A következő szerepjátékot Ayame-samával játszottam végig, imádtam, fantasztikus volt, mély érzelmeket és gondolatokat mozgatott meg, rettentően hiányzik, de már nem tudom adni azt a szintet, amit régebben. Egy bukott angyalról szól és egy nőről, aki felkarolta Őt. A történet sötét köntösbe van csavarva, akárcsak az én karakterem, világosságot, reményt pedig Ayame karaktere ad, egyszerűen imádom ezt a kontrasztot. A cselekmény rövid, így a szerep is rövidre sikeredett, javarészt az én hibámból, de ennek ellenére is rajongok érte. Kellemes olvasást!
Karakterek:
Shion - Ayame-sama
Forte - Meera
Forte:
Egyformán csattogó léptekkel veszem a kora est által sötétséggel meghintett betont. Mindig azon merengtem, hogy vajon én tolom a földet a lábammal, vagy az lök minduntalan előrébb. Mert ha én magam taszítom el magamtól, az azt mutatja, hogy tudok tenni mindaz ellen, ami eleve elrendeltetett, de ha a föld kegyelemből engedi, hogy járjak...
Sokszor filozofálok mások szerint ostobaságokról, de nekem megadatott az örök, így hát mindenre jut időm. Rengeteg kérdésem van, választ pedig csupán önmagam adhatok saját magamnak. Egyetlen egy kérdéssel űzettem ki egy szépséges világból, amiben az emberek azt hiszik, nincs magány, unalom, szenvedés. De van. A Menny maga a pokol. Egyedül vagyok, voltam, és leszek örökké.
Az emberek megbámulnak, mert furcsa az öltözékem, testem megszámlálhatatlan heg borítja. De a hajam színét elnézik, különös ez a világ... Eddig mindig meg volt mondva, mit tegyek, de ebben a pár évben, amit idelent eltöltöttem, rájöttem, nincs szükség különösebb irányításra, és mégis van. Hatalmas ellentétekkel kell szembenéznem, amit eddig csak odaföntről figyeltem, most pedig körülölelnek a mindennapi problémák, és a globálisabb bajok.
Ezeket nem én okozom, ők maguk akarták ezt.
Az én hivatásom megszűnt, a munkakörömre új lényt nem vettek fel.
Eddig se sok dolgom volt, őszintén szólva Isten visszafogott, annyit engedett, hogy nézzem az emberiség lassan haladó folyóját. Hangosak, hivalkodóak, és itt-ott rettentően felgyorsulnak. Sokszor fárasztó már néznem is, hiszen létezésem óta csupán ez az egyetlen előadást figyelem.
A régi időkben jobban szerettem nézni, ahogy a gavallér férfiak szolidan, de mégis vágytól és szerelemtől égve vallanak szerelmet versben imádott kedvesüknek, a gardedámok közvetítésével. De ma... Most ha a férfi szó szerint lepocskondiázza a nőt, és figyelembe sem veszi, akkor már ez az udvarlás, és a következő pillanatban az egyik sikátorban szenvedélyesen csókolózva, megfeledkezve a dominánsabb fél mondatáról, ami a nő édesanyjának szexualitását vonta kétségbe.
Különös a mai világ...
Még különösebb, hogy körülöttem folyik.
Egy parkot veszek észre, ahová akaratlanul is bevisznek lábaim. A frissen nyír gyep illata halvány mosolyt csal ajkaimra, a szökőkút felől egyre erősebben érkező víz illat apró örömöt kelt a szívemben. A városiak nem becsülik ezt az apró szigetet, pedig a felüdülés apró paradicsoma, ha használhatom ide ezt a szót.
A Napot most felhők takarják el, jelezve, hogy hamarosan esni fog, a hőmérséklet pár fokkal csökken. A gyerekeket a játszótérről lassan elcsalják szüleik, a kutyát sétáltató fiatalok nevetve indulnak egy kávézó vagy teaház felé. Leülök a padra, és fancsali képpel nézem a kövezetet. Olyan furcsa ez az egész... Nehéz megszoknom, bizalmatlanságom pedig nem bírom elnyomni magamban.
Minden ember kétszínű. Ez természetes dolog a lelkükben, évszázadok során alakult ki bennük, afféle életmentő funkció. Mert a jólétért sokan képesek feladni hirtelen megszerzett barátságukat, mi más ez, ha nem hátbaszúrás?
Lassan elered az eső, a hűs cseppek tompán puffannak a fejemen, és mezítelen vállaimon. Szitál, szóval nem valami nagy viharnak mondható, inkább két lépés alatt eláztat, kellemesen simogatva az embert. Angyalt. Száműzöttet.
Mindenkinek megadatik ez a kellemes frissítő jelenség, ezért sem mozdulok. A későn reagálók most újságot tartva a fejük fölé rohannak otthonuk felé, közben azt kiabálva egymásnak nevetve, hogy „az ördög veri a feleségét!”.
Badarság.
A tévhittel ellentétben nem is maga az Isten sír. Az angyalok gyászos kórusa énekel, szívüknek oly kedveseket siratva.
A hajam már vizesen az arcomba hull, a kezeimen a kötés pikk-pakk átázik. Tincseim fakulnak kissé az eső hatására, így egy furcsa, szürke egérhez hasonlíthatok. A frissesség kegyes iróniája. Ahogy a víz elveszik a hajamban, majd a hajszálak között lavírozva a homlokomról lesiklik, olyan, mintha valaki megsimogatná a fejem.
Az áldás rég lekerült rólam, ez a simogatás is az embereknek jár...
Váratlanul árnyék vetődik rám, és az esőcseppek se érnek már. Lassan, érdeklődve emelem fel a fejem, hogy láthassam, ki vagy mi áll előttem. Először csak az auráját pillantom meg, a szokás ártalmas hatalma. Óriási, meleg, és kedves, körülöleli az én bágyadt, komor, szomorú aurámat. Szinte melegít, és kellemesen cirógat. Aztán kirajzolódik szemeim előtt valós alakja.
Magas, és nőies, szemrevaló teremtés, teste előtt kezében egy esernyőt tart, amit most felém billent. Ébenfekete haja hosszú és selymes hatással omlik vállaira, most mint egy jótékony zuhatag, hullik előre, ahogy kíváncsian és kedvesen előrébb hajol. Szemei áthatóak, mintha a lelkembe látna, mintha megértené minden gondom. Lassan elmosolyodik, és megszólal:
- Uram, minden rendben? - hangja olyan bársonyos, hogy simogatja a fülemet, teljesen elbűvöl. Lehunyom szemeimet, és egy halvány félmosollyal felelek neki, csöndesen.
- Tudja, ha minden rendben lenne, akkor valószínűleg haza mentem volna.
- De semmi sem elég ok arra, hogy egyedül üldögéljen a sötétben, az esőben – mosolya olyan, mint a legfényesebb napsugár. Érzem, hogy melenget. Különleges nő, lehet, hogy lát engem? Mármint a valóm?
- Nincs hová mennem hölgyem, a park otthonosabb – meresztem rá szürke szemeimet, mely a sötét miatt egészen elnyelő hatással rendelkezik jelenleg.
- Ha csak ennyi a baj! Ha gondolja, és nem feszélyezi a tudat, akkor szívesen megosztom a házam erre az estére magával – kedveskedőn oldalra billenti a fejét, türkiz szemei engem pásztáznak. Hihetetlen... ilyen mértékű bizalom, jóság, és szeretet...
Soha, senki nem adott nekem önként ennyi...
- Idekint még megfázik a végén. Na, jöjjön – int barátságosan, és megfogja a kezem, amit meghökkenve nézek. Megmerte fogni a bekötözött ujjaimat? Az emberek undorral néznek rá, azt hiszik, hogy valami leprás vagyok, vagy valami súlyosabb ekcéma...
Lassan felállok, bevon az esernyő alá, amit csodálkozva nézek, akárcsak őt. Fél fejjel kisebb, mint én, ami nagy szó. Szeme biztatóan csillognak, kezem nem engedi el, mintha bármelyik pillanatban összeesnék. Nem tartom valószínűnek, de az aggódása jól esik.
Furcsa ez a bizalom, szokatlan ez a bánásmód...
Nem értem.
- Jöjjön, nem lakom messze – mosolyog rám, és ujjaival elsöpri a szemem elől vizes hajam, ami fátyolként takarja el Őt. - Nehogy nekimenjen valaminek.
Esetlen volnék? Úgy nézek ki? Módfelett különös, hogy pont Ő talált rám, és pont Ő hív be magához, az otthonába, a saját házába... Nem egészen értem. Csöppnyi félelem sincs benne, hogy kirabolhatom, bánthatom, összeverhetném a házát.
De... Én soha nem csinálnék ilyet. Ahogy a lelke finoman pulzál, és ontja felém a meleget, úgy gondolok arra, hogy ez eleve elrendeltetett. Sorsszerű ez a jelenet? Egy újabb felvonás nyomorúságos életemben, ami drámaian, tragikusan végződik?
- Amíg maga itt van velem, nem tartom valószínűnek. Minek köszönhetem ilyen földöntúli jóságát, amivel irántam visel?
- Az eltévelyedett lelkeknek talán... apró segítségre van szükségük ahhoz, hogy beilleszkedjenek – jön a körmönfont válasz, és én leheletnyi meglepődéssel pásztázom arcát, majd ujjait, amiket beleakasztott az enyémekbe. Valahogy... Nem merem megérinteni. Futó ábránd Ő, vagy talán elkínzott agyam káprázatos szülötte?
Eltévelyedett lélek... Furcsa gondolat egy olyan nőtől, aki halandó, de mégis... Nem ért váratlanul, hiszen az élet csupa meglepetés, nemde? Az én életem eddig mégis magányos és sivár volt, de ez a meleg, ami felőle árad...
Arra késztet, hogy magamhoz öleljem, és soha többé ne engedjem el. De mint tudjuk, ezt nem tehetem meg, mégpedig azért nem, mert egy illedelmes vendég viselkedésének elveivel ütközne. Továbbá, nem lenne bölcs dolog.
Finom illatát felerősíti a meglobbanó szél, az esőillat csak még felemeli a kábító, kissé narancsos illatát.
- Úgy nézek ki, mint egy hajléktalan, ez sem zavarja? - mintha megpróbálnám elüldözni magam mellől ezekkel a kérdésekkel. Pedig nagyon szeretném, hogy maradjon velem. Csak egy kicsit. Nem válaszol, csupán sejtelmesen elmosolyodik, az esernyőn rendületlenül tartja felettem és felette, ujjaival nem úgy néz ki, hogy hamar elereszti az enyémeket. Meg sem kérdezi, miért van rózsafüzér a kezemre fonódva? Semmi nem érdekli?
Kérés nélkül befogad?
Ilyen érző, finom, tisztalelkű emberrel még soha nem találkoztam.
Hamarosan megérkezünk otthona elé, ahová figyelmesen betessékel, egy törölközővel finoman dörzsölni kezdi a fejem, felitatva a vizet hajamról. Ilyen mértékű gondoskodás egy vadidegen felé, aki ráadásul nem olyan megjelenéssel rendelkezik, ami elvárt...
