Kiszállt a kocsiból; valamiért berzenkedett a gondolat ellen, hogy az elé siető kolléga megtapogassa az autót.
- Dr. Watson? – nézett rá a férfi. Fiatalos volt, a harmincas évei elején, de ez a munka minden embernek rárótta bélyegét az arcára.
- Igen – mondta. Udvariasan, kimérten kezet ráztak. Az új orvosnak feltűnt a másik határozott, szinte dominanciáját hirdetően erős kézfogása. – Nagyon örülök…
- Doktor Phil Garret – mondta. Izgatottan nézett fel az építményre, amíg Watson a nadrágja szárába törölte lopva az ujjait. – Részemről a megtiszteltetés. Hatalmas dolog, hogy itt van.
Remek, hatalmas dolog… Watson sötétebben látta a jövőt. Dr. Garret bekísérte. Az építmény belül sem volt sokkal jobb állapotban, mint a kívülről tetszett, a felhőket itt a foltos vakolat helyettesítette. Watson érezte, nem fog a szívéhez nőni a St. Helens elmegyógyintézet.
Gyors eligazítást kapott, megmutatták neki a kijelölt szárnyban a szobáját. Bár klasszisokkal jobb állapotban volt, mint feltételezte, a többi terem, de még itt is érezte azt a beivódott gyógyszer és dohszagot… sóhajtva hanyatt dőlt az ágyon. Nem az volt, mint eredetileg… Ide egy hatalmas ágyat képzelt el, magasat, nehéz baldachinnal, keményre tömött damasztpárnákkal. Aranyhímzéses damasztpárnákkal. De hát az van, ami jutott, minek berzenkedni ellene.
Másnap kénytelen volt irritálóan hangos csörgésre kelni… feszülő izmokkal megdörgölte a szemét, kellemetlen, szájszagú reggeli nyögéssel. Amikor az embernek feküdni is kényelmetlen… hülye kórházi ágyak. Be kell szereznie egy normális matracot a közeljövőben, vagy a következő időkben a gerince sikoltva fogja beperelni. Némán hallgatta a telefon erőszakos csengését, majd sóhajtva tett magán erőszakot, é a hideg műanyagra fonta az ujjait.
- Igen? – vette fel a telefont.
- Doktor úr, jó reggelt – csendült fel a recepcióban ülő boszorkány simogatóan szőrmeresztő hangja. Watson emlékezett rá: vörös hajú, molett nő, de ennél több nem ragadt meg… egyszerűen nem figyelt rá. Tipikus nővérke, aki épp most a telefont kezeli, már ha hív ide bárki is. Vajon a hozzátartozók hívják a betegeket? – Lassan indulnia kellene.
- Köszönöm – dörzsölte meg a szemeit, majd egy szó nélkül letette a kagylót. Indulnia kellene… hova is… aha. Átnézni a leleteket… megismerkedni a hellyel, beszélni a betegekkel. Részt venni a gyakorlatokon. A rekreációkat felügyelni. Beilleszkedni ebbe az érdekesen monoton mókuskerékbe.
Törődni a betegekkel… mármint egyelőre indításképp a kezébe nyomnak pár kartont, nem sokat, mert ezzel is lesz pont elég baja, de pont annyit, hogy elfoglalhassa magát. Letusolt, majd publikálható formába vágva magát leballagott a nővérpihenőbe, hogy igyon egy kávét és maga elé meredve semmibe vehesse a többi alkalmazott sutyorgását.
Először is be kell mutatkoznia majd a megkapott alanyoknak, gondolta, a fejében levő teendők listáját róva. Igen, ki kell vennie az aktákat… és délelőtt lemegy a közösségi terembe. Garret biztos szívesen elmagyarázza neki a felületes tudnivalókat.
Sose mutasd egy elmeháborodottnak, hogy bizonytalan vagy, hogy valamivel kevesebbet tudsz, mint ő. Kihasználják, erősíti az ego-t, a felsőbbrendűségi komplexet, és arra pont nincs szüksége, hogy egy beteg rajta erősítse a téveszméit.
