Jó olvasást kívánok!

Lélektörés

Naruto:

- Au! Mi a fene… - oldalra pillantok ahol eddig a kacsák voltak, de most már csak egy labda van.

- Biztos erre felé esett?

- Biztos vagyok benne! – hallom, ahogy ropognak a faágak a lépteik alatt. Nehézkesen felállok, és a kezembe veszem a bûnös tárgyat. Büdös kölykök!

- Ezt keresitek? – Vágok be eléjük, meglepetten pillantanak végig csurom vizes ruháimon.

- Sajnálom az én hibám! – sétál mellém az egyik.  – Nem esett semmi bajod?  - aggódva pillant végig rajtam átsimítva kezeimet.

- Nem. – Fordítom el arcomat zavaromban. Lerázom magamról kezeit. Odanyújtom a labdát neki mire õ  odapasszolja a másiknak.

- Menj haza én addig ezt elrendezem. – utasítja, finom éllel a hangjában.

- De legyél óvatos, ha baj van, azonnal hívj! – néz rá komolyan majd elsétál.

- Gyere megszárítunk valahogy. – mosolyog rám kedvesen, a szívem megdobban erre a mosolyra. Kezemet megfogva kezd el húzni az egyik pad felé.

- Ne erõltesd meg magad. – visszahúzom a kezem és elindulok az ellenkezõ irányba.

- De várj már! Megfázol ha így maradsz! – kezeit arcomra simítja, lúdbõrös leszek és megremegek. Tényleg hideg van de eddig fel sem tûnt. Ujját végig húzza az ajkaimon.

- Teljesen kihûltél, hagyd hogy segítsek! – morcosan rázom le magamról a kezeit. Engem csak ne fogdosson, egyébként is õ tehet arról hogy a vízbe estem, lehetne annyira tapintatos ha megkérem hogy hagyjon békén akkor azt úgy is tegye. Magára hagyva magamban mérgelõdve sétálok haza. Dermedt ujjaimmal alig találok bele a kulcslyukba. Személyes sikerélmény volt mikor a rám fagyott nadrágot  letudtam szedni magamról. Elcsattogok a fürdõig és megengedem a forró vizet a kádba.

- Hpssz!!  - úgy érzem kiesett az agyam egy darabkája. Mérgesen törlöm meg orromat. Az a szemét! Megfáztam miatta! Remegve hasít belém szép arcának képe, fekete haja ahogy csillogott a napfényben, hibátlan bõre, szénfekete szemei, mély hangja. Lehunyt szemekkel merülök el a kádban édes testére gondolva. Állj! Ne! Normális vagy? Nem vagy meleg! Lányok… hah lányok, igen õket szeretem! Tenyereimet arcomra csapva merülök el a vízben, csak a szemeim látszódnak ki. Elszontyolodva nézem a habot, a pici buborékokban látom magam visszatükrözõdni. Hát nem nézel ki valami jó barátom. Hatalmasat sóhajtva lépek ki a kádból, derekamra tekerek egy törülközõt, a hajamra is dobok egyet. Átsétálva a házon dobom le magam a kanapéra. Ujjaim a távirányító után nyúlnak.

Hírek, hírek, sztárok, mesék, hírek. Összeráncolva homlokomat nyomom ki a televíziót. Nagy kérés lenne egy jó mûsor? Attól tartok igen. Fújtatva vetem rá magam az ágyra. A plafon most valahogy olyan izgalmas. Kipillantok az ablakon. Már fent van a hold. Felkelek és kiülök az ablakba. Milyen szép…

- Még a nevét sem mondta el… - kezemet végighúzom ahol érintett. Nem tudok másra gondolni csak rá. Hát akkor elkönyvelhetem hogy meghülyültem, haha! Átmászva az ágyon karolok át egy párnát. Kell egy barátnõ…

~§~

Kómásan csapok rá teljes erõvel a gonosz kis ketyerére ami arra való hogy kukába vágjam. Igen, számûzlek te mocsok! Kisebb agyvérzéssel vágom bele a kukába, elégedetten vigyorgok hogy sikeresen kivégeztem. Megérdemelte.

Ideje készülni. Magamra húzom egyik ingemet, zakómat. Felveszek egy fekete körömcipõt és aktatáskám után nyúlva lerobogok a garázsba. Behelyezem bársonyos fenekem a kocsiba, rátaposok a gázra amit a kerekek hangos csikorgással nyugtáznak. Szóval reggeli kávé és valami süti.

Megállok az elsõ nyitott kávézónál, leadom a rendelésem és a teraszra kiülve várom a kávémat. Álmoskásan pislogok még ki a fejembõl. Sõt, még tök álmos lehetek hiszen olyan mintha felém jönne.

- Itt a rendelés, uram. – kistányér szemekkel nézek rá. Mikor felismer meglepetten dobja le magát mellém.

- A tegnapi miatt még egyszer bocsánat. – bûnbánóan néz rám. Gyanúsan sandítok a mellettem ülõre.

- Még be sem mutatkoztam! Sasuke a nevem! – hatalmas vigyorral az arcán rázza meg a kezem. – És te? Téged hogy hívnak?

- Naruto. Uzumaki Naruto – nyögöm ki halkan.

- Naru-san! – Idegesen kapom fel a fejem.

- Naruto!  - morgok rá.

- Szóval Naru-san. Mivel kárpótolhatlak? – egyik kezére támasztja fejét. Mélyen a szemébe nézek.  Nem úgy emlékeztem hogy ilyen világosak a szemei, nekem sokkal sötétebb  feketésnek tûnt. De ez még talán jobban áll neki.

- Nem kell kárpótolnod. Csak felejtsük el. – Belehörpintek a kávémba. A csésze mögül ránézve látom hogy engem vizslat. Kicsit megakad a torkomon.

- M… mi az? – krákogom ki nehezen. Félrebiccenti a fejét.

- Mit szólnál egy sétához?

- Dolgoznom kell. – rá se nézek, szinte a pohárba motyogtam.

- Megvárlak! Add meg a számodat és majd felhívlak estefelé! – olyan izgatott. Zavarba jövök hogy miattam lesz ennyire izgatott. Kicsit lehajtom a fejem és lejjebb csúszom a székben mintha csak el akarnék bújni az asztal alá.

Ráírom egy szalvétára a számomat, lerakom a pénzt és elviharzok. Nem bírok ránézni, annyira… szép.

Vezetés közben a szél erõsen csapdossa a hajam, jólesik nagyon. Rátaposok még jobban a gázra.

~§~

Rezzen a telefonom. Odapillantok. Idegen a szám biztosan õ az. Nagyot nyelve nézem meg az smst.

„Este kilenc felé várlak a parkban, lesz egy kis fesztivál, nem hagyhatod ki! Sasuke.”

Nagyot dobban a szívem. Talán nem lesz belõle probléma. Megengedhetem magamnak nem? Felnõtt férfi vagyok, tudok magamra vigyázni, és amúgy is csak barátkozni akar.

„Ott leszek.”

Oldalra teszem a telefont de még nézem egy ideig. Nem lesz ez így jó, nem bírom letörölni a mosolyt az arcomról.

