Egy város acélból és gőzből
1. Fejezet
Hartony városa nem különb, mint a többi város. Poros, füstös, szürke, és nyomott. A város házainak falát vastagon fedi a korom. Az ablakokat már régen nem próbálják tisztán tartani. Helyette mindenki tart otthon egy-egy gőzhajtású periszkópot, amivel kiláthat az utcára. Bár minek is nézne ki bárki, ha egyszer semmi szép, vagy érdekes nincs odakinn. Az égen örökösen mocskos szürke felhők úsznak. Az emberek még sosem láttak napsugarakat, el sem tudják képzelni, milyen az. Életükben a szürke hétköznapok nem csupán egy kifejezés. Az egyetemesen elfogadott ruházkodás a szürke árnyalataiból merít. A seszínű ingtől az aszfaltszürke hálóingig minden megtalálható a repertoárban. Fehéret, és teljesen feketét csak ünnepnapokon viselnek.
Városszerte sajátos zaj dübörög éjt nappallá téve. A komplexumot működtető millió fogaskerék egymáshoz súrlódása, a gőz sziszegése, az olaj csepegése. A gőzt létrehozó kályhák, és gyárak pufogása, nyöszörgése, ahogy kilehelik magukból a felesleges füstöt. Az utcákat belengi a kesernyés füstszag és a gépzsír semmivel sem összekeverhető szaga. Az utcakövek víztől, és olajtól síkosak, ezért a legtöbben inkább gőzhajtású, föld fölött lebegő járművekkel – úgynevezett exhalatio-val, becézve exo-val –, közlekednek. Itt ez a legelterjedtebb közlekedési eszköz. Ezzel járnak munkába a felnőttek, ezzel csibészkednek a fiatalok, ezzel mennek bevásárolni az öregek.
Az ég felé törő házak között sötéten hömpölyög az Olajja-folyó. Azért hívják így, mert nem is víz, hanem olaj alkotja. A sűrűn folyó, bűzös folyam lustán mossa acélpartjait, a csatornákba belefolyva végignyalja a város belső szerkezetét, ezzel is segítve működését. A befolyó nyílások száját védő szűrőknél naponta takarítók dolgoznak, hogy a folyóba dobált szemetet kiszedjék, és ezzel megakadályozzák a rendszerbe való bekerülését.
A folyó partján főként gyárak vannak. Ott vannak a pékségek, a szabók, a cipészek, az órások, az ékszerészek. Minden épületből gőz és füst gomolyog. A termelés folyik, a gazdaság szépen gyarapszik. A sár fekete emberek mégsem mosolyognak.
Ugyan a város virágzik, és zavartalanul éli mindennapjait, mégis hibádzik valami. Legenda kelt lábra a sikátorok, és a csatornák közül. Olyan mese, melyet még a felnőttek is félve suttognak egymásnak. Takarójuk alatt erről ábrándoznak a kamaszok, a gyermekek délutánonként ezt játsszák. Azt mondják, létezik egy hely, ahová nem érnek el a felhők, ahol fény gyullad az égből, ahol nem sziszegnek gépek, ahol nincs zsírszag.
Mindez csak hiú ábránd. A várost körbevevő hatalmas víztömegen senki sem képes áthatolni. Sem hajó, sem repülő nem érheti el a túlpartot. Úgysem létezik.
- A pletykák szerint van túlpart – susogja izgatottan Bethore. A lány hosszú, aranybarna haja ráomlik vállára, ezzel takarja el nemrég elszakadt acélszürke felöltőjét.
- Már megint ki tömte tele a fejed ezzel? – dohog szobatársa. Az ő fekete haja sokkal inkább beleillik az itteni normákba, mint Bethore haja. Kicsit talán bolondnak is nézi emiatt barátját.
- Senki, miért kérdezed folyton ezt!? – a fekete hajú lány tekintete elnémítja. Zavartan lehajtja a fejét – A hajléktalan a Csavarhúzó utcában – vallja be szégyenkezve.
- Látod, mert megint odakinn csavarogtál – pirít rá.
- Ha egyszer olyan érdekesen mesél! – ájuldozik, és két kezével hadonászva mesélésbe kezd – Amikor például azt mesélte, mekkorát ugratott egy exoval! – már éppen utánozni akarja a hangját is, mikor valaki tarkón vágja egy összetekercselt újsággal.
- Már megint fantáziál, Miss Crow? – csattan a szigorú hang a háta mögül.
- Elnézést kérek, Mrs. Hamplton – kántálja a lány behúzott nyakkal.
- Helyes – bólint rá az éltes, kontyos asszony, majd kiklaffog nyűtt papucsában a folyosóra. Ahogy léptei zaja eltávolodik, Bethore újból szobatársa felé fordul, de ő tenyerével befogja a lány száját.
- Nem akarok lebukni miattad, és büntetésbe kerülni! – sziszegi fojtott hangon – Feküdj le, és aludj!
Bethore nehezen viseli a körülötte élő emberek közönyét, és fásultságát. Egyetlen barátnője szavait csupán a félelem táplálják – bizonygatja magában Bethore. Aztán el is engedi a füle mellett a kiábrándító szavakat.
