Zene
A félhomályos szoba csipkefüggönnyel őrzött ablakán lágyan csorgott be a Hold ezüstös fénye, fehérre festve a puha szőnyegeket és megrajzolva körvonalait a sarokban kuporgó alaknak. Csend honolt mindenütt, csak a magány szőtte kitartóan a közömbösség hálóját, hogy elrejtse a fájdalmat a megtört szívekben.
Némán ült, mozdulatlanul és élettelenül, ahogy egy porcelán babához illik. Az árnyak lassú táncot jártak a porcelánbőrön, és elolvadtak az ében tincsek sűrűjében. Az éjsötét hajzuhatag gondosan kifésülve omlott törékeny vállaira, beárnyékolva rezzenéstelen arcát, és eltakarva a nagy, barna szemek élettelen mattságát. A rózsaszín ajkak érzéki vonala lefelé görbült, a mosolynak még csak pillanatnyi emléke sem derengett rajtuk. Virágmintás ruhája lágyan simult karcsú alakjára, combjain szépen eligazgatva pihentek a fodrok, és apró lábain a fekete cipőcskék csatjai meg-megvillantak a rájuk vetülő holdfényben.
Gyönyörű volt, művészi és egyedi, ugyanakkor hideg is, mint a legszebb márványból készült szobor. Élettelen és mégis élő, furcsa játéka valami felsőbb hatalomnak, aki érzésekkel áldotta meg egykoron, és végül megölte, puszta szórakozásból.
Valaha csodájára jártak az emberek, és mindenki szerette. Gazdái kedvence, a ház igazi úrnője és a társaságok lelke… Boldog volt, mosolygott és érzett. Életet kapott a felé áradó szeretetnek hála, és azt hitte, minden így is marad majd. Még csak bele sem gondolt abba, hogy egy szép napon kinövik, félre dobják és egyedül maradhat. Ahogy múlt az idő, nem lett több egy egyszerű dísznél, akit néha elő lehetett venni, eldicsekedni történetével, majd visszatenni a magányos sarokba, ahol senki nem figyelt rá. Nem volt kihez szólnia, nem tudott kire mosolyogni, és valahol mélyen benne, éles csikordulással elrepedt lelkének fényes tükre. A két arc, ami visszanézett rá éles ellentéte volt egymásnak, és többé már nem volt ugyanaz ő sem. Két énje két külön útra hívta, és míg az egyik tovább akart lépni és felejteni a mellőzöttség fájdalmát, a másik bosszúra szomjazott és követelt, hol sírva, hol kiabálva, buzdítva, hogy álljon fel és fizesse vissza mindazt, amiért idáig jutott. Félt. Önmagától rettegett, és képtelen volt szembenézni a benne dúló harcokkal. A könnyebb utat választotta, és elnyomta magában mindazt, amit érzett, így kezdte elveszíteni adományának fényét, az emberi mivoltát. Megunt játék volt már, mindenki átlépett felette, mint a kivénhedt kutyán, akit kölyökként még szerettek ugyan, de öregségére csak bosszankodtak miatta. Elfelejtették, mennyi szép percet, mennyi örömet és nevetést hozott a házba valamikor, és tovább adták, mint egy elhasznált játékot szokás.
Új gazdája kezdetben istenítette, de mániákus rajongása lassanként erőszakosságba fordult át, és semmitmondó kis élete merő rémálommá vált. A rázúduló szitkok, a meg nem értett düh és az értelmetlen ütések eltompították, és nem telt bele sok idő, hogy mélyen magába roskadva, végleg bezárja szívét. Az utolsó dobbanások, mint kétségbeesett fohász, dübörögtek fel, de aztán elült a zaj, és a gyönyörű szemekből tova szállt az élet ragyogása. Már nem volt más, csak egy egyszerű báb, aki nem akart többé érezni és gondolkodni, csak felöltötte a közöny álarcát, és nem szólalt meg többé. Ahogy elmúltak az évek felette, úgy koptak meg arcán a finon vonások is, elhasználódott és itt-ott megrepedt, valaha hibátlan testét hegek nyomai csúfították, és királynői pompája elveszett az idő rohanásában. Kopott ruhái alatt már csak egy élettelen test pihente örökké tartó álmát, egy szebb és igazabb világban, amit önmaga köré épített. A falakat többé senki nem törte át, és a kihűlt érzések helyét átvette a néma közöny.
