|
A golyók élesen sivítva repkedtek el a fejünk fölött. Mindenki rettegett. Remegve fetrengtünk a lövészárok mélyén, az ott összegyűlt sáros, jéghideg esővízben. Sokan kezüket összetéve imádkoztak eddig megtagadott istenükhöz, mások jajveszékelve ordítoztak szerető családjuk után, akiktől elszakították őket. A sebesültek hörgése volt a legrosszabb. Áthallatszott a csata zaján, ahogy a sérült férfiak fájdalmukban ordítanak, miközben elvonszolják őket a csatatérről.
Akikben még volt némi tartás, a lövészárokban térdelve vaktában lövöldöztek, hátha eltalálják az ellenséget.
De ami az egészben a legrosszabb volt, hogy a velünk szemben lövöldöző emberek is ugyanilyen állapotban voltak.
Fal nélküli siralomház. Csak ez a pár szó lüktetett az agyamban.
Ahogy fegyveremet szorongatva feküdtem a földön, családom képe sejlett fel a szemeim előtt. Már hosszú évek teltek el… mindig azt mondták, ez az utolsó csata, folyton azzal hitegettek, hogy ha ennek vége, hazamehetünk. De sosem lett vége.
Alig töltöttem be a 18-at, mikor besoroztak. Emlékszem, először jött a levél. Felszólítottak, hogy egy héten belül legyek készen. Még mindig él bennem az érzés, ami akkor a hatalmába kerített. Jeges félelem mart a lelkembe.
Anyám keservesen sírni kezdett. Apám és a két bátyám is a háborúban halt meg. Nem akarta elveszíteni utolsó, megmaradt gyermekét. De nem volt választásunk.
Rá két napra megjelentek a sereg emberei és magukkal rángattak.
Igazából a remény már rég kihalt belőlem. Már csak a túlélésre tudok gondolni.
Emlékszem, feltérdeltem, a fegyveremet kitámasztottam a homokzsákokra és céloztam. A hatalmas portól, melyet a golyók és gránátok okoztak, nem sokat lehetett látni, de néha feltűnt egy-egy testrész.
Aztán megpillantottam. Egy hozzám hasonló férfi, aki már átélte a háború borzalmait és túltette magát kétségbeesett félelmén, egyenesen engem célzott meg. A fegyver csöve kegyetlenül pislogott rám. Ő húzta meg először a ravaszt.
Csak a durranást hallottam majd a belém hasító fájdalmat éreztem.
A golyó belefúródott a nyakamba. Égető fájdalmat éreztem… tehetetlenül a földre hanyatlottam… egy pillanatra minden elsötétült, majd mikor kinyitottam a szemem és nagy nehezen hasra fordultam, megláttam a vért. A vörös folyadék összegyűlt alattam és elkeveredett a sáros esővízzel. Már megszoktam a vér látványát. Megszoktam a fájdalmat. Megszoktam a golyó hangját, mikor belecsapódott egy testbe.
De nem szoktam meg a saját vérem látványát.
Az egyenruhám tocsogott benne. Folyt végig a testemen… éreztem a forró kis patakokat a nyakamon, a mellkasomon és a karjaimon.
Sokkot kaptam.
Azt hiszem, elájulhattam.
Mikor legközelebb felébredtem, már egy sátorban voltam. Az orromba émelyítő fertőtlenítőszag kúszott, a fülemben pedig felhangzottak a körülöttem fekvők jajveszékelései. Körül akartam nézni, de ahogy megfordítottam a fejem, olyan fájdalom nyilallt a nyakamba, hogy könny szökött a szemembe. Fájdalmasan felnyögtem.
Volna.
Csakhogy nem jött ki hang a torkomon.
Megrémültem. Kinyitottam a szám, orvosért akartam kiáltani. De képtelen voltam hangot kiadni. Fájt a torkom… be volt kötözve. Alig bírtam mozgatni a kezem.
Aztán megjelent az orvos. Visszanyomott az ágyra, majd a vállamba bökött egy injekciót. Zsibbadni kezdett a karom.
- Nyugalom, nyugalom, katona. Semmi vész, már nem a fronton van.- mosolygott rám, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nincs kedvem felkelni, elengedett. Az egész testem zsibbadni kezdett. Képtelen lettem volna bármely tagomat megmozdítani.
De már legalább a torkom sem fájt.
Kétségbeesetten néztem rá.
- Nagy szerencséje volt.- jelentette ki mosolyogva. Úgy mosolygott, mintha faragva lett volna az a kifejezés. Legalább annyira volt élethű, mintha egy szobron láttam volna. – A golyó a nyakán találta el. Súrolta az egyik nyaki artériát, aztán hátul, a csigolyái mellett távozott. Örülhet, barátom, nem bénult le, és nem is halt meg. Él és virul. Csak éppen beszélni nem tud.
Megtarthattam az életem. De cserébe a hangomat kellett odaadnom.
A golyó teljes mértékben szétroncsolta a hangszálaimat. Nem tudtam többé beszélni.
Egyik kétségből a másikba estem. Először nem akartam elfogadni. Sajnáltam magam. Éltem, az igaz, de nem tudtam beszélni. Hang nélkül hogy élhetnék? Nem voltam többé teljes.
Felmentettek a szolgálat alól. Az orvos úgy gondolta, túl nagy sokk ért és nem lennék képes újra harcolni.
Annyi év után végre hazamehettem.
Boldog voltam.
Aztán rádöbbentem, hogy a világ, amelybe gyermekként beleszülettem, nincs többé.
Anyám meghalt. Nem ismertem senkit. Csak egy katona voltam. Az iskolát sem tudtam befejezni, nem volt szakmám. Nem értettem semmihez. Csak ahhoz, hogy kell megölni másokat.
Hetek, hónapok teltek el. Tengődtem egyik napról a másikra. Próbáltam munkát szerezni, de sehova sem akartak felvenni.
Végül beláttam, hogy nincs tovább. Azt tettem, amihez a legjobban értek.
Jó pénzért adósságokat hajtottam be. Ha kellett, erőszakot alkalmaztam. De ha valaki azt kérte, szó nélkül megöltem a kiszemelt embereket.
Minden egyes alkalommal, ha becsapódott egy ajtó vagy ablak, ha összetört valami vagy ha köhögött egyet egy autó motorja, összerándult a gyomrom. Jeges félelem költözött a tagjaimba. A háború borzalmai nem hagytak békén. Beköltöztek még az álmaimba is.
Majdnem minden éjszaka újra a fronton voltam, gránátok és géppuskák durrogtak, a szakaszvezető pedig parancsokat ordított a fülembe. De a vége mindig ugyanaz lett. A porfelhőn keresztül megláttam a rettegett arcot. Meghúzta a ravaszt, a golyó pedig süvöltve szelte ketté a poros levegőt majd fúródott a húsomba.
Mikor hideg izzadságtól nedves testtel felébredtem egy ilyen álomból, a heg a nyakamon úgy sajgott, mint azon a napon.
Úgy éreztem, az életem ennél borzalmasabb nem is lehetne.
De aztán minden megváltozott, ahogy megismertem Őt… a fejem felett kavargó viharfelhők pedig lassan eloszlottak. Egy kis napsugár is betört az én zord, sötét világomba.
Új megbízást kaptam. Egy helyi nagykutyának kellett behajtanom nem kevés pénzt. Egy utálatos uzsorás volt a fickó, hatalmas házzal, rengeteg szolgálóval és jókora pókhassal. Valami lecsúszott vállalkozó tartozott neki. Este felkerestem a fazont. Kopogtam az ajtón, egy ötvenes éveit taposó férfi nyitotta ki. Már akkor tudta, hogy baj van, mikor meglátott.
Mivel az alvilágban mozogtam, ennek megfelelően néztem ki. Mindig gondosan bokszolt cipőt hordtam, fekete öltönyt, fehér inggel és vörös nyakkendővel. Hosszú, bokáig érő ballonkabátot hordtam felette, hogy eltakarja a pisztolytáskámat. A gallérját is feltűrtem, hogy elrejtsem a kíváncsi szemek elől a lelkemen ejtett seb nyomát. Néha még széles karimájú, keménykalap is volt a fejemen. Úgy néztem ki, mint aki a pokolból lépett elő.
Szótlanul besétáltam. A férfi betette mögöttem az ajtót. Azonnal megcsörrent a falon az ócska telefon.
Így ment ez. Mivel én nem tudtam beszélni, a megbízóim beszéltek helyettem.
A telefonban egy mély, recsegős hang szólalt meg. A pénzét követelte. A férfi ijedten próbált még egy kis haladékot kikönyörögni. Ekkor benyúltam a kabát alá és előhúztam a fegyveremet.
Nem könyörgött tovább.
Pár percig csak néma csöndben bámulta a kezemben tartott, hideg fémet, mint aki attól vár megoldást. Az arcán bús belenyugvás és dac keveredett, furcsa kifejezést hozva létre.
- Apu, kész a vacsora gyere en-
Kinyílt az ajtó és egy fiatal, gyönyörű lány lépett be rajta. Karcsú, hosszú barna hajjal és igéző, barna tekintettel.
Mikor megpillantott, rögtön elakadt a szava, megállt az ajtóban és tanácstalanul rebbent tekintete hol rám, hol az apjára.
Ekkor a férfi szemei utálatosan felvillantak.
- Odaadom a lányt.
Feszült csend telepedett a szobára. Végül a szigorú hang a telefonban megszólalt.
- Hogy néz ki?
