Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Emlékszel?
Korhatár: 12+
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: vicii
Feltöltve: 2012. 12. 19. 17:55:51
Megtekintve: 704 db
Kritikák: 2 db
Két fiatal férfi sétált hazafelé a sárga falevelekkel borított, kihalt utcán.
Hideg szeptemberi nap volt, új tanév kezdődött. A szél csípős hideget fújt a járókelők arcába, megrezgette a fák színes leveleit, majd tovalopakodott az utcákon egy nyitott ablakot keresve, amelyen besurranva borsot törhet a bent lévők orra alá.
A nap már a horizonton járt, az utcai lámpákat is felkapcsolták. Korán sötétedett.
 
 Ez azonban cseppet sem izgatta a két férfit. Ballagtak csendesen, kezüket zsebre tették s fázósan húzták össze magukat. Nem siettek, már nem volt hova.
 
A munkának rég vége volt, most már csak hazafelé lépkedtek.
 
Amolyan elszigetelt fazonok voltak, eléldegéltek a saját kis világukban. Talán még egy világvége sem rázta volna meg őket.
 
- Nem ülünk be valahová egy italra?- szólalt meg nagy sokára a fiatalabb. A mellette sétáló csak mélán rázta a fejét.
- Nem lehet. Ma van az évfordulótok Samantával.
A fiatalabb megtorpant.
- A francba! Teljesen kiment a fejemből! Ajándékot sem vettem!- nyüszített fel elkeseredetten, de az idősebb a vállára tette a kezét.
- Nyugi. Küldettem neki virágot meg csokit a nevedben. És ezt is elintéztem.- bazsalygott, majd mélyen a nadrágja zsebébe nyúlt, majd egy kis kotorászás után elővett egy apró kis dobozkát és a fiatalabb kezébe nyomta. Az egy pillanatig csak elképedten meredt barátjára, majd gyorsan felnyitotta a kis dobozt. Egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt benne.
- Matt, te vagy a legjobb! Nélküled már azt is elfelejtettem volna, hol lakom!- sóhajtott fel megkönnyebbülten.
A Mattnek nevezett halkan felkacagott mély, karcos hangján. A nevetéstől apró kis gödröcskék jelentek meg a szája szegletében.
- Oda se neki, Jamie.- felelte halkan, majd ismét hallgatózásba burkolózva sétáltak tovább.
 
Még a hideg, őszi szelet is megmelengette a két férfi mélyreható, meghitt barátsága.
 
*
 
Matthew talpa alatt áhítatosan ropogott a szűz hó, melyről élesen visszatükröződött az utcai lámpák sárgás fénye. A Hold már magasan fent járt, a csillagok haloványan pislákoltak a fekete égbolton. Minden csendes volt, a város aludt.
 
A férfi dühösen trappolt hazafelé, ma kivételesen sokáig bennfogták a munkahelyén. Tagjain eluralkodott a fáradtság, és ebből kifolyólag meglehetősen ingerlékeny is volt. Ráadásul még didergett is.
 
Hihetetlenül fagyos volt az éjszaka.
 
A fejében megannyi gondolat kavargott rendszertelenül, ő pedig már túlontúl fáradt volt, hogy megpróbáljon rendet tenni közöttük. Hagyta, hogy a megfogalmazatlan gondolatok vadul kergessék egymást.
 
Mikor végre meglátta a jól ismert kerítést, megkönnyebbülten felsóhajtott. A lába már zsibbadt a hidegtől, ajka elkékült, ujjait sem érezte. Repesett az örömtől, hogy végre hazaért.
 
Újra kirázta a hideg, mikor csupasz ujjaival megmarkolta az ajtó kilincsét. A fadarabra ráfagyott a harmat, ezért éles jégcseppek mélyedtek a tenyerébe. Már ezzel sem foglalkozott, sietve kinyitotta az ajtót és belépett a takaros kis udvarba.
 
Megdermedt.
 
Sötét alak ült a földön. Sebes léptekkel megközelítette, szíve a torkában dobogott. El sem tudta képzelni, ki lehet az éjnek-évadján.
Csupán pár lépést kellett megtennie, felismerte az idegent. Jamie volt az.
 
Fázósan kuporgott a hóban, csupán vékony pizsamát viselt. Térdeit felhúzta az állához, csupasz lábai kivörösödtek a hidegtől. Arcát magasan a Hold felé emelte, reszkető ajkakkal bámulta a ragyogó égitestet, csillogó könnyei az arcára fagytak.
 
Lábnyomait már betemette a hó.
 
- Te jó isten! Jamie! Mi a frászt keresel te itt ilyenkor?! Főleg pizsamában!- rivallt rá Matt, ijedt hangja élesen hasított az éjszaka csöndjébe. Jamie összerezzent, nem vette észre a közeledő férfit. Arcát lassan fölé magasodó barátja felé fordította. Tekintete homályosan csillogott. Mintha nem is akarná elhinni, ki áll előtte, csodálkozva meredt a férfira.
 
