|
Meleg, nyárvégi nap volt aznap a Bajor Alpokban, amikor Kurt Wagner életében hatalmas változás következett be. A fiú már sejtett valamit, mert napok óta hallgatta, amint a szülei egymással pusmognak olyankor, amikor azt hitték, Kurt nem hallja őket. Az alig tizenöt éves tinédzser figyelmét az sem kerülte el, hogy a szülei feszültebbek, talán idegesebbek is, mint eddig bármikor. Ettől pedig ő is feszült volt, nem mintha nem lett volna félénk egész eddigi életében. Hiszen folyton bujkálnia kellett az emberek elől, napközben nem mehetett ki a szabadba, és még akkor sem mehetett tovább a házuk kerítésénél, vagy a nagy fenyőfánál, amely a folyó partján állt, hacsak nem akarta, hogy valaki halálra rémüljön tőle. Hiszen Kurt Wagner nem volt hétköznapi fiú, ráadásul, mióta valami fura képessége is lett, ami miatt ide-oda tudott teleportálni, a dolog még elviselhetetlenebbé vált. A szüleitől azonban nem merte megkérdezni, mégis miről sugdolóznak, néha éjszakába nyúlóan, mert nem akarta magára haragítani őket. Pedig a szülei – valójában csak a nevelőszülei – a világ legkedvesebb, legjóságosabb emberei voltak, akiket Kurt csak kívánhatott magának. Soha nem bántották, soha nem tettek megjegyzést a külsejére, mindent megadtak neki, amit emberileg csak tudtak. Azon kívül szerették és elkényeztették, ahogy csak tudták. Mégsem tudták neki megadni azokat a hétköznapi dolgokat, amikre minden gyerek vágyott; a szabadságot, normális életet és barátokat.
Hiszen Kurt külseje közel sem volt hétköznapi. Az arca hosszúkásabb volt, mint a többi embernek, fülei hegyesek voltak, szemei aranysárgák, testét pedig puha, selymes, rövid, kék színű bunda borította. Kezén három, lábán két ujj volt, testtartása pedig inkább valamiféle állatéra, mintsem emberére hasonlított. Ezen kívül a külsejét kiegészítette egy mintegy másfél méter hosszú farok is, amelyet Kurt legtöbbször gyűlölt. A farkincájának ugyanis saját akarata volt, és mindig jelezte gazdája pillanatnyi hangulatát. Igen, Kurt Wagner inkább hasonlított egy koboldra, vagy egy démonra, mint emberre, nevelőszülei azonban feltétlen szeretettel gondoskodtak róla. Ő azonban mégis magányos és rettentően szomorú volt, ám ezt igyekezett nem kimutatni. Nem akarta, hogy a nevelőszülei szomorúak legyenek. Rettegett az emberektől, talán még jobban, mint azok tőle, akik, ha meglátták, megpróbálták bántani. Nem egyszer megdobálták már botokkal, kövekkel, ha meglátták, sőt, egyszer egy égő fáklyát is hozzávágtak a fiúhoz. Kurt akkor tizenkét éves volt, és egy életre megtanulta, hogy ne menjen emberek közelébe. Pedig csak játszani akart, barátokat szerezni, mint minden gyerek. Nem ő tehetett róla, hogy a gyerekek sikítva futottak el előle, amikor meglátták.
~*~
Aznap délután, amikor a változás bekövetkezett, Kurt a szobájában mulatta az időt a kedvenc szuperhősös képregényei társaságában. Ilyenkor legalább nem kellett arra gondolnia, hogy mi várhat rá odakinn, nyugodtan elmerülhetett egy kitalált világban, azt képzelve, ő is valamiféle szuperhős, aki megmenti a világot. Hirtelen arra eszmélt fel, hogy a szülei beszélgetnek valakivel odalenn. Furcsának találta, hiszen a szülei sosem fogadtak vendégeket, ennek pedig Kurt egzotikus külseje volt az oka.
A fiú letette a képregényt, és fülelni kezdett. Tisztán kihallott egy idegen férfihangot, amely erős amerikai akcentussal beszélte a németet. A hang meglepően kedves, és nyugodt volt, nem érzett benne feszültséget, bár a fiú nem értette, miről folyik a diskurzus. Sokáig hezitált, mire végül lecsusszant az ágyról, és az ajtóhoz lopózott. Rendkívül érdekelte, hogy vajon ki jöhetett az ő házukba, és volt rá módja, hogy megtudja anélkül, hogy bárki meglátná őt.
Amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót, majd lesurrant a lépcsőn. Direkt nem teleportált, mert bár ismerte a házat, nem akarta azt kockáztatni, hogy a teleportálással járó hanggal felhívja magára a figyelmet. Lassan a nappali ajtajához kúszott, amely csak félig volt behajtva, majd az ajtó takarásában megbújva, beleselkedett a szobába. Elkerekedtek a szemei, amikor megpillantotta a két alakot, akik a szobában voltak a szüleivel. Az egyik egy a húszas éveiben járó, fekete bőrű nő volt, akinek hosszú fehér színű haja finom selyemként omlott alá a hátán. Elegáns ruhát viselt, és igen kedvesnek tűnt. A másik egy kopasz férfi, talán a negyvenes éveiben járhatott és kerekesszékben ült. Az arcán látszott, hogy igen művelt elme lehet. Éppen ő beszélt, és Kurt meglepve tapasztalta, hogy külföldi lévén igen jól beszéli a németet.
– Megértem az aggodalmukat, Herr Wagner, de higgyék el, semmi okuk az aggodalomra. Kurt teljes biztonságban lenne az intézetben, erről én magam kezeskedem – mondta a kopasz férfi. A hangja meglepően lágy volt.
– Nem is arról van szó, professzor, hogy mi kételkedünk. Tudjuk, hogy Ön jót akar, de nem hiszem, hogy Kurt belemenne ebbe. Hiszen ő nem olyan, mint a többiek – mondta Kurt apja.
– Ha nem gond, szeretnék én magam beszélni a fiúval – mondta a professzor, mire Kurt szinte megdermedt. – Szólnának neki?
– Majd én – hallotta meg Kurt az anyja hangját. – Bár nem tudom, hogy le tudom-e csalogatni. Rendkívüli módon fél az emberektől, és van is rá oka. Nem egyszer bántalmazták már a külseje miatt, emiatt nagyon érzékeny.
Kurt látta, hogy a professzornak nevezett férfi megértően bólint, majd hallotta, hogy anyja felkel, és elindul az ajtó felé. Kurt moccanni sem mert, és amikor anyja kilépett, látta annak meglepett arckifejezését. A fiú leszűrte magában a tanulságot, hogy legközelebb ne ijesszen rá az anyjára. Nem mintha szándékosan tette volna, de néha még a nevelőszülei is sokkot kaptak, ha váratlanul felbukkant valahol. Nem hibáztatta őket.
– Szóval itt vagy – mondta végül az asszony. – És úgy tűnik, mindent hallottál.
– Sajnálom – suttogta Kurt. – Csak kíváncsi voltam, ki jöhet hozzánk ilyenkor, hiszen sosem szoktatok látogatókat fogadni.
– Valaki szeretne találkozni veled, fiam – válaszolta az anya, és szemében ott volt a megértés. Kurt nem tehetett róla, hogy kíváncsi volt. – De nem kötelező, csak ha szeretnéd. Rajtad múlik.
Kurt lassan felállt úgy, hogy még takarásban maradjon, majd elgondolkodott. Az idegen férfi, valamint a vele levő nő már tudták, hogy az ajtó mögött lapul, és tudták, hogy hallgatózott. Tehát most már semmiképpen nem tagadhatja le saját magát, és udvariatlan dolog lett volna elhárítani a bemutatkozást. Másrészt, Kurt félt attól, hogy ha meglátják, bántani akarják majd, ahogy a többi ember is tette. Ezen kívül a szüleit sem akarta kínos helyzetbe hozni. A tekintetét a padló és nevelőanyja tekintete között járatta, majd bizonytalanul egy aprót bólintott.
– Biztos vagy benne, Kurt? – kérdezte az asszony. – Nem muszáj előjönnöd, ha nem akarod.
– Én… - Kurt hangjából kihallatszott a félelem – úgysem bujkálhatok örökké, nem igaz? És ez az ember… ez a Herr Professzor nem hangzik rossz embernek.
Frau Wagner megértően nézett Kurtre. Jól tudta, hogy mekkora bátorságra van szüksége a fiúnak ahhoz, hogy ilyen döntést hozzon. Nem egyszer kezelte már le Kurt sebeit, amikor az emberek megdobálták, ha meglátták.
