Csak állok a kapuban, és nem tudok megszólalni. Mit keres itt? Minek jött ide, ennyi üres év után, amíg nem hallottam felőle semmit sem? Miért jelenik meg az életemben, felkavarva és felsebezve mindazt, amit már halottnak és lecsendesültnek hittem? Csak mert volt egy közös múlt, egy szerelem, egy házasság, és két gyerek? Na és? Megcsalt, elváltunk, és a gyerekeire évek óta nem kiváncsi... Nincs joga itt lenni.
- Te meg mit keresel itt? – szólalok meg végül, és a tenyeremben felforrósodik a kulcs, de nem tudom rászánni magam, hogy a zárba tegyem. – Mégis, mi a fenét keresel itt?
A kapu kockarácsán át végigsiklatom tekintetem görnyedt alakján, sovány, és megtört, kifakult pólója alól fehéren villan elő a karja; sokkal öregebbnek látszik a negyven événél. A haja tiszta ősz, ez még tetszene is, ha nem ő lenne, a kék szemei fénytelenül pásztázzák az arcomat, borostája idegenül hat szája körül, és rekedt a hangja, mikor megszólal. Ő már nem az az ember, akit valaha szerettem.
- Én... csak beszélni akartam veled – mondja félszegen, és lesüti szemeit. Színészkedhetsz, többé már nem hiszek neked.
- Ha a gyerekeidre vagy kiváncsi, rosszkor jöttél – vetem oda gúnyosan, mire rámkapja tekintetét. Nincs benne csodálkozás... tudta. – Táborban vannak – mondom mégis, de tudom, feleslegesen magyarázkodom, tisztában volt vele, hogy egyedül talál.
- Veled akartam beszélni... mielőtt velük is találkozom – motyogja, és kezével idegesen igazgatja a válláról lógó hátizsák pántját. Csak most veszem észre, hogy batyuja van... mégis mit képzel, hogy majd befogadom?
- Nincs sok időm – felelem végül, és kikattintom a kapuzárat. Nem is tudom, mikor tettem bele a kulcsot, a kezem magától mozdult, hogy beengedhessem.
Félreállok, ő ellépked melettem, és kis mosoly jelenik meg szája szegletében, ahogy végignéz az udvaron. A fű most igazán szép zöld, a múlthéten nyírtam, és a sok eső is megtette hatását, dúsan harsog cipője talpa alatt, mikor lelép a járdáról. Úgy szemrevételez mindent, mintha még mindig az övé is lenne, pedig már rég nem az. Elégedetten veszi sorra a terasz lépcsőfokait, és arcáról lerí, biztos a dolgában, egész lényéből sugárzik a magabiztosság; nyert ügye van, hiszen máris beengedtem a házba, mely valaha az övé is volt, és most újra az övé is lesz. Mekkorát téved...
Belépdel a nappaliba, én utána, leejti hátáról a táskát, aztán mosolyogva felém fordul, és ekkor... irgalmatlan pofont zuttyintok a képére.
- Mégis hogy merted idetolni a pofádat, mindazok után?! – kiáltom, és nem érdekel, hogy a szája sarkából vékony vércsík szivárog elő, rácseppenve a ruhájára is. Nem hittem, hogy képes vagyok ekkorát ütni.
- Kati... – kezdené, de nem hagyom. Szemeiben döbbenet, és a felismerés félelme is; nem jött be a számítása, hogy majd most minden meg lesz bocsájtva, mert kegyeskedett eljönni, és hogy majd a karjaiba omlok, mert még mindig őt siratom, aki elhagyott... a tékozló fiú nem mindig találja meg a hazavezető utat.
- Ne Katizz! – emelem fel az öklöm, és belebokszolok mellkasába. Vérszemet kapok hátratántorodó, tétova mozdulata láttán, és újra ütök. – Mit hittél, te szemét?! Nyolc éve nem tudok rólad semmit! Nyolc éve nem láttak a gyerekeid, a kisebbik nem is emlékszik rád! – fröcsögöm magamból kikelve, és minden egyes szavamat újabb csapással nyomatékosítom.
- Elég! – ordítja, és elkapja csuklóimat, a védekezése egy pillanatra megdöbbent, és már csak azt veszem észre, hogy testével a falhoz présel, kezeimet a fejem mellett szorítja le, és az arcomba hajolva üvöltözik velem. – Nem ezért jöttem! Meg fogsz hallgatni! Akár akarod, akár nem!!
Riadtan nézek dühtől eltorzult vonásaira, szeme fenyegető éllel villan rám, és megborzongat a közelsége. Istenem, ennyi év, és jónéhány pasi után, miért van még mindig ilyen hatással rám? Ez az első, miért nem múlhat el nyomtalanul?
- Mit... akarsz? – kérdezem halkan, és ki akarom szabadítani kezeimet, de nem bírom. Bár nem valami nagydarab fickó, inkább soványnak mondanám, mégis iszonyatos az erő, amivel fogva tart.
- Téged... vissza – leheli, és fejem mellett dönti homlokát a hideg falnak. Elfordítom a tekintetem, vészesen közel van hozzám az arca, a szeme, a szája... nem akarom!
- Mindig is szerettelek – folytatja, szinte suttogva, és lehunyom szemem. – Sosem feledtelek, egyetlen nap egyetlen percére sem... Kati, te voltál mindig is az egyetlen, az igazi... a gyermekeim anyja... életem szerelme...
A torkomat valami furcsa görcs kezdi el szorítani, és tudom, ez a sírás előjele nálam. Nem akarom, hogy ilyen hatással legyen rám, hiszen egy utolsó...
