Leírás:
Anime: Kuroko no Basuke
Karakter: Kise Ryouta
Műfaj: Angst, drámai, hétköznapi élet, jövő.
Figyelmeztetések: Shounen ai, angst.
Ismertető: Nem írnék a történetről semmit, csak hogy nem véletlen van kinn az Angst, mint figyelmeztetés, aki nem szereti, az ne olvassa, mert ha a szándékom célt ér, akkor ez nem csak nekem lesz zsebkendősen megszenvedett történet, de az olvasókat is könnyre fakasztja - már aki olyan bőgős típus, mint én, mert én nagyon az vagyok >.<.
Még valami: címet sosem tudtam és a mai napig nem is szeretek adni, előre is gomen a vacakságáért ˇˇ'
Ajánlom senpainak, mert türelmetlenül ostorozott miatta, mégis két hónapba telt ezt keveset is összehozni, és ajánlom mindenkinek, aki szereti a Kuroko no Basukét, az angstot, és a KisexKasamatsu párost. ^^
------------------------------------------------------------------------------
Már biztosan nem emlékszel rá, mennyire rettegtem mindig is attól, hogy elveszítelek. Tengernyi lehetőség futott át többször is az agyamon, amelyeket hol szelíd rosszallással, hol sértődött hevességgel hessegettél messze, újra és újra elismételve a hivatalosan ki nem mondott fogadalmunk.
De legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam egyszer sem, hogy így veszítelek el, tehetetlenül nézve, ahogy egyre szorosabban fog kebelére.
Már eltűnt az illatod a lakásból, s hiába fekszem be az ágyba magányosan, s csukom le szemem kétségbeesetten, már nem ölelsz körbe. Eltűnt illatoddal együtt az érzés elevensége is, hogy mellettem voltál valamikor.
Pedig azt ígérted: míg a halál el nem választ...
* * *
Fáradt megtörtséggel ülök be a taxiba.
- Indulhatunk? - kérdezi ma valahogy felettébb gyengéden megszokott sofőröm. Már nem kérdezi, hova. Rég ismerjük egymást, mindig ő fuvarozgat mindenhova. Benne megbízok, jó ideje nem ad ki semmilyen bizalmas információt még a legrámenősebb és legtöbbet ígérő újságíróknak sem.
- Hai - felelem, s azonnal egyesbe teszi a váltót, miközben kiteszi az indexet.
- Hát az a csomag? - kérdezi, próbálva beszélgetést kezdeményezni, hogy legalább kicsit elterelje a gondolataim.
- Holnap lesz a születésnapja - felelem, s az ajkamba kell harapnom sűrűn pislogva, hogy megfékezzem az előbuggyanni készülő könnyeket. - Torta - teszem hozzá még, nagyot nyelve. Elszégyelli magát, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam. Sosem szerettem, ha körülöttem az emberek szomorúak.
- Meg akarod nézni? Én csináltam - csalok némi műmosolyt a szám szélére. Olyan rég mosolyogtam már úgy igazán, észre sem veszi senki, hogy egy csepp igazság sincs eme gesztusomban.
- Tényleg te készítetted? - fordul hátra a piros lámpánál, s megvizsgálja. Nem valami szép, hiába néztem sok videót. Egyszerűen nem láttam rendesen a könnyeimtől egyszer sem. Bár tény, akkor sem, mikor készítettem.
- Ühüm - bólintok látszólag a csálé, pockyval díszített túrótortát nézve, majd ömleni kezd belőlem a szó. Egyszerűen muszáj kibeszélnem magamból, mert megfojt. - Egyszer megemlítette, hogy a saját készítésű torták mindig finomabbak. Akkor határoztam el, hogy egyszer csinálok neki, de valahogy mindig túl elfoglalt voltam. Azt hiszem, elég csúnya kritika saját magamtól, hogy csak most jutott rá időm, pedig... - már mondhatni teljesen mindegy.
- Az ember sokszor szalaszt el dolgokat, emiatt ne bánkódj, inkább gondolj arra, amit együtt éltetek meg, a sok közös, boldog emlékre.