~§~

Rengetegen vannak! Alig férek át a tömegen. Lázasan keresem Sasukét. Gondolván egyet elsétálok a tóig ahol találkoztunk. Bingo! A part szélén ül és eteti a kacsákat. Elfintorodom. Deja vum van.

- Naru-san! – hosszú karjával hevesen integet nekem.

- Naruto! – a számat harapdálva nézek szép fekete szemeiben. Megkönnyebbültség suhan át az arcán. Ellágyulva nézek rá.

- Na? Mit csináljunk? – feláll és átkarolja a derekam. Megszeppenve tolnám el magam de húz magával a tömegbe. Veszünk vattacukrot, hot dogot, élien fagyit, nyalókát. Minden vackot összeeszünk, a koncerteken teli torokkal üvöltünk. Olyan jól érzem magam. Sasuke az egyik sörpulthoz húz. Nem tudom hányadik korsó gurul le neki de már nagyon nem áll a talajon. Aggódva figyelem.

- Hozzon! Hikk! Még… egy kört! Hikk! – nyögi hangosan a pincérnek aki rám néz. Jelzem neki hogy nem kell több bár szerintem ezt így is látja.

Eltámolygok vele az autóig ahol befektetem a hátsó ülésre. Meglepõen nehéz. Talán a nagy izmai miatt.

Hazavezetek ahol betántorgok vele a hálószobámba. Ledöntöm az ágyra.

- Naru… - halk hangjára visszasétálok, közelebb hajolok hozzá, oda húz maga elé, lefekszem vele szemben.

- Bocsánat még egyszer. Hikk! – megdörzsöli a szemeit és rám sandít. Hatalmasra tágultak a pupillái, olyan szaga van mint egy csövesnek. Tarkómnál megfog és lassan maga felé húz. Lehunyom a szemeimet és megérzem ajkaimon az övéit. Melegség árad szét bennem.

- Szeretlek… - ez a szó késként vág belém. Tarkómról lecsúszik a keze és elalszik. Egy ideig csak nézem szép arcát és gondolkozom. Olyan nyugodt. Elszomorodom ha arra gondolok hogy csak az alkohol miatt mondja. Felemelve kezemet simítok végig ujjammal arcán. Pedig olyan jó lenne ha hozzám tartozna.

Folyamatosan halványodik el látásom míg magába nem fogad a sötétség, de most nem magányomban, mert erõs kezek szorítanak magukhoz.

~§~

Reggeli kávé, és a vendégem még mindig nem tért magához. Békésen szuszog az ágyamban. Oda illik. Összeborzolva a hajam rázom meg a fejem. Kezdek megkattanni. Kezdek... beleszeretni. A padlót kezdem el bámulni „szeretlek…” visszhangzik a fejemben.

- Naru-san… merre vagy? – csoszog ki elém Sasuke. – nem emlékszem semmire… - zavartan vakargatja a fejét és körbenéz. Mindent végignéz a házban majd újra rám emeli szép szemeit.

- Szóval itt laksz. Elmondanád mi történt tegnap? – nekitámaszkodik a pultnak és nézi ahogy a neki szánt kamillateát készítem. Odasétálok hozzá és leteszem elé majd szembeülök vele.

- Konkrétan? Ájultra ittad magad. – nagyokat pislog rám.

- Bocsánat! Ah már megint csak gondot okoztam! – fejét fogva koppan az asztalon.

- Jól éreztem magam. – dörmögöm a bögrébe, nem akarok ránézni, annyira.. kínos ez nekem.

- Mit mondtál? – pattan fel. – Tényleg? Nem hazudsz? – lelkesen csap az asztalra és áthajolva rajta pár centire áll meg feje az enyém elõtt.

Kicsit hátrahõkölök.

- Igen. – lassan ránézek. Még mindig túl közel van. Eltorzul az arcom és érzem hogy ég. Hatalmas vigyorra húzódik szája. Visszahuppan a székére és még mindig mosolyogva hörpint bele a teájába.

- Éhes vagy? – kérdõn pillantok rá, egy pár másodpercig csak gondolkozik majd elégedetten rábólint.

- Sült húst! – elhúzom a számat és a konyha felé indulok, hát ez az ember aztán nem zavartatja magát. És tényleg nem! Elmegy a nappaliba és bekapcsolja a televíziót, lábait feltéve az asztalra kapcsolgat, mint a gyerekek. Felmorranok, hát ez nem normális! Bár, olyan közvetlen. Lehajtom a fejem. Én nem tudnék ilyen lenni, túl feszült lennék ehhez.

Összedobom a kajáját és mellé ülve elé rakom. Elégedetten hajtja le az utolsó falatig.

- Ez remek volt!

- Egészségedre. –felé fordulok, hogy elvegyem a tányérját de ujjait csuklómra fonja. Ráemelem szemeimet és ahogy engem néz azokkal a szemekkel elfelejtek levegõt is venni. Nyelintek egyet, ahogy mosoly kúszik a szájára. Lassan elkezd felém hajolni, lehunyva szemeimet kezdek el remegni. Ez komoly? Még mindig részeg? Nem érzem meg ajkait az enyéimen, lehelete a fülemet kezdi el csiklandozni.

- Tegnap, amit mondtam, azt komolyan gondoltam. – szemeim felpattannak és csak komoly arcával találom szemben magam. Nem értem. Ez nekem magas.

- Én… - ujját a számra teszi, bennem reked a levegõ. Elmosolyodik, két ujjára puszit nyom majd a homlokomhoz emeli. Feláll a kanapéról, kabátját magára kapja és elindul az ajtó felé. Ahogy lenyomja a kilincset halkan kattan a zár. Odafutok hozzá, ezt meg kell magyaráznia! Tudnom kell!

- Sasuke! – hangom megcsuklik ahogy kimondom a nevét. Visszafordul és várakozón néz rám. Beszédre nyitnám a  számat de valahogy nem jönnek a szavak. Lehajtom a fejemet. Hallom ahogy a cipõje kopog, ahogy jön felém. Meleg kezét a fejemre simítja, ujjai tincseim közé bújnak.

- Hétfõn majd találkozunk. – felkapom a fejem és õ csak mosolyog rám. Olyan melegen, és nekem címzi ezt a mosolyt! Gyomromban lepkék repdesnek. Meleg keze eltûnik a fejemrõl, az ajtó becsukódik. Magamra maradtam a gondolataimmal.

Komolyan gondolta! Igen, ezt mondta! Melegség árad szét bennem, úgy érem repülni tudnék. De most hogy nincs itt, újra üres a ház. Elszontyolodva nézek szét a hatalmas házban. Nem baj! Majd hétfõn találkozom vele, azt akarom, hogy megöleljen, megcsókoljon, hogy erõs karjaival magához szorítson!

~§~

Boldog vagyok. Igen, boldog! Sosem ismert érzések áradnak szét bennem ahogy átkarolja a derekam. Emberek között vagyunk, sokan néznek, de õ mégsem húzódik távolabb, vér szökik az arcomba, ahogy mosolyogva csókol meg. Kezei közé veszi arcomat, puszit nyom a homlokomra, kedves velem, féltõ és törõdõ. Könnyek szöknek a szemembe.

