Első, és valószínűleg utolsó Durarara! ficim. :) Mivel sehol nem találtam ínyemre való olvasnivalót ebből az animéből, hát írtam egyet én. Mert nekem kell, akarom és imádom!
* rá fanolódott * <3
Ikebukuro két legellentmondásosabb karakterének egymásra borulása követhető nyomon ebben a szösszenetben.
A történet egyes szám első személyben íródott, Shizuo szemszögéből láthatjuk Izayát és a várost, valamint néhány mellék szereplő is beugrik egy-egy rövidke részlet erejéig.
Remélem, akad még olyan rajtam kívül, aki szereti ezt a párost, és örömmel olvassa a „romantikázásukat”. xD
Jó olvasást! ^^
Az egyre sűrűsödő félhomályban egymás után villannak fel az utcai lámpák, sápadt fényük visszacsillan a szökőkút fodrozódó vizéről, és megtörik a gyémántként felragyogó cseppeken, amik fáradhatatlanul ívelnek a magasba újra és újra. Az este közeledtével a forgalom is megnő, mindenki hazafelé igyekszik pihenni, vagy épp ellenkezőleg, most szabadul ki az életbe.
A tömeg morajlása egyre hangosabbá válik, és a neon feliratok színes forgatagában megannyi arctalan alak suhan tova, messze elkerülve engem. Egyedül vagyok, a hírnevem messze megelőz, és ép eszű alakok nem keresnék a társaságom, ha nem muszáj. Zsebemben kotorászva, előhúzom a viharvert cigis dobozt, és ráérősen számba biggyesztek egy szál nikotin rudacskát, csak úgy, megszokásból. Az öngyújtó lángja egy pillanatra megvilágítja arcom, aztán kihuny, és csak a parázs vöröslő szeme pislákol a sötétbe. Mélyet szippantok a keserű füstből és élvezettel fújom a fekete égbolt felé, a szürke foszlányok kétségbeesetten köröznek felettem, de nem foglalkozom velük, csak meredten bámulom az eget. Egyetlen csillag sem ragyog le a városra, a fényszennyezés elveszi az égi lámpások munkáját, és sajnálkozva rázom meg fejem. Pedig én kifejezetten szeretem a csillagokat! Mindig megnyugtatott, ha nézegethettem őket… Mindegy, most amúgy sem vagyok ideges, és megigazítva az orromon trónoló napszemüveget, oldalra fordítom fejem. A távolból mintha lónyerítés hangzana, metsző éllel süvít keresztül a városon, és észvesztő motorzúgás festi alá a hangorkánt. Ezer közül is felismerem ezt a gépet, és halványan elmosolyodom. Celty, mi dolgod erre?
Kimondatlan kérdésemre csakhamar válasz érkezik, és tűnődve méregetem a fekete motort, na, meg a rajta magasodó alakot is.
- Mi járatban, kislány? – vetem felé, és elvigyorodom. Letámasztja a járművet, és ráérősen mellém sétál, kezeit csípőre téve ingatja meg fejét, és rábök a számban lógó spanglira. – Majd leszokom, ha úgy hozza kedvem – morranok fel, utálom, ha számon kérnek rajtam bármit is. Igen, megígértem, majd leteszem, de, hogy mikor, azt már nem részleteztem ki. Megcsóválja fejét, a bukósisakon egy pillanatra felfénylik a mögöttünk villogó fény kavalkád, majd egyetlen csíkká olvadva, újra elsötétül. Kabátjának ujjából előhúzza a telefonját, és kecsesen letelepszik mellém a betonkávára.
- Munkára várok, és láttam, hogy itt vagy, gondoltam, köszönök – pötyögi észvesztő gyorsasággal, és elém tolja a kijelzőt. Egész megszoktam már ezt a fajta kommunikációt vele, noha az elején még nehézkesen ment.
- Remélem, nem valami nyaktörő meló – horkanok fel, majd észbe kapva, elvigyorodom.
- Hahaha – írja, és játékosan a bukóra mutat. – Nekem már olyan mindegy, nem?
- Ugyan, Celty – legyintek, és karjaim hátra tolva, megtámaszkodom a peremen. – Unalmas egy esténk van, irigyellek. Nekem semmi munkám nincs, már napok óta – dünnyögöm, és elhúzom a szám. Igen, ez bosszant a legjobban. Mégis, hogy kéne levezetnem a fölös agresszióm, ha nincs senki, akinek szétverhetem a képét? Nehéz a szegény pénzbehajtó sorsa manapság. Mintha minden olyan flottul menne, sehol egy balhé, és a legutóbbi banda-háborúsdi óta jelentősen lecsillapodtak a kedélyek.
- Ne búsulj, majd jön valami – vigasztal, majd sietősen felpattan. Nyurga testén megfeszül a bőrszerkó, és a cipzár ezüstös fénnyel csillan meg mozdulatára, csak a nyaka alatti, fedetlen részen látszik ki sápadt bőre, éles határt húzva a tetőtől talpig feketeségben. – Mennem kell! – közli, és búcsút intve, már fel is pattan a motorra.
- Vigyázz a bőrödre! – kiáltom, mire legyint egyet, és a démoni paripa felsikít, ahogy gázt adva, gumi csikorgatva kigördül az útra.
Fejem rázva nézek utána, és szánakozóan vigyorogva szemlélem a megilletődött ember sereget, akik szájtátva bámulják meg az élő legendát. Ikebukuro fej nélküli motorosa, híres-hírhedt fene gyerek, akiről csak kevesen tudják az igazat, és még kevesebben azt az aprócska tényt, hogy nő. Heh, végül is, a tudatlanság néha áldás, nekem meg nem kéne itt fetrengenem már. Egyre hűvösebb lesz a levegő, dacára a nyárelőnek, és a jéghideg betonon seggelni nem épp okos ötlet. Kinek kell az aranyér, ebben a válságos világban? Lustán tápászkodom fel és nyújtózom egy nagyot, majd borzas tincseimbe túrva, elnézek abba az irányba, amerre Celty indult.
Semmi dolgom vele, azon kívül, hogy amolyan haver féle, - és talán azon kevesek egyike, aki nem pakolja tele a gatyáját, ha meglát – de néha komolyan aggódom érte. Mindig azt mondogatja, neki teljesen mindegy, ki a megbízója, míg megkapja a pénzét tőle. Én ezzel nem értek egyet. Csak olyannak dolgozom, akit ismerek, vagy legalább is, ismerős ajánlotta, pont. Manapság egyre kevesebb emberben lehet megbízni, még alvilági körökben is, sőt, pláne ott. Betyárbecsület – elavult fogalom, újabban már mindenki - mindenki ellen játszik, ehhez mérten, Celty is megválogathatná a megbízóit. Azonban, számtalan vita és érvelés után, még mindig nem osztja a nézetem, és elvállal minden vackot, amit rá sóznak. Kis naiv, mondjon ki, mit akar, és ezek után csoda, hogy elvesztette a fejét?
Kiveszem a számból a cigit, már ami maradt belőle, és elpöckölöm magam elé, majd megindulok én is, és elegáns mozdulattal taposok a parázsló csikkre, azért park-tüzet még nem akarok… Zsebre dugom kezeim, és unottan battyogok végig a csilli-villi kirakatokkal teleszórt utcán, egyenesen a járda közepén kóvályogva, mint mindig. Aki ismer, az tudja, jobb, ha kikerül, aki meg nem, és véletlenül belém kötne… nos, az szerezne végre egy kellemes estét nekem.
Befordulok a következő sarkon, kikeveredve a főutca szédítő forgatagából, és egy pillanatra megállok. A hirtelen jött félhomály szokatlan a fényárban úszó tér után, de vakoskodás ide vagy oda, ez már inkább az én terepem, és néhány pislantás után már magabiztosan haladok tovább a keskeny utcákkal övezett lakónegyed cseppet sem szívderítő közegében.
Az emeletes házak fenyegetően magasodnak fölém, kivilágított ablakaik, mint megannyi izzó szempár, merednek rám, és a sötétség leplébe burkolt utcácskákból sejtelmes hangok szűrödnek fülembe. Fémes zörejek, macskák harci nyávogása és még valami… Széles vigyor csúszik arcomra, ahogy megszaporázom lépteim, és meghallva a mély hangokat, máris sebesebben ver a szívem. Ó, igen, végre egy kis balhé!
Szinte rohanva érkezem a sikátor elé, és lábaim megvetve fékezek le, ahogy meglátok egy ismeretlenekből álló bandát. Talpaim alatt megcsikordul a törmelékkel kevert kavicsos réteg, és elégedetten szemlélem az öt tagbaszakadt fickót, akik cseppet sem barátkozási céllal szorongatnak egy szőke srácot. Hunyorogva elemzem a felém forduló arcát, valahonnan veszettül ismerős a kölyök, és rám villanó mosolyából már tudom, ő legalább pontosan képben van személyemet illetően. A többiek azonban csak bárgyún végig mérnek, majd az egyikük, valószínűleg a vezér, kedvesen visszaküld az édes jó anyámba.
- Ereszd el a srácot! – morgom rekedten, és már reszketek a rám váró verekedés miatt.
- Mert, ha nem, mit csinálsz szépfiú? – röhög fel az egyik. Elnézve tele tetovált pofáját és vállait, valamint a felém lendülő, csonkított kis kacsót, biztos vagyok benne, yakuza bérenc lehetett. Ilyen mélyre süllyedni… Elkapom karját, és eszelős vigyorral csavarom háta mögé, hallom, ahogy a csontok végig ropognak vállában, és fájdalmas kiáltása mennyei muzsika füleimnek. Megvadulva lököm el utamból, és esek neki a maradék bandának, szemeim előtt vörösben táncol a világ, és felhördülve kapaszkodom az összefirkált jelzőtábla hűvös vasába. Érzem, ahogy az adrenalin végig sistereg ereimben, izmaim fájón megfeszülve engednek az agy parancsának, és ordítva tépem ki a táblát a helyéről, hogy fél kézzel megtartva, végig nézzek megtorpant közönségemen.
