Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Remény
Korhatár: 16+
Műfaj: Szerelem
Kategória: Kuroko no Basuke
Feltöltő: timcsiikee
Feltöltve: 2012. 12. 14. 11:11:44
Módosítva: 2012. 12. 15. 23:04:00
Módosította: timcsiikee
Megtekintve: 1436 db
Kritikák: 2 db
 Leírás:
 
Anime: Kuroko no Basuke, Kuroko no Basket.
 
Karakter: Moriyama Yoshitaka
 
Műfaj: Hétköznapi élet, depresszió, jelen, gondolatok,  
 
Figyelmeztetések: Shounen ai.
 
Szavak száma: 1172
 
Ismertető: Sokan mormoghatnak már ugyan, hogy folyton csak Kurokos irományokat pötyörészek, de hát nem tehetek róla, a fanolódásom végtelen. Mint sokan tudják, az én kedvencem Kasamatsu, s ebben a ficben is szerepel, igaz csak közvetetten, mert most tőlem nem megszokott módon, nem vele fogok írni, hanem mint látható, Moriyama szemszögéből. Ez az iszonyatosan rövid kis fiction arról szól, hogy szerintem, Moriyamanak milyen yaoi alternatívája lehetne, hisz a jó Yaoista mindenkiből kinézi ˘˘ még a cső hetero Moriyamához is sikerült kitalálnom egy olyan szösszenetet és ötletet (egy minidoujinshi segítségével) ami egész hihetőnek tűnik. (Szerintem, és még 1-2 ember szerint.)

Ajánlom ezt a picike szösszenetet oosakinana-nak, mivel Ő az én Moriyamám, valamint ef-channak mivel ők ketten buzdítottak arra, hogy ezt írjam meg. :3


~*~

のぞむ - Remény

Amikor először megláttalak, már akkor éreztem a pozitív kisugárzásod, és ez csak egyre mélyült és győzött meg, ahogy együtt kezdtünk kosarazni. Egyidősek vagyunk, voltunk, s mint szintén elsős, könnyebb volt barátkozni. A Kaijo első évében még félénkebbnek ismertelek meg, csak később bontakozott ki benned ez az erősebb és agresszív én. Mindig is ilyen voltál, ezt is megtudtam, sokkal jobban, mint mások. Ahogyan azt is, hogy a kemény külső mögött lágy belső rejtőzik meg. 
A legjobb barátom lettél, amit valaha kívánhattam volna, ellentétes jellemünk valahogy mégis megtalálta a közös hangot. Persze ennek ellenére nem lógtunk annyit, mint szerettem volna, valahol megmaradt benned egy kis zárkózottság, mindig is éreztem és láttam, de hiába vártam hogy egyszer valaha megnyílj nekem, nem tetted. Én pedig nem firtattam.

Kezdetben csak úgy éreztem, férfiúi büszkeség, s soha nem mondtam volna ki olyan érzelmeket ami nem vall egy férfire. Mert a fiúk nem így rendezik a kényes témákat. Mindig figyeltelek, kialakult bennem a tisztelet, ami a kosár iránti szenvedélyed idézett elő, hogy mindig csak bíztatod az embereket, erőt adsz nekik, pedig még csak másodéves voltál, de már jobbnak gondoltalak az akkori kapitányunknál.

Minden meccs előtt te bíztattál engem, erőt adtál ahhoz, hogy bízzak magamnak a képességemben, hisz nem véletlen, hogy az állandó játékosok között lehetek. Ahogyan te is.

Késő volt mire észrevettem, hogy nyakig benne vagyok egy olyan dologban, ami nem természetes. Hisz nincs olyan normális ember, aki a csapattársa, a barátja iránt kezd vonzalmat érezni. Fel sem fogtam addig a napig, hogy mit is érzek és gondolok, amíg meg nem láttam, hogy a csapatunk vesztése után egyedül az öltözőben kiöntöd minden bánatod. Amíg a csapat együtt hagyta el a pályát egyszerűen semmit nem láttam rajtad, haragudtam a kapitányra amiért szavak nélkül is téged hibáztatott, s amikor visszamentem, hogy összeszedjelek ledermedtem az öltöző ajtajában. Ekkor jöttem rá, hogy soha nem láttalak még feleennyire sem összetörtnek vagy egyáltalán kizökkentve a hétköznapi hangulatodból. Legszívesebben mögéd léptem volna, hogy átöleljelek és elcsitítsam azt a néma sírást, amiben remegtél. Számra tapasztottam a kezem, s ehelyett inkább elmenekültem, el tőled, az öltözőtől és az egész helyzetből. A felismerés mélyen mart a gyomromba, s idegességemben nem tudtam mit tegyek és mit higgyek.

Vajon csak azért tört fel belőlem a gondolat, mert olyan helyzetben láttalak, mint még soha?

Ezt hittem.

Tévedtem.

Ezek után még többet figyeltem rád, messziről, ha lehetett közelebbről, de mindig kerültem azt a helyzetet, hogy kettesben maradjak veled. Ki tudja mi lett volna? Azt hittem meghülyültem, hogy elferdültem, s ha ezt bárki megtudná, undorodna. Főleg te. Ez az, amit végképp nem akartam és ettől féltem.

Soha nem hittem volna, hogy megbánom azt a napot, amikor egy fikarcnyi lehetőségem lett volna és nem tettem meg, mert attól féltem az élet ellenem fordulna, és egy világ undorodna tőlem.

Még magamtól is viszolyogtam, mert hiába néztem lányok képeit két lap között te villantál be. Ez nem normális.

