Egy elborultabb pillanatomban jött ez a kis szösszenet az ujjbegyeimből, utána ráugrott a képernyőre és blablabla... Régen írtam, hú, elég rég, de úgy döntöttem, felteszem, hogy másoknak is okozzon pár olyan pillanatot, amiket én éltem át, miközben írtam. Nincs annyira mély töltete, nincs benne l'amour, nincs benne orgia.
Pusztán gondolatok, egy lány gondolatai, aki leugrott az üzletbe, de a bevásárlókörút alternatív módon fejeződött be. Ezt láthatjuk a lány szemszögéből, jobbára a gondolatain keresztül.
Nem veszélyes, senkinek nem hat a személyiségfejlődésére, csupán elgondolkodtató és mégis egyszerű.
Kellemes olvasást! ^^
_____________
Olyan… piszkosul nehéz leírni, hogy mi az, amire egyáltalán emlékszek. Mármint abból, ami régen volt.
Halk sivítás, zárt szemhéjaimon át érezni lehet a neonlámpák hideg fényét. Azok a jellegzetes, furcsa színes körök meg minden, az úgy elmaradt… bár a nulla fokos hűtőnél még ez is melegebb. Még ez a semmi kis fény is melegít egy kicsit.
- Tegyétek a kettesre! – hallom egy férfi hangját. Elkap a félsz, leírhatatlanul… Kellemetlen rettegni, hogy nem tudsz moccanni, segítségért kiáltani, védekezni, remegni, nyüszíteni, levegőt venni, sóhajtani…
Ez egy hullaház.
Nyilvánvaló lett abban a pillanatban, amikor a doki segítségével kinyílt a szemem, hogy kenetet vegyenek belőle.
Na igen, meghaltam. Ez egy roppant… kínos szituáció.
Nem volt mindig ilyen zárt a gondolatmenetem, igazából a legtöbbször mindenféle piti ügyön aggódtam; mit fog szólni az a cuki srác az ebédről az új ruhámra, nem kenődött-e el a sminkem, visszamosolyog-e és a többi.
Amikor elütöttek, akkor is röhejes módon ez jutott eszembe: de gáz már, nem mostam hajat és mindenki engem fog bámulni.
Utólag ez furcsa… valami nagyot kellett volna. A szüleimre kellett volna gondolni, a testvéremre, keresni a fényt, vagy megnézni a végigpergetett életem, de szemét módon mindegyik elmaradt. Se fény, se angyalok, se árnyak… csak a gondolat, hogy szarul áll a hajam.
Csak az üzletbe futottam le…
És az érzés… ahogy a motorháztető hatalmas erővel elkapja az oldalam, a felreccsenő üveg, ami belevágott a hátamba… a beton, amire lezuhantam. Először a fejem csattant hozzá, mire megroppant a nyakam, aztán szakadt az izom, kifordítva a testrészt. Nem fájt, mert addigra már azt hiszem, halott voltam, tényleg nem fájt, de bántam, hogy az arcom szinte ripityára tört; magam alá szorult a kezem, ropogott a térdem, a medencém… mint egy marionett báb, aminek hirtelen elvágták a zsinórjait.
- Hatos csigolya kifordult – hallom a fejem fölött. – Erős belső vérzések, de halálos a nyakra mért trauma. Kitört a nyaka.
Akkor az ropogott olyan émelyítően, fúj, utálatos egy hang volt. Kiterültem, mint Peter Griffin szokott a Family Guy-ból. Sose értettem, hogy az mégis hogy lehetséges, de jé, végül is, nem is volt olyan nehéz. Ha. Ha.
Hallom a halk… leginkább sivításnak leírható hangot, ahogy a pengét végighúzták a fémen, de fuj, még rosszabb, ahogy éreztem a mellkasomba vágni… ocsmány, ronda és hege is marad majd, hentesek!
Bár kit érdekel majd… ki látja. Lerohad, nem igaz?
Nem is a halálom tudatát felfogni volt a legnehezebb, elismerni, hogy igen, ezek szerint… meghaltam. De az érzés, amit nem tudtam hova tenni: miért vagyok még itt? Nem kellene… elmennem? Vagy legalább kikapcsolódnia a tudatomnak, leoffolni, miért vagyok még mindig egy mozdulatlan testben? Hogy hé! Még mindig itt vagyok! Nem haltam meg!
Aztán kiért a mentő is, de hogy minek… ha tudtam volna, nevetek. De ugye nem tudtam. Felkapartak, betettek a zsákba, aztán egy mentős - tök helyes pasi volt, sőt, kimondottan szexi, hmm – lecsukta a szemeim. Merthogy így illik. De én csak pánikba estem, hiszen most már semmit se látok!
Nagyon rossz volt. Tehetetlenül tűrni, hogy pakolgassanak, közben a fogam se tudtam szívni a beszólások hallatán; biztos nem figyelt, ezek a mai hugyosok, a seggükön a tojáshéj de osztja az észt, na’oszt így járt…
Nem, cseszd meg. Nekem volt elsőbbségem, de ez… most már mindegy.