Gyönyörű ház, ha jól láttam, valahol egy macska szaladt, de nem vagyok benne teljesen biztos. Takaros, szép otthon, kissé lerí róla, hogy nő az, aki benne él, de ez még csak emel a fényén.Igazi meleg, jóságos otthon...
Csupán bámulok magam elé, és hagyom, hogy a fejem dörzsölgesse. Egyszerűen udvariatlan voltam, és hálátlan. Sajnálom. Nagyon köszönöm, soha nem tudom ezt magának meghálálni...
Hihetetlen.
Shion:
Régi írógépem billentyűi monoton csattognak a dolgozószobám adta kis zugban. Az ablakon éppen csak átszűrődik a fény. Borús a mai nap, alig libben föl néhány napsugár. Ahogy kezeim egyre gyorsabban és gyorsabban alkotják a történet kulcsfontosságú jelenetét, úgy én is egyre izgatottabb leszek. A főhősnő épp életét eldöntő játszmát játszik… hopp! Csend lett… kezeim mereven állnak meg a billentyűk felett. Nem akarnak mozdulni, pedig muszáj lesz. Mélyet szippantok a régi könyvek kissé dohos illatából, hátha kezeim újra mozgásba lendülnek… de nem. Mintha kiöntötték volna egy edényből a vizet. Üres lettem… De miért? Hiszen a múzsa, aki szinte még csak most adott erőt, megragadva minden fantáziám… egyszer csak visszaveszi mind azt, amit adott.
Hogyan tovább? A hősnő a szakadék szélén lejti utolsó táncát, mondhatnánk, pengeélen táncol… de nem tudom mi lesz a sorsa, hiszen zsibbadó végtagjaim nem adnak semmi jelet arra, hogy leüssek akár csak még egy billentyűt is. Ez igen elborzasztó… de ha pozitívan nézem, akkor ez talán egy apró jel, amit észre kell vennem. Egy útmutatás, hogy nem most kell tovább írnom… minden bizonnyal erről lehet szó.
Felállva, kitolom magam alól a széket és elindulok régi parkettámon. Ismerős hang… Kissé recseg-ropog. Mintha apró kavicsokat dobálnánk a magasságból, melyeket pár pillanat után utolér a gravitáció hatása.
Magasság. Vajon milyen lehet szárnyalni? Mikor messze kerülsz minden gondtól és bajtól… nincs más csak te és a végtelen. Sodródsz a csenddel, a magánnyal… de ez itt a Föld. Egy sokak szerint árnyékvilág, de szerintem koránt sem az. Csak meg kell mutatni az embereknek… tudniuk kell, hogy van miért élni és az ajándék, amit kaptunk, hihetetlen értékű.
Amint e gondolatok felcsendülnek bennem, rám tör az érzés, hogy sétálnom kell. Lehet, hogy furcsán hangzik, de érzem, hogy vár rám valami a következő sarkon… de lehet, hogy nem. Az élet éppen ezért különleges. Mindig két lehetőséged van.
Mivel elég borús az idő, ezért nem árt, ha elviszek egy esernyőt. Sosem lehet tudni. Magamra kapom a cipőm és egy kendőt, majd indulok is. Ahogy kilépek, megcsap a hideg. Csipkedi az arcom, és ahogy egyre csak bekebelez, olyan mintha egyé válnék vele. Megszokom.
Lassú léptekkel a közeli park felé indulok. Az egyik kedvenc helyem ebben a betondzsungelben. Mikor tavasszal átszűrődik a fény a hatalmas lombkoronákon… annál kevés látvány lehet szebb. Mintha egy másik dimenzióban lennél.
Mikor belépek, a parkba érzem, hogy az orromra cseppen egy esőcsepp. Pislogok egyet a szokatlan érzéstől, majd fölnézek. Az ég szürke fényben mutogatja magát… olyan, mintha tele lenne füsttel. Persze füst helyett biztosan az esőcseppek tolonganak benne és alig várják, hogy földet érjenek. Pár másodperc alatt, mintha rohamra indulnának, úgy kezdik elhagyni a bázisukat. Igaz, éppen csak szitál, de kellemesen pezsdít. Kinyitom az ernyőm és tovább sétálok. Míg én egyre beljebb megyek, addig a többi ember rohamosan fut ki a parkból. Szitkozódnak, vagy éppen nevetnek… arcról többet is ismerek, de sosem beszéltem velük. Ahogy senkivel sem a környéken.
Egyszer csak feltűnik előttem egy sziluett. Egy férfi… a szívemet furcsa érzés lengi körül. Szorongatja, de mégsem fájdalmasan. Inkább figyelmeztető jelleggel.
Ahogy egyre közelebb megyek, egyre jobban kirajzolódik előttem. De nem csak fizikailag. Az aurája… mérhetetlenül szomorú. Tele van elkeseredettséggel és fájdalommal. Mintha hiányozna egy darab a szívéből. Mintha elvesztette volna a másik felét.
Ahogy ott ül egyedül, mint egy elveszett lélek… késztetést érzek rá, hogy odamenjek és megvigasztaljam. Érzem, hogy szüksége lehet rám…
Valamiért olyan különleges… ez az érzés azt súgja, hogy ő nem egyszerű emberi lány. Ritkán érzem ezt, de nála… nagyon erős.
Mikor odaérek, felé tartom az esernyőm, meggátolva, hogy tovább ázzon. Kezeit kötés fedi, amik már félig leáztak. Különleges öltözete még inkább azt súgja, hogy természetfeletti lény. Arca bánatos, de ajkai mögött szerény mosoly rejtőzik. Ezek szerint még nincs veszve minden… legszívesebben magamhoz ölelném, ahogy csak tudom. Látom, hogy szörnyű érzés fojtogatja…
Pár másodperc múlva felém néz, én pedig kedves mosollyal megszólalok.
- Uram, minden rendben? – kérdezem, mire gyönyörű szemeit lecsukva csöndesen, szinte hangtalanul válaszol.
- Tudja, ha minden rendben lenne, akkor valószínűleg haza mentem volna.
- De semmi sem elég ok arra, hogy egyedül üldögéljen a sötétben, az esőben – válaszolom, mosolyom egyre jobban fenntartva. Látom, hogy viselkedésem meglepi… bár ez kölcsönös. Magam sem értem, hogy miért ül itt egyedül az esőben. Semmilyen bánat nem lehet túl nagy ok arra, hogy elázzunk.
- Nincs hová mennem hölgyem, a park otthonosabb – ahogy szemeit belefúrja a tekintetembe, az olyan áthatóan hat. Mintha ez a mélyen ülő szűk szempár látná a gondolataim.
- Ha csak ennyi a baj! Ha gondolja, és nem feszélyezi a tudat, akkor szívesen megosztom a házam erre az estére magával – ajánlom föl, és tovább mosolygom rá. Egy mosoly sokszor többet ér ezer szónál… Számomra az a legszomorúbb, ha valaki magába roskadva süllyed el a rossz érzések mély óceánjába. Ilyenkor késztetést érzek rá, hogy segítsek. Hiszen én is annyi segítséget kaptam már. És ez nem jelent terhet… inkább boldoggá tesz.
- Idekint még megfázik a végén. Na, jöjjön – noszogatom, majd fölsegítem. Árad belőle a meglepődöttség, de valahol megkönnyebbülést is érzek. Ahogy megfogom hatalmas kezeit, tapasztalom, hogy kötései már szinte teljesen leáztak. De annyi gond legyen, egy perc alatt rendbe hozom. Belekarolok, és úgy vezetem, mintha ő egyedül nem lenne képes rá. Talán túlzottan aggódom, de lehet, félúton úgy döntene, még sem jön… az pedig rettentően rossz lenne… nem akarom, hogy ilyen állapotban egyedül lófráljon. A sebei… vagy is inkább a hegek arra utalnak, hogy nagy összetűzésbe keveredethetett valakivel. Talán azon is tudok némi képp segíteni.
- Jöjjön, nem lakom messze – szólok lágy hangon, majd óvatosan elrendezem kusza szürkés hajszálait a szeméből. - Nehogy nekimenjen valaminek.
Még mindig furcsának tartja, amit tettem vele… érzem rajta. Habár nem csodálkozom ezen, hiszen nem sok ember hív be egy idegent a házába. De Ő… Ő más, mint egy idegen. Még nem tudom miben vagy, hogy miért, de más. Persze, jó irányba.
- Amíg maga itt van velem, nem tartom valószínűnek. Minek köszönhetem ilyen földöntúli jóságát, amivel irántam visel?
- Az eltévelyedett lelkeknek talán... apró segítségre van szükségük ahhoz, hogy beilleszkedjenek – válaszolom a legnagyobb őszinteséggel. Hideg kezei alig érnek az enyémekhez, pedig ahogy csak lehet - és amennyire illendő – szorítom őket. Vajon mind gondolkodhat? Talán azon, amin én? Hogy találkozásunk nem a véletlen műve volt, inkább egy elrendeltetett egybefutás? Ki tudja… mindennek megvan az oka, az biztos. Ennek is meg van, de még nem jöttünk rá.
Ahogy sétálunk, szinte csak az eső kopogását lehet hallani az esernyőn. Ez keveredik az utca illetve egyéb zajokkal. Így minden elég tompán hat, ami hosszútávon nyugtató hatással is bírhat.
- Úgy nézek ki, mint egy hajléktalan, ez sem zavarja? – jön felém a kérdés, de hang helyett újra csak arcmimikámra hagyatkozom. Nekem is rengeteg kérdésem lenne… hogy ki ő, miért van itt, vannak egy rokonai… vagy egyedül él, és járja a világot akár egy kalandor? Nem tudhatom, de mindennek eljön az ideje. Semmit sem kell siettetni, minden magától fog jönni, de ha mégsem akkor majd teszünk érte.
Mikor megérkezünk kicsi, de számomra otthonos házhoz, lassan bekísérem, és már hozok is egy kisebb törölközőt. Nem szeretném, ha megfázna… lágyan, masszírozva kezdem leitatni róla a rengeteg vizet. Kissé kócos lesz, amin kedvem lenne kacagni egyet, hiszen így kicsit gyermeteg arcvonásokat kap, de még sem teszem… nem lenne illendő.
Látom, pásztázza kis lakásom. Talán számára szokatlan lehet, de nagyon kedvelem a tájképeket, ezért rengeteg található a falakon. Az antik dolgok… könyvek, tárgyak… mind a kedvenceim. Mondhatnám műgyűjtő is vagyok, de ez erős megfogalmazás. Inkább szeretem a régi dolgokat.
Ahogy törlöm puha haját, egymás tekintetében keressük a válaszokat. Kérdéseink vannak egymás felé, de nem tesszük fel… és ha kérdéseink vannak, akkor választ is várunk rájuk. Ez az, amit próbálunk kivenni a másik tekintetéből. De talán… most jött el a szavak ideje.
