Az ebédlõasztalnál ültem egy bögre tejeskávé társaságában. Odakint nagy pelyhekben szálingózott a hó, magas kupacokat alkotott az ablakok peremén. Felálltam és kicsit közelebb sétáltam hozzájuk. Nem túl sok autó volt az utcán. Nem csoda.. Karácsonykor mindenki igyekszik otthon lenni. Mellettem villogtak a hatalmas, terebélyes karácsonyfánk égõi. Meseszép volt. Még csak egy napja állt, piros, arany, ezüst és karmazsin színû üveggömbökkel, kis angyalkákkal díszítettük. Én rakhattam fel a legfelsõ ágy csúcsára a csillagot. Ez volt a fa legkevésbé különleges dísze. Eléggé ütött-kopott, megviselt állapotban volt már szegény. De nem is csodálom, hisz már hozzánk sem új állapotában került. Mosolyra szaladt az szám, mikor eszembe jutott története. Még a szüleimtõl kértük kölcsön a legelsõ közös karácsonyunkra, mert még nem volt saját. Õk pedig szívesen odaadták - örökbe. Anyu azt mesélte ez volt az elsõ karácsony ajándékom. Erre én természetesen nem emlékezhetek.
A többi dísz között is felleltem néhány "örökséget". A leg többhöz fûzõdött valami kellemes emlék. Olyan is volt, amit már ragasztani kellett, és olyan is, ami ripityára törve feküdt egy doboz alján... Sajnáltam kidobni. De a csillagra mindig vigyáztunk. Minden évben, fabontáskor, körbetekertük vagy hatezerszer papírral és jól kibélelt helyre raktuk. Persze felvetült már többször is a kérdés, hogy újat kéne venni... De sosem vitt rá minket a lélek.

Leültem a kanapéra elhízott macskánk mellé, aki épp az ünnepi adást bámulta a tévében. Lusta dög - gondoltam magamban, de azért megvakargattam nyakát, amit dorombolással jutalmazott.
Csendesen kortyolgattam a bögrém alján maradt pár korty kávét, aztán mikor kiürült csak leraktam a dohányzó asztalra. Tudom, hogy pont én vagyok az, aki ezért már leharapná valaki fejét, mert, hogy nyomot hagy a tölgyfán... de... Nem volt kedvem felállni.
Ölembe rángattam a kis mancsost, aki rögtön dagasztani kezdte combjaim. Kinyúlt, alapjában véve is hosszú kötött pulóverem rálógott lábaimra, így a macska azt sem kímélte karmaival.
- Sunshine! - Szóltam rá nevetve a cicára, mikor az kétségbeesetten próbálta kiszabadítani karmocskáit a sûrûn szõtt fonálrengetegbõl.
Óvatosan lefejtettem magamról és inkább visszaraktam magam mellé.
- Be kéne csomagolni az ajándékokat... - Állapítottam meg hangosan. Ha valaki hallott vagy látott volna, lehet, hogy egybõl az elmegyógyintézet száma után kezdett volna kutatni, mert magamban beszélek. Ami teljesen helytelen megállapítás... A macskához beszéltem... Röhejesnek tûnik, de a magány - és a szükség - nagy úr...
Nehezen, de rávettem magam, hogy elõszedjem rejtekhelyemrõl az ajándékokat. Kipakoltam õket a nappaliba, majd nekiláttam csomagolni. Anyának, apának, a sógoroméknak és természetesen a kedvesemnek. A kezembe akadt valami, ami kissé elszomorított. Összeszorult a szívem és ajkaimat is erõsen összezártam.

Bámultam még egy darabig a kis holmit, majd visszaraktam a táskába, amiben addig volt.
- Talán majd jövõre... - Mondtam egy sóhaj kíséretében.
Mikor végeztem szépen berakosgattam mindent a fa alá. Ahogy ott térdeltem alatta mélyen magamba szívtam a friss, erdei fenyõillatot.
A háló felé vettem az irányt, ahol megágyaztam - már ideje volt - és kicsit rendet raktam. Kifelé menet megakadt a szemem az egyik falon lógó tükrön. Odaléptem elé és szemügyre vettem magam. Nem változtam túl sokat tizenéves korom óta. Ami valljuk be, kicsit kínos... Rendben, kicsit férfiasodott az arcom és talán testalkatom is erõsebb, szálkásabb lett. És magasabbnak is magasabb vagyok úgy kb. 5 centivel. De nem nézek ki 24-nek... Persze még komolyabb és felelõsség tudóbb lettem, de ezt a külsõ nem tükrözte.
Abbahagytam magam mustrálását és elmostam a csetrest - még a bögrét is. Lassan be kéne szereznünk egy mosogatógépet...
Miután mindennel végeztem ledõltem kicsit a kanapéra. Unatkoztam... Minden egyedül töltött délelõttöm szörnyen lassan telt. Nem volt a macskán kívül társaságom, és a szakdolgozatommal is túl jól álltam ahhoz, hogy rá bírt volna vinni a lélek az azzal való foglalatoskodásra.
Felpakoltam lábaim, és begyûrtem fejem alá egy díszpárnát. Takarót nem kerestem, jó meleg volt a lakásban.
Ide-oda váltogattam a csatornákat, majd megállapodtam egy ezer éves, fekete-fehér, Charlie Chaplin filmnél. Még mindig az tûnt a legértelmesebbnek.

Ahogy feküdtem felcsúszott pulóverem ujja, és kikandikált belõle csuklómon a tetoválás. Egyszerûen felkuncogtam. Istenem... Alig voltunk együtt pár hónapja, mikor ezt csináltattuk... Nem hittem volna soha hogy ennyire tartós lesz a kapcsolatunk... Erre tessék! Házasok vagyunk.

...:::~*~:::...

Valószínûleg elszundíthattam, mert Akinobu gyengéd csókja ajkamon ébresztett fel. Nagyot nyújtózkodtam, majd felültem.
- Szia! - Köszönt széles mosollyal arcán. Nem szóltam semmit, egybõl magam mellé rántottam. Õ csak felnevetett. Egyik kezemmel végigsimítottam arcának kellemes vonalát. Hozzám képest kissé borostás volt, mosolyráncai pedig mélyebbé váltak. Eltelt az idõ. Már õ is 32.
- Adni szeretnék neked valamit. A karácsonyi ajándékod... Ami részben az enyém is. - Mondta. Hangja kissé izgatott volt. Mindenféle perverz gondolat futott át az agyamon... Mibõl akar már megint hasznot húzni?
- Ó, én tudok várni estig. Akkor itt lesz a család is. Legalább egyszerre elintézhetjük az ajándékozást... - Megcsóválta fejét.
- Lehet, hogy te tudsz várni, de én nem. Azzal átnyújtott egy négybe hajtott, hófehér lapot, amit farzsebébõl húzott elõ. Összeráncoltam szemöldököm, nem tudtam mire vélni a dolgot. Lassan elkezdtem széthajtogatni a papirost és fennhangon olvasni kezdtem: - "Tisztelt Akinobu Nishiyama és Akiya Ogawa. Ezúton szeretnénk értesíteni önöket, hogy adoptálási kérelmüket elfogadtuk." - Tátva maradt a szám és tágra nyílt szemekkel néztem Akinobura.
- Olvasd tovább. - Bíztatott.