Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Karácsonyi mese
Korhatár: -
Műfaj: Romantikus
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Geneviev
Feltöltve: 2012. 12. 14. 18:31:30
Megtekintve: 2420 db
Kritikák: 2 db
Életem első, befejezett szerepjátéka, Raukoval. Tavaly novemberben álltunk neki, hogy karácsonyra egy romantikus történetecskét hozzunk össze, a saját, és talán mások karácsonyi kedvének meghozására. Édes kis romantikus történet, egy icike-picike drámával, és sírással, ami igazából nem is dráma meg nem is sírás. Tipikusan olyan karácsonyi mese, ami olyan szerelmetes, hogy csak ilyen tájt lehet olvasni, más hónapban, más évszakban sokaknak átlépné a tűréshatárt.

Vigyázat, csak olyan olvassa, aki nem mászik a falra a romantikus cukiságtól, rózsaszín felhőcskéktől, cukorszirupos mézeskalácstól!

Köszönöm a játékot, Rau!


Helyesírási hibákért feleősséget nem vállalok!
 
A karakterek nincsenek már meg, viszont egy gyors kis leírást össze tudok róluk hozni.
Peter Conrad (Geneviev):
Kedves, mindenki kedvence fiú, aki imádja a karácsonyt, és mindent, ami ahhoz kapcsolódik. A kedvenc évszaka a tél, de csak azért, mert akkor van karácsony, és akkor késíthet mindenféle díszeket, ajándékokat, és sütiket, amiket aztán szülei, és öcsikéje boldogan befalnak.



Nico (Rauko):
A Télapó pici segítője. Egy, a sok közül, aki leginkább félénk kedvességével tűnik ki társai közül. Igazi kis szépség ő, aki reménytelenül keres valamit, amit a többiek nem, de így is minden erejével azon van, hogy az Öreget szolgálva hozzon boldog mosolyt a gyerekek arcára a hideg, téli estén.




Nico:
Már csak ide egy masni, egy kis csillámpor... és kész!
A századik csomagolásom ma, de ehhez képest kifejezetten szép lett, csinos és formás. Vörös papírba csomagoltam be, erre kötöttem ezüst masnit és ezüst csillámot is szórtam rá, mert bár fiúnak lesz, kifejezetten szereti az ilyen színpárosítást. A levélben is ez volt, a Főnöktől megkaptam. Aranyos, tizenkét éves srác, vörös-ezüst labdát kért, amit persze meg is kap, némi csokival főszerezve, mert az értékei alapján, sőt, még a visszatekintésekből is csak az látszik, hogy hallgat a szüleire, remekül és szorgosan tanul, nem lóg az órákról, odafigyel és segít a társainak, sőt, még otthon is. Emellett nekem külön tetszett, hogy rengeteget játszik állatokkal, így... bár ezt nem szabad és kikaphatok érte, csentem egy kis plusz adag csokit a csomagjába. Biztosan örülni fog neki, reggelente mindig csokis kiflit szokott enni!

Hogy ez túlzás?
Nem. Nem az! Sőt!
Az én egyéni véleményem még mindig az, mint pár száz éve: kevés ez az egy karácsony az évben. Tény, hogy magam ellen beszélnék, hiszen nekem is, mint ahogy a többi mikulásnak és manónak, sőt, még azoknak az aljas kis dög krampuszoknak is sokkal több dolgunk lenne egy évi kettő, három alkalmas karácsonnyal, sokkal többen örülnének neki, mint mondjuk a hosszú nyárnak. Mert a mi ünnepünket mindenki szereti.
És a nyárfelelős tündér egyébként is pökhendi, nemtörődöm nőszemély, nem kedvelem!
Bár tündérre nem illik ilyet mondani... mert megnő az orrom, ha megtudja! De honnan tudná meg, hiszen úgyis...
- Nico! Már megint elgondolkodtál! - hallok meg magam mellett egy kicsit érdesebb manóhangot. Kellően nagyot ugrok ijedtemben, majdnem elejtem a kis csomagot is, de nem.
- Burmus, kértelek, hogy ne csinálj ilyet - ölelem magamhoz a dobozt, nagyot sóhajtva.
- Rendben, rendben - kuncog fel halkan. Mindig megígéri, de mindig újra csinálja. Legutóbb azt mondta, hogy azért, mert jól esik neki, ha engem ijesztget. Komolyan, néha látszik, hogy a krampuszoknál kezdett!
- Volt oka is annak, hogy megzavartál? - kérdezem.
- Volt hát - húzza ki magát, de így is csak a derekamig ér. Pedig én vagyok a legalacsonyabb mikulás, a krampuszok fele magasabb nálam.
- A Főnök keres - kacsint rám, mire felcsillan a szemem.
- Máris...? - kérdezem izgatottan, sokkal kedvesebben, mint eddig-.
- Nem használod a naptárkádat - sóhajt fel lemondóan, mire picit elvörösödöm, de azért beteszem a dobozt a puttonyba, és elindulok a Főnök irodája felé.
A naptárka... érdekes kis találmány! Abban látjuk, ha közeledik az ünnep, de én tényleg nem nézegetem. Ugyanolyan lelkesedéssel kell dolgozni akkor is, ha a gyerekeknek épp nyári szünet van, meg akkor is, ha épp táli.

***

- Nos, Nico - sóhajt fel az Öreg. - Emlékszel még arra a helyre, ahová tavaly Mindrot küldtem?
- Persze - bólogatok lelkesen. Volt egy család, ahol két gyerek is ugyanazon a napon született: karácsonymásnapján. Bár az egyik elmúlt tizennyolc, és felnőttnek számít, azért mindig szokott kapni egy kis adag csokit. De én még sosem voltam ott, sajnos.
- Idén te mész - jelenti be a Főnök, mire hitetlenkedve pillantok fel, de ő csak bólint, majd megfontoltan hűteni kezdi a forró csokiját. Amikor végre elhiszem magamnak, hogy azt mondta, amit, felugrok és hálálkodva rohanok ki, egyenesen a szánomhoz, hiszen indulási idő van, megszólaltak a csengőcskék is. De így legalább kezdhetek ott!
Annyira látni akartam mindig is azt a családot! Azt mondta Mindro, hogy csodásak a díszek, de visszafogott, és ez nekem valahogy... új. Ahova én járok, ott mindig minden giccses.

***

Ahogy megállok a kandalló előtt, és rápillantok a fára, még mindig csillog a szemem. Olyan hihetetlenül szép...! Annyira borzalmasan jó ránézni erre a fára!
Szerencsére mindenkivel végeztem, végül őket hagytam utoljára, de jól is tettem. Így van egy órám bámulni a díszeket, a lakást és enni a sütiből egy falatkát, ha csak fel nem kel valaki.
Olyan érdekes ez az egész helyzet, hogy legszívesebben...
- Ki van ott? - A hangra lefagyok! Megmozdulni sem merek, hiszen nem egy gyerek hangja, nem is felnőtté... legalábbis nem nagyfelnőtté! De akkor... Ó, mennyei mikulás, ebből baj lesz!


Peter:

Ráállok a mozgólépcsőre, amivel fölmegyek az első emeletre. Közben elgondolkozom, hogy mégis miket adok karácsonyi ajándékba a családomnak. Már eléggé közeledik, és ilyen későre még sosem hagytam az ajándékkészítést, -vásárlást. Már csak egy hét! Szerencsére azt már tudom, hogy a barátaimnak egy-egy kézzel készített gyertyát adok, de a szüleim és az öcsém… Nehéz kérdés.

Talán… igen! Idén karácsonyra anya egy hó gömböt kap tőlem! Imádja a hó gömböket, és ilyet még úgysem adtam neki. Persze kézzel készítem, mert boltban vett hó gömb van már egy halom. Apa eeeegy… halszem optikát fog kapni. Nagyon szeret fényképezni, szóval biztos örülni fog. Öcsi meg, tőlem azt a korcsolyát fogja megkapni, amit már fél éve kinézett magának, de ezt karácsonyra és a szülinapjára fogja kapni. Azért nem csak karácsonyra, mert bárki bármit is mondjon, a Mikulás létezik! Hogyan lehetne máshogy megmagyarázni, hogy minden évben ő is és én is megkaptuk, amit akartunk, de nem anyáéktól? Mert megkérdeztem. Mindketten azt hitték, hogy a másikuk vette meg nekünk, ezért nem csodálkoztak, de én külön-külön kérdeztem meg őket, és mindketten azt mondták, hogy nem ők adták nekünk. Szóval a Mikulás igenis létezik. De persze ezt nem igazán hirdetem, mert a karácsony mániám még aranyosnak tűnik másoknak, viszont ettől sokan kiakadnának, és elküldenének dili dokihoz.

Na, van ám más dolgom is, mint ezen gondolkozni. Szóval, ott tartottam, hogy hó gömb, halszem optika és korcsolya. Akkor először a fényképész boltba megyek be, az úgyis itt van a közelben. Aztán a sport boltba és végül a kreatív hobbyba. Így is teszek, és kb két óra múlva készen is vagyok mindennel. Még szívesen körül néznék, főleg a karácsonyi díszek között, de mivel megígértem öcsinek, hogy ma még sütit is sütünk – amiből persze kell eltenni majd egy kicsit a Mikulásnak is -, ezért inkább hazafelé veszem az irányt.

Otthon az én édes öcsikém egyből a nyakamba ugrik. Gyorsan leteszem a földre a most vett dolgokat, hogy ne törjön össze semmi, aztán a csacsogását hallgatva, karjaimban Chrissel, besétálok a konyhába.

- Ugye akkor most sütit sütünk? Ugye-ugye-ugye? – ficánkol izgatottan a karomban. Elnézően mosolyogva figyelem vigyorgó arcát, és bólintok. – Szupiii! Kell bejglit sütni, de sok-sok diósat! Az a kedvencem. Kell mézeskalácsot is készíteni! Ugye majd segíthetek a kifestésében? Már elég nagy vagyok hozzá! – meg sem várva válaszom, folytatja a felsorolást. Hát igen, ez az én öcsikém. Hiperaktív, édes, és olyan karácsony bolond, akár csak a család többi tagja. Csak ő, velem együtt, a Mikulásban is hisz. - … és kell finom csokis süti a Mikulásnak! Emlékszel, hogy tavaly is csak az fogyott el! – emlékeztet. Igen, tavaly csak a csokis süti tűnt el a tálról. Mikor még egyke voltam, akkor csak mézeskalácsot tettem ki, de mióta ez a kis hajcsár megvan, azóta mindegyik süteményből ki kell tenni egy keveset. Meg kell adni a választási lehetőséget, nem igaz?

---*---*---*--

Imádom a karácsonyt! A szüleimmel és az öcsémmel, a szokásos karácsony esti programot csináljuk: énekelünk elalvás előtt. Körül álljuk a fenyőfát, és egymást átölelve énekelünk karácsonyi dalokat. Persze, egyikünknek sincs valami jó hangja, de nem is az a lényeg, hanem a szeretet. Szeretem a családomat, és ők is szeretnek engem. Mi lehet ennél jobb? Nos, mondjuk egy partner, de ez más kérdés. Hogy ne ezen gondolkozzak, gyorsan a fánkat kezdem el nézegetni. Idén igazán kitettünk magunkért. Gyönyörű normand fenyő, mely egész a plafonig ér, és tele van díszekkel. Piros és arany díszekkel, hogy pontosabb legyek. Égők is vannak rajta, de csak piros és sárga színű, mert az illik az egész összhatáshoz. Jó, persze, nincs teljesen tele, mert az nem valami szép, de azért jó sok van rajta.

Az éneklés után mindenki megy lefeküdni, hogy holnap minél korábban ébredhessünk, és csomagolhassuk ki az ajándékokat. Kicsit nehezen megy a lefekvés, az alvás meg még kevésbé, úgyhogy gyorsan lemegyek kis meleg tejért. Az a legjobb, ha nehezen megy az elalvás. Leérve a földszintre, a már indulnék a konyha felé, mikor meghallok valami furcsa hangot a nappali felől. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába, miközben a nappali felé igyekszem.

- Ki van ott? – kérdezem, mikor meglátok a karácsonyfa előtt egy mikulás ruhás valakit. Lehet, hogy tényleg létezik a Mikulás? De… Miért nincsen szakálla?! És… Miért ilyen édes?

- Én… Nico vagyok – feleli összezavarodva. Szóval Nico. Aranyos név.

- És mit keresel te itt? – érdeklődök egész nyugodt hangon, pedig eléggé izgatott vagyok.

- Hát… Ajándékot hoztam! – jelenti ki magabiztosan. Mondjuk ez annyira volt magabiztos, mint amennyire én nyugodt vagyok. Már épp kérdezném, hogy „te vagy a Mikulás?”, de megelőz. – De te hogy-hogy látsz engem? – kerekíti ki nagy, szürke szemeit még nagyobbra.

- Miért? Nem szabadna látnom téged? – furcsállkodok. A mesékben mindig látható a Mikulás. Mondjuk ott kerek hasa, és hófehér szakálla van, szóval lehet, hogy ez is tévedés? – Te vagy a Mikulás? – szalad ki mégis a számon, pedig annyira nem akartam megkérdezni. Túl gyerekes kérdésnek tűnt, és hát az is. De sajna már nem szívhatom vissza.

Nico:

Teljesen lefagyok, de nagyon meg kellene fordulni.
Óó, ezért de nagyon ki fogok kapni! Én leszek a krampusz-poénok céltáblája egy teljes évig, ebben biztos vagyok! Hogy lehetek ennyire buta?!
De akkor is, válaszolni kellene neki, ha már volt olyan szemfüles, hogy észrevegyen.
- Én… Nico vagyok – hebegem hihetetlenül zavartan, ahogy megfordulok. Mert nem azt látom, amire számítok!
Egy pattanásos, duci srác helyett valami sokkal kellemesebb fogad! Szép, arányos test, helyes arc, szép szemek... sosem láttam még ennyire szemet gyönyörködtető fiút! Illetve de, mert Alekszorius, a Manók Élelmezéséért Felelős Csoport elnöke is nagyon helyes. De ő manó. Mintha nagy, vörös pecséttel rá lenne nyomva: NEM!
- És mit keresel te itt? – érkezik a teljesen nyugodt kérdés. Milyen édes a hangja is...! Férfiasan édes! Hátborzongatóan jó!
- Hát… Ajándékot hoztam! – jegyzem meg, de a tervezett, határozott hangnemnél sokkal lágyabb, sokkal kevésbé ide illő hangocskák csusszannak ki a torkomon. – De te hogy-hogy látsz engem? – teszem fel végre a teljesen evidens kérdést. Milyen butául hangzik... hiszen nekem is van ugye fizikai valóm, csak általában nem látnak. Van olyan, hogy én pakolom az ajándékot a fa egyik oldalán, a másikon a kislány a fát bámulva várja... a Főnököt. Mert persze, ő aratja le a babérokat midig. De nem is baj.
 
 
- Miért? Nem szabadna látnom téged? – Okos fiú! Nem csak szép és férfias, de még okos is. – Te vagy a Mikulás?

Átlagos kérdés, mit lehetne rá felelni... Erre nem kaptunk oktatást.
- Hát, ha kisfiú lennél, akkor lenne erre egy betanult szövegem - suttogom zavartan, lehajtva a fejem.
- De nem vagyok az. - Ejnye, de jó füled van!
- Látom - morgom az orrom alatt, majd felpillantok, összeszedve kicsit magam. Végülis, csak értelmesebb köntöst kell húzni arra, amit a kisgyerekeknek mondani szoktam. Én vagyok a mikulás fia, aki azért jött el hozzájuk, mert apa elesett a tetőn, és beütötte a fenekét. - Szóval. Nem tudom, mennyit tudsz a mikulásról.
- Egy öreg, pocakos, szakállas férfi - teszi karba a kezét, de mintha enyhülne a feszültség. Talán elhitte, hogy nem betörő vagyok.
- Aki a főnököm - mosolygok rá kedvesen. - Én vagyok az egyike annak a csoportnak, akiket ti összefoglaló néven hívtok mikulásnak, mert azt hiszitek, hogy mindent egy idős férfi csinál. Többen vagyunk, általában fiatalok, és mivel eleve nem szabadna látnod, neked elmondom: nem rendes emberek vagyunk - mosolygok rá. - De nem tudom, miért voltam ennyire őszinte - nyekkenek fel azonnal, ahogy leesik, hogy túl őszinte voltam. Érzem, hogy egyre vörösebb az arcom, és elfordítom a fejem.
Sosem voltam még itt, nem ismerem egyiküket sem, nem tudom, mi lenne a helyes!
- Nagyon haragszol rám, amiért leromboltam az illúzióidat? - nézek fel rá ismét, bűntudatosan, majdnem könnyes szemmel. Nem szeretem ezt csinálni! De hát mindenki a Főnököt várja... - Mert hoztam ám neked csokit - nyikorgom, és beletúrva a puttonyba, előkotrom a vésztartalékot, majd a vörös csomagos kis dobozt, tele csokival, felé nyújtom. - Vedd el, kiengesztelésül - mosolygok rá, bátorítóan, kedvesen.
Olyan helyes fiú!

Peter:

- Hát, ha kisfiú lennél, akkor lenne erre egy betanult szövegem – suttogja zavartan, lehajtva azt az édes fejecskéjét. No, igen, csak épp ezzel egy probléma van:
- De nem vagyok az.
- Látom – morogja a bajsza alatt. Vagyis… Az orra alatt, mert ugye neki nincs is bajsza. - Szóval. Nem tudom, mennyit tudsz a mikulásról.
- Egy öreg, pocakos, szakállas férfi – mondom karba tett kézzel. Kicsit már kezdek lehiggadni, de azért még mindig izgatott vagyok, bár most más miatt. Franc, ki hitte volna, hogy a Miki ilyen egy cukorfalat?!
- Aki a főnököm – mosolyogja. - Én vagyok az egyike annak a csoportnak, akiket ti összefoglaló néven hívtok mikulásnak, mert azt hiszitek, hogy mindent egy idős férfi csinál. Többen vagyunk, általában fiatalok, és mivel eleve nem szabadna látnod, neked elmondom: nem rendes emberek vagyunk – hadarja édesen, egy levegővétellel. Ööö… Tehát nem emberek. Éééértem… - De nem tudom, miért voltam ennyire őszinte – nyikkan föl azonnal, és édes pofikája teljesen elvörösödik. Illik a ruhájához… Nagyon aranyos!
 - Nagyon haragszol rám, amiért leromboltam az illúzióidat? – néz rám bűntudattal és könnyel teli szemekkel. Hát meg kell őt zabálni! Istenem, de édes! Ki hitte volna, hogy ma este találkozom a Mikulással (az egyik Mikulással), aki egy helyes fiatal srác? Hát én nem, az biztos. - Mert hoztam ám neked csokit – teszi hozzá beletúrva a zsákjába, és előhúz egy Mikulás csomagot. - Vedd el, kiengesztelésül – tartja felém a csokikat, miközben hihetetlenül édesen rám mosolyog. De tündéri!
- Nyugi, már eléggé idős vagyok ahhoz, hogy ne okozzon nekem nagy problémát megtudni az igazságot – mondom mosolyogva, de azért elveszem a csomagot a kezéből. Szeretem a csokit, na!

- Szóval te vagy a Mikulás?! – hallok meg magam mögül egy kiáltást, majd a gazdáját is, az én szélvészként ideszáguldó öcsikémet. Ehh… - Én mindig is tudtam, hogy létezel! Mármint… léteztek, ha jót hallottam. Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal vagy… De mondjuk, ez jobban tetszik! Ugye elhoztad az ajándékomat?! Óóóó! Hát persze, hogy elhoztad! – darálja az én öcsikém, a vége felé elgondolkozva. Összehúzott szemekkel kezdi el vizsgálgatni – Nico? – Nicot, sőt, még körbe is járja, hogy hátulról is megszemlélje. Ööö… Ez kezd nekem kicsit sok lenni. Mégis mit csinál itt ébren Chris? És vajon milyen ajándékra gondol, hogy a vége felé így elhalkult?
- Én… én… - dadogja zavartan szegény Nico. – Én elhoztam. Ott van a fa alatt – mutat a karácsonyfa felé. Chris még csak oda sem pillant, hanem elégedetten bólogat saját magának.
- Jól hallottam, hogy az öreg Télapó a főnököd? Ugye hozzá kerülnek a levelek? – kérdezi. Szerencsétlen letámadott fiú… Próbálhatnék közbevágni, és fölküldeni Christ aludni, de az igazából lehetetlenség. Szóval inkább hagyom kiélni magát, és közben gyönyörködöm az elpirult Nico látványában.
- Hát, igen, jól hallottad… Nagyjából igen, a legtöbb levél hozzá érkezik – feleli zavartan. – De miért? – teszi föl az engem is érdeklő kérdést, de öcsike tovább folytatja a vallatást:
- Ugye nem mindig te szoktál jönni hozzánk? – Ez hogy jön ide? Valószínűleg Nico sem tudja, mert egyre tanácstalanabbá válik. Ehh, nem biztos, hogy jó ötlet Chris karmai közt hagyni, de nem tehetek mást. Öcsike úgyis megkapja, amit akar. És most úgy tűnik, hogy Nico kikérdezését akarja.
- N-nem, nem én. De nagyon örültem neki, hogy most én jöhettem – teszi hozzá, de egyből utána el is vörösödik. Hát nem ennivaló?! De, az…

- Ühüm, gondoltam – morogja csak úgy, magának Chris, és vigyorogva hozzá teszi: - Köszönöm, Mikulás! – mondja, de nem Niconak, hanem fölfele, az emelet felé fordulva. Most mégis mi van?! – Én tudom, hogy miért te jöttél! Mert a Mikulástól azt kértem karácsonyra, hogy hozzon a tesómnak egy barátot – mondja vigyorogva. Ó, basszus! Legszívesebben a falba verném a fejem, de az nem nézne ki túl jól, szóval marad csak a pirulás. Chris, te mégis hogy gondoltad?!

Nico:

- Nyugi, már eléggé idős vagyok ahhoz, hogy ne okozzon nekem nagy problémát megtudni az igazságot – jelenti be, de azért a csokit elveszi. Már épp kuncognék fel az aranyos gesztuson, amikor hirtelen eddig ismeretlen hang üti meg a fülem, és még jobban ledermedek. Még egy ember, aki lát engem?!
- Szóval te vagy a Mikulás?! Én mindig is tudtam, hogy létezel! Mármint… léteztek, ha jót hallottam. Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal vagy… De mondjuk, ez jobban tetszik! Ugye elhoztad az ajándékomat?! Óóóó! Hát persze, hogy elhoztad! – A kisfiú lerohan az emeletről, körbeszaladgál, és folyamatosan csak beszél, beszél, beszél...
- Én… én… Én elhoztam. Ott van a fa alatt. - Nem is érdekli, amit mondok.  Nem tudom ki ez a fiúcska, de nagyon aranyos, viszont egyáltalán nem örülök, hogy lát engem! Ez nem jó!
- Jól hallottam, hogy az öreg Télapó a főnököd? Ugye hozzá kerülnek a levelek?
- Hát, igen, jól hallottad… Nagyjából igen, a legtöbb levél hozzá érkezik – makogom. – De miért?
- Ugye nem mindig te szoktál jönni hozzánk? – Na, már végképp elvesztettem a fonalat. Biztosan van összefüggés, de ha most krampuszok potyognának az égből, akkor sem lennék képes megérteni, hogy mi!
- N-nem, nem én. De nagyon örültem neki, hogy most én jöhettem – vallom be, hiszen.... ez a fiú... mármint az idősebbik! Jaj, annyira aranyos, annyira helyes!
- Ühüm, gondoltam – motyogja, majd az ég felé pillant. - Köszönöm, Mikulás! – Visszafordul felém, aztán... – Én tudom, hogy miért te jöttél! Mert a Mikulástól azt kértem karácsonyra, hogy hozzon a tesómnak egy barátot .

Teljesen lefagyok. Olyan vörös leszek, mint a fiú, aki előttem áll! Szóval testvérek, ezt értem, de akkor... akkor most... én...
- Chris, elég lesz! Menj fel aludni - morran a kisebbikre.
- De én még...
- Nem! Sipirc, késő van. - A kisfiú még egy hatalmas vigyort küld felém, integetés a lelkemre köti, hogy egyek süteményt, majd felszalad a lépcsőn.
Ezzel persze csak azt értük el, hogy ketten maradtunk a nappali félhomályában, kint szakad a hó, és nekem semmi dolgom, a falióra szerint pedig épphogy elmúlt fél kettő.
- Peter vagyok - töri meg a csendet, de nem néz rám, ahogy én is csak fél szemmel pislogok fel rá. Aztán hirtelen felnéz, mire megrémülök, és elkapom a tekintetem, de persze még vörösebb leszek! Ohh, mami...!
- Én... én Nico - hebegem, de lassan olyan zavarban vagyok, hogy azt is elfelejtem, miért jöttem!
- Nem kérsz... tejet? - kérdezi halkan.
- Tejérzékeny vagyok - ismerem be, és már lassan sírhatnékom van. Nem elég, hogy olyan vörös vagyok, mint a főnök kabátja, még tejet sem ihatok!
- Van tea is - mondja, mire bátortalanul felnéztek rá. Ő már, mintha nem lenne annyira zavarban, mosolyog, de azt is csak halványan. így viszont meg még jobb rá nézni!
És egyébként is, olyan furcsa érzés van a hasamban... mintha... nem is tudom. Mocorog.
- Kérek, köszönöm - motyogom, és ahogy bólint, majd elindul, a nyomába szegődöm, húzva a puttonyt a földön.

Ahogy leülünk, és elém teszi a teát, majd egy tányérkán sütit is, még jobban elpirulok, hiszen bőven volt időm megfigyelni rendes fényben a helyes, férfias arcát, a kellemesen izmos, formás testét és rájöttem, hogy szeretném, ha azokkal a karokkal ölelne át. Aztán azonnal eszembe is jut, amit az öccse mondott, és elpirulok.
Nem véletlenül vagyok itt... És ha csak rajtam múlna, akkor az a kívánság valóra is válhatna.
 - Szóval... - töröm meg a csendet. - Az öcséd furcsa dolgot kért - suttogom halkan. Mintha így nem lenne eléggé zavarba ejtő.
- Figyelj, én szeretnék bocsánatot kérni, hogy ha.... - kezd bele, de itt érzem elérkezettnek az időt, hogy valljak.
- Nincs miért bocsánatot kérned - szakítom félbe, majd lehajtom a fejem. - Én is... a fiúkat... kedvelem - ismerem be halkan, a saját hangomat is alig hallom, de tudom, hogy ő értette. Viszont felnézni nem merek!
Talán nem kellett volna... De az öccse már elmondta, hogy ő is, akkor így illett, és egyébként is, ha szeretnék valamit attól a kívánságtól, akkor el kellett neki mondanom. Legalább ennyit. A többit hátha látja!

Peter:

- Chris, elég lesz! Menj fel aludni - zavaromban, és Nico zavarát látva rámorranok szegény öcsémre. Nem direkt, de ez annyira... irracionális. Az öcsém azért levelet írt a Mikulásnak, hogy küldjön nekem egy barátot?!
- De én még... – jön a feleselés.
- Nem! Sipirc, késő van. – küldöm föl a drága öcsikémet az emeletre. Szerencsére nem veszi magára; inkább vigyorogva integet egyet, miközben Nico lelkére köti, hogy egyen a sütiből. Ha már annyit szenvedtünk vele…

Pár pillanat múlva kettesben maradunk. A karácsonyfán levő égők romantikus hangulatot kölcsönöznek a szobának. Nico őzike szemein megcsillannak a fények, amitől még szebbnek tűnik a ragyogása. Alig bírom magam visszafogni attól, hogy közelebb ne menjek hozzá, és meg ne csókoljam, mert nagyon tetszik. Olyan kis édes. És elég régen volt barátom… Basszus, öcsi, komolyan ezt kellett tenned?!
- Peter vagyok – szólalok meg, hogy kicsit oldjam a szobában uralkodó csendet és feszültséget. Mióta fölment Chris, azóta kicsit megváltozott a hangulat. Csak nem az utolsó mondata miatt? Csak dehogyisnem. Kerülöm a pillantását, mert nem elég, hogy a szeme csillogása csábító, még az arcán elterülő ezüstös pír is, de próbálok erőt venni magamon, és ránézek. Amit lehet, hogy nem kellett volna megtennem, mert Nico még jobban elvörösödik. Beharapom a szám szélét, hogy a fájdalomtól kicsit kijózanodjak, de épp mire eloszlana az agyamon telepedő, rózsaszín köd, a kis Mikulás megszólal csilingelő, édes hangján.

- Én... én Nico – dadogja. Hát meg kell zabálni!

- Nem kérsz... tejet? – kérdezem halkan. A süti mellé tejecske dukál, nem igaz?
- Tejérzékeny vagyok – vallja be majd hogy nem könnyes szemekkel. Gyengéden elmosolyodok, annyira nagyon kis ennivaló! Ő nem a Télapu, hanem a Tél… édeske.
- Van tea is – próbálom megnyugtatni. Félénk szemekkel fölpislog rám, mint egy édes kis őzike. Az én plüss őzikém! Halványan elmosolyodva figyelem édeskét, és várom a válaszát.

- Kérek, köszönöm – motyogja. Egy bólintás után megfordulok, és a konyhába megyek, miközben érzem, hogy Nico is mögöttem masírozik. Gyorsan elkészítem neki a teát, és sütit is teszek ki kis tányérra. Még vörösebb arccal fogadja őket, amitől extra édes lesz. Lehet még ennél is édesebb?!
 - Szóval... – szólal meg. - Az öcséd furcsa dolgot kért – suttogja halkan. Öhm… Igen. Chris enyhén szólva furcsa dolgot kért. Még akkor is, ha nekem igazán tetszik ez az ötlet, és fantasztikus egy ajándéknak gondolom, attól még neki nem feltétlenül kell, hogy tessen.

- Figyelj, én szeretnék bocsánatot kérni, hogy ha.... – kezdek bele a bocsánatkérésbe.

- Nincs miért bocsánatot kérned – szakít félbe gyorsan. Rákapom a tekintetemet, hogy ez most komoly, mire most meg ő hajtja le a fejét. - Én is... a fiúkat... kedvelem – szinte leheli a szavakat. A szívem egy pillanatra megáll, de aztán többszörös sebességre kapcsolva próbálja meg behozni a lemaradást. Jól… Jól hallottam? Ő is a fiúkat kedveli? Akkor ezért pirul el mindig? Istenem… Ez… Komoly?!

- Te… Én… - próbálnék kinyögni egy épkézláb mondatot, de kudarcot vallok. Veszek egy mély levegőt, és újra kísérletet teszek. – Komolyan? – maradok az egy szavas kérdésnél. Válaszként egy vörös arcú, mosolygós bólintást kapok. Beleharapok a számba; nem tudom, mit csináljak. Legszívesebben a karjaim közé kapnám, és fulladásig csókolnám, de az nem lenne túl gyors? Köztes megoldásként, mikor látom, hogy megitta az össze teáját, a nappaliba invitálom, és a kanapéra leültetem, magam mellé. Az előttünk levő kisasztalon van egy hógömb, amint fejre fordítok, és fölhúzom, hogy eljátssza a Csendes éjt. A karácsonyfa fényei, a kint zuhogó hó, és a halk zene, ami a hógömbből árad igazán romantikus hangulatot eredményez. Nico felé fordulok, és látva gyönyörű pofiját, óriási őzike szemeit, nem bírom ki: muszáj megcsókolnom. Lassan felé dőlök, hogy hagyjak neki lehetőséget az elhúzódásra, de nem hogy elmenekül, ajkait felém nyújtva ajánlja fel magát. Visszafogva magam, csak lágyan végignyalok ajkain, és mikor utat enged, óvatosan hatolok a szájába. Nyelvét keringőre hívom, miközben hátát simogatom. Istenem… Milyen finomak az ajkai… Teljesen el tudnék veszni benne. Édes ajkaiban, mámorító illatában, az egész lényében. Azt hiszem, én teljesen beleszerettem. De vajon ő hogy érez? Képes lenne beleszeretni egy olyan valakibe, akivel még csak egy rája találkozott először? Remélem, igen.

Lassan elválunk a levegőhiány miatt. Teljesen elmerülünk egymás tekintetében, egy szó nélkül. Túl szép ez a pillanat ahhoz, hogy elrontsuk felesleges szavakkal.

Nico:

Az egész helyzet annyira romantikusan alakul, miután bevallottam neki mindent. Megettük a sütit, megittuk a teát és kiültünk a nappaliba. Nehezen hitte el mondjuk, hogy én is... de abban még mindig nem lehetek biztos hogy értette, amit mondani akartam azzal, hogy bevallottam.
De a nappaliban vele ücsörögni annyira jó. A karácsonyfa fénye, a kinti hóesés és a hógömb kellemes, halk és lágy muzsikája teljesen ellazít. Sosem éreztem még ennyire nyugodtnak, ennyire boldognak magam.
Aztán hirtelen furcsa dolog történik.
Magamon érzem a pillantását, utána fölém hajol és... és azt hiszem, ezt hívják csóknak.
Teljesen elérzékenyülök és legyengülök az érzéstől, amit kivált belőlem az, hogy megnyal. Furcsa.... de olyan hihetetlenül döbög a szívem, hogy menten kiesik a helyéről!

Ahogy elszakad tőlem, hirtelen azonnal utána kapnék, de a szemébe nézve... nem tudok elszakadni a pillantásától. Gyönyörűek a szemei és hihetetlenül tetszik a tekintete! Amikor néz, mindig olyan, mintha rossz lenne a gyomrom, de a jó értelemben.
...

- Peter... - suttogom a nevét, de mielőtt folytathatnám, hirtelen fordulunk egyet, és már az ölében ülök, szemben vele. Hogy ne pottyanjak le, gyorsan átkarolom a nyakát, de amikor rádöbbenek, hogy mit teszek, mélyvörös színt öltök. Nincs időm megint többet mondani, mert újra megcsókol. Most picit másképp, így én is picit másképp csinálom. Az egyik krampusztól egyszer elkoboztam egy magazint, abban láttam, hogy hogyan kell, így kicsit bátortalanul, de megszívom a nyelvét, amikor a számban matat. Megremeg az egész teste, mire megrémülök, és mocorogni kezdek, de ahogy egy kicsit jobban előre csusszanok, hogy le ne essek, megint megremeg és valamit érzek a nadrágon keresztül a combomnak nyomódni.
Meglepve pillantok rá, most ő is elpirult kicsit.
- Nico... - kezdené, de nem vagyok ám én sem olyan hülye.
Elmosolyodom, és kicsit még jobban lökök magamon, mire picit felnyög és hátrahajtja a fejét. Én ezen és az eddigieken felbátorodva előrébb hajolok és a nyakába csókolok.
- Nico, ez... - Nem hagyom neki végigmondani, most én hajolok az ajkaira és csókolom meg őt. Bár negyedannyira jól sem csinálom, mint ő, de nagyon igyekszem.
 Amikor elválok tőle, átölelem, a fejem a nyakába temetem és úgy fordulok, hogy a fülébe suttoghassak.
- Reggel el kell mennem... de ma éjjel szeretnék veled lenni - suttogom nagyon halkan. - Még sosem voltam... senkivel, de veled most tényleg szeretnék.
Igen... tényleg szeretném! Nem tudom miért, de fáj belegondolni, hogy itt kell hagynom reggel és szeretnék valami emléket tőle.
És ha ez az emlék az, hogy neki adhatom elsőnek a testem, akkor én annak csak örülök.

Peter:

- Peter... - suttogja a nevemet. Elfúló hangjától nagyot nyelve, az ölembe húzom, szembe velem. Ijedten kapaszkodik a nyakamba, hogy ne huppanjon le a földre, és mikor leesik neki, hogy mit is csinál, az eddigieknél is jobban elpirul, pedig eddig azt hittem, nehéz lenne azokon túl tenni. De neki sikerült, és mégis, nem hogy eltorzulna az arca, még szebb lesz így. Hevesen letámadom mennyei ajkait, és egyből szájába hatolok nyelvemmel. Egész testemben beleremegek az érzésbe, mikor megszívja a nyelvemet. Hát még abba, mikor előrébb csúszik, pont úgy, hogy férfiasságomhoz dörzsölődjön édes teste. A vágy elönti a testem, amitől az összes vérem hirtelen egy központi helyre vándorol. Nico meglepve, kíváncsi Bambi tekintettel rám pislog, amitől olyan cukros bácsinak érzem magam, és elpirulok. Miért kell ilyen ártatlannak kinéznie?!

- Nico... – kezdenék bele valamilyen… nem is tudom, mibe. Talán magyarázkodásba, talán biológiába, odáig még nem jutottam el, hogy kigondoljam, de mikor Nico elmosolyodva még jobban hozzám dörzsöli magát, minden egyes gondolat kirepül a fejemből, mintha ott sem lettek volna. Fölnyögök, és fejemet hátravetve élvezem, ahogy a nyakamba csókol. Istenem…
- Nico, ez... – szólalok meg ismét, de most puha ajkai akadályoznak meg abban, hogy mondjak is valami értelmeset. Kicsit bátortalan, és látszik, hogy először, vagy nem sűrűn csókolózik, de ez egyáltalán nem számít.

Mikor levegő hiány miatt ismét elválunk, édes buksiját a nyakamba fúrja, de úgy, hogy lehelete, majd szavai a fülemet csiklandozzák. Picit kiráz a jóleső hideg, pláne, mikor megértem, mit suttog.

- Reggel el kell mennem... de ma éjjel szeretnék veled lenni. Még sosem voltam... senkivel, de veled most tényleg szeretnék – susogja. Istenem… Szívemet elárasztja a boldogság, de a szomorúság is, hogy reggel el kell válnunk. De ezzel most nem szabad foglalkozni!

- Köszönöm, hogy én lehetek az első – suttogom a fülébe. Kezeimet összekulcsolom a feneke alatt, és fölállok. Nagyon könnyű, így nem okoz nagy nehézséget a vivése, de Nico picit félős tekintettel úgy kulcsolódik rám szorosan, mint kismajom az anyjára. Olyan édes!

Szépen, óvatosan fölviszem az emeletre, és balra fordulva bemegyek a szobámba. A magunk mögött becsukott ajtót a biztonság kedvéért bezárom kulccsal, hogy senki ne tudjon bejönni és zavarni.

Pillekönnyű testét leteszem a zöld-piros-arany csíkos takarómra, és picit eltávolodok tőle. Már kapna utánam, de lefogom a kezeit, mert most gyönyörködni szeretnék benne egy kicsit.

- Gyönyörű vagy – mondom neki őszintén, amit teljesen elpirulva fogad. Istenem, de édes! Megveszek érte!

Gyorsan lehunyom a szemem, hogy kicsit lenyugodjak, és ne támadjam le egyből, de mikor kis kezecskéivel a pizsomám ingjét kezdi el kigombolni, közben meg-megérinti hasfalamat, minden önuralmam csődöt mond, és nem törődve a gombokkal, gyorsan letépem magamról a zavaró fölsőt. Fölmászok én is az ágyamra, és egyik lábamat átvetem Nico testén. Piros ruhájára és arany gombjaira már jobban vigyázok a sajátomnál, de megpróbálom a lehető leggyorsabban kiszabadítani a Mikulás ruhájából. A segítségével pillanatok alatt sikerül is, és mikor meglátom hófehér bőrét, percekig csak falom a látványát. Törékeny teste mint az alabástrom, olyan fehér és selymes. Gyönyörű. Meseszép. Eszméletlenül elbűvölő.

- Szeretlek – suttogom a fülébe, mire megremeg. Mikor meg beleharapok a fülébe, szabályosan rázkódik karjaim közt. Kicsit ijedten fölkapom a fejem, hogy ránézzek, és mikor látom a könnyeket a szemei sarkában, mintha megállna a szívem. Valami… Valami rosszat tettem?!

Nico:

- Köszönöm, hogy én lehetek az első – válaszolja mély hangján a fülembe suttogva. Végigszánt a hátamon a borzongás, de a jó értelemben.  Aztán meg is ijedek, ahogy felemel és elindulunk felfelé! Pánikba esve kapaszkodok bele kézzel-lábbal, ha lenne krampusz-farkam, még azzal is átkulcsolnám!
De nem potyogok le, miért is potyognék?! Peter karjai erősen tartanak.
Aztán, amikor a lépcsőn is felmegyünk, egy szobába visz, ami csak az övé lehet! Biztos vagyok benne! Peter illat terjed mindenhonnan, mindenhol! Beleremegek a gondolatba, hogy mi fog történni, pláne mikor letesz az ágyára. De nem akarok visszakozni. Eszemben sincs... akarom. Emlékeket akarok tőle. Élő, eleven emlékeket.
- Gyönyörű vagy – suttogja rekedtes hangon, amire persze megint elpirulok. Pedig nem szoktam ennyit, de Peter olyan zavarba ejtő dolgokat tud mondani. A baj viszont ott van, hogy kezdem érteni, miért furcsa a hasam, miért akar kiszakadni a szívem, miért érzem, hogy elsírom magam, ha eszembe jut, hogy reggel el kell mennem.
Hogy megpróbáljam elterelni a gondolataimat, vetkőztetni kezdem, szinte ösztönösen simítok végig picikét a kibukkanó bőrfelületeken, élvezve, hogy remeg, ha megérintem. Aztán elhajol, letépi magáról a felsőt, és már érzem, hogy nagyon nagy baj van...
De ahogy vetkőztetni kezd, pillanatnyi feloldozást kapok. Amikor végül félmeztelenül fekszem alatta, megszólal, szétszaggatva eddigi tartásomat.
- Szeretlek.

Ahogy kimondja, eltörik a mécses. Sírni kezdek, és oldalra fordulok alatta. Érzem, hogy megremeg, talán megijesztettem, de nem tudom elmondani... nem vagyok rá képes.
- Nico, mi a baj? - kérdezi aggódva, végigsimítva oldalamon.
- Én... én... - nyekergem, de aztán, hogy egyértelmű legyen, letolom magamról és felülök. Már húzódna el, de azt nem hagyom neki, utána kapok, és ahogy leül, az ölébe mászva pityergek tovább, ahogy leveszem a nyakamból az övemet. Ahogy enged a csat, hirtelen összeszorul a szívem, és felsírok, de hogy ne legyek hangos, a nyakába temetem az arcomat.
Percekig meg sem tudok szólalni, nem tudok semmit mondani. Aztán érzem, hogy muszáj elmondanom neki mindent, mert így ráfogom hozni a frászt, nem akarom ennyire megijeszteni.
- Én.. én is szeretlek - suttogom, mire megremeg, és eltol, majd lesimogatja az arcomról a könnyeket.
- Akkor mi ekkora nagy baj? - kérdezi picit mosolyogva, de még mindig aggódva.
- Nekünk, mikulásoknak van egy átkunk - sóhajtok fel, picit remegő hangon. - Nem annyitra átok, csak ha nincs hová menned. - Arcomat a nyakába temetve, suttogva folytatom. - Ha viszonozzák a szerelmünket, emberré változunk, és nem lehetünk tovább Mikulások. - Érzem, hogy megremeg, a szavaim súlyosak lehetnek a számára. - Nem olyan nagy baj - nyugtatom meg azonnal, hasát simogatva egyik kezemmel. - Csak nekem... nekem senkim sincs, csak az öreg. És ha megjelenik a krampusz, hogy el kell mennem, hogy... hogy visszaváltoztasson... akkor engem... akkor én... - Megint pityeregni kezdek. - Laknom sem lesz hol, akármennyire szeretlek. Éhen fogok halni... teljesen reménytelen minden, akármennyire szeretlek! - sírok fel, és olyan görcsösen ölelem át, amennyire csak tudom.

Peter:

Nem kellett volna kimondanom. Ez teljesen egyértelművé válik számomra, mikor Nico sírásban tör ki, és elfordul tőlem. Ez még sosem történt meg velem, hogy valaki így reagáljon a szerelmi vallomásomra, de az nem is történt meg olyan sokszor, hogy legyen összehasonlítási alapom. A szívem teljesen összeszorul, a látványra is és magára a tényre is, hogy sír a vallomásom után. Ennek nem így kellett volna történnie. De mit ronthattam el?!

- Nico, mi a baj? – kérdezem aggodalmasan. Gyengéden végigsimítok az oldalán, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de semmi javulás.
- Én... én... – De, van javulás, mert most végre meg is szólal, de ennél tovább nem jut, helyette inkább eltol magától, hogy távol legyek tőle, és felül. Elmondhatatlanul rosszul esik, szívem mintha ripityára törne. Már állnék föl, hogy még távolabb kerüljek tőle, de nem hagyja, mert visszaránt, és az ölembe mászik. Nem nagyon értem, hogy most akkor mi is van, így inkább próbálom elnyomni a remény pislákoló lángját, főleg, mert bár ölel, még mindig sír.

Picit elhúzódik tőlem, de csak azért, hogy levegye a nyakában lógó fényes, öv szerű valamit. Mikro hallom a kikapcsolódás hangját, Nico még jobban el kezd bőgni. Most akkor mi van?!

Percekig csak hallgatunk én meg már teljesen kétségbe vagyok esve. Mi történhetett? Nem szerelmes belém? Vagy a Mikulások kódexe nem engedi ezt a kapcsolatot, vagy mi?

- Én.. én is szeretlek – suttogja. Hatalmas megkönnyebbülés árasztja el testemet, de még mindig nem tudom, mi a baja. De legalább annyit meg tudok tenni, hogy lesimogassam arcáról a könnyeket. Legszívesebben lecsókolnám, de ez most nem az a pillanat.

- Akkor mi ekkora nagy baj? – kérdezem apró, letörölhetetlen mosollyal, ami azóta a szám sarkán csücsül, amióta ő is bevallotta, hogy szeret.

- Nekünk, mikulásoknak van egy átkunk – kezd bele remegő, halk hangon. Átok? - Nem annyira átok, csak ha nincs hová menned. – suttogja a nyakamba fúrva arcát. - Ha viszonozzák a szerelmünket, emberré változunk, és nem lehetünk tovább Mikulások. – Nem lehet többé Mikulás?! - Nem olyan nagy baj – nyugtat meg, pedig hát neki kéne megnyugodnia. - Csak nekem... nekem senkim sincs, csak az öreg. És ha megjelenik a krampusz, hogy el kell mennem, hogy... hogy visszaváltoztasson... akkor engem... akkor én... – kezd el megint könnyezni. - Laknom sem lesz hol, akármennyire szeretlek. Éhen fogok halni... teljesen reménytelen minden, akármennyire szeretlek! – zokog, és jó erősen belém kapaszkodik. Teljesen ledöbbenve simogatom édes buksiját, és próbálom értelmezni, amiket most mondott.

- Ha jól értettem, akkor te azért hoztad rám a szívbajt, mert azt hiszed, hogy éhen fogsz halni, és nem lesz sehol sem laknod, mert egymásba szerettünk – foglalom össze az elmúlt percek történéseit.

- Ühüm – bólogat, még mindig teljesen belém kapaszkodva. Hitetlenkedve nevetek föl, mire mérgesen rám kapja a tekintetét. – Te drága, ez volt az a hihetetlen nagy probléma, ami miatt elkezdtél sírni? Istenem – rázom meg a fejemet még mindig mosolyogva. Összehúzott szemöldökkel néz rám, szemei szinte villámlanak, épp ezért folytatom. – Nyugodj meg, a belvárosban van egy lakásunk, ahol iskola időszakban, hétköznap lakom. Tudom, hogy még csak ma találkoztunk, de én tényleg beléd szerettem, és ha szeretnél, élhetnél velem. Vagy ha az neked túl korai lenne, akkor az is lehet, hogy a környéken keresünk neked valami munkát, és itt laknál a szüleimmel. Anya úgyis mindig azon sopánkodik, hogy hiányzik neki még egy fiú, akiről gondoskodhat… A szobám is és a lakás is csak rád várna. Csak kérned kell, és teljesítek neked bármit, amit csak szeretnél – mondom. Teljesen beleélem magam az együttélés gondolatába, de sajnos ez nem csak rajtam múlik – hanem rajta is. És fogalmam sincs, hogy fog reagálni az ajánlatomra, főleg, hogy egy ideje már csak meredten bámul engem, de szólni egy szót sem szól.

Már megint elrontottam volna valamit?!

Nico:

Én még mindig szomorúan pityergek, ő simogat, de aztán megszólal.
- Ha jól értettem, akkor te azért hoztad rám a szívbajt, mert azt hiszed, hogy éhen fogsz halni, és nem lesz sehol sem laknod, mert egymásba szerettünk. - Így kimondva tényleg furin hangzik... picit.
- Ühüm – bólintok beleegyezően. Erre ő felnevet! Összehúzott szemekkel nézek rá, várva, hogy mi volt ennyire vicces az elmúlt pár percben.
- Te drága, ez volt az a hihetetlen nagy probléma, ami miatt elkezdtél sírni? Istenem... – Még mindig nem értem... picit sem értem! – Nyugodj meg, a belvárosban van egy lakásunk, ahol iskola időszakban, hétköznap lakom. Tudom, hogy még csak ma találkoztunk, de én tényleg beléd szerettem, és ha szeretnél, élhetnél velem. Vagy ha az neked túl korai lenne, akkor az is lehet, hogy a környéken keresünk neked valami munkát, és itt laknál a szüleimmel. Anya úgyis mindig azon sopánkodik, hogy hiányzik neki még egy fiú, akiről gondoskodhat… A szobám is és a lakás is csak rád várna. Csak kérned kell, és teljesítek neked bármit, amit csak szeretnél!
Teljesen lefagyva nézek rá.
Hogy én... együtt éljek valakivel, aki nem manó, mikulás, krampusz vagy az öreg?
Valakivel, akiért olyan nagyokat dobban a szívem, hogy már majdnem fáj?
- Peter... - suttogom a nevét, majd rápillantok az arcára. Mosolyog, de látom, hogy aggódik. Nem tudok, nem is akarok mondani semmit, csak a nyakába borulva szorítom magamhoz, és csókolok a nyakába. Viszonozza az ölelést és a csókra összerezzen.
- Szeretném... szeretlek - adom meg neki a választ, mire eltol magától, és hirtelen megint a hátamon fekve találom magam.
- Olyan hihetetlen ez az egész - súgja, majd közelebb hajol. Én az arcát simogatom, két tenyerem közé zárom, hogy véletlenül se tehessen mást, csak azt, amit mindketten akarunk.
Éassan hajol az ajkaim felé, és én nem tudok mást, csak folyamatosan bámulom a száját. Olyan formásak az ajkai, és annyira jól csókol! Bár mondjuk... még nem csókolt meg előtte senki, de biztos vagyok benne, hogy Peter a világon a legjobban csókolózó fiú! De akkor nagyon kell rá vigyáznom, nem engedhetem el, nem akarom, hogy elveszítsem.
Amikor aztán eléri az ajkimat, a hajába túrva húzom még közelebb. Ő felettem támaszkodik, így könnyedén tudom a lábamat a dereka köré fonni. Olyan jó ennyire közel lenni hozzá. Érzem a bőrét a bőrömön, ahogy átjár a forróság, ahogy őt is... a szíve minden dobbanását érzem.
A nyelve lassan csusszan az ajkaim közé. Ahogy megint megérzem a számban az ízét, megremegek, és picit vadabbul viszonzom a támadását, mint eddig. Hihetetlenül jó érzés érezni őt., a hátát simogatni a csók közben, a lábammal ölelni őt, mert a két kezem már kevés... még közelebb akarom őt érezni magamhoz!
Megmremeg a testem, mikor az egyik kezével végigsimít a mellkasomon, és hozzáér a mellbimbómhoz. Belenyögök a csókba, mire elszakad tőlem, és mosolyogva néz rám, de én csak zavarban vagyok, már megint!
- Nem akartam ám ilyen hangosan... - nézek rá megilletődve, mikor rájövök, hogy kicsit hangosabban nyögtem, mint kellett, szabadott volna.
- Semmi baj - mosolyog rám kedvesen, és megint csókolna, de elfordítom a fejem! Mondani akarok neki valamit és ha megcsókol lehet, hogy el fogom felejteni!
- Mi történt? - kérdezi.
- Szeretlek, Peter - nézek vissza rá, csillognak a szemeim, tudom. Az arcom, kipirult, azt meg érzem. - Jobban szeretlek, mint akármit eddig az életemben és szeretném, ha... ha... - Elcsuklik a hangom. Hogy szokták ezt mondani?! - Szóval... még közelebb szeretnélek érezni... magamban - nyögöm ki, amit akarok, és picit lefelé fordítom a fejem. Olyan fura ezt kimondani, de annyira szeretném! Neki bármit... tőle még a fájdalmat is elviselem. Mert biztosan fog... De nem baj! Amíg Peter csinálja, addig tudom, hogy nem lehet nagy baj!

Peter:

- Peter... – suttogja a nevemet. Mosolyogva, de eléggé félősen várom a válaszát, ami… nem mondhatnám, hogy nem késik, mert késik. Bár ha azt, hogy a nyakamba ugrik, és a nyakamba csókol, válasznak lehet venni, akkor egyáltalán nem aggódok emiatt többet. Mert ugye válasz helyett érzékien hozzáérinti puha ajkait a nyakamhoz. Törékeny testét magamhoz szorítom, bódító illatát magamba szívom.
- Szeretném... szeretlek – adja meg nekem a világot jelentő választ. Érzelmeimtől vezérelve, pillanatok alatt leteperem az ágyra. Istenem, ez most tényleg igaz? Nem álmodom?

- Olyan hihetetlen ez az egész – motyogom szinte csak magamnak, majd próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Egyre közelebb, és közelebb hajolok Nicohoz, aki tenyereivel közre fogja arcomat. Kínzóan lassan közelítek ajkai felé, Nico szemeibe nézve, hogy ha akar, akkor most utasítson el, mert több elutasítást nem fogadok el, de semmi, egy csepp elutasítást sem látok a szemeiben. Sőt! Hívogatóan az ajkamat bámulja, és csábítóan megnyalja ajkát. Istenem, ő egy csoda!

Óvatosan, mintha egy törékeny porcelán lenne, hajolok ajkaira, de mikor hajamba túrva húz közelebb magához, megtörni látszik az illúzióm. De egyáltalán nem zavar. Főleg, mikor testével teljesen hozzám simul, lábait összekulcsolja derekamon. Inkább lelkesen vetem bele magam szája minden egyes szegletének feltérképezésébe. Ő is igazán buzgó tanulónak bizonyul; vadul viszonozza csókom. Szíve hevesen dobog mellkasában, az enyémmel szinkronban. Kezeivel és lábaival is teljesen átölel, már-már úgy érzem, kiszorítja belőlem a szuszt is, de nem zavar. Mikor megfulladok, lehet, hogy zavarni fog, de most egyáltalán nem, sőt, örülök neki. Még jobban akarom érezni! Annyira szeretem, hogy szinte szétfeszít ez az érzés. Vagy az a vágy, ami szétfeszít? Valószínű mindkettő, mert nem csak a szívemben érzem, de nem is csak a férfiasságomban, szóval mindkettő.

Fedetlen mellkasán végigsimítok, és direkt a mellbimbóján is. Belenyög a csókba, amitől elszakadok tőle, és mosolyogva ránézek. Teljesen, totálisan zavarban van, amitől még ennivalóbb. Vajon milyen ízű lehet? Hát, ha így folytatjuk, mindjárt megtudom, hogy melyik süteményre hasonlít leginkább.
- Nem akartam ám ilyen hangosan... – néz rám kerek szemekkel. A nyögésre értette? Ööö… Ő tényleg teljesen ártatlan! Istenem, nem csoda, hogy cukros bácsinak érzem magam mellette. Végül is, kis sütivel tartottam én itthon…

- Semmi baj – mosolygok rá, és ismét édes ajkait venném célba, de megint elfordítja a fejét. Már megint mi jutott eszébe? Remélem, nem az, hogy van egy kutyusa, akinek nem tud otthont adni, mert nincsen nekünk kutyaházunk. Nem vagyok ám én ilyen. Ez az énem csak olyankor jön elő, mikor fáradt vagyok, és frusztrált. Próbálom nem kimutatni sem a fáradtságomat, sem az ingerültségemet, mert nem akarom, hogy már első nap a legrosszabb formámat lássa. Elég idő lesz elviselnie ezt az énemet is, nem kell már most.
- Mi történt? – kérdezem kedvesen. Nem akarom, hogy a fáradtságom miatt kiakadjon tőlem. Nem ilyen vagyok. Egyáltalán nem.

- Szeretlek, Peter – vallja be csillogó szemekkel, és vörös arccal. Istenem, de édes! Fáradtságomat mintha elfújták volna, a szerelmem kiűzte belőlem. - Jobban szeretlek, mint akármit eddig az életemben és szeretném, ha... ha... – dadogja elcsukló hangon. - Szóval... még közelebb szeretnélek érezni... magamban – nyögi ki zavarban. Kerüli a tekintetemet, arcán tojást lehetne sütni, annyira forró. Istenem, hát de tündéri! És én leszek neki az első!

- Én is szeretlek. Ígérem, vigyázni fogok rád! – suttogom a szájába. Aprót megnyalintom, de mikor megnyitja nekem száját, nem mélyítem el a csókot, hanem egy harapás után tovább is állok. Nyakacskáját harapdálom, mely olyan, mint egy frissen sült mézecskalács – puha, finom és illatozó. Szeretem a mézeskalácsot! És őt is.

A fáradtság újult erővel tör rám, szinte teljesen maga alá teper. Nem bírom tartani magam, Nicora omlok, mint kártyavár, amit elfúj egy kósza szellő. Még mondanék valamit, hogy „bocsánat”, vagy hasonló, de szemeim leragadnak, és egyik testrészem sem akarja azt csinálni, amit akarok.

Valami böködést érzek meg, de annyira fáradt vagyok, hogy semmihez sincs erőm, egyszerűen kiájulok. Még érzékelek valami hangoskodást, aztán semmi.

---*---*---*---

Reggel arra ébredek, hogy anyukám aggodalmas arccal felém hajol. Kicsit szétcsúszott a kép, de pár perc pislogás után élesbe jön a kép. Mi történt? Arra emlékszem, hogy énekeltünk, majd följöttem, és… mi történt? Ja, persze, Nico! Elaludtam, basszus!

- Magához tért! – kiáltja anya fülsüketítő hangon. Válaszként egy robajt hallok meg, a szobám felé haladni, aki ki más is lenne, mint a drága öcsikém, Chris.

- Mi történt? – nyögöm ki magamból. Mi az, hogy „magához tért”?

- Elájultál az áruházban! Még szerencse, hogy Chris annyira akart már sütit sütni, hogy utánad sietett, hogy haza ráncigáljon, mert tudta, hogy leragadnál a díszek előtt – darálja anya teljesen kétségbeesve. De… Mi van?!

- Anya! De hát tegnap nem is voltam az áruházban! Karácsonykor nincsenek nyitva a boltok! – mondom, mire anya zokogásban tör ki. Mivel tudom, hogy tőle normális választ már nem kaphatok, öcsire nézek.

- Egy hét múlva lesz karácsony – jelenti ki, nekem meg leesik az állam, és megszédülök. De hát… Nico!

Nico:

- Én is szeretlek. Ígérem, vigyázni fogok rád!
A hangja megrészegít, annyira kellemes, annyira jó, annyi mindent ígér... szinte el sem hiszem, hogy ennyire könnyen megy. Rátalálok, beleszeretek és minden rendben. Ez annyira észveszejtően jó! Sosem voltam még ennyire boldog.  
De aztán hirtelen fordul minden a legrosszabbra.
Megjelenik egy manó-csapat, Peter egyszerűen csak rám dől, ők meg csak piszkálják.
- Elég volt - üvöltöm, magamból kikelve, és letolom magamról kedvesemet. Ekkor jelenik meg maga, az öreg. - Télapó... - suttogom.
- Ugye nem hitted, hogy ennyire könnyen elengedlek? - mosolyog rám, mire megáll bennem az ütő.
- Nade... de én azt hittem... - hebegem.
- Bizonyítania kell, mielőtt összetöri az életed eddig, nehezen felépített üveggömbjét - kacsint rám, majd csettint egyet. Annyi időm van, hogy Peter nevét üvöltsem, és utána kapjak, de el már nem érek, beszippant az örvény, amit a Télapó varázslata kelt, és a következő pillanatban otthon vagyok, Lappföldön.
Az ő szobájában... a kandalló előtt.
De egyedül.
Így csak a tűz felé fordulok, a földre fekszem és keservesen zokogni kezdek.
Elvesztettem... vége mindennek!

***

- Ennyi lenne? - kérdezem halkan, fel sem nézve. Mióta visszahoztak, nem néztem senkire, csak a földet bámulom. Minek akarjak bárkit is látni?
- Ennyi - feleli az idős, rekedtes hang. - Tudom, gonosznak gondolsz, de meg kell tennem. Biztosra kell mennem abban, hogy szeret téged, és nem csak a pillanat gyönyöre és a kielégülés utáni vágy mondatta vele.
- Peter nem olyan - suttogom.
- Ő is csak egy halandó. - Már nem vitázom vele. Ordítottam, sírtam, üvöltöztem, pláne, amikor kiderül, hogy Peter visszacsúszott az időben, és talán nem is emlékszik rám.
- De szeretem....
- Tudom, hogy mindent feladnál érte - mondja, majd hallom, ahogy elindul. Azt hiszem, felém... és igen. Nem próbálja felemelni a fejem, már nem. Eleinte akarta, de feladta, így csak a hajamba simít. - Menj.
- Ennek mi az ára? - kérdezem gúnyos hangon.
- Nem mondhatod el neki, hogy emlékszel rá. - A szavak súlyosak, de nincs időm reagálni.

***

Három napja lehet talán, hogy idekerültem. Ez Peterék városa, biztosan tudom, de nem kereshetem direkt, nem akarhatok beszélni vele... és ha látom is, nem mondhatom el, hogy ő az.
Tekintve, hogy sem lakásom, se pénzem, semmim, így koldus vagyok. Tényleg...
Koszos, büdös és mocskos vagyok, emberi ruhákban, egy vékony, őszi kabátkában. Az egyik nagyáruház melletti kukatárolónál húztam meg magam, néha kimegyek ugyan, de inkább kerülöm a tömeget. A sok szánakozó arc... nem szeretem.

Aztán az egyik nap eldöntöm, hogy változtatok, és megpróbálok gyűjtögetni. A legideálisabbnak az látszik, hogy kiülök egy parkba és karácsonyi dalokat kezdek énekelni. Abban jó vagyok legalább, hangom is van hozzá, tagja voltam a kórusnak is otthon!

Már majdnem fél napja ülök, egész szép kis összeget dobáltak már le elém, a kitett dobozkába, amikor ismerős alak bukkan fel.
- Hallgassátok, milyen szépen énekel! - Ez Chris! Peter öccse...!
Elfordítom a fejem, és próbálom visszanyelni a könnyeket, de valahogy akaratlanul is rápillantok. El kell játszanom, hogy nem emlékszem rá, mikor szívem szerint odaugranék, és le sem szállnék róla napokig! De sokat segít abban, hogy visszatartsam magam, hogy undorító vagyok. Napok óta nem is fürödtem.
De talán nem ismer meg.
- Nico...? - És persze... tévedtem.
- Ki az a Nico? - pillantok fel rá, könnyes szemekkel. Istenek, Peter, bárcsak olvasnál a gondolataimban...!
 
Peter:

Teljesen kétségbe vagyok esve. Hiszen… Én teljesen biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam! Nico nem lehetett csak álom! De akkor… Miért még csak lesz karácsony? Én ezt egyáltalán nem értem. Próbálom elfelejteni az „álmomat”, de nem megy. Minden annyira élethű volt. Már amennyire egy olyan dolog, hogy beleszerettem a Mikulás egyik kis Mikulásába lehetséges… De akkor is! Én szerelmes vagyok. Még ha csak egy álomképbe, akkor is.
Egész nap csak vegetálok, az ágyamban fekve, és őrültebbnél őrültebb ötleteken agyalok, hogy mégis mi történhetett. Mert hogy nem álmodtam, az biztos, bárhogy akarnak engem meggyőzni erről a többiek. Hisz Nicot nem álmodhattam. Ugye?!
- Peter, menj ki az öcséddel, sétálni egyet! – utasít anya. Nagy nehezen, morgolódások közepette föltápászkodok az ágyból, és kitámolygok a fürdőszobába. Belenézve a tükörbe teljesen elszörnyülködök, hisz ez nem én vagyok!
Persze, három napja már, hogy nem vagyok hajlandó kikelni az ágyból. A szerelmi bánat csodákra képes… Főleg a kinézettel. Táskás, vörös szemek, háromnapos borosta, összekuszálódott haj. De nem érdekel. Kinek pucoljam ki magam, ha egyszer Nico nincs itt?!
De azért így mégsem mehetek emberek közé. Még akkor sem, ha ez tükrözi leginkább a lelkiállapotomat. Istenem, már három napja! Három napja nem tudom, hogy mégis mi történt azon az estén.
- Pe~te~r! – kiabálja be a fürdőszobába öcsi. Gyorsan összeszedem magam, és fölöltözködöm. Mert ugye azóta a nap óta csak egy pizsomaalsó van rajtam. Mert a pizsoma felsőm szét van szaggatva. Ez is egy jel, de még anyáék sem hiszik el. És kezdem én is úgy gondolni, hogy minden csak álom volt.

---*---*---*---

- Hallgassátok, milyen szépen énekel! - kiáltja Chris a körülöttünk álló, hangosan beszélgető embereknek. Én is fölfigyelek a gyönyörű, csilingelő hangra, ami karácsonyi dalokat énekel. Ismerős hangja van, de nem azért kapom rá a tekintetemet, hanem mert érdekel, hogy ki énekelhet ilyen szépen.
Egy koldus fiú didereg egy vékony kis őszi kabátkában, a parkban levő egyik padon. Előtte egy dobozka, amibe az emberek pénzeket dobálnak, de nem az vonzza magára a figyelmem. Bár koszos az arca, de meg mernék esküdni, hogy ism… Nico?!
- Nico...? – teszem fel hangosan a kérdést. Igen, ő az! De…

- Ki az a Nico? – kérdezi értetlenkedve, mégis szomorú szemekkel. Azok a könnyes, őzike szemek… Ő az! Teljesen biztos vagyok benne!
- Te! – válaszolom határozottan, mire megrezzen, és lehajtott fejjel összehúzza magát.
- Uram, biztosan összekever valakivel – motyogja. Lehet, hogy nem ismer fel? Lehet, hogy ő is úgy gondolja, hogy csak egy álom volt? Vagy... Csak álmodtam? És én hiszem azt, hogy ismerem őt?
De nem! Nem. A szemeit. Azokat a gyönyörű, ártatlan, csillogó, könnyes őzike szemeit bárhol fölismerem! És a csillogó – bár most koszos, piszkos és ragacsos – arany haját is! És kecses testét is!
- Nem, nem keverlek össze senkivel. Te vagy az, Nico. Biztos vagyok benne! – állítom teljes határozottsággal. Nico hevesen megrázza a fejét, és felpattan.
- Nem! – kiáltja, és elszalad. Kis vacillálás után otthagyom Christ, a lelkére kötve, hogy el ne mozduljon, és Nico után rohanok.
- Nico! – kiáltom, de még gyorsabban fut. Jó futó vagyok, de nem olyan nagyon, így tudom, hogy nem fogom elérni, szóval egy cselhez folyamodok. Összegörnyedek, és lihegve kiáltom, hogy „Nico, segíts!”. Szerencsére bejön a tervem, és Nico visszafordul. Mikor meglátja, hogy össze vagyok görnyedve, és elég rosszul nézek ki, visszasiet hozzám.
- Jól va… van, uram? – kérdezi. Bár rá lehetne fogni a lihegésére a nyelvbotlást, de biztos vagyok benne, hogy tegezni akart.
- Megvagy! – kiáltok föl, és megragadom a karját. Próbál kiszabadulni a szorításomból, mikor rájön, hogy megfogtam, de elég erősen tartom, nem tud megszökni. – És most szépen visszamegyünk Chrissért, aztán haza és szépen elcsicserged, mégis miért gondolod azt, hogy nem ismerlek föl. Már hogy ne ismernélek föl, ha egyszer szeretlek?! – kérdezem enyhén kiakadva. Szeretem. De az nem azt jelenti, hogy örülök, hogy madárnak néz.

Nico:

- Te! – jelenti be határozott hangon. Nem... nem lehet, hogy ilyen hamar felismert!
- Uram, biztosan összekever valakivel...
- Nem, nem keverlek össze senkivel. Te vagy az, Nico. Biztos vagyok benne! – Bárcsak felpattanhatnék, megölelhetném és azt súghatnám, hogy szeretem... de nem szabad. Még nem.
- Nem!
Nem tehetek semmit, el kell rohannom! El is indulok, de aztn megüti a fülem a segítségkérése. Visszafordulok, és ahogy meglátom a földön, összegömbölyödve, összeszorul a torkom és gondolkodás nélkül ugrok vissza.
- Jól va… van, uram? – kérdezem aggódva. De válasz helyett elkapja a karom, és nem enged el.
- És most szépen visszamegyünk Chrissért, aztán haza és szépen elcsicserged, mégis miért gondolod azt, hogy nem ismerlek föl. Már hogy ne ismernélek föl, ha egyszer szeretlek?!
- Könyörgök, engedjen el - nézek rá könnyes szemekkel. Nem fogom kibírni! Ha ilyeneket mond... ha így néz rám, ha ilyen közel van....!
- Tudom, hogy te vagy az - suttogja.
- Kérlek... ne csináld - súgom, mintha titok lenne. Tudom, az öreg hallja, látja.
- Nem érdekel semmi - jelenti be, majd feláll és az ölébe kap. - Velem jössz, és kész. Nem hagylak itt, tudom, hogy te vagy az, csak azt nem, hogy te ezt miért tagadod - förmed rám, de kedvesen. Én meg csak... csak bújok. A mellkasán kapom el a kabátot és úgy szorítom, mintha az életem függne tőle.
- Szeretlek... - suttogom, inkább csak magamnak, szerintem nem is hallotta.
Lassan visszaérünk oda, ahol a testvérét hagyta, aki épp a pénzemet számolgatja.
- Chris, hozd a dobozt, kérlek - néz az öccsére, aki kikerekedett szemekkel bámul rám.
- Hová viszed a fiút? - lép Peter mellé.
- Haza. Nem maradhat itt, hideg van - mosolyog le az öccsére. Istenek, ez a mosoly... akármit megadnék érte, ha most megcsókolhatnám, ha elmesélhetnék mindent, de nem szabad.
- Ismered? Anyuék mit fognak szólni? - csicsereg a gyerek végig, miközben hatalmas gonddal őrizgeti azt a pár érmét, amit ő valószínűleg egy napi zsebpénzben is megkap.
- Peter... koszos vagyok - suttogom, de rájövök, hogy elszóltam magam! Nem mutatkozott be!
- Tudtam... - feleli, majd a hajamba csókol, de elrántom a fejem.
- Hagyja abba, kérem, piszkos vagyok - dadogom, de nem engedem el a kabátot. Olyan jó meleg... és az illata is kifejezetten kellemes!

Aztán, egész végig nem szól hozzám, amíg hozzájuk nem érünk. Emlékszem a házra... szép, mint akkor éjszaka volt.
- Nem teheted ezt - nyekergem.
- Nem vihetlek meleg, biztonságos helyre és adhatok enni? - kérdezi mosolyogva. Nem tudok mosolyogni... nem tudom viszonoz, csak még jobban összekuporodok, és elsírom magam. Bármit megadnék érte, hogy elmondhassam... de míg nem kapok újabb utasítást, nem mondhatom ki, hogy emlékszem rá, tudom! De hogy bizonyíthatná, hogy szeret?! Ezt érezni kell és én érzem, hogy szeret engem!
- A szüleid haragudni fognak - mondom ki halkan, elterelve a témát. Hazavisz egy koszos koldust... biztosan nem fognak örülni nekem!

Peter:

- Könyörgök, engedjen el – könyörög nekem sírós szemekkel. Istenem, miért viselkedik így? Valaki megfenyegette? Vagy nem szeret? Istenem, nem tudom! Csak egyet tudok biztosan. Ő Nico.

- Tudom, hogy te vagy az – suttogom teljes bizonyossággal hangomban.
- Kérlek... ne csináld – súgja, mintha kihallgathatnának. Persze, egy lélek sincs itt, de lehet, hogy mondjuk a Mikulás hallgatózik. Tényleg! Lehet, hogy a Mikulás csinálta ezt?! De neki kedvesnek és aranyosnak kellene lennie, nem?! Annyi megválaszolatlan kérdés… Válasz meg semennyi.
- Nem érdekel semmi – jelentem ki, és hogy ne szökjön meg (no meg, hogy minél közelebb legyen hozzám), a karjaim közé kapom, és úgy viszem vissza. - Velem jössz, és kész. Nem hagylak itt, tudom, hogy te vagy az, csak azt nem, hogy te ezt miért tagadod – förmedek rá, de nem gorombán. Nem tudok vele bunkón viselkedni. Bármennyire rossz érzés, hogy így viselkedik velem, mégsem tudok rá mérges lenni, hiszen itt van velem, a karjaim közt. Szorosan belém kapaszkodik, és úgy fúrja fejét bele a vállamba, mint három nappal ezelőtt, mikor elkezdett sírni. Remélem, most azért azt nem fogja tenni…

Kis idő múlva vissza is érünk. Chris szófogadóan nem mozdult el onnan, épp csak Nico összegyűjtött pénzét kezdte el számolgatni. Hát, neki is kell valami szórakozás…
- Chris, hozd a dobozt, kérlek – utasítom. Kicsit kikerekedett, ámuló szemekkel nézi Nicot, de nem érdekel. Ő is jön velünk. Vagyis hát nem kifejezetten jön, mert viszem, de na!

- Hová viszed a fiút? – érdeklődik öcsike.
- Haza. Nem maradhat itt, hideg van – mosolygok le Chrisre. Nem tudok nem mosolyogni. Hiszen három sanyarú nap után végre itt van velem. - Ismered? Anyuék mit fognak szólni? – kérdezgeti öcsike. Anyáék mit fognak szólni? Hát, én biztos vagyok benne, hogy örülni fognak neki!
- Peter… koszos vagyok – suttogja. Háhá! A nevemen szólított! Istenem, hát tényleg ő Nico!

- Tudtam... – mosolygom, és édes buksijára egy puszit nyomok, de elrántja a fejét.
- Hagyja abba, kérem, piszkos vagyok – motyogja, és bár elhúzódik tőlem, a kabátomat nem engedi el. Biztos nagyon fázhat szegényke…

Az utat csendesen tesszük meg a házunkig. Még Chris sem beszél, pedig általában le sem lehet őt lőni. De most elvan csendesen.
- Nem teheted ezt – rázza meg a fejét Nico, nyomatékosítva szavait. Édes… Én ne tehetném meg? De mit is?
- Nem vihetlek meleg, biztonságos helyre és adhatok enni? – kérdezem mosolyogva. Nico még jobban összekuporodik karjaim között, és zokogni kezd. Istenem, már megint megríkattam azt, akit a világon a legjobban szeretek! Mégis mit csinálok én rosszul?!
- A szüleid haragudni fognak – suttogja. Ahha… Persze. De valószínű, örököltem valakitől a segítőkészségemet, nem?

- Nyugi, tudom, mit csinálok! – mondom neki, mikor Chirs kinyitja az ajtót. Beviszem a házba, mint a menyasszonyokat szokás. Anya egyből itt terem, és kerek szemekkel néz érdekes kompániánkra.

- Anya, ő itt Nico, egy barátom. Szegénykének nincsenek szülei, és most még a lakásából is kidobták. Itt maradhatna karácsonyra? – kérdezem kicsit elferdítve az igazságot. Anyának egyből részvéttel telik meg a tekintete, és bólogat.

- Hát persze! Kicsikém, sajnállak – simogatja meg Nico arcát. Tudtam, hogy egyből meg fogja kedvelni! – No, de már biztos nagyon fázol! Peter fölvisz a fürdőszobába, és megmosakodhatsz jó meleg vízben, rendben? – kérdezi anya. Mivel Nico ismételten a vállamba sírást választja válaszolás helyett, és felelek anyának:

- Fölviszem. Tudnál nekem adni valamilyen ruhát? Szerintem az enyémek túl nagyok lennének rá – kérem anyát, miközben fölsétálok a lépcsőn.

- Persze – válaszolja, és el is tűnik a láthatáron. Mivel úgy tűnik, Nico most elég jól elvan a kabátom eláztatásával, ezért inkább nem is zavarom fölösleges szavakkal. Beviszem a fürdőszobába, és a szennyestartóra leültetem. Kicsit nehezen sikerül a levetkőzés és levetkőztetés, mert Nico minden áron magán akarja tartani a ruháit, de ügyes vagyok, így sikerül. Hajacskáját simogatva, megnyitom a csapot, és jó melegre állítom, ami még nem égetné átfagyott testét. Könnyű testét simán fölkapom, és beleteszem a kádba. Fülig pirulva nézek végig rajta – ismét teljesen elvarázsol.

- Ma… maradj – kérlel, mikor ellépnék mellőle. Maradnék én, de keresnem kell törülközőt.

- Egy pillanat múlva jövök! Keresek neked egy jó meleg törölközőt! – mondom, és kisietek a fürdőből. Gyorsan beszáguldok a szobámba, és egy sötétkék törölközőt előkapva a szekrényemből, sietek is vissza az én kis Bambimhoz.

- Nico, itt is va… - megyek be a fürdőbe, amit teljesen üresen találok. Sehol Nico, csak a koszos ruhái. Istenem, már megint hova tűnt?! Nem akarom megint elveszíteni!