- - Ne haragudjon, még be sem mutatkoztam önnek. A nevem Shion Nayeko. – mutatkozom be neki, hiszen még a nevemet sem árultam el neki. Milyen faragatlan vagyok. – Hívjon csak nyugodtan Shionnak. A barátja vagyok… bennem megbízhat. – mosolygok rá, majd leteszem a már vizes törölközőt és kezeimmel elkezdem megigazítani hófehér hajkoronáját. Milyen érdekes… még sosem láttam ehhez fogható embert. Illetve… lényt. Hogyan nevezzelek? Kiléted rejtélyes és távolságtartó… titokzatos, de még is kedves. Valóban érdekes és figyelemre méltó. Szeretném sokkal jobban megismerni… szeretném, ha a bizalmába fogadna.
- - Oh, én… Forte vagyok. – ismerősen cseng ez a név. Bár nem tudom miért. - Mérhetetlenül örülök a találkozásnak. Bár be kell, valljam, még mindig érthetetlen számomra, miért szán meg. Lehettem volna rabló vagy gyilkos is… még sem rettent el.
- - Tudja, Forte. Egy pillanatig sem gondoltam ilyet. Amikor megláttam, tudtam, hogy csupán elesett és egyedül van. Segíteni szeretnék… talán… naivnak gondol? Akár egy tudatlan gyermek? – kérdem mosolyogva és óvatosan elkezdem leszántani kötéseit, mire kicsit összerezzen. Egy pillanatra megállok és felpillantok rá, de Ő nem néz a szemeimbe… hagyja, hogy letekerjem az elázott anyagot és pásztázza a szoba falait.
Mikor teljesen kész vagyok mindkét kezével, szomorúan tapasztalom, hogy tele vannak sérüléssekkel. Olyanok mintha régen szerezte volna őket… még is újnak hatnak. Mintha még mindig fájnának neki… vagy talán másmilyen fájdalmat érzek benne? Mert érzek az biztos… de lehet, ezek a lélek fájdalmai. Mintha üvöltenének…
Csak nézem a sebeket és arra vágyom, bár meggyógyíthatnám őket. Bár segíthetnék…
- – Kérem… bekötöm egyedül is. Igazán nem szükséges, hogy rosszul érezze magát a látvány miatt. – hangja olyan elveszett és keserű, mintha egy kisgyerek lenne, magára hagyva a sérüléseivel… régen hallottam már ilyet.
- – Ne beszéljen butaságokat! Félreértett engem… - óvatosan meg fogom egyik kezét és amilyen lágyan csak tudom, simogatni kezdem. Még mindig szomorúságot érzek rajta… - Ha arra gondol, hogy undorodom a látványtól, akkor hatalmasat téved. – mosolygok, majd arcomhoz emelem a tenyerét… keze elernyed, mintha kiszállt volna belőle minden erő, mintha akaratlanul is hagyná, hogy megérintsem.
- – Kérem… - szól mély, fülbemászó hangján és lassan elhúzza tőlem a kezét. Újra belenéz a szemeimbe, én pedig kezdek eltévedni a tekintetében. Kiszámíthatatlan mit fog tenni a következő másodpercben. Talán harcban áll saját magával és nem tudja mit szabad egy ilyen helyzetben és mit nem. Összezavarodott, ezt teljesen megértem… kicsit eltúloztam a dolgokat. Nem árt, ha lassabban közelítek felé, talán úgy magához enged.
- – Főzök egy teát. Az… mindkettőnkre nyugtató hatással lesz. – állok föl és egy mosollyal az arcomon kisétálok kicsiny konyhámba.
Előveszem, a teáskannát majd teletöltöm vízzel és ráteszem a tűzhelyre. Hallom, ahogy lassan fortyogni kezd.
Ez a fiú… bár inkább férfi… merőben más, mint a többi ember. Az egész lénye… nem tudom pontosan meghatározni mi is ő, de egyre csak az jár a fejemben, hogy nem e világi lény. Annál sokkal több. Ez óvatosságra kéne, hogy intsen de… Ő annyira elhagyatott, hogy… sosem tenne tiszteletlen dolgot, tudom.
Csak meredek ki a most már zuhogó esőre. Az ég lassan fekete lesz, csupán a csillagok világítják meg… a mostohaanyám mindig azt mondta, hogy a szeretteink, aki eltávoztak a mi világunkból, éjjelente megnézik, jól vagyunk e és egy mécses segítségével megvilágítják az eget, hogy örömet okozzanak nekünk. Felnőttként tisztában vagyok vele, hogy ez botorság, de… még is olyan jó egy ilyen gyermeteg elképzelést dédelgetni.
Visszasétálok a tűzhelyhez és látom, hogy a víz fölforrt. Jázmintea lesz… kellőképpen megízesítem, de cukor helyett mindig mézet használok. Előkészítek egy tálcát és rá a kész teát két csészével.
Mikor kiérek a nappaliba, látom, hogy Forte a fotóimat nézi. Ahogy távolabbról, egész alakját megnézem… olyan gyönyörű. Ahogy felsőtestét szabadon hagyja a már száraz lenge ruhája… kicsit kócos haja remekül illik egyszerre férfias és gyermekded arcához.
- – Elnézést, nem akartam belekontárkodni a magánéletébe… - kezdene mentegetőzni, de én félbeszakítom. Nincs rá szükség.
- – Nem kell bocsánatot kérnie. – teszem le a tálcát a kanapé előtti kis asztalra, majd leülök a puha ágyra. Intek, hogy nyugodtan üljön le mellém… - A képeken semmi olyan, nincs, amit ne láthatna. A szüleim vannak rajta. Igazán nincs mit titkolnom, higgye el. – emelem a csészét a számhoz és óvatosan belekortyolok. Még nagyon forró, ezért kicsit fel is szisszenek, mikor lenyelem az első kortyot.
- – A szülei… már nem élnek? – kérdi, majd lassan leül mellém. Mintha attól tartana, hogy eltörök, mint egy porcelánbaba, akit leejtenek a földre. Minden mozdulata olyan óvatos a közelembe. Ami igazán kedves tőle, de így elég távolságtartónak érzem.
- – Az igazi szüleim… róluk nem sok mindent tudok. Az édesanyám 10 éves koromban elment egy másik férfivel… az apám ezt nem tudta lelkileg feldolgozni, ezért rengeteget ivott, hogy felejteni tudjon… ezek után nevelőszülőkhöz kerültem, akik nagyon türelmesek és jószívűek voltak velem. Abban az időben nagyon rossz lelkiállapotban voltam és ez kihatással volt a környezetemre is… de az idő sok sebet begyógyít. Ha nem is teljesen, de segít. És ha már a sérüléseknél tartunk… aggódom a sebei miatt. Orvosnál járt már? – kérdem aggódva, mert ha jobban megnézem egy kettő lehetséges, hogy kezelést igényelne.
- – Nagyon kedves, hogy ennyire törődik velem, de nincs miért aggódnia. Minden rendben. A sebeim… már szinte hozzám tartoznak. Mindegyikhez egy-egy emlék fűz… némelyikhez több is. – mosolyodik el, de ahogy látom eszébe juttathattam egy fájdalmas emléket is. Szemei élettelenül tükröznek fájdalmat… - De… meséljen inkább magáról. Egy ilyen védtelenül kedves nő, mint ön… biztosan sok barátja van.
És ahogy ezt kimondta úgy éreztem ki kell adnom magamból néhány olyan dolgot, amit még senkinek se mondtam el. Nem is nagyon volt kinek talán ez az oka…
A szavak csak úgy özönleni kezdtek belőlem. Áradtak, akár egy túlduzzadt folyó. Elmondtam, hogy a környéken nincsenek barátaim vagy ismerőseim… nem nagyon állok kapcsolatban senkivel. Ez igen csak meglepte…
Azt is elmondtam, hogy drámaíróként dolgozom álnéven… többek közt szóba került, hogy mióta élek itt, milyen a környék az emberek… de beszélgettünk filozofikus dolgokról, amiket mindketten nagyon szeretünk. Az életről… a halálról. Forte mindig nagyon nyakatekert és kimért válaszokat adott. Néha kicsit úgy tűnt, nem is ebből a korból való.
És ahogy egyre többet és többet beszélgettünk az idő nagyon gyorsan cikázott körülöttünk. És mire észbe kaptunk már 11 óra elmúlt… de nem ez volt az egyetlen, amit észrevettem. Szinte semmit sem tudtam meg róla a nevén kívül… a rengeteg beszéd alkalmával, még sem derült ki róla semmi az égvilágon. Talán nem akarja, hogy megtudjam ki ő? Vagy nem bízik bennem annyira, hogy elmondja ki is ő valójában… nem tudom. Ahogy oly sok mindent ezen a világon…
- – Nyugodtan aludjon a hálószobámban. Nem túl nagy, de kora reggel a napfény ébreszti az embert… igen kellemes érzés. – ajánlom föl és kissé álmosan feltámolygok a kanapéról. Már annyira elültem magam, hogy kicsit zsibbadnak a végtagjaim. Mikor elindulok a szobám felé, hogy kihozzam, az ágyneműm picit megbillenek a fáradtságtól, de Forte óvatosan megtart a kezemnél és a derekamnál fogja. Mint egy úriember a hölgyet, csöppet sem tolakodva.
- – Álmomban sem kérnék ilyet öntől. Már így is többet tett a kelleténél… - hangja halk és mély… ha lecsuknám a szemem olyan, mintha a tenger lágy morajlását hallgatnám. Csak éppen beszéd formájában.
- De..
- – Nekem tökéletes a nappali is, higgy el. – lassan betámogat a szobámba és a legnagyobb gyengédséggel besegít az ágyba. Olyan álmos lettem, hogy a szemeimet már-már nehezékek kezdik lenyomni.
- – Takarót és párnát… az… az ágyneműtartóban… talál.. – mondom akadozva, majd teljesen lecsukom a szemem. Nagyon elfáradtam…
- – Köszönöm szépen. – hallom hálálkodását, de már nem tudok megszólalni…
***
Reggel kipihenten nyitom föl pilláimat. A napfény édesen cirógatja az arcom és lassan, de biztosan noszogat ki az ágyból.
Ahogy fölállok, bevillannak a tegnap történtek. Csak álmodtam volna? Nem… ahhoz túl valósághűek az emlékképek.
Mikor kisétálok a nappaliba olyan látvány fogad, amit még soha életemben nem láttam.
Hatalmas ragyogó ébenfekete szárnyak… gyönyörű fényes tollak… egy-egy pihe a padlón. Megrökönyödve állok meg Forte előtt, aki éppen ekkor kezd el ébredezni.
Álmosan tápászkodik föl, szemei kicsit duzzadtak a fáradtságtól. Automatikusan hátrálok néhány lépést, mire fölkapja a fejét és úgy látom, észreveszi, hogy valami olyasmit mutatott meg magából, amit nem kellett volna.
- Te… te egy angyal vagy? – kérdem halk kissé rekedt hangon. Csak nézzük egymást… mintha megállt volna az idő. Egy cseppet talán megijedtem, de csak azért mert szokatlan… de nem félek. Nem tudom hova tenni ezt a fenséges látványt… nem tudok mit reagálni, de úgy látom, ezzel koránt sem vagyok egyedül.
