|
A történet fő párosa Yamato és Sai, és az ő egymásra találásuk követhető nyomon, itt-ott becsatlakozva a manga eseményeibe.
Mégis, a fő hangsúly kettejük kibontakozó kapcsolatán és lelki bizonytalanságán van. A visszahúzódó, és a társadalommal hadilábon álló Sai életébe betoppan egy idegen, aki nem elég, hogy pofátlanul rámászik, még Anbu harcos is. Yamatót azonban cseppet sem zavarja, hogy az „ellenséggel” cimborál, és kitartásának hála, eléri, hogy a fiú végre megtapasztalja, milyen is az élet, minden szépségével és keserűségével együtt.
Nem nevezném drámának, de vicces stílusom itt nem mutatkozik meg annyira, mint ahogy egyébként írok.
Kellemes olvasást! ^^
 
A nap már magasan járt az égen, és a nyári hőség kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni. A falusiak behúzódtak házaikba, és aki csak tehette, elő sem merészkedett onnan estig. A kihalt utcákon csak néhány shinobi kószált, de ők sem jókedvükben tették ki maguk a perzselő napsugaraknak. Yamato fáradtan masszírozta derekát, miközben kitámolygott a ramen stand árnyékot adó teteje alól. Ahogy az lenni szokott, pénztárcájának tartalmát ismét könnyebbé tette neki Kakashi, aki rendre az ő „meghívására” fogyasztott az étkezdében. Yamato azonban nagyvonalúbb volt annál, semhogy ezt felhánytorgassa, de azért néha elvárt volna egy „köszönömöt” a kollégától. Sokszor úgy érezte, csak kihasználja az áldott jó természetét, és címeres hülyének esik ki a férfi előtt, de mit tehetett volna? Kakashi a legjobb barátja volt, illetve, ha egész pontosak akarunk lenni, az egyetlen igazi barátja, aki nem nézett keresztül a férfin, mint az üvegen. Hosszú évek barátsága alatt Yamato meg tanulta kezelni a maszkos hóbortjait, és hozzászokott annak ingyenélő stílusához is.
Eszme futtatása végére érve rájött, hasztalan többet foglalkozni az üggyel, így csak felsóhajtott, és körbekémlelt a kihalt környéken. Az aszfalt felett vibrált a levegő, madár nem dalolt, szél nem lengedezett és a testére ólomsúllyal nehezedett a meleg, fullasztóan száraz levegő. Lakására gondolt, és a tönkrement kis ventilátorra, ami eddig úgy-ahogy enyhítette nyomorát, és amit előző este sikeresen levert a szekrényéről, miközben a sötétben tapogatózva igyekezett át a mellékhelységbe. Mondani sem kell, a szerencsétlen tárgy mozaikként terült el a padlón, megadva magát az ég akaratának, és kilehelve lelkét, már a felhők között kergette a szelet aprócska lapátjaival. Yamato nem derült fel ettől, és mivel semmi kedve nem volt tovább párolódni a napon, homlokát törölgetve indult el a falu széle felé.
A néhány ember, akikkel összefutott rövidke sétája során úgy festett, mint akik legalább is homokrejtek dűnéi közül vánszorogtak elő, izzadtan és elgyötörten biccentettek felé, és ő elnézően ingatta fejét. Sejtette, ő sem lehet szívmelengetőbb látvány, de mivel önmaga lestrapált képét nem látta, hát csak lesajnálóan méregette a szembejövőket, akik viszont hasonló arckifejezéseket küldet irányába. Jó is volt ez így, míg az ember a másik nyomorán szórakozik, elfeledkezik a sajátjáról. Így volt ez most is, és mire Yamato beslattyogott az erdő árnyékot adó fái közé, már el is felejtette minden bosszúságát. A patak mellett aztán megállt és szétnézett, de mivel semmi érdemlegeset nem látott közel, s távol, kényelmesen leheveredett a puha fűbe. Laposakat pislogva emelte tekintetét a felette zöldellő lombokra, míg a színek össze nem folytak előtte. A folyó halk csobogása lassan álomba ringatta, és megadva magát szép lassan kizárult elméjéből a külvilág.
*
Sai kifejezéstelen arccal figyelte a kövön sütkérező békát, ami egyáltalán nem tartott a parton ücsörgő fiútól. Kényelmesen kinyújtóztatta lábait, előbb az egyiket, majd a másikat, és mintha csak tudta volna, mi készül, szembe fordult a művésszel. Sai elmosolyodott a szemtelenség láttán, de ha már a breki bepózolt neki, elővette elmaradhatatlan rajzmappáját és ceruzáját. A kacskaringós vonalak végig szántottak a hófehér lapon, és nem sokkal később már kezdtek alakot ölteni. A fiú elmélyülten rajzolt, nyelvét kidugva hol az igazi, hol a rajz békát leste, és befejezve a vázlatot, elégedetten bólintott egyet. Nem azért jött le a folyóhoz, hogy alkosson, pusztán a hőség űzte a vízpartra, némi hűsölés reményében. Jól sejtette, hogy rajta kívül nem fog ott találni egy teremtett lelket sem, és ez megnyugtatta. Nem igazán szerette a tömeget és a hangzavart. Gyerekkorától kezdve csak a harcnak élt, a parancsoknak és szabályoknak, így az utóbbi időben megszaporodó szabadidejével olykor nem tudott mit kezdeni. Egy véletlen eltévedésnek köszönhette, hogy rátalált a folyószakasz eme kihalt részére, amit azóta szinte napi rendszerességgel látogatott. Ez volt az ő titkos helye, ahol kénye-kedve szerint rajzolhatott és elmélkedhetett, és ahol nem kellett tartania attól, társaságra akad. Az emberek elkerülték a helyet, és sokáig nem is értette, miért. Egyszer azonban rákérdezett ennek okára társától, aki előadott neki valami falusi legendát egy ninjáról, aki beleőrülve az örökös vérontásba démonná változott, és állítólag a mai napig ott bolyong a kihalt folyószakaszon, lesben állva és elvéve az arra tévedők lelkét.
Sai megmosolyogta a kis mesét, ahogy az emberek naivságát is, de be kellett látnia, ennek az agyszüleménynek hála, rátalált a tökéletes helyre csendes pihenőihez.
Blutty… mondta a víz, mikor a zöld béka fejest ugrott a fodrozódó habokba, és a fiú nagyot nyújtózva szemlélte a követ, amin előzőleg még az állat trónolt, majd felkelt és elkezdte levenni magáról ruháit. Normális esetben nem pancsikolt volna a folyóban, tekintetbe véve, hogy utálta a strandokat, de itt egyedül volt, senkivel nem kellett osztoznia. Ráadásul, ha a nyilvános helyen trappolt volna be anyaszült meztelenül úszni, mint ahogy itt tette, valószínűleg elküldték volna egy elmeorvoshoz. Itt azonban nem voltak prűd hölgyemények, így Sai a legnagyobb lelki nyugalommal dobta félre alsóját, és térdig gázolt a folyóba. A hideg víz kellemesen simogatta felhevült bőrét, és követve a béka példáját, fejest vetette bele magát a habokba. A felszínre bukkanva aztán prüszkölt egyet, és kisimította nedves tincseit arcából. Aztán úszott kicsit felfelé, dacolva a sodrással, majd egy kicsit lefelé, hagyva, hogy az áramlat ringassa egyre messzebb onnan, ahol ruháit hagyta, végül megunta a dolgot. Hiába volt kánikula, a folyó mégis hideg maradt, hála a folyton utánpótlásként érkező víz adagoknak, amik valahonnan fentről, a hegyek lábától zúdultak alá, táplálva a kristálytiszta patakot.
