|
Újabb X-men Evolution fanfiction Kurt és Amanda párosítással. Megtudjuk, mi történik, amikor Kurt holo-órája csődöt mond.
Mindenkinek van egy rémálma, amitől fél, hogy egy nap valóra válhat. Kurt Wagner legnagyobb rémálma az volt, hogy egyszer az emberek megtudják, hogyan is néz ki valójában. Mindig rettegett attól, hogy a képtranszformátora, amelynek segítségével normális fiatalnak nézett ki, a legváratlanabb helyzetben romlik el. De sosem gondolta volna, hogy az a nap egyszer be is következik.
Aznap reggel minden úgy indult, ahogy szokott. Kurt sem gondolta, hogy az a nap lesz élete legborzasztóbb, legtöbb félelemmel teli napja. Bár a képtranszformátor, ami bele volt építve a karórájába, kissé rosszalkodott, de a fiú nem gondolta, hogy csődöt mondhat. Néha megesett az ilyesmi, de a professzor ilyenkor mindig megnyugtatta Kurtöt, Bestia pedig kijavította a hibát.
– Kurt, jössz már? – kérdezte Scott. – Ha nem igyekszel, nélküled megyünk suliba, aztán teleportálhatsz.
– Azonnal! – kiabált vissza a fiú, miközben éppen a reggeli hamburgert tömte magába. Majd felkapta az utolsó még tálon levő burgert, és leteleportálta magát a garázsba.
Ahogy mindig, két kocsival indult útnak az iskola felé. Scott a piros alapon fehér csíkos sportkocsiját vezette, amelyben rajta kívül még Kurt és Evan foglalt helyet. Jean a saját, nemrég kapott dzsipjével indult el, és magával vitte Kittyt, Vadócot, Tabithát és Amarát.
– Mi a gond? – kérdezte Scott félúton, mikor ránézve Kurtre megállapította, hogy a fiút valami zavarja.
– Nem is tudom – válaszolta Kurt. – A képtranszformátor kissé rendetlenkedik. Remélem, nem potn a suliban fog csődöt mondani. Azt nem élném túl.
– Nos, akkor már úgyis mindegy lesz, haver – szólalt meg Evan.
– Kösz, Evan, most nagyon megnyugtattál – mordult fel bosszúsan Kurt.
Evan elhallgatott, részben mert időközben Scott behajtott az iskola parkolójába, részben mert nem akarta tovább idegesíteni kék, szőrös barátját. Scott ugyan mondani akart valamit, de amikor meglátta a mellette ülő fiú arckifejezését, inkább magába fojtotta a vigasztalónak szánt szavakat. Kurtnek volt elég baja anélkül is, hogy valaki most megpróbálja nyugtatgatni. Ráadásul a szemüveges fiú tudta, hogy jelenleg bármit mondana, csak felidegesítené Kurtöt.
~*~
Mikor Kurt belépett az iskola épületébe, tekintetével Amandát kezdte keresni, egyszerűen hátrahagyva a többieket. Jelenleg a barna bőrű lány volt az egyetlen, akivel biztonságban érezte magát, és aki nem tett fel idióta kérdéseket. Ráadásul Amanda mindig tudta, hogy mit mondjon Kurtnek anélkül, hogy megbántaná a fiút, vagy az idegbajt hozná rá. De úgy tűnt, Amanda még nem érkezett meg, így a fiú a szekrényéhez sétált, hogy előkapja a délelőtti órákhoz szükséges könyveket. Már majdnem végzett, amikor valaki finoman megkocogtatta a vállát. Kurt hátrafordult, és a szíve nagyot dobbant, majd elmosolyodott, amikor megpillantotta Amandát.
– Szia! – szólalt meg a lány, és megölelte a fiút. – Már kereslek egy ideje, azt hittem még nem vagy itt.
– Szia, Amanda! – mondta Kurt, és visszaölelte a lányt. – Én meg téged kerestelek. Beszélnünk kell!
– Valami baj van? – kérdezte aggódva a lány, majd választ sem várva megfogta Kurt kezét, és arrébb vonultak. Bármiről is volt szó, az nem tartozott a kíváncsi fülekre.