Ő kalandra, életre vágyik. Ekkor még nem is sejti, miféle kalandok várnak rá. Viszont, ha sejtené, akárcsak egy kicsit is, akkor nem keresné annyira az izgalmakat. Most még csak azt tudja, hogy másnap mit fog csinálni. Ezzel a boldog tudattal hajtja álomra a fejét.
Reggel, amint felkel az első dolga, hogy magára rángassa elnyűtt posztónadrágját, felhúzza egérszürke ingét, felöltőjét, felkapja óráját, és mászik is ki az ablakon. A régen megolajozott keretben csikorog az ablak, de szobatársa jó alvó. Az első mély lélegzetvételnél légcsövébe mar a jeges lég. Kiélvezi a ritka pillanat minden másodpercét.
Még a légiriadó megszólalása előtt leér az utcakőre. Ez az egyetlen riasztórendszer, ami elég hangos, és elég éles hangú, hogy az állandó gépmorgást elnyomja. Már az első sarkot is elhagyja, mikor a sziréna belehasít az éjszakából megmaradt halk szuszogásba. A folyóból, a kövek közül, a csatorna fedelek alól, mindenhonnan gőz tör elő. Amikor a rendszereket beindítják, az első adag gőz felszállásakor az beáll a még hűvös levegőbe, ködöt képezve. Viszont amint érkezik a következő adag forró levegő, már fel is tolja a város fölé a több tonnányi vízpárát.
Bethore ámulva figyeli a jelenséget, ahogy az egész városra fátyol telepszik, majd az fellibben, mintha egy halottról húznák le a leplet. Szeme elé kerek lencséjű pilótaszemüveget, arcába kendőt húz, felpattan kis exojára, és már száguld is a keskeny utcákban. Elhajol pár nyíló spaletta elől, kikerül pár önjáró szemetes konténert, és már oda is ér a folyóhoz. Gyorsan körbenéz, és rá is veti magát az olajtenger hátára. A könnyű exo ugyan önmagában lazán ellebegne a sűrű folyam fölött, de Bethore kénytelen maximum gőznyomásra állítani, hogy ne süllyedjen el.
Akárcsak tegnap, ma is sikerül belavíroznia az egyik csatornajáratba. Ott már lejjebb veheti a nyomást, hiszen itt nem lehet több az olajmélység fél lábnál. Folyamatosan csökkenti a nyomást egészen addig, míg a deszka, ahogy ő hívja, megáll. Lába beletoccsan az olajba, visszhangot verve az alagútrendszerben. A folyadék lassan a cipőjébe szivárog. Meleg, nyúlós masszával borítja lábfejét. Feje mellett forró vizes csövek futnak, némelyik néha felsípol, és kiad magából némi gőzt. Őt ez sem ijeszti meg. Meg kell találnia Unguar-t, a hajléktalant, aki mesélt neki a túlpartról.
Haja az arcába libben, ezért gyorsan összefogja egy lapos kontyba. Azt egy kézzel készített vashálóval fogja tarkójához. Már sokan kinevették hajviselete miatt, de sosem vette zokon az idősebbek csúfolódásait. Örökös álmodozó lévén, mindig úgy érezte, hogy ő tud valamit, amit a többiek még csak elképzelni sem tudnak. Most pedig itt ez az öreg, aki igazat ad neki. Mesélni tud neki egy olyan helyről, ahol nem csak acél és gőz van.
- Tudod, hogy a vezetékek ezüstből vannak? – szólal meg egy rekedtes hang az egyik járatban. Bethore villámgyorsan a hang irányába indul.
- Ezüst? – kérdez vissza, bár még nem látja a beszélőt. Felismeri hangját, tudja, hogy baráthoz tartozik. Egy pillanatig sem fél, izgatottság fogja el. Felperzseli vérét.
- Ezüst bizony. Ez egy nagyon ritka, és puha fém, de nagyon jól vezeti az... – a férfi elhallgat, ahogy meglátja a lányt. Egy darabig nézi, figyeli, vizsgálgatja, aztán újból megszólal – Te koszosabb vagy lassan, mint én – mosolyog ki a vastag olajréteg alól a hibás fogsorú ember.
- Mit vezet jól? – kíváncsiskodik Bethore, elengedve füle mellett a megjegyzést. Szenvedélyesen ökölbe szorítja kezeit, és hatalmasra nyitott szemekkel bámul a férfira.
- Az áramot – feleli az, és füle mögé tartja a kezét, hogy jobban halljon. Bethore is kagylózik, de nem hall semmit. Erőltetetten koncentrál, próbálja meghallani, amit az öreg annyira figyel.
- Én nem hallom – panaszkodik pár perccel később.
- Mert nem is lehet hallani! – mutat rá az öreg. Bethore szemei elkerekednek.
- Nem? Viszont akkor honnan tudod, hogy működik?
- Egyszerűen csak látod – a férfi összeérint két drótot, amik között kék ívszikra pattan. Bethore hátrahőköl, de szemét nem tudja levenni a helyről, ahol az imént az apró villámot látta.