- Heiwajima Shizuo, személyesen – kuncog fel a szöszi kis srác, és nevem említésére elkomorulnak az eddig oly lelkesnek tűnő arcok.
Mindegy, sokat úgy sem néztem ki ebből a szedett-vedett bagázsból, kár beléjük több erőt fércelni, mint ami feltétlenül szükséges. Ördögi vigyorral lengetem meg a táblát, és telibe szedem az első pasas képét, csak úgy csattan a fém lap az arcán. Höhö, ezt nevezem én igazi pléhpofának! A többiek menekülőre fognák a harcot, de hülye leszek hagyni. Eszeveszett röhögéssel érem be a futva-kúszva menekülőket, és egy szépen ívelt ütéssel kettőt kilövök a naprendszerbe, míg a harmadik már könyörgőre fogva hátrálna előlem. Vállamra emelem a vasat, és szadista vigyorom nem szűnik, ugyanis első sorból nézhetem végig, ahogy tag hanyatt vágódik, hála a szőke kölyök „véletlenül” útban lévő lábának.
- Kik vagytok? – hajolok le hozzá, és grabancát megragadva, felsegítem a nyomorultat. – Alakult egy új banda, amiről nem tudok? – szorongatom kedvesen nyakát. Már elszállt az ihlet, még csak fel sem tudták baszni az agyam rendesen, ehh, szánalmas bagázs.
- Nem, vagyis – nyökögi fuldokolva. – Orihara-san… - hebegi, és elnéz mellettem. Kikerekedett szemekkel fordulok meg, és habzó szájjal vicsorgok az utcasarkot támasztó alakra.
- I-za-ya! – ordítom el magam, és a betonba vasalva a rémült pasit, öles léptekkel indulok meg a vigyorgó alak felé.
- Ejnye, Shizu-chan – emeli fel mutató ujját feddőn. - Így kell fogadni az újoncokat?
- Kinyírlak! – hörgöm, és felé lendülök, de ügyesen kitér. A kurva életbe, mindig ez van. Ahol ez a sátán fattya megjelenik, csak a baj és feszültség burjánzik, de ezzel még nem is lenne gond. Egyszerűen nem bírom a vigyori képét, azt a sunyi, tenyérbe mászó pofáját, amit legszívesebben megradíroznék a betonon. Áruló korcs, kibelezem!
- Sajnálom, Shizu-chan, most nincs időm játszani – vihogja, félre ugorva az újabb maflás elől. – Veled ellentétben, nekem van munkám is – tárja szét karjait színpadiasan, és ebben a pillanatban meghallom a jól ismert motorzúgást.
- Ne merészelj menekülni, te rohadék – ragadom meg kabátját, de kisiklik ujjaim közül, szuvenírként egy nagy adag bolyhos prémmel gazdagítva. Nyáron prémkabát, az ürge nem százas… de mit csodálkozom. Sosem volt az, vagyis…
A kevéske fényt hirtelen eltakarja valami, pontosabban inkább, valaki, és vádlón meredek a bukósisak fekete plexiére, sose hittem volna, hogy egy nap Celty ellen kell versenyeznem.
- Bye bye – dob felém puszit Izaya, és felpattan a motorra. Celty egy pillanatig még néz rám, de aztán elfordítja fejét, vagyis csak a sisakot, és gázt adva kilő, elfurikázva előlem a pimaszul vigyorgó kis patkányt.
- Hogy baszódnál meg – üvöltök utánuk, és fogcsikorgatva öklözök a falba. Mozdulatomra bereng az épület, és a faldarabkák keserves surrogással hullnak alá, összekoszolva kezem is.
- Shizuo-san – hallom meg mögöttem a kölyök vékony hangját, és nagyon sok erőmbe kerül, hogy ne essek neki, mintegy levezetve a frusztrációm, ami most ért.
- Mit akarsz? – mordulok rá, de meglepetésemre, egyáltalán nem tűnik ijedtnek. – Te voltál a Sárga Kendősök vezére, nem? – kérdezem, egy oktávval csökkentve a hangerőt. Biccent, és nagyot fújok, tudtam, hogy ismerős valahonnan.
- Köszönöm a segítséget – hajol meg. – Ezek az új fiúk nem túl kedvesek, és fogalmuk sincs még, kik a górék a városban – hümmögi ingét igazgatva, és meglepődve szemlélem komor arcát. Most valahogy egészen másként fest, szinte felnőttnek tetszik, de az illúzió szertefoszlik, ahogy elmosolyodva rám néz.
- Mit tudsz róluk? – kérdezem, még mindig morogva, és újabb szál cigire gyújtok.
- Nem sokat – vakarja meg fejét. – Néhány napja bukkantak fel, mindenhol felfordulást csinálnak, még Simonnal is összeakaszkodtak, pedig ő aztán nyugodt ember – bólogat komolyan. A benga orosz-négerrel is? Nem semmi, csak tudnám, minek a feszkó megint. Izaya újabb kis játékba kezdett, amit éppen leszarnék, semmi közöm nincs és nem is lesz a bandákhoz, de a tudat, hogy az a korcs megint itt téblábol… na, attól agyfaszt kapok.
- Legközelebb légy óvatosabb – mondom búcsúzóul, és hátat fordítva a srácnak, kilavírozok a sikátorból.
Kedvetlenül mászkálok, nem is figyelve igazán, hol vagyok, és csak lakásom ajtajában eszmélek fel: haza hoztak a lábaim. Mindegy, úgysincs semmi dolgom, akár le is dögölhetek, holnap meg, kéne keresnem valami melót végre.
***
Egykedvűen olvasom a telefon kijelzőjén sötétlő sorokat, és bosszúsan fújok egyet. Celty elnézést kért a tegnapi miatt. Nem tudta, kit kell elvinnie, és a munka, az munka – mint mindig. Szemeim forgatva süllyesztem zsebembe a telót, és benyitok az étkezde ajtaján. A hely tömve van, de érkezésemre alább hagy a hangzavar, és bambán vizslató tekintetektől kísérve foglalom el törzshelyem az ablak mellett.
A kis kínai már ugrik a pult mögül, és nyakát törve, röhejes akcentussal kezdi sorolni a mai ajánlatot, miközben orra már a padlót súrolja a nagy hajlongásban. Ez a kifőzde azon kevesek egyike, ahová még bemerek menni szégyenkezés nélkül, igaz, ez talán a legtávolabb eső is a lakásomtól. A környék összes, valamire való éttermét szétvertem már, persze nem a saját hibámból… Rábökök az étlapra, és intek az öregnek, csipkedje magát, majd ráérősen kibontok egy szerencse sütit, ami fehér abrosszal takart asztalon árválkodik.
„ A látszat megcsal! Vigyázz, kiben bízol, a szem elárul, a szív pártol!”
Ceh, de szar szöveg… és mégis, miféle jó tanács akart ez lenni? Már a közmondásokat is óvodások írják náluk? Hümmögve söpröm félre a süti morzsáit, és tekintetem végig siklik a jelenlévőkön, de sehol egy ismerős. A picsába, akkor magamnak kell fizetnem az ebédem… pech!
Leveszem a szemüvegem, és vigyázva, hogy ne maszatoljam össze a lencséket, mellényem belső zsebébe csúsztatom. Mintegy végszóra, a kajám is befut, és temérdek „jó étvágyat”-tal gazdagodva, végre neki eshetek a gőzölgő gombócoknak.
Ez az egyedüli hely, ahol ilyen fenségesen készítik el ezt a csodás fogást, és már csak az illatfelhőkbe szippantva, összefut a nyál a számban. Kényelmesen elhelyezkedve székemen, kezdem tömni a fejem, és minél kevesebb a kaja a tányérban, annál optimistábban tekintek a mai napom elé. Na, igen, egy jó ebédnek is megvan a maga varázsa, és beabrakolva a nagy adag gombócot, pihegve kortyolom az ásványvizet. Hm, szűk a gatyám… jól tele ettem magam, azt hiszem, itt lenne az ideje némi mozgásnak, mielőtt az ingemen feszülő gombok beadják az unalmast és megtámadják a jelenlévőket.
Előkotrok némi pénzt, és a gyűrött szalvéta mellé vasalom, majd orromra biggyesztem napszemüvegem, és felkelek. Tekintetem az ablakon túlra kalandozik, és egy pillanatra megmerevedek, ahogy észreveszem a túloldalon sétálgató alakot. Messze van, nem látom tisztán az arcát, és a tömeg sem segít az analizálásban, de igen, biztos vagyok benne, hogy Ő az! Tenyerem szorítása alatt megreccsen a szék támlája, és fújtatva tépem fel az ajtót, hogy nem foglalkozva a rám dudáló autókkal, átrohanjak a szemközti oldalra.
Nyakamat rá, hogy Izaya flangál előttem néhány méterrel! Csak az a barom hord prémszegélyű kabátot harminc fokban, csak ő tud ilyen idiótán sétálgatni, mintha balettozna, és igen, még külsőre is stimmel, fekete haj, nyurga alak. Izaya!!! Most elkaplak!
Káromkodva lökdösődöm a szembejövő tömegben, és egyre közelebb jutok hozzá, de, mintha csak megérezné, követik, váratlanul lefordul egy kihaltabb rész felé. Vigyorogva követem, már előre élvezem, hogy végre kicsinálhatom.
Képzeletem elszabadul, és különféle képeket vetít elém, mindegyiken egy vérben fürdő Izaya elgyötört képe van, és én, ahogy laposra verem a… táblával, automatával, kóbor kutyával… akármivel!
