|
Egy újabb X-men Evolution fanfiction tőlem, ezúttal Kurt és Amanda párosítással. A novellácska a 2X13-mas Árnyéktánc c. epizód után játszódik.
Kurt zavartan állt Amanda előtt. Még mindig sokkolta, amit a lány mondott neki, hogy tudja ki, vagyis inkább, micsoda is a fiú. Most pedig azt kérte tőle, hadd lássa újra a valódi alakját, amelyet a holo-óra elrejt az emberek szeme elől. De Kurt nem tudta, készen áll-e erre, megmutatni azt, ami miatt mindenki félt tőle. Hiszen a külseje nem volt emberi, és akárhányszor egy ember meglátta, mindig sikítva menekült előle. Az egyetlen kivételek a nevelőszülei voltak, akik mindig szerették, mindig vigyáztak rá, védelmezték, nevelték és sosem érzékeltették vele, hogy ő más lenne, mint a többi ember. Ennek ellenére Kurt félt az emberektől, talán még jobban, mint azok tőle. Most pedig a lány, akivel hónapok óta szemeztek, és aki elhívta a Hölgyválasz Bálra, arra kérte, hadd lássa azt az arcát, amelyet mindig el akar rejteni.
– - Közelről biztosan nem fog tetszeni – mondta aggódva Kurt, mialatt Amandára nézett.
– - Ezt hadd döntsem el én – mosolygott rá kedvesen a lány, mire Kurt bólintott.
– - Rendben – sóhajtotta, majd megnyomta a gombot az órán, amely eltüntette a holografikus képet.
Hallotta, hogy Amanda halkan felsikkant, látta, hogy néhány lépést hátrál, de a fiú már megszokta az ilyesfajta reakciókat. Hiszen a külseje inkább hasonlított egy démonéra, mint emberére. Az első és legszembetűnőbb a kék színű szőrrel fedett test volt, amely már önmagában szokatlan látvány volt. Ehhez jöttek a sárgás színű szemek, a hegyes fülek, a kissé furcsa testfelépítés és a hosszú farok.
Kurt várta a sikítást, várta, hogy Amanda majd hozzávág valamit, vagy elüldözi, de semmi ilyesmi nem történt. Másodpercek teltek el, talán egy perc is, mire Kurt meg bírt szólalni.
– - Nos? – kérdezte, de nem mert a lányra nézni. Félt a reakciójától.
– - Tudtad, hogy a kék a kedvenc színem? – kérdezte lágyan Amanda, mialatt végigsimított Kurt arcán. Ujjai alatt érezte a puha, selymes bundát.
– - Nos… - a fiú kissé le volt döbbenve, hogy a lány ilyen hamar elfogadta őt – tudok egy rövidebb utat a fagyishoz – mondta, miközben megfogta Amanda kezét.
– - Én fizetek – ajánlotta fel Amanda, mire Kurt szeme játékosan felcsillantak.
– - Ó, ezt az ajánlatot még biztosan meg fogod bánni – nevetett fel a manó, majd teleportáltak.
~*~
Két teleportálásra volt szükség, mire a fagyizó közelébe értek. Mikor Amanda rákérdezett, Kurt elmagyarázta neki, hogy mindössze két mérföldet képes egyhuzamban teleportálni, és látnia kell, hová teleportál. Amanda bólintott, majd Kurt visszakapcsolta az óráját, és immáron normális emberként lépett be a fagyizóba Amanda oldalán. Bár Amandának a kék mutáns jobban tetszett, még ő is elismerte, hogy az eredeti formájában Kurt igencsak nagy riadalmat keltene. Az emberek mindig mindentől féltek, amit nem ismertek, vagy nem értettek. Sokan nem mertek, vagy nem is akartak a látszat mögé nézni, de Amanda Sefton más volt. Őt nem érdekelte Kurt kinézete, ő azt a fiút szerette, aki a kék bunda alatt rejtőzött.
Jó fél órával később a két fiatal már kedélyesen csevegett a fagyikelyhek társaságában. Kurt pedig nem hazutolta meg magát, mert valóban irdatlan mennyiségű fagyit volt képes igen rövid időn belül eltüntetni. Amanda elkerekedett szemekkel bámult rá.
– - Nem tudom, hogy fér beléd ennyi fagyi – mondta őszinte ámulattal a barna hajú lány.
– - Én mondtam, hogy meg fogod bánni, hogy meghívtál – vigyorgott Kurt, mialatt éppen végzett a harmadik adaggal. Pedig nem kismadárnak való adagok voltak.
– - Csak sosem láttam még senkit, aki ennyi fagyit evett volna – kuncogott Amanda, majd valamivel komolyabbra váltott. – Szerinted a barátaid jól vannak?
– - Biztosan – válaszolta Kurt, és mialatt kimondta, némi bűntudata támadt. Hiszen mialatt ő Amandával fagyizott, a többiek valószínűleg a szörnyeket üldözték, és próbálták megmenteni a diákokat és tanárokat.
Amanda, mintha megérezte volna, óvatosan megfogta a fiú kezét, mire Kurt megremegett egy pillanatra. Nemigen volt hozzászokva ahhoz, hogy mások megérintsék. Az egyetlen kivételt a nevelőszülei és Kitty jelentették ezidáig.
– - Ne aggódj miattuk, nem lesz semmi bajuk – mondta bíztatóan Amanda. - Kérdezhetek valamit?
– - Mit? – nézett rá Kurt.
– - Hát… - Amandán látszott, hogy kissé feszeng. – Elég sokáig kerülgettük egymást. Úgy értem, észrevettem, hogy te is sokszor bámultál, de… de sosem jöttél oda hozzám. Végül nekem kellett kezdeményeznem.
Kurt nem válaszolt azonnal. Nagyon jól tudta, hogy Amanda mire gondolt a kerülgetéssel kapcsolatban. Amanda nem sürgette a válasszal, és a fiú úgy gondolta, ha a lány őszinte volt hozzá, neki sem kéne titkolóznia.
– - Féltem – vallotta be végül Kurt, mire Amanda meglepetten pislogott rá. De úgy tűnt, hamar leesett neki a tantusz. – Féltem, hogy… hogy mit gondolnál, ha kiderülne, hogy…
– - Hogy milyen vagy valójában – fejezte be a lány, mire Kurt bólintott. – Hát persze, hiszen nem tudhattad, hogy én már tudom – mosolyodott el. – Kurt, sosem lennék képes bántani téged. Nem azért szerettem beléd, ahogy kinézel. Azért tetszel, amilyen vagy.
– - Amilyen vagyok? – kérdezte döbbenten a fiú. – Mégis milyen vagyok?
– - Kedves vagy, aranyos, vicces és jól tudsz táncolni – sorolta a lány, mire Kurt egyre jobban elpirult. – Ráadásul jó tanuló is vagy, és mindig segítesz a barátaidnak. Nem számít, hogy nézel ki, én kis kék, szőrös manóm, amíg olyan maradsz, amilyen most vagy.
Kurt szóhoz sem jutott. Életében először történt meg vele, hogy egy lány önmagáért szerette meg, nem azért, akinek látszani akart. Boldognak érezte magát, ugyanakkor még mindig meglepettnek. Aztán érezte, hogy Amanda lassan átöleli a vállát, ő pedig a fejét a lány vállára hajtotta. Nem volt szükség szavakra. Kurt Wagner életében talán először, tökéletesen boldog volt.
Vége |
