Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Kétségek közé taszítva
Korhatár: 16+
Műfaj: Shounen Ai
Kategória: Bleach
Feltöltő: Rauko
Feltöltve: 2013. 01. 08. 22:50:29
Megtekintve: 1021 db
Kritikák: 4 db
Fandom: Bleach
Páros: Rá fogsz jönni...
Korhatár: 16 (Talán az érzelmi töltet miatt érzem így)
Figyelmeztetés: BL, de csak érzelmek és utalások szintjén!

Enyhén drámai hangvételű, kicsit kétségbeesett íromány. Ichigo elmélkedését tartalmazza az Espada-szál végétől vezetve, tehát komoly spoiler szűrhető le belőle.
_______________________________

Azt hittem, minden megváltozik. Kiléptél az életemből, ahogy kilépett mindenki más is és soha nem látlak többé.
Megmentettelek. Téged is. Mindenkit - és ez ma is mosolyt csal az arcomra, hiszen nem vesztettelek el ott, akkor végleg. Ami miatt viszont szétszakad a szívem, az a hiányod. A fájdalom, amit akkor érzek, mikor tudom, hogy mégis elvesztettelek.
Eszedbe jutok, ugye? Ugye nem felejtettél el, csak mert már nem vagyok shinigami? Ugye nem ennyi volt?
Tudom, bízom benned, mert bíznom kell benned. Az fájt csak, hogy nem láthattalak még utoljára. Nem te tűntél el a szemem elöl, talán örökre, és ez…
Talán végleg vége? Tényleg soha nem láthatlak már?
Eleinte azt hittem, hogy talán jobb lenne, ha eljönnél meglátogatni, hiszen gigai még van. De nem jöttél. Nem tudtam, miért. Mi lehetett az oka, hogy nem is kerestél meg.
Álmaimban üvöltöttem. Csak téged kerestelek, csak utánad ordítottam minden egyes éjszakán. Hónapokon át. De te nem hallottad egy szavamat sem. Ha hallottad volna, jöttél volna.

De végül jött helyetted ő.
Miután mindenki elhagyott engem, ő ott volt. Támogatott, talán kicsit szeretett is, annak ellenére, hogy semmi erőm nem maradt. Bíztam benne, közel engedtem magamhoz és minden eszközzel igyekeztem belé kapaszkodni. Erőt szerezni tőle ismét. Talán miatta… talán miattad. Még akkor is, ha ez nem a mi erőnk volt.
De sosem voltam biztos benne, hogy amikor rá nézek, nem csak téged látlak-e. A gondolat is bosszantott, de nem tudtam tenni ellene.  Talán inkább dacból voltam vele. Éreztem belül, hogy valaki átvehette a helyemet az oldaladon. A futonodon. Az életedben. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok valaki lenni így is! Nélküled is! Önmagamat sosem adom fel, még akkor sem, ha már nem vagyok a régi! Én maradok erő nélkül is, emberként is.

De ő is elhagyott.
Ott, a szakadó esőben üvöltve tudtam, hogy mindenem elvesztettem.
A szívem.
A lelkem.
A becsületem.
Egyre mélyebben tapostam a saját lelkembe, önmagamat taszítva oda, ahova már fény sem ér, nemhogy segítő kezek…
Akkor vált csak világossá, hogy akármerre menekülök majd, az emléked sosem fog nyugton hagyni. Akárki karjaiban fekszem majd, akárkiben lüktet a testem, te nem hagysz majd nyugodni.
Hatalmas, baljós fellegként lebegsz felettem végig, életem minden hátralevő percében.

De nem. Mégsem hagyhatsz el csak így! Nem engedem!

Aztán az erő átfúrta a mellkasom és én rettegtem, életemben először igazán, hogy vége van. Talán végleg vége, megszabadulok tőled és Seireiteibe kerülve, minden emlékemet hátrahagyva nyugodhatok majd. Elsétálhatsz mellettem elérhetetlen tüneményként, csodállak majd és felnézek rád, összesúgok a hátad mögött a többi lélekkel, de nem fordulsz majd hátra. Akkor sem, és most sem lenne okod, hogy rám nézz.
Szánalmas vagyok.
Senkit sem védtem meg soha… még kettőnket sem volt erőm megvédeni!
De aztán az ég kettészakadt… Tudtam, hiszen biztos voltam benne, hogy ott leszel! Mégsem hagysz hát el így?!
A sziluettedet látva elfogott a mélyről jövő, halálos remény. Akkor, ott biztos voltam benne, hogy csak te lehetsz az!
Az ég a te hajad vörösében kezdett pompázni, aztán megjelentél.
Téged láttalak először, és már nem érdekelt más, csak te. A szemeid, az arcod, a testeden átfutó, kusza vonalak, amiket olyan sokszor követtem végig az ujjaimmal, az ajkaimmal… most ismét itt állsz előttem.
Igen.
Már tudom.
Sosem hagysz majd el. Mindig velem leszel, már sosem hagysz magamra, mert nem élhetsz te sem nélkülem, épp úgy, ahogy én sem nélküled.

______________

Ha itt vagy, tisztelj meg pár sorral a kritikáknál. Hosszú idő óta az első fanfiction, amit ki merek adni a kezem közül, így érdekelne a véleményed. ^.^
Köszönöm előre is a kritikát, és azt is, hogy elolvastad.

 


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).