Kurt nem tudta, hogy elmondja-e az aggodalmait Amandának, vagy sem. Nem akarta, hogy a lány aggódjon miatta, hogy attól féljen, esetleg mások is leleplezik Kurtöt. Az Intézet diákjainak így is volt elég bajuk azóta, hogy nyilvánosságra került a mutánsok léte. Scottot, Jeant és a többieket állandó atrocitások érték az iskolában mind a diákok, mind a tanárok, mind Kelly igazgató részéről. Kurt eddig is csak azért úszta meg, mert senki sem tudta, hogy ő az a kis szőrös mutáns, akit a tévében mutattak. Ám ez nem oszlatta el a fiú félelmeit, mert tudta, csak idő kérdése, míg az emberek összekapcsolják őt a többiekkel.
– Baj? – kérdezte Kurt, és próbált vigyorogni. – Ugyan, mi baj lehetne? Semmi baj, minden a legnagyobb rendben. Amúgy hogy van?
– Kurt! – szólt rá Amanda olyan hangsúllyal, amilyennel csak akkor szokott, ha tudta, hogy a fiú titkol valamit. És Kurt arckifejezéséből kivette, hogy ez a valami nagyon is nagy dolog lehet.
– Jól van, lebuktam – sóhajtott Kurt. – Csak nem akarom, hogy te is aggódj.
– Ha nem akarod, hogy aggódjak, akkor ne hozz szóba olyan dolgokat, amik miatt aggódnom kell – válaszolta Amanda. – Ki vele, Kurt, mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.
Kurt éppen válaszolni akart, amikor a képtranszformátor szikrázni kezdett, majd bemondta az unalmast. Ezzel pedig a holokép is megszűnt, ami fenntartotta a fiú álcáját. Kurt szemei kerekre tágultak a félelemtől, ahogy ott állt kéken, szőrösen, de civil ruhában Amanda előtt. Amanda a szája elé kapta a kezét, de már késő lett volna bármit is tenni. A diákok meglátták a fiút. Néhányan sikítva rohantak el, mások földbe gyökerezett lábbal bámulták a kék mutánst, megint mások dühödt szavakat kiabáltak rá.
– Nézzétek! – kiabálta egy fiú. – Ez is egy mutáns! Egy korcs torzszülött!
– Nem is csoda, hogy azokkal barátkozik – tette hozzá egy lány.
– Tűnj el innen, te ocsmány szörnyeteg! – ordított egy másik fiú, és egy könyvet vágott Kurthöz.
Kurt elugrott a könyv elől, de látszott, hogy halálra van rémülve. Amanda nem bírt mozdulni, csak bámulta a fiút. Tudta, hogy tennie kellene valamit, de képtelen volt rá. Ő ugyanúgy meg volt ijedve, mint a legtöbben. Végül a ledermedt diákok is magukhoz tértek, és fenyegetni, dobálni kezdték Kurtöt, aki menekülni kezdett. Pánikba esett, és eszébe sem jutott, hogy teleportáljon. A legnagyobb, lerettegettebb rémálma vált valóra, ahogy ide-oda ugrált, rohangált az őt üldöző diákok és most már tanárok között. Ránézett Amandára, aki végre megmozdult, és a fiú elé ugrott, mielőtt még a diákok kárt tehettek volna benne. Életében először Amanda Sefton képesnek érezte magát arra, hogy kiálljon valamiért, vagy valakiért.
– Hagyjátok békén! – kiabált Amanda, mire egy pillanatra mindenki megállt. – Mit ártott nektek, de komolyan?! Nem ő a szörnyeteg, hanem ti!
– Ez a lány egy mutánsbarát! – mutatott rá egy lány Amandára. – Egy ocsmány mutáns szimpatizáns! Ő sem érdemel jobbat!
A diákok egy emberként ugrottak Kurtre és Amandára. Amanda megfogta Kurt kezét, akinek végre eszébe jutott, hogy el kéne tűnniük az iskolából, hiszen már nemcsak ő volt veszélyben. A fiú pedig elteleportált Amandával együtt.