- Á, Dr. Watson! – mosolygott rá a főorvos. Garret a munkához szemüveget viselt, amit lusta mozdulattal visszatolt az orrnyergére. A Watson csak biccentett, majd leült az orvossal szemben. Az elé tolt egy kis halom mappát… viszonylag vastagok voltak, talán öt dosszié ha lehetett.
- Nem valami sok – mondta Watson előre dőlve, hogy elérje a papírokat, látszólagosan felütve az elsőt; feltűnt, hogy az orvos csak annyira nyújtotta a papírokat, hogy Neki kelljen előredőlnie.
Demonstrálja a főlényét.
Egy fiú, alultáplált, talán tizenöt lehet, de vagy harmincnak nézett ki az összeaszott, megszállott kifejezésű arca nézett vele farkasszemet a kopott fényképről.
- Úgy véltem, kezdetnek megteszi… – mosolygott a doktor finoman, alulról pillantva a doktorra. Álszerénység… ösztönös mentális védelem, rándult meg Watson állkapcsa reflexszerűen. – És ők a legproblémásabb eseteink. Gondoltam, egyik-másik igazán érdekesnek is tűnhet az ön számára.
- Mindenképp – biccentett.
- Remek, remek… kér egy kávét?
- Köszönöm, már ittam – nézett fel Watson.
- Akkor lemehetnénk a közösségi térre… délután vannak a terápiás beszélgetések, addig tudok… mesélni egyik-másik betegről – mosolygott.
Micsoda program, futott át a férfi fején, lehunyta a szemeit egy hosszú pillanatra.
- Lekötelez, Dr. Garret.
- Kérem, szólítson Philnek.
***
A társasági tér nem volt valami felemelő - anno talán fehér volt, de mára már besárgult. Itt-ott még a vakolat is pergett, lecsavarozott asztalok, székek… halványkék egyenruhás, kókadt alakok.
Lehangoló, futtatta végig a szemeit a doktor. Nem kimondottan… motiváló helyszín.
Mindenki csinált valamit, fehér ruhás ápolók foglalkoztak az enyhébb esetekkel, megdicsérték, ha firkált, rajzolt, írt valamit… Egy nővérke odament az orvosokhoz, kerülve Watson pillantását.
- Dr. Garret, a 33-assal megint problémák voltak… - mondta csendesen, mereven a papírra szegezve pillantását, de pillái alól gyorsan fellesett. Watsonnak feltűnt, hogy a munkatársak… finoman szólva is érdekesen viszonyulnak a főorvoshoz.
- Megint? Most épp mi? – vonta fel a szemöldökét Garret. Bocsánatkérően nézett Watsonra, az arca mégis kifejezéstelen maradt. A nővérke habozott, felnézve az új orvosra. - Nyugodtan beszélhet Dr. Watson előtt, hiszen a doktor úr betege lesz.
- Ó… ó, értem – nyelt egyet a nő. A tisztességes, bár tisztességtelenül gyötrő munkába belevénült vénlány-arc, könyvelte el Watson. - Rohama volt, és Carlosnak két bordáját eltörte.
- Jesszus – sóhajtott Phil. Watson arca megfeszült… és ezzel a beteggel kellene kezdenie bármit is? Milyen pszichózisa lehet?
- Délután vele is lenne terápiás beszélgetés, nem? – pillantott a főorvosra. Lenézett a kezében tartott aktákra, futólag átpörgetve a szélét.
- De igen – bólintott Phil.
- Akkor ott majd minden konkretizálódik, úgy vélem – nézett a nővérkére, aki biccentett egyet, majd futólagos bocsánatkérést követően a dolgára sietett.
- Reméljük. Ő egy igencsak problémás beteg, úgy… öt éve lehet nálunk.
- Hosszú idő – sétáltak ki a teremből. – Ilyen agresszív megnyilvánulások után mihez kezdenek vele?
- Magánzárka… bár az ő esetében ez nem igazán célravezető büntetésmód, mivel akkut klausztrofób rohamok mellékhatásaként szuicid megnyilvánulásokat produkál.
- Összetett – gondolkodott el.
