|
„Nézz rám! Talán azt gondolod, hogy látod, ki vagyok valójában, de sosem fogod igazán tudni…”
A nevem Kurt Wagner. Nem a hétköznapi „Németországból jött cserediák” vagyok, akit a Bayville Gimnáziumban látsz. Sokkal több van abban a Kurtben, mint aki előtted áll. Ez az én átkom. Látod, mutáns vagyok. Árnyéknak hívnak. Testem minden egyes millimétere szőrrel fedett. Hosszú, hegyes végű farkincám van, amely ide-oda leng, ahogy négykézláb járok. Mindkét kezemen csak három ujjam van, ezen kívül a fogaim is hegyesek. Most már látsz engem.
És puff, már nem is látsz.
Nagyon nehéz tinédzserként, különböző személyek között felnőni. Cserediákként, akit egy idegen kultúrába küldtek, még nehezebb. Ha pedig mutáns vagy, az olyan érzés, mintha a világ minden súlya a válladon nyugodna. Látod, nem vagyok normális. Kirekesztett vagyok. Én egy hiba vagyok. Mutáns vagyok.
Éjszakánként mindig azokról a kérdésekről faggatom a Nagy Embert, amiket mindenki kérdez. Miért ilyen kegyetlen a világ? Nézz csak rám, és azt fogod gondolni, hogy sokkal szerencsésebb vagy, mint bárki ezen a világon. Bennem minden rossz. Néha azon gondolkodom, miért is nézek ki így. Azt kérdezem Tőle „Miért nem lehetek normális, mint mindenki más? Miért vagyok ilyen?”
Ekkor tanultam meg, hogy mindenki különleges ezen a világon. Valamilyen oknál fogva senki sem olyan, mint a többiek. De ha lenne lehetőségem megváltoztatni azt, ami történt velem, nem lennék most itt. Németországban lennék, ahol NORMÁLIS emberekkel ünnepelném a tizenhetedik születésnapomat. Nem lennék mutáns, mint ami most vagyok.
Elég nehéz akkor is elfogadtatni magad a társadalommal, ha normális vagy. De ha az én cipőmben járnál, tudom, hogy nem bírnád ki. Az emberek sikítanának, elmenekülnének, elátkoznának és korcsnak neveznének, ha rád néznek. A gyerekek halálfélelemmel tekintenének rád azt gondolva, hogy egy elrontott plüssjáték vagy valamelyik közeli gyárból. Miért kell ilyen… borzalmasnak lennem?
Mit tettem, amiért ilyen szenvedést érdemlek? Nem mintha bárki is a halálomat akarná, vagy valami ilyesmi. De a szemükből áradó félelem megöl engem odabenn. Mutáns vagyok, és akkor mi van? Nekem talán nincsenek érzéseim? Talán attól, hogy mutáns vagyok, már meg vagyok fosztva ugyanazoktól az érzésektől, mint mindenki más? Ki tette őket a Világ Királyaivá?
De ki vagyok én? Csupán egy árnyék, amely időről időre önmagát kísérti. Semmi sem vagyok a normálisokhoz képest. Minden nap azon gondolkodom, hogy mi az, ami nem zavarja a kinézetemet. De mindig van valami. Zavar az órán, ha eszem, vagy amikor próbálok elfeledkezni róla. Még akkor is, amikor alszom.
Aztán néha elgondolkodom. Ha az X-menek tényleg a barátaim, miért félnek a külsőmtől? Úgy értem, ki ne félne egy olyan démoni arctól, mint az enyém? Úgy viselkednek, mintha a Sátán a vártnál előbb érkezett volna a Földre. Nem mondják ki, de látom a tekintetükben, amikor teleportálok. Persze, tudom, hogy udvariatlanság csak váratlanul bárhol megjelenni. De… olyan mintha a saját gondolataim zavarnának össze. Még a saját biológiai anyám is gyűlöl engem. Miért kell ennek így lennie? Miért kell különbséget tenni Kurt és Árnyék között?
Ne tévesszen meg az arcomon húzódó mosoly, vagy a derűs világnézetem. Belül kirekesztett vagyok. Gyengének érzem magam az úgynevezett normális emberek között. Félek megkérdezni, hogy mit gondolnak rólam, mert mélyen belül tudom a választ. Olyan jól tudom, hogy inkább meg sem kérdezem. Tizenhét évig menekültem az emberek durva bírálatai elől. Fogalmuk sincs, milyen fájdalmat okoznak azzal, hogy máshogy néznek rám, mint egymásra. Miért nem viselkednek velem is úgy, mint egymással? Miért maradok le mindig egy lépéssel a korombeliek mögött?
Néha csak össze akarok zuhanni, és kisírni magam. De a könnyek minden könyörgésem ellenére sem jönnek. Ez pedig még jobban fáj. Azt mondják, ha ki akarod engedni az érzéseidet, sikíts, üvölts, kiabálj olyan hangosan, ahogy csak tudsz. De nekem nem megy. Túl ideges vagyok hozzá. Nem tudom kiengedni az érzéseimet, amelyek széttépnek belülről. Ez a legrosszabb érzés a világon. Össze vagyok törve, és a világ nem is látja.
De nem hibáztatom őket. Ha belenézek a tükörbe, halálra rémülök a saját tükörképemtől. A barátaim szerint édes vagyok, sebezhető és mindenki elmondhatja nekem a gondjait. De ha a helyemben lennének, fogadok, beleőrülnének. Az ő problémáik különböznek az enyémektől. Az ő gondjaik jelentéktelenek az enyémekhez képest. Egy tizenhét éves fiú vagyok, aki a megjelenésének hatalmas súlyát cipeli. Persze, mindig mosolygok. És ilyenkor azt gondolod, hogy a világom tökéletes. De nézz jól a szemembe, és láthatod a könnyeket, amelyeket sosem sírtam el. A kérdéseket, amiket mindig fel akartam tenni. És azokat a dolgokat, amiket sosem mondtam ki mások előtt. El akarom engedni a félelmeimet, és olyan normális életet élni, mint te. Isten azt mondja „Kérj, és megadatik.” De nem számít, hányszor kértem… imádkoztam… könyörögtem… de… sosem adatott meg.
Talán egy nap találkozom valakivel, aki olyannak lát, amilyen valójában vagyok. Valakivel, aki képes belátni a félelmetes álarc alá. Valakivel, aki megérti, hogy micsoda, kicsoda vagyok. Valakivel, aki a valódi Kurtöt látja bennem, és nem Árnyékot. Valakivel, aki megszabadít a körülöttem élő emberek jeges kínzásából. Valakivel, akinél ott vannak fájdalmas múltam bilincsének kulcsai.
Megfulladhattam volna a folyóban, amit életnek hívnak. Elfeledhettek volna, és nem hagytam volna hátra mást poros könyvespolcoknál. De nem tettem. Nem engedhettem el, amiben hiszek. Azt, hogy egyszer, a megfelelő időben jön valaki, aki minden terhemtől megszabadít. Aki elveszi minden félelmemet. És aki elfogad annak, aki valójában vagyok. A szívemben rejtett minden érzelem fel fog szabadulni. Az elmémet égető minden kérdés el fog tűnni. Önmagam leszek.
Azt mondják, ha Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Azt hiszem, ez az én ablakom. És nem számít, hogy milyen kicsi is az az ablak, amit Ő kinyit, mert van remény. Bármi lehetséges. És ez az, amiben hiszek. Mert amikor az a bizonyos nap eljön, tudni fogom.
Ez vagyok én. A nevem Kurt Wagner és Árnyék.
Vége |