Forte:
Élvezem, ahogy apró ujjbegyei lágyan kényeztetik fejbőröm, és tincseimet, valami megmagyarázhatatlan érzés fog el. Különleges módon nem tartom szokatlannak, sőt, a lelkem mélyén tudom, hogy ennek így kell lennie, és ez így van rendjén. Olyan gyönyörű szemei vannak, legszívesebben kiolvasnám belőle az egész életét, a történetét, de valami miatt... azt akarom, hogy önként nyíljon meg, és mesélje el nekem, hogy halandó élete merre, hová sodorta...
- Ne haragudjon, még be sem mutatkoztam Önnek. A nevem Shion Nayeko – milyen gyönyörű név, akárcsak a tulajdonosa. Káprázatosan szép, egy igazi tünemény, melyet ha megérintek, eltűnik, mögötte csak üresség marad, és kopár, kietlen vidék.
- Hívjon csak nyugodtan Shionnak. A barátja vagyok... bennem megbízhat – ajándékoz meg életem eddigi legszebb kapott mosolyával, és karcsú ujjait a bozontomba mártja, hogy megigazítsa. Annyira megfoghatatlan a kényszer, ami a mellkasom közepén harapódzik el egyre jobban és jobban, hogy öleljem magamhoz, és a füléhez hajolva elpanaszoljam neki minden bánatom... Amit eddig kénytelen voltam magamban tartani, hisz senkivel nem találkoztam, aki talán megértette volna.
- Oh, én... Forte vagyok – mondom végül valódi nevem, valamiért egy apró füllentést sem tudnék előtte elejteni, nemhogy neki nem mondani meg az igazat. - Mérhetetlenül örülök a találkozásnak. Bár be kell hogy valljam, még mindig érthetetlen számomra, miért szán meg. Lehettem volna rabló vagy gyilkos is... még sem rettent el.
- Tudja Forte... Egy pillanatig sem gondoltam ilyet. Amikor megláttam, tudtam, hogy csupán elesett és egyedül van – évekig néztek rajtam keresztül az emberek, és pont ma, pont Ő gondolja úgy, szíve teljes egészével, hogy segíteni szeretne?
- Segíteni szeretnék... talán... naivnak gondol? Akár egy tudatlan gyermek? - kérdezi mosolyogva, pedig elég lehangoló már a jelenlétem is, a kinézetem is, és mégis... Képes mosolyogva...
Két keze egyszerre fogja meg, és elkezdi letekerni a karomról a kötést, ami már talán több ezer éve ott van, és még soha senki nem merte levenni... Nem merek a szemébe nézni, nem merek hozzáérni, inkább a falat fixírozom. Szépen és lassan dolgozik, gyengéden és óvatosan, mintha fájna, mintha beleivódott volna a bőrömbe a fásli... Fáj. Az emléke. A méltatlankodás nem nagy erény, de én mindent megtettem, amit mondtak, mindent, amit kértek, és ez lett a jussom...
Érzem, hogy kék szemei figyelik a csúnya, felrepedt bőrt, amit régen megpróbáltam összevarrni, de a folyamatos csaták hevében mindig újra és újra felszakadt. Zavart leszek, és elszégyellem magam, amiért csak úgy rákényszerítem magam.
- Kérem... bekötöm egyedül is. Igazán nem szükséges, hogy rosszul érezze magát a
látvány miatt – szólalok meg halkan, egy szerény félmosoly kíséretében. Nem akarom, hogy sajnálkoznia kelljen. Ő többet ér annál, hogy idegenek mindennapi kínjai, bajai láttán megtorpanjon élete sebes folyóján, és visszamenjen az elesettekért...
Ezzel elvesztegeti a saját idejét, amit eltölthet...
- Ne beszéljem butaságokat! Félreértett engem... - feleli, és felvéve bal kezem megsimogatja. Lelkem beleborzong érintésébe, valami kemény megolvad körülötte, de nem tűnik el teljesen szívem nagyot dobban.
- Ha arra gondol, hogy undorodom a látványtól, akkor hatalmasat téved – kerül ajkaira szépséges mosoly, és meglepetésemre megemeli kezem, és arcához emeli. Mint akibe villám csapott, úgy hagyom, mintha legmélyebb tudatalattim most a felszínre törne.
- Kérem... - kerülök teljes zavarba, és elveszem tőle kezem, de még mindig nem érek hozzá. Félek az igazságtól, ami oly fájó, és maró lehet, hogy abba itt menten belepusztulnék. Miért is jöttem el a parkból... Ránézek, hogy erre megoldást találjak, de csupán tündöklő szemeinek óceánjában vergődök továbbra is tanácstalanul.
Az eső halkan kopog a tetőn, az eresz bugyborékolva nyeli el az égi ajándékot, szinte hallom, ahogy a cseppek egy egésszé válva egy erősebb, több egységet alkotnak, mellyel bárhová eljuthatnak.
- Főzök egy teát. Az... mindkettőnkre nyugtató hatással lesz – emelkedik fel kecsesen, akár egy hattyú, s mosolyogva otthagy, hogy konyhájába vegye az irányt. Csöndesen figyelem karcsú alakját, ahogy elveszik a szemem előtt, majd hagyom leereszkedni a szemhéjaimat. Így könnyebb, csupán hallgatom az esőt, ami csöndesen kopogtat, mintha kifelé hívna. Vagy csak én érzékelek minden tompán.
Talán... Most kellene elmennem.
Felkelek a kanapéról, és mikor kitekintek az esőáztatta ablakon, mintha egy apró fényfoltot láttam volna táncolni a földön. Kicsit közelebb lépek hát az ablaküveghez, amit szinte fátyolszerűen borítanak be a rajta legördülő esőcseppek. Képzeletem csúfondáros játéka volt csupán, ámde megpillantok egy nagyobb könyvet az egyik apró asztalkán. Lehajolok érte, és furcsán izgatottan nyitom ki, s megannyi emléket látok meg... Emlékképeket. Boldog gyermekkor talán? Minden kép festői, de valahogy nem lengi körbe az a jóságos, családi hangulat, az eredendő harmónia.
Megérzem jelenlétét, így magyarázkodva fordulok oda hozzá. Nem kellett volna csak úgy felkapnom, és felütnöm, ebben millióegy emlék van, amihez semmi közöm sincs...
- Elnézést, nem akartam belekontárkodni a magánéletébe...
- Nem kell bocsánatot kérnie – szakít félbe, majd letéve a tálcát int, hogy foglaljak helyet mellette. - A képeken nincs semmi olyan, amit ne láthatna. A szüleim vannak rajta. Igazán nincs mit titkolnom, higgye el.
- A szülei... már nem élnek? - próbálom tapintatosan kérdezni a dolgot, ami a képek nézegetése közben szöget ütött a fejembe. Vigyázva leülök mellé, nehogy tolakodásnak vegyen egy elvétett mozdulatot, vagy mikor kicsit erőteljesebben teszem le magam, szertefoszlik...
- Az igazi szüleim... róluk nem sok mindent tudok. Az édesanyám tíz éves koromban elment egy másik férfivel... az apám ezt nem tudta lelkileg feldolgozni, ezért rengeteget ivott, hogy felejteni tudjon… ezek után nevelőszülőkhöz kerültem, akik nagyon türelmesek és jószívűek voltak velem. Abban az időben nagyon rossz lelkiállapotban voltam és ez kihatással volt a környezetemre is… de az idő sok sebet begyógyít. Ha nem is teljesen, de segít. És ha már a sérüléseknél tartunk… aggódom a sebei miatt. Orvosnál járt már? - kérdezi hirtelen, mire meglepődve ocsúdok fel a rémképek közül, amelyek újabb lapáttal tesznek fejemre a szomorúság kifogyhatatlan verméből.
- Nagyon kedves, hogy ennyire törődik velem, de nincs miért aggódnia. Minden rendben. A sebeim... már szinte hozzám tartoznak. Mindegyikhez egy-egy emlék fűz... némelyikhez több is – mosolyodom el halványan, és próbálok nem arra gondolni, ahogy Rafael szigonyát a mellkasomba vágja. Vagy amikor Isten leküldött a pokol tornácára, hogy hívjam ki Lucifert...
- De... meséljen inkább magáról. Egy ilyen végtelenül kedves nő, mint Ön... biztosan sok barátja van – hessegetem el a rémképeket, és próbálom minden figyelmem neki szentelni...
Ami sikerül is.
Beszélgetéseink során úgy érzem, mintha eddig is az élete része lettem volna, csak erről soha nem tudtam. Valahogy át tudtam érezni mindent, amit Ő mesélt, rengeteg közös témát ecseteltünk ki, rettentően szalad az idő, s én mégis találtam egy lényt, aki megérti a nézeteimet, és nem bugyután bólogat, hanem hozzá is tud szólni. Számomra ez felér egy forróvizes fürdővel, vagy egy... atyai fejborzolással.
Élvezem hallgatni azt, ahogy fogalmaz, ahogy képzi a szavakat, ahogy beszél hozzám, és átható szemeivel figyeli reakcióim, ezzel is próbálva alkalmazkodni hozzám.
- Nyugodtan aludjon a hálószobámban. Nem túl nagy, de kora reggel a napfény ébreszti az embert... igen kellemes érzés – invitál be személyes körébe, én pedig kutató és elcsodálkozó pillantással követem nyurga alakját, ahogy felemelkedik. Figyelem, ahogy elindul a szobája felé, amikor lelki szemeim előtt lepereg a közelgő esemény, mint egy jóslat. Rögtön fel is ugrom, és egy lépéssel átszelem a nappalit, hogy elkapjam törékeny testét.
Nem hezitálhattam, és mégis... mikor megérintettem, nem történt semmi. Ugyanígy itt maradt, valós, hús-vér, nem a fantáziám valósághű utánzata. Miért nem szólt, hogy ilyen álmos? Nem faggattam volna egyfolytában, csak azért, hogy az életében vájkálhassak könyékig...
- Álmomban sem kérnék ilyet Öntől. Mér így is többet tett a kelleténél – mondom csendesen.
- De...
- Nekem tökéletes a nappali is, higgye el – karolom át óvatosan a vállát, és figyelmesen belépdelek vele szobájába, majd az ágyába segítem, és betakargatom. Szemeit szinte húzza a gravitáció, és a végtelen álmok világa, így már magára hagynám, hogy pihenjen.
- Takarót és párnát... az... az ágyneműtartóban... talál... - mondja kicsit lassan és akadozva, de végül lehunyja szemeit, s elalszik. Mély szuszogása a legszebb dallam, amit valaha hallottam, kisimult, nyugodt arcán még most is mosoly ül. Gyönyörű... Tenyerem óvatosan homlokára simítom, és pihentető, jótékony álmot bocsájtok rá. Későre jár, nem pihenné ki magát reggelre.
Én pedig nem akarom, hogy kellemetlenséget érezzen miattam.
Csöndesen, nesztelenül keresem meg az ágyneműtartót, és kiszolgálom magam belőle egy apró párnával, és egy pléddel. Lefekszem a kanapéra, és azt kívánom, bárcsak az elalvás nekem is ilyen könnyen, s gondtalanul menne...