Még sikerül elkapnom, ahogy befordul a sikátorok útvesztőjébe, és rohanni kezdek. Jobb helyre nem is mehetne, ettől kihaltabb és félelmet keltőbb hely aligha van másik a környéken, és vadul kalapáló szívvel érem utol végre. Háttal állva nekem, méregeti az előtte magasodó téglafalat, szépen begyalogolt a zsákutcák egyikébe, mintha direkt a kezemre akarna játszani.
- Izaya-kun – hörgöm rekedten, és résnyire szűkült szemekkel várom, mit reagál.
- Hogy mondja? – érkezik a válasz, és az alak megfordul. Fiúsra nyírt, rövid fekete haja körbe öleli lányos arcát, zöld szemei élénken csillognak, ahogy végig mér, és bájosan elmosolyodva meghajol. – Azt hiszem, összekever valakivel – motyogja, és fejem vakargatva meredek a kis csajra, aki alig lehet nagykorú.
- Elnézést – hebegem, és harci kedvem elszáll a szélben. – Tényleg tévedtem, de, annyira hasonlít az egyik… hm, ismerősömre? – sóhajtok fel, mert Iazyára még az ismerős szót is vétek elpazarolnom.
- Valóban? – mélyed tekintetembe, és valamiért nem tetszik, ahogy rám néz. Az ajkaira ülő sunyi vigyor ijesztően ismerős, és kezdem úgy érezni, valami nagy szarba gyalogoltam be, önként és dalolva. – Ez megtisztelő! Nem hittem volna, hogy tényleg beveszed a csalit!
- Mi van? – hördülök fel a képtelenségek hallatán, és már biztosra veszem, egy csinos kis csapdába estem. – Ki a fene vagy? – morgom, és felé lépnék, egy ilyen kis taknyos ugyan nem lesz ellenfelem, és pillanatnyilag teszek rá, hogy nőnemű. Valami azonban visszatart, és nem, nem a jó szívem akadályozza meg az elcsattanni kívánkozó pofont, sokkal inkább a karomba kapaszkodó alak van útban. Izaya élveteg vigyorral csimpaszkodik rajtam, és reagálni sincs időm, már éles szúrást érzek nyakamban. Mi a picsa?
- Te rohadék! – üvöltök fel, és olyan lendülettel rántom le magamról, hogy beleszédülve, én is eltanyálok a szutykos kövezeten. – Kinyírlak te geci! – sziszegem arcába, és ujjaim nyaka köré fonom.
- Shizuo, ne csináld, haverok vagyunk – leheli kimeredt szemekkel, és lelkesen kapálózva igyekszik szabadulni, de pechjére, elég nagydarab vagyok ahhoz, hogy pusztán a súlyommal betonba vasaljam a nyeszlett kis testét.
- Most megdöglesz – morgom, és szapora pislogásba kezdek. Valami nem stimmt… - Mit csináltál velem, te átkozott? – kérdezem szédelegve, és oldalra nézve meglátom a használt fecskendőt. A kurva életbe, hogy lehettem ilyen elővigyázatlan?
Izaya gúnyos pofája lassan összemosódik előttem, nem érzem a karjaim, és a szédülés elemi erővel tör rám. A környezet, a hangok lassan mind összeolvadnak egy nagy, alaktalan és érthetetlen masszává, és elengedem az alattam mocorgó pasast, hogy megdörgöljem szemem.
Nyugi Shizuo, egy állat vagy, egy kis nyugtató nem tud kiütni… gyerünk, lélegezz mélyeket – nyugtatom magam, és ásítok egyet. A picsába, na, jó, ez nem fog menni. Érzem, ahogy Izaya kicsúszik alólam, és hónom alá nyúlva megtart, mielőtt lefejelném a földet, és nem értem, hova ez a gesztus. Becsukom a szemem, pár pislogás, és rendben leszek.
Ez az, gyerünk, becsuk, kinyit, becsuk…
… kinyit…
Hol a magasságos, istenverte picsában vagyok?
Kábán próbálok fókuszálni, a fejem úgy zsong, mint egy méhkas, és a gondolatok csak tompán keringnek agyamban.
Hogy kerültem én ide? Miért? Ki?
A kérdések ott kavarognak elmémben, de egyelőre képtelen vagyok foglalkozni velük, megválaszolásuknál sokkal nagyobb probléma, hogy mozgásképtelen vagyok. Dühösen rántok egyet a csuklóimra feszülő láncokon, és a fémszemek éles csikorgással vájnak a hátamnak feszülő betongerendába. Na, jó… kezdek kibaszottul bedühödni!
Mély levegőt véve próbálnék talpra evickélni, de gyorsan leesik, ez sem fog menni. Bokáim gúzsba kötve, lábaim kinyújtva, mozdulni is képtelen vagyok ebben a helyzetben, nemhogy felkelni innen. Sziszegve forgatom körbe fejem, legalább azt tudnám, hol vagyok. A leharcolt belteret elemezve, valami régen elhagyott raktárban múlatom az időt.
A falak mentén homályba burkolózó fém állványok sorakoznak, felettük egy rozsdás vonóhorog lóg alá az acél gerendák egyikéről. A hatalmas terem végét nem is látom, de közepén hasonló beton oszlopok tartják a mennyezetet, mint ami a hátam mögött is magasodik. A tetőn néhol ember nagyságú lyukak tátongnak, utat engedve a beszüremlő napfénynek, amiben aranyos csillogással táncolnak a felkavart porszemcsék. A levegő nehéz és forró, nem is csoda, az egész kóceráj fémből van, és érzem, ahogy homlokomon ráérős útra indul pár izzadtság csepp.
A fülledt némaságot hirtelen léptek zaja töri meg, és szemeim meresztve nézek a hang irányába, bár sejtem, ki érkezett az üdvözlésemre.
Izaya ráérősen lépdel ki a félhomályból, talán eddig is ott állt, csak nem vettem észre. Sunyin vigyorogva ér elém, és bárki, aki nem ismeri, azt hinné, ez a jótét lélek majd megmenti. Persze… Bizalmat keltő kisugárzása, barátságos mosolya engem is megtévesztett anno, de már pontosan tudom, hogy milyen is Ő. A meleg-barna szempárban gúnyos fény csillan, ahogy végig fürkész rajtam, majd tekintetembe mélyed, és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak áll és bámul rám.
- Te, kis mocsadék, eressz el! – töröm meg a bájos szemezést, és magamból kikelve rángatni kezdem a béklyóim. Az oszlop azonban nem enged, a láncok – mert azt már kitapogattam, hogy több sor is van rajtam – sziszegve mélyednek a cement rétegbe, és nem mellékesen húsomba is. Sajnos, előbb fogom kitépni a karom, minthogy elfűrészeljem ezt a szart, ilyen tempóban pláne. Hiába vagyok erős, ez még nekem is sok, és minden egyes rántás után úgy érzem, a fém izzó lávaként mar bőrömbe, majd megérzem vérem melegét, ahogy kiserkenve, végig csorog ujjaimon.
- Shizu-chan – sóhajt fel az a mocsok. – Te mindig erőszakkal akarsz megoldani mindent – ingatja fejét elnézően, majd felvihog. Nevetésétől kiráz a hideg, és vicsorogva kapnék felé, de újfent eredménytelen a kísérlet.
- Ha ki akarsz nyírni, essünk neki – morgom megvadulva. – Viszont az egy-egy elleni lenne tisztességes, nem?
- Kinyírni? – tátja el száját csodálkozva, és elém guggolva, megcirógatja arcom. – Eszemben sincs, akkor ki szórakoztatna, szöszi? – búgja mézes mázosan, és ettől a hirtelen váltástól már leáll a maradék agykapacitásom.
- A jó kurva anyád szórakoztasson téged! Sajnálom szerencsétlent, hogy ilyen szarházi kölköt lökött a világra! Csak egyszer szabaduljak ki innen, a beleiddel foglak fellógatni, te átkozott suttyó – ordítom ész nélkül mindazt, ami épp eszembe jut.
- Huu – huhog fel, mint egy influenzás bagoly, és letérdelve, tenyerei közé veszi arcom. – Neked aztán mocskos szád van, nem mondom – vigyorog, és csábosan pislogva, mutató ujja végig siklik eltátott számon. Na, várjunk csak! Csábosan?
- Mi a retkes hétszentség folyik itt, Izaya? – fújtatok, teljesen lefagyva.
- Még most sem érted? – görbül le ajka, és nyakamhoz dörgöli orrát. – Shizu-chan roppant buta! Lehet, hogy dögös, de buta – mormogja lágyan, és végig nyalja megfeszített nyakam.
- Izaya! – horkanok fel, és szégyen, de most kedvem lenne elmenekülni! – Mi a jó életet művelsz? Hagyd abba, nem érted? – kiáltom, mert láthatóan nem veszi a lapot, és ficánkoló nyelve egyre feljebb kalandozik, és végül számba csusszan. Egész testem megfeszítve próbálok szabadulni, és kitágult pupillákkal lesem a kis dög képét, aki már cuppogva csókolja eltátott számat. Roppant érdekes fordulat, de a rohadt életbe, engem ne akarjon játékszernek használni. Túl közel jöttél drága, és ennek meg is lesz az ára.
Megmozdítom fejem, és amilyen erősen csak tudom, előre nyomva, belefejelek az arcába. Felszisszenve ül seggre, és vicsorogva tapogatja homlokát, de zsebéből már elő került a kés, és a penge hidegen simul torkomnak. Rohadj meg!
- Még egy ilyen, és elvágom a torkod – morogja, és feltérdelve mellém mászik. – Nem lesz olyan jó a buli, de holtan is képes leszel kiszolgálni, szöszi – dorombolja fülembe.
- Izaya, fejezd be, különben…
- Különben? – pislog rám ártatlanul. – Mmm, Shizu-chan jó illatú – hümmögi, és végig szaglássza nyakam és mellkasom. Forró lehelete perzselve csiklandozza bőröm, és ösztönösen húzódnék hátra – ha lenne még hová – mikor megérzem a kést hasamnak nyomódni.