A fiú kiúszott a sekélyebb részhez, és derékig a vízben állva szuggerálta magát, hogy a vissza út, amit úsznia kell nem is olyan vészes, de legfőképp jeges. Önmaga győzködése közben neszt hallott, és reflexszerűen fordult az erdő felé. Résnyire szűkült szemekkel koncentrált arra a pontra, ahonnan a zajt észlelte, de nem érzett semmit. Se chakra, se egyéb jelenlétet, és hiába pásztázta végig a környéket többször is, az eredmény ugyanaz maradt. Akár meg is nyugodhatott volna, de kiélezett ösztönei azt súgták, nincs egyedül. Idegesen fordult meg és gondolkodás nélkül kezdett tempózni, hogy mielőbb ruhái közelébe érjen, miközben agyában ott visszhangoztak kollégája szavai a démon shinobiról. Tudta, hogy ostobaság, és tisztában volt vele, ilyesmi nem létezik, mégis, hiába feddte meg magát a félőssége miatt, agyában továbbra is ott villózott a kép a sötétben megbújó vörös szempárról. Mire felúszott a partrészhez, ahol a cuccait hagyta, már nem csak az ideg, de a hideg is rázta – utóbbi a víznek volt köszönhető. Rossz érzése nem akart múlni, és gyanakodva pásztázta a környéket, miközben kikászálódott a partra, és ahelyett, hogy öltözésbe fogott volna, megmarkolta a kunai tartóját. A fegyver a kezében némileg megnyugtatta, de mikor ismét neszezés hallatszott a fák közül, térdei remegni kezdtek, mint a hárfa húrjai.
Szégyelld magad, te beszari – oktatta ki magát gondolatban, és szoborrá dermedve hallgatta az egyre közeledő léptek zaját.
Yamato átesve a délutáni sziesztán, kábán nyújtózva ült fel, és a nap állását elemezve próbálta kideríteni, mennyit is aludt. Összpontosításából a víz csobogása zökkentette ki, és meglepetten kémlelt a folyó irányába, ami azonban nem látszódott a sűrű bokrok miatt. Óvatosan kászálódott fel, és chakráját elrejtve próbált a lehető legcsendesebben közelebb osonni a vízhez. Legjobb tudomása szerint a környéket messze elkerülte mindenki, valami ezeréves rémtörténet miatt, amit a kisgyerekeknek meséltek, ha rosszalkodtak. Nem, Yamato nem hitt az effajta dolgokban, és nagyon is jól érezte, a hívatlan vendég ember, ráadásul shinobi, a gyengébb elméjűek közül, hiszen még a chakráját sem rejtette el. Kibotorkálva a sűrűből, meglapulva egy vastag fatörzs takarásában, kémlelt ki a folyó irányába és az elé táruló látványtól alig hallhatóan felhorkant. Alig hallhatóan ugyan, de ennyi elég volt, hogy a fiú éjsötét szemei felé villanjanak és gyanakodva pásztázzanak végig az erdő fáin. Yamato elmosolyodott, és elismerően bólintott mikor látta, a kis srác megpróbálja beazonosítani kilétét. Na, de nem hiába volt elit ninja, ráadásul anbu harcos, nem került sok erőfeszítésébe, hogy elrejtse jelenlétét a fiú elől, aki megunva a nézelődést, csakhamar úszni kezdett, kikerülve ezzel látóteréből.
A férfi agyában gonosz kis ötlet körvonalazódott, és elhatározta, ad a srácnak egy ingyen leckét, ami akár vizsgának is betudható. Kényelmes tempóban ugrálva, követte a folyón felfelé úszó alakot, és mikor észrevette a szétdobált ruhákat nem messze előtte, lassított és meghúzódott a bokrok között. Szájáról azonban szép lassan leolvadt a vigyor, és elhűlt ábrázattal figyelte a partra kászálódó fiút. Vizes haján megtörtek a napsugarak, szikrázva és csillogva olvadtak el az ében tincseken, és körbeölelték a karcsú testet, mintha egy aranyló aurát rajzolnának köré. A keskeny víz csíkok alágördültek az alabástrom fehér bőrön, végig kanyarogva a széles vállakon, elejtőzve az izmos mellkason, majd a hasfalkockák sokaságán lesiklottak egyenesen a fiú karcsú csípőjére és formás combjaira, útjuk során körbe simogatva a fiú péniszét, ami még így, ernyedten sem adott okot gúnyolódásra.
Yamato állt, mint a faszent, nélkülözve az oxigén bevitelt, és csak akkor tért észhez végre, mikor szemei égni kezdtek, jelezve, pislogni is elfelejtett. Mint akit megbűvöltek, hirtelen nem is tudta, mihez kéne kezdenie. A fiú ismerős volt neki, látta már párszor a faluban, és tudta róla, amit csak kevesen, a Gyökér anbuk tagjaként aktivkodik, dacára fiatal kora ellenére. Értetlenül követte a mozdulatait, majd észlelve, hogy a fiú a kései után nyúl, majdnem felnevetett. Úgy érezte, ideje véget vetni a mókának, mielőtt még az hülyét kap a kukkolásától. Kedélyesen lépdelt ki a fák közül, és csak tapasztaltsága mentette meg attól, hogy a felé repülő kunai-ok kilyuggassák újonnan szerzett mellényét.
Fél kézzel összekapkodva a késeket - még a levegőben természetesen – ugrott elő rejtekéből és meglátva a fiú ledöbbent ábrázatát, hangosan felnevetett.
- Baromi vicces! – mordult fel Sai, ahogy végre tudatosult benne, saját falubelijébe akart kést állítani.
- Ejnye, na! – legyintett Yamato mosolyogva. – Ügyes, nem tudtalak átverni, érezted, hogy követnek.
- Pontosan– bólintott a fiú, de azt már jobbnak látta nem közölni, hogy egy véres képű, vörös szemű, lélekrabló démont várt a jounin helyett.
- Azt hittem, csak én szoktam ide járni – folytatta a férfi, szemeit le nem véve a még mindig pucéran ácsorgó fiúról.
- Én is ezt hittem – bólintott az komolyan, és oldalra hajtva fejét, próbálta elemezni a másik megfejthetetlen pillantásait.
Nem tetszett neki, ahogy a féri bámulta, és idegességében hajába túrt. Abban a pillanatban szerette volna, ha jobban ért az emberekhez, mert a jounin viselkedése szokatlan volt számára, és egyáltalán nem tudta ezt mire vélni.
- Megfázol – jegyezte meg Yamato, mint egy mellékesen. Nem mintha bánta volna a látványt, de a fiú ajkai már halványkék árnyalatban reszkettek, amiről láthatóan nem vett tudomást. Nem szerette volna, ha lebetegedik, ezért közelebb lépve lehajolt, és a földön szétterülő ruhákat felkapva a meglepett fiú elé állt.
- Kösz – rebegte Sai, és csak most kezdte észrevenni, tényleg fázik. Reszkető kezekkel nyúlt a ruhákért, és vacogva kapkodta magára őket, majd felcsatolta kardját és késtartóját is.
Yamato karba tett kezekkel figyelte a fiú minden mozdulatát, és magában jókat mosolygott. Tetszett neki a látvány, és úgy általában véve a srác is, noha erre még nem igazán volt példa. Sosem kezdett kölykökkel, nem az elvei miatt, azokat elhagyta már valahol, mikor belépett az anbuhoz, sokkal inkább a tapasztalatlan szeretők ellen volt kifogása. A srác pedig nagyon is annak tűnt. Még azt sem vette észre, hogy szinte felfalta a szemeivel, nem pironkodott és kapkodott annak ellenére, hogy meztelen volt, úgy viselkedett, mintha az egész szituáció normális lenne, mintha csak egy onsenben lenne, és nem az isten háta mögött egy férfival, aki leplezetlenül bámulja. Yamato felsóhajtott, és magában elkönyvelte, ez az uke nem neki teremtetett, de, ha már alkalom, legalább megpróbálja ráébreszteni, nem mindenki olyan lovagias három hónap sex megvonás után, mint ő.
Kezét felemelve, mutató ujjával végig cirógatta a reszkető ajkakat, és vigyorogva merült el az ében szemek mélységeiben. Sai megrezzent az érintéstől, és hirtelen mozdulni sem tudott, csak állt és bámult, és képtelen volt megszakítani a szemkontaktust a férfivel. Ajkain érezte a meleg ujjak cirógatását, és egész testében megremegett. Szólni akart, de hangja elakadt félúton és csak egy artikulátlan sóhajként bukott ki ajkai közül, és ahogy a férfi közelebb hajolt arcához, úgy érezte, megáll a szíve.
- Lehetnél körültekintőbb is, nem mindenki én – suttogta Yamato a cuki kis fülkagylóba, majd elhúzódott, szándékosan olyan lassan, hogy lehelete végigperzselje a dermedten álló fiú nyakát. Villantott még egy félmosolyt, elégedetten szemlélve a fekete srácot, aki a bokájáig pirult, bár eme jelenség csak az arcán látszódott igazán, aztán intett egyet búcsúzóul és fél pillanattal később, Sai már csak hűlt helyét bámulta.