Nico:

Ahogy beérünk a lakásba, egy nő siet elém, aki gondolom, az anyukája lehet, és amikor megszólítja, biztos leszek benne.
- Anya, ő itt Nico, egy barátom. Szegénykének nincsenek szülei, és most még a lakásából is kidobták. Itt maradhatna karácsonyra?
- Hát persze! Kicsikém, sajnállak – szólal meg a nő, hihetetlenül kedvesen, és meg is simogat. De erre a... nagyon kellemes gesztusra elérzékenyülök és pityeregni kezdek. No, de már biztos nagyon fázol! Peter fölvisz a fürdőszobába, és megmosakodhatsz jó meleg vízben, rendben?
- Fölviszem. - Peter szólal meg helyettem. - Tudnál nekem adni valamilyen ruhát? Szerintem az enyémek túl nagyok lennének rá.

Fel is megyünk. A fürdőbe visz, de sok olyan dolog van itt, ami nálunk, otthon nincsen! De nincs időm szétnézni, mert levetkőztet, aztán a vízbe ültet, de már menne is! Amit nem akarok, így utána kapok.
- Ma… maradj!
- Egy pillanat múlva jövök - néz rám kedvesen. Nem fog itt hagyni, tudom. -  Keresek neked egy jó meleg törölközőt!
Ahogy kilép, körbepillantok. Hirtelen meglátok a falnál egy... akármi! Olyan, mint egy gyógyszeres kapszula, és... villog! Két pici villogója van, ami olyan, mintha rám nézne!
Teljesen elbűvöl, így kikelek a meleg vízből, és belépek!
Ez.... ez hihetetlenül... pici!
- Hallo... - kopogok ki a kapszula-féleségből, mert most... bezárult az ajtó. De senki nem válaszol... így picit kétségbe esek és hangosabban kopogok ki. - Peter, kérlek, ha ott vagy, engedj ki! - kiabálok ki, mire hirtelen trappoló hang, és nyílik is az ajtó. Felsóhajtok, és azonnal ki is lépek. - Gonosz szerkezet - fújtatok hátra.
- Mit csinálsz a zuhanykabinban? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Megláttam, villant és... belenéztem, de bezártam - nézek fel rá. Elmosolyodik, és nem törődve azzal, hogy csupasz vagyok és még vizes is... és koszos is kissé, szorosan magához ölel. - Még nem vagyok tiszta - suttogom. Nem tol el, csak a fülembe suttog.
- Tényleg nem emlékszel rám? - Felnyögök, de nem kezdek el sírni, csak megszorítom a karját.
- Ne kérdezz... kérlek, Peter... - könyörgök neki halkan.
- Rendben - sóhajt fel, majd felemel és visszatesz a kádba. Közben ő leül a ... dobozra, ahol én ültem, és amibe mi a koszos ruháinkat gyűjtjük, de ezek után ki tudja, mit tartanak benne, ha ilyen... izékben zuhanyoznak!
Csak néz engem... végig figyel, miközben zuhanyozom. Nem szólok, ő sem, csak figyel, én meg csak pirulok. Nem merek mondani neki semmit sem, hiszen nem tudom, mit mondjak, amivel nem leplezem le saját magamat.
- Szeretsz? - töri meg hirtelen ő a csendet. Nem tudom átgondolni sem, csak kiszalad a számon a válasz.
- Mindennél jobban - jelentem be, mire persze boldog mosollyal ül le a kád szélére, és simít végig a vizes hajamon. - Épp ezért... ne kérdezz, kérlek - pislogok fel rá.
- Nem értelek - sóhajt fel.
- Csak ígérd meg, hogy velem alszol ma... - nézek rá elszántan. Nem feltétlenül szeretkezni akarok vele... csak vele aludni.

Peter:

Teljesen kétségbeesek, mert nem látom, és azt hiszem, már megint eltűnt, de aztán meghallok valamit, a sarokban álló zuhanykabin felől.

- Hallo... – szólal meg valaki bátortalanul. Persze, ki más lehetne, mint Nico? Testem teljesen elzsibbad, akkora megkönnyebbülés áraszt el. Istenem, ne ijesztgess már, édesem! - Peter, kérlek, ha ott vagy, engedj ki! – kiabál kétségbeesve a kicsikém. Gyorsan odasietek a zuhanyhoz, és kinyitom az ajtóját. Nico egyből kimenekül a kabinból, mintha kergetnék. - Gonosz szerkezet – fújtat az én édes őzikém, mint egy ijedt cicus. Az én őz-cicusom.
- Mit csinálsz a zuhanykabinban? – kérdezem felvont szemöldökkel. Ez igazán érdekelne, már így, megkönnyebbülve, hogy mégis mi vette rá arra, hogy a szívrohamot hozza rám a fürdőszoba felfedezésével. Legjobb tudomásom szerint a fürdőkádban hagytam a drágát.
- Megláttam, villant és... belenéztem, de bezártam - motyogja rámpislogva. Istenem, de tündéri! Meg kell zabálni… De mivel megenni azért nem akarom, csak megölelgetem, nem törődve azzal, hogy vizes, és kicsit még koszos is. Te jó ég, hogy én hogy szeretem…

- Még nem vagyok tiszta – suttogja. Nem érdekel. Az viszont eléggé, hogy tényleg csak képzelem, hogy ő Nico?
- Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezem a fülébe susogva. Most kivételesen nem kezd el sírni, épp csak a karomat szorítja meg annyira, hogy szinte elszorítja a vérkeringésemet.

- Ne kérdezz... kérlek, Peter... – könyörög sírósan. Nehéz nem kérdezni, de… legalább kiderült, hogy nem képzelődök. Ő az én Nicom. Csak éppen valaki megfenyegette, vagy mit tudom én, mit csinált vele.
- Rendben – sóhajtok föl kicsit lemondóan. Közben már látom, hogy Nico kicsit eléggé remeg, annyira fázik, úgyhogy visszateszem a kádba, a jó meleg vízbe. Én addig a kád mellett levő szennyes tartóra ülök le, és csak figyelem, ahogy pancsol. Vékony testén végigfolynak a vízcseppek. Szívesen lennék vízcsepp. Akkor legalább én is végig szánkázhatnék édes testén, és olyan helyekre is eljuthatnék, ahová máskülönben nem. Nicot kicsit zavarhatja, hogy ennyire figyelem, az arcán végigfutó pírból ítélve. Gyönyörű. Annyira hihetetlenül gyönyörű. Szeretem.
- Szeretsz? – kérdezem halkan, szinte csak magamtól. Örömömre viszont választ is kapok:
- Mindennél jobban – feleli. Szívem szinte megvadulva dobog mellkasomban. Boldog mosollyal arcomon, áttelepszek mellé, a fürdőkád szélére. - Épp ezért... ne kérdezz, kérlek – könyörög. Nem értem őt. Ha szeret, akkor miért ne kérdezzek semmit?
- Nem értelek – sóhajtok föl hangosan. Tényleg nem értem! De… Megteszek érte bármit, szóval nem fogok kérdezősködni.
- Csak ígérd meg, hogy velem alszol ma... – kér határozottan. Elmosolyodva simogatom meg az arcát, és bólintok. Hatalmas megkönnyebbülés árasztja el édes, kicsit még piszkos arcát. Kicsit fölnevetek édes ábrázatán, és átveszem a kezéből a zuhanyrózsát.

- Csukd be a szemed, és ne vegyél levegőt! – utasítom. Nico kérdezés nélkül megteszi, amit kérek, és olyan édes! Szemecskéit összeszorítja, és a nagy nem-levegővétel közben orrocskáját fölhúzza, ajkait pedig összepréseli. Istenem, olyan édes!

Óvatosan az arcára irányítom a vízsugarat, és a hajából is, és az arcáról is lemosom a koszt. Mikor tisztának ítélem az arcocskáját, egy apró puszit nyomok ajkaira. A meglepettségtől óriási, őzike szemeivel fölpislog rám, amitől elvesztem a fejemet, és szenvedélyesen ajkaira marok. Még a zuhanyrózsát is elengedem, hogy hátát simogathassam, és hajába túrhassak, de nem volt valami jó ötlet, mert teljesen elázok.

- Vizes lettél! – szakad el tőlem az édesem. Kicsit eltávolodok tőle, és megbabonázott tekintetétől követve levetem nedves ruháimat, majd belépek mellé a fürdőkádba. Meztelen testünk teljesen összesimul. Mindkettőnk belerázkódik az érzésbe, és halkan felsóhajtunk. Istenem. Szeretem. Annyira hihetetlenül szeretem.

- Szeretlek – suttogom a fülébe, majd bele is nyalok. Kuncogva rándul össze, majd leül a fürdőkád aljára. Én is követem példáját, de úgy ülök le, hogy mellkasommal hátának simulhassak. Ismét kezembe veszem a zuhanyrózsát, és kezemmel finom mozdulatokkal haját és fejbőrét kezdem el simogatni. Mögöttem találok egy hajsampont, amiből egy kicsit a kezembe nyomok, majd a hajába dörzsölöm. Vigyázva, hogy a hab ne menjen a szemébe, kimosom a hajából a sampont.

Picit még pancsolunk, és simogatjuk egymást a kádban, majd mikor már Nico bőre kezd dehidratálódni, elzárom a vizet, és kiszállunk a kádból.

Óvatos mozdulatokkal megtörlöm, és miután én is megtörölközöm, fölkapom az ölembe, és menyasszony módja a szobámba viszem. Mivel közben gonosz módon a törölközőt le akarja szedni rólam, visszavágásként leteszem az ágyamra, és dögönyözni kezdem. Mint egy sodrófát, úgy kezdem el meghempergetni az ágyon. Nico visítozva, és édesen kacagva küzd ellenem, de nincs kegyelem!

- Seh… sehgít… ség! – nyögi ki magából a nagy nevetés közepette. Picit még megcsikizem, de aztán kifulladva dőlök rá, és ölelem át.

- Szeretlek – mondom neki, a szeme közé nézve. Teljesen elpirul, de hosszú szempilláit rezegtetve kibök egy „én is”-t.

Olyan boldog vagyok!

Nico:

Bólint, amire hatalmas megkönnyebbülés jár át. A testemet, a lelkemet... mindenemet. Hiszen akkor nem haragszik, és szerintem szeret, hiszen beéri válaszok nélkül is. Bár nem tudom, hogy az öreg pontosan mit is vár most tőlem... tőle, kettőnktől. Tényleg fogalmam sincs, mit kellene még tennie Peternek, hogy bizonyítson.  
- Csukd be a szemed, és ne vegyél levegőt! – kér, mire meg is teszem. Sejtem, mit fog csinálni. lemossa az arcom, ezért összeszorítom teljesen a szemeimet, a számat, még az orrom is felhúzom picit, hogy nehezebben jusson bele a víz.
Érzem, ahogy a meleg vízsugár simogatja a bőrömet, és az utóbbi napok után ez több, mint jó. Az meg, hogy Oeter itt van, szeret és megért, mindennél többet ér nekem. Komolyan. Az életemet is. Bármit... akármit!

Hirtelen viszont nem vizet, hanem az ajkait érzem meg az ajkaimon! Kellemes, de meglep, és kinyitom a szemem. Ahogy találkozik a tekintetünk, érzem, hogy hatalmasat dobban a szívem. Pláne, mikor elkap megint, és olyan szenvedéllyel csókol, hogy alig tudok lépést tartani vele.
- Vizes lettél! – jegyzem meg a tényre felhívva a figyelmét, hogy nehogy baj legyen. Ki tudja... talán nem akarta volna, vagy bármi! De ahelyett, hogy elhúzódna, levetkőzik. Megbabonázva figyelem, ahogy előbukkan a ruha takarásából izmos teste, szép, sima bőre... amit már érintettem is. És amit ma újra szeretnék érinteni!
Ahogy összesimul a teste az enyémmel, összerezzenek. Igen... kívánom őt! Hihetetlenül!
Pici játék után aztán a hajamat is megmossa, ami nagyon jól esik. Egyrészt: tiszta leszek végre, másrész, ezzel is megérint. Ez mindennél többet ér.
Amikor aztán kikászálódunk a kádból, a karjában visz a szobájába. Picit gonosz módon szeretném róla lecsalogatni a törülközőt, de nem sikerül, cserébe csikiz, forgat az ágyon, hihetetlenül jól mulatunk mindketten. Nevetünk, szeretjük egymást... én ezt már tudom. Ő is, azt hiszem... már csak az öregnek kellene rábólintania.
De ma ez sem érdekel.
- Peter... - pillantok rá, mikor már a nevetéstől szuszogva fekszik mellettem.
- Hm? - fordul felém, a könyökére támaszkodva. Bátortalanul simítok végig a karján, ahogy én is felé fordulok, majd egy gyengédnek szánt mozdulattal simítok le egyenesen az alhasáig. Meglepetten pislog rám, majd a karomra.
- Nico... - néz aztán újra a szemembe. Nem figyelve rá, hogy milyen észérveket tudna felhozni amellett, hogy ne most tegyük meg - ha akarna egyáltalán, bátortalan mozdulattal simítok be egyenesen a törülköző alá, a férfiasságára nyomva a kezem. Felnyög, és a hátára fekszik, mire én ezen felbátorodva felülök, és az ajkaira marva megcsókolom, miközben lassan masszírozni kezdem odalent. Valahogy... most ez ösztönből jön, és szeretném, ha boldog lenne! Ha nem érezné azt, hogy csak azért vagyok vele, mert nincs más, és hogy én is mindennél jobban szeretem. Tényleg.
- Nico... - suttogja újra, és kinyitva a szemeit, rám pillant.
- Csak élvezd.... kérlek! Engedd, hogy én is adjak valamit neked - mosolygok rá, majd picit gyorsabb ütemet próbálok felvenni, így mozgatom a csuklómat, kényeztetve őt, amire ő persze egyre szaporábban veszi a levegőt, egyre homályosabb a tekintete, egyre... egyre helyesebb!
Hihetetlen!
Ezt eddig nem is tudtam! Nem is gondoltam mondjuk, hogy van arra mód, hogy Peter még ennél is helyesebb legyen, de ha van, akkor mindenképp, gyakrabban fogunk ilyet csinálni, hiszen olyan helyes most... nem tudok betelni azzal, ahogy nézem, miközben egyre inkább szuszog, megnyalva ajkait, benedvesíti azokat, majd magához ránt egy újabb csókra. Vadra, szenvedélyesre, az első ilyenre. De ez is hihetetlenül jó!
Aztán, amikor elválnak az ajkaink feltűnik, hogy egyre hangosabban szuszog, egyre inkább remeg a teste, és pár pillanat múlva egy nagyobbat összerándulva, azt hiszem, elélvez.
Csak nézem... percekig csak bámulom, aztán megszólalok.
- Sposem láttam nálad... helyesebb fiőt - bókolok neki, de őszinte vagyok!

Peter:

- Peter... – szólal meg picit pihegve Nico.

- Hm? - kérdezek vissza, hogy ösztökéljem a további beszédre. Mosolyogva ránézek, és úgy várom, mit akar mondani. Bátortalanul végig simít édesem a karomon, és felém fordulva egész az alhasamig lesimít. A levegőm bent akad, és elkerekedett szemekkel pislogok Nicora. Ez most… Komolyan azt akarja jelenteni, amire gondolok?

- Nico... – nézek mélyen a szemébe, de ő elfordítja a pillantását, és kezecskéjét besiklatja a törölköző alá. Kezecskéjével egyből megragadja a férfiasságomat, amitől felnyögök. Azt hiszem… Semmi ellenvetésem ez ellen, így hanyatt fekszem. Kicsim felbátorodva fölül, és miközben szenvedélyesen megcsókol, lassan masszírozni kezd. Istenem…! Ahogy nyelvével körül kíváncsiskodik a számban, puha kezecskéjét lágyan jártatja férfiasságomon… Biztos, hogy szűz?

Igen, biztos. De talán épp ez benne a legszebb. Szeretem őt. Mindennél jobban. Ha akarná, a csillagokat is lehoznám érte!

De most ő kényeztet. És ettől nem csak a férfiasságomat, de a mellkasomat is elönti a forróság.

- Nico... – suttogom, és félig lehunyt szempilláim közül ránézek. Én is kényeztetni akarom őt. Megérdemli. Ő mindent, de mindent megérdemel.
- Csak élvezd.... kérlek! Engedd, hogy én is adjak valamit neked – mosolyogja. Istenem, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű?! És ennyire ártatlan, miközben a férfiasságomat kényezteti egyre gyorsabban?! Áh! Igen!

Fejemet extázisban hátrahajtom, és csak lihegni tudok. Nico… Nico… Nico… Én édes kicsikém! Áh…

Ajkaim kiszáradtak, ezért megnyalom őket, de tudok egy jobb módot, így Nicot magamra rántom, és egy mohó csókra. Szinte kiszívom belőle a levegőt, nyelvemmel ki-be hatolok a szájába, mintha a nyelveink szeretkeznének. Édes szájacskájába nem tudok betelni, de mivel közben is mozgatja kezét, a hamar kifulladok a levegő hiánytól, ezért el kell válnunk.

Ah…! Én… Mindjárt… Mindjárt elélvezek! Ah!

Mikor forró magom kilövell, úgy érzem magam, mintha szállnék. Percekig csak pihegni vagyok képes, még a szememet is nehéz kinyitnom. Valami hihetetlenül fantasztikus volt.

- Sosem láttam nálad… helyesebb fiút – bókol nekem. Résnyire nyitom szemeimet, és egyből szembe találom magam édesen vörös arcocskájával, és csillogó szemeivel. Annyira beszédesek ezek a gyönyörű, érzelem-dús őzike szemek! Istenem, mennyi érzés kavarog bennük…! Szerelem, csodálat, vágy… Gyönyörű! És az enyém.

- Hihetetlen voltál – dicsérem meg. – Szeretlek – mondom ismét, és Nico arca még vörösebb árnyalatot vesz föl.

Piros arcocskáját látva egyből fölélénkülök, hát még mikor meglátom, ahogy törölközője majd’ kiszakad az erekciójától. Gyorsan felállok, amitől törölközőm egyből le is esik rólam. Nem érdekel, úgysem kell, és amúgy is élvezem, mikor Nico édesem kerek szemecskéivel próbálja befogadni látványomat.

Elé sétálok, és letérdelek előtte. Kezeimmel magamhoz húzom fejét, és egy lágy csókot lehelek ajkaira. Ujjaimmal beletúrok puha hajacskájába, másik kezemmel végig simítok először a hátán, majd mellkasán. Finom libabőr lepi el testét, gyönyörű, rózsaszín mellbimbói megkeményedve meredeznek felém. Nem is állok ellen invitálásuknak, egyik édes kis mellbimbóját egyből számba is veszem. Nyalogatom, harapdálom, és érzem, hogy ettől egyre keményebbé válik, sóhajtozásaitól, erotikus hangjától meg én válok egyre keményebbé. Istenem… Megveszek érte!

Picit izeg-mozog az édes, valószínűleg már nagyon kényelmetlen lehet törölközőbe bugyolálva lenni, így megkönyörülök rajta, és kibontom a csomagolásból. Szemeim egyből édes, már az előváladéktól fénylő péniszére esik. Olyan, mint egy finom marcipánrúd. Muszáj megkóstolnom! Picit benedvesítem az ajkaimat, és ellazítva torkomat, a számba engedem. Még sosem csináltam ilyet, remélem, nem lesz rossz neki. De ha azt csinálom, ami nekem is jól esne, akkor biztos jó lesz neki is.

Nyelvem hegyével a makkon körözgetek, és lenyalom édes nektárját. Mrrr, finom. Kicsit kesernyés, de ettől eltekintve olyan édes, mint ő. Torkomat teljesen ellazítom, és megpróbálkozom azzal, hogy teljesen elnyeljem. Nico, szerelmem furcsa, csuklás szerű hangot hallat, ami félúton van a zokogás, és a nyögés között. Fél szememmel fölsandítok rá, miközben fejemet hímtagján mozgatom, és amit az arcán látok, teljesen elönt tőle a forróság. Annyira erotikus arckifejezése van! Istenem, de gyönyörű! És én hogy imádom…!

- Pe… Peter! – nyögi elfúlón, és elélvez. Édes magja végig folyik nyelőcsövemen, picit furcsa érzés, ezért kicsit köhögnöm kell, de az egészet lenyelem.

Halk szipogást hallok meg, amitől szívemet összefacsarja valami, de mikor fölnézek, és meglátom, hogy közben mosolyog, szemei meg a boldogságtól csillognak, nagy megkönnyebbülés áraszt el. Istenem, hogy szeretlek, édes kicsikém… - gondolom, mikor édesen rám nevet. Nagyon, de nagyon szeretlek.

Nico:

- Hihetetlen voltál – bókol nekem kedvesen. – Szeretlek.
Milyen szép ez a szó önmagában is. De Peter szájából valahogy még szebb. Különlegesebb, és én még annál is jobban szeretem, mint amiről fogalma lenne!
Viszont picit kezd zavaró lenni, hogy mennyire kívánom őt. Annyira... de annyira...!Viszont próbálok legalább úgy helyezkedni, hogy ezt ne vegye észre, viszont hirtelen felpattan, és hát... picit sem segít a helyzeten.
Leesik róla a törülközője.
Csak nyelni tudok egy nagyot, és figyelem, hogy most mi lesz, de szívem szerint megérinteném.
De mielőtt ezt megtehetném, elém lép, és megcsókol. Nem tudom betelni vele, túl jó ahhoz.
Aztán simogatni kezd, én meg... azt sem tudom, mit kellene csinálnom! Kedvem lenne sikítani, annyira jó érzés, ahogy ujjaival végigsimít a mellkasomon, majd ajkaival kényeztetni. Hát, erre szavak sincsenek!
Pláne, mikor leszedi rólam a törülközőt, és megnyalja az ajkait. Sejtem, érzem, hogy mi fog most jönni, de maikor tényleg elér oda, hogy a szájába vesz, felsikkantok!
Senki nem mondta, hogy ez ennyire jó lesz!
Vagy csak azért élvezem ennyire, mert ő csinálja...?
Igen. Biztos ez lesz a megoldás. Ha más tenné ezt velem, nem is élvezném. Mert ezt csak Peternek fogom engedni! Igen!
Csak sodródom a dolgokkal, csak élvezem, amit tesz velem, ahogy megint, hogy ennyire közel van és az egész helyzet ennyire intim, ennyire... ennyire más, mint eddig bármi.
Ahogy egyre közelebb érzem magam a végéhez, egyre komolyabban nem tudom, mit kellene csinálni! Sírhatnékom van, de nem félek, csak... annyira szeretem! Annyira kimondhatatlanul szeretem Petert, hogy emiatt szinte túlcsordul a szívem. Aztán már csak a nevét tudom nyögni, és kitör belőlem, és azt hiszem, elélveztem.
Ahogy felnéz rám, és látom a mosolyát, olyan hihetetlenül boldognak érzem magam, mint életemben még sohasem!
- Nagyon szeretlek - suttogom, picit rekedtes hangon. - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek - súgom, és felhúzva magamhoz, a nyakába bújok. Olyan jó érezni... őt, a bőrét a bőrömön, az érintését, az illatát. Azt hiszem, ha nem enged el az Öreg, akkor valahogy... véget vetek az életemnek. Nélküle picit sem lenne már értelme.
- Én is szeretlek - suttogja, és simogatni kezd.
- Peter... - sóhajtok fel, majd picit eltolom, de végig mosolygok. - Tudod... - Végigsimítok az arcán. - Olyan jó veled. De én ma nem szeretnék többet - pislogok rá, mire ő is elmosolyodik, majd magához húz és megcsókol. Nem hevesen, inkább lassan, szerelmesen, finoman. Úgy, hogy majd’ elolvadok a karjaiban.
Lassan hátradől az ágyon, és magával húz engem is, nem szakítva meg a csókot. Ahogy végigsimítok a mellkasán, érzem, hogy megint túl sok a jóból, és potyogni kezdenek a könnyeim. Nem tol el, csak lassan kényezteti tovább az ajkaimat, és ujjaival törli le a könnyeimet.
Amikor, percekkel később már a mellkasán fekszem, simogatom a hasfalát, felsóhajtok.
- Borzalmas volt nélküled - mondom. - Nem a hideg, vagy az éhség, vagy az, hogy nem tudtam pihenni. Csak pusztán a tudat, hogy nem vagy velem - vallom be, de nem pillantok fel. - Tudod, ha nem vagy velem, olyan rossz. Üresnek érzem magam, olyan furcsa a mellkasomban. - Megcsókolom a mellkasát, majd megtámaszkodom mellette az ágyon, és felpillantok rá. Egyenesen a szemébe nézek, és úgy mondom, hiszen ez komoly dolog!
- Örökre szeretnék veled maradni - suttogom. - Akármit feladok érted, amit csak fel kell, és bármit megteszek, csak hadd maradjak veled, kérlek - nézek a szemébe, és végigsimítok az arcán. - Tudom, hogy csak pár napja ismerlek, de tudom azt is, hogy nem akarok nélküled még egy percet sem eltölteni. Én... én akármit megtanulok! Ha azt kéred, l is végzem a ti iskoláitokat, vagy bármit. Csak maradj velem, kérlek... Nem akarok visszamenni Lappföldre, csak ha téged is vihetlek - mosolyodom el. - Ott szeretnék lenni, ahol te. Te hogy érzed? - kérdezem, és bár érzem, hogy szeret, azért várom a válaszát. Nem tudom, mi fog végül dönteni, mikor látja be az Öreg, hogy szeretjük egymást, de azt hiszem, én ennél őszintébben nem tudok beszélni.

Peter:

- Nagyon szeretlek – suttogja édes, rekedtes hangon. Mosolyom még melegebbé válik a vallomására. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a fiút! - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek - suttogja, és felhúz magához, és hozzám bújik. Lehelete a nyakamat cirógatja, illata bódítóan hat érzékeimre. Olyan jó érezni őt! Annyira nagyon imádom… Nem tudnék nélküle élni! Hogy eddig tudtam, az csak azért volt, mert nem ismertem eddig. De mindig is csak rá vártam. Ő az én életem értelme.

- Én is szeretlek – suttogom, és ölelésem még szorosabbra veszem.

- Peter... – sóhajtja, és arrébb tol, de legalább mosolyog, szóval nem tettem semmi rosszat, amiért eltolna maga mellől. - Tudod... – simít végig az arcomon. - Olyan jó veled. De én ma nem szeretnék többet – pislog fel rám boci szemekkel, amire nem lehet nem elmosolyodni. Annyira édes. És nem is haladtam volna tovább, még ha nem is kéri, akkor sem. Túl korai lenne. A múltkor eltűnt, mikor tovább akartunk menni. Most inkább soha nem fekszem le vele, minthogy eltűnjön előlem az én életem. Puhán megcsókolom, ami telve van a szerelmemmel iránta, és közben selymes bőrét cirógatom. Mellkasomban szívem hevesen dobog, mert bár nyugodt vagyok, hogy velem van, közelsége ezt hozza ki belőlem.

Lassan hátradöntöm az ágyra, közben nem szakítjuk meg a csókot. Mellkasomat simogatja, könnyei potyogni kezdenek. Most nem ijedek meg, mert tudom, hogy szeret, és csak ez a fontos. Lágy csókunkat nem szakítom meg, csak ujjaimmal törlöm le gyémántként ragyogó könnycseppjeit.

Pár perccel később már csak fekszünk, és egymást simogatjuk.

- Borzalmas volt nélküled – sóhajt föl keservesen. Megértem. Nekem is kínzó volt. - Nem a hideg, vagy az éhség, vagy az, hogy nem tudtam pihenni. Csak pusztán a tudat, hogy nem vagy velem – vallja be, de kerüli pillantásomat. Pedig annyira szeretnék belenézni azokba a gyönyörű, őzikeszemeibe. - Tudod, ha nem vagy velem, olyan rossz. Üresnek érzem magam, olyan furcsa a mellkasomban. - csókolja meg a mellkasom, majd picit fölemelkedik, és megtámaszkodik mellettem. Végre szemeimbe pillant, amiben elmerülhetek.

- Örökre szeretnék veled maradni – suttogja édesen. - Akármit feladok érted, amit csak fel kell, és bármit megteszek, csak hadd maradjak veled, kérlek – néz a szemembe, és végigsimít arcomon. Nem kell semmit sem tennie érte. Elég, ha tényleg csak velem van, és velem marad örökre. - Tudom, hogy csak pár napja ismerlek, de tudom azt is, hogy nem akarok nélküled még egy percet sem eltölteni. Én... én akármit megtanulok! Ha azt kéred, el is végzem a ti iskoláitokat, vagy bármit. Csak maradj velem, kérlek... Nem akarok visszamenni Lappföldre, csak ha téged is vihetlek. Ott szeretnék lenni, ahol te. Te hogy érzed? – kérdezi. Istenem, hogy én mennyire szeretlek!

- Annyira szeretlek, hogy azt el sem lehet mondani. Bármit megtennék érted, és legszívesebben bezárnálak egy szobába, hogy senki se vehessen el tőlem. Soha nem akarlak elengedni magam mellől – vallom be szívem legmélyebb, önző oldalát. Én tényleg bármit megtennék érte. – Szeretlek. Szeretlek. Annyira nagyon szeretlek – suttogom szemeibe mélyedve, és így, nyitott, egymásba fonódó tekintettel megcsókolom. Nyelvemet lágyan végig futtatom ajkán, bebocsátást kérve, amit meg is kapok. Finoman csókolom meg, és nézni akarom közben gyönyörű szemeit, de mikor nyelveink összeérnek, lehunyja szemét. Annyira gyönyörű. Tényleg nem akarom elengedni magam mellől, soha, de soha többet. Ő az enyém. Csak az enyém.

Percekig csókolózunk, de nem szenvedélyesen, hanem szerelmesen, lágyan. A levegőhiány miatt válunk el egymástól. Nico szemecskéin már látom, hogy eléggé kifáradt, úgyhogy csak orrommal megpiszézem orrát, és arcát, majd egy jó éjt puszit adok homlokára, és ölelésembe vonom. Fejecskéjét mellkasomra fekteti, miközben haját cirógatom. Így, egymásba fonódva aluszunk el. Még álmomban is ölelem – most nem szakíthatják el tőlem.

---*---*---*---

Reggel én ébredek hamarabb, így figyelhetem édes arcát, álmában. Édesen csücsörít, és orrocskáját picit felhúzza, mintha valamin nagyon koncentrálna. Annyira hihetetlenül édes. Órákig el bírnám nézegetni, de inkább óvatosan kibújok szorításából, és kimegyek a szobából.

- Jó reggelt! – köszöntöm a konyhában sürgő-forgó anyukámat, majd egy puszit nyomok arcára. Annyira boldog vagyok most!

- Szia – mosolyog rám. – A barátod hogy van? – kérdezi aggódóan.

- Már jobban. Még alszik, de mindjárt keltem, és viszek fel neki reggelit – mondom, és összeszedegetek pár reggelinek való dolgot. Egy tálcára rakom a talált dolgokat, és már indulnék ki a szobából, mikor anya így szól:

- Édesek vagytok együtt. – Totálisan elpirulok, és valami válaszfélét morogva fölsietek a szobámba. Honnan jött rá, hogy együtt vagyunk? Mondjuk… Lehet, hogy este kicsit hangosak voltunk? Vagy egyszerűen látszik rajtam, mennyire imádom én Nico drágámat? Bármelyik is legyen, mindegy. Örülök, hogy elfogad minket anya.

- Ébresztő, én édes kis szerelmem – suttogom Nico fülecskéjébe, miután az éjjeli szekrényemre lepakolom a tálcát. Picit forgolódik, mint aki nem akar felkelni, de aztán kinyitja csipás szemecskéit. Egy csókkal köszöntöm – ő az én édes Csipkerózsikám. Az életem. A szerelmem.

Nico:

- Annyira szeretlek, hogy azt el sem lehet mondani. Bármit megtennék érted, és legszívesebben bezárnálak egy szobába, hogy senki se vehessen el tőlem. Soha nem akarlak elengedni magam mellől.  Szeretlek. Szeretlek. Annyira nagyon szeretlek – suttogja, mire nekem majdnem megint könnybe lábadnak a szemeim. De mielőtt boldogságomban megint elsírhatnám magam, megcsókol. Próbálom én is nyitva tartani a szemem, hogy lássam, ahogy csillognak a szemei, de ahogy a nyelve a nyelvemhez ér, teljesen elérzékenyülök, szinte elolvadok a karjaiban, még a szemimet is lehunyva élvezem a csókját.
Percekkel később válunk el egymástól, és én már álmos is vagyok. Mintha érezné, kapok egy jóéjt-puszit, majd a mellkasára hajtom a fejem, és elalszom az illatára, az érintésére... nélküle azt hiszem, aludni sem tudnék már.
~*~*~*~*~*~

Azt álmodom, hogy az Öregnél vagyunk, és áldását adja ránk, emberré változtat minket és elenged.
Kellemes, szép álom, és olyan jó érezni magam mellett Petert, amikor éjszakánként néha felkelek egy-egy pillanatra. Gyorsan vissza is alszok mondjuk, hiszen a szuszogása engem is visszarepít az álmok földjére.
Reggel én ébredek hamarabb, így figyelhetem édes arcát, álmában. Édesen csücsörít, és orrocskáját picit felhúzza,
- Ébresztő, én édes kis szerelmem – hallom meg a hangját, miközben egy nyuszit kergetek a hatalmas réten nevetve, virágok között.
Álmosan nyitogatom a szemeimet. Olyan jó érzés itt lenni.
Amíg Lappföldön voltam, mindig a zenés ébresztővel kellett kelni. De most, hogy Peter lágy hangja és finom csókja ébreszt, valahogy sokkal több kedvvel vágok neki a napnak.
- Jó reggelt - mosolygok rá. - Nem keltettelek fel éjszaka, ugye? - kérdezem félve.
- Ugyan miért keltettél volna? - kérdezi felvont szemöldökkel és leül mellém, majd az ölembe adja a tálcát, ami tele van finom dolgokkal! Lekvár, méz, zsemle, kifli, kenyér, vajkrém, sajt, felvágott... nyami!
- Nyöszörgök álmomban - ismerem be. - Sokak szerint hangosan - jegyzem meg fintorogva, mire csak halkan kuncogni kezd és megpuszilja az orromat.
- Egyél inkább - mosolyog rám kedvesen. - Megcsináljam neked? Mit kérsz? - kérdezi.
- Megcsinálom én magamnak - mosolygok vissza rá. - De előtte mond, neked mit csináljak? - kérdezem elpirulva.
- Vajas zsömit felvágottal, de megcsinálhatom ám magamnak is - mondja, és megérinti a karomat, mire kellemesen megborzongok.
- Nem, nem! Ragaszkodom hozzá - nézek rá. - Sőt, ha ettünk, megismertetlek a különleges, karácsonyi italommal - kacsintok rá vigyorogva, majd lenyalom az ujjamról a vajkrémet, mert kicsit sokat kentem. Teljesen belefeledkezek a dologba, és egyébként is szoktam szopogatni az ujjamat, de percekkel később már csak egy halk sóhajt jut el hozzám, kikapja az ölemből a tálcát és ledönt az ágyon. Félve, de mosolyogva nyekkenek egyet. - Peter...
- Ne csinálj ilyet legközelebb, csak ha komolyan fel akarsz izgatni - búgja a fülembe, és elkezdi csókolgatni a nyakam.
Le kellene állítanom, hiszen reggel van, le kellene mennem a szüleinek is köszönni, a karácsonyi italt is megígértem neki, éhes is vagyok, de még sincs erőm eltolni, csak a hátát karmolászom ujjaimmal, igyekezve nem fájdalmat okozni neki.
Aztán, amikor egyre lentebb csúszik, teljesen elvesztem az önkontrollt, és már csak nyüsszögni tudok. Már épp kérném, hogy abba ne hagyja a csókolgatásomat, amikor az ajtó felöl kopogást hallunk meg és az öccse felháborodott hangja csapódik a fülemnek.
- Peter, meddig akartok még aludni?! Havazik, gyertek le! Anyuékkal nemsokára menni fogunk vásárolni, addigra jó lenne tudni, mit akartok majd ebédelni meg vacsorázni.
Először meglepve pillantunk egymásra Peterrel, majd felnevetünk. Szinte egyszerre, hangosan.
- Megyünk már - kiabál ki. - Reggelizünk és lemegyünk.
- Ha kész vagytok, gyertek le, siessetek! - És már csak a hangos trappolás.
- Bocsi - néz rám, és végigsimít az arcomon. Megfogom a kezét, és belecsókolok a tenyerébe.
- Semmi baj, ez valami jel lehetett - mosolygok rá. - Tényleg menjünk le lassan.

~*~*~*~*~*~

- Na végre - jön egy morcos felhorkanás a konyha felöl. - Azt hittem, beragadtatok - morogja Chris, és nagyot harap a reggelijébe.
- Még ettünk - mondja neki Peter és leteszi a tálcát a pultra. Én persze követem, hiszen a szülei itt vannak, be kellene mutatkoznom illendően.
- Üdvözletem - nyújtom a kezét az apjának, majd kezet csókolok az anyukájának. - Nico vagyok, Peter barátja - jegyzem meg elpirulva. Jobban esne kimondani, hogy a szerelme, de nem akarom sokkolni a szüleit, akiknél lakni fogok... ki tudja, meddig.

Peter:

- Jó reggelt – mosolyog rám édesen. - Nem keltettelek fel éjszaka, ugye? – érdeklődik félősen, de nem értem, miért. Talán beszélne álmában? Vagy alvajáró?
- Ugyan miért keltettél volna? – kérdezem felvont szemöldökkel. Közben a tálcát lerakom a combjaira, mire fölcsillannak szemecskéi. - Nyöszörgök álmomban – vallja be félénken. De édes! - Sokak szerint hangosan – fintorogja. Ajj, hát meg kell zabálni a drágát! Fölfalás helyett azért inkább csak megpuszilom az orrocskáját.
- Egyél inkább – noszogatom. Ahogy a mama mondaná: Olyan kis vékonyka. Ami nem is baj, mert Nico így Nico, de azért egy kevés husi igazán nem árt meg neki… - Megcsináljam neked? Mit kérsz? – érdeklődöm. Hülyeség, ha azt érzem, hogy legszívesebben mindent megcsinálnék neki, hogy még csak a kisujját se kelljen fölemelnie?
- Megcsinálom én magamnak – mosolyogja. - De előtte mond, neked mit csináljak? -  kérdezi, nagy szemecskéit rám függesztve, és egy picikét elpirulva. Annyira meseszép…
- Vajas zsömit felvágottal, de megcsinálhatom ám magamnak is – mondom, és kezemet ráteszem meztelen karjára, ami pillanatokon belül tiszta libabőr lesz. Most fázik, vagy én is olyan hatással vagyok rá, mint ő rám? Hát, vagy is-is…
- Nem, nem! Ragaszkodom hozzá – mondja határozottan, a szemembe nézve. - Sőt, ha ettünk, megismertetlek a különleges, karácsonyi italommal – kacsintja édesen vigyorogva. Kicsit vajkrémes ujját bekapja a szájába, és szopogatni kezdi. Képzeletem elkalandozására vérem mind középre áramlik, amin az sem sokat segít, hogy a takaróm nem takar valami sokat meztelen bőréből. Nem bírom tartani magam, így a tálcát gyorsan eltüntetem az útból, és én kerülök a helyébe. Nicot ledöntöm az ágyra, amitől picit felnyekken.
- Peter... – sóhajtja. Rossz őzike volt. Képes volt, és már korán reggel felizgat, de úgy, hogy még csak nem is tud róla!
- Ne csinálj ilyet legközelebb, csak ha komolyan fel akarsz izgatni – súgom a fölébe, és édes, hamvas bőrét kezdem el csókolgatni. Kényeztetésem nyomán sóhajtozni kezd, és kezecskéivel hátamat karmolássza. Fájdalmat nem okoz, inkább még jobban beindít, ahogy érzem a bőrömbe mélyedő körmeit. Nyakáról áttérek ágaskodó mellbimbójára, ami már ennyitől tiszta kemény. Nyalogatom, szopogatom, amitől az én édes szerelmem már csak nyöszörögni tud. Úgy imádom, hogy ennyire érzékeny, és ilyen hatással vagyok rá!

Kopp-kopp – hallatszik az ajtó felől, majd az én drága öcsikém hangja is behallatszik. Annyira jól tud időzíteni, de komolyan…

- Peter, meddig akartok még aludni?! Havazik, gyertek le! Anyuékkal nemsokára menni fogunk vásárolni, addigra jó lenne tudni, mit akartok majd ebédelni meg vacsorázni – kiabálja teljesen felháborodva, hogy mi még hogy-hogy alszunk még. Nicoval egymásra pillantunk, majd egyszerre felnevetünk. Hát, azt hiszem, ma reggel már nem fogunk elmerülni egymásban. Akarom mondani… Én nem fogom elmerülni benne. De talán nem is olyan nagy baj.
 - Megyünk már – kiáltom ki Chrisnak. - Reggelizünk és lemegyünk.
- Ha kész vagytok, gyertek le, siessetek! – teszi hozzá, majd már csak a trappolását lehet hallani. Hát igen… Ez az én öcsikém!
- Bocsi – nézek rá bocsánatkérőn, és végigsimítok édes arcán. Nico csak visszamosolyog, és belepuszil a tenyerembe.
- Semmi baj, ez valami jel lehetett. Tényleg menjünk le lassan - mosolyog rám. Férfiasságom fájdalmasan megrándul, amiért most sem lehet az enyém teljesen, de próbálok lehiggadni. Nehéz a közelében, de… Csak sikerül.

---*---*---*---

- Na végre – duzzogja Chris. - Azt hittem, beragadtatok – morogja, és egy jó nagyot harap a reggelijéül szolgáló Nutellás kalácsból.
- Még ettünk – mondom, és leteszem a tálcát az asztalra. Öcsi csak felhorkat, majd folytatja tovább az evést.
- Üdvözletem – szólal meg Nico, és apának kezet nyújt, anyának meg kezet csókol. De édes! - Nico vagyok, Peter barátja – mondja pironkodva. Apa fölkuncog, mire anya egy lesúlytó pillantással jutalmazza, apa pedig gyorsan az újságba temeti az arcát. Höh, hát igen, nálunk is anya viseli a nadrágot.
- Igen, drágám, tudom, hogy a fiam párja vagy – mondja anya mosolyogva. Nicoval versenyt pirulunk – annyira ciki… Persze, örülök, hogy elfogadja, de akkor is! Ezt nem feltétlenül így kellett volna. Apa szintén elvörösödik az újság mögött. Hát, nem vagyok benne biztos, hogy nem reménykedett egy unokában, és abban sem, hogy mennyire áll jól ehhez a dologhoz, de biztos vagyok benne, hogy anya úgyis meg fogja puhítani.
- Anya! Apa! Egyetek már, menni akarok! – utasítja őket Chris. Apa vicceskedve szalutál egyet, anya meg az ujjával megfenyegeti öcsit. Hát, nem mintha az olyan sokat érne… - Ti meg - fordul felénk a tábornok úr – mondjátok már meg, mit akartok vacsizni! – „parancsolja” meg Chris. Ejj-ejj, ez a fiú kezd elkanászodni… Meg kéne büntetni…
- Öcsikém, ugye nem gondolod komolyan, hogy te parancsolsz? – kérdezem kedvesen. Chris csak bólint, mire gonoszkodón fölcsillannak a szemeim. – Akkor ez azt jelenti, hogy valakinek jót tenne egy kis… CSIKI! – kiáltom, és megcsikálom öcsikét, aki kegyelemért könyörögve küzd ellenem, és próbálja kitépni magát a kezemből. Végül egy picit engedek neki, és kimenekül karmaim közé, Nico háta mögé, aki kis meglepettséggel, de mosolyogva néz minket. Chris belekapaszkodik, és a háta mögül dugdossa ki rám a nyelvét.
- Na, megállj csak! – vigyorgom gonoszan, és megindulok feléjük. Nico nagyokat pislog – gondolom most épp azon gondolkozik, hova a fenébe is került -, Chris meg nagyokat nevet, de mikor odaérek, már nem virgonckodik annyit.
- Wá! Segítsééég! Nico, védj meg! – kiáltja, és teljesen elbújik Nico háta mögött. Ccc… Azt hiszi, így megmenekül? Kis naív… Nico próbálja takargatni Christ, de nekem van egy titkos fegyverem! Megcsókolom az én édes szerelmemet, aki egy ideig ellenáll, de aztán szinte beleomlik karjaimba. Öcsémet teljesen elfelejtem, és átadom magam a csóknak. Lágyan keringőznek nyelveink. Annyira imádom…
Anya kuncogása térít magamhoz, és pirulva elválok Nicotól. Kicsim ijedten körülpillant, majd teljesen elvörösödik, és édes buksiját a mellkasomba fúrja. Annyira hihetetlenül szeretem!
- Készüljetek már! – morgolódja öcsike, mire mindenkiből kirobban a nevetés. Hogy én hogy szeretem a családomat…

Nico:

- Igen, drágám, tudom, hogy a fiam párja vagy – jelenti ki a mamája, mire olyan vörös leszek, mint egy paradicsom.  Nem is tudok figyelni a többiekre, de aztán az öccse megint felszólal.
- Anya! Apa! Egyetek már, menni akarok! – Milyen vad gyerek... de hihetetlenül aranyos! - Ti meg mondjátok már meg, mit akartok vacsizni! – pirít ránk, mire megszeppenek, de Peter nem, és elkezdi csikizni. A szülei is mosolyognak rajtuk, én is, egészen addig, amíg Chris mögém nem menekül.
- Wá! Segítsééég! Nico, védj meg! – kiabálja, de Peter persze elindul felém. Ahogy figyelem... most iolyan hihetetlenül jól néz ki! Mondjuk mikor nem...?
Persze mikor Peter elém ér, megcsókol. Aminek persze én jobban örülöük, mint akárminek, hiszen olyan jó érezni őt!
De aztán rádöbbenek, hogy mindenki minket néz, és az öccse megint ránk parancsol, mire mindenkiből előtör a nevetés.  

***

Mikor elmennek a szülei és az öccse, felsóhajtok, és leülök az egyik székre.
- Nem olyan szörnyű - lép elém mosolyogva.
- Nem, nem is úgy gondoltam - pislogok fel rá. - Nagyon kedves családod van, csak ez a... pörgés kicsit fárasztó - mondom, és átkarolva, közelebb húzom magamhoz.
- Így karácsony táján meg még jobban - mondja, és belecsókol a hajamba. - Mond csak... mit szeretnél ma csinálni?
- Először is megcsinálom neked a karácsonyi italt, aztán kimehetnénk a kertbe, vagy valahova... mondjuk sétálni. Azt mondta Chris, hogy havazik - jegyzem meg elpirulva.
- Milyen ital? - kérdezi felvont szemöldökkel, mire kuncogva felállok, szájon csókolom, majd ellépek mellette.
- Belemászhatok a hűtőbe? - kérdezem, mire csak bólint és leül a helyemre. Én elkezdek pakolni, megtalálom a tejet, a vanília rudacskákat, a cukrot, hogy tudjak karamellizálni, meg a csokiszirupot. Mire ezeket összeszedem, már szinte leégeti a nadrágot rólam, így mielőtt nekikezdek, elmosolyodva fordulok meg, és visszalépek elé.
- Szeretlek - mosolygok rá, és közelebb hajolva megcsókolom, miközben ujjaimat végigsimítok a mellkasán, felfelé a nyakáig, majd a tarkójáról a hajába siklanak az ujjaim. Teljesen belemerülök mindenbe, ami ő. Az ízébe, az illatába, az érintésébe, reménytelenül szeretem őt!
Mikor pihegve elválok tőle, a homlokomat az övének döntöm.
- Én is szeretlek - feleli, mire megint elmosolyodom, lágyan megpiszézem az orrát, majd a homlokára hintek egy puszit, és visszalépek a pulthoz.
Körülbelül tíz perc múlva elkészülök az itallal és elé teszem.
- Idd csak, én nem szeretem a tejet - mondom neki, és kihasználva, hogy pont úgy ül, ahogy nekem jó, az ölébe ülök, szembe vele, és átkarolom a nyakát. - Borzalmasan jó veled lenni - udvarolok neki, majd megcsókolom ismét. Szívem szerint abba sem hagynám a csókokat, annyira jó...

Peter:

Mikor anyáék végre elmennek bevásárolni, mi a konyhában maradunk. Nico nagyot sóhajtva leül az egyik székre, mint aki maratont futott, és elfáradt benne. Naaaa… Azért ennyire nem szörnyű a családom. Vagy igen?

- Nem olyan szörnyű – mosolygom elé lépve.
- Nem, nem is úgy gondoltam – pislogja édesen. - Nagyon kedves családod van, csak ez a... pörgés kicsit fárasztó – vallja be, és közelebb húz magához. Hát, igen. Ezt a pörgést kicsit nehezen lehet megszokni, de annyira nem vészes. Majd beleszokik…
- Így karácsony táján meg még jobban – jegyzem meg. Fejemet belefúrom finom illatú, puha hajacskájába, és belepuszilok. - Mond csak… mit szeretnél ma csinálni?
- Először is megcsinálom neked a karácsonyi italt, aztán kimehetnénk a kertbe, vagy valahova... mondjuk sétálni. Azt mondta Chris, hogy havazik – mondja teljesen elpirulva. Istenem, de tündéri! Tudom, hogy mindig ezt mondom, de tényleg az!
- Milyen ital? – érdeklődök felvont szemöldökkel. Nico vigyorogva fölpattan, és egy csókot nyom a számra. Már ölelném át, hogy tovább mélyítsem csókunkat, mikor eltáncikál a közelemből. Hát ilyet…!

- Belemászhatok a hűtőbe? – kérdezi, én meg bólintok. Lezuttyanok a helyére, és érdeklődve figyelem, mégis mit akar csinálni a hűtővel. Tényleg szó szerint belemászik a hűtőbe, de úgy, hogy közben formás fenekével felém pucsít. Legszívesebben fognám, lehúznám róla a nadrágot, és itt, helyben meg… khm… igen. Szóval, magamévá tenném, és azért, hogy ez ne történjen meg, mert csak „kicsit” akadna ki Nico, tekintetem megpróbálom elfordítani azokról a gyönyörű félgömbökről. Hát, mit ne mondjak, nem igazán sikerül. Szerencsére úgy látszik, végez a hűtő kifosztásával, és mosolyogva felém fordul, és elém sétál.

- Szeretlek – mosolyogja és végre megcsókol. Ujjaival végig cirógat, mellkasomtól egész a hajamig, amitől kiráz a jóleső hideg.
- Én is szeretlek – felelem. Édes kicsi szerelmem megpiszézi az orromat, lágyan mosolyogva. Homlokomra is nyom egy puszit, majd visszasasszézik a pulthoz, és az italommal kezd el foglalatoskodni. Kerek tizenegy perc múlva el is készül a finom, gőzölgő ital.

- Idd csak, én nem szeretem a tejet – mondja, és ideadja az innivalómat, majd az ölembe csüccsen, és átkarolja a nyakamat. - Borzalmasan jó veled lenni – hízelgi, és ismét megcsókol. Valami fantasztikus érzés, ahogy összesimulunk, miközben nyelveink vad táncot járnak. Legszívesebben el sem válnék tőle, de mikor mozdítom a kezemet, hogy magamhoz szoríthassam, a kezemben tartott forró ital kilöttyen, és megégeti a kezemet. Felszisszenve válok el Nico ajkaitól, és gyorsan leteszem a pultra a bögrét.

- Jól vagy? Nagyon megégetted magad? – aggodalmaskodik Nico, és fölhúz a székről, hogy folyó víz alá tarthassam kezemet.

- Semmi gond, jól vagyok – nyugtatom, de azért igenis baromira fáj! Csak inkább nem mutatnám, nem akarom hogy nagyon aggódjon értem az én édes szerelmem. Percekig a hideg víz alá tartom kezemet, aztán mikor úgy érzem, hogy nem fáj annyira, elveszem. Egy apró kis puszit kapok a piros, érzékeny bőrfelületre, amit mosolyogva fogadok. – Szeretlek – szorítom magamhoz ezt az édes kis tündérkét, aki szintén belém csimpaszkodik.

- Én is téged. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! – mondja a mellkasomba motyogva. Nem is tudom mennyi időn keresztül kapaszkodunk egymásba, de mintha évekig állnánk így. Édeskés illatát mélyen magamba szívom, törékeny testét magamhoz ölelem. Annyira szeretem.

Lassan bontakozunk ki egymás karjai közül, de Niconak már láthatóan mehetnékje van, így fölkapjuk magunkra a meleg ruhákat, és kimegyünk a házból. Öcsinek igaza volt – mindenütt fehér, puha hótakaró borítja a tájat, egyedül az utcák latyakosak, az autók miatt. Egy közeli parkba sétálunk, amihez csak az úttesten kell átmenni. Nico belém karol, így vezetem, merre menjen. Nyugodt sétánk, mondhatni andalgásunk közben beszélgetünk. Egy ötlet formálódik meg fejemben, ezért úgy teszek, mint aki cipőt köt, de igazából egy hógolyót gyúrok, és mikor fölállok, gyorsan megdobom Nicot. Pár pillanatig meglepetten pislog, de aztán huncut szikra gyúlik szemében, és ő is lehajol egy hógolyóért. Háhá…

- Hógolyó csata! – kiáltom, és vigyorogva vetem bele magam a hógolyógyártásba. Kacagva dobáljuk egymást, és jól érezzük magunkat. Annyira jó érzés vele… Szeretem. Kimondhatatlanul szeretem.

Nico:
Azt veszem észre, hogy megremeg, és mikor elengedjük egymást látom, hogy leforrázta a kezét! Istenkék! Nem lehet baja! Azonnal felpattanok, és miután kifaggatom, hogy nem fáj-e, nem forrázta-e le magát, gyorsan elrángatom a csaphoz. Hideg víz kell rá!
Amikor megvagyunk ezzel, megölelem, és el sem akarom engedni!
De amikor égis, legnagyobb örömömre kimegyünk, és tényleg havazik.
Egy parkba megyünk, és Peter lehajol, hogy bekösse a cipőfűzőjét, de aztán eltalál egy hógolyó. Egy pillanatig lep csak meg, aztán belemegyek a játékba!
- Hógolyó csata! – kiáltja jókedvűen, és már szórakozunk is!


Mikor befejezzük a mókázást, én épp Peter felett támaszkodom. Túlvagyunk egy kiadós hógolyó csatán, és egy egész seregnyi hóangyalt gyártottunk. Már épp készülnék megcsókolni, amikor hirtelen valaki hátba dob. Felbvont szemöldökkel fordulok hátra a vállam felett, és Christ látom meg, amint vihogva szalad egy fa mögé.
- Na megállj csak - szólok rá, majd egy puszit adok Peternek, és felpattanva, Christ kezdem bombázni a hógolyókkal.
Peter csak ül egy padon és nevet rajtunk, de percekkel később, amikor egy eltévedt golyó fejbe találja, vigyorogva pattan fel, és kezd ő is csatázni. Chrisszel egymásra nézünk, és mindketten ugyanarra gondolunk: percekkel később Petert komoly sortűz alá vonjuk, amiből csak úgy tud kimenekülni, hogy sikerül visszatámadnia Christ, én meg megadom magam.

Hatalmasakat nevetünk még akkor is, amikor beérünk a házba. Már szürkület van, mire beülünk a konyhába, átöltözve, tiszta, és nem havas-vizes ruhában.
- Örülök, hogy betévedt a díszes társaság - áll elénk az anyukája. - Nem is ebédeltetek - dorgál meg minket.
- Jobb dolgunk volt - jelenti be Chris komoly arccal. - De majdnem győztünk - húzza el a száját.
- Azért az messze volt - szól rá Peter vigyorogva.
- Persze, mert Nico feladta - fúj rám a kicsi.
- Ha nem hagyod magad eltalálni, nem kellett volna feladom - emlékeztetem, és nagyot kortyolok a meleg eperteából, ami a pultra készítve várt minket, mikor lejöttünk.
- Rendben, rendben - nevet fel az anyukájuk. - Ki segít nekem elkészíteni a vacsit? - kérdezi, mire néma csend borul a konyhára. Én persze jelentkezek pillanatokkal később, hiszen otthon is rengeteget főztem-sütöttem, és állítólag finoman is csinálom! - Rendben, végre egy bátor ember - jegyzi meg a mama.
- Mi lesz a menü? - kérdezem.
- Sajttal töltött pulykamellet fogunk csinálni párolt, kukoricás rizzsel, utána vaníliapudingot, málnával. - Már készíti is ki a hozzávalókat, én meg fel is állok, de Peter visszaránt.
- Csók nélkül itt hagynál? - kérdezi halkan, mire elmosolyodom, és kihasználva, hogy Chris elmenekült, mikor kiderült, hogy segíteni kellene, az anyukája épp nagyon benne van a pakolásban, a papáját meg nem is látom, közelebb hajolva adok neki egy gyors, de szenvedélyes csókot.
Mikor elválunk, a kezei a derekamon pihennek, én a nyakát ölelem.
- Borzalmasan kívánlak - suttogom a fülébe az őszintét. Most nagyon jó lenne vele lenni... úgy! De még nem biztos, hogy jó ötlet lenne, másrészről az anyukájának is segítenem kell.

Peter:

A hógolyó csata, és a hóangyalkázás végül úgy ér véget, hogy Nico kimerülten rám omlik. Már-már megcsókoljuk egymást, amikor Nicot eltalálja egy kósza hógolyó. Nem én voltam! De tényleg! Nem én, hanem az öcsém.

- Na megállj csak – fenyegeti Christ, és utána veti magát. Fölkelek a földről, és egy közeli padra csüccsenek le, onnan nézem a kergetőzésüket. Mikor egy kósza golyó fejbe talál, én is belevetem magam a csatába. Mindketten engem támadnak, de én erősebb vagyok náluk! Először Christ sikerül lefegyvereznem, azután meg Nico adja meg magát. Győőőőzelem!

Még otthon is nagyokat nevetünk, ahogy visszagondolunk a parkban történtekre. Az egész délutánt kint töltöttük, már szürkület van. Gyorsan átvedlünk, amitől tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzésünk lesz. Anya a konyhában megdorgál minket egy kicsit, de biztosítjuk, hogy sokkal, de sokkal jobb dolgunk volt, mint az evés. Chris azt próbálja bemesélni magának, hogy majdnem győztek ellenem, de még időben figyelmeztetem, hogy azért az még messze volt, hogy ők győztek volna. Ezután Nicoval kezd el zsörtölődni, aki viszont szintén letorkollja. Anya, hogy megakadályozza Chris bedurcázását, a vacsira tereli a témát.

- Ki segít nekem elkészíteni a vacsit? - kérdezi. Én nem, az biztos! Sütit sütni szeretek, de főzőcskézni… Á-á. Csakúgy, mint Chris sem. Nico viszont lelkesen jelentkezik kis kuktának.

- Rendben, végre egy bátor ember – mondja anya. Chööö, mintha mi nem szoktunk volna segíteni…
- Mi lesz a menü? – érdeklődik Nico.
- Sajttal töltött pulykamellet fogunk csinálni párolt, kukoricás rizzsel, utána vaníliapudingot, málnával. – mondja anya. Az én édes szerelmem már állna föl, hogy elhagyjon engem, de megállítom:
- Csók nélkül itt hagynál? – kérdezem kivert-kutyus szemekkel. Hatásos lehetek, mert kapok is egy édes csókot. Eddig is szerettem az édességet, de most tényleg édesség függő lettem.

- Borzalmasan kívánlak – suttogja fülembe. Szívem hevesebben kezd verni, és a véremet középre szállítja. Én is annyira kívánom őt. Lassan ott tartok, hogy fogom, fölviszem, és egész éjszakára bezárkózunk a szobába, hogy senki ne zavarhasson minket. Már állnék is föl, de anya hangja megállít benne.

- Nico, akkor segítesz? – Basszus! Anya, az időzítésed igazán tökéletes. Az én édes kicsikém egy mosoly után elválik tőlem, és anya után siet, a konyha másik végébe.

- Peter, tedd hasznossá magad! Idén is megrendezzük a karácsonyi partinkat, készítsél süteményeket, amiket majd kitehetünk rágcsálni – utasít anya. A karácsonyi partinkat minden évben december 26-án szoktuk megrendezni, amikor meghívjuk a rokonokat, barátokat egy kis együtt levésre. Játszunk, zenét hallgatunk, megajándékozzuk egymást, és persze eszünk.

Mikor készítettük a sütiket, az alapanyagokból direkt többet készítettünk, hogy a partira frissen készítsünk, szóval kiveszem a mélyhűtőből a mézeskalács tésztáját, és a pultra dobom. A gyúródeszkát és a sodrófát is előveszem, és letelepszem Nicoval szemben. Legalább gyúrás közben nézhetem, ahogy klopfolja a húst…

A mi mézeskalácsunk más, mint másoknál, ugyanis ez saját recept. Pár éve kiderült, hogy apának nem szabad búzalisztet ennie, és mivel imádja a mézeskalácsot, kitaláltuk, hogy a liszt helyett őrölt mandulát használunk bele. Így finom, kicsit marcipános íze van a sütinek, és puhább is, mint a lisztből készült.

Nicot figyelve szaggatom ki a tésztát, így nem is csoda, hogy végül szinte csak szívecske formájú sütik lesznek. Anya ezt halk nevetéssel fogadja, én meg picit elpirulok. Pláne, mikor Nico is édesen elvörösödik, és hozzám bújik. Annyira szeretem!

---*---*---*---

A vacsi jól sikerül, nagyon finomak az ételek, amiket anya és Nico készített.

- Hódolatom a szakácsoknak – mondja apa. Nico elpirosodva köszöni meg, anya meg fejbe csapja apát a kezében levő ronggyal. Mindenki elneveti magát, és jóllakottan hátradőlünk. Azaz… Én nem vagyok teljesen jóllakott. Kis édességre vágyakozom… Nico pont szemben ül velem – mert ugye, szembe szemet, ha szeretsz, ha nem szeretsz, elmehetsz -, ami igazán jól jön. Kicsit elnyújtózkodok az asztal alatt, és a lábammal megsimogatom Nico combját. Fülig vörösödve kapja rám a tekintetét, és csak még pirosabb lesz, mikor szembe találja magát vágytól égő tekintetemmel.

- Köszönöm a vacsorát – mondom anyáéknak, és fölállok az asztaltól. Én ma este a magaménak akarom Nicot, teljes egészében. Remélem, ő is ezt szeretné…

Mert én nagyon-nagyon-nagyon szeretem, és ezért akarom, hogy az enyém legyen. Csak az enyém.

- Peter, Nico, nem maradtok játszani? – állít meg minket anya kérdése. Mégis mit mondjak?! Nem akarom megbántani anyát, de… Nicoval szeretnék lenni. Most mit csináljak?

Nico:

- Nico, akkor segítesz? – szólít meg az anyukája, mire picit összerezzenek, de azért szorgosan indulok el vele a konyha másik végébe. Rossz itt hagyni Petert, de mikor meghallom, hogy ő meg sütit fog sütni, sokkal könnyebb!
És ráadásul karácsonyi parti...! Szeretem az ilyesmit. Lehet barátkozni, és sok a süti!
Amikor pedig velem szemben ül le tésztát szaggatni, már sokkal jobb. Itt van, hozzáérhetek, és nevethetek, mikor észreveszem, hogy szinte csak szívecskéket mintázott. Olyan nagyon szeretem....!

Aztán, amikor elkészül a vacsora és mindenki jól is lakott, az apukája meg is dicsér minket, mire persze megint elpirulok. Pláne, mikor Peter elnyújtózik és hirtelen megérzem a lábát a combomnál! Azonnal megmoccan odalent... valami, és ahogy felnézek, csak még jobban, hiszen olyan szemekkel méreget... istenkém! Akarom!
Ahogy elindulunk felfelé, megállít minket az anyukája hangja.
- Peter, Nico, nem maradtok játszani? – kérdezi kedvesen. Ki kell találni valamit! Kedvelem őket, de most a szerelmemmel szeretnék lenni... kettesben!
- Sajnálom, picit elfáradtam mára - fordulok meg, elpirulva, hatalmasat ásítva. Az öreg mindig azt mondta, hogy hazudni ronda dolog, de... de ha csak rám pillant Peter, már attól merevedésem van!
- Jaj persze kincsem, semmi baj - mosolyog rám az anyja. - Menjetek csak, bújjatok össze, nem fogunk zavarni - kacsint, mire megint elpirulok, de ha csak ennyi az ára, hogy végre kettesben lehetünk.... akkor megéri.

Fel is sietünk gyorsan, hiszen nem kellene, hogy meggondolják magukat. Ahogy végül az emeletre érünk, Peter zárja is a szobája ajtaját, majd felsóhajt ő is, és közelebb lépve magához húz. Persze nem ellenkezek, miért is tenném?! Erre vágytam egész nap.
- Szeretlek - nézek rá mosolyogva, mire megcsókol, és lassan az ágyhoz tol. Ahogy tudatosul bennem, hogy merre is haladnak az események, picit pánikba esek és eltolom magamtól.
- Mi a baj? - kérdezi halkan, aggódva.
- Baj az nincsen, csak szeretnék lezuhanyozni előtte - jegyzem meg, majd lopok egy gyors puszit és már surranok is a fürdőbe.
Addig nem is nagyon történik semmi, amíg levetkőzök és beállok a víz alá. Amikor már a meleg cseppeket élvezem a bőrömön, hirtelen két kar fonódik körém. Nem rémülök meg, hiszen tudom, hogy ő az, így nyugodtan nyúlok hátra, és simítok végig a fenekén. Erre közelebb húzódik, és érzem: merevedése van. Hozzám is nyomja, de megfordulok inkább.
- Nem itt szeretném - mosolygok rá. - Nekem ez lesz az első, ágyban szeretném - nézek rá szégyellőne.
- Akkor siessünk - csillannak meg a szemei, és már mosdat is.

Percekkel később már meztelenül állunk a szoba közepén. Csókolom, simogatom, ahol csak érem, és ő is engem. Borzalmasan kívánom, tudom, hogy ő is engem, és azt is tudom, hogy most semmi nem állhat az utunkba, hogy megtegyük!

Peter:

- Sajnálom, picit elfáradtam mára – mondja Nico, és egy hatalmasat ásít. Most vagy tényleg fáradt, vagy pedig annyira velem szeretne lenni, mint én vele. Remélhetőleg az utóbbi…

- Jaj persze kincsem, semmi baj – mosolyogja anya. - Menjetek csak, bújjatok össze, nem fogunk zavarni – hesseget el minket. Ehh… Én is szeretlek, anya. De legalább nyugodtan föl mehetünk…

Gyorsan a szobámba sietünk, hogy nehogy valaki mégiscsak megzavarjon minket. Bent bezárom az ajtót, hogy benyitni se nyisson be senki, majd fölsóhajtok. Végre kettesben! Közelebb lépek az én édes kis Nicokámhoz, és magamhoz ölelem. Istenem, hogy én mennyire vágytam már erre a pillanatra!
 - Szeretlek – mosolyogja, és szemeiben tényleg látom a szerelmet. Nem bírom ki, és megcsókolom, majd lassan az ágy felé tolom, ám Nico megakaszt benne, és eltol magától. Ijedt, kerek szemekkel pislog rám, mint egy őzike, aki csak két fényszórót lát maga előtt, még mielőtt elütnék.

- Mi a baj? – kérdezem aggodalmasan.

- Baj az nincsen, csak szeretnék lezuhanyozni előtte – válaszolja, és egy gyors puszi után elsurran mellettem, és bemegy a fürdőszobába. Mrr… Nem akarom megijeszteni, de nem bírom ki nélküle, így a fürdő felé menet elhagyom a ruháimat, hogy meztelenül beszállhassak mellé.

A fürdőben egy tökéletes testet látok meg, amin végig folyik a víz. Szinte az ajtóba olvadok, de mivel akkor nem érinthetném meg Nicot, ezért nem teszem, inkább én is a vízsugár alá mászom, és átölelem az én kis édesemet. Az én kis kéjenc édesemet, aki érkeztemre nem hogy nem ijed meg, de még a fenekemet is megfogja.

Mondjuk nem panaszkodok. Hogy is panaszkodhatnék mellette?! Falloszom már a látványra is merevedni kezdett, de mikor érinthetem selymes bőrét… Mondjuk úgy, hogy eléggé vágyom már rá.

Lüktető merevedésemet oldalához nyomom, és elfojtok egy nyögést, ami az érintésre ki kívánkozna belőlem.

- Nem itt szeretném – mosolyog rám, felém fordulva. - Nekem ez lesz az első, ágyban szeretném – mondja elpirulva. Megértem, hogy nem itt szeretné. No, de akkor ki kéne innen menni, mert a végén még itt esem neki, annyira édes.
- Akkor siessünk – jegyzem meg, és mosdatni kezdem. Mondjuk ez inkább előjáték, ahogy simogatom édes testét, de ez már részletkérdés.

Egy kicsit később már a szoba közepén állunk, Ádám kosztümben. Csókoljuk, simogatjuk egymást, ahol csak érjük a másikat.  Annyira szeretem, és kívánom!

Az ágy felé sétálunk, egymást szorongatva, és csókolózva. Lábai beleütköznek az ágy szélébe, és ráesünk – hát, kicsit talán elszámítottam magam. Kicsit fölkuncogunk, de aztán egymás szemébe mélyedünk, és elhalkul a nevetés. Nico kezecskéje a fenekemre téved, azt kezdi el simogatni, és bár teljesen vörös édes pofikája, bátran markolássza. Köszönetképpen nyakacskáját veszem célba, és azt harapdálom. Finom bőre hamvas, akár a barack, és valami hihetetlenül édes.

Apró sóhajok hallatszódnak alólam, amik egyre szaporodnak, ahogyan alsó testemet megmozdítom, és férfiasságunk összeérve súrlódik egymáson. Már lassan nem bírom tovább, és lehet, még kéne kis előjáték, de… egyszerűen már annyira vágyom rá, hogy csak nagy önuralmamba telik, hogy nem esem most, egyből neki. Picit eltávolodok Nicotól, és az ágyam melletti kisszekrényből előbányászok egy kis tubust. Visszamászom Nicora, és egy szenvedélyes, hosszú csók után lejjebb mászom. Puszikkal halmozom el belsőcombját, majd édes, meredező férfiasságát is, közben ujjamat belemártom a síkosítóba. Rózsaszín, remegő lyukát végigsimítom a síkos ujjal, és picit be is nyomom. Nico szerintem észre sem veszi, mert elterelem a figyelmét, ahogyan ajkammal péniszét kényeztetem, de mikor az egész ujjamat bele nyomom, akkor már picit megrezzen, és eddig csukva tartott szemei kipattannak.

- Nyugi, vigyázok rád! – mondom mosolyogva, elválva péniszétől. Nico picit félősen bólint, de szemeit már nem csukja be. Ám mikor az egész farkát egyben bekapom, háta ívbe feszül, és egy nagy nyögéssel lehunyja szemeit. Így, hogy élvezi, amit csinálok, egy másik ujjal is megtoldom a tágítást végző ujjamat. Ez már láthatóan jobban fáj neki, még a kényeztetésem ellenére is. – Abbahagyjam? – kérdezem a fájdalomtól eltorzult arcú Nicot. Nem akarok én fájdalmat okozni neki. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat akarjak okozni neki, még ha szükséges is ahhoz, hogy bele tudjak hatolni. Hiszen végül is, van más lehetőség arra is, hogy kényeztessük egymást, nem feltétlenül kell egyből összeforrnunk…

Nico:
Ahogy elragad mindkettőnket a vágy, hirtelen nekiütközik a lábam az ágy szélének, és hátraesek. Nem rémülök meg attól, hogy Peter rám fog esni, hiszen tudom, hogy nem, és így is történik! Megtámaszkodik felettem, így jókedvűen kuncogunk fel mindketten.
De ez is csak addig tart, amíg nem találkozik a tekintetünk. Ahogy nézem őt, ahogy látom, mennyire csillog a szeme és mennyire akar engem, és én is őt, hirtelen úgy érzem, hogy nem akarok visszafordulni. Meg akarom tenni, neki akarom adni a testemet és a lelkemet is, hiszen szeretem őt! Megint belemarkolok a fenekébe, hiszen olyan jó érzés. Izmos, kemény, és mégis... jó. Ő közben a nyakamat csókolgatja, de már lassan nem érzem, hogy hol is érint meg pontosan, annyira ég a testem.
Sóhajtozok, nyöszörgök, pláne mikor mozdul egyet, és az altestünk összeér! Majdnem felsikítok, annyira jó érzés, ahogy hozzám ér, és érezni, hogy mennyire kíván engem, leírhatatlanul, elmondhatatlanul jó!
Aztán valamit elővesz a kisszekrényből, és utána meg is érzem. Síkosító... vagy testápoló, nem tudom pontosan, de érzem, hogy ez kelleni fog.
Furcsa. Sosem voltam még senkivel, Peter mellett mégis olyan, mintha már ezer éve ezt csinálnánk. Valahogy minden érintése, minden mozdulata teljesen természetes, még a fájdalom is, amikor belém csusszan az egyik ujja. Tudom, miért kell ez és értékelem, hogy el akarja terelni a figyelmemet, hogy ne fájjon, de akkor is.
- Nyugi, vigyázok rád! – suttogja, és tovább csinálja, de amikor még egy ujja társul, hiába élvezem annyira, hogy az ajkaival kényeztet, mégsem tudok parancsolni magamnak. Újra fájdalmasan szisszenek fel, a szemeim teleszaladnak könnyekkel. – Abbahagyjam? – kérdezi aggódva. Milyen édes... még ezt is hajlandó lenne elviselni, hogy ennyire felizgul, és most azt mondom neki, hogy nem akarom folytatni?

- Neh... - nézek rá, könnyesek a szemeim is. De ha most abbahagyja, én belebolondulok, esküszöm! - Fáj... de akarom. Mindennél jobban akarlak végre - szipogom, és magamhoz húzom. Nem csókolom meg, csak átölelem. Így az ujjai kicsit bentebb csúsznak és felnyögök, de valami furcsát is érzek, amitől kiráz a hideg és megremegek... ott is!
- Nico?
- Volt ott valami - nyüsszögöm. - Megint... újra érints meg úgy! - kérem, és mocorogni kezdek. Peter először meglepetten pislog, de aztán megmozdítja az ujjait, mire megint úgy érint meg, és újra felnyögök. Hátravetem magam az ágyon, és belemarkolok a párnába.
- Teljesen ellazultál - hajol fölém Peter, így kicsit jobban széthúzom a lábaimat, hogy kényelmes legyen neki.
- Ott nagyon jó - zihálom. - Ha ott érintesz, az... az fergeteges! - Peter kuncogva néz rám, de a szemeiben látom, hogy neki is nagyon nehéz. - Szeretnélek én is megérinteni - suttogom, mire megint olyan szemekkel néz rám, mint mikor az ebédlőben megsimogatta a lábával a combomat! Összerezzenek, annyira t9ömény benne... valami. Talán ennyire szeretne velem lenni? Én is iszonyatosan vele akarok már lenni! Úgy is!
Mellém térdel, így van lehetőségem oldalra fordulni egy picit és a számba venni a férfiasságát, így kényeztetni picit, miközben ő továbbra is tágít engem. Olyan hihetetlen érzés... ez az egész annyira felfoghatatlan!
Percekig csináljuk ezt, mikor elhajol tőlem.
- Nico, én nem bírom tovább. - Látom, érzem, hogy igaza van, így elengedem, és megvárom, hogy elhelyezkedjen, majd jobban felhúzom a lábaimat, és várok.
- Akkor nem is kell tovább bírnod - mosolygok rá, de érzem, hogy remeg a hangom.
Szeretem... mindenemet neki akarom adni, mert szeretem, mert ő az életem!

Peter:

- Neh... - néz rám könnyes szemekkel. Ennyire fájdalmat okozok neki? - Fáj... de akarom. Mindennél jobban akarlak végre - szipogja, és magához húz. Tehát… Szeretné, hogy folytassam? Rendben, rajtam ne múljék. Miközben magához húz, ujjam is megmozdul közben, amitől megremeg.
- Nico? – kérdezem aggódva.
- Volt ott valami - nyögi. – Megint… újra érints meg úgy! - kér, és mocorogni kezd. Picit meglepetten pislogok, mert kicsit furcsa, hogy az előbb még sírt, most meg nyög, hogy még, de azért megmozdítom az ujjamat, amitől felnyög. Testét ívbe feszíti, és belemarkol a párnába. Hú, ez nagyon tetszhet neki…

- Teljesen ellazultál – jegyzem meg, és kicsit kényelmesebben elhelyezkedem.
- Ott nagyon jó – zihálja édesen. - Ha ott érintesz, az… az fergeteges! – nyögdösi. Kicsit elkuncogom magam, nagyon kis édes, de azért elég nehéz visszafognom magam. - Szeretnélek én is megérinteni – suttogja. A vágy teljesen elönt, Istenem… Hogy lehet valaki ennyire édes, és közben ennyire hihetetlenül szexi? Annyira kívánom már!

Mellé térdelek, amit az édeském ki is használ, mert oldalra fordul, és ajkai közé fogadja falloszomat. Közben én is kényeztetem egyre tágabb lyukát, hogy ne fájjon annyira a behatolás. Istenem, annyira szeretem és kívánom!
 - Nico, én nem bírom tovább – mondom a percek óta tartó kényeztetés után. Nico drágám elenged, és kicsit fájlalva már merev és vérrel teli férfiasságomat, ami csak arra vár, hogy végre belehatolhasson Nico édes, szűk lyukába, elhelyezkedek, és próbálom megtalálni a legjobb behatolási szöget. Nico kicsit jobban fölhúzza a lábát, és vár.

- Akkor nem is kell tovább bírnod – mosolyog rám. A vágy teljesen elönt, és alig bírom magam visszatartani, hogy ne vágjam bele a férfiasságomat tövig ánuszába. De sikerül, és csak centinként nyomom bele magam. Fejem hátravetem az érzéstől. Ahh, olyan meleg, szűk és fantasztikus érzés! Úgy érzem, mintha csak rám teremtették volna ezt az édes lyukat. És nekem teremtették az én édes Nicomat.

Ez a szög nem teljesen jó, ezért megfogom a lábait, és a nyakamba teszem őket. Így sokkal kényelmesebb, és akadálymentesen, mélyen bele tudom lökni magam.

