|
Fejem az ablaküvegnek döntöm. Fáradt vagyok. Kint szakad az eső, és a testvérem, Kiko hiába kapcsolta fel a fűtést, megfagyok. Már lassan három hónapja elment Ő, és én elzárkóztam a külvilágtól. Nem akartam, hogy lássák, gyenge vagyok. Bár drága húgom, kiko bekéredzkedett hozzám, állítása szerint csak két hétre, de Kalio halála óta itt él velem. Amit nem bánok, hisz éjszakáként ő törli le rólam az izzadságot, mikor arra kelek, hogy álmomban újra átéltem az egészet. Ő vigasztalt az első hónapban, mikor üüvöltve sírtam a férfi sírja előtt.
Kalio...
Ő nem egy férfi volt az életemben. Ő volt A férfi. Magas, erős testalkatú, majdnem 2 méter magas. Hosszú, éjfekete haját állandóan lófarokba fogva hordta, zöld szeme a smaragd legmélyebb ragyogását idézte. Gyönyörű férfi volt. És a helyi gimnázium tanára, ahol én portásként dolgoztam. Igen, csak dolgoztam, mert a kedvesem halála után nem volt kedvem ott maradni, mert minden rá emlékeztetett. Az ő halk tanító szavát őrizték a falak, szemei élénk csillogását a folyosók ragyogó tisztasága. Minden.
-Neil, gyere enni-jut el tudatomig Kiko hangja, de nem reagálok. Ezernyi emlék szakadt fel bennem, ezernyi szép és kedves emlék, a veszekedések, a vad szeretkezések, a közös tervek, és még annyi minden.
Érzékelem, hogy nyílik a szobám ajtaja, és Kiko lép be. Hallom halk lépteit.
-Gyere enni. Kalio sem akarná ezt.
-Nem. Kalio nem ezt akarta-mondom rideg hangon.-Kalio egyet akart. Meghalni, mielőtt a rák végez vele. De gyógyítható vol, érted?! Megmenekülhetett volna, volt rá esély.
Észre sem vettem, hogy könnyeim hullanak, és ordítok szegény húgommal. Kiko összerezzen, majd magához szorítja remegő testem. Kétségbeesetten kapaszkodom a ruhájába, fejem a mellkasába fúrom, mint mikor kicsi voltam és elestem és anyu vigasztalt. Most Kiko vette át anyukánk szerepét. Illata is hasonló és én -férfi létemre- hangosan zokogok, erősen kapaszkodva a testvérembe. Kiko nem szól semmit, csak némán szorít magához. Percek-órák telnek mire megnyugszom. Kiko végig simít a hátamon.
-Jobb?-kérdi lágyan.
-Sokkal-felelem rekedten.-Köszönöm, Kiko.
-Nincs mit-mosolyog rám.-Én most megyek, felhozom a kaját.
-Rendben-mosolygok rá, de kettőnk közül csak én tudom, ez az utolsó szó, érintés és mosoly. Amikor Kiko kilép a szobából, én felállok, magamhoz veszem Kalio képét és a fürdőbe vánszorgok. Előveszem a borotvát, és a csuklómra illesztem a pengét. A képen Kalio és én állunk, az első évfordulónkon, két nappal a halála előtt, Mielőtt megölte volna magát. Még utoljára felidézem az első csókot, az első vad, őrült szeretkezést, az először elhangzott szeretleket, majd meghúzom a pengét.
Vérem azonnal folyni-ömleni kezd. Nem érzem a fájdalmat, nem érzek semmit. A vér a képre spriccel, egyre homályosabban látok. Lassan vége és láthatlak szerelmem.
Lehunyom a szemem...
Végül is, csak egy pillanat volt....
THE END |