Melege volt, de nem a nap miatt, izzadt, de nem a hőségtől, és egész testében ismeretlen bizsergés keringett feje búbjától a kis lábujjáig. Fogalma sem volt mit történt, vagy, hogy az idegen miért mondta azt, amit. Fejében sötétség honolt, és képtelen volt értelmes gondolatokat gyártani. Nyirkos tenyereit ökölbe szorítva nézett fel az égre, mintha csak választ várt volna a feje felett ellavírozó sirálytól, aki azonban nem volt jártas az érzelmek terén, és tovasuhanva kétségek között hagyta a lesokkolt fiút.
***
Yamato állát vakargatva állt a hatalmas hirdető tábla előtt, és hümmögve elemezte a táblázatot. Nem meglepő mód, ismét változott az őrjáratok útvonala, ehhez mérten pedig az anbu ninják munka beosztása is. Háromhavonta ugyanis, kénytelenek voltak módosításokat eszközölni, hála a gyökér munkálkodásának, és Danzou nyomásának. A törtető vénember magán hadserege sok fejfájást okozott a Hokagéhoz hű csoportnak, nem egyszer tettek keresztbe az anbusoknak, és végül maga Tsunade volt az, aki megelégelte a cirkuszt. Parancsba adta, hogy negyedévente mindkét csoport vezetője összeül, kijelölik az őrjáratok útvonalait és az előrelátható küldetések beosztását, elkerülve ezzel a feszültség szítást. Sajnos azonban mást még ő sem tehetett, Danzou karót nyelt eszméi saját tanácsosait is megnyerték, és kapálózhatott akármennyit, képtelen volt ettől többet kiharcolni saját harcosai javára. Így hát, a két szervezet külön utakon járt, és igyekezett is elkerülni egymást.
- Megint a Gyökér – sóhajtott fel mellette Genma, aki fancsali képpel állapította meg, ő már aznap éjjel kénytelen lesz ügyeletbe állni.
- Nem meglepő – vont vállat Yamato. – Tegnap volt a tanácskozás – mormolta, és sarkon fordulva megvette az irányt a kijárat felé.
A földalatti bunker cseppet sem bizalomgerjesztő folyosói vakító fehér neonfényben fürödtek, a léptek zaja visszaverődött a halványkék falakról, és aki nem ismerte a helyet, akár napikig is elbolyonghatott volna anélkül, hogy a kijáratra lelt volna. Szerencsére hősünk nagy rutinnal bírt, így néhány perc alatt kilavírozott a labirintus nyomasztó falai közül a melengető napfényre. Zsebre tett kezekkel indult a falu irányába, miközben eszébe jutott a tegnapi afférja. Szélesen mosolyogva idézte fel magában a képeket, de hiába minden meztelenség és erotika, ha az ember gondolatait keresztbe vágja egyetlen kis apróság. Ez az apróság pedig jelen esetben nem más volt, mint hogy a fiú a Konohai Gyökér tagja.
Erre aztán megengedett magának egy szívszaggató sóhajt, és újfent leszögezte, nem kezd bele értelmetlen kalandba, részint a srác tapasztalatlansága, részint a munkahelye biztosítása okán. Tűnődve araszolt egyre távolabb a bázistól, és észre sem vette, hogy már az erdő fáinak árnyai kísérik lépteinek nyomát. Fejét ingatva nézett körbe, és szem forgatva állapította meg, ismét a folyónál kötött ki. Végeredményben, már ezt sem bánta, munkáját elvégezte aznapra, és mivel Kakashi falun kívül tartózkodott, új ivócimborát pedig nem akart összeszedni, hát csak megvonta vállát a délutánja alakulása felett.
Tenyereit összecsapva, egyedi fa elemű jutsuja segítségével eszkábált egy kis padot, és elterülve rajta, lábait lelógatva kémlelte a feje felett kéklő nyári eget. Valahol legbelül remélte, ismét összeakad a fekete hajú fiúval, de ezt a kívánságát még önmagának is szégyellte bevallani. Ennek ellenére, nem kis meglepetésére, kénytelen volt elismerni, a srác igen is felkeltette az érdeklődését, amire még nem igazán volt példa.
Yamato kevéske románca csak igen nagy jó indulattal volt kapcsolatoknak nevezhető, és főként a testiségről szóltak. Nem volt szerelmes, és nem is kívánt bele esni egy ilyen hibába, csak kiélvezte azt a keveset, ami jutott számára. Nem volt egy hős szerető, és amint ráunt alkalmi partnerére, elegánsan odébb is állt. Ezzel ugyan nem lett népszerűbb, sőt… odáig jutott, hogy Konoha egyetlen ép elméjű shinobija sem akart kapcsolatba keveredni vele, de számára megfelelt ez így, és nem is bánta, hogy a szingli pasik gondtalan életvitelét élvezhette.
*
Sai idegesen kapkodta le magáról a ruhákat, és fáradt sóhajok közepette állt be a zuhanyrózsából alá csorgó vízpermet alá. Ismét váltottak, és ő ismét első körben mehetett őrjáratozni a falu körül. Utálta ezt a huzavonát az anbuval, mert mire sikerült megszoknia a beosztását, már kezdhette is elölről az útvonalak memorizálását. Egyetlen dolog nyugtatta csak, hogy a folyó parti titkos helye ismét csak vak folt maradt a térképen, mind az anbu, mind a gyökér számár, így továbbra is élvezheti ott magányos óráit. Már amennyire magányos… szorosra zárt szemhéjai mögött felsejlett a jounin arca, azzal a megfejthetetlen vigyorral, és értelmetlen szövegével, amit azóta sem tudott hová tenni.
- Mit tervezel mára?
Sai ijedten rezzent össze a mögötte felcsendülő hang hallatán, és bamba képpel mérte végig törölközővel integető társát.
- Dolgom van – felelte végül, mert semmi kedve nem volt meghívásokat visszautasítani.
Tisztában volt vele, hogy önön hülyesége miatt van egyedül, dacára a felé irányuló próbálkozásoknak, és, ha így fojtatja, végül a saját csapata számára sem lesz több egy dróton rángatható bábnál. Sai azonban nem bánta, és nem is érzett késztetést arra, hogy barátkozzon. Megjárta már párszor, és megtapasztalta a veszteség keserű ízét, nem akarta kitenni magát az újabb fájdalomnak, hát csak hárított és menekült. Társait tisztelte ugyan, de semmi többet nem érzett irántuk. A szabályok, amikben ő felnőtt egyértelműek voltak: ne bízz senkiben!
Szeme sarkából követve a távozó féri alakját, sóhajtott fel ismét és elzárva a vizet, alaposan megtörölközött és ruhái után nyúlva, öltözni kezdett. Már alkonyodott, mire végzett a jelentésével, a következő felderítő csapat épp előtte indult útnak, és halványan elmosolyodott ezt látva. Megigazítva a hátára erősített kardot, kényelmes léptekkel hagyta maga mögött a főhadiszállás leharcolt épületét, és számításba véve az őrök útvonalait, nehézségek nélkül kerülte ki az ellenőrző pontokat. A folyó felé baktatva szívverése egyre szaporábbá vált, és hol izzadt, hol fázott, miközben képtelen volt rájönni ennek okára. Nem akart foglalkozni semmivel és legfőképp senkivel, csak egyedül akart lenni, és ehhez mérten nehezményezte is a látóterébe kerülő férfi jelenlétét. Vissza út azonban nem volt, mert a jounin azonnal felkapta fejét a neszezésére, és kelletlenül bár, de odaköszönt a mosolygó alak felé.
- Helló! – viszonozta Yamato a gesztust, miközben piszok mázlistának könyvelte el magát.
- Ez meg? – lépdelt közelebb Sai, és meglepetten mutogatott a padra, ami legjobb emlékezete szerint, előző nap még nem tartózkodott a folyóparton.
- Az enyém –vont vállat Yamato, és maga mellé mutatva, hellyel kínálta a fiút. – Mi újság? Lejárt a műszak? – kezdett laza csevegésbe, mikor a fiú helyet foglalt mellette.
- Le! – bólintott Sai, és tűnődve elemezte a férfi arcvonásait.
- Tudod, igazán kezdhetnétek valamit a főnökötökkel – mélázott a jounin. – Fasz kivan ezzel az örökös beosztás váltogatással.
Sai szemei elkerekedtek, és nagyot nyelt a hallottakra. Hirtelen nem is értette, hogy a férfi honnan szedi ezeket a dolgokat, és kellett néhány másodperc, mire megvilágosodott az agya. Anbu…
Yamato elégedetten figyelte a fiú reakcióját, és szemrebbenés nélkül állta a vizslatást, magában remekül szórakozva a helyzet alakulásán. Bármennyire is remélte, nem hitte volna, hogy a kis shinobi a közeljövőben ismét a közelébe merészkedik, de a dolgok menete erre rácáfolt, bizonyítva, hogy a fiú tényleg nagyon nincs képben vele és a dolgaival kapcsolatban.
- Ha jól értelmeztem a szavaid, nekünk nem kéne beszélgetnünk – szólalt meg Sai csendesen, megtérve a révületből.
- Nem vagyok szolgálatban – vont vállat a jounin, és könyökére támaszkodva, szembe fordult a zavarban lévő fiúval. – Yamatónak hívnak – mutatkozott be, és szabad kezét előrenyújtva várt.
- Sai – hümmögött a fiú, és értetlenül méregette a másik tenyerét.
- Örvendek! – vigyorodott el a jounin, és látva a hezitálást, megragadta a kis kezet, ami szinte elveszett a tenyerében. – Ezt így szokás – magyarázta türelmesen, mikor a fiú elrántotta kezét, és szikrázó szemekkel felpattant a padról.
Sai nagyot nyelve fixírozta a rajta viduló anbust, tenyere szinte izzott az előbbi érintéstől, és testén ismét végig csordogált az ismeretlen melegség, pont úgy, mint legutóbb.
- Baszd meg a szokásaid – fakadt ki dacosan, és mivel nem kívánt több kellemetlen percet magának, hátat fordítva elindult az erdő irányába.
Yamato, ha akarta sem tudta volna titkolni, milyen remekül szórakozik a fiú naivságán. Szinte semmit nem tudott róla, de mégis érezte, nem mindennapi figura a srác, aki a jelek szerint még érintés fóbiával is küzd. Illetve, utóbbi észrevételében nem volt teljesen biztos, mert akinek ilyenfajta betegsége van, nem pirul bele egy érintésbe, és vágja be a durcit, mint egy kis hercegnő. Sokkal valószínűbbnek tűnt számára, hogy Sai tapasztalatlansága okán nem tud mit kezdeni se vele, se a próbálkozásaival, és mivel mindig is szerette bizonygatni magának az igazát, hát felállt és egy fél pillanatig csak nézte a fák felé ringó csípőt, mire elhatározta magát.
Sai zsörtölődve lépdelt, kényszerítve magát, hogy még véletlenül se nézzen vissza, ami hiba volt. Nem látta, ahogy a jounin kézpecséteket formál, és már csak azt észlelte, mikor megmozdult körülötte a talaj, és átkozódva ugrott félre a felé nyúló vastag indák elől.
- Fejezd be! – ordította dühösen, mert bár bosszantotta a jounin, mégsem akart harcba keveredni vele.
- Hova sietsz szépségem? – kuncogott fel Yamato, és kezeinek precíz mozdulataival irányítva az indák sokaságát, megindult a veszettül ugrándozó fiú felé.
Sai derekasan küzdött, ebben nem volt hiba, de az ő ereje főként a rajzokból életre keltett fenevadakban merült ki, amiket jelen pillanatban képtelen volt megidézni. Egy szál kunai késsel hadonászva hátrált és hátrált, egész addig, míg háta egy fatörzsnek ütközött, elvágva a menekülési útvonalat számára. Vicsorogva emelte maga elé kezeit, várva, hogy a jounin első csapása merről érkezik, de legnagyobb meglepetésére, az indák végig tekergőztek csuklóin és bokáin, majd egy erős rántás, és már szemtől szemben állt a férfival, kifeszítve, mint egy fali vászon.
- Eressz! – sziszegte dühösen, és megpróbált szabadulni. Az indák azonban nem engedtek a mozgolódásának, szilárdan tartották, és a fiú érezte, ahogy felhorzsolják bőrét. Csuklóitól ráérősen kanyargott alá a karmazsin vércsík, és az égető fájdalom alapján sejtette, bokái sincsenek jobb állapotban. Megértve végre, hogy hiába rángatja magát, képtelen menekülni, kissé lecsillapodott, és ha nem is félelemmel, de valami hasonló érzéssel nézett a férfira, aki eddig csak állt szó nélkül, figyelve kínlódását.
- Kár volt a huzavona – jegyezte meg Yamato tűnődve, és ujjaival elmaszatolta a kicsorduló vért. Nem akarta ő bántani a fiút, legalább is, nem így… de kénytelen volt kivárni, hogy lecsillapodjon végre, mielőtt nagyobb kárt tesz önmagában.
- Mit akarsz tőlem? – mordult fel Sai, és dacos ábrázata láttán, Yamato felnevetett. Igazi, szívből jövő kacaj volt ez, olyan, amit már régen produkált, és el kellet ismernie, a fiú megéri a pénzét. Könnyűszerrel megölhetné, és mégis szájal, még ebben a pocsék helyzetben sem tört meg a büszkesége, ami igazán elismerésre méltó volt.
- Valamit ellenőrizni akarok – legyintett Yamato, erőt véve magán, és kezét előre nyújtva végig cirógatta a meglepett arcot. Mozdulata nyomán a pír szétterült a hófehér bőrön, és az ében szemekből visszatükröződő értetlenség ismét mosolyra fakasztotta.
- Ne merj hozzám érni! – fújt Sai, mint egy sarokba szorított macska, és ismét nagyot rántott a karjaira feszülő béklyókon.
- Kevesebb szöveg, szépségem – intette le Yamato, aki úgy volt vele, egy ilyen alkalmat vétek lenne kihasználatlanul hagyni. Közelebb hajolt a vergődő testhez, karjai lecsúsztak a keskeny csípőre, és nem foglalkozva tovább az ellenkezéssel, ajkait a fiúéra tapasztva vágta el a nem túl szalonképes káromkodás áradatot.
Sai összerezzent, és nyöszörögve próbálta meg elfordítani fejét, kevés sikerrel. A jounin ráérősen csókolgatta, szinte magába préselte remegő testét, és megérezve a szájába nyomuló nyelvet, megfordult vele a világ. Egyszerre szédült és zsibbadt, nem értette, mi történik vele, szemhéjai lecsukódtak, és tudata lassan feladta az értelmetlen harcot. Helyét átvették az ösztönök, és bátortalanul simogatta végig nyelvével a férfiét, aki erre hangosan felmorrant, és ha lehet, még szorosabban ölelte magához.
Yamato nem számított ilyen fokú megadásra, és mikor lihegve elhúzódott a fiútól, szélesen elvigyorodott. Érezte, hogy nagy valószínűséggel most vette el tőle élete első csókját, de nem szándékozott megállni. Tapasztalatlan? Majd ő kitanítja… Soha nem volt még ilyen szeretője, és a lehetőség, hogy kedve szerint formálhatja a fiút, végtelen elégedettséggel töltötte el.
- Figyelj, és tanulj! – suttogta a rózsaszín ajkak közé, és vágytól elborult aggyal csókolta végig a kívánatos ajkakat, majd lejjebb vándorolva a karcsú nyakat is. A fiú sóhajai elégedettséggel töltötték el, és mohón falva a selymes bőrt, kezei is munkához láttak.
Sai csak állt, hiszen mást amúgy sem tehetett, és próbált megbarátkozni az érzésekkel, amiket a jounin csalt elő bensőjének legelrejtettebb zugából. A forró nyelv végig cikázott nyakán és kulcs csontján, testén érezte a simogató kezeket, és önkéntelen sóhajait képtelen volt vissza fogni. Soha nem érzett még ilyet, és ez megrettentette, de akarta, várta, mi fog még következni. Már nem gondolkozott, csak érzett, de mikor a férfi ujjai végig simítottak éledező merevedésén, ijedten felnyikkant.
- Neh – lehelte elhalóan, de tiltakozása még saját magának sem volt meggyőző.
- De bizony – kuncogott Yamato, aki piszokul élvezte az egészet. Tenyerei bejárták a formás test minden elérhető szegletét, és néhány mozdulattal kigombolva a fiú nadrágját, ujjai a lüktető hímtagra kulcsolódtak. – Csak élvezd! – suttogta, és megmozdította tenyerét.