Mindketten nagyot nyögünk, amikor teljesen belehatolok, majd nem bírom, és egyből gyors mozgásba kezdek. Nico nagyokat nyögdös, ám mikor egy pontot eltalálok, szinte fölsikolt. Ahh… Ez valami nagyon szexi hang! Még akarok ilyet! – gondolom, és azt a pontot kezdem el bökdösni. Szinte folyamatosan sikoltozik, ezért a kezecskéjét a szája elé helyezni, de én lefogom, mert szeretném hallani édesen csilingelő, vágykeltő hangját.

Egyre gyorsítok mozgásomon, és egyik kezemmel Nico férfiasságát kezdem el simogatni. Szégyen szemre nem bírom visszatartani, és elélvezek, mélyen Nicoba. Pirulva kihúzom magam, de Nico péniszének kényeztetését nem hagyom abba, és ő is elélvez.

- Szeretlek – mondom ráomolva és megcsókolom finom ajkait.

Nico:

Ahogy megérzem, hogy mennyire feszít, mennyire nagy és kemény, azonnal hátracsapom a fejem és beharapom az alsó ajkamat, hogy ne sikítsak fel. Nem akarok sírni, Peternek rossz lenne és azt hinné, hogy fáj. Mert tényleg fáj, de ez a fájdalom valahogy kellemes. Olyan fájdalom, ami bizonyítja, még nekem is, hogy mennyire bízom benne. Hogy még a rossz dolgokat is vállalom érte! Csakis érte...
Aztán amikor mozdul, és helyezkedni kezd, és újra mozdul, eltalál bennem valamit. Összerezzenek, és felsikítok, minden eddiginél hangosabban, hiszen megint eltalálta azt a pontot, amit az előbb, de most még jobb!
Folyamatosan ott ingerel, érzem, ahogy feszít, de mégis sikítok, hiszen olyan utánozhatatlanul jó érzés, olyan, amilyet még sosem éreztem!

Látom, hogy ő is élvezi, tudom, hiszen percekkel később felnyög, és megérzem, hogy remeg bennem. Hiába kényezteti a férfiasságomat, érzem, hogy belém élvez, de nem zavar. Kicsit sem zavar,pláne nem akkor, amikor én is utolérem és elélvezek! ...és még soha nem volt ennyire jó!
- Szeretlek - suttogja, és rám fekszik.
- Én is szeretlek - súgom, és magamhoz ölelem, de legördül rólam.
Teljesen kába vagyok. Nem tudok mit mondani, nem akarok semmit csinálni jelen pillanatban, csak a mellkasára hajtani a fejem, és szuszogni.
Amikor mellém fekszik, és ezt meg is tudom tenni, szinte teljes testemmel ráfekszem, és csak simogatom... simogatom. Annyira jó vele. Olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék.
Mégsem szólunk, ő sem és én sem. Én csak szaglászom a bőrét, puszilgatom, simogatom, ahol csak elérem, ő pedig az arcomba temeti a haját és felsóhajt. Tudom, hogy ugyanarra gondol, mint én.
Most valahogy mintha még közelebb lenne hozzám. Szinte hallom, amit gondol, és a szíve is hevesebben ver, mint amennyire szokott.
Végül így alszunk el, mindketten. Meztelenül, betakarózva, én Peteren fekve, ő engem karolva, és mindketten elmondhatatlanul szerelmesen.

*~*~

A napok hihetetlenül gyorsan telnek egymás után. Minden olyan idilli. Peter családja elfogadott engem, a kapcsolatunkat, mindet, nem zavarnak, ha a szobában vagyunk, mostanában már Chris sem próbál lecsábítani minket a nap minden percében játszani. Persze szakítunk rá is időt, mert nagyon jó vele is játszani, csak... kettesben más. Már minden olyan természetes. Szinte ismerős a ritmus, amivel elmerül bennem Peter, az illata, a csókjai, az íze... mindene, mintha ezer éve az enyém lenne.

Karácsony előtt egy nappal, délután épp a konyhában csinálok Peternek és Chrisnek karamellás tejet, amikor megáll mellettem az apukájuk.
- Nico... beszélhetünk?- kérdezi, mire felé pillantok.
- Persze, természetesen - mosolygok rá, de ahogy elkomorul az arca, az enyémről is lefagy a mosoly.
- Nem akarlak megbántani, de szeretném, ha tudnád. Nem tudok teljes szívemből örülni a kapcsolatotoknak, és nem akarom tovább játszani, hogy mégis - jelenti be. Én kicsit lefagyok, ahogy hallgatom, hiszen eddig észre sem vettem, hogy nem tetszik neki a dolog. Körbenézek, és amikor találkozik a tekintetem a mosogatógép mellett álló, és valószínűleg mindent halló Peterrel, segélykérően pillantok rá. Nem akarok veszekedni!

Peter:

- Én is szeretlek - suttogja, és magához ölel. Jó így, de félek, hogy összenyomom, szóval inkább legördülök róla, és a fejét a mellkasomra húzom. Nico édesem teljes testével rám gördül, és simogat. Annyira fantasztikus érzés vele lenni! Mellkasomat szinte feszíti ez az érzés, és a szemeimen keresztül, könnycseppekként akar távozni, de nem engedem.

Kicsim a mellkasomat puszilgatja, simogatja, ahol csak ér, én pedig puha, édes illatot árasztó hajacskájába temetem fejemet.

Annyira szeretem Nicot! Úgy érzem, őt tényleg nekem teremtették. Vagy engem teremtettek neki? Mindegy is… A lényeg, hogy mi egymásnak vagyunk szánva. Hihetetlenül szeretem. Bármit megtennék érte! És tudom, hogy ő is így érez. Nem tudom, miért, de mintha nem csak a testünk, de a lelkünk is összeforrt volna, szinte érzem, amit érez, és hallom, amit gondol. Még mintha a szívünk is egyszerre, heves dobogással verne!

Meztelenül alszunk el, egymást átölelve. Nico rajtam fekszik, de egyáltalán nem nehéz, sőt, ez egy édes teher. Annyira szeretem…

---*---*---*---

A napok gyorsan telnek, szinte repülnek. Hihetetlenül boldog vagyok Nicoval. Anyáék is megkedvelték, és elfogadták, sőt, öcsi sem zavar minket olyan sokszor, mert megtanulta, ha a szobám ajtaja zárva, akkor Nicoval együtt játszunk, elmerülve egymásban. A szeretkezéseink annyira hihetetlenek. Sosem hittem volna, hogy nem csak a testünk és a szívünk lehet egymásé, de a lelkünk is. Mintha minden egyes alkalommal egy láthatatlan kapocs mindig szorosabban összeláncolna minket. És ez valami csodálatos érzés.

Karácsony előtti napon, Nico volt olyan édes, hogy fölajánlotta, hogy készít nekünk karamellás tejet. Természetesen Chris és én egyből ugrottunk a lehetőségre, szóval várjuk, hogy megkapjuk. Anya sajnos közben befog minket mosogatni, de szerencsére csak pár tányérat kell betenni a mosogató gépbe, azt meg gyorsan meg tudom csinálni.
- Nico… beszélhetünk? – kérdezi apa.
- Persze, természetesen – mondja Nico, és hallom, hogy közben mosolyog.

- Nem akarlak megbántani, de szeretném, ha tudnád. Nem tudok teljes szívemből örülni a kapcsolatotoknak, és nem akarom tovább játszani, hogy mégis – jelenti ki apa. Mi?! Én ezt… Hogy-hogy nem éreztem? Kerek szemekkel megfordulok, és szembe találom magam Kicsim kétségbeesett, és apa komor pillantásával. Gyorsan megtörlöm a kezem, és odamegyek hozzájuk.

- Tessék?! – akadok ki.

- Peter, mindig is gondoltam, hogy nem a nőket kedveled. De mindig is az volt az álmom, hogy legyenek unokáim – lehetőleg fiúk. És azért gondolni és látni más dolog. Kedvelem Nicot, aranyos fiú, de ha belegondolok, hogy miatta nem lehetnek unokáim… - mondja tárgyilagosan. Én… Erre nem tudok mit mondani. Vagyis…

- Apa, szeretlek. De nekem Nico a mindenem. Nem tudnék nélküle élni, még akkor sem, ha tudom, ezzel szomorúságot okozok neked – mondom, és átölelem Nicot. Az én kicsikém könnyezve bújik hozzám, mire apa nagyot sóhajt.

- Tudom. Nem is azért mondtam, hogy szétválasszalak titeket. Aranyosak vagytok együtt, és mint mondtam, kedvelem Nicot. Csak… Muszáj volt elmondanom, hogy tudjátok – mondja, és megfordul, hogy elmenjen. Óvatosan kibontakozom Nico öleléséből, és apa keze után nyúlok, aki megdermed a mozdulat közben. Felé lépek, és megölelem, hogy tudja, nagyon szeretem. Fejemet kicsit hátra fordítom, és hívom Nicot is, hogy jöjjön. Picit félénken ő is közelebb jön, de aztán már apa húzza be az ölelésbe.

- Próbálom elfogadni, rendben? Unokáim meg majd lesznek Chris révén. Csak ne tanulja el, hogy a saját nemével is összejöhet… - mondja, mire fölkuncogok. Áh, nem hinném, hogy öcsi is a saját nemét fogja szeretni…

Kicsit később kibontakozunk az ölelésből, és mindenki dolgára indul. Mondjuk, mintha apa egy picit könnyezne, de anya majd úgyis beszél vele, és megvigasztalja… Nico drágám egy apró csókocska után folytatja a karamellás tej készítését, én meg az utolsó tányérokat is elteszem, és beindítom a gépet.

- Készen van? – jön be nagy hévvel öcsike, és egyből Nico felé veti magát. Még szerencse, hogy időben lefékez, különben föllökte volna Nicot, akire ráborult volna az összes forró ital. Hah, ne rémítgessen már!

Nico:
Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy Petert is annyira meglepte az apja kijelentése, mint engem.
Nem lehet, hogy egyikünk sem érezte meg... de az apukája mindig olyan kedves volt velem, és azt hittem, szeret is. Ezek szerint... ahh. Fogalmam sincs, mit gondoljak.
- Tessék?! - kérdezi Peter, mikor közelebb lép.
- Peter, mindig is gondoltam, hogy nem a nőket kedveled. De mindig is az volt az álmom, hogy legyenek unokáim – lehetőleg fiúk. És azért gondolni és látni más dolog. Kedvelem Nicot, aranyos fiú, de ha belegondolok, hogy miatta nem lehetnek unokáim…
Megszeppenek, és teleszalad a szemem könnyel. Nem... nem hiszem el, hogy ezért! Azért nem kedvel engem igazán, mert nem lehetnek unokái?! Akkor majd örökbe fogadunk egyszer, ha én is túl leszek mindenen! De akkor is... hah. Ez olyan hihetetlen!
- Apa, szeretlek. De nekem Nico a mindenem. Nem tudnék nélküle élni, még akkor sem, ha tudom, ezzel szomorúságot okozok neked – szólal meg Peter. Azért ez nagyon megnyugtat, de na szipogást nem tudom abbahagyni, még akkor sem, amikor Peter magához ölel.
- Tudom. Nem is azért mondtam, hogy szétválasszalak titeket. Aranyosak vagytok együtt, és mint mondtam, kedvelem Nicot. Csak… Muszáj volt elmondanom, hogy tudjátok.
Ahogy Peter elenged és elkapja az apja csuklóját, megfagy bennem a vér, és magamban tudom, hogy nem lesz baj, de félek! Aztán mikor megöleli, megnyugszom, de meglep, hogy engem is behúz az apja az ölelésbe. Pont engem, mikor elmondta, hogy...
- Próbálom elfogadni, rendben? Unokáim meg majd lesznek Chris révén. Csak ne tanulja el, hogy a saját nemével is összejöhet… - jegyzi meg, mire eszembe jut, hogy mennyire gonosz dolog lenne, ha Chris hazaállítana tizenakárhány év múlva egy helyes, szőke sráccal...?  Ezt persze nem mondom ki, csak hagyom, hogy véget érjen az idilli pillanat és visszamehessek a karamellás tejemhez.

Amit Chris majdnem rám borít, mikor berobban a lakásba...
- Lassabban már, öcsi - szól rá Peter.
- Jól van már - nyújtja rá a nyelvét, és felém pillant. Hatalmas, ártatlan szemekkel néz rám, amitől el tudnék olvadni! Ugyanolyan szép fiú lesz belőle, mint a testvéréből...
- Persze, hogy kész  - mosolygok rá, mire Chris hirtelen mozdul és megölel. Szerencse, hogy letettem a poharakat, mert most tuti magamra borítottam volna mindet a meglepettségtől.
- Örülök, hogy te leszel Peter felesége - jegyzi meg, és ahogy meglepetten lenézek, sunyin vigyorog. Ahogy eljut az agyamig, hogy mit mondott, Peter már nagyon nevet, én meg elpirulok.
- Chris, olyan rossz vagy - főjok rá, mire kapok egy gyors puszit tőle, és elengedve lemarja az egyik pohár tejet, majd leül a pulthoz. Én Peternek viszem oda a tejet, és magához is hjúz, engem ölel, miközben issza a tejcsit. Mit lehet a tejben szeretni...? Mindegy.

***

A nap viszonylag nyugodtan telik. Este, vacsora után leültünk négyen, Peter, a szülei és én, és megbeszéltünk mindent. Megígértem nekik, hogy mindig szeretni fogom Petert és nem történhet semmi, ami miatt ez változna, hiszen nekem ő az életem. Ha ő nem lenne, mi értelme lenne az egésznek? Semmi...

Épp a szobájában vagyunk, egymás karjában fekszünk az ágyon, mikor megjelenik Burmus. Nagyra nyitom a szemeimet, és még görcsösebben szorítom magamhoz Peter, aki szintén Burmus felé pillant, és viszonozza ezt.
- Nem megyek - fújok rá. - Menj innen, undok manó! Takarodj - sziszegem.
- Nyugodj már le - sóhajt fel bosszúsan. - Az öreg hívott, de nem csak téged - néz sunyin Peter felé, akit még mindig úgy szorítok, mintha az életem múlna rajta. Nem akarom elengedni, nem fogok elmenni nélküle! Ezt az Öregnek is tudnia kell mostmár!

Peter:

- Lassabban már, öcsi – szólok rá erélyesen.
- Jól van már – nyújtja ki rám a nyelvét a kis szemtelenke, majd kerek boci szemekkel Nico felé pislant. Ejj, nem elcsábítani kis tojáshéjjal bevont fenekűként a szerelmemet!
- Persze, hogy kész  - mondja Nico, és hallom hangján, hogy mosolyog. Öcsike szépen megöleli, de még szerencse, hogy nem volt Nico kezében pohár, mert most tuti, leforrázta volna magát. Ejj, ez a szeles gyerek…

- Örülök, hogy te leszel Peter felesége – mondja az én drága öcsikém, mire elröhögöm magam. Igen, ő az én kis asszonykám!
- Chris, olyan rossz vagy – mérgelődik az asszonyka, majd idehozza a finom tejecskét. Én megemhoz húzom, és úgy iszom a finom italt. Nem értem, mit nem lehet ezen nem szeretni… Pedig tök finom!


---*---*---*---

A nap egészen nyugodtan telt. Apa és anya valamerre elmentek, Chris is elment játszani pár barátjához, így Nicoval kettesben lehettünk. Vacsi után kis családi gyűlést tartottunk, és apa ismét elmondhatta sérelmeit, és unoka-hiányát, Nico pedig bizonygathatta hűségét. Nekem nem kell bizonyítania, én tudom, hogy szeret engem, és soha nem hagyna el. Bár egyszer elhagyott, és azóta sem tudom, mi miatt volt az, már nem is igazán lényeges. Hiszen most itt van velem.

A fárasztó bizonygatás után visszajöttünk a szobába, és most egymás karjaiban fekszünk, és csak hallgatjuk egymás lélegzetét. Hirtelen erős szorítást érzek meg a karomon. Furcsállkodva ránézek Nicora, aki meredten bámul egy pontot, így én is követem tekintetét. Egy igazán… érdekes kis… izé jelent meg a szobámban. Először már majdnem fölröhögök, de aztán rájövök, lehet, hogy ez az izé azért jött, mert el akarja vinni Nicot, így én is erősebbre veszem a szorítást Nicon.

 - Nem megyek – jelenti ki az édes kicsikém macskaként fújtatva. - Menj innen, undok manó! Takarodj – sziszegi.
- Nyugodj már le – mondja bosszúsan az izé. Manó. Eh, nekem csak izé marad. - Az öreg hívott, de nem csak téged – néz rám az izé, mire Nico szorítása még jobban erősödik karomon.

- Nem megyünk! – jelenti ki Nico. Az izé megint bosszúsan sóhajt egyet, aztán elnagyolt mozdulatokkal fehér hópehely-láncokat varázsol körénk, hogy aztán egy pukkanással eltűnjünk.

Ööö… Ahha. Okké. Én, azt hiszem, álmodom. Mert jó, jó, tudom, hogy Nico a télapó egyik pót-télapója, de hogy ne csak tudjam, de lássam, és érezzem is. Az kicsit kiakasztó. De egyben vicces is! Viszont ez az izé idegesítő. Az ilyenekre szokta a kis tökfej öcsikém azt mondani, hogy felvágós. Mert az. Vagy náluk tényleg hópelyhek közt szokás utazni?
Közben egy kis, színes szobába érkezünk meg. Picit megtántorodom, mert elég ingatag lábakra érkezem, de Nico megtart.
Mikor úgy-ahogy úgy érzem, nem fogok teljesen kiakadni az előbb átéltektől, körbenézek. Azaz körbenéznék, ugyanis pillantásom egyből arra az öregemberre esik, akiről minden egyes Mikulás mintázva van.
- Nem hagyom el még egyszer Petert! Szeretjük egymást! – töri meg Nico durcás, harcias hangja, mire rákapom a tekintetem. Határozott szemekkel nézi az öreget, nekem meg lassan el jut a tudatomig a „még egyszer” jelentése. Szóval… Lehet, hogy emiatt az öreg miatt kellett szenvednünk egymástól?!
Óvón átölelem Nicot és én is megszólalok:
- Szeretem Nicot. És nem engedem át senkinek! – jelentem ki eltökélten, és egy puszit nyomok édes asszonykám homlokára.

Nico:
Ahogy körénk tekeredik a jellegzetes, utazós-hópehelyfonal, már összerezzenek. nem akartam, hogy Peter is jöjjön. Nem miatta, nem azért, mert titok lenne, ami ott van, vagy olyan gonosz lenne az Öreg, csak nem vagyok biztos benne, hogy készen áll erre az egészre. De ha így alakult, akkor nem tiltakozom, engedem, hogy ez az undok kis görcs elvigyen minket haza.

Ahogy odaérünk, Peter kicsit megtántorodik a földet éréskor, de elkapom és megtartom, utána tekintetem azonnal az öregre siklik.
- Nem hagyom el még egyszer Petert! Szeretjük egymást! – jelentem ki teljesen határozottan. Látom megvillanni az Öreg szemeit, nem szokott hozzá, hogy ilyen határozott vagyok, de most muszáj! Peterrel akarok lenni!
Aki, mintha érezné, hogy kicsit most megrémültem, átölel, és megszólal.
- Szeretem Nicot. És nem engedem át senkinek!

Összeszorul a szívem, ahogy hallgatom, és könnyes szemekkel pislogok fel rá. Olyan erős, annyira határozott, annyira szeretem...
- Hagyjatok minket magunkra - hallatszik hirtelen az Öreg kedves hangja, mire az összes manó kisétál, persze mindegyik morogva. Pletykás banda, biztos kíváncsiak lettek volna, hogy mi lesz. Így is száz évre elég mesélnivalót adtam azzal, hogy látták Petert.
Az Öreg, miután csak hárman maradunk, hümmögve néz végig először rajtam, aztán Kedvesemen.
- Kicsit gömbölyödtél - néz vissza rám az Öreg, mosolyogva. - Pedig csak pár nap volt.
- Kicsattanok a szerelemtől - ismerem be boldog mosollyal, mire azért érzem, hogy Peter is ellazul.
- Azt látom - bólogat az Öreg. - Gyertek, üljetek csak le - invitál minket a kis asztal köré, ami előtt ő is ül. Azonnal megjelenik előttünk egy-egy pohár meleg csoki, mire boldogan kezdem kortyolgatni. Peter is belekóstol, és látom, hogy tetszik neki. Talán majd csinálok később, ha hazamegyünk.  - Szóval te vagy az a fiú, aki elcsavarta a kedvenc kismikulásom fejét - jegyzi meg sunyin pillantva Peter felé.
- Hát... igen - ismeri be Kedvesem, mire az asztalka alatt megfogom a kezét.
- Furcsa dolog ez a kapcsolat... érdekes, hogy két fiú egymásba tudott szeretni, de hát az öcséd kérésének eleget kellett tennem, hiszen még rajta van a jogosultak listáján. Bár azt nem gondoltam, hogy ekkora kalamajkát kavar - ismeri be hümmögve, a szakállát simogatva az Öreg.
- Főnök... - szólalok meg. - Én tényleg szeretem Petert. Azt hiszem, bizonyítottuk is, csak a szívünkbe kell nézned és te magad is látni fogod, hogy minden rendben lesz, ha elengedsz engem - nézek rá könyörgő szemekkel.
- Nico, ez nem így megy - sóhajt fel. - Ha elengedlek, mégis mi lesz veled? Semmihez nem értesz, csak a játékkészítéshez. Papírjaid sincsenek...
- Megoldjuk - szólal fel Peter, mire mindketten rá pillantunk. - Mármint... én gondoskodom Nicóról, a papírokat meg beszerezzük! Majd azt mondjuk, hogy elhagyta az igazolványait és csináltatunk neki másikat! De nem fogom engedni, hogy baja legyen. - Peter hangja határozott, kemény, tudom, hogy így is gondolja. Én is ezt akarom, és ezt az Öreg is tudja. Biztosan tudja.
 
Peter:

- Hagyjatok minket magunkra - utasítja a Télapó. Szemem sarkából látom, hogy jó pár manó van itt, a szobában, gondolom, nekik mondta. Így is van, ugyanis azok a gnómszerű kis valamik morogva távoznak. Milyen kis mirgő-morgók! Nem csoda, hogy a Hófehérkéből az egyik törpének Morgó a neve. Tisztára ugyan így néz ki az is, mint ezek az izék.

A Télapó, miután az izék kivonultak, és csak hármasban maradtunk, hümmögve ránk néz.

- Kicsit gömbölyödtél – jegyzi meg. Igaz, mosolyogva, de akkor is! Ilyet nem illik mondani. És szerintem Nico így tökéletes, ahogy van. Mondjuk én 100 kilósan is szeretni fogom… De mikor hozzánk érkezett, kicsit tényleg túl sovány volt. - Pedig csak pár nap volt.
- Kicsattanok a szerelemtől – mondja Nico boldogan mosolyogva, amitől ellazulok. Talán annyira nem kell tartani, hogy elveszik tőlem. Ha már mosolyog…

- Azt látom – bólint a Mikulás. - Gyertek, üljetek csak le – mutat a kis asztal melletti két üres székre, szembe vele. Szófogadóan helyet is foglalunk, mire egy-egy bögre, gőzölgő forró csoki jelenik meg előttünk. Belekortyolok a forró italba, és egyből összefut a nyál a számban. Hát ez isteni! Kíváncsi lennék, hogy Judy receptje alapján készült-e, és vajon hogy van, rázva, vagy keverve. Mert ugye Judy „rázta, nem keverte”. Vagy csak túl sok Télaput néztem?

- Szóval te vagy az a fiú, aki elcsavarta a kedvenc kismikulásom fejét – pillant felém az Öreg.

- Hát... igen – ismerem be kicsit zavartan, ám büszkén.
- Furcsa dolog ez a kapcsolat… érdekes, hogy két fiú egymásba tudott szeretni, de hát az öcséd kérésének eleget kellett tennem, hiszen még rajta van a jogosultak listáján. Bár azt nem gondoltam, hogy ekkora kalamajkát kavar – jegyzi meg a szakállát simogatva a Mikulás. Hát igen… Csak engem kellett volna megkérdezni, én egyből mondtam volna, hogy bármilyen ötletéből zűr kerekedik. Ő az én zűr-fiúcskám.

- Főnök... – kezdi Nico. - Én tényleg szeretem Petert. Azt hiszem, bizonyítottuk is, csak a szívünkbe kell nézned és te magad is látni fogod, hogy minden rendben lesz, ha elengedsz engem – mondja édesem, és könyörgő szemekkel nézi az Öreget.
- Nico, ez nem így megy – sóhajtja keservesen. - Ha elengedlek, mégis mi lesz veled? Semmihez nem értesz, csak a játékkészítéshez. Papírjaid sincsenek...
- Megoldjuk – szólok közbe, mire mindketten egyből rám néznek. - Mármint... én gondoskodom Nicóról, a papírokat meg beszerezzük! Majd azt mondjuk, hogy elhagyta az igazolványait és csináltatunk neki másikat! De nem fogom engedni, hogy baja legyen. – jelentem ki teljesen határozottan és magabiztosan.

- Hajj… Úgy mondod, mintha ezek teljesen hétköznapi dolgok lennének. De nem azok. És mégis hogy gondolod? Te tanulsz, aztán meg dolgozol, miközben Nico csak otthon henyél, és végzi a házimunkákat? – kérdezi az Öreg kissé ellenségesen. Mintha nagyon nem akarná elengedni Nicot. Már pedig el fogja, ugyanis Nico drágám az enyém!

- Természetesen azt tehetne, amit csak akar. Ha otthon akar lenni, akkor azt, ha viszont szeretne iskolába járni, akkor beíratjuk. A papírokat meg nem olyan szörnyen nehéz elintézni – mondom, és bízom benne, hogy ez tényleg így van, így lesz. A Mikulás nagyot sóhajt, és elkenődve ránk néz.