- Hai... - feszül ökölbe a kezem. Valóban azokba kellene kapaszkodnom, de egyszerűen csak még jobban fáj a jelen tőlük.
Neki is feltűnt. Legalább is gyors manőverrel vált témát. S hálásan hallgatom, ahogy a gyerekeiről mesél mindenfélét, hogy épp milyen gondokat okoztak a múltkori találkozásunk óta, mi aggasztja, minek örült, vagy épp mit látott a tv-ben. Még a hümmögést sem igényli annak jeleként, hogy valóban figyelek, amiért irtózatosan hálás vagyok, mert körülbelül az első öt perc után már csak bámulok kifelé az ablakon némán könnyezve.
* * *
Ahogy a taxi elhajt, jeges szél nyal végig az arcomon, pírt rajzolva rá fagyos csókjaival, látszólag azzal a szándékkal, hogy ráfagyassza mostani arckifejezésem. Hiába a július, ha az ember magasan a hegyekben jár...
Csöngetésem után nem sokkal megjelenik a gondnok, s már ismerősként biccent, ahogy beenged, és be sem kísér, hiszen járatos vagyok egy ideje. Még a recepción sincs már csődület a felbukkanásom miatt. Csupán a rutinkérdések.
- Meddig marad?
- Holnap este mennék, ha lehet.
- Szabadnap? - mosolyodik el a középkorú nővér.
- Igen, kivettem, mert holnap lesz a születésnapja - felelem, majd aláírom a szükséges papírokat.
- Hogy van? - kérdezem már a folyosón.
- Egész jó kedélyű mostanában, bár reggel volt egy komolyabb dühkitörése, mert azt hitte, elrabolták. Kénytelenek voltunk adni neki egy kisebb adag nyugtatót. Azóta magába fordulva fekszik az ágyban az ablakon bámulva kifelé, de az uzsonnát már megette és jól fogadta a nővért.
- Értem - sóhajtok nagyot, felkészülve a látványra. Nem mintha fel lehetne rá.
- Kasamatsu-san - kopog be a nővér, majd be is nyit, s kiszáradó szájjal követem. Senpai a jelek szerint még mindig az ágyban van, s jó eséllyel ki sem mozdult onnan. Még csak pillantásra sem méltatja egyikünket sem. - Vendéged jött, Kise-san. Emlékszel rá, ő az, aki szinte minden harmadnap legalább egy rövid időre ellátogat hozzád.
Semmi reakció. A nővér kérdőn néz rám, de biccentek, hogy minden rendben lesz, s azt is tudom már, hogy ha valami baj lenne mégis, a nővérhívón tudok segítséget hívni. Ahogy az ágy, amiben alhatok majd éjszaka, a szobában álló másik. A nő visszabiccent, majd magunkra hagy bennünket.
- Konbanwa senpai! - ülök le mellé megtört, de sokkal igazibb mosollyal, mint amit bármikor máskor képes lennék magamra ölteni. Ugyanakkor iszonyatosan nagy lelkierőre van szükségem még mindig, hogy ne sírjak előtte. Mert megígértem neki, hogy nem sírok. Ez volt a feltétele annak, hogy látogathassam, míg olyan állapotban volt, hogy szavamon tudott fogni. Már nem szidna meg érte, mégsem szegtem meg egyszer sem a szavam. - Nézd, hoztam neked valamit, mert holnap születésnapod lesz. Igaz, hogy csak holnap illene odaadni, de szerintem addigra elromlana, na meg holnap majd korán indulnom kell viszonylag, s nem is lenne igazán időnk rendesen megünnepelni - a nap során ugyanis mindig sok a teendő, szigorú a napirend, s csak ilyenkor, estefelé van "szabad foglalkozás".
Az első reakció, amelyet az este kapok tőle, a tortáé. Ahogy előszedem a dobozból, azonnal rásiklik a tekintete, s látszik rajta, hogy sűrűbben kell nyelnie. Megkívánta, még ha ilyen félresikerült is. Apróság, komoly jelentősége nincs is, de a világ legeslegboldogabb emberévé tesz hirtelen. - Én csináltam, csak neked. Kicsit csálé, de nem sikerült jobbra. Tudom, hogy nem szereted annyira az édeset, csak a pockyt, ezért raktam rá dísznek egy párat. Eredetileg mondjuk kávétortát akartam, de képtelen vagyok megkedvelni a kávé ízét. Szóval túrótorta lett, mert mindig azt ettük kompromisszumot kötve - magyarázom lelkesen, bár a kávénál eszembe jut, hogy ennek ellenére minden reggel lefőzök egy adagot, hogy a kávé jellegzetes illata betöltse a lakást, azt az illúziót teremtve, ott volt, csak sietnie kellett dolgozni.
Nem felel, csak a tortára bök ismét, nyomatékosítva, hogy nem érdekli különösebben, csak adjak neki belőle. Sosem volt egy túlzottan beszédes fajta, de mióta a beszéd is kezdett nehezére esni, s nem találta a megfelelő szavakat, még inkább leszokott róluk. Mostanra mondhatni alig kommunikál, csak morog, ha nem tetszik neki valami, hümmög, ha kér valamit, s sóhajtozik, ha épp feladta, amit szeretett volna. Meg persze néha önmagán kívül kerülve őrjöng, s egyedül a nyugtató képes gátat szabni neki, pedig eleinte még az illatom is elég volt. De már az sem ébreszt benne semmi emlékfoszlányt még érzet szintjén se. Ahogy már én sem emlékszem azokra a napokra, mikor az illata körbefonta egész lényemet, s elég volt becsuknom a szemem, hogy úgy érezzem, átölel valami biztatót súgva a fülembe.
Mivel az izmai irányítása is komoly erőfeszítés, főleg, ha pontosságot igénylő apróbb mozdulatokról van szó, megkegyelmezve vájok bele a tortába a nővértől kapott kanállal, hogy felé nyújthassam a falatot. Arca olyan lesz, mint a kisgyermekeké, egész felderül, ahogy az íz szétterjed a szájában, s ismét az ajkamba kell harapnom, hogy ne sírjam el magam, hogy ilyen boldognak látom. Előbb, sokkal előbb kellett volna megsütnöm ezt a tortát...
* * *
Alszik. Arca ilyenkor épp olyan békés, mint mindig volt, ahányszor csak kilestem az álmát. Hányszor morgott amiatt, hogy olyankor suttyomban készítettem róla pár képet. Már nem kell morognia miatta. A gépem nemrég megadta magát, és szinte minden közös képünk odaveszett. Már sírni sem tudtam, egyszerűen csak meredtem a sötét képernyőre, majd a szakemberre, mikor közölte, hogy semmilyen adatot nem képes leszedni már róla.
A sors különös játéka, vagy ő kérte magában nagyon mélyen, hogy vele együtt tűnjön el belőle minden, ami maradhat nekem, sosem fogom megtudni. Talán mindkettő. Mert tudom, hogy nem akarta, hogy mellette maradjak, s azt is tudom, hogy csak azért nem lökött el magától, mert másképp nem tudnám feldolgozni. Sosem tudnám elfogadni, s így is csak nehezen megy, még ha igazából már semmi sem utal rá, hogy valamikor az életem szerves része volt.
Sóhajtva állok fel, eltépve róla és a hozzá kapcsolódó gondolatoktól magam, s kibámulok az ablakon. A Hold ma gyönyörű, vérvörösben úszóan gömbölyű.
Hirtelen felnyög, mire azonnal megpördülök a tengelyem körül, s ahogy viharkék szemével találom szemben magam, azonnal megnyugtató hangon kezdek magyarázni.
- Semmi baj, bizonyára csak egy rossz álom volt. Nincs semmi baj. Nézd odakinn a Hold milyen csodálatos! - mutatok kifelé, mire tekintete követi ujjam, s felsóhajt. - Idejönnél az ablakhoz? - kérdezem, mire bólint. Készséges mosollyal lépek az ágyhoz, hogy áttoljam. Az Alzheimer, főleg ilyen fiatal korban, átok. Ha belegondolok, hogy az önbecsülése mennyit sérülhetett, míg még felfogta teljességében a dolgokat maga körül... Senpai igazán erős, még most is. Egyszer nem láttam, hogy tombolt volna, míg tudatánál volt teljesen, egyszer nem láttam rajta a kétségbeesést, mindig csak mosolygott szelíden rám, miközben fiatalsága rendellenes gyorsassággal hervadt.