A fiú nyögései betöltötték tudatát, és mosolyogva figyelte a kis arcot, amin letagadhatatlanul ott virított a kéj. Megszüntetve a jutsut, magához szorítva a kábult fiút, fektette le a selymes fűtengerre, és fölé magasodva módszeres vetkőztetésbe kezdett. Huss… röppentek szét az anyag darabok, és mohón csillogó szemekkel nézett végig az alatta fekvő testen. A fehér bőr szinte világított az éjszaka sötétjében, a csillagok ezüstös fénye földöntúli ragyogással festette meg a karcsú alak körvonalait, és az ében hajtincsek összeolvadtak a talaj sötétjével.
Sai nagyot nyelve pislogott fel, karjai erőtlenül feszültek a széles vállaknak, de nem tudta ellökni magáról a férfit. Nem tudta, vagy csak nem is akarta? A kérdés szöget ütött fejében, de a gondolat olyan illékony volt, hogy képtelen volt foglalkozni ezzel, és inkább szájtátva figyelte, ahogy a ruhák lassan lekerülnek a férfiről is. A látvány, ha lehet még jobban elnémította, és életében most először érezte magát zavarban alulöltözöttség okán. Yamato forró bőre az övének simult, csókjai már-már követelőzőek voltak, és a fiú ösztönösen szorította magához a felette magasodó, kidolgozott testet. Ujjai alatt érezte a hegek vonalainak sokaságát, az izmok rándulását, és akaratlanul is magába szívta a jounin megnyugtató illatát. A combjain felsikló tenyerek nyomában a forróság járt, bőre izzott, és úgy érezte, lángra kap, meggyullad a benne tomboló vágytól. Nyöszörögve dörgölőzött a jouninhoz, pénisze fájón lüktetve simult a férfiéhoz, és egyáltalán nem ismert magára. Nem vallott rá az ilyesfajta behódolás, most mégsem bánta, hogy így alakult a dolog, csak széttárta combjait, és várta, mivel lehet még fokozni amúgy is ájulás közeli állapotát.
Yamato szíve zabolázatlanul dobolt mellkasában, domináns énje ébredezni kezdett, de próbálta visszafogni magát. A fiú megadása így is váratlanul érte, nem szeretett volna fájdalmat okozni neki, ha már önként és dalolva tette szét neki lábait. Végig harapdálva nyakát, csúszott egyre lejjebb, eljátszadozott a kemény mellbimbókkal, élvezve, hogy a vékony ujjak hajába túrnak és megpróbálják irányítani. Neki azonban nem volt szüksége utasításokra, pontosan tudta, mit kell tenni, és csókokat lehelve a lapos hasfalra végül elért céljához. Nyelvéve végig nyalintott a meredező péniszen, és elmosolyodott, ahogy a fiú összerándult, mint akibe áramot vezettek. Feltérdelve vette kezébe ismét a kemény hímvesszőt, és lassú mozdulatokkal ingerelte azt, majd lassan szájába csúsztatta. Sai csillagokat látott, pedig nem is az eget nézte, és minden mozdulatra végig zsizsegett ereiben a vágy. Yamato csókjai elkábították, egész teste vibrált a férfi ténykedése nyomán, és merevedése követelőzően lüktetett a puha ajkak szorításában. Az érzések intenzív áradata szokatlan volt számára, és a testében tomboló vágy egyre inkább eluralkodott elméjén. Ujjai hol a férfi hajába túrtak, hol árkokat vájtak teste mellett a földben, elveszett nyöszörgését már nem is hallotta, és szemei előtt lassan elfeketedett minden.
Yamato, sok év tapasztalatával a háta mögött, ügyesen és ráérősen ingerelte a szájában pulzáló péniszt, hol lassan, hol gyorsítva a tempón, meg-megállva és nyelvéve körbe nyalogatva a duzzadt makkot. Tetszet neki a kínlódó fiú látványa, a kéjes hangja, és a karjai között rángatózó csodás test, amiből még többet szeretetett volna érezni. Feladva a passzív létformált, hangos cuppanással csúsztatta ki szájából a nyáltól csillogó hímtagot, és ujjait szorosan ráfonva, mászott a fiú fölé. Vad csókokkal marcangolta a kipirosodott ajkakat, miközben tenyere továbbra is ütemesen mozgott, az őrület felé sodorva a rángatózó fiút. Pontosabban, az ájulás felé… Sai megviselt elméje ugyanis feladta az értelmetlen küzdelmet, a vágy és az ismeretlen érzések túlcsordultak benne, és a fiú összerándulva élvezett el, majd kómált is be azonnal. Szemeit lecsukva, magába szippantotta egy fekete, zsibbasztó vákuum, és arcán halovány mosollyal, - mint aki jól végezte dolgát – beájult a meglepett férfi alatt.
Yamato néhány pillanatig elemezte a helyzetet, majd halkan szitkozódva felemelkedett és a fiú élvezetétől síkos tenyerét beletörölte a fűbe. Erre nem számított, és míg egyik fele szörnyen elégedett volt a teljesítménnyel, másik része nyomdafestéket nem tűrő káromkodásokat produkált. Végül belátva, hogy az estéje alakulása részéről csúfos véget ért, vagy legalább is kielégítetlent, összeszedte ruháit, és tűnődve nézett le az alvóra. Nagyot sóhajtva guggolt le mellé, és kezdte ráadni a szétdobált ruhákat, mert nem volt szíve csak úgy otthagyni szerencsétlent. Felkínlódva mindent, végül hátára vette a láthatóan semmire nem reagáló Sait, és fogcsikorgatva indult a falu irányába. Álló farokkal és egy ájult fiúval az ember hátán, az ilyesfajta séta nem egy fáklyás menet, és Yamato már ezerszer elátkozta a percet, mikor meglátta a fiatal shinobit. Nem volt elég, hogy terve dugába dőlt, még szédeleghetett is vele egy sort, vigyázva, hogy elkerülje az őröket, és tanácstalanul, mert fogalma sem volt merre lakik a fiú. Végül egy, a kocsmából hazafelé ténfergő, láthatóan illuminált állapotban lévő chuunin segítette ki, aki alig tíz perc alatt nyögte ki, merre is kell mennie.
A lakóházhoz érve, hamar meglelte a keresett ajtót, és finomkodás nélkül rúgta be azt. Elege volt már a megpróbáltatásokból, és letéve az ágyra problémáinak forrását, már semmi erőt nem érzett a hazamenetelhez. Vállat vonva dobálta le magáról ruháit, és dőlt be az ágyba, magához húzva a nyugodtan szuszogó fiút.
Sai pedig aludt, és mit sem érzékelt a külvilágból, vagy a mellette helyezkedő férfi jelenlétéből. Agya letompulva, minden nemű gondolat nélkül pihent, mellőzve az álmodást is, és csak hajnaltájt állt vissza eredeti ütemébe. A fogaskerekek csikorogva indultak be, és nem tudni, hogy a zajuk, vagy valami más volt-e az oka annak, hogy Sai szempillái megrebegtek, majd kipattantak az éjsötét íriszek, és a fiú úgy ült fel az ágyán, mint akibe kést szúrtak. Bamba képpel mérte végig magát, majd fejét oldalra fordítva, a mellette alvó jounint is, és az emlékek szép lassan felszínre törtek benne. Arcára szökő pírral sóhajtott fel, és fogalma sem volt, mihez kéne kezdenie a történtek után. Zavarban volt, és szégyellte magát, utóbbit az ájulás miatt, és száját harapdálva próbált értelmes magyarázatot gyártani behódolására a férfival szemben. Sok eredményt azonban nem ért el, és olyannyira elmerült érzései boncolgatásában, hogy a vállára hulló csókok puhasága megijesztette. Elkerekedett szemekkel fordult meg, és mérte végig a vigyorgó jounint, aki elnyomva egy ásítást, határozott mozdulattal magához húzta a lefagyott fiút.
- Pazar műsort adtál az éjjel – jegyezte meg Yamato bosszúsan, de már messze nem volt olyan frusztrált, mint amikor haza cipelte a fiút.
- Sajnálom – hümmögte Sai, és igyekezett szokni a helyzetét. A meghitt hangulat, és a férfi ölelése nagyon is szokatlan dolog volt számára, így ideges mocorgásba kezdett, és végül, nagy küzdelmek árán, kievickélt az ágyból.
Yamato feje alá tett kezekkel figyelte a kapkodást, amit a fiatal shinobi véghezvitt, miközben kibotladozott a fürdőbe, és elmosolyodott. Sai naivsága és zavara egyre inkább megtetszett neki, és ezen maga is meglepődött. Nem szerette a tapasztalatlanságot az ágyban, de a fiúnak még ezt is elnézte, mert a gondolat, hogy kedvére formálhatja majd újdonsült szeretőjét, nagyon is felcsigázta. Ha valaki, hát Yamato türelmes tanár hírében állt, ehhez mérten, igyekezett is megfelelni a szóbeszédnek. Ideje volt bőven, és egyelőre kedve is, elszántságáról nem is beszélve, és ezt összefoglalva, nagyot nyújtózott és felkelt az ágyból. Úgy, ahogy volt, egy szál semmiben slattyogott át a fürdőbe, és ráérősen állt be a zuhanyfülkébe, a ledöbbent képű fiú mellé.
- Kifelé! - vicsorgott Sai, mert összezavarodott lelkiállapotán egyáltalán nem segített a meztelen férfi látványa.
- Ne kiabálj – nyugtatta Yamato, és fél kézzel megfordítva a fiút, elégedetten simult annak testéhez.
A selymes bőr szinte égette mellkasát, de tudta, nincs ideje újabb próbálkozásra, hát csak beérte annyival, hogy puhán végig simogatta a karjai között megfeszülő testet, és mélyen magába szívta a fiú illatát. Sai pedig állt, és hagyta. Nem volt ereje tiltakozni, a jóleső bizsergés, ami végig cikázott zsigereiben eltompította menekülési ösztönét, és fejét a jounin vállának döntve élvezte a zuhany és a reggeli cirógatások lélekmelengető összhangját. A víz csobogása volt a zenei aláfestése a jelenetnek, nem szóltak egymáshoz, talán nem is tudtak volna mit mondani. Saját gondolataikba merülve fürödtek meg végül, és már felöltözve, Sai szó nélkül hagyta, hogy a jounin egy részegítő csókkal búcsúzzon el tőle. Furcsa mód, valami szomorúság féle telepedett szívére, mikor a bejárati ajtó halkan becsukódott, és a magány nyomasztó szárnyai körbe ölelték. Nem értette se magát, se a férfit, a helyzet alakulásáról nem is beszélve, de tudta, nem szabad túlságosan belebonyolódnia a dolgokba. Felrúgta a megállapodást önmagával, és hosszú évek óta először, hagyta, hogy az érzelmek elragadják. Félt ettől, és nem szeretett volna csalódni újra, pont emiatt, el is határozta, nem fogja feszegetni a miérteket, csak hagyja, hogy az áradat sodorja, amíg tart… aztán… aztán megy tovább, mint eddig, hidegen és bezárkózva abba a kis világba, amit maga köré épített.
*
Yamato fancsali képpel álldogált a Hokage palota nagytermében, és néha Kakashira sandított, aki a füle botját sem mozgatta a Godaime üvöltözésére. Megszokott kép volt ez, a nő rendszerint azon vezette le fölös indulatait, aki épp az útjába esett, de pechjére, aznap Yamato is bele keveredett a buliba.
- Mit álltok ott? – dörögte a szőke fúria végül. – Elkésünk! – azzal magára kapta a fehér köpenyt, és kiviharzott az ajtón.
- Mintha mi ordibáltunk volna eddig – jegyezte meg Yamato halkan, mire Kakashi felnyikkant, leplezve nevetését.
A két férfi kényelmes tempóban araszolt le a lépcsőkön, beérve a Hokagét, és mielőtt kilökték volna az utcára vezető ajtót, Yamato arcára húzta a kerámia maszkot. Odakinn még két anbu ácsingózott, akik meglátva vezetőjüket, azonnal földig hajoltak. Csak úgy koppantak a fehér maszkok az út kövezetén, jelezve, a nő rossz hangulatáról már ők is értesültek, hála a palota nyitott ablakainak.
- Minden kész? – érdeklődött Yamato a kis szertartás végén.
- Igen, indulhatunk – szólaltak meg az anbu harcosok, és a kis csapat körbe vette a Hokagét, hogy mint testőrség, elkísérjék a szomszédos faluba, az évenként megrendezett aratási ünnepre.
Kimasírozva a faluból, a három anbu szétszéledt, és távolabbról követte a vezetőt, felkészülve minden támadásra, és felderítve az előttük álló terepet. Hogy Kakashi minek kellett? Nos, erre csak Yamato tudott volna választ adni az illetékeseken kívül, de ő jobbnak látta nem beleavatkozni mások dolgaiba, és különben is, megvolt a saját problémája. Illetve, talán problémának mégsem nevezhette volna a fekete fiút, de hála neki, képtelen volt kialudni magát. Leharcolva, fáradtan és mellőzve mindennemű lelkesedét ugrált a fák között, olykor elnyomva egy ásítást, és bár nagyon igyekezett a feladatára koncentrálni, agyában időről időre felvillantak az éjszaka történése. Ilyenkor pedig vigyorgott, mint egy cukros bácsi, és kifejezetten örült az arcát takaró maszknak, ami elrejtette vonásait. Kezdte megérteni Kakashi hóbortját, és igen ötletesnek titulálta az érzelmek ily módon történő palástolását. Merengéseinek azonban se vége se hossza nem akart lenni, és társainak úgy kellett lefogni, hogy ne ugrándozzon tova, mert megpihennek.
Yamato fejét ingatva segített a Hokagénak hozott sátor felállításában, és nem értette, mikor is múlt el a délután… Megvacsorázva aztán, kiosztotta a parancsokat, és magát a későbbi váltásba sorolta, hogy végre alhasson egy kicsit. Két társa lelépett őrjáratozni a környéken, ő pedig hátát egy fának vetve elhelyezkedett. Nézte egy ideig a tábortűz lángjainak narancsszín táncát, de szemei már égtek a fáradtságtól, így megadva magát a dolognak, lassan álomba merült… volna… Ha a sátorból kiszűrődő félreérthetetlen hangok hagyták volna. Morcosan forgolódott, és átkozta a fejét, hogy nem hozott magával füldugókat, megfosztva ezzel testét a pihentető alvás összes örömétől. Legalább is, kezdetben ezt hitte… a fáradtság nagyobb úr volt még a Hokagétól is, és Yamato, ha nem is zajmentesen, de végül elszenderedett, álmában átkozva a Hatakét, akinek ilyenkor is a farkán járt az esze, ahelyett, hogy hagyta volna a dolgozókat aludni.
Hajnalban aztán kollégái ébresztették, hogy átvegye az őrséget tőlük, aminek a férfi egyáltalán nem örült. Ismételten csak pár órácskát tudott szenderegni, és sejtette, ettől már csak rosszabb lehet minden. Kótyagosan járta be a környéket, és számolta a perceket, mennyit kell még várnia, hogy ő felsége felébredjen és tovább indulhassanak. Tsunade viszont nem siette el az ébredést, és a nap már magasan járta útját felettük, mire felcihelődtek. Az út viszonylag eseménytelenül telt el, és beérve a faluba, még Yamato is félretette magán ügyeit, és igyekezett mindenre odafigyelni.
A vezetőség üdvözlésén átesve aztán, mint valami díszsorfal, álltak fel a Hokage mögött, aki csakhamar belelendült az ivásba. A jounin egy darabig szótlanul figyelte a kibontakozó bulit, amiből teljes mértékben kizárták őt is, társait is, de meglepő mód, még Kakashit is. Szánakozva sandított a mellette szobrozó maszkosra, és egyszerűen nem fért a fejébe, miért kínozza magát a nő mellett.
