|
Ez egy még régebbi, más név alatt írt X-men Evolution fanficem. Az első évad 10. epizódja (A múlt árnyai) után játszódik. Miután Kurt megtudja, hogy Mistique az anyja, úgy dönt, beszél vele. És a beszélgetés egészen különösen alakul.
Napok teltek el azóta, hogy Kurt megtudta, Mistique az igazi anyja. Azóta is arra gondolt, vajon mi történt volna, ha sikerül beszélnie vele. Vajon mit akart mondani neki az anyja? Mindig is foglalkoztatta, miért kellett nevelőszülőkkel felnőnie, bár nem mintha nem szerette volna őket. Szerette őket, nagyon is, de mindig is meg akarta ismerni az igazi anyját, azt a nőt, aki életet adott neki, de eldobta őt magától. Tudni akarta, mi történt, hogy Mistique miért hagyta őt el, miért nem kellett neki. Tudta, hogy gyűlölnie kéne az anyját, aki csak szenvedést, fájdalmat okozott másoknak, ám a fiú kíváncsisága sokkal nagyobb volt a haragnál. Végül határozott, igen, beszélni fog vele, már másnap az iskolában.
Senkinek nem szólt, akkor sem, amikor Scott elvitte őket az iskolába. A többieknek ugyan feltűnt Kurt szokatlan magatartása, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy a fiú elveszítette a humorérzékét és nem tréfálkozott velük.
– Kurt, minden rendben? – kérdezte aggódva Kitty, mikor beléptek az iskola épületébe. Jean és Scott már elindultak a szekrényeik felé, aminek Kurt különösen örült. Nem volt szüksége kioktatásra.
– Miért ne lenne? – kérdezte Kurt, de nem nézett egyenesen a lány szemébe. Nem akarta elárulni magát.
– Olyan… más vagy – jegyezte meg a barnahajú lány. – Mintha nem lennél önmagad.
– Igen, ember – helyeselt Evan is. – A Testvériséggel folytatott legutóbbi harc óta nagyon megváltoztál. Mi a gond?
– Nincs semmi gond – rázta a fejét Kurt. Nem akarta, hogy a többiek is tudják, még nem mondta el nekik. Nem volt kész rá. – Én… mindjárt jövök, csak… csak van egy kis dolgom.
Mielőtt még a másik kettő reagálhatott volna, Kurt már el is tűnt a tömegben. Nem látta, hogy barátai aggodalmas pillantásokkal néznek egymásra.
A fiú egyenesen az igazgatói iroda felé vette az irányt. Mikor megérkeztek az iskolához, észrevette, hogy Mistique kocsija már a parkolóban állt, tehát az anyjának az irodájában kellett tartózkodnia. Tudta, hogy a többieket egyáltalán nem nyugtatná meg a tudat, ha megtudnák az igazat, nevezetesen, hogy milyen kapcsolatban is állnak egymással. Kurt maga is sokszor átgondolta a dolgot, azt, hogy mit is mondjon, hogyan mondja, de a saját érzéseivel nem volt tisztában. Nem tudta, hogy gyűlölnie kéne-e Mistique-et most, hogy kiderült az igazság. De végül úgy döntött, hogy egy időre félrerakja minden ellenszenvét a nővel kapcsolatban. Az igazat megvallva, ideges volt, nem is kicsit, de hallani akarta az igazságot, hiszen tudta, Mistique nem a semmiért hívta őt aznap napnyugtakor az építkezésre.
~*~
Mikor Kurt az iroda elé ért, furcsállotta, hogy a Testvériség tagjai még nem gyülekeznek szokásos helyükön, az iroda előtt elhelyezkedett kanapén. Ebből a fiú arra következtetett, hogy vagy még nem érkeztek meg, vagy pedig, ami logikusabbnak tűnt, anyja megint valamiféle küldetéssel bízta meg őket. Kurt megrázta a fejét, és az irodához lépett, majd bekopogott.
– Tessék! – hallatszott bentről Raven Darkholme hangja, mire Kurt mély levegőt vett, kinyitotta az iroda ajtaját és belépett.
Raven Darkholme, vagy, ahogy most már Kurt ismerte, Mistique, az iróasztala mögött ült, és éppen írt valamit. Ám amikor a nő meghallotta a léptek hangját, felnézett és szemei elkerekedtek. Szemmel láthatóan legalább annyira meg volt döbbenve, mint Kurt, amikor megtudta, hogy ki az anyja. Mistique azonnal befejezte az írást, és felállt. Kurt tétován állt az ajtóban, majd beljebb lépett és az ajtót becsukta maga mögött.
Egyikük sem szólt, nem mozdult, mindketten túlságosan idegesek, túlságosan ijedtek, döbbentek voltak. Mistique azért, mert nem számított rá, hogy a fia egyáltalán felkeresi a legutóbbi balul sikerült eset óta, Kurt pedig azért, mert fogalma sem volt, mit is keres az irodában. Végül Mistique mozdult előbb, és az ablakhoz ment, hogy behúzza a függönyöket. Majd szinte pillanatokkal később felvette valódi alakját, láthatóvá téve kék bőrét, vörös haját, fehér-lila ruháját. Kurt megértette a célzást, és kikapcsolva holo-óráját, már igazi kinézetével állt anyjával szemben. Egymás előtt nem kellett titkolniuk a valódi kinézetüket.