- Héj… mi történt? – kuncogva törli le szememrõl a kis cseppeket. Halkan szipogni kezdek. Nem játszadozik velem!  Ezt nem lehet eljátszani! Átkarolom a nyakát és zokogni kezdek. Meleg teste teljesen hozzám simul, erõs karjai körülöttem vannak, nem mond semmit csak ölel szorosan. Szinte érzem a szívverését, nagyon nyugodt és ez engem is megnyugtat.

- Kicsit elérzékenyültem, sajnálom. – elkezdem törölgetni a szemeimet. Zsebeinél kezd el matatni, láthatóan nem nagyon találja amit keres. Érdeklõdve figyelem mit csinál. A kétségbeesése kicsit megmosolyogtat.

- Áh! Megvan! –elõránt egy pici dobozt a zsebbõl. Egy pillanatra megfagyok.

- Ezt neked hoztam. – odanyomja a kezemben, egy pár pillanatig csak nézem… nem is tudom mire gondoljak. Félve pillantok rá.

- Gyerünk! A tied. – Leveszem a fedõjét. Egy karkötõ van benne. Gyönyörû, vannak rajta kövek és a formája… a szerelek felirat. Azonnal szerelmes leszek belé. Nyakába ugrok örömömben, félénken de egy apró csókot nyomok szájára.

- Gyere, feladom. – Kiveszi a kezembõl a dobozt és a csuklómra teszi a láncot. Annyira odaillik. Elégedetten nézzük mindketten hogy mennyire jól áll.

- Nekem is van egy hasonlóm, ritkán hordom mert féltem, de amikor megláttam éreztem hogy nagyon jól állna neked. – Látom rajta hogy boldog, örül neki hogy boldog vagyok, hogy jó a karkötõ.

- Köszönöm!  - hálásan nézem szép arcát, szemei melegségében szinte elolvadok. Arcomra simítja egyik tenyerét, lehunyt szemekkel bújok hozzá és amikor megérzem ajkait az enyéimen szinte dorombolni tudnék. Nyelve utat tör számba, szenvedélyesen viszonzom csókját. Derekamat átkarolva ránt közebb magához. Hátrálni kezd egy pad felé ahova leül, s szembe vele az ölébe helyezkedem meg nem szakítva a csókot. Elképesztõen szerelmes lettem ebbe az emberbe. Kezdem úgy érezni, hogy õ a világ a számomra, az én külön világom, csak az enyém, hogy nélküle nem bírnék élni, õ a másik felem, és nem érdekelnek mások, se a szavuk, se a gondolatuk!

Megszakítja a csókot, szemeivel arcomat vizslatja. Zihálva, kipirulva figyelem, picire összehúzódóm. Vállai remegni kezdenek ahogy egyre hangosabban nevetni kezd. Értetlenül nézek rá. Most mi van?

- Rosszul csináltam? – zavaromban oldalra pillantok. Államat elkapva fordít maga felé és egy pihekönnyû puszit nyom a szám szélére.

- Nem, jó voltál. – esküdni mernék rá hogy szerelmesen néz rám. Egészen belepirulok a zoknimba, magamra eszmélve pattanok fel az ölébõl és rántom fel magamhoz. Mellkasunk egymásnak ütõdik és egy kicsit ki is billent az egyensúlyomból, vállaimat megfogva tart meg.

- Ideje lenne menni, kezd késõ lenni. – Ujjai tenyerembe siklanak, összekulcsolja az enyémekkel.

- Igazad van, már fázom. – Több sem kellett neki, megérzem pulcsiját magamon.

- Megfogsz fázni. Én jól megvagyok. – venném le de megfogja a kezem.

- Szeretném, ha rajtad lenne.

- Emlékeztetnélek rá hogy már nem vagyok gyerek. – Sértõdötten nézem õ meg csak vállat von és elkezd maga után húzni a kocsi felé. Beül a kormány mögé én pedig bevágódom az anyósülésre.

- Van jogsid? – felhúzom egyik szemöldököm, elneveti magát.

- Szerinted? – beletapos a gázba, úgy gondolom hogy ez felér egy igennel. Eléggé meglep, remekül vezet, sokkal jobban nálam is, pedig már megvan pár éve a jogsim. Kicsit élvezem hogy nem kell az útra figyelnem hanem csak simán élvezhetem az utazást.  A nap lemenõben, a szél nem fúj, bár így is hideg van, hamarosan tél van. Szeretem a telet, gyönyörû. Annyira elbámészkodom hogy csak arra figyelek fel hogy már bekanyarodik a ház elé.

Becsapva magam mögött a kocsiajtót sétálok mellé. A kulcsot felém dobja én meg könnyûszerrel elkapom. Beteszem a zsebembe és a lakáskulcsot veszem elõ. Sasuke mögém állva karol át, arcát hajamba hajtja és mélyet beleszív. Megborzongok.

- Naru-san hiányom van. – Kicsit szorosabbra húzza a kezeit. Hátrafordítom a fejem, száját azonnal az enyémre tapasztja. Nehézkesen de szóhoz jutok.

- Naruto! – Bosszankodom. – Ne sanozz, olyan… távoli számomra.

- Chan? – Elpattan a fejemben valami.

- Már csak az kéne!  - Kapálózni kezdek de nem enged szorításából csak kuncog rajtam, közelebb hajol, megérzem leheletét. Gyengéden beleharap a fülembe, felszakad egy sóhaj a számból.

- Mennem kell. – Hirtelen tûnnek el kezei. Szembefordít magával, olyan szomorú a tekintete.

- Aludj nálam, felnõtt ember vagy biztos nem kell anyuci engedélye. – Eltûnõdve vakargatja a tarkóját.

- Nem is tudom… - odahajolok egy csókra, fáziskéséssel de reagál, a falhoz nyomva mélyíti el egyre jobban a csókot. Levegõ hiányában elhajolok tõle.

- Rendben. – Nyakamba hajol, apró csókokat nyom rá.

- Nghh… - Halk nyögésekkel élvezem amit csinál de kis idõ után elhajol és berángat az ajtón. A kanapé felé kezd el tolni lelök rá s fölém mászva újra számba kéredzkedik nyelve. Kezeink egymás feltérképezésére indulnak. Annyira forró a teste, szinte hallom a szívverését ami most nagyon felvan gyorsulva. A nagy hév félbeszakad ahogy Sasuke félrehajolva kezd el köhögni. Kicsit meglepõdöm elvégre ez nem szokás.

- Basszus, jól vagy? – Felülve simítom fejére a kezemet. Nem akarja abbahagyni. Egyre durvább de egyszer csak megáll. Megköszörüli a torkát végül félve néz rám. Gondolom látszik rajtam aggódásom mert azonnal mosoly kúszik arcára.

- Bocsánat, kicsit megvoltam fázva, úgy tûnik még nem nagyon hevertem ki.  – keserû a szám íze. Felveszem a pókerarcot.

- Most meg mi van? – Értetlenül pislog, engem néz hülyének a reakcióm miatt. Vállat vonok.

