Már megint a magam boldogítására leírtam a gondolataimat, és ezért elnézéseteket kérem de szeretném ha ez megmaradna.  

Walk alone 2

 (zene)

Most mi lesz? Ismét harag? Ez már nevetséges.

Karácsony után visszasírtad magad, minden szép volt egy vagy két hétig és most újra. Már megint nem beszéltünk két hete. Ismét csak elárulva érzem magam. Visszhangoznak a fejemben ismerõseim régebbi szavai miszerint legjobb barátság nincs. Mind hamis.

Voltam jósnõnél azóta, rákérdeztem mit gondol a helyzetünkrõl, azt mondta csak lelki társak léteznek, a barátok mind akarnak valamit, nem õszinték. Elhittem, végül is igaz. De akkor is fáj.

Egyik nap rám írt egyik legközelebbi barátom. Barát? Nem. Elveszett már számomra ez a szó. Ismerõsöm, igen, egy közeli ismerõsömmel beszéltem. Ironikus, pont az áruló barátja, akit helyettem választott, és ez az ember mindig azt mondta én vagyok számára a legfontosabb. Végig fájt amikor ilyeneket mondott nekem. Talán el kellett volna mondanom valakinek? Minek tettem volna, hisz áruló választotta az árulót, összeillenek.

De én mégis szerettem mindkettejüket. Elküldtem, hogy legyenek együtt. Nagyon fájt. Társasági emberként fontos volt nekem minden barát. Erre én, ostoba mártír, összehoztam õket hogy legyenek boldogok, nélkülem.

Megtudtam miket mondott a hátam mögött. Én csak el akarom lopni a szerelmét, én végig õt szerettem, kihívóan öltözködtem elõtte, el akartam csábítani! Felháborító! Egy olcsó ribancnak nézett végig a hátam mögött. Nem hittem hogy rosszabb is lehet a helyzete.

Meglepõ fordulat. Üzent nekem. Azt mondta ismét csak rosszban vagyunk, hogy minden az én hibám, végig hazudtam a szemébe. Undorodik tõlem. Nem értettem.

Most mi van?

A végén kiderült, hogy én vagyok az áruló. Megbeszéltük hogy utolsó próbálkozás gyanánt holnap este elmegyünk megbeszélni mindent.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége.