Helyesírási hibákért feleõsséget nem vállalok!
 

A karakterek nincsenek már meg, viszont egy gyors kis leírást össze tudok róluk hozni.
Peter Conrad (Geneviev):
Kedves, mindenki kedvence fiú, aki imádja a karácsonyt, és mindent, ami ahhoz kapcsolódik. A kedvenc évszaka a tél, de csak azért, mert akkor van karácsony, és akkor késíthet mindenféle díszeket, ajándékokat, és sütiket, amiket aztán szülei, és öcsikéje boldogan befalnak.


Nico (Rauko):
A Télapó pici segítõje. Egy, a sok közül, aki leginkább félénk kedvességével tûnik ki társai közül. Igazi kis szépség õ, aki reménytelenül keres valamit, amit a többiek nem, de így is minden erejével azon van, hogy az Öreget szolgálva hozzon boldog mosolyt a gyerekek arcára a hideg, téli estén.



Nico:
Már csak ide egy masni, egy kis csillámpor... és kész!
A századik csomagolásom ma, de ehhez képest kifejezetten szép lett, csinos és formás. Vörös papírba csomagoltam be, erre kötöttem ezüst masnit és ezüst csillámot is szórtam rá, mert bár fiúnak lesz, kifejezetten szereti az ilyen színpárosítást. A levélben is ez volt, a Fõnöktõl megkaptam. Aranyos, tizenkét éves srác, vörös-ezüst labdát kért, amit persze meg is kap, némi csokival fõszerezve, mert az értékei alapján, sõt, még a visszatekintésekbõl is csak az látszik, hogy hallgat a szüleire, remekül és szorgosan tanul, nem lóg az órákról, odafigyel és segít a társainak, sõt, még otthon is. Emellett nekem külön tetszett, hogy rengeteget játszik állatokkal, így... bár ezt nem szabad és kikaphatok érte, csentem egy kis plusz adag csokit a csomagjába. Biztosan örülni fog neki, reggelente mindig csokis kiflit szokott enni!

Hogy ez túlzás?
Nem. Nem az! Sõt!
Az én egyéni véleményem még mindig az, mint pár száz éve: kevés ez az egy karácsony az évben. Tény, hogy magam ellen beszélnék, hiszen nekem is, mint ahogy a többi mikulásnak és manónak, sõt, még azoknak az aljas kis dög krampuszoknak is sokkal több dolgunk lenne egy évi kettõ, három alkalmas karácsonnyal, sokkal többen örülnének neki, mint mondjuk a hosszú nyárnak. Mert a mi ünnepünket mindenki szereti.
És a nyárfelelõs tündér egyébként is pökhendi, nemtörõdöm nõszemély, nem kedvelem!
Bár tündérre nem illik ilyet mondani... mert megnõ az orrom, ha megtudja! De honnan tudná meg, hiszen úgyis...
- Nico! Már megint elgondolkodtál! - hallok meg magam mellett egy kicsit érdesebb manóhangot. Kellõen nagyot ugrok ijedtemben, majdnem elejtem a kis csomagot is, de nem.
- Burmus, kértelek, hogy ne csinálj ilyet - ölelem magamhoz a dobozt, nagyot sóhajtva.
- Rendben, rendben - kuncog fel halkan. Mindig megígéri, de mindig újra csinálja. Legutóbb azt mondta, hogy azért, mert jól esik neki, ha engem ijesztget. Komolyan, néha látszik, hogy a krampuszoknál kezdett!
- Volt oka is annak, hogy megzavartál? - kérdezem.
- Volt hát - húzza ki magát, de így is csak a derekamig ér. Pedig én vagyok a legalacsonyabb mikulás, a krampuszok fele magasabb nálam.
- A Fõnök keres - kacsint rám, mire felcsillan a szemem.
- Máris...? - kérdezem izgatottan, sokkal kedvesebben, mint eddig-.
- Nem használod a naptárkádat - sóhajt fel lemondóan, mire picit elvörösödöm, de azért beteszem a dobozt a puttonyba, és elindulok a Fõnök irodája felé.
A naptárka... érdekes kis találmány! Abban látjuk, ha közeledik az ünnep, de én tényleg nem nézegetem. Ugyanolyan lelkesedéssel kell dolgozni akkor is, ha a gyerekeknek épp nyári szünet van, meg akkor is, ha épp táli.

***

- Nos, Nico - sóhajt fel az Öreg. - Emlékszel még arra a helyre, ahová tavaly Mindrot küldtem?
- Persze - bólogatok lelkesen. Volt egy család, ahol két gyerek is ugyanazon a napon született: karácsonymásnapján. Bár az egyik elmúlt tizennyolc, és felnõttnek számít, azért mindig szokott kapni egy kis adag csokit. De én még sosem voltam ott, sajnos.
- Idén te mész - jelenti be a Fõnök, mire hitetlenkedve pillantok fel, de õ csak bólint, majd megfontoltan hûteni kezdi a forró csokiját. Amikor végre elhiszem magamnak, hogy azt mondta, amit, felugrok és hálálkodva rohanok ki, egyenesen a szánomhoz, hiszen indulási idõ van, megszólaltak a csengõcskék is. De így legalább kezdhetek ott!
Annyira látni akartam mindig is azt a családot! Azt mondta Mindro, hogy csodásak a díszek, de visszafogott, és ez nekem valahogy... új. Ahova én járok, ott mindig minden giccses.

***

Ahogy megállok a kandalló elõtt, és rápillantok a fára, még mindig csillog a szemem. Olyan hihetetlenül szép...! Annyira borzalmasan jó ránézni erre a fára!
Szerencsére mindenkivel végeztem, végül õket hagytam utoljára, de jól is tettem. Így van egy órám bámulni a díszeket, a lakást és enni a sütibõl egy falatkát, ha csak fel nem kel valaki.
Olyan érdekes ez az egész helyzet, hogy legszívesebben...
- Ki van ott? - A hangra lefagyok! Megmozdulni sem merek, hiszen nem egy gyerek hangja, nem is felnõtté... legalábbis nem nagyfelnõtté! De akkor... Ó, mennyei mikulás, ebbõl baj lesz!

Peter:

Ráállok a mozgólépcsõre, amivel fölmegyek az elsõ emeletre. Közben elgondolkozom, hogy mégis miket adok karácsonyi ajándékba a családomnak. Már eléggé közeledik, és ilyen késõre még sosem hagytam az ajándékkészítést, -vásárlást. Már csak egy hét! Szerencsére azt már tudom, hogy a barátaimnak egy-egy kézzel készített gyertyát adok, de a szüleim és az öcsém… Nehéz kérdés.

Talán… igen! Idén karácsonyra anya egy hó gömböt kap tõlem! Imádja a hó gömböket, és ilyet még úgysem adtam neki. Persze kézzel készítem, mert boltban vett hó gömb van már egy halom. Apa eeeegy… halszem optikát fog kapni. Nagyon szeret fényképezni, szóval biztos örülni fog. Öcsi meg, tõlem azt a korcsolyát fogja megkapni, amit már fél éve kinézett magának, de ezt karácsonyra és a szülinapjára fogja kapni. Azért nem csak karácsonyra, mert bárki bármit is mondjon, a Mikulás létezik! Hogyan lehetne máshogy megmagyarázni, hogy minden évben õ is és én is megkaptuk, amit akartunk, de nem anyáéktól? Mert megkérdeztem. Mindketten azt hitték, hogy a másikuk vette meg nekünk, ezért nem csodálkoztak, de én külön-külön kérdeztem meg õket, és mindketten azt mondták, hogy nem õk adták nekünk. Szóval a Mikulás igenis létezik. De persze ezt nem igazán hirdetem, mert a karácsony mániám még aranyosnak tûnik másoknak, viszont ettõl sokan kiakadnának, és elküldenének dili dokihoz.

Na, van ám más dolgom is, mint ezen gondolkozni. Szóval, ott tartottam, hogy hó gömb, halszem optika és korcsolya. Akkor elõször a fényképész boltba megyek be, az úgyis itt van a közelben. Aztán a sport boltba és végül a kreatív hobbyba. Így is teszek, és kb két óra múlva készen is vagyok mindennel. Még szívesen körül néznék, fõleg a karácsonyi díszek között, de mivel megígértem öcsinek, hogy ma még sütit is sütünk – amibõl persze kell eltenni majd egy kicsit a Mikulásnak is -, ezért inkább hazafelé veszem az irányt.

Otthon az én édes öcsikém egybõl a nyakamba ugrik. Gyorsan leteszem a földre a most vett dolgokat, hogy ne törjön össze semmi, aztán a csacsogását hallgatva, karjaimban Chrissel, besétálok a konyhába.

- Ugye akkor most sütit sütünk? Ugye-ugye-ugye? – ficánkol izgatottan a karomban. Elnézõen mosolyogva figyelem vigyorgó arcát, és bólintok. – Szupiii! Kell bejglit sütni, de sok-sok diósat! Az a kedvencem. Kell mézeskalácsot is készíteni! Ugye majd segíthetek a kifestésében? Már elég nagy vagyok hozzá! – meg sem várva válaszom, folytatja a felsorolást. Hát igen, ez az én öcsikém. Hiperaktív, édes, és olyan karácsony bolond, akár csak a család többi tagja. Csak õ, velem együtt, a Mikulásban is hisz. - … és kell finom csokis süti a Mikulásnak! Emlékszel, hogy tavaly is csak az fogyott el! – emlékeztet. Igen, tavaly csak a csokis süti tûnt el a tálról. Mikor még egyke voltam, akkor csak mézeskalácsot tettem ki, de mióta ez a kis hajcsár megvan, azóta mindegyik süteménybõl ki kell tenni egy keveset. Meg kell adni a választási lehetõséget, nem igaz?

---*---*---*--

Imádom a karácsonyt! A szüleimmel és az öcsémmel, a szokásos karácsony esti programot csináljuk: énekelünk elalvás elõtt. Körül álljuk a fenyõfát, és egymást átölelve énekelünk karácsonyi dalokat. Persze, egyikünknek sincs valami jó hangja, de nem is az a lényeg, hanem a szeretet. Szeretem a családomat, és õk is szeretnek engem. Mi lehet ennél jobb? Nos, mondjuk egy partner, de ez más kérdés. Hogy ne ezen gondolkozzak, gyorsan a fánkat kezdem el nézegetni. Idén igazán kitettünk magunkért. Gyönyörû normand fenyõ, mely egész a plafonig ér, és tele van díszekkel. Piros és arany díszekkel, hogy pontosabb legyek. Égõk is vannak rajta, de csak piros és sárga színû, mert az illik az egész összhatáshoz. Jó, persze, nincs teljesen tele, mert az nem valami szép, de azért jó sok van rajta.

Az éneklés után mindenki megy lefeküdni, hogy holnap minél korábban ébredhessünk, és csomagolhassuk ki az ajándékokat. Kicsit nehezen megy a lefekvés, az alvás meg még kevésbé, úgyhogy gyorsan lemegyek kis meleg tejért. Az a legjobb, ha nehezen megy az elalvás. Leérve a földszintre, a már indulnék a konyha felé, mikor meghallok valami furcsa hangot a nappali felõl. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába, miközben a nappali felé igyekszem.

- Ki van ott? – kérdezem, mikor meglátok a karácsonyfa elõtt egy mikulás ruhás valakit. Lehet, hogy tényleg létezik a Mikulás? De… Miért nincsen szakálla?! És… Miért ilyen édes?

- Én… Nico vagyok – feleli összezavarodva. Szóval Nico. Aranyos név.

- És mit keresel te itt? – érdeklõdök egész nyugodt hangon, pedig eléggé izgatott vagyok.

- Hát… Ajándékot hoztam! – jelenti ki magabiztosan. Mondjuk ez annyira volt magabiztos, mint amennyire én nyugodt vagyok. Már épp kérdezném, hogy „te vagy a Mikulás?”, de megelõz. – De te hogy-hogy látsz engem? – kerekíti ki nagy, szürke szemeit még nagyobbra.

- Miért? Nem szabadna látnom téged? – furcsállkodok. A mesékben mindig látható a Mikulás. Mondjuk ott kerek hasa, és hófehér szakálla van, szóval lehet, hogy ez is tévedés? – Te vagy a Mikulás? – szalad ki mégis a számon, pedig annyira nem akartam megkérdezni. Túl gyerekes kérdésnek tûnt, és hát az is. De sajna már nem szívhatom vissza.

Nico:

Teljesen lefagyok, de nagyon meg kellene fordulni.
Óó, ezért de nagyon ki fogok kapni! Én leszek a krampusz-poénok céltáblája egy teljes évig, ebben biztos vagyok! Hogy lehetek ennyire buta?!
De akkor is, válaszolni kellene neki, ha már volt olyan szemfüles, hogy észrevegyen.
- Én… Nico vagyok – hebegem hihetetlenül zavartan, ahogy megfordulok. Mert nem azt látom, amire számítok!
Egy pattanásos, duci srác helyett valami sokkal kellemesebb fogad! Szép, arányos test, helyes arc, szép szemek... sosem láttam még ennyire szemet gyönyörködtetõ fiút! Illetve de, mert Alekszorius, a Manók Élelmezéséért Felelõs Csoport elnöke is nagyon helyes. De õ manó. Mintha nagy, vörös pecséttel rá lenne nyomva: NEM!
- És mit keresel te itt? – érkezik a teljesen nyugodt kérdés. Milyen édes a hangja is...! Férfiasan édes! Hátborzongatóan jó!
- Hát… Ajándékot hoztam! – jegyzem meg, de a tervezett, határozott hangnemnél sokkal lágyabb, sokkal kevésbé ide illõ hangocskák csusszannak ki a torkomon. – De te hogy-hogy látsz engem? – teszem fel végre a teljesen evidens kérdést. Milyen butául hangzik... hiszen nekem is van ugye fizikai valóm, csak általában nem látnak. Van olyan, hogy én pakolom az ajándékot a fa egyik oldalán, a másikon a kislány a fát bámulva várja... a Fõnököt. Mert persze, õ aratja le a babérokat midig. De nem is baj.

 

- Miért? Nem szabadna látnom téged? – Okos fiú! Nem csak szép és férfias, de még okos is. – Te vagy a Mikulás?

Átlagos kérdés, mit lehetne rá felelni... Erre nem kaptunk oktatást.
- Hát, ha kisfiú lennél, akkor lenne erre egy betanult szövegem - suttogom zavartan, lehajtva a fejem.
- De nem vagyok az. - Ejnye, de jó füled van!
- Látom - morgom az orrom alatt, majd felpillantok, összeszedve kicsit magam. Végülis, csak értelmesebb köntöst kell húzni arra, amit a kisgyerekeknek mondani szoktam. Én vagyok a mikulás fia, aki azért jött el hozzájuk, mert apa elesett a tetõn, és beütötte a fenekét. - Szóval. Nem tudom, mennyit tudsz a mikulásról.
- Egy öreg, pocakos, szakállas férfi - teszi karba a kezét, de mintha enyhülne a feszültség. Talán elhitte, hogy nem betörõ vagyok.
- Aki a fõnököm - mosolygok rá kedvesen. - Én vagyok az egyike annak a csoportnak, akiket ti összefoglaló néven hívtok mikulásnak, mert azt hiszitek, hogy mindent egy idõs férfi csinál. Többen vagyunk, általában fiatalok, és mivel eleve nem szabadna látnod, neked elmondom: nem rendes emberek vagyunk - mosolygok rá. - De nem tudom, miért voltam ennyire õszinte - nyekkenek fel azonnal, ahogy leesik, hogy túl õszinte voltam. Érzem, hogy egyre vörösebb az arcom, és elfordítom a fejem.
Sosem voltam még itt, nem ismerem egyiküket sem, nem tudom, mi lenne a helyes!
- Nagyon haragszol rám, amiért leromboltam az illúzióidat? - nézek fel rá ismét, bûntudatosan, majdnem könnyes szemmel. Nem szeretem ezt csinálni! De hát mindenki a Fõnököt várja... - Mert hoztam ám neked csokit - nyikorgom, és beletúrva a puttonyba, elõkotrom a vésztartalékot, majd a vörös csomagos kis dobozt, tele csokival, felé nyújtom. - Vedd el, kiengesztelésül - mosolygok rá, bátorítóan, kedvesen.
Olyan helyes fiú!

Peter:

- Hát, ha kisfiú lennél, akkor lenne erre egy betanult szövegem – suttogja zavartan, lehajtva azt az édes fejecskéjét. No, igen, csak épp ezzel egy probléma van:
- De nem vagyok az.
- Látom – morogja a bajsza alatt. Vagyis… Az orra alatt, mert ugye neki nincs is bajsza. - Szóval. Nem tudom, mennyit tudsz a mikulásról.
- Egy öreg, pocakos, szakállas férfi – mondom karba tett kézzel. Kicsit már kezdek lehiggadni, de azért még mindig izgatott vagyok, bár most más miatt. Franc, ki hitte volna, hogy a Miki ilyen egy cukorfalat?!
- Aki a fõnököm – mosolyogja. - Én vagyok az egyike annak a csoportnak, akiket ti összefoglaló néven hívtok mikulásnak, mert azt hiszitek, hogy mindent egy idõs férfi csinál. Többen vagyunk, általában fiatalok, és mivel eleve nem szabadna látnod, neked elmondom: nem rendes emberek vagyunk – hadarja édesen, egy levegõvétellel. Ööö… Tehát nem emberek. Éééértem… - De nem tudom, miért voltam ennyire õszinte – nyikkan föl azonnal, és édes pofikája teljesen elvörösödik. Illik a ruhájához… Nagyon aranyos!
 - Nagyon haragszol rám, amiért leromboltam az illúzióidat? – néz rám bûntudattal és könnyel teli szemekkel. Hát meg kell õt zabálni! Istenem, de édes! Ki hitte volna, hogy ma este találkozom a Mikulással (az egyik Mikulással), aki egy helyes fiatal srác? Hát én nem, az biztos. - Mert hoztam ám neked csokit – teszi hozzá beletúrva a zsákjába, és elõhúz egy Mikulás csomagot. - Vedd el, kiengesztelésül – tartja felém a csokikat, miközben hihetetlenül édesen rám mosolyog. De tündéri!
- Nyugi, már eléggé idõs vagyok ahhoz, hogy ne okozzon nekem nagy problémát megtudni az igazságot – mondom mosolyogva, de azért elveszem a csomagot a kezébõl. Szeretem a csokit, na!