- Egy igazi szépség. Még több pénzt is megér, mint amennyivel tartozom. Ráadásul engedelmes. Nem lesz nehéz kezelni.
A lány az ajtóban először döbbent tekintettel bámult az apjára, majd telt ajkai lefelé kezdtek görbülni. A csokoládébarna szemek elhomályosultak a könnyektől.
- Rendben.- hangzott el az ítélet, nekem pedig furcsán összeszorult a torkom. Sosem érdekelt, kiket ölök meg, nem érdekelt, mit követtek el, az sem, hogy miért. Öltem már embert pusztán azért, mert rossz helyen volt rossz időben, de… de a nőktől mindig távol tartottam magam. Képtelen lettem volna egyet is bántani, akármilyen utálatos boszorka is legyen. És képtelen lettem volna úgy bánni velük, mint holmi tárgyakkal.
Akkor mégis erőt vettem magamon, erővel elhallgattattam a fejemben zúgolódó, kétségbeesett hangot és intettem a lánynak.
Azt hiszem, egy kicsit elvesztettem önmagam. Azzá váltam, amivé a legkevésbé szerettem volna: egy lelketlen bábbá, akit kedvükre zsinóron rángathatnak, úgysem panaszkodik.
Nem akartam észrevenni a férfi szemében azt az undorító, elégedett csillogást. Nem akartam észrevenni a lány padlóra csöppenő gyémántkönnyeit. Nem akartam észrevenni, hogy mit teszek.
- Menj, Carolyne, pakold össze a ruháidat. Most ezzel a férfival kell menned.- mosolygott rá az apja, a lány pedig szó nélkül teljesítette a kérését. Elvonult, majd pár perc múlva újra megjelent egy bőrönddel.
- Kész vagyok. Mehetünk.- rebegte elhaló hangon, majd nagyokat nyelve megindult felém. Kivettem a kezéből a nehéz bőröndöt, és ő lehajtott fejjel kinyitotta a bejárati ajtót majd a ház előtt parkoló kocsi felé indult. Felnyitottam a csomagtartót és beleraktam a bőröndöt, majd kinyitottam a lánynak az ajtót. Szótlanul beült, leszegett fejjel. Mikor beindítottam a motort és rákanyarodtam az útra, nem nézett vissza a ház előtt ácsorgó apjára.
Mindent úgy tettem, mint ahogy azt elvárták tőlem. A lányt leszállítottam a főnöknek. Mikor megérkeztünk a palotának beillő házba, megjelent a megbízóm is.
Undorító alak volt. Alig 160 centi, de legalább 120 kiló, képe akár egy buldogé, haja már egy szál se, az ízléstelen, lila öltöny pedig úgy feszült rajta, hogy akármelyik pillanatban elrepedhetett. Ujjain megannyi arany gyűrűt hordott, némely pecsétes, más ékkövekkel kirakott. Nyakában is legalább három vastag aranylánc lógott. Bal kezében díszes, mahagóniból kifaragott sétapálcát tartott elefántcsont markolattal.
Rövid lábaival úgy járt, mint holmi nevetséges bábu, amely bármelyik pillanatban eldőlhet. Odatipegett elénk, s ahogy meglátta a mellettem ácsorgó lányt, kapzsi fény gyúlt a szemeiben.
- Az a féreg nem hazudott… tényleg gyönyörű vagy, angyalom…- nevetett elégedetten, majd ujjai közé fogta a szép arcot. A lány nem ellenkezett, csak behunyta a szemeit s úgy hagyta, hogy a férfi különböző irányba forgassa a fejét, hogy mindenhonnan szemügyre vehesse. – Jó szolgálatot fogsz tenni, aranyoskám… vigyétek a hálószobámba!- kiáltott a szolgálóknak, s nemsokára meg is jelent egy öregebb férfi. Megragadta a lány karját, s húzni kezdte az egyik ajtó felé. – Vetkőzz le és várj rám. Nemsokára ott leszek.- vetette még oda utoljára a lánynak, majd rám terelődött a tekintete. Itt az ideje fizetni.
Azonban olyan dolog történt, amire nem számítottam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha mélyen, a lelkem legmélyén tudtam volna, hogy bekövetkezik, mégis, mikor megtörtént, nem akartam elhinni.
Carolyne megtorpant, és könnyes szemeivel esdeklően nézett az uzsorásra.
- Ne! Könyörgöm… ne tegye ezt velem…- kérte halkan, remegő hangon, miközben könnyei a drága perzsaszőnyegre záporoztak.
Az uzsorásnak ez nem tetszett, arca undorító fintorba rendeződött.
- Mit képzelsz, te senkiházi?! Az apád eladott, az enyém vagy! Nem áll jogodban ellenkezni!- süvöltötte, majd felemelte a sétapálcáját. A lány felsikoltott.
Én pedig kibiztosítottam a fegyverem.
Az uzsorás megállt mozdulat közben, véreres szemeit rémülten rám szegezte. Majd a rémületet pillanatokon belül undor váltotta fel.
- Te patkány! Kifizettelek! Mit képzelsz magadról?! Kotródj innen, ehhez semmi közöd! Ha ahhoz van kedvem, megverem! Most már az enyém!- köpte vicsorgatva. Nem vett komolyan. Eleresztettem egy golyót a feje mellett. A fémdarab hangosan süvöltve repült végig a szobán hogy aztán a falba fúródjon.
A férfi pedig összerezzent. Végre felfogta, hogy én mindent komolyan gondolok.
Nem szólt, csupán vicsorgatva, vérben forgó szemekkel nézett rám, mint valami veszett állat, amely bármelyik pillanatban képes támadni.
A lány ijedten nézett hol az öregemberre, hol rám. Végül rajtam állapodott meg a tekintete. És én reményt véltem benne felfedezni.
Karon ragadtam hát, és ő nem tiltakozott. Fejemmel az ajtó felé böktem, és Carolyne gondolkodás nélkül kisietett rajta. Én kihátráltam a szobából, fegyveremet az uzsorásra szegezve, majd miután becsukódott előttem az ajtó, Carolyn után siettem. Néhány testőr megpróbált minket megállítani, de az én ujjam gyorsabb volt.
A lány beült az anyósülésre, én bevetődtem a volán mögé és a gázra léptem.
Mikor már elég messze kerültünk a hatalmas kastélytól, lassítottam egy kicsit.
Hosszú percekig leszegett fejjel ült mellettem, nem tudta mitévő legyen. Aztán úgy döntött, bízik bennem, és mosolyogva felém fordult.
- Én… köszönöm, amit értem tett…- susogta halkan, lesütött szemekkel. Nem… nekem kellett volna megköszönnöm, amiért megmentette a lelkem. Ha nem tiltakozott volna, valószínűleg elmegyek.
Úgy tűnt, választ várt, mert lesve rám pillantott, de nem reagáltam. Mit kellett volna tennem? Mosolyogni rá?
Rég nem tudtam mosolyogni.
Kezdett összezavarodni.
- Hová… hová megyünk?- rebegte halkan, érdeklődve a mellettünk elsuhanó tájat kémlelte. De még mielőtt újra kérdezhetett volna, lassítottam és befordultam egy szűk mellékutcába. Elég eldugott helyen laktam akkoriban.
A kocsival leparkoltam a ház mellett, majd kiszálltam. Ő is követett.
A csomagtartóból kivettem a holmiját, majdnem elfelejtettem, hogy itt van. Intettem neki és a bejárati ajtó felé vettük az irányt.
Követett.
Előkotortam a kulcsomat, kinyitottam az ajtót és besétáltam. A bőröndöt letettem a fal mellé. Carolyne bizonytalanul lépett be a kis helyiségbe, érdeklődve körülnézett, s én betettem mögötte az ajtót.
- Hol vagyunk? Mi ez a hely?- kérdezte, hangja kezdett egyre ijedtebbé válni. Megmarkoltam a csuklóját s húzni próbáltam, de rémülten kirántotta a kezét az ujjaim közül.
Egy hosszú pillanatig csak bámultam bele azokba a gyönyörű, de ijedt szemekbe. Próbáltam belőle kiolvasni, mit is érezhet… de csak a zavarodottságot láttam benne.
Leengedtem a kezem. Nem akartam, hogy féljen tőlem, ezért azok után nem próbáltam megérinteni. Csak felvettem a csomagját és intettem neki, hogy kövessen. Habozott egy kicsit, de végül megindult utánam s én bevezettem a vendégszobába.
A ház kétszobás volt, de én csak az egyiket használtam.
Mikor felfogta, hogy nem bántani akartam, hanem csak a szobáját megmutatni, szégyenlősen lesütötte a szemeit.
Letettem a bőröndjét s az ajtó felé indultam, de megállított.
- Várjon!- kiáltott utánam, én pedig automatikusan megálltam. Hátrapillantottam a szégyenlősen pirongó lányra, s hazudnék, ha azt mondanám, nem esett meg rajta a szívem. – Én… sajnálom, hogy ennyire gyerekesen viselkedtem, csak… meg vagyok ijedve, és… fogalmam sincs, miért mentett meg. Azt sem tudom, miért hozott ide, hiszen nem is ismer… és még a nevét sem tudom.
Sosem láttam még két olyan gyönyörű barna szempárt, mint az övé.
Annyira önkívületbe estem tőle, hogy még a számat is kinyitottam, hogy válaszoljak. Aztán rádöbbentem, hogy még ha akarnék sem tudnék. Így hát összezártam az ajkaimat és tovább folytattam az utam.
Ő viszont túl kétségbeesett volt.
Megragadta a kabátomat. Mikor újra rápillantottam, könnyek csorogtak az arcán.
- Miért nem válaszol?! Talán megvet, amiért csak úgy eldobott magától az apám?! Vagy szánalmasnak tart, mert nem voltam képes elfogadni a sorsom?! Miért nem válaszol…? Miért…?
Kiabálása lassan elkeseredett suttogássá halkult… Gyémántkönnyei hangtalanul hullottak a padlóra. Nem adott ki hangot sírás közben, csupán a vállai rázkódtak.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem facsarodott össze a szívem.
Gyengéden álla nyúltam hát s óvatosan felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. Könnyektől homályos tekintetével kíváncsian fürkészett. Kigomboltam a kabátom, félredobtam a nyakkendőmet majd ingem felső gombjait is kinyitottam. Félretűrtem a fehér anyagot, s feltárult nyakamon az eddig takargatott borzalmas sebhely.
A lány lélegzete elakadt, ahogy meglátta a fehér heget. Percekig csak döbbenten meredt rám, tekintete ijedt kismadár módjára reppent hol a hegre, hol a szememre.
Végül kinyújtotta egyik kezét, s gyengéden végigsimított a hegen. Zavartan félrepillantottam.
- Maga… maga nem tud beszélni…- döbbent rá végül, s ez mindenre magyarázatul szolgált. Hátraléptem, gyorsan összehúztam az ingem s távoztam a szobából. Még hallottam, ahogy utánam kiált, de ezúttal nem álltam meg. Egyenesen a fürdőszobába vettem az irányt. Magamra zártam az ajtót, ledobáltam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Nekidőltem a jéghideg csempének és engedtem, hogy a forró víz végigfolyjon a bőrömön. Élveztem, ahogy a pára kiűz minden gondolatot a fejemből, ahogy a forróság fellazítja feszült izmaimat… lecsúsztam a fal tövébe, fejemet a kemény csempének támasztottam és lehunytam a szemem. A vízcseppek záporoztak az arcomra…
Nem akartam gondolkodni. Nem akartam belegondolni, mit is tettem…
Magamra uszítottam egy kegyetlen uzsorást, akinek a pénze lehetővé teszi, hogy a legprofibb bérgyilkosokat fogadja fel.
Ostoba vagyok.
És mindezt egy nő miatt…
Egy nő miatt, akit nem is ismerek…
Talán egy órát tölthettem a fürdőben, talán többet. Nem emlékszem. Csak a derekam köré tekertem egy törölközőt és besiettem a szobámba, felvettem egy alsót meg egy nadrágot, hanyagul egy inget is, amit begombolni ugyan már lusta voltam, de legalább nem éreztem magam csupasznak. A konyhában feltettem főni a kávét majd leroskadtam egy székre a konyhaasztalhoz. Fáradt voltam… hihetetlenül fáradt…
Az elmúlt napokban szinte alig aludtam. A rémálmaim egyre jobban elvadultak, képtelen voltam nyugodtan aludni… Nyugtatókat, altatókat szedtem, de semmi…
Így végül fáradságom úrrá lett rajtam, az asztalra hanyatlottam és hagytam, hogy elnyomjon az álom.
Reménykedtem. De hát a remény olyan dolog, mint egy szerető… elvárja, hogy elkényeztesd, hogy folyton csak rá gondolj, hogy becézgesd, cirógasd, aztán mikor kérnél tőle valamit, fúriává változik.
Újra átéltem a háború borzalmait. Újra ott voltam a vérszagú harcmezőn, körülöttem rémült emberek, a fülemben a fegyverek ropogása és bajtársaim jajgatása… akármerre néztem, csak a vért láttam… a hullákat… a gránátok által szétszórt végtagokat…
Újra feltérdeltem, megtámaszkodtam a homokzsákokon és céloztam. Vártam, hogy a porfelhő elüljön, hogy célba vehessek valakit.
És ismét megpillantottam őt.
Már nem volt arca. Rég nem emlékeztem a vonásaira. Csak az egyenruháját láttam, a sisakját és a fegyverét, azt, ahogy ujja hátrarántja a ravaszt. Ismét éreztem a kínzó fájdalmat… nem kaptam levegőt… mindent beterített a vér…
Esetlenül vergődtem a földön, de ezúttal senki nem sietett a segítségemre… hagytak elpusztulni a harcmezőn… a fájdalom elviselhetetlen volt… ordítottam, üvöltöttem volna, de nem jött már ki többé hang a torkomon…
- Ébredjen! Ébredjen! Semmi baj! Csak egy álom!
Az ijedt, vékonyka hang áthallatszott a csatazajon… kezeket éreztem a testemen… apró, meleg, gyengéd kis kezeket…
Ahogy felpattantak a szemeim, egy pillanatig még nem tudtam, hol vagyok. Ijedten körbenéztem, még hallani véltem a fegyverek ropogását. Aztán megláttam őt.