Ahogy az ablakhoz érünk, különös arckifejezéssel pillant fel a csodás éji égitestre, de annak könyvelem el, hogy bizonyára újdonságként hat rá annak különleges fénye. Egy darabig csöndben van, de aztán olyan elgondolkodó hangnemben, mégis döbbentő éllel metszi keresztül a csendet, hogy egy ideig még lélegezni is elfelejtek.
- Kise.
- Hai, senpai? - szakad fel belőlem megilletődöttségem, s azonnal mellé guggolva ragadom meg a kezét, úgy nézek fel rá. Ahogy felém fordítja a fejét, összeszorul a torkom, és érzem, hogy könnyek tolulnak a szemembe, így gyorsabban kezdek pislogni, hogy elkenjem őket, mielőtt cseppé összeállva gurulnának végig az arcomon. Mert most ő van velem. Most tényleg itt van!
Egyik ujja végigsimít a kézfejemen gyengéden, mielőtt ismét megszólalna rövid tőmondatban: - Mellém.
Még azt sem sikerült teljes mértékben feldolgoznom, hogy oly régóta ismét tud magáról, a mondatával megbirkóznom pedig szinte esélytelen. Aprót sóhajt, lehunyva egy pillanatra a szemét, mintha erőt kívánna gyűjteni, majd ismét rám nézve bővíti ki a mondatot bizonytalanul formálva a szavakat. - Feküdj mellém.
Szóra nyílnának ajkaim, de képtelen vagyok bármit is kinyögni, csak azt érzem, picit noszogat kezével, imitálva azt piciben, hogy felhúz maga mellé. Tétovázásom tovaszáll, s éhezőként pattanok fel egyenesbe, hogy utána - ki tudja, mióta először - besüllyedjen mellette az ágy a súlyomtól. Szorosan bújok hozzá, hogy minél többet raktározhassak el illatából, kissé elfogyott alakjából, teste melegéből.
Karja átölel dajkálón, miközben másik keze az államra siklik remegősen, s arra késztet, hogy felnézzek rá. Hüvelykujjával lágy szemrehányásként törli le előbuggyanó könnyeimet, amelyeken át homályosan látom csak arcát vagy két pislogásnyi ideig, pedig talán az egyik legszebb - ha nem a legeslegszebb - mosolyát villantja rám, mégha látszik is, minden mozdulata komoly erőfeszítés és koncentráció.
- Szeretlek, R... Ryouta - küzd meg a keresztnevemmel, hogy elmondhassa megszokott vallomását, s nem bírom tovább, könnyeim megfékezhetetlenül szabadulnak el, s csak fokozza ezt a kényszert, hogy puha ajkait érzem a sajátjaimon, ahogy lassú, érzelmes csókkal ajándékoz meg, megfosztva a válasz lehetőségétől, de valami sokkal többel ajándékozva meg cserébe.
Nincs is szükség szavakra. Csak megpihentetem a fejem senpai mellkasára hajtva, ahogy a csóknak vége szakad, s csendesen zokogok, míg ujjai a hajamat birizgálják épp úgy mint az esetek nagy részében, ha csak úgy feküdtünk egymás mellett, szorosan ölelkezve.
Azt mondják, az ember állapota javul, mielőtt meghal. Az ő esetében ez hatványozottan igaz volt. Némán könnyeztem, mikor érzelmeit régóta először ismét megvallva megcsókolt, zokogtam, míg ujjai a tincseimmel játszottak ölelőn, s hangosan sírtam még akkor is, mikor teste mozdulatlanságba fagyva egész kihűlt, s a reggeli vizitet végző nővér megpróbált elrángatni mellőle.
Az elmúlt négy év maga volt a pokol minden perzselő fájdalmával és depresszióba hajló kétségbeesésével, de rá kell döbbennem, az igazi pokol az üresség, amelyet halálával hagyott bennem.