A szétnyíló mellény alatt fehérlő ingem egy pillanat alatt válik meg a gomboktól, amik hangos pattogással ugrálnak szét a poros földön, és felhevült bőrömön lassan végig siklik a penge jéghideg lapja. Ajkamba harapva várom, mikor szúrja belém, de semmi ilyesmi nem történik. Szabad tenyere végig simít mellkasomon, és szórakozottan körbe cirógatja a halovány heget, amit még tőle kaptam egyik összetűzésünk alkalmával.
- Izaya! – morgom, próbálva megőrizni józanságom. – Köhögd ki, mit is akarsz tőlem tulajdonképp!
- Türelemre tanítalak – villant rám egy ezer wattos vigyort, és matató keze lesiklik nadrágom elejére. – Még te sem lehetsz ennyire szőke, Shizuo – ingatja fejét sajnálkozva, és keményen rámarkol férfiúi büszkeségemre. Meglepetten mordulok fel, és hápogva kapkodok levegő után.
- Felejtsd el! – tiltakozom azonnal. – Inkább szúrj le, de nem fogom hagyni, hogy megdugj! – ordítom, és veszettül rángatva láncaim, megpróbálom ellökni magamtól. Felnevet, és tenyerét combomnak feszítve, szinte belemászik dühös képembe, úgy ingatja fejét.
- A felállás ezek szerint el lett döntve – kuncog, és íriszeinek mélyén furcsa fény csillan. A büdös életben nem láttam még ennyire lelkesnek és őszintének ezeket a szemeket, és ez megdöbbent. Izaya a nap huszonnégy órájában hazudik, cselez és káoszt szít maga körül, tipikusan az a fajta ember, akinek a szövegéből csak az „és”, „ha” és egyéb kötőszókat szabad elhinni, most mégis… úgy tűnik, boldog és nem szeretne bántani.
- Engedj el! – szólalok meg halkan, a viselkedése teljesen összezavar, és a harci kedvem is kezd meginogni.
- Szeretném, de nem tehetem – rázza meg fejét, sötét tincsei egy pillanatra beárnyékolják tűnődő arcát. – Bántanál, és elrontanád a meglepetésem!
- Miféle meglepetés? – kérdezném, de részéről úgy tűnik le zárta a csevejt, mert éhesen tapad számra, és nyelve incselkedve masszírozza az enyém, miközben karjait nyakam köré fonva, egyre inkább elmélyíti a csókot.
Megremegve hunyom le szemeim, és hagyom az egészet, minél előbb kiéli magát, annál előbb szabadulok tőle. Különben is, semmi esélyem innen lelépni, és, ha már rabság, élvezzem ki, majd elképzelek valakit a helyére legfeljebb. Az oszlopnak döntöm fejem, és az Istenért se nyitnám ki szemeim, mikor elhúzódva tőlem, végig harapdálja nyakam. Izaya csókol, eldobom az agyam! Tenyerei lesiklanak meztelen felsőtestemen, érzem a karcsú ujjait körbefogó gyűrűk hideg karcolását bőrömön, és megremegek, de őt ez látszólag nem érdekli. Ráérősen nyalja körbe felmeredő mellbimbóim, amik a hideg-meleg hirtelen váltakozásától akár üvegvágónak is beillenének már, majd kicsatolja övem, és a cipzár jellegzetes hangja elkeveredik élveteg sóhajával.
Fél szemem résnyire nyitva figyelem, ahogy ledobja magáról a kabátot és a pólót, és a látványtól belém reked a levegő. Tejfehér bőrét itt-ott karcolások és hegek sejtelmes vonalai tarkítják, karcsú nyakából ezüstös lánc lóg izmos mellkasára, rajta egy söröz doboz fém nyitórésze libeg, és erre már akaratlanul is felröhögök.
- Izaya, te szentimentális nyálgép – ingatom fejem szánakozón.
- Most miért? – pislog rám, és elvigyorodik. – Az első közös sörözésünk emléke, de látom, te is emlékszel rá!
- Ne vedd bóknak, te kis szarházi – mordulok fel sértetten, de csak vállat von, és végig simít a fémdarabon, majd tenyerei lesiklanak lapos hasára, és ujjai fürgén gombolják ki nadrágját. Nagyot nyelve figyelem a kimért mozdulatokat, mintha direkt húzni akarná az agyam, és szégyellem veszettül, de el kell ismernem, más helyen, más körülmények között, tényleg szívesen elszórakoznék vele. Előre hajol, és ujjait a nadrágom szélébe akasztva, lejjebb tornázza rólam az anyagot, ami magával húzza alsóm is, és grimaszolok egyet, az előbukkanó, félig merev farkam látványára. Áruló!
Izaya kuncogva dugja ki nyelvét, és mély hangon felnyögve nyugtázom, mikor végig nyalint merevedésemen. Aztán ajkai közé csúsztatva szopni kezdi, bennem pedig egy világ omlik össze, miközben karjaim rángatva, próbálom nem élvezni a körbe ölelő, nedves forróságot. Ez bármelyik eddigi kínzásán túl tesz, és kibaszottul utálom magam érte, de a kicsike nagyon érti a dolgát, és morogva nyalom végig kiszáradt ajkaim, mikor lecuppan rólam.
- Fincsi – törli meg nyáltól csillogó száját, és olyan kéjesen vigyorog, hogy legszívesebben hanyatt vágnám, és megdugnám… jé, nem kinyírnám? Ez új!
Kuncogva csókol meg, és felmorranva lököm szájába nyelvem, édes nyögése fülembe vibrál, és felforrósodik vérem, ahogy egyre vadabbul viszonozom csókjait. Mocorogni kezd, és mire feleszmélek, lecibálja magáról a nadrágot, és hosszú combját átvetve rajtam, ölemre csüccsen. Ágaskodó farka az enyémnek dörgölőzik, és morogva harapok nyakába, túl sok ez már nekem.
- Shizu-chan – sóhajtja nevem fájdalommal elkevert kéjes hangon, és számba csúsztatja ujjait. Bambán meredek rá, és nagyokat pislogok veszett vigyorgásán, majd elfintorodva végig harapdálom ujjait, mire halkan felkuncog. Nyelvem bökdösve incselkedik, miközben néha előre nyomja csípőjét, és hasamhoz préseli lüktető farkam, de olyan kihívóan, hogy csillagokat látok. Aztán kirántja ujjait számból, és terpeszbe csúsztatja lábait, hogy kezét háta mögé tolva, felkészítse magát. Szabad tenyere merevedésemre simul, és minden egyes nyögésre, ami elhagyja ajkait, ránt egyet rajta, a végsőkig feszítve bennem a tűréshatár ingatag vonalát.
- Izaya, engedj el! – hördülök fel, és megrántom a láncokat. Akarom, én akarom… hozzá érni, csókolni és hanyatt vágni… már gondolkodni is képtelen vagyok, nem érdekel, hogy az ellenségem, hogy az előbb még ki akartam belezni…
Most csak Izayát látom, a régi barátom, akivel annyi hülyeséget elkövettünk röhögve, és aki most rajtam nyöszörög teljesen meztelenül, az őrületbe kergetve. Kibaszottul kívánom, és ezt már le sem tagadhatom, lüktető farkam ékes bizonyítéka annak, nagyon is felizgat a viselkedése.
- Talán legközelebb! – búgja mosolyogva, és feljebb tornázza magát rajtam. Nyálamtól sikamlós ujjai végig cirógatják farkam, majd rámarkol és felnyögve mozdulnék alatta, de sajnos, ez a kísérlet is elbukik. Dühösen morogva feszítem meg izmaim, de most teljesen másfajta adrenalin löket kavarog véremben, mint amit megszoktam, és képtelen vagyok szabadulni a húsomba maró fémtől. Kitolja fenekét, érzem, ahogy farkam végig simít a feszes farpofákon, majd makkom a nedves lyukhoz préselődik, és felszisszenek.
- Ülj már rám, a kurva életbe – sziszegem, és legszívesebben magam tennék az ügy érdekében, ha tudnék.
- Türelmetlen, mint mindig – vigyorog rám, és csak azért is, húzza még egy ideig agyam, mire lassan felnyársalja magát. Fájdalmas nyögéssel kapaszkodik vállaimba, és becsukja szemeit, úgy simul hozzám, körmeinek éle bőröm alá hatol, és a fájdalom megrészegít. Csípője lassú hullámzásba kezd, egyre mélyebbre tolva magában farkam, és a fájdalmasan szorító izomgyűrűk satuként fognak körbe.
- Mozogj! – zihálom rekedten, és ahogy erőmből telik, megemelem csípőm. Ha nem hallom, el sem hiszem, hogy Izaya sikítani is tud, pedig tud ám, és még milyen farok-meresztően! – Gyerünk kicsim, ez így teadélután – morgom, és végig harapdálom nyakának ívét.
Ujjai hajamba túrnak, és megemeli magát, majd mozogni kezd, lassanként fokozva a tempót. Elégedetten figyelem rajtam ringó alakját, markolnivaló segge minden mozdulatra megrándul farkam körül, fokozva a szenvedésem, mert nem elég, hogy ide láncolt, így még irányítani sem tudok. Forró lehelete égeti fülem, fogai cimpámba marnak, és sziszegve emelem meg magam újra, tövig nyomulva a seggébe.
- Shizuo – lihegi, és végig karmolja mellkasom, majd reszkető ujjai rátalálnak saját péniszére, és egyre gyorsuló ütemet diktálva, kényeztetni kezdi magát.
