Walk alone

 Zene

Vicces helyzet. Te nem keresel, és én sem téged. Ugyan azt várjuk. Vajon ki lép elõbb? Magamat ismerve inkább hagyom a feledés homályába veszni kapcsolatunkat, sem minthogy eleget tegyek kérésednek s tiporjam becsületem a földbe. Azt kéred, hogy legyek az, aki nem vagyok. Hogy legyen kompromisszum.

Elhúzom a számat és csak magam elé meredek.

Kompromisszum? Tisztában van vele hogy eddig nem voltak kompromisszumok? Hogy csak én változtam. Igen. Keserûen felnevetek.

- Kényed-kedvedre változtam. Észre sem vetted igaz? Csak hogy már nincsen. – Kivillantom fehér fogaimat, fejemet oldalra biccentem.

-                      - Azt várod változzam meg?

-  Nem! Csak érts meg! Mennyit áldoztam érted. Te is megtehetnéd ugyan ezt értem. Erre valók a legjobb barátnõk nem? És te mégis nem nyílsz meg nekem! Nem bízol bennem?

Felkelek az ágyról és odasétálok mellé, kezeimet zsebre vágom, rá sem nézve kezdek el hozzá beszélni.

- Értselek meg? És engem ki fog? Önzõ vagy. – Rápillantok, mérgesen szikráznak szemei
- Én csak veled törõdtem végig és semmi hála! Nem mutatsz ki semmit! Olyan hideg vagy mint egy szikla!  - Hangja rekedtes.

Velem törõdtél? Édes vagy. Érzem még most is szereteted, de hátba vágtál. Hát magadnak köszönd, elérted, hogy ne érdekelj.

Mást választottál helyettem. Természetesnek vetted, hogy vagyok neked. Lemondtad a szülinapomat is csak, hogy vele lehess. Megértettem. Beletörõdtem. Mit is tehettem volna? Tudom, hogy férfiak és szerelem nélkül lehetetlen élni, a barátok csak mellékszereplõk. Én nem akarok az lenni. Nem vagyok eldobható.

Eddig nem engedtél el magad mellõl. Futottál utánam, mint egy kiskutya. Látom belefáradtál.

Tudod milyen vagyok, mik az elõnyeim, hátrányaim, elvárásaim. Nem bírod elviselni õket? Nézz tükörbe kedvesem. Ne vádolj engem, míg nem tisztázod magadban, hogy mit is teszel. Tudod te hol vagy? Hol van a helyed? Az enyém? Nem rágom a megoldást senki szájába így te sem vagy kivétel.

- Kiengedsz? – Megrökönyödik.

- Ne menekülj el! Válaszokat várok! – Felugrik a székrõl. Hozzám futva ragadja meg pólómat, megpróbál feljebb emelni pedig nagyobb vagyok nála. Jelentéktelen ereje szinte meg sem kottyan.

- Nem tartozom neked semmivel. Jöjj rá magad a hibádra. Úgy ismersz, mint aki ok nélkül tesz bármit is?  - Komoran meredek rá. Kezei elengedik felsõmet, s erõtlenül zuhannak teste mellé. Fejét mellkasomnak ejti.

Karjait körém fonja.

-    Nem érzem, hogy viszont ölelnél. – Erõsebben megszorít.

- Pedig ölellek. – Nem hazugság. Tényleg ölelem, de nincsenek mögötte érzelmek. Nem hittem, hogy kapcsolatunkat kitudja ölni. De sikerült. Hetekig távolt volt és nem jelzett felém hogy él –e vagy hal. Hónapok óta szükségem lenne rá magányom miatt és õ mással van. Õ nevezi magát a legjobb barátnõmnek? Ez inkább árulás. És rá sem jött. Úgy érzem évek mentek pocsékba.

Mélyül bennem a magány.

Tudom, hogy a szemedben én vagyok a gonosz, hogy én árultalak el, s hagytalak magadra. Bárcsak belelátnál a fejembe mivel gondolataimat szavakba önteni sohasem fogom.

Kienged. Hazasétálok. A hideg csípi a bõrömet. Remegek. A fejem kóvályog. Elvesztettem valamit. Egy részemet. Kitudja mi lesz a folytatás.

Hetek telnek, semmi változás, útjaink külön váltak. Azóta nem is tudom, de felborult az életem. Bizonytalan lettem. Szomorú. Nem érzem magam boldognak.

Bizakodom egy picit, hogy újra becsöngetsz, vagy hogy megcsörren a telefonom és a te nevedet és mosolygós arcodat fogja kivetíteni.

De…

Bánt, hogy már nem zavar, hogy nem vagy nekem.

És mégis, itt állok a kapu elõtt és a kezemben van az ajándékod. Szenteste. Nem beszéltünk nem is tudom mióta. Felakasztom az ajándékszatyrot a kapura majd a telefonomért nyúlok. Kikeresem a számodat és megüzenem, hogy gyere ki. És… végül elfutottam. Miért?

Azt mondtam nem érdekel.

Talán mégis.