* * *
Csak állok magányosan, a tenger hullámait figyelve. Azt hittem, a temetés még inkább összetör majd, hogy képtelen leszek abbahagyni megint a sírást, de semmi ilyesmi nem történt. A szertartás nyugodtan zajlott, s üres közömbösséggel, könnycseppek nélkül szórtam a hamvait, egyezségünknek megfelelően a tengerbe.
Hogy miért? Köztudottan sokat utazom, sokszor vagyok távol, s egy beszélgetésünk alkalmával azt találta mondani, ha ő távozna előbb az élők sorából, szórjam szét, hogy mindenhol ott lehessen. Tudom, csak viccelt, ahogy azzal is, hogy ha én mennék előbb, hát a kertbe ás el, odaszögezve maga mellé, hogy véletlen se tudjak többé elkolbászolni semerre. Mégis, fontosnak éreztem, hogy teljesítsem e bohókás kérését.
Furcsa. Sok mindent elfelejtettem, mikor ott volt, és hiába igyekeztem felidézni az apró részleteket, egyszerűen nem ment. Most, hogy itt ülök, minden olyan élesen él bennem, hogy talán még arra is emlékeznék, szó szerint mit mondott egy-egy alkalommal.
Egy kéz nehezedik lágy érintéssel a vállamra, s ahogy felpillantok Kurokocchival találhatom magam szemközt.
- Ahh, Kurokocchi! - mosolyodom el iszonyatosan halványan. Annyira vicces, hogy a mai napig ugyanazzal az ábrázattal néz rám, mint tette mindig, mégis érzem az együttérzését és baráti aggodalmát.
- Hogy vagy? - kérdezi egyszerűen.
Csak megrázom a fejem: - Meglepően jól, azt hiszem. Bár lehet, ez mindenkinél így van, és csak később jön a megborulás. Nem tudom...
Keze vigasztalón simít végig a hátamon, s ölelésszerűen állapodik meg a másik vállamon, ahogy leül mellém. Összébb szűkül a szemem, s gyengéden, de elutasítóan emelem le a kezét a vállamról. Tudom, hogy halott, azt is tudom, hogy Kurokocchinak családja van és nem úgy gondolja, de senpainak nem esne jól, hogy a temetése után itt ölelkezünk. Hiszen olyan hosszú ideig volt rá féltékeny.
Gesztusom hatására hosszabb csend áll be kettőnk között, mire végre levegőt véve töri meg a csendet, elmondva, amiért jött.
- Nem szeretnél nálunk tölteni pár napot? A feleségem és a gyerekek is szívesen látnának.
Felsóhajtok, majd felé fordulok. - Nincs szükség rá, hogy tartsátok bennem a lelket, de azért nagyon kedves tőletek ez a gesztus. Tudod, megígértem neki - pillantok vissza a tengerre, ahova szanaszét szórtam a hamvait. - Még az egész kezdetén...
Az emlék élesen tör fel.
Hosszabb forgatásról jöttem haza, s akkor is az ablaknál ülve várt a konyhában. Lehangolt volt és iszonyatosan komoly, s fogalmam sem volt, mi a baj. Azt hittem, csak magányos volt, vagy valami olyasmi fordult meg a fejében, ami veszélyeztetheti a kapcsolatunk harmonikus nyugalmát, így mint aki rossz fát tett a tűzre, békítően átöleltem hátulról, de rögtön tudtam abból, ahogy ölelő kezeimen végigsimított, hogy nem, nem én vagyok a vétkes, valami más bántja.
Leültetett maga mellé, majd komolyabbnál komolyabb kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban, mit tennék, ha egyszer ő meghalna. Letorkolltam, hogy ez még viccnek is rossz, s hogy bele sem akarok gondolni, mi lenne velem nélküle, mert ő az életem értelme, az egyetlen és igaz lelki társam, akivel együtt fogok megöregedni. Persze azonnal gyanakodni is kezdtem, kérdezgettem, hogy talán látott valami pletykaújságot, és abban valamit, amit félreértett, vagy - ami számomra akkor a világ legborzasztóbb dolgának tűnt - ő talált mást, aki felkeltette az érdeklődését, és aki miatt elhagyna, de csak rázta a fejét, és mivel másképp nem tudott megfékezni, régóta először kaptam ismét istenes kokit a fejemre.