- Semmi. De megijesztettél, többet ne. – Elhúzom a számat és kimászok alóla, de elõtte még nyomok egy csókot a szájára. Elindulok a háló felé és igen csak zavartnak érzem magam. Ég a fejem, nem értem mi történt az elõbb, és még mindig fáziskésésem van az elõzõek miatt. Csak vörösebb leszek a gondolatra. Eldobva magam az ágyon lesek ki az ajtó résén. Sasuke egy törülközõvel törülgeti a haját és felém tart. Miért vizes a haja?

- Mit csináltál? – kicsit már karcos a hangom, mert fáradt vagyok.

- Megmostam az arcom és vizes lett a hajam. Miért? Minek látszik? – Gúnyos a hangja és pimaszul mosolyog. Fölém mászva szenvedélyesen csókol meg majd azzal a lendülettel el is vágódik mellettem. Meglepettem bámulom a fölöttem lévõ ürességet. Oldalra fordulva meredten bámulok rá.

- Nem erre kell alapozni egy kapcsolatot, még nincs itt az ideje. – Milyen igaza van, és megint látom azt a szerelmes csillogást a szemeiben ahogy rám néz. Ráhagyva a dolgot bújok közelebb hozzá. Egész éjszaka csak kettõnkön gondolkozom. Hogy ez az egész mennyire új nekem. Hogy szeret valaki, és nem csak szeret, mélyen törõdik velem, nem a testemért van itt, nem a pénzemért. Elég mély és bonyolult gondolatok is megfordulnak a fejemben. Ezzel rendesen eltelik az idõ. Néha felfigyelek néhány motyogására, amikor közelebb húz magához vagy csak bújik, sokszor elkezd simogatni, hajamba temeti az arcát és abban lélegezve alszik tovább. Csodálatosan érzem magam mellette, nem is értem hogy lehetek ennyire szerencsés, hogy rátaláltam a páromra. Annyi szenvedés és egyedüllét után most itt van mellettem akit mindig is kerestem. Kicsit közelebb húzódom hozzá amit halk morranása követ s kezeivel rásegítve megteszi a szinte lehetetlen feladatot hogy véglegesen is közelebb kerüljön hozzám. Bõrünk szint egybeolvad, mintha egyek lennénk, és talán így is van.

- Jó reggelt! – Puha szája homlokomat érinti. Meglepetésemre ébren van.

- Jó.. reggelt.. – Kicsit jobban meglep hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam és már reggel van. Észre sem vettem hogy eltelt az éjszaka. Szemeimet dörzsölgetve halad át rajtam hirtelen a teljes fáradtság. Sokat alszom általában, nem vagyok hozzászokva hogy akár egy napot is kihagyok. Fejemet visszaejtem vállára és lehunyom a szemeimet.

Nem hagy nyugodtan pihenni, ugyan is szája felfedezõ útra indul testemen.

- Ne aludj, reggel van. – Morcosan rántom magamra a takarót.

- Nem kéne dolgozni menned? Nekem is indulnom kéne. – Eléggé eltûnõdik ahogy hallom és amint felfogom szavait villámként csapnak belém jelentésük. Úgy pattanok ki az ágyból mint akit megcsíptek, és azonnal a szekrényben kezdek el turkálni. Magamra rántom a nadrágomat, az ingemet is felkapom magamra, jön a zakó, de az a fránya táska nincs meg. Idegesen tépem a hajam ahogy fel alá rohangálok a házban. Tekintetem megakad az elõttem álló személyen aki még mindig alsógatyában feszít. Hirtelen vág belém a tudat és megfagyok.

- Átvertél? – Szinte még én is alig hallom olyan halkan suttogtam.

- Át. – Vigyora letörölhetetlen, fejemet mellkasának döntve szitkozódom magamban, elvégre gondolhattam volna hogy nincs még olyan korán, még a madarak sem keltek fel.

~§~

Hosszú nap volt, sokat dolgoztam, valahogy az elmúlt idõkben felgyülemlett úgy egy emberölõ mennyiségû papír. De már vége, mindet befejeztem, na ki az Isten ha nem én? Eheh..

Fájdalmasan vetem be magam a kocsiba, nem érzem az ülõizmomat, vagy talán pont az a probléma hogy túlságosan is érzem. Elfordítom a kulcsot, a motor pedig halk dorombolásba kezd. Imádom, Cecilt. Minden tárgyat ami kicsit is közel áll hozzám azt Cecilnek nevezek el, nem tudom miért elvégre maga a név sem tetszik de mindig ez ugrik be elõször.

Lassan vezetek, még az autópályán is. Teszek egy kitérõt mielõtt még elmennék Sasukéért. Nagyon belemerülök a vezetésbe ugyanis odáig elvezettem hogy fogalmam sincs hol vagyok. Meglátva egy dombot lekanyarodok az autópályáról és az ösvényen végigvezetve megyek fel a tetejére, talán abból a magasságból befogom tudni azonosítani merre vagyok. Nem visz fel az út a legtetejéig. Nem sokkal elõtte már csak túra ösvény visz fel a csúcsra, így a kocsiból kiszállva sétálni kezdek. Nincs olyan sötét, de azért zavaró hogy nem látok tökéletesen, itt még lámpák sincsenek. Ahogy felérek a csúcsra a látványtól elakad a lélegzetem.

Gyönyörû…

Szinte koppan az állam a földön olyan csodát látok éppen. Egy rét van a domb tetején, soha nem gondoltam volna. A bogarak ciripelnek, a virágok gyengéden hajladoznak a kellemes szellõ hatására, a város fényei apró gyémántokként világítanak. Egy-két csillag az égen már bõszen ragyog, a hold is már majdnem teljesen bevilágítja az éjszakai eget. Elképesztõ. Sasukének biztosan tetszene. Majd valamilyen jeles alkalommal elhozom ide. Nagyon romantikus lenne ahogy elfeküdnénk a virágok között és egymást csókolva…

Mély pír terül szét az arcomon a nagy gondolatáradatban. Szívem zakatolni kezd, na majd… majd valamikor máskor. Beazonosítva melyik úton kell mennem lesétálok az autómhoz és beülve már száguldok is az én Sasukém felé, kicsit késni fogok, remélem nem kezd aggódni.

Nem tart sokáig mire odaérek, gyorsan hajtottam és még forgalom sem volt nagyon. Megállok a vendéglõ elõtt, a kocsit bezárom és besétálok a gyönyörûen feldíszített helyiségbe. Imádom a karácsonyt, valahogy megérint.

Beazonosítom a szeretett személyt aki miatt jöttem. Boldogan sétálok oda hozzá és ahogy meglát azonnal õ is felderül. Csókot nyom az ajkaimra én pedig elugorva mellõle szorítom kezeimet a számra.

- Emberek között vagyunk! – Dorgálom meg halkan. Mellém lép és átkarolna a derekam, apró puszit nyom a számat takaró kezeimre.

- Nem baj. Legalább mindenki tudja hogy az enyém vagy. – Az a tipikus mosolya… bármire rávehetne vele.

- Egy kicsit túlórázom, remélem nem probléma neked. Tudod, a karácsony elõtti nyüzsgés.. – Vakargatja a tarkóját zavarában.

- Dehogy, semmi baj! Na! Had kóstoljam meg azokat a híres ünnepi sütiket! – ledobom magam a pulthoz, õ meg besétálva mögé elém tesz valami csodálatosat. Imádom az édességeket!

- A ház ajándéka! Én készítettem remélem ízleni fog! – bájosan mosolyog. Elolvadok.

- Nem tudtam hogy tudsz sütni, ha errõl tudok te fõztél volna nekem nem pedig fordítva! – sértetten megemelem az orromat. Remek illat csap meg és egyik szememet picit felnyitva látom meg a villát a szám elõtt. Azonnal ráharapok a csalira és elbágyadva élvezem az ízek robbanását a számban. Olyan lágy és krémet a sütemény.

- Mennyei! Hódolatom! – Picit meghajtom a fejem. Elneveti magát. Elvéve tõle a villát egy pici falatot az õ szájához is emelek. Érzékien kapja be a süteményt. Elámulva nézem lassú mozdulatait.

- Nem akarom fényezni magam, de tényleg jól sikerült. – rákönyököl a pultra és mélyen a szemembe néz. Az egyik dolgozó mellé sétálva bökdösi meg az oldalát.

- Sasuke, ne flörtölj a vendégekkel! – A nõ arcára gonosz mosoly húzódik, Sasuke pedig elmegy egy másik asztalhoz.

- Ino vagyok nagyon örvendek! – Hajol meg elõttem. – Te bizonyára Naruto vagy. – Picit ledöbbenek.

- Igen, örülök, hogy megismerhetlek. – Én is meghajolok. – Honnan ismersz?

- Sasuke csak rólad beszél, teljesen levetted a lábáról. Elismerésem. Nagyon jó ember, de még senki sem csavarta úgy az ujja köré mint te. Naru-chan így, Naru-chan úgy. Naru-chan ma olyan édes volt ahogy csillogott aranyszõke haja a napfényben. – Elégedetten vigyorog rám miközben ezeket mondja. Elsüllyednék a legszívesebben. Ez annyira kínos! De valahogy mégis mosoly terül szét az arcomon. Szóval folyton csak én járok a fejében? Milyen aranyos. Sasuke útközben visszajött és elhessegette Inot. Mérgesen pillantok rá.

- Naru-chan aranyszõke haja csillogott a napfényben? – Egy picit meghökken majd hatalmas vigyor terül szét szép arcán és a hajamat megborzolja.

- Na igen, sokszor észre sem veszem és csak rólad fecsegek. – kisétál a pult mögül közben az órára pillant majd elkezdi leszedni a kötényét.

- Mára végeztem, pár perc és átöltözöm, nehogy elfuss addig. – Könnyû csókot lehel számra. Ég az arcom.

Beletelik pár percre mire készen lesz. Hosszú fekete kabát van rajta és bézs színû sál. Tincsei rakoncátlanul lógnak arcába.

- Mehetünk? – Egy pillanatra el sem jutnak agyamig szavai. Hirtelen ráeszmélve hogy válaszomra vár rávágom hogy igen és a zsebembõl elõkotorászva a kulcsot nyomom a kezébe. Tudom hogy jobban szeret õ vezetni.

Csend uralkodik a kocsiban, õ is gondolkozik és én is. Végül õ töri meg a csendet.

- Amúgy tudtad hogy ma vagyunk együtt három hónapja? – Három hónapja? Milyen sok.. Csak napoknak tûntek.

- Igazad van!

- Elfelejtetted? – Bohókás a mosolya.

- Én nem! – tényleg! – Csak gondoltam megvárom hogy te említsd meg elõször, ugyanis meglepetésem van a számodra! – meglepetés? Hülye vagy? Mit csináljak… szorgosan kattognak a kerekek a fejemben.

- Igen? És mi? – néha lopva rám pillant. Nem nézek rá hogy ne vegye észre hogy lázasan gondolkozom.

- Állj félre, én vezetek. – Az egyik leágazásnál leáll az út szélére és helyet cserélünk. Elviszem arra a szép dombra ahol pár órája jártam. Biztosan tetszeni fog neki, és valahogy megkellett mentenem a helyzetemet.

- Majd otthon odaadom az én ajándékomat.  – az utat figyelem, félek hogy eltévesztem az irányt de úgy tûnik egyenlõre simán haladunk.

- Felesleges volt, elég hogy te vagy nekem. – Kezem a combjára siklik és végigsimítok rajta. Megremeg érintésemre majd végigsimít ujjaimon.

- Fontos vagy nekem, így is bizonyítani akarom. – Odahajol hozzám, arcomra hatalmas cuppanós puszit nyom. Elvigyorodom.

Leparkolok. Kíváncsian pillant körbe. Kiszállok a kocsiból és odasétálok hozzá, ujjaim tenyerébe siklanak és húzni kezdem magam után. Felvezetem a rétre, szemei hatalmasra tágulnak ahogy körbenéz. Még szebb, mint amikor itt voltam. A hold ezüstös fénye simogatja a virágok szirmait, amik készségesen nyújtóznak felé. Az apró szentjánosbogarak virágról virágra repkednek, s körbeölelnek bennünket is. Megérzem egyik kezét tarkómon másikat pedig derekamon és közelebb húz magához. Megszûnik köztünk a távolság. Forrón csókol, kezei simogatnak. Nyakába kapaszkodom hogy ne essek össze a nagy hévben. Érzem a vágyat és a forróságot ami belõle árad, testem ugyan így reagál rá. Eldõl a virágok közt és magára húz. Falom nyakának bõrét ahol csak érem, halk nyögései megnyugtatnak hogy nem csinálhatom rosszul, elvégre hallom ahogy élvezni. Újra rátalálok ajkaira és azokat kezdem magamévá tenni. Levegõ híján kicsit nyakába hajtom a fejem. Hangosan zihálunk mindketten. Keze fejemre csúszik, ujjai hajamba bújnak, szorosan ölel magához.

- Szeretlek. – Leheli halkan a fülembe. Megborzongok.

- Én is téged. – Sóhajtom. Feltápászkodom és felhúzom magamhoz.

- Ha sokáig fekszel a földön megfázol. – Megsimogatja arcomat, ad egy finom csókot.

- Köszönöm ezt a szép ajándékot. – Mind a ketten hátrapillantunk a csodálatos tájra. Igen, ez lesz a mi helyünk. Csakis a miénk. Hozzábújva kezdünk visszasétálni az autóhoz.

Gondolkodás nélkül ülünk be, rátapos a gázra és száguldunk haza. Tudom hogy ugyan azt érzi mint én. Látszik az arcán a pír ahogy az enyémen is. Itt lesz az ideje végre.

Amint hazaérünk olyan erõvel rúgja be az ajtót hogy szinte kiesik a keretbõl. Ugyan ezzel a lendülettel ránt be rajta és csapja be mögöttem. Az ajtónak szorít és úgy esik nekem. Tépi le ruháimat , ugyan ezzel a hévvel esek neki az õ ruháinak is. Egymást faljuk, útközben elhagyjuk a ruhákat. Mire feleszmélek az ágyra lök. Éhes tigrisként mászik fölém. Simogatom bõrét ahol csak érem, szinte éget forrósága.