Tudta, hogy szeretők, Kakashi beavatta a nagy titokba, és megeskette, senkinek nem mondhatja el. Na, hiszen, Yamato soha nem volt egy pletykás ember, és nem is szeretett mások magán ügyeibe vájkálni. Néhányszor ugyan megpróbálta jobb belátásra bírni barátját, és megértetni vele, csak magának okoz fájdalmat ezzel az értelmetlen kapcsolattal, de rendre le lett torkolva. Kakashi minden ilyen alkalommal azt vágta a fejéhez, hogy aki nem volt még szerelmes, nem is tudhatja, milyen önfeláldozással jár. Erre pedig az anbus nem tudott mit válaszolni, mert tény, fogalma sem volt, mi kell egy normális kapcsolathoz, arról viszont meg volt győződve, hogy az egyoldalú viszony, nem szerelem, de ezt már nem hangoztatta. Helyette türelmesen meghallgatta társa panaszait, egy-egy italozós este keretében, és egyre inkább meg győződött arról, az egész macera felesleges. Tsunade nem volt hajlandó felvállalni viszonyát a jouninnal, kezdetben azért, hogy megvédje, később pedig kényelemből. Ez persze csak számára volt megfelelő állapot. Kakashi gyötrődött, úgy érezte, nem elég jó a nő társának, és önbizalma szép lassan megcsappant. Már nem az, az ember volt, aki egykoron, és szép lassan belefásult az életébe. Örökös veszekedéseik, amiket olykor Yamato is kénytelen volt végig hallgatni, pedig csak elmélyítették a kettejük közt húzódó szakadékot. A jounin azonban nem tudott tenni ez ellen, barátja nem adott a véleményére, és lassan de biztosan, kezdte megutálni a nőt, amiért így játszik mások érzéseivel. Tudta, ha ennek a kapcsolatnak egyszer vége szakad, Kakashi még elveszettebbé válik, mint életében bármikor.
- Mi van? – zökkentette ki Kakashi hangja merengéséből.
- Semmi – rázta meg fejét Yamato, és tekintete visszavándorolt a vendégseregre.
A falu krémje, és a meghívott díszvendégek már jó úton jártak a detox felé, és a jounin száját elhúzva állapította meg, az egész ünnep csak egy álca arra, hogy a jónép a sárga földig leigya magát, legális keretek között. Az alkohol áztatta hangulat akkor érte el a tetőfokát, mikor az egyik vendég táncra invitálta a Hokagét, aki ment is.
Yamato fejcsóválva figyelte az idegen férfi karjaiban vonagló nőt, majd Kakashit, akinek arca semmit nem árult el, és csak sejtette, a férfi épp felrobbanni készül. Nem értette ő ezt, és az igazat megvallva, nem is akarta érteni. Nem volt egy romantikus alkat, nem is tervezett soha előre, de egy valamit biztosan tudott, mégpedig, ha ő valaha is megtalálja azt az embert, akivel képes lesz komoly kapcsolatot kialakítani, azt nem fogja hülyére venni. Anbu ninja volt, viszonylag alacsony érzelmi szinttel, de az ilyesfajta játszadozások nem fértek bele elveinek szűkös határaiba. Megjátszani valamit, ami nem ő… nem lett volna képes erre. Minden szava, minden tette, még ha olykor túl nyersnek is hatott, őszinte volt. Nem kertelt, nem hazudott, csak kimondta, amit gondolt, és emiatt érezte magát ízig-vérig embernek. Számára az őszinteség igazi erénynek számított, és elnézve a Godaime flörtölési jelenetét, viszketni kezdett a tenyere. Ha tehette volna, valószínűleg már számon kért volna egy s mást a nőn, mert egyetlen igazi barátjának szenvedése számára is fájdalmas volt.
*
A félhomályos szobát csak a csillagok tompa fénye körvonalazta, és a hangzavar egyáltalán nem illett a fülledt nyár hangulatához. Yamato fejére szorította párnáját, és igyekezett kizárni fejéből a szomszéd szobában vitatkozók hangját. Mint ahogy sejteni lehetett, az ünnepség végeztével, visszavonulva a szobák nyugalmába, Kakashi szabadon engedte visszafojtott indulatait, aminek következtében, már vagy fél órája állt a bál a szomszédban. Yamato nem győzte átkozni magát, és a duót, alvásra már gondolni sem mert, felesleges lett volna hiú ábrándokat táplálnia.
Csak feküdt, és lefáradt agya, mintegy végső mentsvárként, szemei elé idézte Sai arcát. Hiányzott neki a fiú, noha nem is ismerte. Kicsit önmagát látta benne, az elveszett tekintetek, a rémült hárítások… ő is ilyen volt. Nem találta helyét az emberek között, nem tudott barátkozni, és mindennél jobban félt a visszautasítástól. Sejtette, a fiú is hasonló okokból ilyen zárkózott, és, ha a gyökérről terjengő pletykák csak egy tizede igaz is, már pontosan tudta, milyen nehéz gyerekkora is volt. Volt? Hiszen, még mindig egy gyerek… Hiába kezelik felnőttként, hiába látja ő is annak, Sai gyerek, akinek nem szabadott volna ilyen sanyarú életet élnie. A shinobi világ azonban kegyetlen, és az árvákkal sem kivételez. Tudta ezt ő is, hiszen hasonló sorsa volt. Egy két lábon járó kísérleti egeret csináltak belőle, elvették a gyermekkor összes szépségét tőle, és helyette mit kapott? Erőt! Erőt, amit nem kért, és amit soha nem is akart volna. Nem kapott választási lehetőséget, csak egy jó tanácsot az útra: Éld túl. És ő így is tett… harcolt, ölt és némán eltűrt minden fájdalmat és megaláztatást. Ez a ninják sorsa, és ezzel ő is tisztában volt, mégsem akart beletörődni ebbe. Ha csak egy kicsit is, de szeretett volna más lenni, mint egy arctalan fegyver, akit kedvére rángathat a hatalom. A fénytelen fekete szemekben pedig ugyanezt vélte felfedezni, mikor először találkozott a fiúval. Rokonszenvet érzett iránta, és valamit, amiről nem is hitte, hogy egy nap majd feléled benne: Vigyázni akart rá, és megértetni vele, nincs egyedül. Elmondani neki azokat a dolgokat, amik őt névtelen gyilkosból emberré tették… megóvni a lelkének maradékát, amit neki saját magának kellett védelmeznie. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ahogy neki is évekbe telt, míg Kakashit elfogadta barátjának, Sainak is sok időbe fog telni, hogy megértse, ő vele van és nem ellene.
A szomszédban lassan elcsendesedett a zajongás, vagy csak takarékra vették a hangerőt, minden esetre, Yamato hálásan felsóhajtva nézett ki az ablakon. A kert sötétbe burkolózó fái között lassan kapaszkodott felfelé a sápadt hold, és a tücskök andalító muzsikája végig vibrált a szoba falain. A jounin elheveredett a padlón, alkarját homlokára ejtve pislogott még egy darabig a semmibe, majd szemhéjai elnehezedve, végül lecsukódtak, és az álom megváltó nyugalma puhán betakarta fáradt testét.
*
- A szokásosnál is szarabbul festesz – dünnyögte Kakashi, a mellette vánszorgó jounint szemlélve.
- Alig aludtam valamit, hála az elmebajos szomszédjaimnak – morgott a férfi, és előre lendülve, magára hagyta társát.
Semmi kedve nem volt a szurkálódásokat hallgatni, mert attól félt, képtelen lenne lakatot tenni szájára, és kitálalná véleményét az egész elcseszett párkapcsolatról. Némaságba száműzve magát, ballagott, olykor előre rohanva és ellenőrizve az útvonalat, vagy épp parancsokat osztva embereinek. Alig várta már, hogy megszabaduljon a nyűgös bagázstól, na, nem mintha ő nem lett volna egy hisztérika már… Ez az aprócska küldetés fáradtabbá tette, mintha egy egész háborút kellett volna megvívnia egymagában, és semmi másra nem vágyott, csak a lakása csendjére, és talán egy ölelésre… Utóbbi beszerzése azonban elég valószínűtlennek tűnt számára, tovább rombolva amúgy sem rózsás kedélyeit.
Bevánszorogva a faluba, és elkísérve Tsunadét a palotáig, már úgy érezte magát, mint egy kifacsart rongy. A felajánlott két szabadnapot sem érezte elég kárpótlásnak, de nem morgott, beérte ennyivel is. Félálomban botorkált haza, és meg sem lepődött az üres lakás látványán. Ki is várná haza? Senkije nincs… de most mégis reménykedett, hiába. Sai nem jött el, pedig elmondta neki hol lakik és meddig lesz távol, remélve, hogy megérkezve a küldetésről, majd a nyakába esik. Grimaszolva saját naivságán, mosakodott meg, és tiszta pólót és alsót húzva esett be az ágyba, hogy fél pillanattal később, már hangos horkolással adja tudtára a világnak, az érzelmi hullámzások kimerítőbbek, mint a legvéresebb csata.
*
Sai a gyakorló tér közepén állt, a kezében tartott shurikeneken megcsillant a délutáni nap fénye, és fél kézzel megtörölte izzadt homlokát, mielőtt újra eldobta volna a csillagokat.