Biztosan meglepett, hogy egyre többet rohangásztam lányok után – még ha sikertelenül is-, hanyagolva még a barátságunkat is. Ki kellett törölnöm a fejemből azt, hogy valaha is éreztem valamit egy másik srác iránt. Hisz ez nem a normába illő, nem természetes, még ha megannyi ember így is véli, a többség nem. Azt hittem ismerlek annyira, hogy tudjam, mit reagálnál, de ebben is tévedtem.

Vagy talán bennem lenne a hiba?

Nem lepődtem meg, amikor a felsőbb évesek távozása után te lettél a kapitányunk. Mi több örültem neki, hogy végre olyan ember vezetheti a csapatot, aki szívén viseli a sorsát az iskola hírnevének is. A kemény hajtás,  a bíztató szavak, s ahogyan agyadra is mentem a folyamatos lányok utáni kajtatásban sikerült visszazökkenteni engem abba a helyzetbe, hogy minden bűntudat nélkül álljak melletted, minden mellékes gondolat nélkül, csak mint egy barát.

Amikor a harmadik évünkben megjelent Kise a Csodák Generációból, rögtön lejött mindenkinek, hogy te vagy az, aki képes kordában tartani, aki fegyelmezni tudja eléggé ahhoz, hogy mindent komolyan vegyen. Nem mintha nem lett volna elég ügyes, de hogy újoncként az állandó csapatba kerüljön sok feltételt szabott. Nem bántam, hogy ezek mellett egy új barátra leltél benne, mert tudtam nem leszel magányos, ha épp téveszméimet akarom kikupálni egyedül, hogy elfeledjelek.

Amikor lehetett csatlakoztam, hogy hármasban töltsük időnket, vagy épp csapatként még jobban összekupálódva az újonccal. Semmit nem vettem észre sokáig csak elvakultan azt láttam, hogy milyen közeli barátoddá vált, akin még az agressziód is kitöltheted.  

Eltelt egy fél év, s mint végzősök egyre több időt kellett fordítanunk a tanulmányokra, felvételikre, vizsgákra, vagy ahová tovább szeretnénk haladni.

Minden olyan természetes egyszerű volt, hogy a csapat már nem tölt annyi időt közösen, pedig elég jól összeszoktunk ennyi idő alatt.

Talán túlzás, de egy világ dőlt össze bennem. Az a nyugodt természetes érzés, hogy azt hittem minden rendben olyan könnyen fordult ki a helyzet, hogy észre sem vettem. Egyik nap, amikor visszamentem az öltözőbe edzés után, mert a szekrényemben hagytam az egyik kölcsönkért füzetet, már akkor megtorpantam, amikor csak résnyire nyitottam az ajtót.

Nem vettetek észre, annyira el voltatok foglalva egymással, először csak a zajokat hallottam, s azt hittem egy normális kis párocska rejtőzött el edzés után az öltözőben, de tévedtem. Mint annyiszor ez alatt a három év alatt, számolni sem tudom már.

Először téged vettelek észre, ami már alapból meglepett, majd megláttam, hogy felfelé emeled a fejed, amit furcsa érzést keltett bennem, de mikor megláttam azt is, hogy ki az a másik fél, akivel szó szerint faljátok egymást, összetört bennem mindent, jobban fájt, mint egy rúgás vagy vágás.

Csak akkor éreztem meg, hogy könnyezem, amikor már az arcomon folyt végig, s már nem számított mennyire is vagyok romlott és ferde, nem hittem a szememnek, így végignéztem mindent. Nem éreztem undort csak fájdalmat, végtelen fájdalmat azért, hogy ezt nem én tehettem meg veled. Mert nem volt elég merszem, hogy lépjek, mert nem volt elég merszem ahhoz, hogy egy világgal nézzek szembe érted. Meg is érdemlem ezt a mérhetetlen csalódást és fájdalmat, ami fojtogat, marja a szívemet, mert mindezt csak magamnak köszönhetem.

Hiába is okolhatnék mást, gyerekes dolog lenne Kisét hibáztatni azért, amit most érzek, de ez az egész rávilágított valamire. Hogy ne adjam fel, hogy bármit is szeretnék, azért töretlenül küzdjek meg, nem törődve másokkal és a világgal, mert a én világom különbözik másokétól.

Azóta is folyamatosan figyellek titeket várva a pillanatot, hogy vajon mikor léphetek, mikor jöhetne el az én időm, de minden pillanat, minden boldog kép, amikor látom, hogy összemosolyogtok valamin, hogy mennyire jól érzed magad mellette, egyre inkább morzsolja bennem az elhatározást és újra meg újra összetör.

Amit valaha annyira szerettem, most az zúzza péppé a szívemet, csak mert a mosolyod nem nekem szól, hanem másnak. Neki. 

Olyan szerencsétlen vagyok, olyan magányos vagyok, olyan tehetetlen vagyok.

Csak magamra haragítanálak, s megutálnál, ha elválasztanálak Tőle. Ezért nem teszem. Csak tűrök és tűrök és várom azt a pillanatot, azt a percet, amikor lehetőségem nyílik arra, hogy mindent bevalljak, és talán még esélyem is lehet.

Jól vigyázz Kise, mert mostantól soha nem fog lankadni a figyelmem.

Ha csak egyszer megbántod Kasamatsut, csak egyetlen rossz húzás, és nem leszek rest lecsapni a kezedről, amire már titkon régóta vágyom.

Jól jegyezd meg.

Mert megtanultam, hogy az álmainkért küzdenünk kell. 


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).