Egyre lejjebb haladva testemen csókokkal szór be mindenhol, Nyelve bejárja egész felsõtestem.

- Már nem bírok magammal, annyira kívánlak. – Szavaira nem bírok válaszolni csak felnyögök rájuk. Tudom szerelmem, én is így érzem!

Nyelve elér oda ahol eddig férfi még nem érintett. Szája forrósága ahogy magába fogad az õrjítõ. Fejemet hátravetve nyögök fel hangosan. Istenem! Ez csodálatos. Szája munkája a mennyekbe repít és még azon is túl. Ujjaimmal megragadom haját. Felkönyökölve nézem ahogy újra és újra magába fogad bársonyos melegsége. Elvesztettem az eszemet, azt sem tudom hol vagyok csak õt érzem. Ilyen csodával még senki sem ajándékozott meg. Nevét nyögve élvezek a szájába. Hátraesve az ágyra csillapítom légszomjam. Istenem. Ez csodálatos volt. Felmászva hozzám puhán megcsókol. Ujjai számba siklanak de szinte észre sem veszem, ösztönösen nedvesítem be õket. Keze lesiklik rajtam, egyre lejjebb.. méghozzá… oda.  Megérzem fenekemnél, ahogy ujjával köröz megfagyok. Kétségbeesett hang hagyja el a számat.

- Sasuke! Én.. én még soha! – Belekapaszkodom vállaiba. Csókjával magára volna a figyelmem.

- Ne aggódj Naru-chan, vigyázok rád! – Azonnal felháborodom.

- Naruto! – Sikkantásba megy át haragom ahogy megérzem magamban egyik ujját. Remegve ölelem mint egyetlen biztos pontot most körülöttem. Fáj, de nem vészes. Megérzem második ujját is. Lassan de simogatásaira, csókjaira sikerül ellazulnom, izmaim már nem feszülnek. Csak nyögdösök ahogy átment a fájdalom egy teljesen más érzésbe. Ujjai kicsusszannak. Félek egy kicsit, azt hiszem.

- Készen állsz? – Megérzem kõkemény merevedését bejáratomnál. Végigfut rajtam egy remegéshullám, de ahogy arcára tekintek, meleg mosolyára, ölelõ karjaira gondolkodás nélkül rábólintok. Lassan érzem csak meg. Egyre és egyre mélyebbre hatol. Izmai megfeszülnek körülöttem, ugyan úgy belém kapaszkodik, ahogy én is belé. Nagyon erõlködik, hogy a lehetõ legkevesebb fájdalmat okozza nekem. Nem sok kell hogy alább hagyjon remegésem. Vágyam egyre csak növekszik. Megemelem csípõmet hogy jelezzem hogy kezdhetjük. Lassan mozogni kezd amíg el nem érjünk hogy már egész gyorsan mozog. Nyögéseink zaja tölti ki a szobát. Ölbe rántva még mélyebbre hatol. Egyszerre nyögünk fel a gyönyörtõl. Csodálatos. Sokkal jobb mint amit legmerészebb gondolataimban is elképzeltem. Hátradönt a puha ágyon, fölém mászva áll meg és arcomat kezdi el simogatni.

- Gyönyörû vagy. – Elönt a pír.

- Ne beszélj butaságokat... – mormogom alig halhatóan. Oldalra fordítanám a fejem, de keze nem engedi.

- Tényleg. – Olyan puhán csókol meg ahogy még szinte soha és ezzel egy idõben újra mozogni kezd. Lassan ringatózik, szinte az õrületbe kerget. Fejét nyakamba hajtva kezdi el csókolgatni bõrömet. Szinte bekönnyezem. Csodálatos azzal akit szeretsz. Semmi kétely, csak tömény szerelem.

Szeretkezünk, de úgy ahogy sohasem gondoltam volna. Nevemet suttogja, hogy mennyire szeret.

- Soha ne hagyj el! – Határozott a hangja, de nem néz a szemembe csak megfeszülnek körülöttem karjai. Tarkójára siklik kezem.

- Megígérem. – Hatalmas vigyor terül szét arcomon, ahogy döbbent arckifejezésére nézek. Melegen elmosolyodik.

Szerelmünk hamarosan beteljesedik. Mindketten érezzük. Hangos nyögések, halk sóhajok, szerelmes szavak, az ágy halk nyikorgása, simogató kezei.

Meleg. Szinte éget.

Alig bírom visszafogni magam. Azt akarom hogy még közelebb legyen! Felhúzom magamhoz. Ajkait birtokba veszem. Belenyögjük egymás szájába élvezetünket. Testem megfeszül alatta. Sosem ismert kéj vág végig rajtam. Rám esik nehéz teste. Hirtelen felnyögök a nem számított súlyra. Mellém gördülve ölel szorosan magához. Hangosan pihegünk, testünk teljesen megizzadt.

A kinti lámpák fénye beszûrõdik. Nagyot sóhajt majd feláll mellõlem. Meztelen talpai csattognak a padlón. Követem, felkapom gyorsan az alsómat, a fal mellé lépek és feltekerem a fûtést. Hideg van. Kisétálok a nappaliba. Nincs itt. A konyhában sem találok rá. A fürdõhöz megyek. Ahogy benyitok bizonytalanság terjed szét elmémben.

- Azok mik? – Bambán bámulok a fehér bogyókra a kezében. Gyorsan benyeli õket majd mellém sétálva karolja át derekam. Felsandítok rá.

- Van egy kisebb problémám. De nem… vészes. – Csókot nyom a homlokomra. – Ne aggódj Naru-chan. – Érzem ahogy ráncok ülnek homlokomra.

~§~

A napok, hetek, békésen telnek. Nemsokára karácsony. Nagyon várom. De boldogságunkba Sasuke betegsége belekontárkodik. Aggódom, s nem leplezem. Persze hogy aggódom, mit is várna ezek után. De nem firtatom, kíváncsi vagyok de ha nem akarja elmondani akkor ezt nekem tiszteletben kell tartani. De valahogy mégis mardos a félelem. Nemegyszer megfordult a fejemben hogy elveszíthetem majd a mellettem szuszogó, nyugodt, és kedves, gondtalan arcra pillantva elszállnak a kételyeim. Igen, nem lesz baj, csak magamat kínzom. Csak hogy rossz érzésem van.

~§~

Álmosan szürcsölöm a kávémat. Két nap és karácsony. Vásárolni kell. Benyitok a szobába ahol szerelmem még édesen hortyog majd füléhez hajolva diszkréten beleordítok.

- Ébresztõ! – Ijedten pattan fel. Magára rántva a takarót esik le másik oldalt az ágyon. Hangos nevetésbe kezdek. Belekapaszkodva az ágyba néz fel rám. Megborzolja a haját. Nehezen nyitogatja az erõs fényre a szemeit.