Hogy elnémított, céltudatosan kezdett kérdezgetni. Azzal kezdte, mit kívánnék neki, s egyre inkább nem értve semmit, feleltem őszintén, hogy azt szeretném, ha boldog lenne élete végéig. Elmosolyodott, s mormogva megjegyezte hátradőlve, és a kezét összefonva a mellkasa előtt, hogy ha összeszedem magam, tudok értelmes dolgokat is mondani. Persze felháborodtam, de elnémított messzibe vesző tekintete s mély sóhaja.
"Kise" kezdett bele, s hangja annyira komolyan csengett, hogy ösztönösen öklömnyire szorult a gyomrom. "Szeretném, ha megígérnéd, ha egyszer meghalok, te folytatod az életed, és továbbra is törekszel a boldogságra, és nem csinálsz semmi hülyeséget."
Közbevágtam volna értetlen felháborodással, de nem hagyott szóhoz jutni, nem míg nem azt mondom, amit hallani akar, s keményen dörgött rám újra, hogy ígérjem meg.
Megígértem.
- Nem csinálok hülyeséget. Megfogadtam, s mivel neki fogadtam meg, megtartom, még ha keserves is. Élek, és élni fogok, megpróbálva keresni valamit, ami ha ki nem is tölti, mert ki nem képes tölteni semmi, de elfedi azt az űrt, amit hagyott bennem. S azt hiszem, könnyebb nekifognom, ha olyan helyeken keresem ezt a valamit, ami nem emlékeztet rá semmiképp.
Szoros menetrendet akarok, állandó rohanást, amelybe nem fér bele a gondolat, hogy már nincs többé. Mert ha felfogom, mert ha elfogadom, akárhogy igyekszem, képtelen leszek tovább élni.
* * *
Az óra csörög, s szinte azonnal felébredek. Nem szokásom, de ma "randevúm" van. A telefon még egyszer csörög, s kinyomom a felzengő eseményemlékeztetőt, hogy elbotorkáljak a fürdőig, s megejtsem a legfontosabb reggeli szertartássorozatot, majd visszaérve felöltözöm. Laza, sportos nadrág, és egy könnyedebb pulóver kerül a kezeim közé, mint szerencsés kiválasztott, amihez majd lenn a bőrdzsekim és egy sál fog társulni, de előtte ismét csörög az eseményemlékeztetőm, s kinyomva máris lebandukolok a konyhába, hogy egyek valamit.
A reggeli adag két szendvics sok zöldséggel és némi szalámival, s a konyha falára helyezett havi összesítőben kipipálom a mai reggelt is.
Két év telt el a temetés óta. Két hosszú év, amelynek első napja azzal telt, hogy összeállítottam magamnak egy alap menetrendet, amelyhez úgy kezdtem ragaszkodni, mint valami törvényhez, amelyet nem lehet áthágni. Pontban reggel nyolckor reggeli, délben ebéd és este hatkor vacsora, emellett tízkor, délután kettőkor, négykor és este nyolckor csörög a telefonom szintén, hogy igyak, ha nem tettem volna. Muszáj volt, mert különben azzal kezdtem volna, amit a legjobban utál. Tökre kiment volna a fejemből, hogy ennem kellene, meg igazából nem is voltam valami éhes, nem is tartottam volna szükségesnek, s ahogy mindig is, pillanatok alatt fogytam volna akár öt-hat kilót is egy hét alatt. Így viszont nyugodtan a szemébe mernék nézni bármikor.
A reggeli után elmosogatok gyorsan, s pakolok egy adag kaját a tegnap rendelt főtt étel maradékából, mert valószínűleg kinn költöm majd el az ebédet, majd összeszedelőzködve végre elindulok. Úticélom a sportrepülőtér. Akkor kezdtem repülni tanulni, mikor meghalt, de ma végre életemben először egyedül repülhetek majd ki, immáron oktató és felügyelet nélkül. Az időjárás-jelentés szerint az idő tökéletes, és várhatóan az is marad, így biztos vagyok benne, hogy megkapom az engedélyt a felszállásra, és aztán végre nem lesz más, csak én a repülés élménye, a fellegek, és a nyílt tenger, mely még mindig az ő szemére emlékeztet...