- Szóval te vagy a Mikulás?! – hallok meg magam mögül egy kiáltást, majd a gazdáját is, az én szélvészként ideszáguldó öcsikémet. Ehh… - Én mindig is tudtam, hogy létezel! Mármint… léteztek, ha jót hallottam. Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal vagy… De mondjuk, ez jobban tetszik! Ugye elhoztad az ajándékomat?! Óóóó! Hát persze, hogy elhoztad! – darálja az én öcsikém, a vége felé elgondolkozva. Összehúzott szemekkel kezdi el vizsgálgatni – Nico? – Nicot, sõt, még körbe is járja, hogy hátulról is megszemlélje. Ööö… Ez kezd nekem kicsit sok lenni. Mégis mit csinál itt ébren Chris? És vajon milyen ajándékra gondol, hogy a vége felé így elhalkult?
- Én… én… - dadogja zavartan szegény Nico. – Én elhoztam. Ott van a fa alatt – mutat a karácsonyfa felé. Chris még csak oda sem pillant, hanem elégedetten bólogat saját magának.
- Jól hallottam, hogy az öreg Télapó a fõnököd? Ugye hozzá kerülnek a levelek? – kérdezi. Szerencsétlen letámadott fiú… Próbálhatnék közbevágni, és fölküldeni Christ aludni, de az igazából lehetetlenség. Szóval inkább hagyom kiélni magát, és közben gyönyörködöm az elpirult Nico látványában.
- Hát, igen, jól hallottad… Nagyjából igen, a legtöbb levél hozzá érkezik – feleli zavartan. – De miért? – teszi föl az engem is érdeklõ kérdést, de öcsike tovább folytatja a vallatást:
- Ugye nem mindig te szoktál jönni hozzánk? – Ez hogy jön ide? Valószínûleg Nico sem tudja, mert egyre tanácstalanabbá válik. Ehh, nem biztos, hogy jó ötlet Chris karmai közt hagyni, de nem tehetek mást. Öcsike úgyis megkapja, amit akar. És most úgy tûnik, hogy Nico kikérdezését akarja.
- N-nem, nem én. De nagyon örültem neki, hogy most én jöhettem – teszi hozzá, de egybõl utána el is vörösödik. Hát nem ennivaló?! De, az…

- Ühüm, gondoltam – morogja csak úgy, magának Chris, és vigyorogva hozzá teszi: - Köszönöm, Mikulás! – mondja, de nem Niconak, hanem fölfele, az emelet felé fordulva. Most mégis mi van?! – Én tudom, hogy miért te jöttél! Mert a Mikulástól azt kértem karácsonyra, hogy hozzon a tesómnak egy barátot – mondja vigyorogva. Ó, basszus! Legszívesebben a falba verném a fejem, de az nem nézne ki túl jól, szóval marad csak a pirulás. Chris, te mégis hogy gondoltad?!

Nico:


Peter:

- Chris, elég lesz! Menj fel aludni - zavaromban, és Nico zavarát látva rámorranok szegény öcsémre. Nem direkt, de ez annyira... irracionális. Az öcsém azért levelet írt a Mikulásnak, hogy küldjön nekem egy barátot?!
- De én még... – jön a feleselés.
- Nem! Sipirc, késõ van. – küldöm föl a drága öcsikémet az emeletre. Szerencsére nem veszi magára; inkább vigyorogva integet egyet, miközben Nico lelkére köti, hogy egyen a sütibõl. Ha már annyit szenvedtünk vele…

Pár pillanat múlva kettesben maradunk. A karácsonyfán levõ égõk romantikus hangulatot kölcsönöznek a szobának. Nico õzike szemein megcsillannak a fények, amitõl még szebbnek tûnik a ragyogása. Alig bírom magam visszafogni attól, hogy közelebb ne menjek hozzá, és meg ne csókoljam, mert nagyon tetszik. Olyan kis édes. És elég régen volt barátom… Basszus, öcsi, komolyan ezt kellett tenned?!
- Peter vagyok – szólalok meg, hogy kicsit oldjam a szobában uralkodó csendet és feszültséget. Mióta fölment Chris, azóta kicsit megváltozott a hangulat. Csak nem az utolsó mondata miatt? Csak dehogyisnem. Kerülöm a pillantását, mert nem elég, hogy a szeme csillogása csábító, még az arcán elterülõ ezüstös pír is, de próbálok erõt venni magamon, és ránézek. Amit lehet, hogy nem kellett volna megtennem, mert Nico még jobban elvörösödik. Beharapom a szám szélét, hogy a fájdalomtól kicsit kijózanodjak, de épp mire eloszlana az agyamon telepedõ, rózsaszín köd, a kis Mikulás megszólal csilingelõ, édes hangján.

- Én... én Nico – dadogja. Hát meg kell zabálni!

- Nem kérsz... tejet? – kérdezem halkan. A süti mellé tejecske dukál, nem igaz?
- Tejérzékeny vagyok – vallja be majd hogy nem könnyes szemekkel. Gyengéden elmosolyodok, annyira nagyon kis ennivaló! Õ nem a Télapu, hanem a Tél… édeske.
- Van tea is – próbálom megnyugtatni. Félénk szemekkel fölpislog rám, mint egy édes kis õzike. Az én plüss õzikém! Halványan elmosolyodva figyelem édeskét, és várom a válaszát.

- Kérek, köszönöm – motyogja. Egy bólintás után megfordulok, és a konyhába megyek, miközben érzem, hogy Nico is mögöttem masírozik. Gyorsan elkészítem neki a teát, és sütit is teszek ki kis tányérra. Még vörösebb arccal fogadja õket, amitõl extra édes lesz. Lehet még ennél is édesebb?!
 - Szóval... – szólal meg. - Az öcséd furcsa dolgot kért – suttogja halkan. Öhm… Igen. Chris enyhén szólva furcsa dolgot kért. Még akkor is, ha nekem igazán tetszik ez az ötlet, és fantasztikus egy ajándéknak gondolom, attól még neki nem feltétlenül kell, hogy tessen.

- Figyelj, én szeretnék bocsánatot kérni, hogy ha.... – kezdek bele a bocsánatkérésbe.

- Nincs miért bocsánatot kérned – szakít félbe gyorsan. Rákapom a tekintetemet, hogy ez most komoly, mire most meg õ hajtja le a fejét. - Én is... a fiúkat... kedvelem – szinte leheli a szavakat. A szívem egy pillanatra megáll, de aztán többszörös sebességre kapcsolva próbálja meg behozni a lemaradást. Jól… Jól hallottam? Õ is a fiúkat kedveli? Akkor ezért pirul el mindig? Istenem… Ez… Komoly?!

- Te… Én… - próbálnék kinyögni egy épkézláb mondatot, de kudarcot vallok. Veszek egy mély levegõt, és újra kísérletet teszek. – Komolyan? – maradok az egy szavas kérdésnél. Válaszként egy vörös arcú, mosolygós bólintást kapok. Beleharapok a számba; nem tudom, mit csináljak. Legszívesebben a karjaim közé kapnám, és fulladásig csókolnám, de az nem lenne túl gyors? Köztes megoldásként, mikor látom, hogy megitta az össze teáját, a nappaliba invitálom, és a kanapéra leültetem, magam mellé. Az elõttünk levõ kisasztalon van egy hógömb, amint fejre fordítok, és fölhúzom, hogy eljátssza a Csendes éjt. A karácsonyfa fényei, a kint zuhogó hó, és a halk zene, ami a hógömbbõl árad igazán romantikus hangulatot eredményez. Nico felé fordulok, és látva gyönyörû pofiját, óriási õzike szemeit, nem bírom ki: muszáj megcsókolnom. Lassan felé dõlök, hogy hagyjak neki lehetõséget az elhúzódásra, de nem hogy elmenekül, ajkait felém nyújtva ajánlja fel magát. Visszafogva magam, csak lágyan végignyalok ajkain, és mikor utat enged, óvatosan hatolok a szájába. Nyelvét keringõre hívom, miközben hátát simogatom. Istenem… Milyen finomak az ajkai… Teljesen el tudnék veszni benne. Édes ajkaiban, mámorító illatában, az egész lényében. Azt hiszem, én teljesen beleszerettem. De vajon õ hogy érez? Képes lenne beleszeretni egy olyan valakibe, akivel még csak egy rája találkozott elõször? Remélem, igen.

Lassan elválunk a levegõhiány miatt. Teljesen elmerülünk egymás tekintetében, egy szó nélkül. Túl szép ez a pillanat ahhoz, hogy elrontsuk felesleges szavakkal.

Nico:

Peter:

- Peter... - suttogja a nevemet. Elfúló hangjától nagyot nyelve, az ölembe húzom, szembe velem. Ijedten kapaszkodik a nyakamba, hogy ne huppanjon le a földre, és mikor leesik neki, hogy mit is csinál, az eddigieknél is jobban elpirul, pedig eddig azt hittem, nehéz lenne azokon túl tenni. De neki sikerült, és mégis, nem hogy eltorzulna az arca, még szebb lesz így. Hevesen letámadom mennyei ajkait, és egybõl szájába hatolok nyelvemmel. Egész testemben beleremegek az érzésbe, mikor megszívja a nyelvemet. Hát még abba, mikor elõrébb csúszik, pont úgy, hogy férfiasságomhoz dörzsölõdjön édes teste. A vágy elönti a testem, amitõl az összes vérem hirtelen egy központi helyre vándorol. Nico meglepve, kíváncsi Bambi tekintettel rám pislog, amitõl olyan cukros bácsinak érzem magam, és elpirulok. Miért kell ilyen ártatlannak kinéznie?!

- Nico... – kezdenék bele valamilyen… nem is tudom, mibe. Talán magyarázkodásba, talán biológiába, odáig még nem jutottam el, hogy kigondoljam, de mikor Nico elmosolyodva még jobban hozzám dörzsöli magát, minden egyes gondolat kirepül a fejembõl, mintha ott sem lettek volna. Fölnyögök, és fejemet hátravetve élvezem, ahogy a nyakamba csókol. Istenem…
- Nico, ez... – szólalok meg ismét, de most puha ajkai akadályoznak meg abban, hogy mondjak is valami értelmeset. Kicsit bátortalan, és látszik, hogy elõször, vagy nem sûrûn csókolózik, de ez egyáltalán nem számít.

Mikor levegõ hiány miatt ismét elválunk, édes buksiját a nyakamba fúrja, de úgy, hogy lehelete, majd szavai a fülemet csiklandozzák. Picit kiráz a jólesõ hideg, pláne, mikor megértem, mit suttog.

- Reggel el kell mennem... de ma éjjel szeretnék veled lenni. Még sosem voltam... senkivel, de veled most tényleg szeretnék – susogja. Istenem… Szívemet elárasztja a boldogság, de a szomorúság is, hogy reggel el kell válnunk. De ezzel most nem szabad foglalkozni!

- Köszönöm, hogy én lehetek az elsõ – suttogom a fülébe. Kezeimet összekulcsolom a feneke alatt, és fölállok. Nagyon könnyû, így nem okoz nagy nehézséget a vivése, de Nico picit félõs tekintettel úgy kulcsolódik rám szorosan, mint kismajom az anyjára. Olyan édes!

Szépen, óvatosan fölviszem az emeletre, és balra fordulva bemegyek a szobámba. A magunk mögött becsukott ajtót a biztonság kedvéért bezárom kulccsal, hogy senki ne tudjon bejönni és zavarni.

Pillekönnyû testét leteszem a zöld-piros-arany csíkos takarómra, és picit eltávolodok tõle. Már kapna utánam, de lefogom a kezeit, mert most gyönyörködni szeretnék benne egy kicsit.

- Gyönyörû vagy – mondom neki õszintén, amit teljesen elpirulva fogad. Istenem, de édes! Megveszek érte!

Gyorsan lehunyom a szemem, hogy kicsit lenyugodjak, és ne támadjam le egybõl, de mikor kis kezecskéivel a pizsomám ingjét kezdi el kigombolni, közben meg-megérinti hasfalamat, minden önuralmam csõdöt mond, és nem törõdve a gombokkal, gyorsan letépem magamról a zavaró fölsõt. Fölmászok én is az ágyamra, és egyik lábamat átvetem Nico testén. Piros ruhájára és arany gombjaira már jobban vigyázok a sajátomnál, de megpróbálom a lehetõ leggyorsabban kiszabadítani a Mikulás ruhájából. A segítségével pillanatok alatt sikerül is, és mikor meglátom hófehér bõrét, percekig csak falom a látványát. Törékeny teste mint az alabástrom, olyan fehér és selymes. Gyönyörû. Meseszép. Eszméletlenül elbûvölõ.

- Szeretlek – suttogom a fülébe, mire megremeg. Mikor meg beleharapok a fülébe, szabályosan rázkódik karjaim közt. Kicsit ijedten fölkapom a fejem, hogy ránézzek, és mikor látom a könnyeket a szemei sarkában, mintha megállna a szívem. Valami… Valami rosszat tettem?!

Nico:

Peter:

Nem kellett volna kimondanom. Ez teljesen egyértelmûvé válik számomra, mikor Nico sírásban tör ki, és elfordul tõlem. Ez még sosem történt meg velem, hogy valaki így reagáljon a szerelmi vallomásomra, de az nem is történt meg olyan sokszor, hogy legyen összehasonlítási alapom. A szívem teljesen összeszorul, a látványra is és magára a tényre is, hogy sír a vallomásom után. Ennek nem így kellett volna történnie. De mit ronthattam el?!

- Nico, mi a baj? – kérdezem aggodalmasan. Gyengéden végigsimítok az oldalán, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de semmi javulás.
- Én... én... – De, van javulás, mert most végre meg is szólal, de ennél tovább nem jut, helyette inkább eltol magától, hogy távol legyek tõle, és felül. Elmondhatatlanul rosszul esik, szívem mintha ripityára törne. Már állnék föl, hogy még távolabb kerüljek tõle, de nem hagyja, mert visszaránt, és az ölembe mászik. Nem nagyon értem, hogy most akkor mi is van, így inkább próbálom elnyomni a remény pislákoló lángját, fõleg, mert bár ölel, még mindig sír.

Picit elhúzódik tõlem, de csak azért, hogy levegye a nyakában lógó fényes, öv szerû valamit. Mikro hallom a kikapcsolódás hangját, Nico még jobban el kezd bõgni. Most akkor mi van?!

Percekig csak hallgatunk én meg már teljesen kétségbe vagyok esve. Mi történhetett? Nem szerelmes belém? Vagy a Mikulások kódexe nem engedi ezt a kapcsolatot, vagy mi?

- Én.. én is szeretlek – suttogja. Hatalmas megkönnyebbülés árasztja el testemet, de még mindig nem tudom, mi a baja. De legalább annyit meg tudok tenni, hogy lesimogassam arcáról a könnyeket. Legszívesebben lecsókolnám, de ez most nem az a pillanat.

- Akkor mi ekkora nagy baj? – kérdezem apró, letörölhetetlen mosollyal, ami azóta a szám sarkán csücsül, amióta õ is bevallotta, hogy szeret.

- Nekünk, mikulásoknak van egy átkunk – kezd bele remegõ, halk hangon. Átok? - Nem annyira átok, csak ha nincs hová menned. – suttogja a nyakamba fúrva arcát. - Ha viszonozzák a szerelmünket, emberré változunk, és nem lehetünk tovább Mikulások. – Nem lehet többé Mikulás?! - Nem olyan nagy baj – nyugtat meg, pedig hát neki kéne megnyugodnia. - Csak nekem... nekem senkim sincs, csak az öreg. És ha megjelenik a krampusz, hogy el kell mennem, hogy... hogy visszaváltoztasson... akkor engem... akkor én... – kezd el megint könnyezni. - Laknom sem lesz hol, akármennyire szeretlek. Éhen fogok halni... teljesen reménytelen minden, akármennyire szeretlek! – zokog, és jó erõsen belém kapaszkodik. Teljesen ledöbbenve simogatom édes buksiját, és próbálom értelmezni, amiket most mondott.

- Ha jól értettem, akkor te azért hoztad rám a szívbajt, mert azt hiszed, hogy éhen fogsz halni, és nem lesz sehol sem laknod, mert egymásba szerettünk – foglalom össze az elmúlt percek történéseit.

- Ühüm – bólogat, még mindig teljesen belém kapaszkodva. Hitetlenkedve nevetek föl, mire mérgesen rám kapja a tekintetét. – Te drága, ez volt az a hihetetlen nagy probléma, ami miatt elkezdtél sírni? Istenem – rázom meg a fejemet még mindig mosolyogva. Összehúzott szemöldökkel néz rám, szemei szinte villámlanak, épp ezért folytatom. – Nyugodj meg, a belvárosban van egy lakásunk, ahol iskola idõszakban, hétköznap lakom. Tudom, hogy még csak ma találkoztunk, de én tényleg beléd szerettem, és ha szeretnél, élhetnél velem. Vagy ha az neked túl korai lenne, akkor az is lehet, hogy a környéken keresünk neked valami munkát, és itt laknál a szüleimmel. Anya úgyis mindig azon sopánkodik, hogy hiányzik neki még egy fiú, akirõl gondoskodhat… A szobám is és a lakás is csak rád várna. Csak kérned kell, és teljesítek neked bármit, amit csak szeretnél – mondom. Teljesen beleélem magam az együttélés gondolatába, de sajnos ez nem csak rajtam múlik – hanem rajta is. És fogalmam sincs, hogy fog reagálni az ajánlatomra, fõleg, hogy egy ideje már csak meredten bámul engem, de szólni egy szót sem szól.

Már megint elrontottam volna valamit?!

Nico:

Peter:

- Peter... – suttogja a nevemet. Mosolyogva, de eléggé félõsen várom a válaszát, ami… nem mondhatnám, hogy nem késik, mert késik. Bár ha azt, hogy a nyakamba ugrik, és a nyakamba csókol, válasznak lehet venni, akkor egyáltalán nem aggódok emiatt többet. Mert ugye válasz helyett érzékien hozzáérinti puha ajkait a nyakamhoz. Törékeny testét magamhoz szorítom, bódító illatát magamba szívom.
- Szeretném... szeretlek – adja meg nekem a világot jelentõ választ. Érzelmeimtõl vezérelve, pillanatok alatt leteperem az ágyra. Istenem, ez most tényleg igaz? Nem álmodom?

- Olyan hihetetlen ez az egész – motyogom szinte csak magamnak, majd próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Egyre közelebb, és közelebb hajolok Nicohoz, aki tenyereivel közre fogja arcomat. Kínzóan lassan közelítek ajkai felé, Nico szemeibe nézve, hogy ha akar, akkor most utasítson el, mert több elutasítást nem fogadok el, de semmi, egy csepp elutasítást sem látok a szemeiben. Sõt! Hívogatóan az ajkamat bámulja, és csábítóan megnyalja ajkát. Istenem, õ egy csoda!

Óvatosan, mintha egy törékeny porcelán lenne, hajolok ajkaira, de mikor hajamba túrva húz közelebb magához, megtörni látszik az illúzióm. De egyáltalán nem zavar. Fõleg, mikor testével teljesen hozzám simul, lábait összekulcsolja derekamon. Inkább lelkesen vetem bele magam szája minden egyes szegletének feltérképezésébe. Õ is igazán buzgó tanulónak bizonyul; vadul viszonozza csókom. Szíve hevesen dobog mellkasában, az enyémmel szinkronban. Kezeivel és lábaival is teljesen átölel, már-már úgy érzem, kiszorítja belõlem a szuszt is, de nem zavar. Mikor megfulladok, lehet, hogy zavarni fog, de most egyáltalán nem, sõt, örülök neki. Még jobban akarom érezni! Annyira szeretem, hogy szinte szétfeszít ez az érzés. Vagy az a vágy, ami szétfeszít? Valószínû mindkettõ, mert nem csak a szívemben érzem, de nem is csak a férfiasságomban, szóval mindkettõ.

Fedetlen mellkasán végigsimítok, és direkt a mellbimbóján is. Belenyög a csókba, amitõl elszakadok tõle, és mosolyogva ránézek. Teljesen, totálisan zavarban van, amitõl még ennivalóbb. Vajon milyen ízû lehet? Hát, ha így folytatjuk, mindjárt megtudom, hogy melyik süteményre hasonlít leginkább.
- Nem akartam ám ilyen hangosan... – néz rám kerek szemekkel. A nyögésre értette? Ööö… Õ tényleg teljesen ártatlan! Istenem, nem csoda, hogy cukros bácsinak érzem magam mellette. Végül is, kis sütivel tartottam én itthon…

- Semmi baj – mosolygok rá, és ismét édes ajkait venném célba, de megint elfordítja a fejét. Már megint mi jutott eszébe? Remélem, nem az, hogy van egy kutyusa, akinek nem tud otthont adni, mert nincsen nekünk kutyaházunk. Nem vagyok ám én ilyen. Ez az énem csak olyankor jön elõ, mikor fáradt vagyok, és frusztrált. Próbálom nem kimutatni sem a fáradtságomat, sem az ingerültségemet, mert nem akarom, hogy már elsõ nap a legrosszabb formámat lássa. Elég idõ lesz elviselnie ezt az énemet is, nem kell már most.
- Mi történt? – kérdezem kedvesen. Nem akarom, hogy a fáradtságom miatt kiakadjon tõlem. Nem ilyen vagyok. Egyáltalán nem.

- Szeretlek, Peter – vallja be csillogó szemekkel, és vörös arccal. Istenem, de édes! Fáradtságomat mintha elfújták volna, a szerelmem kiûzte belõlem. - Jobban szeretlek, mint akármit eddig az életemben és szeretném, ha... ha... – dadogja elcsukló hangon. - Szóval... még közelebb szeretnélek érezni... magamban – nyögi ki zavarban. Kerüli a tekintetemet, arcán tojást lehetne sütni, annyira forró. Istenem, hát de tündéri! És én leszek neki az elsõ!

- Én is szeretlek. Ígérem, vigyázni fogok rád! – suttogom a szájába. Aprót megnyalintom, de mikor megnyitja nekem száját, nem mélyítem el a csókot, hanem egy harapás után tovább is állok. Nyakacskáját harapdálom, mely olyan, mint egy frissen sült mézecskalács – puha, finom és illatozó. Szeretem a mézeskalácsot! És õt is.

A fáradtság újult erõvel tör rám, szinte teljesen maga alá teper. Nem bírom tartani magam, Nicora omlok, mint kártyavár, amit elfúj egy kósza szellõ. Még mondanék valamit, hogy „bocsánat”, vagy hasonló, de szemeim leragadnak, és egyik testrészem sem akarja azt csinálni, amit akarok.

Valami böködést érzek meg, de annyira fáradt vagyok, hogy semmihez sincs erõm, egyszerûen kiájulok. Még érzékelek valami hangoskodást, aztán semmi.

---*---*---*---

Reggel arra ébredek, hogy anyukám aggodalmas arccal felém hajol. Kicsit szétcsúszott a kép, de pár perc pislogás után élesbe jön a kép. Mi történt? Arra emlékszem, hogy énekeltünk, majd följöttem, és… mi történt? Ja, persze, Nico! Elaludtam, basszus!

- Magához tért! – kiáltja anya fülsüketítõ hangon. Válaszként egy robajt hallok meg, a szobám felé haladni, aki ki más is lenne, mint a drága öcsikém, Chris.

- Mi történt? – nyögöm ki magamból. Mi az, hogy „magához tért”?

- Elájultál az áruházban! Még szerencse, hogy Chris annyira akart már sütit sütni, hogy utánad sietett, hogy haza ráncigáljon, mert tudta, hogy leragadnál a díszek elõtt – darálja anya teljesen kétségbeesve. De… Mi van?!

- Anya! De hát tegnap nem is voltam az áruházban! Karácsonykor nincsenek nyitva a boltok! – mondom, mire anya zokogásban tör ki. Mivel tudom, hogy tõle normális választ már nem kaphatok, öcsire nézek.

- Egy hét múlva lesz karácsony – jelenti ki, nekem meg leesik az állam, és megszédülök. De hát… Nico!

Nico:

Peter:

Teljesen kétségbe vagyok esve. Hiszen… Én teljesen biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam! Nico nem lehetett csak álom! De akkor… Miért még csak lesz karácsony? Én ezt egyáltalán nem értem. Próbálom elfelejteni az „álmomat”, de nem megy. Minden annyira élethû volt. Már amennyire egy olyan dolog, hogy beleszerettem a Mikulás egyik kis Mikulásába lehetséges… De akkor is! Én szerelmes vagyok. Még ha csak egy álomképbe, akkor is.
Egész nap csak vegetálok, az ágyamban fekve, és õrültebbnél õrültebb ötleteken agyalok, hogy mégis mi történhetett. Mert hogy nem álmodtam, az biztos, bárhogy akarnak engem meggyõzni errõl a többiek. Hisz Nicot nem álmodhattam. Ugye?!
- Peter, menj ki az öcséddel, sétálni egyet! – utasít anya. Nagy nehezen, morgolódások közepette föltápászkodok az ágyból, és kitámolygok a fürdõszobába. Belenézve a tükörbe teljesen elszörnyülködök, hisz ez nem én vagyok!
Persze, három napja már, hogy nem vagyok hajlandó kikelni az ágyból. A szerelmi bánat csodákra képes… Fõleg a kinézettel. Táskás, vörös szemek, háromnapos borosta, összekuszálódott haj. De nem érdekel. Kinek pucoljam ki magam, ha egyszer Nico nincs itt?!
De azért így mégsem mehetek emberek közé. Még akkor sem, ha ez tükrözi leginkább a lelkiállapotomat. Istenem, már három napja! Három napja nem tudom, hogy mégis mi történt azon az estén.
- Pe~te~r! – kiabálja be a fürdõszobába öcsi. Gyorsan összeszedem magam, és fölöltözködöm. Mert ugye azóta a nap óta csak egy pizsomaalsó van rajtam. Mert a pizsoma felsõm szét van szaggatva. Ez is egy jel, de még anyáék sem hiszik el. És kezdem én is úgy gondolni, hogy minden csak álom volt.

---*---*---*---

- Hallgassátok, milyen szépen énekel! - kiáltja Chris a körülöttünk álló, hangosan beszélgetõ embereknek. Én is fölfigyelek a gyönyörû, csilingelõ hangra, ami karácsonyi dalokat énekel. Ismerõs hangja van, de nem azért kapom rá a tekintetemet, hanem mert érdekel, hogy ki énekelhet ilyen szépen.
Egy koldus fiú didereg egy vékony kis õszi kabátkában, a parkban levõ egyik padon. Elõtte egy dobozka, amibe az emberek pénzeket dobálnak, de nem az vonzza magára a figyelmem. Bár koszos az arca, de meg mernék esküdni, hogy ism… Nico?!
- Nico...? – teszem fel hangosan a kérdést. Igen, õ az! De…
- Ki az a Nico? – kérdezi értetlenkedve, mégis szomorú szemekkel. Azok a könnyes, õzike szemek… Õ az! Teljesen biztos vagyok benne!
- Te! – válaszolom határozottan, mire megrezzen, és lehajtott fejjel összehúzza magát.
- Uram, biztosan összekever valakivel – motyogja. Lehet, hogy nem ismer fel? Lehet, hogy õ is úgy gondolja, hogy csak egy álom volt? Vagy... Csak álmodtam? És én hiszem azt, hogy ismerem õt?
De nem! Nem. A szemeit. Azokat a gyönyörû, ártatlan, csillogó, könnyes õzike szemeit bárhol fölismerem! És a csillogó – bár most koszos, piszkos és ragacsos – arany haját is! És kecses testét is!
- Nem, nem keverlek össze senkivel. Te vagy az, Nico. Biztos vagyok benne! – állítom teljes határozottsággal. Nico hevesen megrázza a fejét, és felpattan.
- Nem! – kiáltja, és elszalad. Kis vacillálás után otthagyom Christ, a lelkére kötve, hogy el ne mozduljon, és Nico után rohanok.
- Nico! – kiáltom, de még gyorsabban fut. Jó futó vagyok, de nem olyan nagyon, így tudom, hogy nem fogom elérni, szóval egy cselhez folyamodok. Összegörnyedek, és lihegve kiáltom, hogy „Nico, segíts!”. Szerencsére bejön a tervem, és Nico visszafordul. Mikor meglátja, hogy össze vagyok görnyedve, és elég rosszul nézek ki, visszasiet hozzám.
- Jól va… van, uram? – kérdezi. Bár rá lehetne fogni a lihegésére a nyelvbotlást, de biztos vagyok benne, hogy tegezni akart.
- Megvagy! – kiáltok föl, és megragadom a karját. Próbál kiszabadulni a szorításomból, mikor rájön, hogy megfogtam, de elég erõsen tartom, nem tud megszökni. – És most szépen visszamegyünk Chrissért, aztán haza és szépen elcsicserged, mégis miért gondolod azt, hogy nem ismerlek föl. Már hogy ne ismernélek föl, ha egyszer szeretlek?! – kérdezem enyhén kiakadva. Szeretem. De az nem azt jelenti, hogy örülök, hogy madárnak néz.

Nico:

Peter:

- Könyörgök, engedjen el – könyörög nekem sírós szemekkel. Istenem, miért viselkedik így? Valaki megfenyegette? Vagy nem szeret? Istenem, nem tudom! Csak egyet tudok biztosan. Õ Nico.

- Tudom, hogy te vagy az – suttogom teljes bizonyossággal hangomban.
- Kérlek... ne csináld – súgja, mintha kihallgathatnának. Persze, egy lélek sincs itt, de lehet, hogy mondjuk a Mikulás hallgatózik. Tényleg! Lehet, hogy a Mikulás csinálta ezt?! De neki kedvesnek és aranyosnak kellene lennie, nem?! Annyi megválaszolatlan kérdés… Válasz meg semennyi.
- Nem érdekel semmi – jelentem ki, és hogy ne szökjön meg (no meg, hogy minél közelebb legyen hozzám), a karjaim közé kapom, és úgy viszem vissza. - Velem jössz, és kész. Nem hagylak itt, tudom, hogy te vagy az, csak azt nem, hogy te ezt miért tagadod – förmedek rá, de nem gorombán. Nem tudok vele bunkón viselkedni. Bármennyire rossz érzés, hogy így viselkedik velem, mégsem tudok rá mérges lenni, hiszen itt van velem, a karjaim közt. Szorosan belém kapaszkodik, és úgy fúrja fejét bele a vállamba, mint három nappal ezelõtt, mikor elkezdett sírni. Remélem, most azért azt nem fogja tenni…

Kis idõ múlva vissza is érünk. Chris szófogadóan nem mozdult el onnan, épp csak Nico összegyûjtött pénzét kezdte el számolgatni. Hát, neki is kell valami szórakozás…
- Chris, hozd a dobozt, kérlek – utasítom. Kicsit kikerekedett, ámuló szemekkel nézi Nicot, de nem érdekel. Õ is jön velünk. Vagyis hát nem kifejezetten jön, mert viszem, de na!

- Hová viszed a fiút? – érdeklõdik öcsike.
- Haza. Nem maradhat itt, hideg van – mosolygok le Chrisre. Nem tudok nem mosolyogni. Hiszen három sanyarú nap után végre itt van velem. - Ismered? Anyuék mit fognak szólni? – kérdezgeti öcsike. Anyáék mit fognak szólni? Hát, én biztos vagyok benne, hogy örülni fognak neki!
- Peter… koszos vagyok – suttogja. Háhá! A nevemen szólított! Istenem, hát tényleg õ Nico!

- Tudtam... – mosolygom, és édes buksijára egy puszit nyomok, de elrántja a fejét.
- Hagyja abba, kérem, piszkos vagyok – motyogja, és bár elhúzódik tõlem, a kabátomat nem engedi el. Biztos nagyon fázhat szegényke…

Az utat csendesen tesszük meg a házunkig. Még Chris sem beszél, pedig általában le sem lehet õt lõni. De most elvan csendesen.
- Nem teheted ezt – rázza meg a fejét Nico, nyomatékosítva szavait. Édes… Én ne tehetném meg? De mit is?
- Nem vihetlek meleg, biztonságos helyre és adhatok enni? – kérdezem mosolyogva. Nico még jobban összekuporodik karjaim között, és zokogni kezd. Istenem, már megint megríkattam azt, akit a világon a legjobban szeretek! Mégis mit csinálok én rosszul?!
- A szüleid haragudni fognak – suttogja. Ahha… Persze. De valószínû, örököltem valakitõl a segítõkészségemet, nem?

- Nyugi, tudom, mit csinálok! – mondom neki, mikor Chirs kinyitja az ajtót. Beviszem a házba, mint a menyasszonyokat szokás. Anya egybõl itt terem, és kerek szemekkel néz érdekes kompániánkra.

- Anya, õ itt Nico, egy barátom. Szegénykének nincsenek szülei, és most még a lakásából is kidobták. Itt maradhatna karácsonyra? – kérdezem kicsit elferdítve az igazságot. Anyának egybõl részvéttel telik meg a tekintete, és bólogat.

- Hát persze! Kicsikém, sajnállak – simogatja meg Nico arcát. Tudtam, hogy egybõl meg fogja kedvelni! – No, de már biztos nagyon fázol! Peter fölvisz a fürdõszobába, és megmosakodhatsz jó meleg vízben, rendben? – kérdezi anya. Mivel Nico ismételten a vállamba sírást választja válaszolás helyett, és felelek anyának:

- Fölviszem. Tudnál nekem adni valamilyen ruhát? Szerintem az enyémek túl nagyok lennének rá – kérem anyát, miközben fölsétálok a lépcsõn.

- Persze – válaszolja, és el is tûnik a láthatáron. Mivel úgy tûnik, Nico most elég jól elvan a kabátom eláztatásával, ezért inkább nem is zavarom fölösleges szavakkal. Beviszem a fürdõszobába, és a szennyestartóra leültetem. Kicsit nehezen sikerül a levetkõzés és levetkõztetés, mert Nico minden áron magán akarja tartani a ruháit, de ügyes vagyok, így sikerül. Hajacskáját simogatva, megnyitom a csapot, és jó melegre állítom, ami még nem égetné átfagyott testét. Könnyû testét simán fölkapom, és beleteszem a kádba. Fülig pirulva nézek végig rajta – ismét teljesen elvarázsol.

- Ma… maradj – kérlel, mikor ellépnék mellõle. Maradnék én, de keresnem kell törülközõt.

- Egy pillanat múlva jövök! Keresek neked egy jó meleg törölközõt! – mondom, és kisietek a fürdõbõl. Gyorsan beszáguldok a szobámba, és egy sötétkék törölközõt elõkapva a szekrényembõl, sietek is vissza az én kis Bambimhoz.

- Nico, itt is va… - megyek be a fürdõbe, amit teljesen üresen találok. Sehol Nico, csak a koszos ruhái. Istenem, már megint hova tûnt?! Nem akarom megint elveszíteni!

Nico:

Peter:

Teljesen kétségbeesek, mert nem látom, és azt hiszem, már megint eltûnt, de aztán meghallok valamit, a sarokban álló zuhanykabin felõl.

- Hallo... – szólal meg valaki bátortalanul. Persze, ki más lehetne, mint Nico? Testem teljesen elzsibbad, akkora megkönnyebbülés áraszt el. Istenem, ne ijesztgess már, édesem! - Peter, kérlek, ha ott vagy, engedj ki! – kiabál kétségbeesve a kicsikém. Gyorsan odasietek a zuhanyhoz, és kinyitom az ajtóját. Nico egybõl kimenekül a kabinból, mintha kergetnék. - Gonosz szerkezet – fújtat az én édes õzikém, mint egy ijedt cicus. Az én õz-cicusom.
- Mit csinálsz a zuhanykabinban? – kérdezem felvont szemöldökkel. Ez igazán érdekelne, már így, megkönnyebbülve, hogy mégis mi vette rá arra, hogy a szívrohamot hozza rám a fürdõszoba felfedezésével. Legjobb tudomásom szerint a fürdõkádban hagytam a drágát.
- Megláttam, villant és... belenéztem, de bezártam - motyogja rámpislogva. Istenem, de tündéri! Meg kell zabálni… De mivel megenni azért nem akarom, csak megölelgetem, nem törõdve azzal, hogy vizes, és kicsit még koszos is. Te jó ég, hogy én hogy szeretem…

- Még nem vagyok tiszta – suttogja. Nem érdekel. Az viszont eléggé, hogy tényleg csak képzelem, hogy õ Nico?
- Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezem a fülébe susogva. Most kivételesen nem kezd el sírni, épp csak a karomat szorítja meg annyira, hogy szinte elszorítja a vérkeringésemet.

- Ne kérdezz... kérlek, Peter... – könyörög sírósan. Nehéz nem kérdezni, de… legalább kiderült, hogy nem képzelõdök. Õ az én Nicom. Csak éppen valaki megfenyegette, vagy mit tudom én, mit csinált vele.
- Rendben – sóhajtok föl kicsit lemondóan. Közben már látom, hogy Nico kicsit eléggé remeg, annyira fázik, úgyhogy visszateszem a kádba, a jó meleg vízbe. Én addig a kád mellett levõ szennyes tartóra ülök le, és csak figyelem, ahogy pancsol. Vékony testén végigfolynak a vízcseppek. Szívesen lennék vízcsepp. Akkor legalább én is végig szánkázhatnék édes testén, és olyan helyekre is eljuthatnék, ahová máskülönben nem. Nicot kicsit zavarhatja, hogy ennyire figyelem, az arcán végigfutó pírból ítélve. Gyönyörû. Annyira hihetetlenül gyönyörû. Szeretem.
- Szeretsz? – kérdezem halkan, szinte csak magamtól. Örömömre viszont választ is kapok:
- Mindennél jobban – feleli. Szívem szinte megvadulva dobog mellkasomban. Boldog mosollyal arcomon, áttelepszek mellé, a fürdõkád szélére. - Épp ezért... ne kérdezz, kérlek – könyörög. Nem értem õt. Ha szeret, akkor miért ne kérdezzek semmit?
- Nem értelek – sóhajtok föl hangosan. Tényleg nem értem! De… Megteszek érte bármit, szóval nem fogok kérdezõsködni.
- Csak ígérd meg, hogy velem alszol ma... – kér határozottan. Elmosolyodva simogatom meg az arcát, és bólintok. Hatalmas megkönnyebbülés árasztja el édes, kicsit még piszkos arcát. Kicsit fölnevetek édes ábrázatán, és átveszem a kezébõl a zuhanyrózsát.

- Csukd be a szemed, és ne vegyél levegõt! – utasítom. Nico kérdezés nélkül megteszi, amit kérek, és olyan édes! Szemecskéit összeszorítja, és a nagy nem-levegõvétel közben orrocskáját fölhúzza, ajkait pedig összepréseli. Istenem, olyan édes!

Óvatosan az arcára irányítom a vízsugarat, és a hajából is, és az arcáról is lemosom a koszt. Mikor tisztának ítélem az arcocskáját, egy apró puszit nyomok ajkaira. A meglepettségtõl óriási, õzike szemeivel fölpislog rám, amitõl elvesztem a fejemet, és szenvedélyesen ajkaira marok. Még a zuhanyrózsát is elengedem, hogy hátát simogathassam, és hajába túrhassak, de nem volt valami jó ötlet, mert teljesen elázok.

- Vizes lettél! – szakad el tõlem az édesem. Kicsit eltávolodok tõle, és megbabonázott tekintetétõl követve levetem nedves ruháimat, majd belépek mellé a fürdõkádba. Meztelen testünk teljesen összesimul. Mindkettõnk belerázkódik az érzésbe, és halkan felsóhajtunk. Istenem. Szeretem. Annyira hihetetlenül szeretem.

- Szeretlek – suttogom a fülébe, majd bele is nyalok. Kuncogva rándul össze, majd leül a fürdõkád aljára. Én is követem példáját, de úgy ülök le, hogy mellkasommal hátának simulhassak. Ismét kezembe veszem a zuhanyrózsát, és kezemmel finom mozdulatokkal haját és fejbõrét kezdem el simogatni. Mögöttem találok egy hajsampont, amibõl egy kicsit a kezembe nyomok, majd a hajába dörzsölöm. Vigyázva, hogy a hab ne menjen a szemébe, kimosom a hajából a sampont.

Picit még pancsolunk, és simogatjuk egymást a kádban, majd mikor már Nico bõre kezd dehidratálódni, elzárom a vizet, és kiszállunk a kádból.

Óvatos mozdulatokkal megtörlöm, és miután én is megtörölközöm, fölkapom az ölembe, és menyasszony módja a szobámba viszem. Mivel közben gonosz módon a törölközõt le akarja szedni rólam, visszavágásként leteszem az ágyamra, és dögönyözni kezdem. Mint egy sodrófát, úgy kezdem el meghempergetni az ágyon. Nico visítozva, és édesen kacagva küzd ellenem, de nincs kegyelem!

- Seh… sehgít… ség! – nyögi ki magából a nagy nevetés közepette. Picit még megcsikizem, de aztán kifulladva dõlök rá, és ölelem át.

- Szeretlek – mondom neki, a szeme közé nézve. Teljesen elpirul, de hosszú szempilláit rezegtetve kibök egy „én is”-t.

Olyan boldog vagyok!

Nico:

Peter:

- Peter... – szólal meg picit pihegve Nico.

- Hm? - kérdezek vissza, hogy ösztökéljem a további beszédre. Mosolyogva ránézek, és úgy várom, mit akar mondani. Bátortalanul végig simít édesem a karomon, és felém fordulva egész az alhasamig lesimít. A levegõm bent akad, és elkerekedett szemekkel pislogok Nicora. Ez most… Komolyan azt akarja jelenteni, amire gondolok?

- Nico... – nézek mélyen a szemébe, de õ elfordítja a pillantását, és kezecskéjét besiklatja a törölközõ alá. Kezecskéjével egybõl megragadja a férfiasságomat, amitõl felnyögök. Azt hiszem… Semmi ellenvetésem ez ellen, így hanyatt fekszem. Kicsim felbátorodva fölül, és miközben szenvedélyesen megcsókol, lassan masszírozni kezd. Istenem…! Ahogy nyelvével körül kíváncsiskodik a számban, puha kezecskéjét lágyan jártatja férfiasságomon… Biztos, hogy szûz?

Igen, biztos. De talán épp ez benne a legszebb. Szeretem õt. Mindennél jobban. Ha akarná, a csillagokat is lehoznám érte!

De most õ kényeztet. És ettõl nem csak a férfiasságomat, de a mellkasomat is elönti a forróság.

- Nico... – suttogom, és félig lehunyt szempilláim közül ránézek. Én is kényeztetni akarom õt. Megérdemli. Õ mindent, de mindent megérdemel.
- Csak élvezd.... kérlek! Engedd, hogy én is adjak valamit neked – mosolyogja. Istenem, hogy lehet valaki ennyire gyönyörû?! És ennyire ártatlan, miközben a férfiasságomat kényezteti egyre gyorsabban?! Áh! Igen!

Fejemet extázisban hátrahajtom, és csak lihegni tudok. Nico… Nico… Nico… Én édes kicsikém! Áh…

Ajkaim kiszáradtak, ezért megnyalom õket, de tudok egy jobb módot, így Nicot magamra rántom, és egy mohó csókra. Szinte kiszívom belõle a levegõt, nyelvemmel ki-be hatolok a szájába, mintha a nyelveink szeretkeznének. Édes szájacskájába nem tudok betelni, de mivel közben is mozgatja kezét, a hamar kifulladok a levegõ hiánytól, ezért el kell válnunk.

Ah…! Én… Mindjárt… Mindjárt elélvezek! Ah!

Mikor forró magom kilövell, úgy érzem magam, mintha szállnék. Percekig csak pihegni vagyok képes, még a szememet is nehéz kinyitnom. Valami hihetetlenül fantasztikus volt.

- Sosem láttam nálad… helyesebb fiút – bókol nekem. Résnyire nyitom szemeimet, és egybõl szembe találom magam édesen vörös arcocskájával, és csillogó szemeivel. Annyira beszédesek ezek a gyönyörû, érzelem-dús õzike szemek! Istenem, mennyi érzés kavarog bennük…! Szerelem, csodálat, vágy… Gyönyörû! És az enyém.

- Hihetetlen voltál – dicsérem meg. – Szeretlek – mondom ismét, és Nico arca még vörösebb árnyalatot vesz föl.

Piros arcocskáját látva egybõl fölélénkülök, hát még mikor meglátom, ahogy törölközõje majd’ kiszakad az erekciójától. Gyorsan felállok, amitõl törölközõm egybõl le is esik rólam. Nem érdekel, úgysem kell, és amúgy is élvezem, mikor Nico édesem kerek szemecskéivel próbálja befogadni látványomat.

Elé sétálok, és letérdelek elõtte. Kezeimmel magamhoz húzom fejét, és egy lágy csókot lehelek ajkaira. Ujjaimmal beletúrok puha hajacskájába, másik kezemmel végig simítok elõször a hátán, majd mellkasán. Finom libabõr lepi el testét, gyönyörû, rózsaszín mellbimbói megkeményedve meredeznek felém. Nem is állok ellen invitálásuknak, egyik édes kis mellbimbóját egybõl számba is veszem. Nyalogatom, harapdálom, és érzem, hogy ettõl egyre keményebbé válik, sóhajtozásaitól, erotikus hangjától meg én válok egyre keményebbé. Istenem… Megveszek érte!

Picit izeg-mozog az édes, valószínûleg már nagyon kényelmetlen lehet törölközõbe bugyolálva lenni, így megkönyörülök rajta, és kibontom a csomagolásból. Szemeim egybõl édes, már az elõváladéktól fénylõ péniszére esik. Olyan, mint egy finom marcipánrúd. Muszáj megkóstolnom! Picit benedvesítem az ajkaimat, és ellazítva torkomat, a számba engedem. Még sosem csináltam ilyet, remélem, nem lesz rossz neki. De ha azt csinálom, ami nekem is jól esne, akkor biztos jó lesz neki is.

Nyelvem hegyével a makkon körözgetek, és lenyalom édes nektárját. Mrrr, finom. Kicsit kesernyés, de ettõl eltekintve olyan édes, mint õ. Torkomat teljesen ellazítom, és megpróbálkozom azzal, hogy teljesen elnyeljem. Nico, szerelmem furcsa, csuklás szerû hangot hallat, ami félúton van a zokogás, és a nyögés között. Fél szememmel fölsandítok rá, miközben fejemet hímtagján mozgatom, és amit az arcán látok, teljesen elönt tõle a forróság. Annyira erotikus arckifejezése van! Istenem, de gyönyörû! És én hogy imádom…!

- Pe… Peter! – nyögi elfúlón, és elélvez. Édes magja végig folyik nyelõcsövemen, picit furcsa érzés, ezért kicsit köhögnöm kell, de az egészet lenyelem.

Halk szipogást hallok meg, amitõl szívemet összefacsarja valami, de mikor fölnézek, és meglátom, hogy közben mosolyog, szemei meg a boldogságtól csillognak, nagy megkönnyebbülés áraszt el. Istenem, hogy szeretlek, édes kicsikém… - gondolom, mikor édesen rám nevet. Nagyon, de nagyon szeretlek.

Nico:

Peter:

- Nagyon szeretlek – suttogja édes, rekedtes hangon. Mosolyom még melegebbé válik a vallomására. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a fiút! - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek - suttogja, és felhúz magához, és hozzám bújik. Lehelete a nyakamat cirógatja, illata bódítóan hat érzékeimre. Olyan jó érezni õt! Annyira nagyon imádom… Nem tudnék nélküle élni! Hogy eddig tudtam, az csak azért volt, mert nem ismertem eddig. De mindig is csak rá vártam. Õ az én életem értelme.

- Én is szeretlek – suttogom, és ölelésem még szorosabbra veszem.

- Peter... – sóhajtja, és arrébb tol, de legalább mosolyog, szóval nem tettem semmi rosszat, amiért eltolna maga mellõl. - Tudod... – simít végig az arcomon. - Olyan jó veled. De én ma nem szeretnék többet – pislog fel rám boci szemekkel, amire nem lehet nem elmosolyodni. Annyira édes. És nem is haladtam volna tovább, még ha nem is kéri, akkor sem. Túl korai lenne. A múltkor eltûnt, mikor tovább akartunk menni. Most inkább soha nem fekszem le vele, minthogy eltûnjön elõlem az én életem. Puhán megcsókolom, ami telve van a szerelmemmel iránta, és közben selymes bõrét cirógatom. Mellkasomban szívem hevesen dobog, mert bár nyugodt vagyok, hogy velem van, közelsége ezt hozza ki belõlem.

Lassan hátradöntöm az ágyra, közben nem szakítjuk meg a csókot. Mellkasomat simogatja, könnyei potyogni kezdenek. Most nem ijedek meg, mert tudom, hogy szeret, és csak ez a fontos. Lágy csókunkat nem szakítom meg, csak ujjaimmal törlöm le gyémántként ragyogó könnycseppjeit.

Pár perccel késõbb már csak fekszünk, és egymást simogatjuk.

- Borzalmas volt nélküled – sóhajt föl keservesen. Megértem. Nekem is kínzó volt. - Nem a hideg, vagy az éhség, vagy az, hogy nem tudtam pihenni. Csak pusztán a tudat, hogy nem vagy velem – vallja be, de kerüli pillantásomat. Pedig annyira szeretnék belenézni azokba a gyönyörû, õzikeszemeibe. - Tudod, ha nem vagy velem, olyan rossz. Üresnek érzem magam, olyan furcsa a mellkasomban. - csókolja meg a mellkasom, majd picit fölemelkedik, és megtámaszkodik mellettem. Végre szemeimbe pillant, amiben elmerülhetek.

- Örökre szeretnék veled maradni – suttogja édesen. - Akármit feladok érted, amit csak fel kell, és bármit megteszek, csak hadd maradjak veled, kérlek – néz a szemembe, és végigsimít arcomon. Nem kell semmit sem tennie érte. Elég, ha tényleg csak velem van, és velem marad örökre. - Tudom, hogy csak pár napja ismerlek, de tudom azt is, hogy nem akarok nélküled még egy percet sem eltölteni. Én... én akármit megtanulok! Ha azt kéred, el is végzem a ti iskoláitokat, vagy bármit. Csak maradj velem, kérlek... Nem akarok visszamenni Lappföldre, csak ha téged is vihetlek. Ott szeretnék lenni, ahol te. Te hogy érzed? – kérdezi. Istenem, hogy én mennyire szeretlek!