Nem is ez volt a legnehezebb. Hanem végighallgatni… a… a szüleim.
Behívták őket azonosítani és emlékszem, levonták a leplet az arcomról. Ahogy az anyám felsikít, hallani, ahogy elfullad a hangja, még az én torkon is összeszorulna, hallani, hogy az apám hangja is megremeg… megnyílhatna alattam a föld, szégyellem magam és mintha a torkom szorongatná a sírás, kétségbeesve. Ne, kérlek, ne csináljátok, itt vagyok tényleg… könyörgök, anyu. Anyu ne sírj…
Az a rohadt mocsok érzés, hogy itt zokognak miattam egy fatális marhaság miatt. Sose szerettem elkeseríteni őket, még ha a fogam szívtam is, mosolyogva tettem meg, amit kértek - vagy épp utálatos módon parancsolgattak, de mégis… hogy rohadjon meg az az alkoholista mocskos köcsög, aki elütött! Rohadjon szét, feküdne itt helyettem, nekem még élnem kellene! Bulizni járnom, a tanárokat szidnom, hogy mekkora szemét mennyit leckét adott; idegeskedni az albérlet, a munka, az egyetem miatt; pasizni, hibákat elkövetni. Nem lehet így vége, könyörgök, ne legyen így vége… ez egy fatális hiba! Miért én? Miért nem más, miért nem a szomszéd gyökér, aki folyton kicsulázik az ablakon?!
Undorító az a szörcsögés, ahogy kivagdossák a belső részeim, megvizsgálni, hogy hátha mégis azért csapott el az autó, mert félúton alkohol vagy drog, esetlegesen örökölt betegség és vagy ezek folyománya és távoli rokonai miatt rosszul lettem, talán elájultam, véletlen szívrohamot kaptam. És végül nem is szegény szerencsétlen áldozat autós hibája, hogy eljátszottam az utolsó életem a játékban…
Game over. Bassza meg.
És itt nincs restart…
Összepakoltak, összevarrtak és kiadtak a szüleimnek. Innen jött a legrosszabb része, senkinek se kívánom. Pedig rühelltem pár embert, és belegondolva, hülyeség volt. De senkinek… soha nem kívánom azt az érzést, ami nekem kellett átélnem a ravatalon.
Nem a sok rokon miatt. Az a végén mocskosul untatott is, a sok „jaj, olyan jó ember volt, fiatal volt, szép volt, előtte volt az egész élet…” Nagyon irritált a sok múlt idő. Köszönöm. Tisztában vagyok vele, hogy már nincs.
Szinte sablonanyag: megsirattak, lezárták a koporsót, és a zokogó tömeggel karöltve elindultunk a lyukam felé. Gondolatban sóhajtok egyet. Abszurd, de egy könnyed charleston szám járt a fejemben… nem is olyan rég hallottam a rádióban, az a fajta, amire cuki rojtos ruhában, tollal a hajukban szokták ropni. Mosolygós gondolat, elképzelve magam egy olyan cuki göncben karöltve a többi oszló hullával beropom magam a sírok közé és a végszóra a sajátomba ugrok.
De nem… még ott is siránkoznak fölöttem, ez az a fajta program, amin sajnos kötelező a részvétel. Hogy nézne ki, ha lekésném a saját temetésem?
Érzem, hogy elindulok lefelé, zokognak, hallom a földrögök dobogását a polírozott, méregdrága tetőn, és valahogy… megkönnyebbültem. Végre nem kell a sírást hallgatnom, a „jaj, miért Uram inkább engem…”, aztán el is szégyelltem magam. Sajnálom, anyu… ne haragudj rám…
Amikor lassan elhalkultak az emberek, nem hallottam a sírást, a beszélgetést, elgondolkodtam. Ha itt maradok ebben a testben, ami összetört, összefércelt, összeragasztott, lassan elrohad… mert tuti elfog, megesznek a kukacok, nem tudom hogy, de tuti bejutnak… Ne, utálom a kukacokat…
Most akkor nekem… itt kell lennem végig, egyedül? Csak a sok debil gondolatom, amíg be nem csavarodok? Mi van, ha már becsavarodtam? Mióta vagyok egyáltalán lent? Mi van, ha csak újraképzeltem, hogy eltemetnek, és már évek óta lent rohadok?
Érezni fogom? Mondjuk, ha kifolyik a szemem?
Miért vagyok egyedül? Ez egy metafora, hogy életemben is egyedül voltam? Ez egy büntetés…?
Valaki… bárki, csak nyugtasson meg, hogy még önmagam vagyok!
„Hé, friss hús… hallasz?”
Megdermedtem… és felnevettem. Ha lenne szemem, a könnyem is csorogna.
Hallak.
|