- Egy kibaszott kis ribanc vagy – morgom, és felkínált ajkába harapok, éles sziszegését csókjaimmal tompítva. Egyre vadabbul lovagol rajtam, hangja, íze és illata teljesen elkábít, és agyamból minden felesleges gondolat kiürül, ahogy vágytól csillogó szemeibe mélyedve, végig hullámzik testemben a gyönyör édesen mardosó hulláma. Farkam rángatózva adja ki magából a feszültség minden cseppjét, és pár pillanat múlva Izaya is megfeszül, felhördülve élvezi tele tenyerét és hasam, aztán reszketve belém kapaszkodik, és hosszú percekig csak piheg, akár csak én.
A beálló csendben hallom szívem dübörgését, és hirtelen minden olyan valószerűtlenné mosódik, a világ, a gondok és kettőnk örökös rivalizálása is. Furcsa, mintha minden gyilkos ösztön elszállt volna belőlem, és helyükre ugyan nem érkezett semmi, csak megnyugtató üresség, de sosem hittem volna, hogy a bennem tomboló vadállatot másként is meg lehet fékezni, minthogy hagyjam, romba döntse a várost.
A révületből Izaya tér meg először, és fájdalmas fintorral evickél le rólam, majd imbolyogva talpra áll, és rám sem nézve kezdi összeszedni ruháit.
- Mi volt ez az egész? – vetem felé rekedt hangon, és hátra döntöm a fejem. De jól esne most egy szál cigi…
- Búcsú ajándék – mosolyodik el, és mellém guggolva átöleli nyakam. – Egy időre elhúzok a városból.
- Megint milyen szarba keveredtél? – horkanok fel, de nem válaszol, csak hozzám bújik, és puszit nyom arcomra.
- Vigyázz magadra, Shizu-chan – áll fel végül, és szomorúan végig mér. – Ha visszajövök, folytatjuk a háborúsdit – vigyorodik el, és hátat fordítva, megindul a félhomályos raktár vége felé.
- Ha? – kiáltok utána, és magam sem értem, miért aggódok érte. Furcsán viselkedett, furcsán válaszolt, és bár ő mindig is titokzatos alakként él, most nem tetszik a szövege, amit hozzám vágott. Ha visszajön? – Hé, és velem mi lesz? – eszmélek, mert nagyobb gondom is van, mint a hülyeségein filózni.
- Most már el tudod tépni a láncokat, nem? – hallom meg egyre távolodó kuncogását, majd fémes csattanás jelzi, Izaya elegánsan dobbantott.
Morogva feszítem meg karjaim, és a láncszemek szétpattanva engednek végre, ettől kezdve pedig gyerekjáték már a szabadulás. Elzsibbadt lábaim végig masszírozva állok fel, és rendbe szedem szétcsúszott ruházatom, több-kevesebb sikerrel, majd alaposan végig nézem a láncokat. A nehéz lakat, ami összetartotta a sorokat, kulccsal együtt hever az oszlop mögött, valószínűleg a nagy búcsúzás közben nyitotta ki. Megvakarom fejem, és ezzel egy időben éles fájdalom hasít csuklóimba. Morogva elemzem a szétcincált bőröm, amire rászáradt a vér már, és most, hogy a keringésem ismét normál üzemmódra állt, iszonyatosan lüktetnek a sebek.
Tanácstalanul nyúlok zsebembe, és előhúzom a cigim, majd mélyeket slukkolva a parázsló dohányból, lassan kiténfergek az épületből. A homály után szinte megvakít a hirtelen jött napfény ragyogó szikrázása, és tenyerem szemellenzőként homlokomhoz illesztve vizslatok végig az ismerős környéken. Nincs is messze a belváros…
Kótyagosan indulok neki az utcáknak, és csak egy futó gondolat erejéig állapítom meg, kiértem a sétányra már. Hogy megbámulnak és összesúgnak a hátam mögött, nem is érdekel, csak lehajtom a fejem, és megyek tovább, valami végtelen üresség kong bennem, olyan, amilyet még soha nem éreztem. Nincs kedvem verekedni, nincs kedvem kötekedni… semmihez nincs kedvem, csak le akarok feküdni, és pihenni, úgy, amilyen nyugodtan talán még soha nem tehettem.
Ha visszajön… Izaya, te barom, mibe másztál bele?
***
A kocsi fékez, és Tom kikapcsolja a biztonsági övet, majd felém fordulva ismerteti a meló részleteit. Vigyorogva húzom kezeimre a fekete kesztyűt, csak fél füllel hallgatva a szóáradatot, Tom mindig is a végtelen precizitásával tudott az őrületbe kergetni.
Mit kell ezen túltárgyalni? Bemegyünk, szétkapjuk a helyet és addig verjük a dagadt maffiózót, míg ki nem csengeti a tartozását. Nem nagy meló, de mostanában egyre több hasonló esetünk van.
Mióta Izaya dobbantott, - lassan egy hónapja – az egész város a feje tetejére állt. Mindenféle bandák alakultak, a meglévők egymás ellen fordultak, az idegen arcok szép lassan átveszik az irányítást, és megfosztják a helyi maffiát a bevételek nagy részétől. Nem is csoda, ha minden napra akad munkám újabban, de az már nincs ínyemre, hogy lassan a régi ismerőseimet is nekem kell majd szarrá vernem a pénzért, mert a munkában nincs barátság, legalább is, nálam. Nehéz beismernem, de Izaya, mint oszlopos tagja a helyi alvilágnak, képes volt a manipulatív játékaival létrehozni egy törékeny egyensúlyt, ami nélküle szilánkokra hullott és a várost lassan bekebelezi a káosz. Ceh, a kurva életbe, az a köcsög is eltűnt, mint a kámfor, pedig most jól jönne a segítsége. Lehet, hogy egy aljas csótány, de kell ide, mert a maroknyi banda, a régi motorosok velem az élen, már nem tudják tartani a látszatot. Márpedig, ha a lepel lehull, a színjáték is véget ér, és a zsernyákok két kézzel fognak kapni az alkalmon.
- Hé, figyelsz te rám? – lök oldalba Tom, és elhúzza száját.
- Jah, szedjük szét a házat! – vigyorodom el, mert dacára a gondoknak, a balhé még mindig az életem része. Kivágom az ajtót, hogy bele remeg a jármű, és kis híján a vállamra veszem az egészet, a nagy lendületben.
- Ááá, a kocsim – vonyít fel társam, és ájulás közeli állapotban simogatja a szürke fényezést.
- Baszd meg a Priusod, ez nem emberre lett tervezve – masszírozom vállam, és csak azért is, jól bevágom magam után az ajtót. Tom hőbörögve magyarázza a környezetbarát autók előnyét, de nagy ívben leszarom.
A kóceráj előtt megállva, talpam a falapnak feszítve rúgom be az ajtó, és a hatalmas robajjal együtt érkezem az italpult elé. A csapos remegve mászik fel a polcokra, lelökve pár üveget, és Tom azonnal kérdőre vonja. Míg azok ketten eldiskurálnak, én lerendezem az előrohanó testőröket, és démoni vigyorral képemen, bemasírozom a hátsó részleg egyik eldugott szobájába.
- Tadaima! – üvöltöm, és az előzőleg a folyosóról összeszedett kávégépet szépen ívelve behajítom a szoba közepére. A zsíros képű tulaj remegve ugrik félre, és nagy szemeket meresztve kapaszkodik a bőrfotel támlájába.
- Okaeri, Shizu-chan! – érkezik a válasz, és egy pillanatig döbbenten nézek farkasszemet a vigyorgó alakkal.
- Izaya! – mordulok fel, és feltűröm az ing ujjait. – Hogy kerülsz te ide? Várj, leszarom! Van egy kis elszámolni valónk – mennydörgöm, és két lépéssel vágok át a szobán, hogy átugorva a fotelt, a falba préseljem a kis szutykot. Nagyot nyekkenve épül be a téglák rései közé, és krehálva ragadja meg csuklóm, de ellökni már nem tudja. Eszelősen szorongatom torkát, és az elmúlt hetek minden feszültsége felszínre tör bennem.
- Shi-zu-o – leheli, és vadul integetni kezd arcom előtt. – Csak egy szóra, kérlek – motyogja, és magam sem tudom miért, de engedek a szorításból.
- Na, dalolj szépen, kicsikém – fújok, és remegve várom, mit akar mondani, mielőtt kinyírom.
- Én is örülök, hogy látlak – veszi lazára a figurát azonnal, és megforgatom szemeim. – Viszont, az idő nem alkalmas a magánügyeink rendezésére.
- Nem hagylak futni, most nem – sziszegem képébe, és szabad tenyerem feje mellett csattan a falon. – Sok mindent akarok leverni rajtad, te mocsok!
- Tudom – vigyorodik el, és addig mocorog, míg csípője az enyémnek nem feszül.
Felmordulva mélyedek kacér tekintetébe, és egy pillanat alatt éled újra bennem minden kép, amikor vele… na, baszd meg, ez most nem hiányzott! – Jó nagy szarba kerültetek, mióta leléptem, és azért jöttem, hogy kipucoljam a várost az idegenektől, de… ebben segítened kell, és minden mást csak utána – suttogja már-már ajkaimba, és nagyot nyelve lököm el magam tőle, mielőtt olyat tennék, amit megbánok. A kis szarházi, megint eléri, amit akar… olcsó trükkökkel kábít, és mindig célt ér, most pedig én is hasra estem előtte, pusztán csak azért, mert megdugtam egyszer. A rohadt életbe, miért nem tudom elfelejteni már?
- Nem játszom veled egy csapatban – morgom résnyire szűkült szemekkel. – Hülyíts mást, én nem dőlök be többé neked. Mi a garancia rá, hogy nem fordulsz végül ellenünk? Különben meg, nem miattad vagyok itt, dolgozom – zárom le a traccs partit, és a megszeppent tulaj felé fordulok.
- Izaya? – robog be Tom, és mintha csak tőlem akarná védeni, azonnal kettőnk közé ugrik. – Változott a terv! – közli kimérten, és felvonom a szemöldököm.
