|
A pirkadat vöröslő színébe öltözve, új életre kelt a táj. Mint a rab, aki eltép láncait, lerázta magáról az éjszaka komor sötétjét, és fellélegezve, kitárt karokkal ölelte magához a világot. Minden hajnal egy új kezdet, és mi is egy ilyen varázsos reggelen találkoztunk először. Emlékszel még?
Bíborral szegélyezett felhők alatt, éjsötét mén hátán léptettél, a langyos tavaszi szél virágszirmokat röptetett karcsú alakod körül és egyetlen mosolyod elég volt, hogy lángra lobbantsa szívem. Mind téged akart, ki csak a környéken élt, nem volt oly nemes úr, ki ne versenyzett volna kegyedért. S mégis, mi végre, már nem tudom meg soha, rám eset választásod, köszönöm neked, ó Fortuna.
Vörös…
Hajadnak izzó tincsei
lángvörös folyondár virág,
egyedi, s ritka,
égi adomány.
Bőröd márvány árnyalatán úgy olvadtak el, mint festék a vásznon, selymes puhasággal omoltak meztelen vállidra, és keretbe fogták csodaszép arcod. Topáz szemeidben ragyogva fénylett a boldogság ezernyi szikrája, bút sosem láttak, nem is láthattak. Úri lány voltál, kinek parancsára ugrott a szolga had, dúskáltál aranyban, jólétnek fényében, báltermek kövén mulattál végtelen. Az első táncunk, dereng még talán? Mikor karjaim között tarthattam álmaim asszonyát. Bársony ruhád minden érintését érzem még, tested forrósága még mindig bennem él. Szerelemre lobbant ifjonti szívem, kértelek, és kaptam, amit nem is reméltem.
Vörös…
Ajkaid telt vonala
mit,
mintha művész rajzolt volna.
Csókjaid perzselő heve,
szavaid édes ígérete.
Szerelmünk ragyogó tavasza,
közös jövőnk csilingelő dallama…
Csak egy szavadba került, s már futottam is hozzád, arany, ezüst gyémánt… minden ékszer, mit adtam, mattul csillogott vissza rám. Szépséged ragyogása mellett eltörpült minden, elvakított engem is, és a rabszolgád lettem. Nem bántam a béklyókat, melyekkel magadhoz láncoltál, cserébe kaptalak téged, tested bűnre csábító oltár. Sötét éjeken, ezüst Hold fényénél, hányszor adtad nekem, mi csak a férjet illeté, és hányszor suttogtad elhalón nevem, mint ájtatos mantrát, végzetedet? Ej, rég volt mindez, de én emlékszem rá.
Vörös…
Ruhádnak vakító színe,
fekete fodrokkal tűzdelve, körbe és körbe.
Álarcod porcelán, fehér,
csak mosolyod ismerős,
kihívó, s kacér.
Elhittem, más neked nem kell, szemet hunytam kis flörtjeid felett. Esküdtem égre és esküdtem földre, minden égi lény hófehér fényére, menyasszony vagy, nem holmi ledér nőcske. Tudod mi a tisztesség, nem kell a figyelmeztető intés. Hátam mögött összesúgott a férfiak hada, láttam a nőkön, szerintük vetélytársuk akadt. Mozdulataid szédítő táncát lesve, csak mosolyogtam erre, és karjaimba kapva, suttogtam füledbe: „Scarlett, szívemnek hű börtönőre, életem egyetlen nője, bízom abban, mit nekem ígértél, ki mást mond, ki téged sért, irigy csupán a boldogságunkért.”
Vörös…
Rubint nyakék,
vékony, arany láncon.
Mástól kaptad,
de milyen áron?
Ismerlek már – legalább is reméltem. Az angyali mosoly mögött fekete démon szív lüktet, eladtad magad, de nem értem, miért tetted! Megadtam mindent, a királynőm voltál, raboddá váltam, láncokon rángattál. Nem volt ember, ki tőlem többre tartott, s te mit tettél? Hátamba szúrtad a kést, mint utolsó kegyelem döfést. Csalfa démon, vörös ördög, NŐ… Hibáztam, hibáztál, és megvillant a tőr.
Vörös…
Vérednek festő anyaga,
Padlót borító tócsa
Fájdalmas sikolyod
Számomra öröm óda.
Topáz szemeid, fénytelen, megtört íriszek, csak a halált látják már, mi feletted lebeg. Remegő térdeim a padlón koppannak, könnyeim mossák le véredtől arcomat. Miért kellett így lennie? Scarlett, te ócska, hát nem voltam elég jó? Mondták százan, ezren is, nem hozzám vagy való. S mégis, hittem, oly rendületlenül, hogy kettőnk szerelme örökkévaló. Gyűlöllek, megvetlek, és mégis… hiányodba lassan belehalok én is.
Vörös…
Az alkony festette felhők alatt skarlát színbe burkolózik a táj, mintha egy puha takarót terítene szét magán, várva az éjszakát. Vég… a nap, az élet vége talán? Ujjaim a hideg rácsra fonódnak, és lábujjhegyre állva húzom magam feljebb az aprócska ablakhoz. Csak néhány szippantás, a szabadság édes fuvallata, mi nem adatik meg számomra többé, a cella lett testem új otthona.
Tudom, hibáztam, és másként is lehetett volna, de elragadott a hév, fellázadt a szolga. Lehet, hogy megöltelek, de veled haltam én is, szívem fájó dobbanással keres még ma is. Nem múlik el nap, hogy ne látnám magam előtt gyönyörű arcodat, minden vörös pirkadatban, minden bíbor alkonyatban téged kereslek, szelek szárnyán kacagásod hangja kísért, és látom az esőben topáz szín szemed, mely megvetőn és vádlón rám mered.
Vörös…
Izzó, lüktető pulzáló és élő,
minden, ami már nem lehetek.
Sírodba vitted magaddal
az én életemet…
|