– Kurt… - szólalt meg tétován Mistique.
– Helló… anya… - viszonozta Kurt, hasonlóan tétova hangon. Nem igazán tudta, mit is mondhatna az anyjának.
Egyikük sem mert mozdulni, mintha mindketten arra vártak volna, hogy a másik tegye meg a következő lépést. Jó ideig méregették egymást, mígnem Kurt közelebb lépett az anyjához, és végül feltette az őt érdeklő kérdést.
– Miért? – kérdezte.
– Mit miért? – volt Mistique kérdése.
– Miért hagytál el engem? Miért nem kellettem neked?
Mistique tisztán kihallotta a fia hangjából a vádat, a haragot, a fájdalmat, a kíváncsiságot. És igazat adott neki, hiszen aznap el akarta mondani neki, bocsánatot akart kérni tőle, amiért elhagyta. De még ő maga sem tudta, hogy vajon amit mondani fog, elég lesz-e mindenre.
– Nem hagytalak el – válaszolta Mistique halk, szomorú hangon. – Baleset volt. Utánad akartam menni, de… amikor láttam, hogy valaki megment, hogy hazavisz én… tudtam, hogy ott jobb helyed lesz, mint amilyen mellettem valaha lehetett volna.
– Mi történt pontosan? – kérdezte Kurt óvatosan, mialatt lassan odasétált Mistique-hez. – Tudni akarom! Tudnom kell, anyám. Jogom van tudni, mi történt velem, hogy… hogy miért nem kerestél, miért csak most… csak most… tudhattam meg, ki is vagy valójában.
– Ha elmondom, gyűlölni fogsz érte – suttogta Mistique, de nem nézett a fiára, aki kíváncsi, ugyanakkor szomorú tekintettel nézett rá.
– Tudni akarom – mondta Kurt. – Felkészültem rá és… meg akarlak ismerni.
Mistique mindent elmondott a kísérletről, arról, hogyan próbált megszökni a kastélyból, hogyan ejtette bele Kurtöt a folyóba és hogyan próbált utána menni. Egyszer sem nézett a fiára, miközben beszélt, így nem láthatta, hogy Kurt szenved, hogy elborzad a kísérlet hallatán, hogy neki is fájt a dolog. Mikor Mistique a történet végére ért, nagyot sóhajtott, és Kurtre nézett. A fiú arcán zavart, fájdalmat, félelmet pillantott meg, de nem hibáztatta érte. Viszont, ami meglepte, hogy Kurt nem mutatott felé undort, vagy dühöt, esetleg gyűlöletet.
– Sosem akartalak elhagyni, Kurt, ezt el kell hinned – mondta Mistique. – Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. De amikor megjelentél Bayville-ben, egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elmondjam neked az igazat. Sajnálom.
– Ezt akartad elmondani, amikor az építkezésre hívtál? – kérdezte Kurt, mire Mistique bólintott. – Akkor tényleg nem te küldted utánam a Testvériséget, igaz?
– Nem – rázta a fejét a nő. – Nem én voltam. Aznap végre összeszedtem a bátorságom, hogy mindent bevalljak neked, de a dolgok nem úgy sültek el, ahogy akartam. Te pedig azt hitted, csapta volt, amiért nem hibáztathatlak.
Kurt maga sem tudta, miért, és hogyan, de megölelte az anyját, amit Mistique döbbenten fogadott. De ebből érezte, hogy a fia nem haragszik rá, hogy elfogadja, sőt mi több, szereti is őt. Végül tétován visszaölelte Kurtöt, és megborzolta a fiú éjfekete haját. Hallotta, hogy Kurt halkan felkuncog és ez még a rettenthetetlen Mistique-et is mosolygásra késztette.
– Menned kéne – mondta hirtelen Mistique, és kibontakozott fia öleléséből. – Elvégre az igazgatónő fia nem engedheti meg magának, hogy késsen, nem igaz? – tette hozzá a kék bőrű nő.
– Igaz, igaz – mosolyodott el Kurt, elengedve anyját, és visszakapcsolta a holo-órát is. Így már normális tinédzserként állt az irodában.
Mistique is felvette Raven Darkholme alakját és az ablakhoz lépve széthúzta a függönyöket. Kurt az ajtó felé indult, de mielőtt még kinyitotta volna, Mistique felé fordult és megszólalt.
– Egyáltalán nem gyűlöllek, anya – mondta. – Örülök, hogy elmondtad nekem az igazságot.
– Én is – bólintott Mistique. – És Kurt – folytatta figyelmeztető hangon -, ez a beszélgetés sosem történt meg.
Kurt bólintott, és kinyitva az ajtót, kilépett az irodából. Tudta, hogy anyja miért kérte ezt tőle. Még egyikük sem tudta igazán, hogyan is kezelje a helyzetet. De legalább tudta, hogy az anyja nem elhagyta, hanem elveszítette őt. Ettől a fiú kissé nyugodtabb lett, és úgy érezte, újra tud nevetni.
Vége
|