- Jamie?- szólította Matt ismét barátját, elbizonytalanodott az értetlen tekintet láttán. De a szemek hamar kitisztultak.
- Matt… én… én csak gondoltam, átugrom, de nem voltál itthon.- motyogta halkan, majd pizsamájának ujjával elmorzsolta az arcára fagyott könnyeket.
- De miért nem öltöztél fel?- kérdezte a férfi immár gyengédebben. Közelebb lépett barátjához, leguggolt mellé a hóban. Jamie annyira gyámoltalannak tűnt. Mintha nem is önmaga lett volna. Mintha csak egy elveszett kisfiúval beszélgetett volna.
- Én… elfelejtettem.- suttogta az szégyenlősen, újra megindultak a könnyei. A vállai remegtek a visszafojtott sírástól, de végül az érzelmek győztek. Hagyta, hogy könnyei újra lefolyjanak az arcán, majd lassan jéggé dermessze őket a hideg, téli szellő. – Matt… én annyira félek… rettegek, hogy elveszítem önmagam.- suttogta a Holdra bámulva.
 
Matt teljesen ledermedt. Képtelen volt bármit is mondani. Mélységesen megdöbbentették barátja szavai, félelem marta belülről a testét. Jamie még sosem mondott ilyen dolgokat. Ilyen ijesztő dolgokat.
 
Végül erőt vett magán, összeszorította a fogait és nyelt egyet. Megmarkolta Jamie reszketeg vállait és maga felé fordította a férfit. Mélyen a szemébe nézett.
- Ne félj. Majd én emlékeztetlek rá, ki vagy.- mondta magabiztosan. Barátja elmosolyodott.
 
Matt felállt és egyik karjánál fogva Jamiet is felhúzta a hóból. A ház felé kezdtek botorkálni. Odabent aztán a férfi felcsavarta a fűtést és a radiátor mellé ültette átfagyott társát, vállaira vastag plédet terített. Készített egy forró teát, amit csendesen, egymás mellett ülve kortyolgattak.
 
Matt várt. Várt, hogy Jamie végre összeszedje magát.
 
Végül úgy húsz perc elteltével a tea elfogyott, nem volt több lehetőség elkerülni a szótlanságot. Jamie nagy levegőt vett, tekintete valahova a távolba révedt.
 
- Az orvosom nemrég azt javasolta, csináltassak egy tesztet. Engedtem neki. Ma jött meg az eredmény.- súgta halkan, elmerengve. Egy pillanatra aztán az ajkába harapott, szemeit ismét ellepte a könny, de ezúttal sikerült uralkodnia magán. Folytatta. – Leteszteltek alzheimer-kórra. Pozitív lett.
 
Matt gombócot érzett a torkában. Nem tudott megszólalni. Nem tudott megmozdulni. Mindenre számított, csak erre nem.
Régóta sejtette, hogy Jamievel valami nincs rendben. Rengeteg dolgot elfelejtett, néha egész megdöbbentő dolgokat, de sosem gondolta volna, hogy alzheimer-kóros. Hiszen Jamie még negyven sincs…
Mindig arra gyanakodott, hogy valami egészen átlagos memóriazavar.
Most pedig ezt kapja. A legjobb barátja alzheimer-kóros. Néhány év, és még őt, Mattet is el fogja felejteni… egyszerűen nem fog rá emlékezni…
 
Képtelennek tűnt a gondolat.
 
Sokáig nem szóltak. Jamie lehorgasztott fejjel, csendesen üldögélt. Nem is igazán várt választ. De aztán mikor Matt lassan a vállára tette a kezét, majd egy mozdulattal magához húzta és átölelte, elszakadt benne valami. Fittyet hányva arra a tényre, hogy 38 éves férfiember, úgy kezdett zokogni, mint egy 8 éves. Egy világ omlott össze benne.
Rettegett. Félt a jövőtől.
„Miért pont én?”
Újra és újra ez a kérdés visszhangzott a fejében.
Egy kór, ami lassan elveszi tőle a múltját, megfosztja a jövőtől és csak a sivár jelent hagyja meg. Nem akart ilyen életet. Gyerekeket akart. Családot. De most… így már képtelenség.
 
Elkeseredetten kapaszkodott az egyetlen emberbe, akiben megbízott ezen a világon. Titkon remélte, hogy majd Mattre támaszkodhat, bármilyen önző dolog is ez. Remélte, hogy legalább ő mellette áll majd ezekben a kegyetlen időkben…
Nem akarta egyedül átélni mindazt, ami várt rá.
Mankóként akart rá támaszkodni, mert tudta, hogy csak Matt lesz képes összekötni ezzel a világgal. Nélküle elveszett lenne.
 
- Költözz hozzám, a vendégszobába.- mondta halkan Matt.
- Nem lehet… mi lesz Angievel? Nem akarok a terhetekre lenni.
- Vele nemrég szakítottam.
- Tényleg?
- Igen. Úgyhogy gyere csak. Nekem te nem vagy a terhemre.
 
A két férfi egymásra mosolygott. Barátságuk új szintre lépett.
 
*
 
Eleinte még minden rendben ment. A változás Jamien csak alig észrevehető volt.
Elfelejtette, milyen nap van. Kimentek a fejéből a találkozók. Nem emlékezett nevekre.
 