- Bosszú a múltkoriért? -  Néz végig rajtam még mindig nehezen pislogva.

- Édes bosszú. – Helyeselek neki majd odasétálva nyomom kávéját a kezébe. A padlón ülve elégedetten kortyolja.

- Meg fogsz fázni. – Felsõtestét nézem éhes szemekkel. Lecsúszott róla a takaró. Erõs vágyat érzek.

- Jó, jó. – feltápászkodik, a szekrényhez lép és öltözködni kezd.

- Vásárolni megyünk. Nemsokára karácsony. Viseld a barátokat. – Megdermed.

- Lehet nem jó ötlet, tudod, férfi vagyok, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni.

Megbeszéljük hogy hogyan is legyen tovább. Megnyugtatom hogy rugalmasak az ismerõseim.

Elmegyünk vásárolni, csodás élmény vele, amikor szétválunk hogy megvegyük a másik ajándékát hatalmas láz kerít körbe. Sokáig tart körbenézni de én nem bánom. A vásárlás végeztével kocsiba ülünk, hazamegyünk, és otthon a kandalló elõtt az ölében üldögélve iszogatjuk a forró csokit, mesélünk magunkról egymásnak és nézünk ki az ablakon a havas tájra. Még most is csak úgy szakad a hó. Régen volt fehérkarácsonyunk. Milyen érdekes hogy amint egymásra találtunk az ilyen problémáim is rendbejöttek. Boldoggá tesz. Minden nap öröm vele, miután végre hozzám költözött.

Eljön a karácsony napja is. Meleg családi hangulat, egymással. Karácsonyi szeretkezés majd együtt fürdünk. Pár nappal késõbb újév. Hatalmas volt a buli, bekarmoltunk és másnap élveztük a macskajajt. Minden remek. Egy dolgot kivéve. Sasuke egyre gyakrabban volt rosszul. Egy hete már ott tartottam, hogy beviszem a kórházba de azt mondta csak lekell pihennie. Rosszallóan, de belementem és megígértettem vele hogy a legközelebb már tényleg bemegyünk, de nagyon tartózkodik az ötlettõl, a félelmem az elvesztése miatt meg egyre jobban mardos.

Ma eljött amitõl tartottam. Járni sem bírt, erõs fájdalmai voltak. Ellenkezésére nem figyeltem hívtam a mentõket.

Idegesen lépkedek a kórház folyosóján. Mi tart eddig? Ahogy az orvos kilép azonnal bevágok elé.

- Hogy van? Mi történt? – Ezernyi kérdésem lenne, de rendezni tudom a fontosságot.

- Nem jól. Egyre jobban terjed a rák. – Lenéz a padlóra és megrázza a fejét. Megrökönyödöm.

- Rák? – Suttogom. Meglepetten pillant rám. Megfagytam, de érzem hogy könnyeim mossák arcomat. Végig harcolt és én nem tudtam róla. Csak leterheltem. Miért nem mondta el?

- Elnézést, de… – Nagyot nyelek. – Mennyire súlyos? – Hangom karcos. Fojtogat a sírás. Homlokomra teszem a kezem, kiver a víz. Szédülök.

- Nincs sok hátra. – Látom szemeiben hogy fáj ezt mondania. Kétségbeesésembõl egy hangos ajtócsapódás majd futás zaja tép ki. Nekem csapódik egy nagy és izmos test.

- Naruto! Sasuke! Sasuke hogy van? – Látva arcomat lesápad.

- Ennyire rossz? – Lehajtott fejjel bólogatok. Kitör belõlem a zokogás. Kakashi erõsen szorít magához, próbál megnyugtatni de érzem szívverésén hogy majdnem annyira zaklatott mint én.

- Belehet menni hozzá? – Fordulok az orvos felé.

- Egyesével, és nem sokáig. Hagyjátok pihenni. – Vállamra téve kezét bíztatóan mosolyog rám majd elsétál. Ahogy belépek a szobába ismét kerülget a sírás ahogy látom az ágyon feküdve. Nagyon sápadt, és az utóbbi idõben az étvágya is elment. Most már értem miért. Leülök mellé a székre majd egyik kezét arcomhoz emelve simítom bele arcomat. Lassan felnyílnak a szemei.

- Szia. – Mosolyog mint mindig.

- Szia. – Alig bírok beszélni.

- Egy bocsánatkéréssel tartozom. – Bûnbánóan néz rám de csak megrázom a fejem.

- Nem tartozol semmivel, nem haragszom. – Látom hogy bûntudata van, odahajolok és finoman megcsókolom. Ettõl kicsit elégedettebbnek látszik és engem is megnyugtatott. De az orvos szavai visszhangoznak a fejemben: ” Nincs sok hátra.”

- Kicsit magányos leszek nélküled, olyan nagy lesz az a ház nélküled amíg idebent leszel. – Mosolyogva mondom mintha csak viccelõdnék de könnyeim ismét elkezdenek folyni.

Felemeli a takarót és felül. Zavartan figyelem ahogy megpróbál felállni. Gyorsan visszaültetem.

- Mit csinálsz?

- Nem hagylak egyedül. Soha! – Komolyan gondolja jólesik nagyon de aggodalmam elnyomja a boldogságot.

- Felejtsd el! Beteg vagy! Kórházban a helyed! – Komolyságom kevésbé érvényesül merev arcával szemben.

- Megmondtam, örökre! Értsd meg, ha nem lehetek veled minden percemben nem lehetek boldog!

- De..

- Nincs de! Fogadd el. Tartsd tiszteletben a kérésemet. – A mondat végét már suttogta. Nehezen de rábólintottam.

Az orvos továbbra is ajánlja a kemoterápiát de Sasuke csak a szokásos gyógyszereibe ment bele hogy végig önmaga maradhasson, és ne legyen a gyógyszerek befolyása alatt. Mivel aláírta hogy saját felelõsségre megy haza elengedték de nagyon nehezen, tudják hogy aláírta a halálos ítéletét. Fáj végignéznem. Csüngök a nyakán minden percben, lesem minden óhaját, megpróbálom megkönnyíteni neki de egyre csak rosszabbodik a helyzet. Rengetegszer rosszul lesz. A szemem elõtt hal meg. Meghal? Nem. Nem!

Minden reggel a könnyáztatta arcomra ébredek. Elveszítem. Örökre! Egyre jobban elhagyom magam de miatta erõsnek mutatom magam. Olyan nehéz. Minden másodpercben csak ölelem, hiányzik már elõre. Tisztában lenni vele hogy nemsokára nem érezhetem. Kíntól vergõdöm. Senkinek sem kívánom hogy átélje ezt. Nem értem, végre megleltem! Sanyarú sorsom végre elérte a jól megérdemelt boldogságot! Miért veszik el tõlem! Miért!

Megint csak sírok. Magához ölel.

Nem vagyok tisztában az idõ múlásával. Egyszerûen csak telik. Próbálok a lehetõ legtöbb idõt vele együtt tölteni. Sokat beszélgetünk. Elárulta hogy fél a víztõl, még sohasem volt hajón pedig nagyon szerette volna kipróbálni, de túlzottan félt. Én is sokat meséltem még magamról amirõl tudtam hogy nem tud. Imádta ha magamról meséltem neki. Csak úgy itta a szavaim. Minél többet tudott rólam annál boldogabb volt. Munkába sem jártam. Szabadságot vettem ki. Egy percet sem voltam hajlandó nélküle tölteni.