- Rendben. De vigyázzál az én kis Nicomra! – fenyeget meg az ujjával. – Februárig még lesz időd meggondolni magad – fordul Nico felé -, és ha valami gond van, nyugodtan szóljál. Ha már úgy érzed, hogy nem szereted ezt az embert, csak gyere haza, és nem is kell soha többet látnod. Nekem meg februárig lesz időm kigondolni a feltételeimet… - dörmögi a Télapó a szakállát simogatva. Szívesen elnevetném magam, mert vicces, csak éppen nem akkor, amikor az én egyetlen szerelmemet próbálja rávenni arra, hogy hagyjon el engem. De Nico nem fog, és én sem őt. Mert mi egyek vagyunk. Két test, egy lélek.

Nico:

- Hajj… Úgy mondod, mintha ezek teljesen hétköznapi dolgok lennének. De nem azok. És mégis hogy gondolod? Te tanulsz, aztán meg dolgozol, miközben Nico csak otthon henyél, és végzi a házimunkákat? – Érzem a Főnök hangján, hogy kezd ingerült lenni. Kiabálni nem fog, ebben biztos vagyok, de akkor is... Nem szeretem, amikor ideges.
- Természetesen azt tehetne, amit csak akar. Ha otthon akar lenni, akkor azt, ha viszont szeretne iskolába járni, akkor beíratjuk. A papírokat meg nem olyan szörnyen nehéz elintézni – jelenti be Kedvesem. Megnyugodva fújom ki a levegőt, hiszen akkor tényleg velem szeretne lenni. Nem leszek neki teher, ez teljesen biztos.
- Rendben. De vigyázz az én kis Nicomra! – Milyen kedves gesztus! – Februárig még lesz időd meggondolni magad – pillant felém-, és ha valami gond van, nyugodtan szólj. Ha már úgy érzed, hogy nem szereted ezt az embert, csak gyere haza, és nem is kell soha többet látnod. Nekem meg februárig lesz időm kigondolni a feltételeimet...

- Szóval elengedsz...? - kérdezem meglepve, mire megint rám pillant.
- Tudok mást tenni? - kérdez vissza egy gondterhelt sóhajjal. - Ha itt akarlak tartani megszöksz, vagy valami butaságot csinálnál - jegyzi meg, majd feláll és a régi, hatalmas szekrényhez sétál. - Viszont van itt pár problémás gond a ti együttélésetekkel - hümmögi, ahogy kutatni kezd. Én sejtem, mikre gondol, de nem merem kimondani, így csak Peter felé pillantok, aki szintén rám néz és elmosolyodik.
- Mikre gondol? - kérdez rá kedvesem.
- Például arra, hogy Nico eredetileg halhatatlannak lett teremtve - jelenti be, és megfordul. - Most körülbelül négy-négyszázötven éves - hümmögi. - Még emlékszem, mikor megteremtettem... - réved a gondolataiba az öreg. - Ugyanígy nézett ki, csak valamivel elesettebb volt az első pár pillanatban. De nagyon megkedveltem már akkor. - Peter látom, hogy nagyon meglepődik, de nem szól, nem szakítja félbe az öreget. - Látom a kérdést a szemedben, Peter - kuncogja az Öreg. - Én magam több, mint kétezer éves vagyok - billenti oldalra a fejét. - Egyidős vagyok a karácsonnyal. Nico a legfiatalabb kismikulásom, olyan, mint a legkisebb fiam - néz rám mosolyogva. - Ezért is nehéz őt végleg elengednem. De azt muszáj tudnod, hogy Niconak emberré kell válnia miattad. Maga a folyamat persze visszafordítható lesz, de feltámasztani én sem tudok senki - komorul el az arca. - Megengedem, hogy együtt éljetek, amíg szereted a fiamat, Pter, de ha úgy fogom látni, hogy nem vagy méltó hozzá, azonnal elszakítom tőled, akármit is mond Nico. És ha baja esik, te leszel érte a felelős - darálja az Öreg szigorúan.
- Nem lesz baja - jelenti ki Peter határozottan. - Vigyázni fogok rá, és senki mást nem fogok így szeretni - szorítja meg a kezem az asztal alatt. Elmosolyodva szorítok vissza.
- Én is mindennél jobban szeretem, és nem fogok kiábrándulni belőle, soha. Ezért kérlek Főnök, változtass emberré - mosolygok rá az öregre, mire felsóhajt és felállva elindul felém. Elengedem Petert,  és én is felállok. Ahogy elém ér az öreg, megölel.
- Rendben, ahogy kívánod - suttogja a fülembe, majd eltávolodik, és a kezembe nyom egy kis fiolát. - Idd ki szépen, aztán visszajuttatlak titeket Peterékhez - mosolyog rám. - Februárban találkozunk - kacsint rám. Mosolyogva lépek vissza Peterhez, megfogom az egyik kezét, a másikkal pedig megiszom a fiola tartalmát. A következő pillanatban újra utazunk, és Peter ágyában érünk földet. Engem persze azonnal elfog a rosszullét az átváltozás miatt és elrohanok a mosdóba, hogy könnyítsek magamon. Közben érzem, hogy bizsereg a testem, mintha újraindulna a vérkeringés bennem.
Peter persze utánam is jön, és simogatja a hátam, miközben kiadom magamból a vacsorát.
- Kincsem, jól vagy? - kérdezi aggódva.
- Nem tudom - ismerem be, a hányástól könnyes szemekkel, és megfordulok. - Nem merek tükörbe nézni... - jegyzem meg aggódva. - Változtam valamit? Öregebb lettem? - kérdezem, és meg sem merem érinteni magam, nehogy megérezzem, ha öreg és ráncos lettem!

Peter:

- Szóval elengedsz…? – kérdezi kicsikém teljesen meglepődve.
- Tudok mást tenni? – kérdez vissza a Télapó, nagyot sóhajtva. - Ha itt akarlak tartani megszöksz, vagy valami butaságot csinálnál – mondja fintorogva, és egy hatalmas szekrényhez sétál. - Viszont van itt pár problémás gond a ti együttélésetekkel – hümmögi gondterhelten. Nico nagy őzike szemekkel rámpislog, én meg rámosolygok. Nem lesz itt semmi gond!

- Mikre gondol? – kérdezem azért.
- Például arra, hogy Nico eredetileg halhatatlannak lett teremtve – jegyzi meg felénk fordulva. - Most körülbelül négy-négyszázötven éves – mondja elgondolkozva. Picit kikerekednek a szemeim, Nico ilyen idős lenne? - Még emlékszem, mikor megteremtettem… Ugyanígy nézett ki, csak valamivel elesettebb volt az első pár pillanatban. De nagyon megkedveltem már akkor. – Húúú! Hát ilyen öregek lennének mindketten? Vajon az Öreg hány éves lehet, ha már Nico is négyszázon túl van? - Látom a kérdést a szemedben, Peter – kuncogja a Miki. - Én magam több, mint kétezer éves vagyok. Egyidős vagyok a karácsonnyal. Nico a legfiatalabb kismikulásom, olyan, mint a legkisebb fiam – pillant az én kicsikémre mosolyogva, apai büszkeséggel a szemében. - Ezért is nehéz őt végleg elengednem. De azt muszáj tudnod, hogy Niconak emberré kell válnia miattad. Maga a folyamat persze visszafordítható lesz, de feltámasztani én sem tudok senkit. Megengedem, hogy együtt éljetek, amíg szereted a fiamat, Pter, de ha úgy fogom látni, hogy nem vagy méltó hozzá, azonnal elszakítom tőled, akármit is mond Nico. És ha baja esik, te leszel érte a felelős – jelenti ki az Öreg komoran, és szigorúan. Nem kell félnie. Nico… Nico az életemnél is fontosabb nekem.
- Nem lesz baja – jelentem ki határozottan. - Vigyázni fogok rá, és senki mást nem fogok így szeretni – mondom, és megszorítom életem kezét. Annyira szeretem!
- Én is mindennél jobban szeretem, és nem fogok kiábrándulni belőle, soha. Ezért kérlek Főnök, változtass emberré – mosolyog Nico a Télapóra, aki fölsóhajt, és kelletlenül felénk indul. Kicsim elengedi a kezemet, és feláll mellőlem, hogy aztán megölelhessék egymást.
Valamit suttog Télapó a kicsikém fülébe, aztán elengedik egymást, és egy kis, arany színű fiolát nyom Nico kezébe.
- Idd ki szépen, aztán visszajuttatlak titeket Peterékhez – mosolyogja szomorúan az Öreg. - Februárban találkozunk - kacsintja az Öreg. Nico visszajön hozzám, és megfogja az egyik kezemet, hogy erőt merítsen, majd kiissza a fiola tartalmát. Egy pillanat múlva meg már megint körülvesz minket a hópehely-lánc, és ismét a szobámban találjuk magunkat. Kicsim gyorsan fölpattan az ágyról, ahová érkeztünk, és kissé zöldes árnyalatú arccal a mosdóba rohan, könnyíteni magán. Istenem, azért ugye jól van?

Miközben édesem kiadja magából a gyomor tartalmát, a hátát simogatom, és eltűröm puha hajacskáját.
- Kincsem, jól vagy? – kérdezem aggódva.
- Nem tudom – mondja kétségbeesetten, és könnyezve rám néz. - Nem merek tükörbe nézni... Változtam valamit? Öregebb lettem? – kérdezi elkeseredetten, és rám függeszti könnytől csillogó tekintetét. Első pillantásra nem látszik semmi változás, de most, hogy így jobban megnézem…
- Ühm… Az ott egy ránc? – kérdezem a szeme környékére mutatva, mire ijedten fölpattan, és a tükörbe néz, keresve az a gonosz kis ráncocskát. – Istenem, de édes vagy. Nyugodj meg, annyi az összes változás, hogy a bőröd nem olyan természetfelettin fehér, illetve azok a puha ajkacskáid sem olyan haloványak – mondom. Én is föltápászkodok a földről, és mennék, átölelni Nicot, de ő bedurcázva egy picit belevág a hasamba, és mérgesen rám néz.
- Ez gonosz volt, tudd meg! Nem beszélek veled! Én itt aggodalmaskodok, hogy hogy nézek ki, erre te meg elhülyéskeded! – mondja lebiggyesztett ajkakkal, és durcásan.
- Jaj, édesem, tudod jól, hogy én bárhogyan szeretlek! Még mikor ráncos, lógó bőrű, idős bácsika leszel, akkor is te leszel az én egyetlen, édes kis Nicokám! – mondom hízelegve, de minden egyes szavamat komolyan gondolom. Engem nem érdekel, hogy néz ki, szeretem, és mindig is szeretni fogom! Próbálok közelebb menni hozzám, hogy átöleljem, de szúrós tekintete megállít. Ölelésre tárom karjaimat, és elmosolyodok. Nem szeretem, hogy mérges rám, legszívesebben visszaszívnám azt a ráncos megszólalást, de így annyira édes! Alapból is az, de ahogy ajkai legörbülnek, pofikája piros lesz, és szemei a legfényesebb csillagot is túlszárnyalja ragyogásban… Istenem, én annyira szeretem!
- Ez akkor is gonosz volt! – morogja, de aztán közelebb lép hozzám. Ezt bátorításnak veszem, így fogom, és átölelem. Édes illatát magamba szívom, és úgy érzem, mindjárt elkönnyezem magam.

Annyira nagyon, de nagyon szeretem!
- Tudom, és bocsánat – kérek bocsánatot a hajába fúrva arcomat. Olyan puha, selymes és lágy! És az illata is mennyei! – Szeretlek!
- Mrr… Én is szeretlek, de többet légyszí ne viccelődj ilyenekkel! – morogja édes szerelmem a mellkasomba, mire azonnal bólogatni kezdek. Többet nem teszek semmilyen, a külsejére vonatkozó megjegyzést! Nem akarom megbántani.

Szeretem.

Nico:
- Ühm… Az ott egy ránc? – MI?! HOL?! – Istenem, de édes vagy. Nyugodj meg, annyi az összes változás, hogy a bőröd nem olyan természetfelettin fehér, illetve azok a puha ajkacskáid sem olyan haloványak – jegyzi meg. Milyen aljas! Finoman hasba ütöm, de épp csak megérintem, nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Ez gonosz volt, tudd meg! Nem beszélek veled! Én itt aggodalmaskodok, hogy hogy nézek ki, erre te meg elhülyéskeded!
- Jaj, édesem, tudod jól, hogy én bárhogyan szeretlek! Még mikor ráncos, lógó bőrű, idős bácsika leszel, akkor is te leszel az én egyetlen, édes kis Nicokám!
Na, jó. Ez tényleg nagyon aranyos dolog tőle, és talán már nem is haragszom annyira.
- Ez akkor is gonosz volt! – morgom, de azért közelebb lépek és hagyom, hogy megöleljen. Hiszen imádom, amimkor megérint.
- Tudom, és bocsánat – mondja. Milyen édes... nem tudok rá haragudni... – Szeretlek!
- Mrr… Én is szeretlek, de többet légyszi ne viccelődj ilyenekkel! – morgom még mindig, de már békésebben.

- Akkor... mik a terveid? - kérdezi.
- Nem tudom - ismerem be. - Jó lenne lezuhanyozni, enni is szeretnék valamit, mert eléggé megéheztem. De előtte egy fogkefét szeretnék, mert amíg nem mosok fogat, nem csókollak meg - nézek fel rá, mire megsimogatja az arcomat, majd kapok a homlokomra egy puszit, aztán kimegy a szobából.
Percekkel később ér vissza. Egy rózsaszín gyerekfogkefét hoz, mire felvont szemöldökkel nézek rá.
- Peter...
- Tudom - sóhajt fel, majd elneveti magát, mire én is nevetni kezdek. - Egyébként, csak azért rózsaszín, mert öcsinek vettünk egyet még pár hete. De járt hozzá egy kislány is, és hát... az megmaradt. De remélem, legalább holnapig jó lesz - mosolyog rám.
- Persze, hogy jó, csak hadd csókolhassalak már meg - nyüffenek fel, és kikapom a kezéből a fogkefét meg a fogkrémet és gyorsan fogat mosok.

Utána persze a zuhany alatt kötünk ki, és hát, ha mindketten meztelenek vagyunk, persze, hogy nem csak tisztálkodás lesz a dologból. De ahogy meghallom a saját hangomat visszaverődni a csempéről, összeszorul a szívem örömömben. Olyan jó vele... testileg és lelkileg is ő a tökéletes férfi!

***

Végül eljön a szenteste. Chris persze elkezd faggatni egy új karácsonyi mese reményében, én pedig mesélek neki.
A végére annyira belemelegedek, hogy a szüleik és Peter is körülöttem ül, és hallgatják a mesét. Azt a mesét, ami persze nem mese, és ezt csak Peter tudja, de ő sem szól, csak hallgat. Olyan jó érzés, hogy így figyelnek rám.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - kérdezi áhítatos hangon Peter papája.
- Hát... élénk a fantáziám - ismerem be elpirulva.
- Van egy ismerősöm az egyik könyvkiadónál - kezd bele. - Írhatnál egy gyerekkönyvet, ki is adnák szerintem. Nagyon érdekes mese volt ez is, és nem is elcsépelt. - Az anyja is bólogat.
- És nekem fogod ajánlani - lelkesedik hirtelen Chris én meg büszkén nyomok egy puszit a hajába. Milyen okos fiú, máris tudja, hogy minden könyvet szoktak ajánlani valakinek.
- Hééé - lázad fel Peter azonnal, de végül csak nevetünk.

A vacsorát persze mindannyian, közösen csináltuk. A mamájával sütöttük a husikat, a papája meg Peter csinálták a sütiket, Chris meg oda szaladt, ahol épp kóstolni kellett.
Amikor aztán a szépen megterített asztal körül ülünk, a karácsonyfa a sarokban, az ablak mellett világít apró, színes fényeivel és mindent betölt a szeretet meg a finom ételek kellemes illata, én magam is elérzékenyülök és a főétel előtt szót kérek.
- Én csak... - kezdek bele, de már könnyesek is a szemeim. - Csak szeretném megköszönni, hogy itt lehetek, köztetek. Olyan jó érzés, hogy családja an az embernek és ez olyan hihetetlenül jó érzés nekem... - nézek rájuk. - Köszönök mindent.  
Halkan sírni kezdek, és Visszaülök a helyemre. Az asztal alatt Peter megfogja a kezem, Chris pedig a másik oldalról nyom egy puszit az arcomra. Olyan jó köztük lenni... annyira hihetetlenül jó érzés, hogy szavakkal kifejezhetetlen! Soha nem éreztem még ennyire jól magam az életemben!

Peter:

- Akkor… mik a terveid? – kérdezem.
- Nem tudom – vallja be. - Jó lenne lezuhanyozni, enni is szeretnék valamit, mert eléggé megéheztem. De előtte egy fogkefét szeretnék, mert amíg nem mosok fogat, nem csókollak meg - jelenti ki. Puha arcocskáját megsimogatom, és egy puszit nyomok homlokára, majd kimegyek a szobából, hogy fogkefét szerezzek. Emlékeim szerint a lenti fürdőszobában van egy használatlan fogkefe. Le is megyek, és megkeresem azt a fogkefét. Ööö… Egy cuki rózsaszínt találok egyedül, szóval azzal megyek vissza Nicohoz.
- Peter...
- Tudom – bólogatok, majd nevetni kezdek. Nico sem bírja, és ő is elneveti magát. - Egyébként, csak azért rózsaszín, mert öcsinek vettünk egyet még pár hete. De járt hozzá egy kislány is, és hát... az megmaradt. De remélem, legalább holnapig jó lesz - mosolygom.
- Persze, hogy jó, csak hadd csókolhassalak már meg – nyüszít fel, és gyorsan megmossa a fogait.
Utána természetesen egyből a zuhany alatt kötünk ki, amiből aztán nem csak mosdás lesz, hanem elmerülünk egymásban. Édes testét magamhoz ölelhetem, csókolhatom, simogathatom. Kéjes nyögéseink, Nico szexis sikolyai visszaverődnek a fürdőszoba falairól, melynek levegője fülledt, erotikától teljes.
Annyira szeretem Nicot!

---*---*---*---

Végül a szenteste is eljön. A karácsonyfa előtt ülünk, a kanapékon, és hallgatjuk, ahogy Nico életem egy édes, karácsonyi, szerelmes történetet mesél öcsike nyaggatására. Hogy milyen mesét? Egy kismikulásról szól, aki végül beleszeretett egy emberbe, aki miatt föladta Mikulás létét. Azért természetesen cenzúrázva mesélte, olyan részekre nem tért ki, amik sokkolnák hallgatóságát. Heh, az lenne vicces!
- Honnan tudsz te ilyeneket? – érdeklődik apa, teljesen a mese hatása alá kerülve. Hah!
- Hát... élénk a fantáziám – pirul el az én édes kicsikém. Olyan édes, ahogy teljesen fülig pirul…
- Van egy ismerősöm az egyik könyvkiadónál – kezdi apa. - Írhatnál egy gyerekkönyvet, ki is adnák szerintem. Nagyon érdekes mese volt ez is, és nem is elcsépelt – dicséri, és anya is bólogat.
- És nekem fogod ajánlani – kiáltja öcsike, mire Nico megpuszilja. Hékáááás!
- Hééé – kiáltok föl felháborodva, erre csak kiröhögnek. Képesek, és az én szívszerelmemmel az élen, kiröhögnek! Hát ilyet… Chö.

A vacsorát együtt készítjük el, közösen. Anya és Nico, a két asszonyka a husikat készíti, én apával a sütiket, öcsike pedig mindenbe belekontárkodik. Mikor elkészül minden, leülünk a szépen, ünnepien megterített és kidekorált asztalhoz és falatozni kezdünk. Azaz kezdenénk, mikor az én édes kis szerelmem meghatódva szót kér.
- Én csak... – kezdi, és bekönnyezik a szeme. Istenem, de édes, csak nem meghatódott? - Csak szeretném megköszönni, hogy itt lehetek, köztetek. Olyan jó érzés, hogy családja van az embernek és ez olyan hihetetlenül jó érzés nekem... Köszönök mindent – szipogja, és sírni kezd. Legszívesebben fölállnék, és össze-vissza ölelgetném, de inkább csak megfogom a kezét. Chris meg egy puszit nyom az arcára, és Nico édesem még inkább elpityeredik. Mindenki mosolyogva figyeli az én tündérkémet, közben meg anya is el kezd könnyezni. Jaj, de édesek!
- Örülünk, hogy te is a családhoz tartozol! Nagyon megkedveltünk, és nálad jobbat keresve sem találhattunk volna Peternek – szipogja anya, és egy nagy mosolyt küld Niconak.
Pár perc múlva mindketten megnyugszanak, és elkezdünk enni. Közben anya bekapcsol kis karácsonyi zenét, és ettől még inkább karácsonyi hangulatunk támad. Úgy szeretem ezt az ünnepet! És úgy örülök, hogy immár a szerelmemmel is megoszthatom.
Végig nézek a családomon, és szívem csordultig telik a szeretettel. Annyira boldog vagyok!

---*---*---*---

Később körül álljuk a karácsonyfát, és megfogva egymás kezét, énekelni kezdünk. Igazából egyikünk sem tud valami szépen énekelni, de szeretünk, viszont Nico angyali hangja elnyomja a mi rekedtfazék hangunkat. Annyira gyönyörűen énekel… Énekes is lehetne akár. Az én édesem bármit elérhet majd az életben, amit csak akar. Énekes, író, modell… Bármi lehet majd. És én jó „férjként” mindent megteszek majd azért, hogy sikerüljön megvalósítania álmait!
Kicsikém édesen mosolyogva hozzám bújik, mire egy naaaagy cuppanós puszit kap a fejecskéjére.
- Kell egy kép! – kiált fel hirtelen anya. Mind kerek szemekkel nézzük, ahogy a fényképezőgépet keresi minden felé, majd mikor megtalálja, eszeveszetten kattintgatni kezd. – Ez nem működik! – jelenti ki anya. Apa kuncogva elveszi tőle a gépet, és leveszi róla azt a kerek kis izét, ami eltakarja a lencsét, és anyát közénk terelgeti. A gép tartójából előveszi az állványt is, és beállítja, hogy mindannyian benne legyünk a képben, majd gyorsan idesiet hozzánk.
- Csííííííz! – mondja, és mind belemosolygunk a képbe, mikor villan a vaku. Remélem, jól sikerült, főleg, hogy ez Nicoval közös életünk első fényképe.

A fényképezkedés után lassan mindenki a szobájába szállingózik, hogy holnap minél előbb fölkelhessen, és láthassa, mit hozott neki a Télapó. Persze, mi Nicoval nem azért sietünk a szobába, hogy alhassunk. Mi már tudjuk, mit kaptunk a Mikulástól. Egy életre szóló szerelmet.
- Annyira szeretlek! – suttogom a fülébe, és bele is nyalok, amit kis kuncogással fogad. Annyira, de annyira szeretem, hogy azt el sem lehet mondani!
- Én is szeretlek! – válaszolja. Lassan ledöntöm az ágyra, és fölé hajolok. Mélyen egymás tekintetébe mélyedünk, ahol nem látunk mást, csak végtelen szerelmet, és vágyat egymás iránt. Éhesen ajkaira nézek, aztán vissza a szemébe, majd ismét szájára. Nem bírom visszafogni magam, így megcsókolom, és elkezdem lehámozni róla a ruhát.
Kívánom. Annyira kívánom, és hihetetlenül szeretem. Ajj, nem tudnék nélküle élni! Ő az enyém.

Nico:


- Örülünk, hogy te is a családhoz tartozol! Nagyon megkedveltünk, és nálad jobbat keresve sem találhattunk volna Peternek – mondja a mamája szipogva. Milyen aranyosak... komolyan! Soha nem hittem volna, hogy így alakul az életem.

***

A karácsonyfa körül énekelünk, kézen fogva. Imádok velük lenni, Peter is itt van, jobbat, szebbet nem is kívánhatnék, így elérzékenyülve bújok Peter karjaiba.
- Kell egy kép! – sikkantja Peter mamája, majd elmegy keresni, de valamiért nem tudja működtetni a gépet, így az apja elveszi tőle.
- Csííííííz! – mondja, miután felállított egy állványt.
Ez az első közös képünk, családként... !

Persze utána a szobába megyünk, kettesben ünnepelni.
- Annyira szeretlek! – suttogja Peter.
- Én is szeretlek! – felelem, és hagyom magam ledönteni az ágyra.
Már tudom mi következik, és kicsit sem bánom, hiszen imádok vele lenni.
Ahogy lassan felkészít, ahogy ölel és csókol közben, hogy elfeledtesse, hogy mennyire kellemetlen érzés, aztán ahogy elmerül bennem, a hangja, ahogy felnyög, az arca, a bőre, mindene... egyszerűen leírhatatlanul szeretem őt.

***

- Peter, nem láttad az ingemet? - kiabálok ki a szobából.
- Nem tudom, te nem láttad a nadrágomat?! - kiabál vissza, mire lehajtom da fejem és felsóhajtok, majd mosolyogva, egy szál alsóban sétálok ki a nappaliba.
- Egyszer vagyunk öt évesek, ezt megengedhetjük magunknak - dorombolom mellé lépve és a karjai közé bújva.
- De az egész lakás tele van a ruháinkkal - jegyzi meg mosolyogva.
- Az igaz... - egyébként a nadrágod szerintem valahol a fürdő és a háló között lesz - mondom elgondolkodva, és akkor villan be. - Az ingem meg...
- A konyha! - kiáltjuk egyszerre, és már megyek is. Mikor meglátom a mosogatóban pihenő, halvány rózsaszín inget, felnevetek, ahogy a mögöttem jövő Peter is.
- Holnap mész dolgozni? - kérdezem felé fordulva.
- Igen, de csak fél napos leszek, megyek a bemutatódra, ahogy megbeszéltük - mosolyog rám. Imádom a mosolyát... - Melyik boltban lesz?
- Abban a csicsás könyvesboltban a sarkon - válaszolom. - Utána vacsora anyádéknál.
- Holnap pedig... - sóhajt fel, mire boldogan ölelem át.
- Holnap végre megyünk az árvaházba, aláírni a papírokat - nézek rá csillogó szemekkel.
Szeretem... és örökké szeretni fogom, ez már biztos. Akkor is, ha öreg lesz, akkor is, ha a kis Peter felsír majd éjszaka, és nem tudunk nyugodtan, kettesben lenni.
Felnőttek vagyunk, szeretjük egymást és mindketten tudjuk: a korona mindenen a kisebbik Peter lesz.

~ The End ~


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).