- Természetesen mivel ilyenkor veszélyt jelent önmagára, kénytelenek vagyunk szigorúbb intézkedéseket tenni.
- Igen? – húzta fel a szemöldökét a férfi kíváncsian – Mifélét?
A lépéseik, hiába a gumitalpú cipő kellemetlenül nyekeregtek a linóleum padlón; az ajtóhoz tartozó kulcs megcsörrent a zárban, ahogy Dr. Garret kinyitotta a nehéz vasajtót, az egyiket a sok közül. Watson, mielőtt ténylegesen az ápoltra nézett volna, szemrevételezte a szobát; apró tárgyak, némi személyes jelleggel, ami azt jelentette, hogy több a tiszta pillanata… talán van családja, akik látogatták… jobb esetben most is látogatják. Bár az ilyesmi, főleg ha ilyen helyre dugták, kétséges. Egy-két kép… egy apró gipszszöcske, édes pofival mosolygott a doktorra az egyik szekrény tetejéről. Tisztaság volt, a szék pedánsan az asztal előtt… mint kiderült, le volt csavarozva. Nocsak.
- Hallottam, megint nem viselkedett – Watson felkapta a fejét Phil hangára, az ágy felé pillantva.
Meglepődött. Egy férfit várt. Lelki szemei előtt egy sápadt, karikás szemű férfi jelent meg, tépett, szőkés hajjal, seszínű, talán barna szemekkel. Inasan sovány, meghurcolt, görnyedt. Előtte ez jelent meg.
Erre… ez egy nő. Nem is nő, inkább lány. Fiatal… épp csak hogy kiléphetett a tinédzser éveiből, vékony karjaival átölelte a térdét. A sarokba tolt ágyon ült, mélyen a sarokba kuporodva. Kicsinek és jelentéktelennek próbált tűnni, de valamiért mégsem sikerült neki… A hangra finoman megremegett, megmoccant a feje. Watson sejtette, hogy próbál úgy kilesni az előreomló hajtincsei közül, hogy ezzel ne keltsen feltűnést.
- Bemutatnám az új doktor urat, Dr. Watsont.
Csend volt, bár ahogy lassan megmozdult, a kórház elvékonyodott, kiszáradt lepedője érdes papírként sercegett az ujjai alatt.
- Nagyon örülök, Doktor Watson – suttogta gyenge hangon; mintha sírt volna.
- Hmm… - morgott halkan Dr. Garret figyelmeztető zöngével. Watsonnak úgy tűnt, mintha egy feljebbvaló szidna… valamiért úgy érezte, mintha Garret egy kutyát nevelne.
- Nagyon sajnálom, ami történt.
- Ennyi nem kimondottan elég. Eltörte a bordáit.
Konok hallgatás.
- Phil, egy pillanatra… ha megbocsátasz – nézett rá Watson.
Mintha gyülekezni kezdenének a viharfelhők életünk egén, ironizált magában Watson.
- Persze. Bármi gond van, csak nyomja meg a csengőt.
- Meglesz. Köszönöm – mosolygott Philre békítően.
Kettesben maradtak… a lány még mindig nem nézett rá, nem is mozdult. Csend… Watson törte meg először, halkan megköszörülve a torkát.
- Szóval… miss…
- Maga lesz az új orvos… - mondta csendesen. – Mégis mit vétett, hogy ide került? Mi a keresztneve? Mi a szakterülete?
- Kicsit sok kérdés annak ellenére, hogy én semmit se tudok magáról.
- Benne van az aktámban.
Be kellett látni, ebben igaza volt. A viselkedése jelenleg domináns, jegyezte fel magának, ám inkább passzív-agresszív viselkedés a jellemző… pedig néhány beteg igenis kierőszakolja a szemkontaktust, főleg az ilyen domináns típusok. Szolid megalománia, felsőbbrendűségi hajlam? Talán.
- Killian. A nevem Killian Watson.
- Inkább Frednek néz ki – mondta csendesen. – Vagy Franknek.
- Most maga jön – figyelmeztette a doktor nyugodt hangon. Még egy szolid mosolykezdeményezést is megengedett a szája sarkában a lány felé.