Kurt óvatosan az anyja háta mögé lépett, majd mikor az asszony visszament a szobába, árnyékként követte. Árnyék. Képzeletében ezt a fedőnevet adta magának, hiszen minden szuperhősnek volt egy álneve. Ott volt például Tony Stark, akit Vasembernek hívtak, vagy Steve Rogers, akit Amerika Kapitánynak. De legjobban Dr. Bruce Banner nyűgözte le, aki dühbe gurulva Hulkká változott. Kurt vele tudott talán legjobban azonosulni, hiszen Hulk sem nézett ki éppen emberien, bár még mindig emberibb külseje volt, mint a kék, szőrös fiúnak. Kurt gyakran gondolt arra, hogy ha ő is szuperhős lenne, az emberek nem félnének tőle és nem bántanák folyton, amikor meglátják. Ám mindig rá kellett jönnie, hogy a valóságban nincsenek szuperhősök, akik nap mint nap megmentik a világot.
Frau Wagner végül beért a szobába, Kurt pedig olyan szorosan a nevelőanyja háta mögött lépdelt, hogy szinte láthatatlannak tűnt. Szinte, ugyanis idegesen ide-oda csapkodó farkincája felhívta magára a figyelmet. Kurt pedig ismét átkozta azt az idegesítő testrészt, amit olyan sokszor megkeserítette már az életét. Így is félt, a szíve vadul kalapált, a lábai alig akartak engedelmeskedni a járásnak és biztos volt benne, hogy a bundája alatt az arca hófehérré vált a rémülettől. De bátor akart lenni, hiszen ha az idegenek tudták, hogy itt van, udvariatlanság lett volna tőle úgy tenni, mintha nem is létezne. Mikor végül a nevelőanyja megállt, Kurt az anyja ruhájába kapaszkodott úgy, hogy a kezét ne lássa senki. Frau Wagner érezte a fia félelmét, és már kezdte bánni, hogy mégis engedett neki, amikor a professzor megszólalt.
– Semmi baj, Kurt, itt barátok között vagy – mondta a professzor. – Nem kell félned.
– Én… én attól tartok… maguk fognak félni tőlem – válaszolt Kurt remegő hangon. – Nem… nem szeretném Önöket meg… megijeszteni.
– Hadd döntsük el mi, hogy ijesztő vagy-e, vagy sem. – A professzor hangja lágy volt, barátságos és nagyon meggyőző, bár nem nyugtatta meg igazán a fiút.
– Hát jól van – sóhajtott halkan Kurt, és lassan előbújt nevelőanyja háta mögül.
Becsukta a szemét, és várta a sikítást, a kiabálást, várta, hogy a professzor majd hozzávág valamit, vagy azonnal távozik, mert nem ilyen fiúra számított, mint Kurt. Ám mikor jó egy percig semmi ilyesmi nem történt, Kurt végül kinyitotta a szemét, és előbb a professzorra, majd a mellette álló nőre pillantott. Mindkettőjük arcán látta a meglepettséget, de sem undort, sem rosszindulatot nem fedezett fel a tekintetükben. Nem tűntek úgy, mintha megijedtek volna, vagy éppen sikítani akartak volna. Ez sokkal jobban meglepte Kurtöt, mint bármilyen más reakció, amit eddig tapasztalt. Ez a két ember szemmel láthatóan nem félt tőle, de sokkolta őket a fiú külseje. Mégsem volt bennük rossz szándék.
– Nos, a szüleid nem hazudtak, amikor azt mondták, hogy különleges vagy, Kurt – mondta a professzor. – A nevem Charles Xavier, ő pedig itt Ororo Munroe. Mutánsok vagyunk, ahogy te is.
– Mutánsok? – kérdezte Kurt megdöbbenve. – Úgy érti… Önöknek is van különleges képességük?
– That’s right, Kurt (Így van, Kurt) – szólalt meg Ororo. – My codename is Storm, and I can control the weather. (A fedőnevem Ciklon, és képes vagyok uralni az időjárást).
– Cool! – bólintott Kurt. A fiú jól tudott angolul, köszönhetően az angol tankönyveknek és a sok angol tévéműsornak. – És Önnek ki a képessége, professzor? – kérdezte izgatottan.
– Telepata vagyok – válaszolta németül a professzor. – Képes vagyok olvasni mások gondolataiban. Ororo nem tud németül, de gondolatban lefordítottam neki mindent, ami itt elhangzott. Ezért tudott neked válaszolni.
Kurt bólintott. Így már minden érthető volt számára. Most viszont már nagyon kíváncsi volt rá, hogy miért is volt itt a professzor és Ororo. Biztosan nem csak egy sima látogatásról volt szó. Nevelőszülei felé fordult, akik már mindketten egymás mellett ültek a kanapén. Kurt is leült közéjük.