Megannyi kérdés cikázik a fejemben, de választ egyik sem talál.
***
Olyan, mintha lehunytam volna szemeimet, de már azonnal nyitnom is kéne őket. Álmosan, kissé fáradtan emelkedek fel a kanapéról, egyik szárnyam kissé magam alá gyűrtem. Kótyagosan hallok meg pár nagyon puha, könnyed lépést, és felkapom a fejem. Mikor meglátom kikerekedett szemeit, és szája elé emelt ujjait, riadtan gondolok arra, hogy...
Lát engem?
- Te... te egy angyal vagy? - kérdezi nagyon halkan, hangját eltorzítja a meglepetés, és még valami más érzés... Óvatosan leteszem két lábam a földre, és két kezemmel megtámaszkodva combjaimon reménytelenül a hajamba túrok, majd ujjaim a fehér tincsek között hagyom. Ó, nem, nem lehet... Hogy láthatná?
- Mit lát? - puhatolózom elnyűtt hangon. Mondja, hogy csak pillanatnyi zavar volt, felelje, hogy sajnálja, az árnyak játékát vélte annak...
- Óriási, fekete, és...
- Ó, nem... - préselem ki magamból elkínzott hangon véleményem. Nem lehet... Száz éve nem látta senki sem, senkiben nem volt meg a képesség. De aki látja, annak nem szabad tovább adnia, így az olyanokat meg kell... Beleremegek, úristen, hát a légynek se tudnék ártani, ha csak egy negyednyit hasonlítana erre a nőre...
- Gyönyörű szépek... - hallom hangját, és tétova lépteit.
Volt aki sikoltott tőle, és fejvesztve menekült, mert ha én megjelentem valahol, az sosem jelentett nagy boldogságot és örömöt...
- Sajnálom, megyek is – sóhajtok mélyet tenyereimbe, és mikor megpróbálok felkelni, kikerekedett szemekkel érzem meg puha karjait, és boldog auráját, ahogy az enyémhez simul. Megremegek egy pillanatra, fejét az enyémnek dönti finoman, és átölelve tart.
- Tudtam, hogy valahonnan ismerős a neved... A sok seb, a nyomott aura, a mérhetetlen fájdalom, ami belőled árad...
- Nem, mennem kell – próbálok felkelni pillekönnyű testével, de valami más húz vissza a kanapéra, ami bizonyosan nem a súlya. Valami más, valami erősebb, valami olyan, aminek nem állhatok ellent csak úgy, még ha mennyei is valóm...
- Készítek reggelit, maradjon itt, kérem. Ha elmegy, azzal nagyon meg fog bántani – enged el végül, testének melege úgy ivódott át bőröm minden egyes porcikájába, mintha valami betegség lenne, ami végigkígyózik rajtam, és marasztalni kíván.
Mikor kecses, köntösös alakja kiröppen, bánatosan támasztom meg fejem újfent. Valaki így fogadja otthonában a halál angyalát... Nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel, minden új és zavaros. Azt hittem, hogy a világ, amit eddig olyan sokszor néztem, és pusztítottam el, nem tarthat számomra meglepetéseket, újdonságokat.
Istenem, mit művelek? Miért nem engedelmeskedik a lábam? Oly sok száz éven át...
- „Nem is tudom, kívánjam-é hogy ébredj;
Háthogyha elhagysz, álomkép gyanánt?”
Shion:
Arcán nehéz, már-már megbánó vonásokat vélek fölfedni. Ez a látvány még mindig teljes erővel megbabonáz. Földöntúli érzés, ami erősen magával ragad.
Forte óvatos mozdulatokkal beletúr, kissé kócos tincseibe majd mély rekedtes hangon felszólal.
- Mit lát? – kérdez. Szemei azt sugallják, hogy mérhetetlenül kétségbe van esve… ezt is érzem rajta, de nem tudom miért.
- Óriási, fekete, és... – de mondatomat nem tudom befejezni, hiszen elmém minden részét kitölti ez a földöntúli fenséges látvány. Puha, fényes fekete tollak… már a képeken is elámulok, de a valóságban sokkalta lebilincselőbb.
- Ó, nem...
- Gyönyörű szépek... – szólok, újra majd elindulok felé. Szeretném megnyugtatni, hiszen semmi olyasmit nem tett, amiért ennyire büntetnie kéne magát. Olyan kedves, tudom… érzem a szívében lévő mélységes szeretet.
- Sajnálom, megyek is – visszhangoznak a szavak. Nem mehet el… most nem. Tovább lépdelek felé, majd karjaimba fogadom oltalmazó testét. Kissé megborzong, amin nem csodálkozom, hiszen váratlanul érhette a dolog. De tudnia kell, hogy ez semmin sem változtat… ő még ugyan az-az ember, akit tegnap megismertem.
- Tudtam, hogy valahonnan ismerős a neved... A sok seb, a nyomott aura, a mérhetetlen fájdalom, ami belőled árad... – villannak fel bennem a képek. Az égi lények mindig is kimeríthetetlen téma volt a számomra… és most itt áll egy előttem. Egy végtelenségig kedves valaki… de ezt csak én látom így. Annyi fájdalmat és megaláztatást élhetett már át, hogy önmagát teljesen máshogy látja. A belőle áradó kín és fájdalom még jobban arra sarkall, hogy megvédjem!
- Nem, mennem kell – ellenkezik, de csak tovább ölelem. Mosolygok, hogy érezze, szeretném, hogy maradjon. Feszült teste nem mozdul a kanapéról, csupán mereven ül.
- Készítek reggelit, maradjon itt, kérem. Ha elmegy, azzal nagyon meg fog bántani – gyengéden felállok majd pillantásommal, kérlelem, hogy maradjon. A szívem is elszorul, ha csak arra gondolok, hogy elmegy.
Nem tudom miért, de annyira szeretném megismerni. Még sosem láttam ehhez hasonlót. De itt nem arra gondolok, hogy nem evilági… hanem magára a benső énjére. Úgy érzem, szüksége van rám… szeretnék segítni, amiben csak, tudok.
A konyhában túlfűt engem a tenni akarás érzése. De a szívemben ott motoszkál a félelem is, hogy elmegy.
De bíznom kell benne!
Kicsit furcsa a helyzet, hiszen olyan gyorsan változik minden… Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, de én hiszem, hogy ez nem a véletlen műve.
***
Fél óra alatt sikerült elkészítenem a reggelit. Nem túl nagydolog, de remélem ízleni fog neki.
Tálcára teszem a teával együtt és beballagok az otthonos kis nappaliba, ahol Forte zavarodott tekintete néz vissza rám. Szárnyait már eltüntette és a földön ülve próbálja kikerülni a pillantásom.
- Kérem, ne gyötörjék a kétségek láncai. – teszem le a bundáskenyeret és kitöltöm a csészékbe a teát. Oly annyira nyugtalan a lelke, mint a háborgó óceán. – Örülök, hogy nem ment el. – mosolyodom el, majd meg tovább fürkészem gyönyörű arcát.
- Ön mérhetetlenül odaadó és kedves nő. – pillant rám, és hirtelen aggodalmat vélek felfedni a levegőben. – Sokkalta jobb társaságot érdemel, mint én! Engedjen az utamra… - hajtja le a fejét és arcát betemetik fehér tincsi.
- Oh, Forte… - az én lelkem is szomorú lesz e szavak hallatán. Hát ennyire gyötri a bűn tudata? Milyen tiszta lélek… Nem törődve a saját érzelmeivel, nekem akar jót. Óvatosan odalépdelek hozzá és megfogom a kezeit. – Az évek múlása alatt sok mindent láttam és tapasztaltam, de olyasvalakivel, mint amilyen te vagy sosem találkoztam. A nevedet zord legendák lengik körül. A szenvedés, a fájdalom és bűnhődés mind hozzád kötődik. De ezek a dolgok csekélynek bizonyulnak, amellett aki valójában vagy.
- Aki valójában vagyok… - ismételi, s ebből tudom, hogy sikerül egy kicsit közelebb férkőznöm hozzá.
- Idebent… - teszem a kezem a szívéhez. Érzem, ahogy a lüktetése kezd megnyugodni. – Tele van jósággal és szeretettel. Higgye el, nem beszélek bolondokat… - mosolygok továbbra is, mire az ő szája is halovány görbét húz.
- Honnan érez ennyi mindent? Honnan tudja mit rejtek önmagamban? – kérdi, rátapintva egy fontos pontra.
- Pontosan nem tudom, mit rejt a szíve… de érzem a lelkének minden pulzálását. Ebből próbálok következtetni… - arcát felemeli és meglepődötten néz rám. – Most biztos ostobának tart, de… érzek vagy látok olyan dolgokat, amiket mások nem. – fordítom el az arcom, hiszen ez úgy hangzott, mintha egy pszichiátriai eset lennék. Ezt még soha senkinek sem mondtam el. Ki tudja miért, de talán épp most jött el az ideje, hogy valami rendkívüli történjen. Valami újszerű.
- Nem, dehogy! – ellenkezik, mire újra szemeibe nézek. – Ez megmagyarázza, hogy miért látta meg a… szárnyaimat. A sors furcsa fintora… - mosolyodik el újra, majd belekezd a reggelibe. – Nagyon finom. – ül ki arcára és kedves és most már végleg nyugodt mosoly.
- Örülök. – kezdek el én is enni.
A csend, amely beférkőzött közénk koránt sem feszült. Inkább… titokzatos. Mintha mindketten kíváncsiak lennék a másikra… habár nem kérdezek – nem jött még el az ideje – még is szeretnék mindent tudni.
De a kíváncsiságomat hamar le tudom győzni… ha eljön a megfelelő perc, ki fog nyílni, akár egy varázslatos orchidea.
***
A délután gyors szárnyakon röppen el. Észre sem vesszük az idő gyors múlását. Az idő egyre kedvezőbb lett késő délutánra, még a Nap is előbújt a felhők mögül. Mintha örvendeztetni szeretne minket kellemes sugaraival. Igaz hamarosan elbújik, de addig is velünk marad.
Kinézek az ablakon… olyan szívesen sétálnék egyet.
- Forte, nem lenne kedve sétálni egyet a friss levegőn? Olyan szépen süt a Nap. Nézze… - szólok neki, majd rápillantok.
- Sétálni? A Nap hamarosan lemegy…
- Nézze pozitívan. Igaza van, hogy hamarosan lemegy, de addig is itt van. Arra vár, hogy sütkérezzünk lágy fényében. – nevetem el magam, mire feláll majd mosolyogva rám néz.
- Rendben. Ha ezt szeretné, szívesen sétálok.
Ez zene füleimnek… úgy vágyom ki a szabadba, akár egy ketrecben lévő madár. Hamar felveszem a kabátom és a csizmám, majd egy kendőt akasztok a nyakamba. Ez a sok holmi… milyen kár, hogy ilyen gyorsan megfázom. Kilépünk az ajtón és kicsit megcsap a csípős levegő.