- Annyira szeretlek, hogy azt el sem lehet mondani. Bármit megtennék érted, és legszívesebben bezárnálak egy szobába, hogy senki se vehessen el tõlem. Soha nem akarlak elengedni magam mellõl – vallom be szívem legmélyebb, önzõ oldalát. Én tényleg bármit megtennék érte. – Szeretlek. Szeretlek. Annyira nagyon szeretlek – suttogom szemeibe mélyedve, és így, nyitott, egymásba fonódó tekintettel megcsókolom. Nyelvemet lágyan végig futtatom ajkán, bebocsátást kérve, amit meg is kapok. Finoman csókolom meg, és nézni akarom közben gyönyörû szemeit, de mikor nyelveink összeérnek, lehunyja szemét. Annyira gyönyörû. Tényleg nem akarom elengedni magam mellõl, soha, de soha többet. Õ az enyém. Csak az enyém.

Percekig csókolózunk, de nem szenvedélyesen, hanem szerelmesen, lágyan. A levegõhiány miatt válunk el egymástól. Nico szemecskéin már látom, hogy eléggé kifáradt, úgyhogy csak orrommal megpiszézem orrát, és arcát, majd egy jó éjt puszit adok homlokára, és ölelésembe vonom. Fejecskéjét mellkasomra fekteti, miközben haját cirógatom. Így, egymásba fonódva aluszunk el. Még álmomban is ölelem – most nem szakíthatják el tõlem.

---*---*---*---

Reggel én ébredek hamarabb, így figyelhetem édes arcát, álmában. Édesen csücsörít, és orrocskáját picit felhúzza, mintha valamin nagyon koncentrálna. Annyira hihetetlenül édes. Órákig el bírnám nézegetni, de inkább óvatosan kibújok szorításából, és kimegyek a szobából.

- Jó reggelt! – köszöntöm a konyhában sürgõ-forgó anyukámat, majd egy puszit nyomok arcára. Annyira boldog vagyok most!

- Szia – mosolyog rám. – A barátod hogy van? – kérdezi aggódóan.

- Már jobban. Még alszik, de mindjárt keltem, és viszek fel neki reggelit – mondom, és összeszedegetek pár reggelinek való dolgot. Egy tálcára rakom a talált dolgokat, és már indulnék ki a szobából, mikor anya így szól:

- Édesek vagytok együtt. – Totálisan elpirulok, és valami válaszfélét morogva fölsietek a szobámba. Honnan jött rá, hogy együtt vagyunk? Mondjuk… Lehet, hogy este kicsit hangosak voltunk? Vagy egyszerûen látszik rajtam, mennyire imádom én Nico drágámat? Bármelyik is legyen, mindegy. Örülök, hogy elfogad minket anya.

- Ébresztõ, én édes kis szerelmem – suttogom Nico fülecskéjébe, miután az éjjeli szekrényemre lepakolom a tálcát. Picit forgolódik, mint aki nem akar felkelni, de aztán kinyitja csipás szemecskéit. Egy csókkal köszöntöm – õ az én édes Csipkerózsikám. Az életem. A szerelmem.

Nico:

Peter:

- Jó reggelt – mosolyog rám édesen. - Nem keltettelek fel éjszaka, ugye? – érdeklõdik félõsen, de nem értem, miért. Talán beszélne álmában? Vagy alvajáró?
- Ugyan miért keltettél volna? – kérdezem felvont szemöldökkel. Közben a tálcát lerakom a combjaira, mire fölcsillannak szemecskéi. - Nyöszörgök álmomban – vallja be félénken. De édes! - Sokak szerint hangosan – fintorogja. Ajj, hát meg kell zabálni a drágát! Fölfalás helyett azért inkább csak megpuszilom az orrocskáját.
- Egyél inkább – noszogatom. Ahogy a mama mondaná: Olyan kis vékonyka. Ami nem is baj, mert Nico így Nico, de azért egy kevés husi igazán nem árt meg neki… - Megcsináljam neked? Mit kérsz? – érdeklõdöm. Hülyeség, ha azt érzem, hogy legszívesebben mindent megcsinálnék neki, hogy még csak a kisujját se kelljen fölemelnie?
- Megcsinálom én magamnak – mosolyogja. - De elõtte mond, neked mit csináljak? -  kérdezi, nagy szemecskéit rám függesztve, és egy picikét elpirulva. Annyira meseszép…
- Vajas zsömit felvágottal, de megcsinálhatom ám magamnak is – mondom, és kezemet ráteszem meztelen karjára, ami pillanatokon belül tiszta libabõr lesz. Most fázik, vagy én is olyan hatással vagyok rá, mint õ rám? Hát, vagy is-is…
- Nem, nem! Ragaszkodom hozzá – mondja határozottan, a szemembe nézve. - Sõt, ha ettünk, megismertetlek a különleges, karácsonyi italommal – kacsintja édesen vigyorogva. Kicsit vajkrémes ujját bekapja a szájába, és szopogatni kezdi. Képzeletem elkalandozására vérem mind középre áramlik, amin az sem sokat segít, hogy a takaróm nem takar valami sokat meztelen bõrébõl. Nem bírom tartani magam, így a tálcát gyorsan eltüntetem az útból, és én kerülök a helyébe. Nicot ledöntöm az ágyra, amitõl picit felnyekken.
- Peter... – sóhajtja. Rossz õzike volt. Képes volt, és már korán reggel felizgat, de úgy, hogy még csak nem is tud róla!
- Ne csinálj ilyet legközelebb, csak ha komolyan fel akarsz izgatni – súgom a fölébe, és édes, hamvas bõrét kezdem el csókolgatni. Kényeztetésem nyomán sóhajtozni kezd, és kezecskéivel hátamat karmolássza. Fájdalmat nem okoz, inkább még jobban beindít, ahogy érzem a bõrömbe mélyedõ körmeit. Nyakáról áttérek ágaskodó mellbimbójára, ami már ennyitõl tiszta kemény. Nyalogatom, szopogatom, amitõl az én édes szerelmem már csak nyöszörögni tud. Úgy imádom, hogy ennyire érzékeny, és ilyen hatással vagyok rá!

Kopp-kopp – hallatszik az ajtó felõl, majd az én drága öcsikém hangja is behallatszik. Annyira jól tud idõzíteni, de komolyan…

- Peter, meddig akartok még aludni?! Havazik, gyertek le! Anyuékkal nemsokára menni fogunk vásárolni, addigra jó lenne tudni, mit akartok majd ebédelni meg vacsorázni – kiabálja teljesen felháborodva, hogy mi még hogy-hogy alszunk még. Nicoval egymásra pillantunk, majd egyszerre felnevetünk. Hát, azt hiszem, ma reggel már nem fogunk elmerülni egymásban. Akarom mondani… Én nem fogom elmerülni benne. De talán nem is olyan nagy baj.
 - Megyünk már – kiáltom ki Chrisnak. - Reggelizünk és lemegyünk.
- Ha kész vagytok, gyertek le, siessetek! – teszi hozzá, majd már csak a trappolását lehet hallani. Hát igen… Ez az én öcsikém!
- Bocsi – nézek rá bocsánatkérõn, és végigsimítok édes arcán. Nico csak visszamosolyog, és belepuszil a tenyerembe.
- Semmi baj, ez valami jel lehetett. Tényleg menjünk le lassan - mosolyog rám. Férfiasságom fájdalmasan megrándul, amiért most sem lehet az enyém teljesen, de próbálok lehiggadni. Nehéz a közelében, de… Csak sikerül.

---*---*---*---

- Na végre – duzzogja Chris. - Azt hittem, beragadtatok – morogja, és egy jó nagyot harap a reggelijéül szolgáló Nutellás kalácsból.
- Még ettünk – mondom, és leteszem a tálcát az asztalra. Öcsi csak felhorkat, majd folytatja tovább az evést.
- Üdvözletem – szólal meg Nico, és apának kezet nyújt, anyának meg kezet csókol. De édes! - Nico vagyok, Peter barátja – mondja pironkodva. Apa fölkuncog, mire anya egy lesúlytó pillantással jutalmazza, apa pedig gyorsan az újságba temeti az arcát. Höh, hát igen, nálunk is anya viseli a nadrágot.
- Igen, drágám, tudom, hogy a fiam párja vagy – mondja anya mosolyogva. Nicoval versenyt pirulunk – annyira ciki… Persze, örülök, hogy elfogadja, de akkor is! Ezt nem feltétlenül így kellett volna. Apa szintén elvörösödik az újság mögött. Hát, nem vagyok benne biztos, hogy nem reménykedett egy unokában, és abban sem, hogy mennyire áll jól ehhez a dologhoz, de biztos vagyok benne, hogy anya úgyis meg fogja puhítani.
- Anya! Apa! Egyetek már, menni akarok! – utasítja õket Chris. Apa vicceskedve szalutál egyet, anya meg az ujjával megfenyegeti öcsit. Hát, nem mintha az olyan sokat érne… - Ti meg - fordul felénk a tábornok úr – mondjátok már meg, mit akartok vacsizni! – „parancsolja” meg Chris. Ejj-ejj, ez a fiú kezd elkanászodni… Meg kéne büntetni…
- Öcsikém, ugye nem gondolod komolyan, hogy te parancsolsz? – kérdezem kedvesen. Chris csak bólint, mire gonoszkodón fölcsillannak a szemeim. – Akkor ez azt jelenti, hogy valakinek jót tenne egy kis… CSIKI! – kiáltom, és megcsikálom öcsikét, aki kegyelemért könyörögve küzd ellenem, és próbálja kitépni magát a kezembõl. Végül egy picit engedek neki, és kimenekül karmaim közé, Nico háta mögé, aki kis meglepettséggel, de mosolyogva néz minket. Chris belekapaszkodik, és a háta mögül dugdossa ki rám a nyelvét.
- Na, megállj csak! – vigyorgom gonoszan, és megindulok feléjük. Nico nagyokat pislog – gondolom most épp azon gondolkozik, hova a fenébe is került -, Chris meg nagyokat nevet, de mikor odaérek, már nem virgonckodik annyit.
- Wá! Segítsééég! Nico, védj meg! – kiáltja, és teljesen elbújik Nico háta mögött. Ccc… Azt hiszi, így megmenekül? Kis naív… Nico próbálja takargatni Christ, de nekem van egy titkos fegyverem! Megcsókolom az én édes szerelmemet, aki egy ideig ellenáll, de aztán szinte beleomlik karjaimba. Öcsémet teljesen elfelejtem, és átadom magam a csóknak. Lágyan keringõznek nyelveink. Annyira imádom…
Anya kuncogása térít magamhoz, és pirulva elválok Nicotól. Kicsim ijedten körülpillant, majd teljesen elvörösödik, és édes buksiját a mellkasomba fúrja. Annyira hihetetlenül szeretem!
- Készüljetek már! – morgolódja öcsike, mire mindenkibõl kirobban a nevetés. Hogy én hogy szeretem a családomat…

Nico:

- Igen, drágám, tudom, hogy a fiam párja vagy – jelenti ki a mamája, mire olyan vörös leszek, mint egy paradicsom.  Nem is tudok figyelni a többiekre, de aztán az öccse megint felszólal.
- Anya! Apa! Egyetek már, menni akarok! – Milyen vad gyerek... de hihetetlenül aranyos! - Ti meg mondjátok már meg, mit akartok vacsizni! – pirít ránk, mire megszeppenek, de Peter nem, és elkezdi csikizni. A szülei is mosolyognak rajtuk, én is, egészen addig, amíg Chris mögém nem menekül.
- Wá! Segítsééég! Nico, védj meg! – kiabálja, de Peter persze elindul felém. Ahogy figyelem... most iolyan hihetetlenül jól néz ki! Mondjuk mikor nem...?
Persze mikor Peter elém ér, megcsókol. Aminek persze én jobban örülöük, mint akárminek, hiszen olyan jó érezni õt!
De aztán rádöbbenek, hogy mindenki minket néz, és az öccse megint ránk parancsol, mire mindenkibõl elõtör a nevetés.  

***

Mikor elmennek a szülei és az öccse, felsóhajtok, és leülök az egyik székre.
- Nem olyan szörnyû - lép elém mosolyogva.
- Nem, nem is úgy gondoltam - pislogok fel rá. - Nagyon kedves családod van, csak ez a... pörgés kicsit fárasztó - mondom, és átkarolva, közelebb húzom magamhoz.
- Így karácsony táján meg még jobban - mondja, és belecsókol a hajamba. - Mond csak... mit szeretnél ma csinálni?
- Elõször is megcsinálom neked a karácsonyi italt, aztán kimehetnénk a kertbe, vagy valahova... mondjuk sétálni. Azt mondta Chris, hogy havazik - jegyzem meg elpirulva.
- Milyen ital? - kérdezi felvont szemöldökkel, mire kuncogva felállok, szájon csókolom, majd ellépek mellette.
- Belemászhatok a hûtõbe? - kérdezem, mire csak bólint és leül a helyemre. Én elkezdek pakolni, megtalálom a tejet, a vanília rudacskákat, a cukrot, hogy tudjak karamellizálni, meg a csokiszirupot. Mire ezeket összeszedem, már szinte leégeti a nadrágot rólam, így mielõtt nekikezdek, elmosolyodva fordulok meg, és visszalépek elé.
- Szeretlek - mosolygok rá, és közelebb hajolva megcsókolom, miközben ujjaimat végigsimítok a mellkasán, felfelé a nyakáig, majd a tarkójáról a hajába siklanak az ujjaim. Teljesen belemerülök mindenbe, ami õ. Az ízébe, az illatába, az érintésébe, reménytelenül szeretem õt!
Mikor pihegve elválok tõle, a homlokomat az övének döntöm.
- Én is szeretlek - feleli, mire megint elmosolyodom, lágyan megpiszézem az orrát, majd a homlokára hintek egy puszit, és visszalépek a pulthoz.
Körülbelül tíz perc múlva elkészülök az itallal és elé teszem.
- Idd csak, én nem szeretem a tejet - mondom neki, és kihasználva, hogy pont úgy ül, ahogy nekem jó, az ölébe ülök, szembe vele, és átkarolom a nyakát. - Borzalmasan jó veled lenni - udvarolok neki, majd megcsókolom ismét. Szívem szerint abba sem hagynám a csókokat, annyira jó...

Peter:

Mikor anyáék végre elmennek bevásárolni, mi a konyhában maradunk. Nico nagyot sóhajtva leül az egyik székre, mint aki maratont futott, és elfáradt benne. Naaaa… Azért ennyire nem szörnyû a családom. Vagy igen?

- Nem olyan szörnyû – mosolygom elé lépve.
- Nem, nem is úgy gondoltam – pislogja édesen. - Nagyon kedves családod van, csak ez a... pörgés kicsit fárasztó – vallja be, és közelebb húz magához. Hát, igen. Ezt a pörgést kicsit nehezen lehet megszokni, de annyira nem vészes. Majd beleszokik…
- Így karácsony táján meg még jobban – jegyzem meg. Fejemet belefúrom finom illatú, puha hajacskájába, és belepuszilok. - Mond csak… mit szeretnél ma csinálni?
- Elõször is megcsinálom neked a karácsonyi italt, aztán kimehetnénk a kertbe, vagy valahova... mondjuk sétálni. Azt mondta Chris, hogy havazik – mondja teljesen elpirulva. Istenem, de tündéri! Tudom, hogy mindig ezt mondom, de tényleg az!
- Milyen ital? – érdeklõdök felvont szemöldökkel. Nico vigyorogva fölpattan, és egy csókot nyom a számra. Már ölelném át, hogy tovább mélyítsem csókunkat, mikor eltáncikál a közelembõl. Hát ilyet…!

- Belemászhatok a hûtõbe? – kérdezi, én meg bólintok. Lezuttyanok a helyére, és érdeklõdve figyelem, mégis mit akar csinálni a hûtõvel. Tényleg szó szerint belemászik a hûtõbe, de úgy, hogy közben formás fenekével felém pucsít. Legszívesebben fognám, lehúznám róla a nadrágot, és itt, helyben meg… khm… igen. Szóval, magamévá tenném, és azért, hogy ez ne történjen meg, mert csak „kicsit” akadna ki Nico, tekintetem megpróbálom elfordítani azokról a gyönyörû félgömbökrõl. Hát, mit ne mondjak, nem igazán sikerül. Szerencsére úgy látszik, végez a hûtõ kifosztásával, és mosolyogva felém fordul, és elém sétál.

- Szeretlek – mosolyogja és végre megcsókol. Ujjaival végig cirógat, mellkasomtól egész a hajamig, amitõl kiráz a jólesõ hideg.
- Én is szeretlek – felelem. Édes kicsi szerelmem megpiszézi az orromat, lágyan mosolyogva. Homlokomra is nyom egy puszit, majd visszasasszézik a pulthoz, és az italommal kezd el foglalatoskodni. Kerek tizenegy perc múlva el is készül a finom, gõzölgõ ital.

- Idd csak, én nem szeretem a tejet – mondja, és ideadja az innivalómat, majd az ölembe csüccsen, és átkarolja a nyakamat. - Borzalmasan jó veled lenni – hízelgi, és ismét megcsókol. Valami fantasztikus érzés, ahogy összesimulunk, miközben nyelveink vad táncot járnak. Legszívesebben el sem válnék tõle, de mikor mozdítom a kezemet, hogy magamhoz szoríthassam, a kezemben tartott forró ital kilöttyen, és megégeti a kezemet. Felszisszenve válok el Nico ajkaitól, és gyorsan leteszem a pultra a bögrét.

- Jól vagy? Nagyon megégetted magad? – aggodalmaskodik Nico, és fölhúz a székrõl, hogy folyó víz alá tarthassam kezemet.

- Semmi gond, jól vagyok – nyugtatom, de azért igenis baromira fáj! Csak inkább nem mutatnám, nem akarom hogy nagyon aggódjon értem az én édes szerelmem. Percekig a hideg víz alá tartom kezemet, aztán mikor úgy érzem, hogy nem fáj annyira, elveszem. Egy apró kis puszit kapok a piros, érzékeny bõrfelületre, amit mosolyogva fogadok. – Szeretlek – szorítom magamhoz ezt az édes kis tündérkét, aki szintén belém csimpaszkodik.

- Én is téged. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! – mondja a mellkasomba motyogva. Nem is tudom mennyi idõn keresztül kapaszkodunk egymásba, de mintha évekig állnánk így. Édeskés illatát mélyen magamba szívom, törékeny testét magamhoz ölelem. Annyira szeretem.

Lassan bontakozunk ki egymás karjai közül, de Niconak már láthatóan mehetnékje van, így fölkapjuk magunkra a meleg ruhákat, és kimegyünk a házból. Öcsinek igaza volt – mindenütt fehér, puha hótakaró borítja a tájat, egyedül az utcák latyakosak, az autók miatt. Egy közeli parkba sétálunk, amihez csak az úttesten kell átmenni. Nico belém karol, így vezetem, merre menjen. Nyugodt sétánk, mondhatni andalgásunk közben beszélgetünk. Egy ötlet formálódik meg fejemben, ezért úgy teszek, mint aki cipõt köt, de igazából egy hógolyót gyúrok, és mikor fölállok, gyorsan megdobom Nicot. Pár pillanatig meglepetten pislog, de aztán huncut szikra gyúlik szemében, és õ is lehajol egy hógolyóért. Háhá…

- Hógolyó csata! – kiáltom, és vigyorogva vetem bele magam a hógolyógyártásba. Kacagva dobáljuk egymást, és jól érezzük magunkat. Annyira jó érzés vele… Szeretem. Kimondhatatlanul szeretem.

Nico:
Peter:

A hógolyó csata, és a hóangyalkázás végül úgy ér véget, hogy Nico kimerülten rám omlik. Már-már megcsókoljuk egymást, amikor Nicot eltalálja egy kósza hógolyó. Nem én voltam! De tényleg! Nem én, hanem az öcsém.

- Na megállj csak – fenyegeti Christ, és utána veti magát. Fölkelek a földrõl, és egy közeli padra csüccsenek le, onnan nézem a kergetõzésüket. Mikor egy kósza golyó fejbe talál, én is belevetem magam a csatába. Mindketten engem támadnak, de én erõsebb vagyok náluk! Elõször Christ sikerül lefegyvereznem, azután meg Nico adja meg magát. Gyõõõõzelem!

Még otthon is nagyokat nevetünk, ahogy visszagondolunk a parkban történtekre. Az egész délutánt kint töltöttük, már szürkület van. Gyorsan átvedlünk, amitõl tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzésünk lesz. Anya a konyhában megdorgál minket egy kicsit, de biztosítjuk, hogy sokkal, de sokkal jobb dolgunk volt, mint az evés. Chris azt próbálja bemesélni magának, hogy majdnem gyõztek ellenem, de még idõben figyelmeztetem, hogy azért az még messze volt, hogy õk gyõztek volna. Ezután Nicoval kezd el zsörtölõdni, aki viszont szintén letorkollja. Anya, hogy megakadályozza Chris bedurcázását, a vacsira tereli a témát.

- Ki segít nekem elkészíteni a vacsit? - kérdezi. Én nem, az biztos! Sütit sütni szeretek, de fõzõcskézni… Á-á. Csakúgy, mint Chris sem. Nico viszont lelkesen jelentkezik kis kuktának.

- Rendben, végre egy bátor ember – mondja anya. Chööö, mintha mi nem szoktunk volna segíteni…
- Mi lesz a menü? – érdeklõdik Nico.
- Sajttal töltött pulykamellet fogunk csinálni párolt, kukoricás rizzsel, utána vaníliapudingot, málnával. – mondja anya. Az én édes szerelmem már állna föl, hogy elhagyjon engem, de megállítom:
- Csók nélkül itt hagynál? – kérdezem kivert-kutyus szemekkel. Hatásos lehetek, mert kapok is egy édes csókot. Eddig is szerettem az édességet, de most tényleg édesség függõ lettem.

- Borzalmasan kívánlak – suttogja fülembe. Szívem hevesebben kezd verni, és a véremet középre szállítja. Én is annyira kívánom õt. Lassan ott tartok, hogy fogom, fölviszem, és egész éjszakára bezárkózunk a szobába, hogy senki ne zavarhasson minket. Már állnék is föl, de anya hangja megállít benne.

- Nico, akkor segítesz? – Basszus! Anya, az idõzítésed igazán tökéletes. Az én édes kicsikém egy mosoly után elválik tõlem, és anya után siet, a konyha másik végébe.

- Peter, tedd hasznossá magad! Idén is megrendezzük a karácsonyi partinkat, készítsél süteményeket, amiket majd kitehetünk rágcsálni – utasít anya. A karácsonyi partinkat minden évben december 26-án szoktuk megrendezni, amikor meghívjuk a rokonokat, barátokat egy kis együtt levésre. Játszunk, zenét hallgatunk, megajándékozzuk egymást, és persze eszünk.

Mikor készítettük a sütiket, az alapanyagokból direkt többet készítettünk, hogy a partira frissen készítsünk, szóval kiveszem a mélyhûtõbõl a mézeskalács tésztáját, és a pultra dobom. A gyúródeszkát és a sodrófát is elõveszem, és letelepszem Nicoval szemben. Legalább gyúrás közben nézhetem, ahogy klopfolja a húst…

A mi mézeskalácsunk más, mint másoknál, ugyanis ez saját recept. Pár éve kiderült, hogy apának nem szabad búzalisztet ennie, és mivel imádja a mézeskalácsot, kitaláltuk, hogy a liszt helyett õrölt mandulát használunk bele. Így finom, kicsit marcipános íze van a sütinek, és puhább is, mint a lisztbõl készült.

Nicot figyelve szaggatom ki a tésztát, így nem is csoda, hogy végül szinte csak szívecske formájú sütik lesznek. Anya ezt halk nevetéssel fogadja, én meg picit elpirulok. Pláne, mikor Nico is édesen elvörösödik, és hozzám bújik. Annyira szeretem!

---*---*---*---

A vacsi jól sikerül, nagyon finomak az ételek, amiket anya és Nico készített.

- Hódolatom a szakácsoknak – mondja apa. Nico elpirosodva köszöni meg, anya meg fejbe csapja apát a kezében levõ ronggyal. Mindenki elneveti magát, és jóllakottan hátradõlünk. Azaz… Én nem vagyok teljesen jóllakott. Kis édességre vágyakozom… Nico pont szemben ül velem – mert ugye, szembe szemet, ha szeretsz, ha nem szeretsz, elmehetsz -, ami igazán jól jön. Kicsit elnyújtózkodok az asztal alatt, és a lábammal megsimogatom Nico combját. Fülig vörösödve kapja rám a tekintetét, és csak még pirosabb lesz, mikor szembe találja magát vágytól égõ tekintetemmel.

- Köszönöm a vacsorát – mondom anyáéknak, és fölállok az asztaltól. Én ma este a magaménak akarom Nicot, teljes egészében. Remélem, õ is ezt szeretné…

Mert én nagyon-nagyon-nagyon szeretem, és ezért akarom, hogy az enyém legyen. Csak az enyém.

- Peter, Nico, nem maradtok játszani? – állít meg minket anya kérdése. Mégis mit mondjak?! Nem akarom megbántani anyát, de… Nicoval szeretnék lenni. Most mit csináljak?

Nico:

Peter:

- Sajnálom, picit elfáradtam mára – mondja Nico, és egy hatalmasat ásít. Most vagy tényleg fáradt, vagy pedig annyira velem szeretne lenni, mint én vele. Remélhetõleg az utóbbi…

- Jaj persze kincsem, semmi baj – mosolyogja anya. - Menjetek csak, bújjatok össze, nem fogunk zavarni – hesseget el minket. Ehh… Én is szeretlek, anya. De legalább nyugodtan föl mehetünk…

Gyorsan a szobámba sietünk, hogy nehogy valaki mégiscsak megzavarjon minket. Bent bezárom az ajtót, hogy benyitni se nyisson be senki, majd fölsóhajtok. Végre kettesben! Közelebb lépek az én édes kis Nicokámhoz, és magamhoz ölelem. Istenem, hogy én mennyire vágytam már erre a pillanatra!
 - Szeretlek – mosolyogja, és szemeiben tényleg látom a szerelmet. Nem bírom ki, és megcsókolom, majd lassan az ágy felé tolom, ám Nico megakaszt benne, és eltol magától. Ijedt, kerek szemekkel pislog rám, mint egy õzike, aki csak két fényszórót lát maga elõtt, még mielõtt elütnék.

- Mi a baj? – kérdezem aggodalmasan.

- Baj az nincsen, csak szeretnék lezuhanyozni elõtte – válaszolja, és egy gyors puszi után elsurran mellettem, és bemegy a fürdõszobába. Mrr… Nem akarom megijeszteni, de nem bírom ki nélküle, így a fürdõ felé menet elhagyom a ruháimat, hogy meztelenül beszállhassak mellé.

A fürdõben egy tökéletes testet látok meg, amin végig folyik a víz. Szinte az ajtóba olvadok, de mivel akkor nem érinthetném meg Nicot, ezért nem teszem, inkább én is a vízsugár alá mászom, és átölelem az én kis édesemet. Az én kis kéjenc édesemet, aki érkeztemre nem hogy nem ijed meg, de még a fenekemet is megfogja.

Mondjuk nem panaszkodok. Hogy is panaszkodhatnék mellette?! Falloszom már a látványra is merevedni kezdett, de mikor érinthetem selymes bõrét… Mondjuk úgy, hogy eléggé vágyom már rá.

Lüktetõ merevedésemet oldalához nyomom, és elfojtok egy nyögést, ami az érintésre ki kívánkozna belõlem.

- Nem itt szeretném – mosolyog rám, felém fordulva. - Nekem ez lesz az elsõ, ágyban szeretném – mondja elpirulva. Megértem, hogy nem itt szeretné. No, de akkor ki kéne innen menni, mert a végén még itt esem neki, annyira édes.
- Akkor siessünk – jegyzem meg, és mosdatni kezdem. Mondjuk ez inkább elõjáték, ahogy simogatom édes testét, de ez már részletkérdés.

Egy kicsit késõbb már a szoba közepén állunk, Ádám kosztümben. Csókoljuk, simogatjuk egymást, ahol csak érjük a másikat.  Annyira szeretem, és kívánom!

Az ágy felé sétálunk, egymást szorongatva, és csókolózva. Lábai beleütköznek az ágy szélébe, és ráesünk – hát, kicsit talán elszámítottam magam. Kicsit fölkuncogunk, de aztán egymás szemébe mélyedünk, és elhalkul a nevetés. Nico kezecskéje a fenekemre téved, azt kezdi el simogatni, és bár teljesen vörös édes pofikája, bátran markolássza. Köszönetképpen nyakacskáját veszem célba, és azt harapdálom. Finom bõre hamvas, akár a barack, és valami hihetetlenül édes.

Apró sóhajok hallatszódnak alólam, amik egyre szaporodnak, ahogyan alsó testemet megmozdítom, és férfiasságunk összeérve súrlódik egymáson. Már lassan nem bírom tovább, és lehet, még kéne kis elõjáték, de… egyszerûen már annyira vágyom rá, hogy csak nagy önuralmamba telik, hogy nem esem most, egybõl neki. Picit eltávolodok Nicotól, és az ágyam melletti kisszekrénybõl elõbányászok egy kis tubust. Visszamászom Nicora, és egy szenvedélyes, hosszú csók után lejjebb mászom. Puszikkal halmozom el belsõcombját, majd édes, meredezõ férfiasságát is, közben ujjamat belemártom a síkosítóba. Rózsaszín, remegõ lyukát végigsimítom a síkos ujjal, és picit be is nyomom. Nico szerintem észre sem veszi, mert elterelem a figyelmét, ahogyan ajkammal péniszét kényeztetem, de mikor az egész ujjamat bele nyomom, akkor már picit megrezzen, és eddig csukva tartott szemei kipattannak.

- Nyugi, vigyázok rád! – mondom mosolyogva, elválva péniszétõl. Nico picit félõsen bólint, de szemeit már nem csukja be. Ám mikor az egész farkát egyben bekapom, háta ívbe feszül, és egy nagy nyögéssel lehunyja szemeit. Így, hogy élvezi, amit csinálok, egy másik ujjal is megtoldom a tágítást végzõ ujjamat. Ez már láthatóan jobban fáj neki, még a kényeztetésem ellenére is. – Abbahagyjam? – kérdezem a fájdalomtól eltorzult arcú Nicot. Nem akarok én fájdalmat okozni neki. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat akarjak okozni neki, még ha szükséges is ahhoz, hogy bele tudjak hatolni. Hiszen végül is, van más lehetõség arra is, hogy kényeztessük egymást, nem feltétlenül kell egybõl összeforrnunk…

Nico:

Peter:

- Neh... - néz rám könnyes szemekkel. Ennyire fájdalmat okozok neki? - Fáj... de akarom. Mindennél jobban akarlak végre - szipogja, és magához húz. Tehát… Szeretné, hogy folytassam? Rendben, rajtam ne múljék. Miközben magához húz, ujjam is megmozdul közben, amitõl megremeg.
- Nico? – kérdezem aggódva.
- Volt ott valami - nyögi. – Megint… újra érints meg úgy! - kér, és mocorogni kezd. Picit meglepetten pislogok, mert kicsit furcsa, hogy az elõbb még sírt, most meg nyög, hogy még, de azért megmozdítom az ujjamat, amitõl felnyög. Testét ívbe feszíti, és belemarkol a párnába. Hú, ez nagyon tetszhet neki…

- Teljesen ellazultál – jegyzem meg, és kicsit kényelmesebben elhelyezkedem.
- Ott nagyon jó – zihálja édesen. - Ha ott érintesz, az… az fergeteges! – nyögdösi. Kicsit elkuncogom magam, nagyon kis édes, de azért elég nehéz visszafognom magam. - Szeretnélek én is megérinteni – suttogja. A vágy teljesen elönt, Istenem… Hogy lehet valaki ennyire édes, és közben ennyire hihetetlenül szexi? Annyira kívánom már!

Mellé térdelek, amit az édeském ki is használ, mert oldalra fordul, és ajkai közé fogadja falloszomat. Közben én is kényeztetem egyre tágabb lyukát, hogy ne fájjon annyira a behatolás. Istenem, annyira szeretem és kívánom!
 - Nico, én nem bírom tovább – mondom a percek óta tartó kényeztetés után. Nico drágám elenged, és kicsit fájlalva már merev és vérrel teli férfiasságomat, ami csak arra vár, hogy végre belehatolhasson Nico édes, szûk lyukába, elhelyezkedek, és próbálom megtalálni a legjobb behatolási szöget. Nico kicsit jobban fölhúzza a lábát, és vár.

- Akkor nem is kell tovább bírnod – mosolyog rám. A vágy teljesen elönt, és alig bírom magam visszatartani, hogy ne vágjam bele a férfiasságomat tövig ánuszába. De sikerül, és csak centinként nyomom bele magam. Fejem hátravetem az érzéstõl. Ahh, olyan meleg, szûk és fantasztikus érzés! Úgy érzem, mintha csak rám teremtették volna ezt az édes lyukat. És nekem teremtették az én édes Nicomat.

Ez a szög nem teljesen jó, ezért megfogom a lábait, és a nyakamba teszem õket. Így sokkal kényelmesebb, és akadálymentesen, mélyen bele tudom lökni magam.

Mindketten nagyot nyögünk, amikor teljesen belehatolok, majd nem bírom, és egybõl gyors mozgásba kezdek. Nico nagyokat nyögdös, ám mikor egy pontot eltalálok, szinte fölsikolt. Ahh… Ez valami nagyon szexi hang! Még akarok ilyet! – gondolom, és azt a pontot kezdem el bökdösni. Szinte folyamatosan sikoltozik, ezért a kezecskéjét a szája elé helyezni, de én lefogom, mert szeretném hallani édesen csilingelõ, vágykeltõ hangját.

Egyre gyorsítok mozgásomon, és egyik kezemmel Nico férfiasságát kezdem el simogatni. Szégyen szemre nem bírom visszatartani, és elélvezek, mélyen Nicoba. Pirulva kihúzom magam, de Nico péniszének kényeztetését nem hagyom abba, és õ is elélvez.

- Szeretlek – mondom ráomolva és megcsókolom finom ajkait.

Nico:

Peter:

- Én is szeretlek - suttogja, és magához ölel. Jó így, de félek, hogy összenyomom, szóval inkább legördülök róla, és a fejét a mellkasomra húzom. Nico édesem teljes testével rám gördül, és simogat. Annyira fantasztikus érzés vele lenni! Mellkasomat szinte feszíti ez az érzés, és a szemeimen keresztül, könnycseppekként akar távozni, de nem engedem.

Kicsim a mellkasomat puszilgatja, simogatja, ahol csak ér, én pedig puha, édes illatot árasztó hajacskájába temetem fejemet.