~*~
Kurt a parkba teleportálta saját magát és Amandát. Nem gondolkodott, amikor teleportált, amikor menekülni akart. Egy fa tetején értek földet a lombok között. Amanda ránézett Kurtre, és látta a halálfélelmet, valamint a szomorúságot a fiú arcán. Mondani akart valamit, de tudta, bármit is mondana, az csak üres semmiségnek tűnne. Kurt elengedte barátnője kezét, és arrébb húzódott, hogy teljes takarásban legyen. Nem akarta, hogy bárki lássa. Halálra volt rémülve, hegyes fülétől a farka végéig rázta a remegés, ha arra gondolt, hogy most már mindenki tudja, ki is ő valójában. Ráadásul a szavak, amelyeket a fejéhez vágtak, sokkal jobban fájtak, mint amikor megdobálták. Érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét, a sírás fojtogatja a torkát. Percek teltek el így, és Kurt úgy érezte, mindennek vége. A suliba nem mehet már vissza, hiszen már tudják, hogy ő is egy mutáns. Az, amitől mindig is félt, végül megtörtént. Aztán egy kezet érzett a vállán, ahogy valaki lágyan simogatja. Megfordult, és Amanda tekintetével találta szemben magát. A lány ott ült mellette az ágon semmi félelem nélkül, együttérzően, és halványan mosolygott.
– Hát… most már legalább tudom, miért voltál olyan ideges – kezdte Amanda, csak hogy megtörje a kettőjük közé állt néma, fojtogató és kellemetlen csendet. Vigasztalásnak szánta a szavait, de tudta, kevés esély van rá, hogy elérje a kívánt hatást. Kurt túlságosan is rettegett és lelkileg össze volt törve.
– Egy korcs vagyok – suttogta halkan Kurt. – Egy ocsmány szörnyeteg, egy… egy… torzszülött…
– Dehogy vagy – rázta a fejét Amanda, miközben közelebb kúszott az ágon Kurthöz. – Ők nem ismernek úgy, mint én, Kurt. Nem vagy torzszülött. Te is ember vagy, ugyanúgy, ahogy én is. Attól, hogy máshogy nézel ki, nem vagy kevésbé emberi. Sőt, sokkal emberség van benned, mint azokban ott a suliban, hidd el!
Kurt próbált mosolyogni. Amanda szavai nagyon jól estek neki. A nevelőszülein kívül Amanda volt az egyetlen nem mutáns, aki elfogadta őt olyannak, amilyen volt. Nem félt tőle, nem próbálta elüldözni, bántani. De tudta, hogy most ezúttal nemcsak önmagát sodorta veszélybe, de Amandát is. Az nem számított, hogy őt gyűlölik, de a barátnőjét is ki fogják rekeszteni, elítélni, kiközösíteni, bántani, mert egy mutánssal jár.
– Nem kellett volna kiállnod értem – mondta Kurt, és lehajtotta a fejét. – Most neked is rossz lesz. Bántani fognak. Én pedig soha többé nem mutatkozhatom a suliban, hacsak nem akarom, hogy felkoncoljanak. Soha többé nem hagyhatom el az Intézet falait.
– Hé! Nyugodj már meg, nem lesz semmi baj – vont vállat Amanda, bár közben nagyon is tisztában volt a következményekkel. – Minden csoda három napig tart. Majd elfelejtik. Azon kívül…
– Azon kívül? – nézett rá Kurt a lányra.
– Hogy lehetnék a barátnőd, ha még csak meg sem védelek téged? – nézett szemrehányóan a lány a mutánsra. – Te és a barátaid mindig megmentitek a világot, és soha senki sem köszöni meg nektek. Most én akarlak megvédeni téged. Nem hagyom, hogy bárki bántson téged, megértetted? Meg foglak védeni, mert szeretlek és fontos vagy nekem.
Kurt döbbenten nézett a barátnőjére. Amanda már nem a kis félénk, szende kislány volt. Csak most jött rá, hogy több van ebben a lányban, mint elsőre látszik. Bólintott, mire Amanda magához ölelte, és megcsókolta a fiút, aki ezt boldogan viszonozta. Mindketten tudták, bármilyen nehézségek is jöjjenek, szembeszállnak velük. Együtt.
– Kurt – szólalt meg Amanda jó fél órával később -, esetleg leteleportálnál innen minket?
Vége |