Ahogy fölöttem térdelt, selymes, barna haja az arcomra omlott. Éreztem édes rózsaillatát… és a nyugalom úgy áradt szét bennem, mintha egy tóban merültem volna el…
Nem reszketett tovább a testem, a zajok elhaltak, a fájdalom eltűnt, nem maradt semmi más, csak ő és én.
Ahogy fölém hajolt, olyannak tetszett, mint egy angyal. Soha nem láttam még gyönyörűbb nőt.
A bőre olyan fehér volt, akár a porcelán. Az álla enyhén hegyes volt, az ajkai pedig cseresznyepirosak és teltek… az orra olyan volt, mint a nemes kisasszonyoké, egyenes, kicsit hegyes és kellően pici. A tekintete pedig…
A tekintetétől a mai napig elönt a melegség.
Mandulaalakú szemei barnák voltak, mint az olvasztott csokoládé és megannyi érzelem kavargott bennük.
Kinyújtottam a kezem, olyan volt számomra abban a pillanatban, mint egy jelenés… féltem, hogy egyszer csak eltűnik és én megint ott fogok fetrengeni a sárban és a vérben. Ahogy megérintettem az arcát, rájöttem, mennyire gyarló is vagyok hozzá képest. Az én kezem hatalmasnak és otrombának tűnt mellette, a bőröm kérges volt és sötét a sok napon töltött órától… de ő mégsem húzódott el tőlem. Ellenkezőleg.
Gyönyörű arcát belesimította nagy tenyerembe.
Aztán rádöbbentem, mit is teszek. Ott feküdtem a konyha hideg kövén, és olyan áhítattal néztem azt az ártatlan lányt, hogy még magamat is megvetettem. Visszahúztam hát a kezem, ő pedig értetlenül nézett rám, olyan volt a tekintete, mintha egy álomból ébredt volna fel. Felültem a hideg járólapon és arcomat tenyereimbe temettem.
Remek… biztosan nagyon megijesztettem szegényt. A rémálmaim közepette leeshettem a székről. Biztosan úgy vonaglottam a földön, mint valami őrült.
Végül ő törte meg a csendet. Kis kezét az egyik vállamra tette. Nem mozdultam.
- Szörnyű rémálma lehetett… ezért nem tud aludni, igaz?- kérdi halkan, s én meglepetten fordítom felé a fejem. Lágyan rám mosolyog. – Karikásak a szemei. Kialvatlannak tűnik.- jegyzi meg, én pedig nagy levegőt vettem. Nem tudtam, mihez kezdhetnék… ha ez így folytatódik tovább, egy idő után biztosan megőrülök…
Végül csak nagy nehezen feltápászkodtam a földről, majd a kezemet nyújtottam neki. Egy rövid pillanatig meglepetten pislogott rám, majd kis kezét nagy tenyerembe csúsztatta, én pedig óvatosan felsegítettem a földről.
Intettem neki, ő pedig követett. Körbevezettem a házban. Megmutattam neki a fürdőszobát, a saját szobámat, a konyhát és a nappalit.
- Igazán bájos kis ház. Otthonos. El sem hiszem, hogy egyedül él itt, olyan tisztaság van!- nevetett, majd körbepördült a nappaliban. Elmosolyodtam.
Ezt ő is észrevette, a szemei felragyogtak és olyan melegen visszamosolygott rám, hogy komolyan zavarba jöttem. Végül visszamentünk a konyhába, én pedig töltöttem magamnak kávét. Leültem az asztalhoz, onnan néztem, mit csinál.
Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, egy ideig nézelődött majd egy grimasszal becsukta azt.
- Jól sejtem, hogy nem szokott főtt ételt enni, igaz? Nos, ezen változtatunk. Azok után, amit értem tett, az a legkevesebb, hogy vezetem a háztartást.
Ragyogóan rám mosolygott, majd nekilátott valamit összedobni vacsorára. Jobb híján rántottát sütött. Én pedig csak ültem a konyhaasztalnál, kortyolgattam a kávémat és néztem őt.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam nála szebb nőt. Viszont abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy létezhet nála csodálatosabb nő. Nem a külseje, hanem inkább a kisugárzása tette igazán vonzóvá.
Színes aura vette körül. Csábító, illatos, színes aura.
Mikor elkészült a vacsora, letette elém, majd leült közvetlenül mellém az asztalhoz s enni kezdtünk. Meglepődtem, nem hittem volna, hogy egy egyszerű rántotta lehet ilyen finom.
Vacsora után ő elment zuhanyozni, én pedig kiültem az erkélyre. Az emeletről csodálatosan lehetett látni a naplementét.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, az időérzékem sosem volt a legjobb, de aztán lépteket hallottam. Megjelent Ő, hosszú, hófehér hálóingben és leült mellém a földre. Hátát ugyanúgy a falnak támasztotta, felhúzta a térdeit és csak bámulta a naplementét, szája szélében apró mosollyal.