- Elmagyarázná valaki, mi a kínkeserves ménkű folyik itt? – dohogok, a helyzet egyáltalán nem úgy alakul, ahogy szerettem volna.
- Ikebukuro összefog, már megállapodtam néhány fejessel – fonja mellkasa elé karjait Izaya, és komorrá vált arckifejezéséből ítélve, most tényleg nem viccel.
- Teszek rá, mit csináltok – vonok vállat, és megveszem az irányt az ajtó felé. – Nem érdekelnek a játékaid, és legközelebb kicsinállak, ha meglátlak! – vetem még felé, és forrongó indulatokkal lelkemben, kiveretek a lebujból.
*
A sushi bár kellemes légkörében támasztom a pultot, és nem kerüli el a figyelmem, mennyire kihalt a hely. Az elmúlt napokban kész háborús övezetté vált a város, Izaya nem viccelt, minden kapcsolatát mozgósítva, neki álltak a tisztogatásnak.
Az összes spanom, még Celty is kiveszi a részét a muriból, de semmi kedvem banda-háborúzni, megint.
Szarok bele, elcseszett egy időszakon vagyok túl, de semmi nem lett jobb. Na, és ha ez nem elég, az a patkány megint itt cselleng, de persze most úgy védik, mint valami királyt, Ikebukuro fejedelmét… pedig, hogy lázongtak ellene. Furcsa az élet, és a szükség, ami egyik napról a másikra változásokat hozhat, és ellenségből baráttá teheti az embereket. Cöh, nem, én nem változtam meg… a történteket ugyan nem tudom kitörölni a fejemből, és minden egyes reggel, mikor meredező szerszámmal ébredek, tudom, hogy vele álmodtam, de nem akarok semmit tőle, és legszívesebben még mindig kicsinálnám őt.
Fehér lap csúszik látóterembe, és unottan meredek a számlán sötétlő összegre, majd kicsengetem a zsetont, és fáradt sóhajjal távozom a kajáldából. A fülledt nyári éjszakában sejtelmesen kavarognak az indulatok, szinte érzem, hogy forr a levegő, és kigombolom ingem nyakát, fojtogató a látszat világ.
Mert a tudatlan civilek továbbra is elözönlik az utcákat, a fényárban fürdő belváros nem kíván foglalkozni a határain dúló harcokkal, és hányingerem lesz, ha csak végignézek a mosolyogva andalgó tömegen. Mit tudnak ezek, az város igazi arcáról? Pofáznak és pletykálnak, megbámulnak engem is, ahogy a többi legendás nevű alakot körülöttem, de fogalmuk sincs, milyen kemény az az élet, amit mi folytatunk, lenn a sötétben és fenn a fényen egyaránt, ügyelve a törékeny békére, ami egyre inkább megszűnni látszik.
Morcosan pippantok rá egy cigire, és igyekszem minél messzebb kerülni a forgatagtól, nincs kedvem a csillogáshoz, ha úgy sem lehet benne részem. A távolból motorok hangja visszhangzik, újabban sok ilyen banda garázdálkodik az utakon, de ezek közül egy szörnyen ismerősnek hat, és egyre közelebb ér hozzám.
Megtámaszkodom a szalagkorláton, és nem kell sokat várnom, hogy Celty csikorogva fékezzen mellettem.
- Mi van? – intek felé, mire előkapja telefonját, és sietve gépelni kezd.
- Nekem dolgom van a randalírozókkal, de Izaya-chan összeakaszkodott pár újonccal, lent a töltésnél – olvasom szavait, és megvonom a vállam.
- Leszarom – morgom unottan, és felegyenesedve méregetem a bukón meredező macska füleket.
- Kölykök vannak vele, a régi Sárga Kendősök vezetője, a Dollars-os fiú, meg a démon lány!!! – pötyögi, és igen, tudom, hogy a három felkiáltójel részéről ordítás akar lenni.
- És mit akarsz, loholjak oda, és játsszam el a hőst?
- Igen!!! – válaszolja, és idegesen háta mögé pislog. A kanyaron túl felvillannak a fényszórók, és a motorok dübörgése fülsértővé válik. A megvadult banda ordítva és fütyülve közelít, Celty-t akarják, de szerencsétleneknek még fogalmuk sincs, kivel kezdtek ki. Nála jobb sofőr nincs a világon, és a telefon kijelzőjén megjelenő smiley alapján, kis barátnőm nagyon is élvezi a város megmentésben vállalt szerepét.
- Legyen – adom meg magam, és elnyomom a csikket. – Vigyázz magadra! – ordítom, mert a fekete bestia már felnyerítve kaparja az aszfaltot, és Celty másodpercekkel később már csak egy összemosódott, fekete paca a kivilágított autóút közepén.
Megrázom fejem, és figyelmen kívül hagyva a mellettem elberregő kisebb hadat, megindulok a régi töltés felé. Minél inkább magam mögött hagyom a várost, annál inkább gyérülnek a fényt biztosító lámpák, és a sötét némaság nehéz súlyként telepszik mellkasomra. Nem szeretem ezt a környéket, még nappal sem, van valami bizarr kisugárzása, mindig néma és kísérteties, mintha legalább is temetőben sétálnék, és cseppet sem lesz barátságosabb a tudattól, hogy évekkel ezelőtt egy késelő gyilkos garázdálkodott erre.
Na, szép, a végén kiderül, hogy beszari vagyok! Megrázom magam, és emelt fővel folytatom az utat, míg a távolból meg nem hallom a kiáltozásokat. Szép kis tömeg gyűlt össze a meredek lejtő alján, és egyre inkább elszabadulni látszanak az indulatok. Megerőltetve szemeim, fürkészem az alattam kavargó bandákat, innen úgy festenek, mint egy nyüzsgő hangyaboly, csak lényegesen hangosabbak és veszélyesebbek.
Hümmögve veszem le a szemüveget, és eligazítom ujjaimon a kesztyűt, majd lassan megindulok a domboldalon. Talpaim alatt puhán süpped be a szél borzolta fűtenger, és felnézve a felettem sötétlő égboltra, elmosolyodom. A csillagok halovány pislákolásának látványa elűzi komorságom, és mély levegőt véve lódulok neki a maradék pár méternek, hogy csatakiáltásban kitörve ugorjak a legnagyobb kavarodás kellős közepébe.
Meglepetésem ereje elsöprő, csak úgy, mint a sebtében kiosztott pofonjaim a mellettem állóknak, és vigyorogva biccentek a leszakadt állukat igazgató kölykök felé.
- Shizuo, de rendes, hogy beugrottál – flegmáskodik Izaya, de már mellettem is áll, kése fenyegetően csillan meg hosszú ujjai között.
- Bekussolnál a harc végéig? – morgok rá, most nincs kedvem vele enni a kefét.
- Minek jöttél? – kérdez vissza azonnal, és míg a meglepődöttségből lassan felocsúdó bandát fürkészem, a három kölyök is felsorakozik mellénk.
- Mert téged, csak ÉN nyírhatlak ki, szívi – mordulok fel, és értetlen képét elnézve tudatosul csak bennem, mit mondtam. – Eh, a fene egyen meg, pofa be! – lököm meg lazán, és „barátságos” mosolyt villantok a támadni kész csordára, majd elrugaszkodom.
Öklöm előre lendül, telibe kapva az első arcot, és az ujjaimra fröccsenő vér látványa megrészegít. Eszem vesztve sorozok mindenkit, aki az utamba áll, rég nem érzett elégedettséggel töröm be az orrokat, és taposom bele a földbe a hülye fejeket, miközben hátam mögött a buzgómócsing bagázs is alaposan bele lendül a balhéba.
Izaya folyamatosan nekem háttal küzd, figyelve a kölykökre, akik bár derekasan kiveszik a részük a pofon osztásból, láthatóan kezdők még e téren.
Felém lendül egy baseballütő, és kitérve a csapás elől, elrántom az útból a mafla kis dögömet is, még csak az kéne, hogy más lékelje meg a kibaszottul okos fejecskéjét. Élveteg vigyorral kapaszkodik belém, és komolyan, ha nem lennénk ilyen szar helyzetben, esküszöm, őt verném rommá… vagy inkább… Nem, ez most nem tartozik ide!
Elhessegetem fejemből a gondolatot, és mivel képtelen vagyok tisztán látni vele kapcsolatban, fortyogó dühöm - ellene és önmagam ellen is, - rázúdítom a maradék, még harcképes suttyókra. Egész testemben remegve megyek előre, már nem látok, homlokomból szivárog a vér, bekaptam pár ütést én is, de meg sem éreztem. Hozzászoktam már ehhez, és minden ellentámadás csak egyre inkább feltüzel, míg végül már csak én fight-olok, és lenyomva az utolsó tagot is, zihálva torpanok meg. Izaya karba tett kezekkel méreget, a kölykök arcán ott ül a döbbenet, és végig nézve a füvön nyöszörgő alakokon, győztes vigyor csúszik számra.
- Ha még egyszer ide jöttök – lép előre Izaya, és belerúg a vezérbe, - nem ússzátok meg ennyivel! Ikebukuróban nem tűrjük a hozzátok hasonló söpredéket, tata!
- Világosak voltunk? – lép előre a szöszi kis srác. – A bandák fejei megvédik a placcukat – közli elszántan, és komoly képét elnézve, elkap a röhögő görcs. Apám, a fűből nem látszik még ki, de máris azt hiszi, ő a valaki. Van benne spiritusz, nem vitás, és egyszer biztos méltó utódunk lesz, de egyelőre még mi vagyunk a királyok, Izayával, Celty-vel, Simonnal és Tommal, és minden elszánt szemét alakkal, akik, bár rendre széttúrják a környéket, a várost egy emberként imádják és védik.
- Értettük – nyöszörög a pasas, és négykézlábra emelkedve igyekszik eliszkolni a helyszínről. Társai fájdalmas sziszegések közepette követik, a véráztatta föld lassan ismét elcsendesül, és csak kis csapatunk marad a néma félhomályban.