Tökéletessé vált!
Csodálatos és jéghideg játékszerré, olyanná, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Életre keltették, elhalmozták a szeretettel és a fénnyel, emberként bántak vele az emberek, és mégis… akik teremtették, lettek végül a gyilkosai is. Elhitették vele, hogy az élet szép, a mosoly és a boldogság pedig vele jár, de senki nem figyelmeztette, hogy mindennek nyomában ott settenkedik a fájdalom és a gonoszság. Végig nézték, ahogy szenvedett, kinevették mikor segítséget kért, és hátat fordítottak neki, mikor a legnagyobb szüksége lett volna egy óvó karra. Bántották és megalázták, gúnyosan kacagva gyötrődésén, és végül belelökték a kétségbeesés feneketlen szakadékába, hogy elfelejthessék az emlékét is annak, amit vele műveltek. Nem sírt utána senki, nem hiányozott senkinek, és hiába vergődött, hiába kapaszkodott, nem nyúlt utána a kéz, aki egykoron a csillagokat akarta lehozni számára. Egyedül maradt, és lehunyt szemmel zuhant, egyre mélyebbre és mélyebbre, átadva magát a puha semminek, ami elvette tőle mindazt, amit kénytelen volt átélni. Elindult, járt és megpróbált létezni ő is, de elbukott az élet fájdalommal és csalódással kikövezett útján, megértve végre, hogy az emberi arroganciának és kegyetlenségnek nincs párja a világon.
Mostanra azonban már ez sem érdekelte. Megbékélt önmagával, a múltjával és a jövőjével is, közönye csillogó páncélként óvta összetört lelkének szilánkjait, és azzá vált, ami mindig is lenni akart, csillogó, rajongásig imádott babává, akiért versengtek az emberek. Hogy miként érte ezt el, már nem számított, mint ahogy az sem, mit kénytelen elviselni a boldogság pillanatnyi illúziójáért. Mert hiába törték meg, és okoztak neki fájdalmat, valahol, a leláncolt szívének legmélyén még mindig ugyanarra áhítozott, hogy szeressék.
A folyosón neszezés hallatszott, és az ajtó halk nyikordulásával egy időben, egy idős asszony arca bukkant fel. Ráncos képén számító mosoly villant, ahogy végig nézett a sarokban ücsörgő játékszerén, egyiken csupán a sok közül, és csontos ujjait tördelve intett háta mögé, jelezve, a pihenő véget ért.
A fodros ruhácska meglibbent, és a karcsú lábak felemelték a törékeny kis testet, hogy kimért léptekkel a baldachinos ágyhoz vezessék. Az ében hajzuhatag végig söpörte a meztelen hátat, és az érzéketlen arcon felderengett egy halovány mosoly, ami a szobába lépő férfinek szólt.
Mű mosoly, mű nő, és mű világ… hazugságok. Tudta ezt ő is már régóta, mégsem bánta már. Míg megkapta a törődést, amíg foglalkoztak vele, akár csak egy órácskát is, már nem érezte azt, hogy halott. Még, ha ezért a testét is adta, a tudat, hogy nem teljesen értéktelen, és valakinek még szüksége van rá is, újra emberivé tette, és ilyenkor fájdalmasan összeszorult a hideg szív, jelezve, még él. Az emberi lét velejárója a fájdalom is, a csalódások és buktatók, mert, ha már nem érzünk semmit, nem is létezünk, csak eljátszuk az éveink egy orosz ruletten.
Végül is, az egész élet erről szól. Játszunk egy szerepet, elbújva a porcelán maszkok alatt, amik, ha meg nem is védenek a csalódásoktól, de legalább eltakarják a bennünk forrongó fájdalom kénköves poklát. Próbálkozunk, hogy elfogadjanak, hazudunk és csalunk, hogy képesek legyünk beilleszkedni a társadalomba, és megteszünk mindent, de tényleg mindent, hogy a boldogság legapróbb fényét is magunkénak tudhassuk, még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, az egész csak színjáték és álom. Pillanatnyi szikra csupán, ami felsejlik, majd kihuny, mint a hullócsillagok csodája, és mégis, szükségünk van rá, bármi áron… |