A hetek elkezdtek telni, egyre csak rosszabbodott a helyzet. Sápadtabb lett, rohamosan fogyott, nem bírtam etetni.  Gondoltam a kedvencét megcsinálom neki. Abba csak belefog egy keveset enni. Bizakodva rohantam el a boltba. Amikor hazaértem a szatyrokat eldobva felsikoltottam ahogy a földön heverõ testét megtaláltam. Odarohantam és megnyugodtam mikor megbizonyosodtam róla hogy még él. Azonnal tárcsáztam a mentõket akik perceken belül már el is vitték. Vele együtt mentem a kórházba.

~§~

Amit az orvos mond nekem az épp ésszel nem fogható fel csak ha átéled, elõre érzed és tudod is mi fog történni, de szavakba foglalni és ezt felfogni, lehetetlen.

Õrülten kezdek rohanni Sasuke szobája felé. Amikor odaérek egy pillanatra megállok az ajtó elõtt. Félek. Nagyon. De nem számít csak láthassam, mellette kell lennem. Elemi erõvel tépem fel az ajtót. Azonnal rátalálok szép arcára, olyan sápadt, és most még jobban látszik rajta hogy mennyire lefogyott. Elszorul a torkom majd odafutva hozzá az ágya mellé rogyok.

Hangos zokogással szorítom kezeim közé az övét, olyan nagy az enyémhez képest.

- Kérlek ne hagyj el! Nem élhetek nélküled! – szinte fulladozom saját könnyeimtõl, homlokomat erõsen hideg kezéhez szorítom. Másik kezét a fejemre téve hívja fel a figyelmem. Fejemet felkapom, alig látok de látom hogy mosolyog rám. Mosolyog!

- Sasuke! Sasuke! – közelebb hajolva hozzá még mindig sírok, nem bírom abbahagyni.

- Azt hittem! Hogy!... – nagyot nyelek, kimondani sem bírom. Ráborulva üvöltök fel fájdalmamban.

- Ne legyél buta. – elneveti magát, habár nagyon halkan, kezét arcomra simítja és maga felé fordít, automatikusan is nyomok ajkaira egy csókot, de ez most más, valahogy mardos a belsõm. Hullok szét. Szemeiben könny gyûlik.

- Ígérem, következõ életemben is rád találok! Az már más lesz! – megszólalni sem bírok, csak ömlik a keserû könny a szemembõl. Ajkaim résnyire nyílnak de a szavak nem jönnek, az  arcom égni kezd, a torkomban gombóc van.

- Akkor majd sohasem foglak elhagyni, örökké veled leszek! Mindent bepótolhatunk amit most nem sikerült.

- Kérlek, ne mondj ilyeneket. – Kezét felemelve az arcomat hozzá simítom, még mindig túl hideg. Alig bírok beszélni, szinte csak suttogni tudok és az is annyira fáj.

- Fogadd el, tényleg jobb lesz! Ezt elrontottam, ez most nem sikerült, tudom hogy az én hibám, csak gondot okoztam, problémát neked, rengeteg fájdalmat és – megköszörülöm a torkomat majd újra odahajolok hozzá, homlokomat megtámasztom az övén. Mind a ketten sírunk.

- Ne add fel! Nem hagyhatsz itt! Nincs senkim… - az utolsó mondat szíven szúr, mert ez az igazság, csak õ van nekem, senki más, és tudom hogy itt jobb neki mint a … mint a … halál.

- Csak te vagy nekem, szeretlek! Te tanítottál meg élni, hogy az élet szép! Miért te? Miért nem más!? – fogaim összekoccannak, kibírhatatlan fájdalomtól remeg egész testem. Szinte sokkban vagyok.

- Legközelebb már jobb lesz, nem leszek beteg, folyton együtt lehetünk, és bárhol is leszel a földön én rád találok és soha többé nem engedlek el. Együtt megyünk fagyizni, etetjük a kacsákat, elmehetünk majd túrázni is! Tudom mennyire akartad. Meg majd megyünk hajózni! Addigra már legyõzöm a félelmem, erõsebb leszek és megvédhetlek, nem leszek ilyen gyenge. Egyetlen percet sem fogunk elmulasztani! – fájnak szavai, belém marnak és kitépik a lelkem minden egyes darabját.

- Ne… - fájdalom, keserûség, hatalmas hiány, itt van mellettem és tudom hogy elmegy, elmegy örökre! Örökre! Térdre rogyok. Hangosan zihálni kezdek, légszomjam lesz. Az orvos azonnal odarohan hozzám, a légzõ maszkot rám téve próbál rajtam segíteni, de nem ér semmit, ez a fájdalom sohasem fog megszûnni vagy akár csak enyhülni.

- Önzõ vagyok tudom, csak magamnak akarlak. – kezem után nyúlva amilyen erõsen csak tudja megszorítja, de mintha csak simogatna.

- Mert csakis a tied vagyok – halkan nyögöm a szavakat de tudom hogy hallja.

- Köszönöm hogy itt voltál nekem … - a mondat végét szinte már nem is hallom. Megáll körülöttem minden, a levegõ megfagy, az idõ tonnányi súllyal nehezedik rám. Lerántom magamról a maszkot, vállaiba kapaszkodok és úgy nézek le rá.

- Szeretlek… - szemei lassan lecsukódnak, mosolya arcára fagy. A pupilláim kitágulnak, megremeg a térdem, egyre jobban úrrá lesz rajtam a pánik, szinte lihegni kezdek.

- Ne.. ne! Ne tedd ezt velem! Ne hagyj el! Könyörgöm! Könyörgöm! Csak te vagy nekem! Senki más! Csak te! –Sosem ismert érzések lesznek úrrá rajtam, elmém elborul, arcomat könnyeim mossák. Sírok, de ahogy még soha, testem remeg, könnyeim patakzanak, de hang nem hagyja el számat. Az orvosok lassan kivezetnek. El Sasukétól egy másik korterembe. Lefektetnek. Órákig vagyok önkívületi állapotban, nem értem mit teszek, nem értem mit mondok, megbolondultam.

Sasuske! Sasuke nincs már többé! Soha többé! Nem élhetek így! Nélküle nem! Így nincs értelme már a világnak.

Lassan lefárasztom magam, igen kimerülök és feladom. Urrá lesz rajtam a sötétség, a magány.

Pár órával késõbb már elhagyhattam a kórházat, hívtak nekem egy taxit, ami haza is vitt. Eldõlök az ágyamban, szinte érzem még illatát a huzaton. Mélyet beleszívok.

Így megy ez napokig, a magány nem hagy élni, nem eszem nem iszom, nem alszom. Kinézve az ablakon pedig mindig csak sötétséget látok, a hó sárrá lett. Megszorítom felsõjét, ami éppen rajtam van, és lehunyom a szemeimet.

Zene.