Végre ránézett. Watson előre felkészülten, kifejezéstelen arccal figyelte a mozdulatot, elvégre most egy pillanatra sem szabad meginogni. Nagyon sok minden mindjárt az első pillanatokban dől el, később pedig mintegy nevelés kérdése lesz a viszonyuk.
Kreol bőre, babásan hosszú szempillái, hatalmas szemei… csupa haj, csupa szem, csupa száj, szép arcú fiatal lány. Nő.
De a szemei… azok a hatalmas mandulaformájú szemei… aranyszínű írisszel. Ijesztően sárga volt, ragyogó, mégis alakosan sunyi, mindentudó. Ez meglepte.
Ritka az ilyen szempár. Aranysárga… mint a borostyán. Olvadt, forró aranyként kavargó, szinte vörösen pulzáló, parázs-szempár.
- Emma… - válaszolt a kérdésre. Killian kényszerítette magát, hogy minden mozdulata lassú és kimért maradjon.
- Nem szokványos név.
- Killian mondja – vágott vissza kelletlenül a beteg.
- Valóban… Emma, ma lenne az első terápiás beszélgetésünk, és szeretném, ha…
- Nem akarok beszélgetni – szakította félbe halk szóval, de határozottan. Sóhajtva rázta hátra a haját, hosszú ujjaival hátrafésülve, miközben a férfira villantott a ragadozó-szempár. A doktor állta a pillantását, aztán biccentett. Jogos, és előtte ő is alaposan át fogja tanulmányozni a lány aktáját.
- El szeretné mondani, hogy mi történt?
Nem bírta levenni róla a szemét, de nem bírt rájönni az okára. Átlagos termet, középmagas, az alakja a kórház gyötrelmei miatt betegesen sovány, szinte csontos, ám volt benne egyfajta kecsesség… mint a balett táncosok karcsúsága. A paciense vékony csuklóján csupán a műanyag azonosító pánt lötyögött, a sötétebb bőrtől elütött a halvány, kékes kórházi hálóing.
Elfordította az arcát, Watson szemrevételezhette a profilját. Mintha direkt csinálta volna, megérezve a férfi átható nézését, megtette neki ezt a szívességet.
Szép, állapította meg kelletlenül, a körülmények, a dolgok és minden ellenére, ami itt érte, nagyon is szép. Hosszú, kunkorodó szempillák, formás orr, szép ajkak. Emma nem mozdult meg, de a szeme metszően vágott a férfi felé hirtelen, hogy az akaratlanul is elkapta a tekintetét. Nyilvánvaló felszólítás volt a távozásra, és Watson úgy érezte, hogy a békesség kedvéért ezt a kört át kell engednie a lánynak.
***
Miután a doktor kiment, Emma a térde közé szorította az arcát, lassan és mélyen lélegezve próbálta lecsitítani a kezdődő jeges pánikot, ami lassan fagyasztotta át a belső szerveit, megbénítva a gondolatait. Lehunyta a szemeit, hogy felidézze Killian Watson arcát, azt a finom borostát, amit egyébként észrevétlen, de karakteressé varázsolta az arcát, a sűrű szemöldököt, az alatta megbúvó szemeket. Emma érezte, hogy a sötét barnás színek alatt ugyanolyan jégfalat húzott fel, hogy megvédje magát, mint ő. Ez finoman megmosolyogtatta a lányt, hosszú idő után most először.
Ez volt a baj, hogy ő mindjárt látta, tudta… de ő is csak egy orvos, nem bízhat benne.
Felnyögött, megrándulva, mintha ostorral vágtak volna végig rajta, nyelve egyet összébb húzódott. A távolban megnyikordult az egyik fémes ajtó, kulcsok zörögtek, beszélgetés szűrődött be. Megdermesztette a jeges rémület, ahogy az ő ajtaja nyílt ki… az ajkaiba harapott görcsösen, a fejére fonva a kezét, összegömbölyödve, hogy minél kevesebb fogást találjanak rajta. Tudta, mi következik.
- Ne, kérlek, ma ne, kérem…