Valahonnan távolról felhangzik Celty motorjának győztes dübörgése, és elégedett vigyorral fordulok a társaság felé, de félúton megáll a mozdulat. Izaya kése centikre az arcomtól, sötét szemeiben megfejthetetlen indulatok kavarognak, és kölykök felnyikkanva ugranak mellém, mintha legalább is szükségem lenne a védelmükre.
- Kicsi Izaya – vigyorodom el, és megragadom csuklóját. Hang nélkül tűri, hogy kicsavarjam kezét, és hátának simulva, fülébe suttogjak. – Jössz nekem egy bocsánatkéréssel, és még sok egyébbel is, de nem itt, és nem így – lehelem fülébe, hogy a kölykök ne hallják, és érzem, ahogy megborzong hangomtól.
- Shizuo-san! – szólal meg a lányka, és vörös íriszei parázsló rubinként fúródnak tekintetembe. – Nem lehetne, hogy csak ma, a győzelmünk örömére, nem ugratok egymásnak?
- Sajnálom kicsi, de én nagyon is neki akarok ugrani – vihogok fel, és megragadva a keskeny csípőt, kezdem navigálni Izayát. – Jó buli volt, máskor is összehozhatnánk egyet – vigyorgom döbbent arcukat nézve, és lassan felkaptatunk a töltés tetejére.
- Shizu-chan – törleszkedik hozzám a kis mocsok, nyávogássá vékonyodó hangja elég ahhoz, hogy farkam érdeklődve felkapja fejét gatyámban. – Most merre? Nem úgy volt, hogy kinyírsz?
- De, igen – bólintok komolyan. – Csupán annyi változott, hogy más módszerrel akarlak sírba vinni, cicus – morgom, és felvonom szemöldököm, mikor tenyerét seggemre csapja.
- Király, essünk neki – búgja, és lábujjhegyre állva, beleharap fülembe. – Nem hittem volna, hogy segítesz nekünk.
- Én sem – dünnyögöm, és előhalászom cigimet. Ráérősen gyújtok rá, majd kifújva a füstfoszlányokat, ismét megindulok.
Izaya csendesen követ, kezét lengetve ugrál a macskakővel teleszórt úton, és pontosan úgy viselkedik, mint egy idióta. Mindig úgy viselkedik. Legyen szó harcról, bosszúról, vagy akár csak evésről, a kis hülye mesterien képes álcázni valódi szándékait, és aki nem lát be az álarc mögé, csúfos véget érhet. Heh, saját tapasztalat… azt hiszem, soha nem fogom tudni megbocsájtani neki az árulását, még akkor sem, ha most képes vagyok viszonylag emberien viselkedni mellette, bár… ez is inkább a kanosságom számlájára írható csupán.
Elmélkedésemből kiszakadva nézek fel az ég felé törő bérházra, és belököm a bejárati ajtót. A liftben állva, nekidőlök a fényes lapnak, és becsukom szemem. Mit a francot csinálok? Izaya mellettem dallikázik, de hirtelen megérzem nyakamba csimpaszkodó karjait, és felmorranva ölelem magamhoz karcsú testét, ahogy nyelve utat talál az enyémhez. Ja, persze, dugni akarok… vele… Ez kész röhej, de már ez sem érdekel, akarom őt, és a holnap gondolata egyelőre nem érdekel.
Szédelegve zuhanunk ki a liftből, egyenesen neki csapódva a folyosó falának, de egy pillanatra sem eresztem el száját, úgy húzom magammal lakásomig. Míg a kulcsokkal babrálok, ő már ingem tépi, tenyerei végig siklanak hasfalamon, és benyitva az ajtón, lendületből érkezünk az előszoba padlójának szívélyes ölelésébe.
- Tényleg ki akarsz nyírni! – közli sértetten, és lelök magáról.
- Az is be van tervezve, ne aggódj – legyintek nemtörődömül és felpattanva, őt is magammal rántom.
- Vérzel – közli a nyilvánvalót, és végig simít homlokomon. – Merre van a fürdő? – kérdi, de választ sem várva ragadja meg kezem, és vonszol végig a lakáson. Megtalálva a jeles helységet aztán, megadóan tűröm, hogy az elsősegély dobozban fellelhető összes löttyel végig mossa a pár centis karcolást, és végül megtörölje arcom. A kád szélén ülve méregetem alakját, és egyáltalán nem értem, semmit nem értek már…
- Izaya – morgom halkan, mire felém fordul. – Mégis, mi a faszt művelünk, he?
- Elmélyítjük a barátságunk? – vihog fel cinikusan, és elém lépdel. Hajamba borzolva hajol le hozzám, és végig csókolja ajkaim, bennem pedig elemi erővel támad fel a vágy újra. Kell nekem, még, ha nem is tudom miért. Felpattanok, és seggébe markolva emelem fel, mire kuncogva csípőm köré fonja lábait, és hagyja, hogy a hálómba trappoljak vele. A kopott ágy sokat megélt rugói keserves nyikorgással süllyednek be alattunk, és megvadulva szaggatom le az utamba akadó ruhákat magamról és róla is.
Élveteg vigyorral karolja át nyakam, csípőjét előre tolva dörgölőzik hozzám, mint egy kiéhezett vadmacska, és szédülve tapadok ajkaira. Marcangoló csókjaitól beremeg a farkam, ami már kínzón lüktetve feszül alhasamnak, és minden egyes mozdulatra végig súrolja az övét. Elszakítom magam tőle és feltérdelek, dereka alá nyomva tenyerem, vágom hasra és csípőjét megragadva emelem meg kissé.
Felém fordítja fejét, a sötét szemekben szikrázik a vágy, és egy pillanatig csak bámulom, képtelen vagyok mozdulni. Az ablakokon beszüremlő kevéske fény ezüstös lepelbe burkolja megfeszült testét, az árnyak sejtelmes táncot lejtenek tenyereim alatt izzó, selymes bőrén, és most először látom ezt az arcát, amit mutat. Boldog, elégedett… de nem a megszokott módon, sokkal több van a mosolya mögött, mint amit képes lennék felfogni, és megborzongva simulok hátához, végig csókolva vállainak vonalát.
- Mi van? Máris kikészültél? – kérdi vihogva, és kitolja felém hátsóját.
- Csak szeretnéd – dünnyögöm rekedten, és belemarkolok seggébe, mire megrezzen. Átnyúlok felette, és az ágy szélére dobott nadrágomból elővarázsolok egy óvszert, és hátára teszem a műanyag lapocskát. Értetlenül néz rám, de nem hagyom kétségek között, szétfeszítem farpofáit, és nagy adag nyálat csorgatok a keskeny résbe, majd ujjaimmal szétmaszatolom ánusza körül. Sóhajtva támaszkodik meg könyökein, és ellenkezés nélkül tűri, hogy belé csúsztassam ujjaim, ollózva tágítva a rózsaszín lyukat. Kéjes nyögéseitől megremeg testem, úgy érzem, mindenem ég, izmaimban lángolva száguld az adrenalin, elbódítva és teljesen eszem véve. Abba hagyom az ujjazást, és sietősen igazítom magamra a gumit, majd megragadom csípőjét, és térdemmel szétfeszítem combjait.
- Na, hagy halljam a hangod – morgom kiszáradt torokkal, és egyetlen kemény lökéssel merülök el benne, majdnem tövig húzva magamra megvonagló testét. Sikolya élesen szánt végig a fülledt levegőben, fájdalmas nyöszörgéseinek utórezgései teljesen beindítanak, és lihegve nyomom le, egész súlyommal a matracba préselve. Mellkasom hátának simul, alattam minden lökésre ívbe feszül teste, nyögései megállíthatatlanul szakadnak fel torkából, egyre inkább az őrület felé űzve.
Az izzadtság lassan végig csorog arcomon, ágyékom hangos csattanásokkal csapódik seggének, és önkívületben döföm magam egyre mélyebbre a forróságban, miközben vállat harapom és csókolom, egyszerűen képtelen vagyok gátat szabni a bennem gyülemlő feszültség szikrázó áradatának. Nevem sikoltva veti hátra fejét, eddig görcsösen remegő ujjai párnám kezdik tépni, és a huzat megadva magát erejének, enged végül. A vad iramtól forrongó levegőben, mint puha hópelyhek, kavarognak alá a pihetollak, és prüszkölve fúrom arcom nyakának hajlatába, állkapcsom összeszorítva kefélem reszkető testét, hagyva, hogy karcsú ujjait összefűzze az enyémekkel.
Az ezüst gyűrűk belevájnak bőrömbe, szorításától elzsibbad a kezem, de képtelen vagyok foglalkozni ezzel, csak becsukom szemeim és lihegve dugom, már-már emberfeletti tempót diktálva. Az orgazmus kéjes érintései végig bizsergetik testem, és hörögve vetem hátra fejem, mikor szétrobban bennem a gyönyör. Szédülve harapom a levegőt, izmaimban jóleső fáradtság zubog végig, és kicuppanva a formás kis seggből, hanyatt vetem magam az ágyon. Alkarom homlokomra simítva fekszem, és várom, hogy a plafon abba hagyja a hintázást, bassza meg, tényleg szédülök.
Izaya mocorogva bújik hozzám, arcán elterül egy jóllakott vigyor, és ujjait végig futtatva hasamon, leügyeskedi rólam az óvszert, majd elhajítja a szoba másik végébe.
- Ugye tudod, hogy te fogod összeszedni onnan? – fújok egyet, de igazából, teszek rá, mit és hova dobál pillanatnyilag.
- Legyen – von vállat, és felemelkedik. Könyökére támaszkodva néz le rám, és mintha némi sértettség suhanna át arcán, mikor megszólal. – Tényleg egy vadállat vagy!