- Nem fog fázni? – kérdezem, miközben kulcsra zárom az ajtót.
- Köszönöm, hogy aggódik, de jól vagyok.
- Akkor rendben. Induljunk! – hangom tele van örömmel és izgatottsággal. Fortéba karolok, bár nem igazán tudom miért… talán újra az az érzés van bennem, hogy bármely pillanatban köddé válhat.
Ezen az ajtón mindig egyedül léptem ki. Ugyan az a látvány fogad… ismerős emberek. A szomszédok. A kiscica, aki mindig errefelé kóborog… a fák lomkoronája a parkból. Most még is minden másnak hat. Olyan melegnek és közelibbnek. Talán, azért, mert nem egyedül vagyok… meglehet.
- Shion… nem zavarja, hogy az emberek ferde szemmel néznek? Ha gondolja, mehetünk távolabb egymástól. –hangja szomorú, keze elernyedt… élettelen.
- Miért mondd ilyeneket? Ne bántson meg… Már elmondtam. Ön ugyan az, akit a tegnap megláttam a szakadó esőben, ugyan az, akit teával kínáltam… és ugyan az, akinek sok mindent elmeséltem.
- Én nem akartam… csak...
- Nyugodjon meg… - súgom halkan, s kezeimmel még jobban megszorítom gyengéd karját. – Most elviszem az egyik kedvenc helyemre… Remélem tetszeni fog. – mosolyodom el és tovább sétálunk keresztül a parkon, egyenesen a hegyek felé.
- Ha ön mutatja, akkor nincs helye kételkedésnek… - egy halvány mosoly röppen át a száján. Járása csöppet biztosabb lesz.
Ahogy sétálunk, érzem az emberek auráját. Kétkedés, megvetés, kíváncsiság… elhaladnak, mellettünk s a nélkül ítélnek, hogy megismernének.
Ha minden ember olyan lenne, mint te Forte… bátran lépnék ki az utcára.
***
A Nap lement mire odaértünk a kiszemelt célhoz. De nem baj… így még szebb és meghittebb.
A lápák fényei éppen megvilágítják ezt a gyönyörű fákkal teli helyet. A város zajai éppen, hogy elérnek idáig…
- Ez a szentély az egyetlen itt a városban. Mikor kicsi voltam, gyakran jártunk ide. A szüleimen kívül még nem jöttem ide mással. Úgy örülök, hogy ma elkísért…
- Az enyém a megtiszteltetés, hogy elhozott. Még nem jártam itt. – válaszolja, miközben felsétálunk a bezárt kapuig. Itt-ott néhány szobor néz vissza ránk… a szélcsendesen fúj. Milyen kellemes érzés…
- Mindig szerettem volna innen megnézni a város fényeit. De sajnos a fák eltakarják… pedig milyen gyönyörű látvány lehet.
- Ha szeretné… én megmutathatom. Cserébe a kedvességért... – mosolyog rám…
- Ezt hogy érti? – kérdem kicsit értetlenül. Mire gondolhat?
Óvatosan kibontakozik a kezeimből és karját saját teste mellé helyezi. Lecsukja a szemeit, majd érzem, hogy egy erősebb fuvallat érinti meg arcom… mire pislogok, egyet Forte gyönyörű szárnyaival találom szembe magam. Mint először, most is újra elfog az meleg érzés… ez a lebilincselő látvány teljesen elvarázsol.
- Ha megengedi… én felvihetem. Jöjjön… - nyújtja felém a kezét én pedig habozva viszonzom a gesztust.
- Ne… nem fog lezuhanni? Vagy…
- Bízzon bennem. – mosolyog rám és lágyan megfogja a kezem és magához húz. – Jobban vigyázok önre, mint a saját életemre. Nem lesz semmi baj.
- Rendben. - válaszolom és megszorítom a kezét.
Egész testem beleborzong az érzésbe. Óvatosan átöleli a derekam, majd könnyedén akár egy tollpihét felemel és magához húz. Az izgalom és egy parányi félelem erős ménként száguld az ereimben.
Forte szárnyai csapdosni kezdenek, akár egy fenséges madáré, majd kisebb szélvihart kavarva felröppen velem az égre, majd onnan a szentély tetejére. Gyöngéden leszáll velem, majd letesz, de nem enged el. Oltalmazó karjai úgy vigyáznak rám, mintha egy kincs lennék.
- Forte ez… - érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe a boldogságtól. – Ez egyszerűen gyönyörű…
- Valóban az… Élvezze, a látványt ameddig csak szeretné. Vigyázok önre, megígérem. – súgja a fülembe én pedig néma könnyekben török ki. Olyan régóta vágytam erre… és most végre a szemem elé tárul.
- Köszönöm… - hangom kicsit rekedt… teljesen le vagyok nyűgözve. Még nem éreztem ehhez hasonlót… van valaki, akivel megoszthatok ilyesmit. Ez leírhatatlan érzés…
(( Zene a jelenethez ^-^))
Forte, a sors nem hiába lökött minket egymás útjába… Vagy ez egy véletlen lenne? Nem tudhatom, de minden percét megszeretném őrizni… minden egyes percét…
Forte:
Belefáradtam a semmibe, fásult szorongás lett úrrá rajtam. Szokatlan, én nem is tudom… El kellene még mennem, de nincs jogom hozzá, hogy még egy lelken sebet ejtsek, miután annyi, de annyi szívet tettem tönkre. A kanapé finom szövet anyagára csúsznak ujjaim, és elmélázva nézem meg a mintáit. Különleges, akárcsak Ő.
Megpróbálom egy rezzenéssel szárnyaimat még a Látók szeme elől is elrejteni, aminek eredményére csak akkor derül fény, ha Ő visszajött. Annyira megnyugtató a közelsége, meleg testének lágy cirógatása és aurájának boldog pulzálása kellemesen ellazít, mintha mellette minden gondom megszűnhetne.
Mit tegyek hát?
Kövessem gyarló, saját vágyaimat, vagy cselekedjek úgy, ahogy kell. A reggeli után menjek el az életéből, szűnjek meg örökre létezni számára? Belepusztulnék… Most, hogy ennyi idő után végre valaki elfogad, és csöndesen, múltam rákérdezése nélkül lát el… Két kezem felemelem, és az újrakötözött, tiszta végtagokat látva elfacsarodik a szívem, mintha préselnék.
És ez a nyomás belülről jön…
Istenem, én édes Istenem, oly sokáig megmondtad mit tegyek…
És bejön Ő. Üde frissességet hoz véráztatta rémképeim közé, csontok és hamu illan tova, betegségek reppennek el a messzeségbe. Szökőár párolog, tűzvihar elalszik, hurrikán csillapodik.
Mit tegyek…
- Kérem, ne gyötörjék a kétségek láncai – jelenik meg egy tálca étellel, gyönyörűbb, mint egy angyal. – Örülök, hogy nem ment el.
Én még nem tudom…
- Ön mérhetetlenül odaadó és kedves nő. Sokkalta jobb társaságot érdemel, mint én! Engedjen utamra… - sóhajtok fel, és lehajtva fejemet próbálom kizárni látókörömből, de félek, csukott szemmel is csak Őt látnám…
- Oh, Forte – meghallom puha lábainak neszezését, szinte ezerszeresen hallom hajának suhanását, puha, meleg keze az enyémet fogja meg. - Az évek múlása alatt sok mindent láttam és tapasztaltam, de olyasvalakivel, mint amilyen te vagy sosem találkoztam. A nevedet zord legendák lengik körül. A szenvedés, a fájdalom és bűnhődés mind hozzád kötődik. De ezek a dolgok csekélynek bizonyulnak, amellett aki valójában vagy.
- Aki valójában vagyok… - ismételem fásultan, hátamon bizsergés fut végig, majd cikázni kezd fel és alá. Olyan jó érzés, hogy végre valakivel beszélgethetek, hogy pár pillanatra bár, de feledhetem a múltat, és sugárzó lénye elnyom mindent, de mindent…
- Idebent… - karcsú ujjai felfutnak a mellkasomra, és dobogó szívem felett megállnak. Kiráz a hideg, de csak épphogy. Mint mindig, mikor hozzámér, mikor tiszta lelke az enyémmel ér össze, apró érintések…
- Tele van jósággal és szeretettel. Higgye el, nem beszélek bolondokat- mosolya ragyogóbb, mint egy szép, tavaszi reggel, mely a fák mögül bukkan ki hunyorogva, és forrón…
Halványan elmosolyodom, szívem valamelyest megnyugszik. Mindig ez húzott a jobb felé.
- Honnan érez ennyi mindent? Honnan tudja, mit rejtek önmagamban?
- Pontosan nem tudom, mit rejt a szíve… de érzem a lelkének minden pulzálását. Ebből próbálok következtetni… - meglepetten nézek fel szépséges arcára, bársonyos bőre üdén és hamvasan kacsint vissza rám, szemei nevetnek és melegítenek. – Most biztos ostobának tart, de… érzek vagy látok olyan dolgokat, amiket mások nem.
Arcát elfordítja, mintha szégyellné. Megremeg a lelkem, heves késztetést érzek arra, hogy megsimogassam az arcát, de nem merem. Nem merem, nem lehet, nem szabad…
- Nem, dehogy! Ez megmagyarázza, hogy miért látta meg a… szárnyaimat. A Sors furcsa fintora… - mosolyodom el keserédesen, és a reggeli nekem szánt részébe belekóstolok. Mennyei…
- Nagyon finom – dicsérem meg lágyan.
- Örülök – felel gyengéden, és Ő is enni kezd. Minden mozdulata finom és légies, ha nem tudnám, hogy halandó, bizonyára égi teremtménynek vélném. Annyira törékeny, karcsú, és mélyen elgondolkodó…
Bár a legtöbb angyal a kiábrándítóan ostoba jelzőt viseli odafent…
***
Az eső elállt, a sötét fellegek mögül a Nap furakszik elő, maga hatalmas erejével lökdösi arrább a lusta, tömött felhőket. Fénye végigszalad a tájon, kacérkodva kukkant be a házak ablakain, és a délután már el is telt.
Nem tudom, hogyan mondhatnám el neki, hogy nekem mennem kell. Olyan nehéz, mikor szívem szerint maradnék…
Örökre…
- Forte, nem lenne kedve sétálni egyet a friss levegőn? Olyan szépen süt a Nap. Nézze…
- Sétálni? A Nap hamarosan lemegy…
- Nézze pozitívan. Igaza van, hogy hamarosan lemegy, de addig is itt van. Arra vár, hogy sütkérezzünk lágy fényében – nevet fel komoly gondolatai közben, én pedig felállva nyújtom kezem felé. Nem tudok Neki nemet mondani.
- Rendben. Ha ezt szeretné, szívesen sétálok.
Szépen, csendben felöltözik, próbálok nem oda figyelni, de nem nagyon megy. Megpróbálom inkább az egyik falon függő festményt elemezgetni, de minden meleg színfoltban Őt látom. Furcsa, hogy milyen Sorsszerűen, véletlenül csapódott az életembe, és lám, mennyire ragaszkodom már hozzá, mennyire vésődött mélyen a szívembe…
- Nem fog fázni? – zárja be otthonának ajtaját. Jól esik, hogy aggódik.