- Te szemétláda – nyögöm a szavakat, és felemeli fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Te aljas, hazug mocsok! – kiáltom most már képébe a szitkokat, újra erőre kapva a harag és a düh lángjaitól, amik bennem munkálnak. – Életed szerelme?? Miért hagytál el? Hol volt akkor a szerelem? A gatyádban!
Résnyire húzza kék szemeit, és elereszti egyik csuklómat, de csak hogy tarkóm mögé nyúlva belemarjon hajamba, aztán száját az enyémre tapasztja, és érintésétől olvadt láva zubog át ereimen. Gyűlölöm... nem szabadna felizgulnom a közelségétől, mégis, akaratlanul nyögök fel, mikor nyelvét ajkaim közé tolja. Nem!
Felszisszenve húzódik el tőlem, és vigyorog; a szája sarkába száradt vércsík mellett friss vörös patak indul útjára, és még látszik húsában a fogaim nyoma.
- Még mindig vadmacska vagy – lihegi elégedett hangon, és derekam köré fonva karjait, a parkettára dönt. Nem bírok vele, pedig nem akarok behódolni az érzéseknek, amiket kelt bennem, mert tudom, hogy az csak a testem reakciója; az együtt töltött hosszú évek beidegződése, és az első ölelésem emléke, az ártatlanságomé, amit neki adtam.
- Szállj le rólam, baszogasd a csajodat! – küszködöm vele, és igyekszem letolni magamról, de hiába. Teljes súlyával a padlóra nyom, közben érzem, ahogy leráncigálja rólam a nadrágot, és a bugyit, kettő az egyben, akciósan. – Hagyd abba! Nincs ehhez jogod!
Ütöm, ahol érem, de tudom, ez csak felizgatja, mindig is élvezte, ha ellenkeztem, és erővel kellett lefognia, és a magáévá tennie; és bevallom, én is élveztem ezt az „erőszakot”. De ez most más... most azért harcolok, mert valóban nem akarom. Viszolygás fog el, ahogy végül lecsusszan egyik lábamról a ruha, és meghallom az övcsatjának fémes kattanását, aztán megérzem meztelen ágyékom körül matató kezét. Istenem, ne...
- Kérlek... – nyögöm, és öszeszorítom combjaim, de térdével durván közéjük hatol, és a fájdalom arra késztet, engedjek. Ujjaimmal görcsösen markolászom a pólóját, körmeimet belemélyesztem az anyagba, és bár így korántsem tudok akkora fájdalmat okozni, mintha csupasz lenne a háta, mégis, minden idegszálam a tiltakozásra késztet.
- Szeretlek... akarlak... – lihegi felajzottan és rekedten a bűvös szavakat, amelyek szerelmes együttléteink során oly nagy gyönyört okoztak nekem, de most csak undort és félelmet érzek. Nem akarom... ennek a rajtam ziháló férfinak semmi köze ahhoz a sráchoz, akit annyira szerettem...
Felrántja combomat, és szeméremajkaim közé tolja hímvesszőjét, én hajába marva ellenkezek még. Csípőjét megmozdítva feljebb tolja magát, és a feszítő érzés kellemetlen fájdalommal hasít testembe. Nem törődik vele, hogy száraz hüvelyem nem tágul eléggé, nem érdekli semmi, csak hogy bennem legyen. Újra lök, és becsusszan végre, nagyajkam lángolva jelzi a dörzsölés helyét, és vaginám perzselve ég; hangos kiáltás szakad fel torkomból, és öklömmel újra ütlegelni kezdem, miközben farka egyre mélyebbre nyomul bensőmben.
Megunja a hisztizésem, mert könyökére támaszkodva magasodik fölém, és elkapja kezeim, fejem felett fogja össze, és szorítja a padlóra, szabad kezével belemar mellembe, és alhasa nekicsapódik ágyékomnak, tövig merülve a szűk forróságba, vadul döngölni kezd.
Már nem erőlködöm, nem akarom kiszabadítani magam a csuklóimat satuként körbefogó tenyeréből, csak hagyom, hogy tegye, és könnyeimmel küszködve várom, mikor fejezi be. A farka okozta súrlódás újabb és újabb fájdalom-hullámot generál hüvelyem falán, és siratom azt az időt, mikor ugyanez a mozdulat gyönyört hozott, és kielégülést.
Elereszti a kezeim, szorosan átölelve tart, míg gyorsít a tempón, aztán hangos nyögéssel szabadul meg terhétől; érzem, ahogy eláraszt a forróság, és ő hoszasan élvezve lövi tele ölemet gyönyörének bizonyítékával. Hálistennek, vége...
***
Fekszem még egy kicsit, nehezen veszem rá magam arra, hogy akárcsak megmoccanjak, pedig nem fekhetek így itt, az örökkévalóságig...
Lassan aztán felülök, lábaim között a parketta fényes lakkbevonatára rózsaszínre festett sperma csordogál, és az égető érzés rákényszerít, hogy ne egyenesen üljek, hanem kissé féloldalt – így nem annyira kellemetlen.
Egyedül vagyok, ő már elment, miután megkapott mégegyszer, utoljára, eltűnt... jól tette, hogy mégsem akart maradni, nem úszta volna meg a dolgot ennyivel.
Összezavarodottan nézek a nappali ablakára, a beáramló napfény élesen világítja meg a sugarában táncoló porszemeket, és a csendben csak a falióra ketyegése hallatszik, én pedig nem értem.
Mi értelme volt ennek? Miért jött el? Miért csinálta ezt??
Miért??
|