- Azt hittem, ezt eddig is tudtad – mosolyodom el, és érdeklődve figyelem, ahogy fölém mászva, csípőmre nehezedik. Az alattunk nyüzsgő város fényei belopakodnak a szobába, és végig siklanak alakján. Nyakában megcsillan az ezüstlánc és a rajta lógó sörnyitó, és tűnődve nyúlok fel érte, hogy ujjaim közé vegyem. Emlékeimben újjá éled a kép, ahogy a híd keskeny korlátján egyensúlyozva koccintunk a dobozos sörökkel, és vigyorgunk, mint két idióta. Mennyire más volt akkor, mennyivel könnyebb minden. – Miért mentél el? – szakad ki belőlem a kérdés, amivel láthatóan meglepem.
- Mert azt akartam, hogy teljes és boldog életet élhess – hazudja teljes átéléssel, mire felmordulok. Combjaiba kapaszkodva ülök fel, eligazítva magamon, és komolyan meredek huncutul csillogó szemeibe.
- Aha, és most az igazat, cicus! – ölelem át derekát, és neki dőlök az ágytámlának.
- Komolyan érdekel? – kérdezi, és felvéve egy tollpihét, végig cirógatja orrom. – Volt egy kis gondom az egyik yakuzás összekötőmmel. Ennyi!
- Ezért tűntél el egy teljes hónapra? – mordulok fel, és elfújom a kezében tartott pelyhet. – Inkább valld be, hogy untad a banánt és elhúztál nyaralni – ciccegek, egyáltalán nem győzött meg.
- Jó is lett volna – sóhajt, és átkarolja nyakam. – Sajnos most tényleg igazat mondok, még, ha nem is hiszed. Rezgett a léc a talpam alatt, és, ha nem lennék egy stratégiai zseni, most nem rajtad ücsörögnék, Shizu-chan – búgja édesen, és csábosan megrebegteti pilláit.
- Persze – hagyom rá. – Mióta kitetted innen a lábad, felfordult a város – dünnyögöm, bár gondolom, erre már ő is rájött.
- Vettem észre – bólogat vigyorogva. – Kellek én ide! Egyedül úgysem mész semmire, szöszi, de megható, hogy aggódtál értem.
- Aggódott a fene – mordulok fel, és leemelem magamról. Engedelmesen nyúlik el az ágyon és magához húz, úgy ejti mellkasomra fejét. Tarkóm alá csúsztatom kezem, a másikat csípőjére simítom, és meredten bámulok a félhomályba pár percig, mielőtt újra megszólalnék. – Leszarom, hogy megdugtalak, Izaya, és nem érdekel, mit hiszel vagy gondolsz rólam, semmi nem változott. Továbbra is utállak! – dünnyögöm álmosan, és becsukom a szemem.
- Pont ettől szép a kapcsolatunk, Shizu-chan – kuncog fel, és megpaskolja hasam. – Én is szívesen beléd mártanám a kést, ha nem keféltél volna rommá és fáradtam volna el ennyire.
- Miben is? Csak én melóztam, cica – ásítok elégedetten. – Mindegy, holnaptól folytatódik a háborúnk!
- Úgy legyen – hümmögi vontatottan. – De kizárólag egy reggeli menet után – jelenti ki, mire elvigyorodom.
Megsimogatom hátát, és az idő megáll körülöttünk. Fáradt vagyok, de álom mégsem jön a szememre, Izaya bezzeg már húzza is a lóbőrt. Egyenletes szuszogását hallgatva nézek le nyugodt arcára, és még mindig nem értek semmit. Úgy bújik hozzám, olyan nyugodt szívvel és ösztönösen, mint aki egyáltalán nem tart attól, hogy megfojtják álmában. Pedig megtehetném, itt lenne a lehetőség végre, bosszút állni az árulásáért a temérdek bosszúságért, amit okozott nekem, mégsem megy. Talán igaza van, talán pont így jó ez, nekem is, neki is…
Ha nem lenne, unatkoznék, ha nem ismerném, szegényebb lennék, ha elveszíteném… nem tudom, mit tennék.
Valamilyen szinten szeretem, és azt hiszem, ő is így van ezzel, különben nem lenne most itt, velem. Évek óta bosszantjuk egymást, és próbáljuk kinyírni a másikat, és észre sem vettem ez idáig, hogy a véresnek tűnő hadakozás már gyerekes versengéssé csitult. Hány alkalommal kaphattam volna el, és téphettem volna le a fejét, mégsem tettem, és ő sem bántott soha komolyan.
Folyt a vér, eltört pár csont, és minduntalan elküldtük egymást a picsába, de megölni… nem hiszem, hogy tudnám. Kell nekem, mert ő az egyetlen, aki igazán ismer, akibe kapaszkodhatok és nélkülem ő is magányos lenne itt. Furcsa egy pár vagyunk, de egymáshoz tartozunk, mert összeköt minket a sors vörös fonala, és különben is, ebben a városban senki nem normális.
Az igazi érzések és gondolatok a látszat mögött rejtőznek, mint esetünkben is kiderült, de aki elég kitartó és képes látni, nem csak nézni, meglátja mindazt, amit még önmagunk elől is megpróbálunk eltitkolni.
Mindettől eltekintve persze utálom, és az agyamra megy, de mellette önmagam lehetek, és a kettős mérce megléte már új távlatokat nyithat meg előttünk.
Ha meg nem, hát kibelezem… holnap. Miután megdugtam, kétszer… na, jó, lehet holnap után inkább… vagy majd, egyszer…
-oOo-
A város felett ragyogó sugarait ontotta a nap, és a kellemes nyári délelőtt melegében élettől vibrálva hullámoztak az utcák. Emberek ezrei taposták a kopott járdák sokat látott aszfaltját, és az idill szinte tökéletesnek hatott. A kávéház előtt azonban, hirtelen felbolydult a tömeg, valahonnan egy ital automata emelkedett fel, és hangos robajjal süvített át a nézősereg feje felett. Elfojtott káromkodások és tapsolás hangja keveredett a hangzavarba és az ég felé kavargó porfelhőből egy vigyorgó alak robbant ki. A meleg szellő meglobogtatta a kabátja szélén hullámzó prém szegélyt, sötét szemei mélyén ravaszság csillogott, és kecses ugrásokkal kerülte ki a háta mögül záporozó útjelző táblák sokaságát.
- Izaya! – mennydörgött fel egy mély bariton, és az aláhulló porból lassan kisétált egy szőke hegyomlás. Fekete filccel összefirkált napszemüvegén vészjóslóan csillantak meg a fények, és komor arcán gyilkos vigyorral közelítette meg az időközben megálló férfit.
- Szerintem csak jobb lett – vont vállat a pasas, és kiöltve nyelvét, rábökött a szemüvegre.
- Ezért megdöglesz! – hörögte Shizuo, és meglengette a kezében tartott Stop táblát.
- Köszi, ma inkább nem akarok – vihogott fel Izaya. – Vár a fodrászom, nem késhetek – dobott csókot a szőke felé, és sietve beugrott a mellékutcák egyikébe. Shizuo megvadulva eredt utána, kezében keservesen lobogott a tábla, és mit sem törődve a riadtan félre ugráló sétálókkal, habzó szájjal üvöltözve követte a feketét. Még az sem tűnt fel neki, hogy kis híján elsodorta a három bámészkodó kölyköt, akik még épp időben ugrottak félre a szőke tornádó elől.
- Ezek sosem nőnek fel – ingatta fejét Kida, és elhúzta száját.
- Az nem baj – legyintett Mikado. – Ezért szeretjük őket, nem?
- Van benne valami – bólintott a szőkeség, és megigazította nyakkendőjét. – Én minden esetre nem leszek ilyen idióta, ha felnövök – toppantott dacosan.
- Az majd kiderül – emelte fel mutató ujját játékosan Mikado.
- Pasik – sóhajtott fel egykedvűen a mellettük ácsorgó Anri, és halványan elmosolyodott. – Nem megyünk enni?
- Irány a sushi bár! – kiáltott fel Kida, és összekarolkozva barátaival, megindult a kirakatokkal övezett utcán.
Alakjuk lassan elveszett a tömegben, a mindennaposnak számító balhé után hamar helyre billent a köz kedélye, és ment minden tovább, mintha mi sem történt volna. A szökőkút peremén egymást túlharsogva trécseltek a kamaszok, mobiltelefonjaikat lengetve mutogatták egymásnak a legújabb képeket Shizuo és Izaya balhéjáról, vagy épp a fekete motorosról.
A kereszteződésnél nagydarab néger osztogatott kuponokat, a frászt hozva az emberekre, és harsány hangja betöltötte a környéket. A villogó jelzőlámpák fényében egy szürke furgon vesztegelt, sofőrje fejét fogva ordibált az előtte keresztbe álló autó, rasztás hajú tulajával, teljesen lebénítva a közlekedést. A dugóban veszteglő autók között briliáns ügyességgel lavírozott el a fekete motor, dübörgésére egy pillanatra alábbhagyott a zsivaj, és a fényképezőgépek kereszttüzében elszáguldó alak barátságosan intett egyet a szemüveges dokinak, aki vágyakozó mosollyal fordult a nő után, majdnem bele gyalogolva egy fedél nélküli csatorna lejáratba.
Minden ment a megszokott kerékvágásban, az idiotizmus szépen burjánzott, dacára a veszélyeknek, és senki nem tette fel a kérdést, lehetne-e ez másként? Nem volt szükség rá, pontosan tudták, nekik így jó, az unalmas hétköznapok ismeretlen fogalmát szőnyeg alá söpörte a város, ami mohón bekebelezte mindazokat, akik első tévedésükben bele szerettek. Ikebukuro káosza maga volt az utópia, ami biztos pilléreken nyugodott, hála az önfeláldozó hőseinek, akik imádattal taposták utcáit és élték nem épp szokványos életük, hol együtt, hol külön, de a bajban mindig egymás mellett állva.
|