- Köszönöm, hogy aggódik, de jól vagyok.
- Akkor rendben. Induljunk! – indítványozza, és legnagyobb csodálatomra belém karol, és elindul előre, én pedig meglepetten követem törékeny alakját. Olyan érzés, mintha most magához kötne.
Az emberek megnéznek minket, sok a lenéző és undorodó pillantás. Oly sok év után is mindig rosszul esik az ilyesfajta kritika, de mit tehet egy angyal, akit a saját Teremtője tett tönkre, és gyászos történetekkel harangozta be?
Csak Őt sajnálom, hogy mindezt el kell viselnie értem. Felesleges, hogy Ő is kellemetlenül érezze magát, elég a saját bajával törődnie, gondolom, a háta közepére se kívánja az emberek véleményét.
- Shion… nem zavarja, hogy az emberek ferde szemmel néznek? Ha gondolja, mehetünk távolabb egymástól.
Ó, bárcsak ezt mondaná, és az egyik utcasarkon tovalibbenhetnék, nem terhelném nyomorúságos helyzetemmel tovább…
- Miért mond ilyeneket? Ne bántson meg… Már elmondtam. Ön ugyan az, akit tegnap megláttam a szakadó esőben, ugyan az, akit teával kínáltam… és ugyan az, akinek sok mindent elmeséltem – kicsit indulatosabb a hangja, de mégis tengernyi türelmet érzek meg minden egyes szó mögött.
- Én nem akartam… csak…
- Nyugodjon meg… - súgja halkan, hogy csak én halljam, eddig felkaromon pihenő ujjai gyengéden és bátorítólag szorítják meg azt. Hihetetlen, ahogy bőrének melegsége a ruhámon keresztül szökik. – Most elviszem az egyik kedvenc helyemre… Remélem, tetszeni fog.
- Ha Ön mutatja, akkor nincs helye kételkedésnek… - mosolyodom el egy pillanatra, határozottabban sétálok mellette. Arcának profiljára téved pillantásom ezerszer és ezerszer. Bármit megtennék érte, amit csak kíván, bármit, amit kér. Megvédeném akár az életem árán is…
***
Magasabbra ível utunk, a gyönyörű fák törzsei között a Nap sugarai melegen simítanak végig rajtunk, alakja derengő és csodás, akárcsak egy mesebeli tündéré…
- Ez a szentély az egyetlen itt a városban. Mikor kicsi voltam, gyakran jártunk ide. A szüleimen kívül még nem jöttem ide mással. Úgy örülök, hogy ma elkísért… - hangja őszinte és hálás.
- Az enyém a megtiszteltetés, hogy elhozott. Még nem jártam itt – válaszolom lágyan, szavaim mögül mérhetetlen hála érezhető. A bejárat felé sétálva közelebb húzódom hozzá, az összes szoborra olyan árnyék vetül, mintha mind csak engem nézne. Megrovóan, undorodva, zsákmányra éhesen figyelik Shiont…
- Mindig szerettem volna innen megnézni a város fényeit. De sajnos a fák eltakarják… pedig ilyen gyönyörű látvány lehet… - sóhajt fel, a bezárt kapukat látva egy gondolat jut eszembe.
- Ha szeretné… én megmutathatom. Cserébe a kedvességéért… - mosolyom gyengéden rajzolódik arcomra, meglepett pillantásától csupán büszke leszek arra, hogy vannak szárnyaim, pedig eddig sosem szerettem őket…
- Ezt hogy érti?
Finoman kiveszem kezem az övéből, kezeimet magam mellé ejtem, hogy szárnyaimat gondtalanul meg tudjam idézni. Halk suhogás, hideg, jeges erő fut végig a gerincemen, majd lapockáimál kettéágazva előbújnak szárnyaim a mágia védő burka alól.
- Ha megengedi… - nyújtom felé bekötött kezemet, egy pillanatra elkap a kétségbeesés, hogy nem fogja megfogni. De inkább alig észrevehetően megrázom a fejem a gondolatra. - … én megmutathatom. Jöjjön.
Bársonyos bőrének érintését még a fáslin keresztül is érzem, testének megemelkedett hőjét az izgalomtól, és most a karjaimban tarthatom…
- Ne… nem fog lezuhanni? Vagy…
Lezuhanni? Egy angyal? Egyszer zuhantam le, kitaszítottak, de akkor képtelen voltam szárnyaimat használni. De most, ha kellene, mindent megtennék, hogy ne érjünk soha földet, ha úgy szeretné…
- Bízzon bennem – mosolygok rá, tündöklő arcára felkúszik izgatottsága, pórusaiból intenzívebben árad felém édes illata. Megfogom kezét, és odahúzom magamhoz, s megremegek. – Jobban vigyázok Önre, mint a saját életemre. Nem lesz semmi baj.
- Rendben.
Átkarolom karcsú derekát, aprón reszkető testét az én rezzenéstelen, szürke alakomhoz vonom, hogy ne féljen. Puha, és illatos… Mellkasomban forró érzések röppennek fel, de nem engedem őket szárnyalni. Nem szabad.
(zene)
Csapok egyet szárnyaimmal, hogy elhessegessem gondolataimat, és tekintetem bársonyos hajáról s duzzadt ajkairól valami másfelé tereljem. Felemelkedem vele a levegőbe, Ő pedig önkéntelenül simul hozzám közelebb, szívem egy pillanatra egy dobbanást is kihagy.
Leszállok vele, puhán landolok, leültetve Őt a tetőre mögé telepszem, karjaimmal nem engedem el derekát, nehogy véletlenül leessen. Tartom, akár az életem árán is, tartom az örökkévalóságig…
- Forte ez… Ez egyszerűen gyönyörű – suttogja, sós könnyek gyülekeznek pillái rejtekében, de tudom, hogy azok az öröm gyöngyei, még ha nem is láthatom. Engem csak egész lénye érdekel, lenyűgöz, hogy karjaimban tarthatom törékeny körvonalait.
Mert a sötét éjszakában alakunk egybeolvad, egyetlen egy, körvonaltalan masszává, mintha egyek lennénk, pedig erre soha nem lesz esély. Ő ragyogó és tündöklő, egy kellemes nyári fuvallat, mely frissítő a nagy forróságban, és mindenki epekedve várja megjelentét… Én pedig egy sötét, fekete folt vagyok a világon és mindenhol, megjelentem veszélyt és halált hirdet, engem nem vár senki sem, csak a Magány és a Rettenet.
- Valóban az… - súgom, visszafogom a kényszert, hogy hajába simítsak. Nem szennyezhetem be az én véres ujjaimmal szépséges hajzuhatagát. – Élvezze a látványt, ameddig csak szeretné. Vigyázok Önre, megígérem.
- Köszönöm – hangja rekedtes és remegő, tudom, hogy örömet okoztam neki, érzem, ahogy lelke vidáman és boldogan vibrál, aurája hálásan cirógatja meg az arcom, én pedig lehunyt szemmel hajtom fejem a meleg fuvallatba. Hajam finoman felborzolódik, mint mikor először szárítgatta meg óvatosan levendula illatú törölközőjével…
Lassan mocorogni kezd karjaimban, és megfordulva csillogó szemeivel nézek szembe, melynek partján megannyi apró könnycsepp ül. Akaratlanul mozdul meg derekán kezem, és ujjbegyeimmel elsöpröm könnyeit, melyek mélyen beszívódnak kötéseim alá. Megremegnek ajkai, és forró karjait nyakam köré fonja, s hozzám simul.
Meglepetten kerekednek ki szemeim, szívem hevesebben dobog, ujjaim selymes hajzuhatagára helyezem, megsimogatva fejét, arcom az övéhez döntöm, hagyom, hogy mellkasomba temesse arcát. Levendula illata körülleng, aurája finoman csapkod bele az enyémbe, mintha segíteni akarna.
- Jól van? – suttogom mély hangomon, s ilyen közelről hallva kissé megremeg. Megfogom állát, és gyengéden felemelem annál fogva fejét, hogy a szemeibe nézhessek. Mint két hatalmas örvény, amelyik bármelyik pillanatban elsodorhat, elránthat, kiszakíthat abból, amiben most vagyok…
A megváltás…
Hüvelykujjam lassan végigszalad szép ajkain, érzem, ahogy ujjbegyeim megbizseregnek az érzéstől, puha húsa engedelmesen hagyja, hogy megérintsem. Ő pedig nem szól semmit sem. Semmit. Kezem tarkójára simul, élvezve a hajpihék kényeztetését, és közelebb húzva magamhoz egy csókot adok a homlokára.
Régebben ezzel adtam áldást a halandóknak…
Bőre édes és forró, nincs láza, és mégis reszket, s meleg…
- Jöjjön, menjünk. Bizonyára már fáradt.
- Én… igen – néz fel rám, pillái sötét árnyékot vonnak arcának bőrére. Hozzám bújik, én pedig egy mosollyal átölelem, s szárnyaimmal nagyot csapva fellendülök a levegőbe, és úgy döntök, hogy még így, röptömben viszem haza.
A hideg ellenszéltől karjaimmal igyekszem megóvni Őt, néha lopva illatos hajába szagolok, élvezve, hogy velem van.
Háza elé érve megtorpanok a levegőben. Érzem, hogy valami nem stimmel. Legszívesebben leszállnék, hogy megnézzem mi az, de Vele a karjaimban nem merek. Még baja esne, és ha harcra kerülne a sor, nem csak Benne tennék kárt, hanem gyönyörű otthonában is…
- Mi a baj?
- Valaki van a házában. Gonosz. Sötét, és vérszagú – magyarázom neki, és hátrább libbenve a szemben levő háztömb előtt szállok le, óvatosan letéve Őt a földre, de szememmel nem veszítem el a ház sötét ablakait.
- Kik azok? – kérdezi riadt hangon, én pedig lehunyva szemeimet próbálom behatárolni a létszámukat és erejüket.
- Hárman vannak. Középszintű démongyermekekből kettő, és egy idősebb, de hasonló rangban áll.
- Mit akarnak? – érzem, hogy reszket, de nem vészesen, csupán a tény, hogy undorító szörnyek lepték el a házát… Bár, emberi formában lehetnek, erejük ki-kicsap önmagukból. Lefogják magukat, és ez szerencsénk. Nem mintha esélyük lenne ellenem, de nem szeretnék harcot.
- Nyilván engem keresnek.
- Démonok? – kerekednek el a szemei, én pedig kerülve tekintetét a fekete árnyak mozgását figyelem az ablakában. Melyen kitekintve még tiszta volt a környék… - Magát…? Miért…?
- Tudja, az én történetem hosszú, de egy fontos dolog van benne. Sem a Jót, sem a Rosszat nem képviselem – mosolygok rá, ujjaimmal fuvallatnyin megsimogatom arcát, de el is veszem kezem onnan. – Bemegyek, megkérdem, mit akarnak. Ön maradjon kint. Kérem.