- Ez valami csoda – ámuldozik, de aztán megrázza a fejét, közelebb szökken a férfihoz, megragadja kabátja ujját, és óvatosan rángatva noszogatja – Most inkább mesélj nekem! Mesélj arról a helyről, ahol süt a fény!
- A Nap – javítja ki mosolyogva a türelmetlen lányt Unguar.
- Mi az a nap? – dönti oldalra a fejét Bethore.
- Az egy égitest. Olyan, mint a bolygó, amin élünk, csak ez sokkal forróbb, és ezért fényt termel. Akárcsak a gyertya lángja. A fénye meleg, és boldogságot hoz a szívedbe – kezét a mellkasára teszi, hogy mutassa, mire gondolt.
- És hogyan tudok oda eljutni? – Bethore szemei lassan kistányér méretűre nőnek a hévtől.
- Csak egy módon juthatsz el oda... – kezdi az otthontalan férfi, de ekkor léptek zaja üti meg a fülüket. A férfi elsápadva, reszkető kézzel kap a nyakához, leszakít róla egy láncot, és a lány markába nyomja – Éjfél után keresd fel Zastos-t! Ezt mutasd meg neki, és ő segíteni fog neked! Csak ő segíthet neked! – teszi még hozzá, majd elkezdi a csatorna vége felé lökdösni a lányt.
- Hol találom őt meg? – Bethore ereiben vegytiszta adrenalin kezd keringeni. Élesebben hallja a közeledők vastalpú bakancsának kongását, fojtóbbnak érzi az olaj szagát, a lámpák fényét élesebben érzékeli, térdei meg-megremegnek, de tudnia kell! Az öregnek el kell mondania a titkot!
- A Szárnyasok Királynője – dörmögi a férfi, és azzal a lendülettel ki is löki Bethore-t a csatornából. Vészesen közeledik felé a fekete folyam. Szíve a torkában kalapál, ujjai hidegek, tenyere izzad. Mégis sikerül megtalálnia az exo indító gombját, és éppen az utolsó pillanatban beindítania. Orrába csap a bűz, lába beleér a ragadós masszába, de a felcsapó forró gőz kiszabadítja, és felrepíti az utcaszintig.
Már elkezdődött a reggeli mozgolódás. Gyorsan vissza kell térnie a szállásra, különben a házsártos Mrs. Hamplton nem újsággal, hanem ősrégi papucsával fogja fejbe vágni őt. Gyorsan a zsebébe süllyeszti a hobó ajándékát, hiszen ez elvezetheti őt arra a helyre. És ez a cél sokkal inkább érdekli, minthogy kap-e büntetést.
Leteszi a szokásos sarkon járművét, ráakasztja a szemüvegét, és gyorsan bemászik az ablakon. A mocskos ablaktáblán keresztül is látja, hogy valami nem stimmel a szobában, de csak akkor tudatosul benne, mikor bebukfencezik a padlóra. Előtte ugyanis ott áll Mrs. Hamplton. Kezében ott az elmaradhatatlan papucs, és a tenyerén csattogtatja.
- Szabadna megtudnom, hogy Miss Crow merre járt? – csattan a nő hangja és papucsa egyszerre.
- Lenne értelme magyarázkodnom? – kérdez vissza félénken a lány. Szeme sarkából megpillantja szobatársát, akinek arca már sötét foltoktól tarkállik a verés miatt.
- Szemtelen! – rikolt a nő, és akkora pofont kever le Bethore-nak, hogy a hajába tűzött kontytű a padlón csörren – Otthont adtam neked, ételt adok, és te így hálálod meg!? Háromheti szobafogság!
A dühös nénike kiviharzik a szobából, és bevágja maga mögött az ajtót. Bethore, mintha észre sem vette volna a jókora arcon vágást, szobatársához fordul.
- Találkoztam vele! – újságolja izgatottan, de a lány ismét lelombozza.
- Hát nem megmondtam már, hogy ne beszélj nekem róla?! – kiált rá. Szemében félelem csillog, fájó arcát tapogatja – Most vertek meg miattad harmadszorra! Pedig nem is érdekel, amit mondasz! Könyörgöm maradj végre a seggeden! – szemei elfátyolosodnak, majd könnycseppek csorognak végig arcán. Szája sarka legörbül, és kitör belőle a sírás. Bethore teljesen ledöbben. Azt hitte, hogy a lányt is ugyanannyira érdekli a másik világ. Szíve összefacsarodik, ahogy a síró lányt nézi. Kiábrándulását mégsem mutatja ki. Bűnbánóan leül mellé az ágyra, és megsimogatja a fejét.
- Bocsáss meg nekem, Hara – suttogja. A síró a vállára borul, könnyeit a piszkosszürke felöltőbe törli. Ugyan ez az egyetlen emléke édesapjától, nem bánja, hogy Hara összekoszolja. Apukája is mindig csupa kosz volt.
- Csak ne menj ki többet, kérlek – szipogja a síró lány, és ez az a pont a tizenhat éves Bethore életében, amikor megfogadja, hogy amíg nem jut ki az árvaházból, nem fogja kutatni a Túlpartot.