A reptérig hosszú az út, amelyet végigfütyörészek. Megszokott taxisom szokás szerint végigszórakoztat, s bár tekintete még mindig aggódó, nem zavartatom magam. Jól vagyok. Mégha mások szerint furcsa is lettem. Pedig szerintem nem, csak belefáradtam a mosolygásba, s arcomat a kor helyett a élet törte meg, felrajzolva rá a megfakulás első szarkalábait. Met az elmúlt két évem minden perce arról szólt, hogy kétségbeesve igyekezzek megtartani neki tett ígéretem, s ráleljek a magam boldogságára. Nem állítom, hogy megtaláltam, de talán, ha apró lépésekben valósítom meg együtt dédelgetett álmaink, nem fog megharagudni rám, ha ebben végül nem járok majd sikerrel.
A reptéren enyhe szellő fogad, de szeptember végéhez képest kellemes meleg az idő, a sálam ki is oldottam és csak hanyagul lóg a nyakamban, hogy szabadabban játszhasson vele a pimasz légáramlat.
- Persze, persze, majd megigazítom, mielőtt elindulok, senpai - mosolyodom el elképzelve, ahogy megfedd könnyelműségemért, s a tenger felé fordulva szívom magamba a sós illattól terhes levegőt.
A papírokat és a felszállási engedélyhez szükséges egyéb hivatalos ügyeket hamar elintézem. Az idő mégis már tizenegy felé jár, s mivel szeretnék legalább két-három órát repülni, inkább még most bekapom gyorsan az ebédem, s mindenem egy bérelhető szekrénybe pakolom, a kulcsot gondosan a zsebembe rejtve, nehogy elszórjam.
Izgatottság telepedik rám, ahogy a nyitott pilótafülkés, régi típusú repülőgépbe ülve beindítom a motort, s az a proprellereket megpörgetve bőg fel. Jó ideig melegszik a járgány, mikor felemelkedik a zászló, s jelzik számomra, felszállhatok. Előre nyomok pár kart, majd megindulok. Olyan simán emelkedem a levegőbe, mintha ő húzott volna fel magához egy csókra, s a szél azonnal az arcomba csap. Persze csak képletesen, hiszen egész arcom komoly maszk fedi mindenféle berendezésekkel. Ahogy elérem a kellő magasságot, jelentek a toronynak, s nekivágok a tengernek.
Gondolataim azonnal ezerfelé száguldanak, ahogy megérzem a végtelen szabadság illúzióját. S hogy ne zavarjon meg senki, még a rádiót is kikapcsolom. A készülék recsegésével együtt a valóság is megszűnik minden, az agyamban felépített cukormázával együtt, s csak egy kérdés marad velem, amelyet könnyeimen keresztül sem vagyok képes megválaszolni: Senpai, miért hagytál egyedül?!
* * *
A csatornák még mindig fulladoznak a lezúdult esőmennyiségtől, s az erős szél még mindig kegyetlenül süvítve vág keresztül Tokyo utcáin, megtépázva a színes esernyők százait, emlékeztetve az embereket az előző nap váratlanul kitört hatalmas viharra, amellyel rendkívüli mennyiségű eső érkezett. A hirtelen áradások házakat sodortak el, a szél fákat csavart ki, épületeket rongált meg
Az egyik elhagyatottabb mellékutcában egy mai újság bukdácsol tehetetlenül, kiszolgáltatva a szél kénye-kedvének, míg végül bele nem zuhan egy kövér víztócsába, s megszívva magát mohón, végre dacolva ölthet nyelvet eddigi kínzójának.
Első lapján jókora fotó egy szőke férfiről, felette kövér betűkkel ripacskodik a főcím:
VIHARBAN VESZETT NYOMA A HÍRES MODELLNEK