– A szüleidnek már elmondtam, miért vagyunk itt – mondta Xavier professzor, ezúttal egyenesen Kurthöz intézve a szavait. – De most neked is elmondom. Van egy iskolám Amerikában, kifejezetten mutánsok számára, ahol a mutánsok megtanulhatják használni, és kordában tartani az erejüket. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk most, hogy előbukkant a képességed.
– Honnan tudja, hogy van képességem? – kérdezte döbbenten Kurt.
– Hadd legyen az én titkom – mosolyodott el a férfi. – Megmutatnád nekünk, ha megkérlek?
Kurt bólintott, majd egy szempillantás alatt a szoba egyik sarkába teleportált, aztán vissza a kanapéra. Teleportálását pukkanó hang és némi kénes füst jelezte. Mikor ránézett a professzorra, látta annak arcán az elismerést. Kurt boldognak érezte magát, bár még kétségek gyötörték.
– Herr Professzor! – szólalt meg hirtelen Herr Wagner. – Biztos benne, hogy abban az iskolában nem fogják Kurtöt bántani? Hiszen nézzen rá, a külseje… enyhén szólva is… egzotikus.
– Ne aggódjon, Herr Wagner! – biccentett a professzor. – Kurt tökéletes biztonságban lesz olyanok között, akik megértik az adottságait. De természetesen a döntést Kurtnek kell meghoznia, hiszen ez az ő élete. Nem kényszeríthetem, hogy csatlakozzon a diákjaimhoz, ha ő nem akarja.
– Kurt, hogy döntesz? – kérdezte Frau Wagner. – Tudod, hogy nagyon szeretünk, és szeretnénk, ha boldog lennél, de neked kell döntened, kisfiam.
Kurt erősen elgondolkodott a professzor ajánlatán. Ez élete nagy lehetősége volt, amit nem szalaszthatott el. Hiszen ha most nemet mond, talán örök életére bánni fogja. Másfelől igencsak félt kilépni a nagyvilágba, oda, ahol sosem járt, amit csak a tévéből, a könyvekből, képregényekből ismert. Mégis aggódott, rengeteg kétsége volt, rengeteg kérdése, ám amikor ránézett a professzorra, annak arcán nem látott mást, csak kedvességet és segítőkészséget.
– Herr Professzor – kezdte végül Kurt -, ugye… ha elmegyek az iskolájába… nem leszek mindig bezárva az épületbe? Ugye… kimehetek az udvarra?
A professzort szemmel láthatóan megdöbbentette a kérdés, de úgy tűnt, tökéletesen megértette Kurt aggodalmát. Hiszen itt nem mehetett ki, így a fiú kérdése teljesen logikus volt.
– Természetesen – válaszolt mosolyogva a professzor. – Bármikor, amikor szabadidőd van. Hatalmas udvarunk van, van egy kis erdőnk, baseball-pályánk, sőt, egy medence is.
– Szuper! – csillant fel Kurt tekintete, majd a szüleire nézett. – Megyek! Döntöttem, és megyek – mondta komolyan.
– Biztos vagy benne, Kurt? – kérdezte Herr Wagner. – Amerika nagyon messze van, és onnan nem tudsz egykönnyen hazafutni, ha bármi történik. Önállónak kell lenned bizonyos dolgokban.
– De boldog akarok lenni – mondta Kurt, némi szomorúsággal a hangjában. – Szeretnék barátokat szerezni, és ha lehet, legalább némileg szeretnék úgy élni, mint a többi velem egykorú. Szeretnék végre… nem félni és szabad lenni.
– Rendben van, kicsikém – mondta Frau Wagner. – Ha te boldog leszel így, mi is boldogok leszünk. De ide bármikor hazajöhetsz, ugye tudod?
– Köszönöm anya, apa! – mosolyodott el Kurt, majd a professzorra nézett. – Köszönöm, Herr Professzor! Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm! Mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak majd semmilyen bonyodalmat Önöknek. És kérem, hívjanak ezentúl Árnyéknak.
Kurt valóban boldog volt. Lehetősége nyílt egy új, boldogabb, szabadabb életre, ő pedig úgy döntött, megragadja a lehetőséget. Akkor még nem is sejtette, hogy milyen kalandokban lesz része, és milyen fantasztikus barátokat szerez majd abban a távoli, messzi országban. Most egyszerűen csak boldog volt.
Vége
|