Shion:
Forte lelkének zúgása mélyen beleivódik a sajátomba. Szinte egyé válnak, ahogy a csepp is a tengerbe zuhan. Erős, még is oltalmazó karjai nem eresztenek el. Akkor éreztem magam ilyen hatalmas biztonságban, mikor nevelőanyám a karjaiban tartott. Talán a vérszerinti édesanyám is így tartott volna? Szorosan, még is olyan gyöngéden, akár egy nyári fuvallat. Biztosan…
azt mondják, ha erősen gondolunk valakire, akkor az a személy viszont fog gondolni ránk. Tudom, érzem… Most valahol, ugyan ezen csillagok alatt én is eszébe jutok.
De van, hogy a szeretetteljes gondolatok még is fájdalmat idéznek elő. Rossz ómenként tépkedik az ember szívét, s nem hagyják nyugodni. A múlt fájdalmas, s keserűen jövök rá, a mostani alkalom sem kivétel. Sosem volt az.
Felé fordulok, szinte menekülve nézek éjsötét szemeibe. Nem akartam, hogy sírni lásson ennyi öröm közepette… még is felszínre törtek elnyomott kétségeim.
Forte, megértéssel felvértezve törli le a fájdalommal átitatott könnyeim. Lágy érintései mindennél szebbek. Ahogy rám néz, túlvilági tekintete magához szólít. Nekem pedig szükségem van rá… most és talán mindörökre. Vagy még annál is tovább.
Óvatosan ölelem át, végül teljesen hozzásimulok. Milyen kellemes érzés… belefeledkezve mindenbe csak Őrá gondolok.
Tenyere mély érzékiséggel érinti meg hosszú tincseim, s ennek hatására még jobban eltemetem magam erős mellkasában. Ahogy az arcom szinte az Övéhez ér megborzongok. Egyre csak úgy érzem, nem lennék képes elviselni a hiányát.
- Jól van? – kérdi, majd felemelve államat a szemeimbe néz. Mennyi minden tombol benne… kusza érzelmek hada, amelyek ide-oda csapkodnak. Szinte önmagamat látom tükörsima tekintetében. Bár mondhatnék valamit…
Ahogy elveszve nézem a mély szempárt, Forte ujjai gyengéden érintik meg az ajkaimat. Elmosolyodnék, de a csodálattól aligha tudok megmozdulni. Tetézve a pillanatot, kezei a tarkómra simulnak, majd lágy ajkai a homlokomhoz érnek. Bár a végtelenbe vezetne ez a pillanat…
- Jöjjön, menjünk. Bizonyára már fáradt.
- Én… igen – válaszolom halkan, majd hozzábújva hagyom, hogy a levegőbe lendüljön velem. Legnagyobb meglepetésemre nem száll le, inkább feljebb emelkedik. Milyen könnyedén száll a felhők között, akár egy madár. Idefent újra csak elnyel az a mámor, amelyet Ő ad nekem.
Belefeledkezve a repülésbe, nyugtalan szívdobbanásokat érzek meg. Forte lelke egyszeriben lesz gondterhelt és rémült, amitől magam is megijedek. Amint megszólalnék, engem is megcsap valami mértéktelen rosszindulat és gonoszság. Sosem éreztem ilyet… remélem most is csak határtalan képzeletem űz tréfát velem.
- Mi a baj? – kérdem mégis. Bizonyosságot kell nyernem arról, hogy csak a fáradság miatt érzek ilyesmit, s Forte lelke is csupán valamilyen illúzió hatására lett ennyire nyugtalan.
- Valaki van a házában. Gonosz. Sötét, és vérszagú – hallom a nehézsúlyú szavakat. Óvatosan leszáll velem a szomszédos házhoz, de nem enged el magától. Észrevétlenül rápillantok, és egy másodpercre elmerülök arcvonásaiban. Bajt látok benne… elemelve tekintetem egyre csak nyugtalanabb leszek.
- Kik azok?
- Hárman vannak. Középszintű démongyermekekből kettő, és egy idősebb, de hasonló rangban áll.
- Mit akarnak? – teszem fel a kérdést, s érzem, ahogy a mellkasom elszorul. A levegő kipréselődik belőle. Démonok vannak azon a helyen ahol élek, … mondd, Istenem miért kell, hogy így történjen? Nem szenvedett már eleget? Nem okoztál még elég fájdalmat és félelmet Neki?
- Nyilván engem keresnek.
- Démonok? – tudatosul bennem a szó. Újra ránézek, de a szemei most valami egészen mást figyelnek. A belsejéből aggódás tör elő, amelyet igyekszik elnyomni. Bizonyára, azért, hogy ne ijedjek meg még jobban. De a tudat, hogy baja eshet, szinte az őrületbe kerget. Nem akarom elveszíteni Őt… - Magát…? Miért…?
- Tudja, az én történetem hosszú, de egy fontos dolog van benne. Sem a Jót, sem a Rosszat nem képviselem – mosolya keserű és élettelen. Óvó ujjait egy pillanat erejéig az arcomhoz érinti. – Bemegyek, megkérdem, mit akarnak. Ön maradjon kint. Kérem.
- De… hogyan is tehetném, mikor az életét teszi kockára, egy olyasvalakiért aki – rám pillant és, ahogy elmozdítja a nyakát, puha hófehér tincsei a szeme elé kerülnek, így még jobban takarva előlem kifejező és mély tekintetét.
- Aki fontos a számomra. El sem tudja hinni mennyi mindent tett értem – sóhajt, majd újabb levegőt véve elindul a házam felé. – Kérem… maradjon itt. – hangja szomorú, úgy ahogyan a lelke. Mintha egy éles pengével sértették volna meg, s a vágás sosem akar begyógyulni. Figyelem, ahogy magas alakja egyszerűen eltűnik az út másik oldalán, elvész a sötétségben.
Csupán érzéseimre tudok támaszkodni, de valamiért mégsem jut el semmi a tudatomig. A bennem lapuló félelem mindent eltompít…
Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy baja eshet miattam. Így, hát szavának ellenszegülve elindulok magam is az árnyék alkotta feketeség felé, habár tudom, nem lenne szabad. Kezeim reszketni kezdenek, a légzésem felgyorsul. Minden egyes lépés annyira nehéz… félek attól, hogyha bemegyek olyasmi tárul a szemeim elé, amit nem szeretnék látni... és az energia, ami odabentről áramlik, szintén csak rettegést ébreszt bennem. Olyasvalamit, ami fojtogatva hat rám.
Odaérve látom, hogy az ajtóm nyitva van, de nem tudom átlépni a küszöböt. Minta egy fal választana el, amelyet nem tudok áttörni… a kétségbeesés és tehetetlenség csírája…
a padló régi recsegését hallom, amely egyre csak erősödik, végül a hang forrása elém lép. Félelemmel átitatott lelkem egy sikolyt ereszt el, majd hirtelen hátrálni kezdek.
- Shion… - hallok egy elernyedt hangot, amely a nevemen szólít. Ismerem, tudom, hogy kié. Mégsem tudom megérinteni, nem tudok hozzányúlni. Annyira félek, hogy mégsem Őt fogom látni. A gondolat arra késztet, hogy egyre hátrébb és hátrább menjek. Csak távolodom tőle, rettegve… egyszer csak nekiütközök valami keménynek. Megállok és lecsúszok a földre… miért riadtam meg ennyire?
- Megijesztettem… - lép elém és megfogja a kezem. Olyan gyengéden, mintha a szellő simítana végig rajtam. Nem érzek ellenszenvet… sokkal inkább irgalmat.
- Forte… én csak… - nézek fel rá, majd kitör rajtam a zokogás. Hirtelen ölelem meg, bizonyára nem számított rá… de szükségem van védelmező karjaira. Meg kell érintenem. Mellkasához dörgölődve rejtem el gyermeki könnyeimet. Hallom minden szívdobbanását. Nyugodtak és egyenletesek… habár lelke üvölt a lelkiismeret furdalástól. Fájdalmat okoztam neki…
((zene))
- Jöjjön, menjünk be. Minden rendben lesz, segítek.
Támogat fel és lassan bekísér a házba. Ahogy kézét a derekamra teszi, kezdek egyre jobban megnyugodni. Leül velem a kanapéra és kezével letörli utolsó könnycseppjeimet is. Beszél hozzám… szavai hangsúlyozzák, hogy semmi baj nincsen és nem is lesz.
- Bocsásson meg. Olyan kellemetlen helyzetbe hoztam magamat, Önt pedig még jobban. Csak…
- Ne mentegetőzzön… az én hibám. Azok a démonok miattam voltak itt, engem akartak… hogyha úgy dönt, rögtön elhagyom a házát. Semmi szükség arra, hogy veszélybe sodorjam az életét. Attól tartok nem ez volt az utolsó alkalom, hogy idelátogattak.
Hangja most épp olyan kétségbeesett amilyen én voltam nem is olyan rég. Tekintete szomorú és mélységesen bánatos. Olyasmit látok benne, amit nem szerettem volna. Épp olyan, amikor az esőben rátaláltam… ugyan az a furcsa csillogás. Bár a feledés homályába kerülhetne ez a tekintet.
- Nem akarom, hogy elmenjen. Nem tudom, hogy el tudnám e viselni a gondolatot, hogy pusztán az emlékeimben maradt itt. Ha csak árnyképek maradnak Önről. Ez a néhány nap olyan sokat jelent nekem…
Nem szól semmit, csupán érzéseit próbálja eltüntetni. De én érzem őket, még akkor is, ha elnyomja. Érzem a félelmét, a keserűségét, a döntésképtelenségét… Nem szól, csupán elmerül saját gondolataiban.
Talán percek, talán órák teltek el, így a néma csendben, amely körülölel minket.
- Ön mellett maradok… amíg elalszik. – emeli rám a tekintetét, s hirtelen elnyom a fáradság. Pedig néhány pillanattal ezelőtt még nem voltam álmos.
Hiába próbálnám nyitva tartani a szemem… a képek elmosódnak előttem. Eldőlök a kanapén és még egy pillanatra rá nézek, Ő pedig visszanéz rám.
***
Milyen fényes minden… tűzpiros, akár a lángnyalábok.
Kinyitva a szemem a Nap fenséges sugarai cirógatják meg hideg bőrömet. Felkelek és hirtelen megcsap valami.
Mi ez az üresség? Miért érzem egyedül magam? Tekintetem a kis asztalra téved, amelyen egy borítékot pillantok meg. Rajta a nevemet. A döbbenet hurrikánként sújt le rám. Nem lehet… képzelgés, puszta illúzió, ami történik.
- Forte…
Hiába várom… nem érkezik válasz. Istenemre… elment. Elment… elment.
Túl szép volt ahhoz, hogy valóság legyen. Én pedig beleéltem magam.
Odabent marcangolni kezd valami mély… és vad. A lelkiismeret-furdalás és az egyedüllét.
Istenem… elszólítottad Őt. Ha a szeretetet hirdeted, miért okozol fájdalmat? Vagy talán Ő így boldog? Ha igen, akkor elviselem. Érte… elviselem.
Köszönöm szépen a játékot, veled bármikor, bármit ♥
|