Nem tudtam, miért teszi ezt, nem is értettem, de valamiért örültem neki. Örültem, hogy most már nem vagyok egyedül.
Múlt az idő, a Nap lenyugodott, ő pedig édesen elszenderedett. Emlékszem, mikor a vállamnak dőlt, egy pillanatra mintha a szívem is kihagyott volna egy ütemet.
Csodálatos este volt. A Hold sugarai cirógatták az arcomat, lágy, tavaszi szellő hozta felém a virágillatot, és egy csodálatos nő aludt a vállamon édesdeden.
Végül a karjaimba vettem, nehogy megfázzon szegény, bevittem a szobájába és lefektettem az ágyra. Betakartam, elnézegettem békés arcát, majd távoztam. Én még sokáig fent voltam, az alvásra még csak gondolni sem mertem. Hiszen a pihenés számomra egyet jelentett azokkal a borzalmas rémálmokkal.
Bementem hát a szobámba, feküdtem az ágyon és az életemen gondolkodtam. Ettől legalább annyira éber lettem, mint egy bögre feketétől.
De a fáradság rajtam is erőt vett. Elszunnyadtam.
A rémálmok persze akkor este is meglátogattak. Nem hagytak nyugodtan. Újra átéltem mindent, már talán ezredszerre, és ahelyett, hogy egyre könnyebb lett volna, csak egyre rémesebb lett. Az álmok egyre borzalmasabbak voltak.
Izzadságban úsztam, mikor felébredtem. Kapkodtam a levegőt, minden tagom remegett.
Aztán újra megéreztem az Ő érintését. Carolyne…
Apró kezét a mellkasomra simította. Felé fordítottam a fejem. Ott feküdt mellettem az ágyban, arca csak pár centire az enyémtől.
Máig sem értem, mi vitt rá akkor erre. De egyszerre attól a kedves mosolytól, a megértő szemektől… az eddig felgyülemlett érzelmek kitörtek belőlem.
Miért?- kérdeztem magamtól. Miért törődik velem ennyire? Hiszen nem is ismer…
Felültem az ágyban, a hajamba markoltam és lehajtottam a fejem. Vissza akartam tartani. Nem akartam szégyenbe kerülni egy nő előtt. De Ő ezen is segített. Feltérdelt velem szemben és szorosan átölelt. Éreztem az illatát, a teste melegét… ahogy megnyugtatóan simogatja a hátamat…
Már nem látta az arcom… így nyugodtan sírhattam.
Átöleltem hát, szorosan, és hagytam, hogy a könnyeim lecsorogjanak az arcomon.
Annyira elfáradtan… annyira elfáradtam a rémálmoktól. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy hamarosan nem lesz erőm küzdeni. Hogy hamarosan feladom.
És érett férfi létemre egy nő karjaiban kezdtem el sírni.
Furcsa oknál fogva nem emlékszem, mi történt azok után azon az este. Másnap reggel, mikor felébredtem, ő ott feküdt mellettem, kezünk összekulcsolva.
Fáradtnak éreztem magam. Fáradtabbnak, mint valaha…
Kimerültem. Megkínzott lelkem nyugalomért könyörgött… áhítozott a halál békessége után.
Aznap este elszámoltam az életemmel. Az életemmel, mely szürke haszontalanságában kínzott. Üres voltam odabent, fülemben pedig egyre csak azoknak sikolyait és könyörgéseit hallottam, kiket megöltem. Nem bírtam tovább.
Leültem az ágyamra, hátamat a hideg falnak vetve. Egyik kezemben egy golyó, a másikban egy fegyver.
És akkor benyitott Ő. Megtorpant a küszöbön, mikor meglátta, mit tartok a kezemben. Nem volt meglepett, még csak rémült sem. Csupán szomorú.
Egy összetört férfit látott. Egy elkínzott embert. Egy magányos lelket.
Lassan hozzám lépett, óvatosan az ágyra ereszkedett majd mellém ült. Leemelt az éjjeliszekrényről még egy golyót.
Döbbenten meredtem rá.
Carolyne csak halványan rám mosolygott, majd tétován a fegyverre tekintett.
- Kérem… ne hagyjon egyedül ebben a világban… vigyen magával!- kérte suttogva, igéző, barna szemei könnytől csillogtak.
Elveszetten pillantottam rá.
- Nincs miért élnem… nincs semmim és senkim, az apám eladott. Nem lennék képes életben maradni… nekem csak maga van.- szembesített az igazsággal, s eddig a fegyvert görcsösen markoló ujjaim elernyedtek. – Ha maga meghal, semmi nem mard, ami ebben a világban tartana. Kérem, vigyen magával!