Annyira szeretem Nicot! Úgy érzem, õt tényleg nekem teremtették. Vagy engem teremtettek neki? Mindegy is… A lényeg, hogy mi egymásnak vagyunk szánva. Hihetetlenül szeretem. Bármit megtennék érte! És tudom, hogy õ is így érez. Nem tudom, miért, de mintha nem csak a testünk, de a lelkünk is összeforrt volna, szinte érzem, amit érez, és hallom, amit gondol. Még mintha a szívünk is egyszerre, heves dobogással verne!

Meztelenül alszunk el, egymást átölelve. Nico rajtam fekszik, de egyáltalán nem nehéz, sõt, ez egy édes teher. Annyira szeretem…

---*---*---*---

A napok gyorsan telnek, szinte repülnek. Hihetetlenül boldog vagyok Nicoval. Anyáék is megkedvelték, és elfogadták, sõt, öcsi sem zavar minket olyan sokszor, mert megtanulta, ha a szobám ajtaja zárva, akkor Nicoval együtt játszunk, elmerülve egymásban. A szeretkezéseink annyira hihetetlenek. Sosem hittem volna, hogy nem csak a testünk és a szívünk lehet egymásé, de a lelkünk is. Mintha minden egyes alkalommal egy láthatatlan kapocs mindig szorosabban összeláncolna minket. És ez valami csodálatos érzés.

Karácsony elõtti napon, Nico volt olyan édes, hogy fölajánlotta, hogy készít nekünk karamellás tejet. Természetesen Chris és én egybõl ugrottunk a lehetõségre, szóval várjuk, hogy megkapjuk. Anya sajnos közben befog minket mosogatni, de szerencsére csak pár tányérat kell betenni a mosogató gépbe, azt meg gyorsan meg tudom csinálni.
- Nico… beszélhetünk? – kérdezi apa.
- Persze, természetesen – mondja Nico, és hallom, hogy közben mosolyog.

- Nem akarlak megbántani, de szeretném, ha tudnád. Nem tudok teljes szívembõl örülni a kapcsolatotoknak, és nem akarom tovább játszani, hogy mégis – jelenti ki apa. Mi?! Én ezt… Hogy-hogy nem éreztem? Kerek szemekkel megfordulok, és szembe találom magam Kicsim kétségbeesett, és apa komor pillantásával. Gyorsan megtörlöm a kezem, és odamegyek hozzájuk.

- Tessék?! – akadok ki.

- Peter, mindig is gondoltam, hogy nem a nõket kedveled. De mindig is az volt az álmom, hogy legyenek unokáim – lehetõleg fiúk. És azért gondolni és látni más dolog. Kedvelem Nicot, aranyos fiú, de ha belegondolok, hogy miatta nem lehetnek unokáim… - mondja tárgyilagosan. Én… Erre nem tudok mit mondani. Vagyis…

- Apa, szeretlek. De nekem Nico a mindenem. Nem tudnék nélküle élni, még akkor sem, ha tudom, ezzel szomorúságot okozok neked – mondom, és átölelem Nicot. Az én kicsikém könnyezve bújik hozzám, mire apa nagyot sóhajt.

- Tudom. Nem is azért mondtam, hogy szétválasszalak titeket. Aranyosak vagytok együtt, és mint mondtam, kedvelem Nicot. Csak… Muszáj volt elmondanom, hogy tudjátok – mondja, és megfordul, hogy elmenjen. Óvatosan kibontakozom Nico ölelésébõl, és apa keze után nyúlok, aki megdermed a mozdulat közben. Felé lépek, és megölelem, hogy tudja, nagyon szeretem. Fejemet kicsit hátra fordítom, és hívom Nicot is, hogy jöjjön. Picit félénken õ is közelebb jön, de aztán már apa húzza be az ölelésbe.

- Próbálom elfogadni, rendben? Unokáim meg majd lesznek Chris révén. Csak ne tanulja el, hogy a saját nemével is összejöhet… - mondja, mire fölkuncogok. Áh, nem hinném, hogy öcsi is a saját nemét fogja szeretni…

Kicsit késõbb kibontakozunk az ölelésbõl, és mindenki dolgára indul. Mondjuk, mintha apa egy picit könnyezne, de anya majd úgyis beszél vele, és megvigasztalja… Nico drágám egy apró csókocska után folytatja a karamellás tej készítését, én meg az utolsó tányérokat is elteszem, és beindítom a gépet.

- Készen van? – jön be nagy hévvel öcsike, és egybõl Nico felé veti magát. Még szerencse, hogy idõben lefékez, különben föllökte volna Nicot, akire ráborult volna az összes forró ital. Hah, ne rémítgessen már!

Nico:
Peter:

- Lassabban már, öcsi – szólok rá erélyesen.
- Jól van már – nyújtja ki rám a nyelvét a kis szemtelenke, majd kerek boci szemekkel Nico felé pislant. Ejj, nem elcsábítani kis tojáshéjjal bevont fenekûként a szerelmemet!
- Persze, hogy kész  - mondja Nico, és hallom hangján, hogy mosolyog. Öcsike szépen megöleli, de még szerencse, hogy nem volt Nico kezében pohár, mert most tuti, leforrázta volna magát. Ejj, ez a szeles gyerek…
- Örülök, hogy te leszel Peter felesége – mondja az én drága öcsikém, mire elröhögöm magam. Igen, õ az én kis asszonykám!
- Chris, olyan rossz vagy – mérgelõdik az asszonyka, majd idehozza a finom tejecskét. Én megemhoz húzom, és úgy iszom a finom italt. Nem értem, mit nem lehet ezen nem szeretni… Pedig tök finom!

---*---*---*---

A nap egészen nyugodtan telt. Apa és anya valamerre elmentek, Chris is elment játszani pár barátjához, így Nicoval kettesben lehettünk. Vacsi után kis családi gyûlést tartottunk, és apa ismét elmondhatta sérelmeit, és unoka-hiányát, Nico pedig bizonygathatta hûségét. Nekem nem kell bizonyítania, én tudom, hogy szeret engem, és soha nem hagyna el. Bár egyszer elhagyott, és azóta sem tudom, mi miatt volt az, már nem is igazán lényeges. Hiszen most itt van velem.

A fárasztó bizonygatás után visszajöttünk a szobába, és most egymás karjaiban fekszünk, és csak hallgatjuk egymás lélegzetét. Hirtelen erõs szorítást érzek meg a karomon. Furcsállkodva ránézek Nicora, aki meredten bámul egy pontot, így én is követem tekintetét. Egy igazán… érdekes kis… izé jelent meg a szobámban. Elõször már majdnem fölröhögök, de aztán rájövök, lehet, hogy ez az izé azért jött, mert el akarja vinni Nicot, így én is erõsebbre veszem a szorítást Nicon.
 - Nem megyek – jelenti ki az édes kicsikém macskaként fújtatva. - Menj innen, undok manó! Takarodj – sziszegi.
- Nyugodj már le – mondja bosszúsan az izé. Manó. Eh, nekem csak izé marad. - Az öreg hívott, de nem csak téged – néz rám az izé, mire Nico szorítása még jobban erõsödik karomon.
- Nem megyünk! – jelenti ki Nico. Az izé megint bosszúsan sóhajt egyet, aztán elnagyolt mozdulatokkal fehér hópehely-láncokat varázsol körénk, hogy aztán egy pukkanással eltûnjünk.

Ööö… Ahha. Okké. Én, azt hiszem, álmodom. Mert jó, jó, tudom, hogy Nico a télapó egyik pót-télapója, de hogy ne csak tudjam, de lássam, és érezzem is. Az kicsit kiakasztó. De egyben vicces is! Viszont ez az izé idegesítõ. Az ilyenekre szokta a kis tökfej öcsikém azt mondani, hogy felvágós. Mert az. Vagy náluk tényleg hópelyhek közt szokás utazni?
Közben egy kis, színes szobába érkezünk meg. Picit megtántorodom, mert elég ingatag lábakra érkezem, de Nico megtart.
Mikor úgy-ahogy úgy érzem, nem fogok teljesen kiakadni az elõbb átéltektõl, körbenézek. Azaz körbenéznék, ugyanis pillantásom egybõl arra az öregemberre esik, akirõl minden egyes Mikulás mintázva van.
- Nem hagyom el még egyszer Petert! Szeretjük egymást! – töri meg Nico durcás, harcias hangja, mire rákapom a tekintetem. Határozott szemekkel nézi az öreget, nekem meg lassan el jut a tudatomig a „még egyszer” jelentése. Szóval… Lehet, hogy emiatt az öreg miatt kellett szenvednünk egymástól?!
Óvón átölelem Nicot és én is megszólalok:
- Szeretem Nicot. És nem engedem át senkinek! – jelentem ki eltökélten, és egy puszit nyomok édes asszonykám homlokára.

Nico:
Peter:

- Hagyjatok minket magunkra - utasítja a Télapó. Szemem sarkából látom, hogy jó pár manó van itt, a szobában, gondolom, nekik mondta. Így is van, ugyanis azok a gnómszerû kis valamik morogva távoznak. Milyen kis mirgõ-morgók! Nem csoda, hogy a Hófehérkébõl az egyik törpének Morgó a neve. Tisztára ugyan így néz ki az is, mint ezek az izék.

A Télapó, miután az izék kivonultak, és csak hármasban maradtunk, hümmögve ránk néz.

- Kicsit gömbölyödtél – jegyzi meg. Igaz, mosolyogva, de akkor is! Ilyet nem illik mondani. És szerintem Nico így tökéletes, ahogy van. Mondjuk én 100 kilósan is szeretni fogom… De mikor hozzánk érkezett, kicsit tényleg túl sovány volt. - Pedig csak pár nap volt.
- Kicsattanok a szerelemtõl – mondja Nico boldogan mosolyogva, amitõl ellazulok. Talán annyira nem kell tartani, hogy elveszik tõlem. Ha már mosolyog…

- Azt látom – bólint a Mikulás. - Gyertek, üljetek csak le – mutat a kis asztal melletti két üres székre, szembe vele. Szófogadóan helyet is foglalunk, mire egy-egy bögre, gõzölgõ forró csoki jelenik meg elõttünk. Belekortyolok a forró italba, és egybõl összefut a nyál a számban. Hát ez isteni! Kíváncsi lennék, hogy Judy receptje alapján készült-e, és vajon hogy van, rázva, vagy keverve. Mert ugye Judy „rázta, nem keverte”. Vagy csak túl sok Télaput néztem?

- Szóval te vagy az a fiú, aki elcsavarta a kedvenc kismikulásom fejét – pillant felém az Öreg.

- Hát... igen – ismerem be kicsit zavartan, ám büszkén.
- Furcsa dolog ez a kapcsolat… érdekes, hogy két fiú egymásba tudott szeretni, de hát az öcséd kérésének eleget kellett tennem, hiszen még rajta van a jogosultak listáján. Bár azt nem gondoltam, hogy ekkora kalamajkát kavar – jegyzi meg a szakállát simogatva a Mikulás. Hát igen… Csak engem kellett volna megkérdezni, én egybõl mondtam volna, hogy bármilyen ötletébõl zûr kerekedik. Õ az én zûr-fiúcskám.

- Fõnök... – kezdi Nico. - Én tényleg szeretem Petert. Azt hiszem, bizonyítottuk is, csak a szívünkbe kell nézned és te magad is látni fogod, hogy minden rendben lesz, ha elengedsz engem – mondja édesem, és könyörgõ szemekkel nézi az Öreget.
- Nico, ez nem így megy – sóhajtja keservesen. - Ha elengedlek, mégis mi lesz veled? Semmihez nem értesz, csak a játékkészítéshez. Papírjaid sincsenek...
- Megoldjuk – szólok közbe, mire mindketten egybõl rám néznek. - Mármint... én gondoskodom Nicóról, a papírokat meg beszerezzük! Majd azt mondjuk, hogy elhagyta az igazolványait és csináltatunk neki másikat! De nem fogom engedni, hogy baja legyen. – jelentem ki teljesen határozottan és magabiztosan.

- Hajj… Úgy mondod, mintha ezek teljesen hétköznapi dolgok lennének. De nem azok. És mégis hogy gondolod? Te tanulsz, aztán meg dolgozol, miközben Nico csak otthon henyél, és végzi a házimunkákat? – kérdezi az Öreg kissé ellenségesen. Mintha nagyon nem akarná elengedni Nicot. Már pedig el fogja, ugyanis Nico drágám az enyém!

- Természetesen azt tehetne, amit csak akar. Ha otthon akar lenni, akkor azt, ha viszont szeretne iskolába járni, akkor beíratjuk. A papírokat meg nem olyan szörnyen nehéz elintézni – mondom, és bízom benne, hogy ez tényleg így van, így lesz. A Mikulás nagyot sóhajt, és elkenõdve ránk néz.

- Rendben. De vigyázzál az én kis Nicomra! – fenyeget meg az ujjával. – Februárig még lesz idõd meggondolni magad – fordul Nico felé -, és ha valami gond van, nyugodtan szóljál. Ha már úgy érzed, hogy nem szereted ezt az embert, csak gyere haza, és nem is kell soha többet látnod. Nekem meg februárig lesz idõm kigondolni a feltételeimet… - dörmögi a Télapó a szakállát simogatva. Szívesen elnevetném magam, mert vicces, csak éppen nem akkor, amikor az én egyetlen szerelmemet próbálja rávenni arra, hogy hagyjon el engem. De Nico nem fog, és én sem õt. Mert mi egyek vagyunk. Két test, egy lélek.

Nico:
Peter:

- Szóval elengedsz…? – kérdezi kicsikém teljesen meglepõdve.
- Tudok mást tenni? – kérdez vissza a Télapó, nagyot sóhajtva. - Ha itt akarlak tartani megszöksz, vagy valami butaságot csinálnál – mondja fintorogva, és egy hatalmas szekrényhez sétál. - Viszont van itt pár problémás gond a ti együttélésetekkel – hümmögi gondterhelten. Nico nagy õzike szemekkel rámpislog, én meg rámosolygok. Nem lesz itt semmi gond!

- Mikre gondol? – kérdezem azért.
- Például arra, hogy Nico eredetileg halhatatlannak lett teremtve – jegyzi meg felénk fordulva. - Most körülbelül négy-négyszázötven éves – mondja elgondolkozva. Picit kikerekednek a szemeim, Nico ilyen idõs lenne? - Még emlékszem, mikor megteremtettem… Ugyanígy nézett ki, csak valamivel elesettebb volt az elsõ pár pillanatban. De nagyon megkedveltem már akkor. – Húúú! Hát ilyen öregek lennének mindketten? Vajon az Öreg hány éves lehet, ha már Nico is négyszázon túl van? - Látom a kérdést a szemedben, Peter – kuncogja a Miki. - Én magam több, mint kétezer éves vagyok. Egyidõs vagyok a karácsonnyal. Nico a legfiatalabb kismikulásom, olyan, mint a legkisebb fiam – pillant az én kicsikémre mosolyogva, apai büszkeséggel a szemében. - Ezért is nehéz õt végleg elengednem. De azt muszáj tudnod, hogy Niconak emberré kell válnia miattad. Maga a folyamat persze visszafordítható lesz, de feltámasztani én sem tudok senkit. Megengedem, hogy együtt éljetek, amíg szereted a fiamat, Pter, de ha úgy fogom látni, hogy nem vagy méltó hozzá, azonnal elszakítom tõled, akármit is mond Nico. És ha baja esik, te leszel érte a felelõs – jelenti ki az Öreg komoran, és szigorúan. Nem kell félnie. Nico… Nico az életemnél is fontosabb nekem.
- Nem lesz baja – jelentem ki határozottan. - Vigyázni fogok rá, és senki mást nem fogok így szeretni – mondom, és megszorítom életem kezét. Annyira szeretem!
- Én is mindennél jobban szeretem, és nem fogok kiábrándulni belõle, soha. Ezért kérlek Fõnök, változtass emberré – mosolyog Nico a Télapóra, aki fölsóhajt, és kelletlenül felénk indul. Kicsim elengedi a kezemet, és feláll mellõlem, hogy aztán megölelhessék egymást.
Valamit suttog Télapó a kicsikém fülébe, aztán elengedik egymást, és egy kis, arany színû fiolát nyom Nico kezébe.
- Idd ki szépen, aztán visszajuttatlak titeket Peterékhez – mosolyogja szomorúan az Öreg. - Februárban találkozunk - kacsintja az Öreg. Nico visszajön hozzám, és megfogja az egyik kezemet, hogy erõt merítsen, majd kiissza a fiola tartalmát. Egy pillanat múlva meg már megint körülvesz minket a hópehely-lánc, és ismét a szobámban találjuk magunkat. Kicsim gyorsan fölpattan az ágyról, ahová érkeztünk, és kissé zöldes árnyalatú arccal a mosdóba rohan, könnyíteni magán. Istenem, azért ugye jól van?