A két férfi minden este leült a kanapéra, olykor sört, vagy éppen teát iszogatva. Matt pedig újra felelevenítette a legszebb, közös emlékeiket.
Eleinte Jamie csak részleteket felejtett el. De aztán, ahogy múlt az idő, egyre rosszabb lett. Egyre kevésbé emlékezett. Volt, hogy összemosott két emléket, vagy csak részletek jutottak eszébe. Máskor olyan volt, mintha tisztán látná az emlékeket, de képtelen volt őket szavakba önteni.
 
Napról napra rosszabbul lett. Mattnek pedig fájt a szíve. Végignézte, ahogy a legjobb barátja szép lassan elenyészik.
 
Jamie tudta, mi történik vele, valahogy mégsem volt képes teljesen felfogni. Egyre kevésbé izgatták az elfelejtett dolgok. Eleinte kétségbeesett, ha egy név vagy arc nem jutott eszébe, de ahogy telt az idő, mintha már aggódni is elfelejtett volna. Egy darabig mérgelődött, ha nem jutott eszébe valami, de gyorsan túltette magát rajta.
 
Ahogy lehulltak róla az élet láncai, egyre felszabadultabb lett.
Nem foglalkoztatta tovább a külvilággal, mintha egy saját kis birodalmat hozott volna létre. Gondtalan volt.
 
Matt egyre kétségbeesettebb lett. Továbbra is beszélt Jamienek a legszebb közös emlékeikről, de egy idő után már ez sem érdekelte a férfit. Próbálta rávenni, hogy emlékezzen vissza, bármire, akármire, de az nem akart.
 
*
 
Egy reggel Matt zeneszóra ébredt. A nappaliban pihenő öreg zongora adott koncertet a kíváncsi füleknek.
A férfi kíváncsian lépkedett le a lépcsőn, fogalma sem volt, ki zongorázhat a házban.
A szomszédok közül is csak a kis Evelyn tudott játszani a hangszeren, de a kislány nem mert volna belépni a házba hívás nélkül. Talán Jamie hívta be.
 
Ahogy ezen tanakodott, végre elérte a nappalit. Sietve lépett a kis helyiségbe, majd szinte a vér is megszűnt benne keringeni. Jamie ült a zongoránál.
 
Ujjai repültek a billentyűk fölött, egy hangot sem ütött félre. Tökéletesen eljátszotta a darabot. Beethoven könnyed, játékos muzsikája töltötte be a házat.
A férfi lehunyt szemekkel játszott, ajkain halvány mosollyal.
 
Matt elképedten támaszkodott meg az ajtófélfában. De hiszen Jamie már vagy 3 éve elfelejtett zongorázni… valaha csakugyan tudott, legalább ennyire gyönyörűen, de… de az már annyira rég volt…
 
A nosztalgia édes könnyei gyűltek a szemébe.
Ahogy elhaltak az utolsó hangok is, Matt megszólalt.
- Jamie? Jól vagy? Hogy érzed magad?- kérdezte bizonytalanul. Még mindig nem tudta eldönteni, valóban fölébredt-e vagy csak szívfájdító álmot lát.
 
- Remekül vagyok, köszönöm. Kérsz kávét? Főztem.- mosolygott rá kedvesen Jamie, arca felhőtlen örömről árulkodott. Matt zavaros tekintettel bólintott.
Jamie felpattant a hatalmas hangszertől, besietett a konyhába majd néhány perc múlva egy csésze kávéval tért vissza.
- Három cukorral, ahogy szereted. Ugye még mindig így iszod a kávét?- kérdezte kedvesen, miközben az idősebb kezébe adta a porcelánt. Matt elképedten bólintott.
 
Jamie odavezette a döbbent férfit a kanapéhoz, majd leültek egymás mellé. A fiatalabb jóleső nyögéssel terpeszkedett el a puha kanapén, fejét a háttámla felső részére hajtotta, úgy bámulta a mennyezetet.
 
- Tudod Matt, sokat gondolkodtam. Három nap múlva lesz a születésnapod, és én nem tudom, mit adhatnék neked.- sóhajtotta Jamie, fürkész tekintetét Matt fáradt szemeire irányítva.
- Nekem az is elég, hogy itt vagy.- suttogta a férfi, kezeivel elfehéredve markolva az apró, törékeny kis csészét. Úgy érezte, vérzik a szíve. Sosem volt még ilyen boldog. Utoljára talán ha 6 éve beszélgethetett így Jamievel…
 -Ne butáskodj. Én valami másra gondoltam. Ma egész nap zongorázni fogok neked! Mint régen, emlékszel?- nevetett jóízűen, majd felkelt és néhány könnyed lépéssel újra a zongoránál termett. Néhány mozdulattal kiropogtatta idősödő izületeit, majd ujjai újra csodálatos hangokat csaltak elő a hangszerből.
 
Zongorázott, egészen estig, megállás nélkül. Közben beszélgettek. Jamie újra a régi volt. Csodálatos, feledhetetlen nap volt. Az utolsó napjuk.
 
Ugyanis Jamie három nap múlva már fel sem ismerte Mattet. Örökre elfelejtett mindent.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).