Hagytam, hogy a fegyver a puha ágyneműre hulljon. A golyó a padlóra esett, onnan továbbgurult a szoba másik felébe. Rápillantottam.
Szipogva letörölte a könnyeit, remegő ajkakkal rám mosolygott majd ő is kiengedte kecses ujjai közül a golyót. Megfogtam remegő, hideg kis kezét. Rámosolyogtam.
Megkönnyebbülten mellkasomhoz simult.
Körbenéztem, gyengéden eltoltam magamtól majd több percnyi keresgélés után papírt és tollat is találtam.
Carolyne érdeklődve figyelte, miként gyorsan írni kezdtem, majd a papírt átnyújtottam neki.
„A nevem Jonathan.” – állt rajta. A lány csodálkozva meredt a papírra, majd elkerekedett szemmel tekintett rám. Újra mosolyogtam.
- Jonathan…- suttogta elámulva, lassan ízlelgetve a nevet. Pár pillanatig csak fürkészően nézett rám azokkal a csodálatos szemekkel, majd észbe kapott. Rájött, milyen lehetőség tárult fel előtte.
- Hogy… hogy vesztette el a hangját?- kérdezte bátortalanul, én pedig kivettem a kezeiből a papírlapot. Újra írtam.
„Meglőttek a háborúban. Egy golyó tönkretette a hangszálaimat.”
- Szóval maga katona volt?!- kiáltott fel döbbenten, de csak zavartan bólintottam. Egyre izgatottabb lett. Most, hogy végre kommunikáltunk, az eddig felhalmozódott kérdések egyszerre törtek fel belőle.
- És hogyhogy életben maradt? És miért mentett meg? Egyáltalán miért lett magából behajtó?- törtek fel belőle a kérdések. Megráztam a fejem. Ennyi mindenre nem tudok egyszerre válaszolni.
Rádöbbent, mit is művel, és szégyenpírral az arcán kért bocsánatot. Majd nagy levegőt vett, és némi gondolkodás után feltette az első kérdést.
- Hogy történt?
„Zajlott a harc, térdeltem a homokzsákok mögött, céloztam. De valaki gyorsabb volt. A golyó behatolt a nyakamba, szétroncsolta a hangszálaimat majd hátul távozott. Szerencsés voltam, hogy nem haltam meg vagy nem lettem nyaktól lefelé béna. Csak a hangomat vesztettem el.”
- Értem… és… miért döntött úgy, hogy… hogy behajtó lesz?
„Mikor vége volt a háborúnak, hazajöttem, próbáltam beilleszkedni. De nem ment. Nem értettem semmihez, nem volt szakmám.
Nem voltam ugyanaz az ember. Emberek élete száradt a lelkemen. Nem értettem semmihez, csak az öléshez. Aztán magába szippantott ez a világ, és mire észbe kaptam, újra öltem, és már nem tudtam kiszállni.”
- Miért mentett meg?
„Nem tudom. Egyszerűen nem hagyhattalak sorsodra, képtelen lettem volna rá. Hiszen csak apád áldozata vagy.”
Miközben olvasta a sorokat, a szeme megtelt könnyel. Hálásan pillantott fel rám.
- Köszönöm, Jonathan.- suttogta, majd erőt vett magán és lesütött szemekkel feltette az utolsó kérdést is: - Miért akart öngyilkos lenni?
„Minden este, mikor lehunyom a szemem, újra a fronton vagyok. Újra végignézem, amint emberek ezrei halnak meg. Hallom a sikolyaikat, látom a szenvedéseiket. Minden egyes ember arcára emlékszem, akiket megöltem. Mind döbbenten, rémülten és kétségbeesetten néznek rám. Nem akarom őket újra látni.”
Sokáig nem nézett fel a papírból. Láttam, ahogy ujjai megremegtek, ahogy az ajkába harapott. Végül nagyon halkan ezt suttogta nekem:
- Akkor ne ölj tovább. Tedd jóvá mindazt, amit eddig tettél. Felejtsd el a fegyvereket, és menjünk el valahová… valahová messze, ahova a múlt sem érhet el…
Akkor, abban a pillanatban hirtelen minden értelmet nyert. Az életem nem volt tovább hiábavaló.
Akkor éjszaka elvágtam magam a múlttól.
Fogtam a fegyveremet, és még egyszer utoljára gyilkoltam.
Megöltem azt az undorító férget az egész testőrgárdájával együtt, majd egy utolsó golyót repítettem a férfinak a homlokába, aki eladta a saját lányát.
Végül összepakoltunk Carolyne-nal, beültünk az autóba és messze elmentünk. Magunk mögött hagytunk mindent.
Többé egy árva szót sem kellett neki papírra vetnem, egy pillantásomból kiolvasta a gondolataimat. Az életünk nem volt tovább hiábavaló, ezek után a célunk nem volt más, mint a másik boldogsága.
|