Miközben édesem kiadja magából a gyomor tartalmát, a hátát simogatom, és eltûröm puha hajacskáját.
- Kincsem, jól vagy? – kérdezem aggódva.
- Nem tudom – mondja kétségbeesetten, és könnyezve rám néz. - Nem merek tükörbe nézni... Változtam valamit? Öregebb lettem? – kérdezi elkeseredetten, és rám függeszti könnytõl csillogó tekintetét. Elsõ pillantásra nem látszik semmi változás, de most, hogy így jobban megnézem…
- Ühm… Az ott egy ránc? – kérdezem a szeme környékére mutatva, mire ijedten fölpattan, és a tükörbe néz, keresve az a gonosz kis ráncocskát. – Istenem, de édes vagy. Nyugodj meg, annyi az összes változás, hogy a bõröd nem olyan természetfelettin fehér, illetve azok a puha ajkacskáid sem olyan haloványak – mondom. Én is föltápászkodok a földrõl, és mennék, átölelni Nicot, de õ bedurcázva egy picit belevág a hasamba, és mérgesen rám néz.
- Ez gonosz volt, tudd meg! Nem beszélek veled! Én itt aggodalmaskodok, hogy hogy nézek ki, erre te meg elhülyéskeded! – mondja lebiggyesztett ajkakkal, és durcásan.
- Jaj, édesem, tudod jól, hogy én bárhogyan szeretlek! Még mikor ráncos, lógó bõrû, idõs bácsika leszel, akkor is te leszel az én egyetlen, édes kis Nicokám! – mondom hízelegve, de minden egyes szavamat komolyan gondolom. Engem nem érdekel, hogy néz ki, szeretem, és mindig is szeretni fogom! Próbálok közelebb menni hozzám, hogy átöleljem, de szúrós tekintete megállít. Ölelésre tárom karjaimat, és elmosolyodok. Nem szeretem, hogy mérges rám, legszívesebben visszaszívnám azt a ráncos megszólalást, de így annyira édes! Alapból is az, de ahogy ajkai legörbülnek, pofikája piros lesz, és szemei a legfényesebb csillagot is túlszárnyalja ragyogásban… Istenem, én annyira szeretem!
- Ez akkor is gonosz volt! – morogja, de aztán közelebb lép hozzám. Ezt bátorításnak veszem, így fogom, és átölelem. Édes illatát magamba szívom, és úgy érzem, mindjárt elkönnyezem magam.

Annyira nagyon, de nagyon szeretem!
- Tudom, és bocsánat – kérek bocsánatot a hajába fúrva arcomat. Olyan puha, selymes és lágy! És az illata is mennyei! – Szeretlek!
- Mrr… Én is szeretlek, de többet légyszí ne viccelõdj ilyenekkel! – morogja édes szerelmem a mellkasomba, mire azonnal bólogatni kezdek. Többet nem teszek semmilyen, a külsejére vonatkozó megjegyzést! Nem akarom megbántani.

Szeretem.

Nico:
- Ühm… Az ott egy ránc? – MI?! HOL?! – Istenem, de édes vagy. Nyugodj meg, annyi az összes változás, hogy a bõröd nem olyan természetfelettin fehér, illetve azok a puha ajkacskáid sem olyan haloványak – jegyzi meg. Milyen aljas! Finoman hasba ütöm, de épp csak megérintem, nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Ez gonosz volt, tudd meg! Nem beszélek veled! Én itt aggodalmaskodok, hogy hogy nézek ki, erre te meg elhülyéskeded!
- Jaj, édesem, tudod jól, hogy én bárhogyan szeretlek! Még mikor ráncos, lógó bõrû, idõs bácsika leszel, akkor is te leszel az én egyetlen, édes kis Nicokám!
Na, jó. Ez tényleg nagyon aranyos dolog tõle, és talán már nem is haragszom annyira.
- Ez akkor is gonosz volt! – morgom, de azért közelebb lépek és hagyom, hogy megöleljen. Hiszen imádom, amimkor megérint.
- Tudom, és bocsánat – mondja. Milyen édes... nem tudok rá haragudni... – Szeretlek!
- Mrr… Én is szeretlek, de többet légyszi ne viccelõdj ilyenekkel! – morgom még mindig, de már békésebben.

- Akkor... mik a terveid? - kérdezi.
- Nem tudom - ismerem be. - Jó lenne lezuhanyozni, enni is szeretnék valamit, mert eléggé megéheztem. De elõtte egy fogkefét szeretnék, mert amíg nem mosok fogat, nem csókollak meg - nézek fel rá, mire megsimogatja az arcomat, majd kapok a homlokomra egy puszit, aztán kimegy a szobából.
Percekkel késõbb ér vissza. Egy rózsaszín gyerekfogkefét hoz, mire felvont szemöldökkel nézek rá.
- Peter...
- Tudom - sóhajt fel, majd elneveti magát, mire én is nevetni kezdek. - Egyébként, csak azért rózsaszín, mert öcsinek vettünk egyet még pár hete. De járt hozzá egy kislány is, és hát... az megmaradt. De remélem, legalább holnapig jó lesz - mosolyog rám.
- Persze, hogy jó, csak hadd csókolhassalak már meg - nyüffenek fel, és kikapom a kezébõl a fogkefét meg a fogkrémet és gyorsan fogat mosok.

Utána persze a zuhany alatt kötünk ki, és hát, ha mindketten meztelenek vagyunk, persze, hogy nem csak tisztálkodás lesz a dologból. De ahogy meghallom a saját hangomat visszaverõdni a csempérõl, összeszorul a szívem örömömben. Olyan jó vele... testileg és lelkileg is õ a tökéletes férfi!

***

Végül eljön a szenteste. Chris persze elkezd faggatni egy új karácsonyi mese reményében, én pedig mesélek neki.
A végére annyira belemelegedek, hogy a szüleik és Peter is körülöttem ül, és hallgatják a mesét. Azt a mesét, ami persze nem mese, és ezt csak Peter tudja, de õ sem szól, csak hallgat. Olyan jó érzés, hogy így figyelnek rám.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - kérdezi áhítatos hangon Peter papája.
- Hát... élénk a fantáziám - ismerem be elpirulva.
- Van egy ismerõsöm az egyik könyvkiadónál - kezd bele. - Írhatnál egy gyerekkönyvet, ki is adnák szerintem. Nagyon érdekes mese volt ez is, és nem is elcsépelt. - Az anyja is bólogat.
- És nekem fogod ajánlani - lelkesedik hirtelen Chris én meg büszkén nyomok egy puszit a hajába. Milyen okos fiú, máris tudja, hogy minden könyvet szoktak ajánlani valakinek.
- Hééé - lázad fel Peter azonnal, de végül csak nevetünk.

A vacsorát persze mindannyian, közösen csináltuk. A mamájával sütöttük a husikat, a papája meg Peter csinálták a sütiket, Chris meg oda szaladt, ahol épp kóstolni kellett.
Amikor aztán a szépen megterített asztal körül ülünk, a karácsonyfa a sarokban, az ablak mellett világít apró, színes fényeivel és mindent betölt a szeretet meg a finom ételek kellemes illata, én magam is elérzékenyülök és a fõétel elõtt szót kérek.
- Én csak... - kezdek bele, de már könnyesek is a szemeim. - Csak szeretném megköszönni, hogy itt lehetek, köztetek. Olyan jó érzés, hogy családja an az embernek és ez olyan hihetetlenül jó érzés nekem... - nézek rájuk. - Köszönök mindent.  
Halkan sírni kezdek, és Visszaülök a helyemre. Az asztal alatt Peter megfogja a kezem, Chris pedig a másik oldalról nyom egy puszit az arcomra. Olyan jó köztük lenni... annyira hihetetlenül jó érzés, hogy szavakkal kifejezhetetlen! Soha nem éreztem még ennyire jól magam az életemben!

Peter:

- Akkor… mik a terveid? – kérdezem.
- Nem tudom – vallja be. - Jó lenne lezuhanyozni, enni is szeretnék valamit, mert eléggé megéheztem. De elõtte egy fogkefét szeretnék, mert amíg nem mosok fogat, nem csókollak meg - jelenti ki. Puha arcocskáját megsimogatom, és egy puszit nyomok homlokára, majd kimegyek a szobából, hogy fogkefét szerezzek. Emlékeim szerint a lenti fürdõszobában van egy használatlan fogkefe. Le is megyek, és megkeresem azt a fogkefét. Ööö… Egy cuki rózsaszínt találok egyedül, szóval azzal megyek vissza Nicohoz.
- Peter...
- Tudom – bólogatok, majd nevetni kezdek. Nico sem bírja, és õ is elneveti magát. - Egyébként, csak azért rózsaszín, mert öcsinek vettünk egyet még pár hete. De járt hozzá egy kislány is, és hát... az megmaradt. De remélem, legalább holnapig jó lesz - mosolygom.
- Persze, hogy jó, csak hadd csókolhassalak már meg – nyüszít fel, és gyorsan megmossa a fogait.
Utána természetesen egybõl a zuhany alatt kötünk ki, amibõl aztán nem csak mosdás lesz, hanem elmerülünk egymásban. Édes testét magamhoz ölelhetem, csókolhatom, simogathatom. Kéjes nyögéseink, Nico szexis sikolyai visszaverõdnek a fürdõszoba falairól, melynek levegõje fülledt, erotikától teljes.
Annyira szeretem Nicot!

---*---*---*---

Végül a szenteste is eljön. A karácsonyfa elõtt ülünk, a kanapékon, és hallgatjuk, ahogy Nico életem egy édes, karácsonyi, szerelmes történetet mesél öcsike nyaggatására. Hogy milyen mesét? Egy kismikulásról szól, aki végül beleszeretett egy emberbe, aki miatt föladta Mikulás létét. Azért természetesen cenzúrázva mesélte, olyan részekre nem tért ki, amik sokkolnák hallgatóságát. Heh, az lenne vicces!
- Honnan tudsz te ilyeneket? – érdeklõdik apa, teljesen a mese hatása alá kerülve. Hah!
- Hát... élénk a fantáziám – pirul el az én édes kicsikém. Olyan édes, ahogy teljesen fülig pirul…
- Van egy ismerõsöm az egyik könyvkiadónál – kezdi apa. - Írhatnál egy gyerekkönyvet, ki is adnák szerintem. Nagyon érdekes mese volt ez is, és nem is elcsépelt – dicséri, és anya is bólogat.
- És nekem fogod ajánlani – kiáltja öcsike, mire Nico megpuszilja. Hékáááás!
- Hééé – kiáltok föl felháborodva, erre csak kiröhögnek. Képesek, és az én szívszerelmemmel az élen, kiröhögnek! Hát ilyet… Chö.

A vacsorát együtt készítjük el, közösen. Anya és Nico, a két asszonyka a husikat készíti, én apával a sütiket, öcsike pedig mindenbe belekontárkodik. Mikor elkészül minden, leülünk a szépen, ünnepien megterített és kidekorált asztalhoz és falatozni kezdünk. Azaz kezdenénk, mikor az én édes kis szerelmem meghatódva szót kér.
- Én csak... – kezdi, és bekönnyezik a szeme. Istenem, de édes, csak nem meghatódott? - Csak szeretném megköszönni, hogy itt lehetek, köztetek. Olyan jó érzés, hogy családja van az embernek és ez olyan hihetetlenül jó érzés nekem... Köszönök mindent – szipogja, és sírni kezd. Legszívesebben fölállnék, és össze-vissza ölelgetném, de inkább csak megfogom a kezét. Chris meg egy puszit nyom az arcára, és Nico édesem még inkább elpityeredik. Mindenki mosolyogva figyeli az én tündérkémet, közben meg anya is el kezd könnyezni. Jaj, de édesek!
- Örülünk, hogy te is a családhoz tartozol! Nagyon megkedveltünk, és nálad jobbat keresve sem találhattunk volna Peternek – szipogja anya, és egy nagy mosolyt küld Niconak.
Pár perc múlva mindketten megnyugszanak, és elkezdünk enni. Közben anya bekapcsol kis karácsonyi zenét, és ettõl még inkább karácsonyi hangulatunk támad. Úgy szeretem ezt az ünnepet! És úgy örülök, hogy immár a szerelmemmel is megoszthatom.
Végig nézek a családomon, és szívem csordultig telik a szeretettel. Annyira boldog vagyok!

---*---*---*---

Késõbb körül álljuk a karácsonyfát, és megfogva egymás kezét, énekelni kezdünk. Igazából egyikünk sem tud valami szépen énekelni, de szeretünk, viszont Nico angyali hangja elnyomja a mi rekedtfazék hangunkat. Annyira gyönyörûen énekel… Énekes is lehetne akár. Az én édesem bármit elérhet majd az életben, amit csak akar. Énekes, író, modell… Bármi lehet majd. És én jó „férjként” mindent megteszek majd azért, hogy sikerüljön megvalósítania álmait!
Kicsikém édesen mosolyogva hozzám bújik, mire egy naaaagy cuppanós puszit kap a fejecskéjére.
- Kell egy kép! – kiált fel hirtelen anya. Mind kerek szemekkel nézzük, ahogy a fényképezõgépet keresi minden felé, majd mikor megtalálja, eszeveszetten kattintgatni kezd. – Ez nem mûködik! – jelenti ki anya. Apa kuncogva elveszi tõle a gépet, és leveszi róla azt a kerek kis izét, ami eltakarja a lencsét, és anyát közénk terelgeti. A gép tartójából elõveszi az állványt is, és beállítja, hogy mindannyian benne legyünk a képben, majd gyorsan idesiet hozzánk.
- Csííííííz! – mondja, és mind belemosolygunk a képbe, mikor villan a vaku. Remélem, jól sikerült, fõleg, hogy ez Nicoval közös életünk elsõ fényképe.

A fényképezkedés után lassan mindenki a szobájába szállingózik, hogy holnap minél elõbb fölkelhessen, és láthassa, mit hozott neki a Télapó. Persze, mi Nicoval nem azért sietünk a szobába, hogy alhassunk. Mi már tudjuk, mit kaptunk a Mikulástól. Egy életre szóló szerelmet.
- Annyira szeretlek! – suttogom a fülébe, és bele is nyalok, amit kis kuncogással fogad. Annyira, de annyira szeretem, hogy azt el sem lehet mondani!
- Én is szeretlek! – válaszolja. Lassan ledöntöm az ágyra, és fölé hajolok. Mélyen egymás tekintetébe mélyedünk, ahol nem látunk mást, csak végtelen szerelmet, és vágyat egymás iránt. Éhesen ajkaira nézek, aztán vissza a szemébe, majd ismét szájára. Nem bírom visszafogni magam, így megcsókolom, és elkezdem lehámozni róla a ruhát.
Kívánom. Annyira kívánom, és hihetetlenül szeretem. Ajj, nem tudnék nélküle élni! Õ az enyém.

Nico:

- Örülünk, hogy te is a családhoz tartozol! Nagyon megkedveltünk, és nálad jobbat keresve sem találhattunk volna Peternek – mondja a mamája szipogva. Milyen aranyosak... komolyan! Soha nem hittem volna, hogy így alakul az életem.

***

A karácsonyfa körül énekelünk, kézen fogva. Imádok velük lenni, Peter is itt van, jobbat, szebbet nem is kívánhatnék, így elérzékenyülve bújok Peter karjaiba.
- Kell egy kép! – sikkantja Peter mamája, majd elmegy keresni, de valamiért nem tudja mûködtetni a gépet, így az apja elveszi tõle.
- Csííííííz! – mondja, miután felállított egy állványt.
Ez az elsõ közös képünk, családként... !

Persze utána a szobába megyünk, kettesben ünnepelni.
- Annyira szeretlek! – suttogja Peter.
- Én is szeretlek! – felelem, és hagyom magam ledönteni az ágyra.
Már tudom mi következik, és kicsit sem bánom, hiszen imádok vele lenni.
Ahogy lassan felkészít, ahogy ölel és csókol közben, hogy elfeledtesse, hogy mennyire kellemetlen érzés, aztán ahogy elmerül bennem, a hangja, ahogy felnyög, az arca, a bõre, mindene... egyszerûen leírhatatlanul szeretem õt.

***

- Peter, nem láttad az ingemet? - kiabálok ki a szobából.
- Nem tudom, te nem láttad a nadrágomat?! - kiabál vissza, mire lehajtom da fejem és felsóhajtok, majd mosolyogva, egy szál alsóban sétálok ki a nappaliba.
- Egyszer vagyunk öt évesek, ezt megengedhetjük magunknak - dorombolom mellé lépve és a karjai közé bújva.
- De az egész lakás tele van a ruháinkkal - jegyzi meg mosolyogva.
- Az igaz... - egyébként a nadrágod szerintem valahol a fürdõ és a háló között lesz - mondom elgondolkodva, és akkor villan be. - Az ingem meg...
- A konyha! - kiáltjuk egyszerre, és már megyek is. Mikor meglátom a mosogatóban pihenõ, halvány rózsaszín inget, felnevetek, ahogy a mögöttem jövõ Peter is.
- Holnap mész dolgozni? - kérdezem felé fordulva.
- Igen, de csak fél napos leszek, megyek a bemutatódra, ahogy megbeszéltük - mosolyog rám. Imádom a mosolyát... - Melyik boltban lesz?
- Abban a csicsás könyvesboltban a sarkon - válaszolom. - Utána vacsora anyádéknál.
- Holnap pedig... - sóhajt fel, mire boldogan ölelem át.
- Holnap végre megyünk az árvaházba, aláírni a papírokat - nézek rá csillogó szemekkel.
Szeretem... és örökké szeretni fogom, ez már biztos. Akkor is, ha öreg lesz, akkor is, ha a kis Peter felsír majd éjszaka, és nem tudunk nyugodtan, kettesben lenni.
Felnõttek vagyunk, szeretjük egymást és mindketten tudjuk: a korona mindenen a kisebbik Peter lesz.

~ The End ~