- A Hokage még nem tért vissza. Nincs kedved egy kicsit heccelni a maszkos pajtásokat? – szólalt meg a fal tetején ücsörgő edzőtársa, akiből nem sok haszna volt.
- Nincs, és ne keltsd a feszültséget te sem – vetetette felé Sai, és részéről le volt zárva a téma.
Nem akart foglalkozni ezzel, sem az anbuval. Személy szerint sosem volt baja a konkurens csapattal, Yamato felbukkanása óta pedig, különösen elhatárolódott az efféle összetűzésektől. Nem igazán értette, miért kell folyton versengeni és hadakozni azokkal, akik, akár csak ők, a falut próbálják megvédeni. Több értelme lett volna, ha a két szervezet össze fog, de erre kevés esélyt látott, és mivel egy közkatona véleménye senkit nem érdekel, nem is igazán fejtette ki gondolatait erről.
- Mi van veled? – ugrott mellé társa, és aggódva vizslatta a komoly arcot.
- Semmi – morogta Sai, és mivel aznapra befejezettnek tekintette edzését, távozni készült. A csuklóját megragadó kéz azonban megállásra kényszerítette, és meglepődve nézet vissza válla felett. A fiú komoly arcát elemezve fordult meg, és várta, mit akar tőle.
Jin sután beletúrt aranybarna, ég felé meredező tincseibe, és nagyot sóhajtott.
- Aggódom érted – szólalt meg végül. – Tudom, hogy nincsenek barátaid, és tudom, hogy menekülsz minden ilyen próbálkozás elől, de tudnod kell, ha problémád van, én mindig szívesen meghallgatlak.
Sai nyelni is elfelejtett a hallottaktól, és nagyokat pislogva ingatta fejét hol jobbra, hol balra. Nem igazán volt példa rá, hogy valaki ilyen nyíltan kifejezte volna felé barátkozási szándékát. Jobbára elkerülték, amolyan csodabogárnak tartották, és ha nem is nézték levegőnek, de legtöbbször nem is keresték a társaságát. Erre ez a kölyök, aki még nála is fiatalabb, és aki alig egy hónapja csapódott közéjük, ilyen pofátlan mód lerohanja. Nem mintha oka lett volna kiakadni ezen, de a srác nyomulása nagyon is emlékeztette egy bizonyos jounin viselkedésére, és ennek hála vérnyomása az egekig szökött. Ingerülten rántotta el kezét, és vicsorogva mérte végig társát.
- Nincs szükségem se rád, se másra! – sziszegte, de mintha csak a falnak beszélt volna, a fiú elnézően megcsóválta fejét, majd derekát átölelve, szorosan magához préselte.
Sai állt, lefagyva és egyre növekvő dühvel a bensőjében, és megérezve a puha ajkakat a sajátján, elkerekedett szemekkel rezzent össze. Mégsem tiltakozott, hagyta, hogy a fiú apró csókokat leheljen szájára, és várt. Várta az érzelmek forró áradatát, a feszítő érzést mellkasában, amiket a jounin mellett érzett, de semmi. A suta próbálkozás messze elmaradt Yamato szédítő csókjaitól, hiányzott belőlük a vadság és a mohó vágy, amiktől teste reszketeg zselévé vált, és az egész próbálkozás annyira szánalmasan gyengécske volt, hogy hamar rá is unt a dologra. Határozott mozdulattal tolta el magától a meglepett képű fiút, és kézfejével végig törölte nyáltól csillogó ajkait. Ennyi pont elég volt számára, hogy megértse, a szédítő révületet nem tudja akárki megadni neki.
- Soha többé ne merészeld! – suttogta fenyegetően, és résnyire szűkült szemekkel nyúlt kardjához.
- Sa-sajnálom –dadogta Jin, és szégyenkezve hajtotta le fejét. – Bocsáss meg!
- Nem vagyok vevő erre – morogta Sai, aki tulajdonképp már nem is a fiúra fújtatott, hanem saját magára.
A kis közjátéknak hála, rá kellett jönnie, holmi jött-ment alakok nem felelnek meg az igényeinek, és Yamato mégis csak tudhat valamit, ha így képes volt elbűvölni őt. Lakbérmentesen költözött be a fejébe, elérve, hogy összekuszálódott gondolatai újra és újra felé terelődjenek, megfosztva ezzel az éveken át gyakorolt érzelem mentes életvitelétől. Haragudott, és mégis… hiába kongatta az agya a vészharangot, kíváncsisága életében először felülkerekedett a józanész parancsain.
- Megértettem – sóhajtott Jin, és aprót biccentve felé, sarkon fordult.
Sai nézte egy darabig a távolodó alakot, és érezte, kicsit talán túl nyers volt, de nem érzett kedvet a magyarázkodáshoz, és különben is, miért tartozott volna magyarázattal bárkinek is? Morcosan igazgatta meg felsőjét, és az ellenkező irányba indulva mélyedt gondolataiba. A jounin arroganciája, és a tudat, hogy a férfi csak szórakozik vele, roppant mód bosszantotta, és mire bebaktatott a faluba, elhatározta, vissza fog vágni az egóját ért sérelmekért. Némi korzózás után megállt a könyvtár előtt, és komoran mérte végig az épület sárga homlokzatát. Kénytelen volt beismerni, a sexről annyit tud, amennyit előző éjjel kitapasztalt a férfi mellett, az pedig édes kevés volt céljának eléréséhez. Elszánt arccal sétált fel a lépcsőkön, és beérve, arcára ragasztotta mű vigyorát, majd meghajolt a könyvtáros nénike előtt. Gyakran járt ide, jól ismerték már, és mivel soha nem volt probléma vele, szabad bejárása volt az összes részlegbe. Néhány sablon mondat után aztán magára hagyta a nőt, és beoldalazott a könyvek labirintusába.
Fejét forgatva olvasta a téma megjelölő kis táblácskákat, és nem meglepő mód, a könyvtár legeldugottabb szegletében rá is lelt a keresett részlegre. Idegesen tekintett körbe, de mivel rajta kívül senki nem téblábolt a környéken, rá koncentrálhatott a kutatására. A felvilágosító könyvek sora kevés reménnyel kecsegtetett számára, hiszen egyáltalán nem érdekelte a gyerek fogantatás és hasonlók, a női bajok kivesézésétől pedig egyenesen pánik roham kerülgette. Csalódottan sóhajtott fel, és már épp feladta volna a kutakodást, mikor szeme megakadt egy ismerős címen. Gyanakodva lépett közelebb a polchoz, és vette szemügyre a sárga borítójú könyvet, ami ismerősen integetett felé.
- Segíthetek?
Sai ijedten fordította oldalra fejét, és száját elhúzva mérte végig a könyveket cipelő nőt, aki elég érdekes pillantásokkal illette a zavartan ácsingózó fiút.
- Nem köszönöm, boldogulok – intett Sai, és az egy sorral lejjebb árválkodó gyógynövényes könyveket kezdte szemlélni, hatalmas átéléssel.
- Van új kiadvány – lépdelt mellé a néni mosolyogva, és kihúzva a sorból egy füzetkét, a fiú kezébe nyomta. – Ebben a vidék összes gyógynövénye megvan, kategorizálva és hatékonysági sorrendbe állítva.
- Ó! – tátotta el a száját a srác. – Köszönöm, majd kiveszem, de válogatnék még, ha nem gond.
A nő megrázta fejét, és mint aki jól végezte dolgát, tovább állt pakolászni. Sai, a polcok közül kisandítva figyelte, mikor tűnik már el végre a szomszédos teremben, és mikor újra egyedül maradt, sietősen kapta le a már előbb kiszemelt olvasmányt. Emlékezett rá, hogy a fura, maszkos ninja folyton egy ugyanolyan könyvvel ténfereg, és nem egyszer hallotta, hogy perverznek titulálják emiatt. Találomra nyitotta ki a füzetet, és néhány sor elolvasása után úgy döntött, a céljainak pont megfelel az is.
Az oldalára csatolt táskába süllyesztve a könyvet, megigazította a polcon maradt olvasnivalókat, eltüntetve a hézagot, amit az Icha-Icha hagyott maga után. Végül találomra kirántott egy orvosi lexikont, és remegő térdekkel botladozott ki az iktatóba. Életében nem vetemedett még könyvlopásra, és szégyellte is magát, de semmi késztetést nem érzett rá, hogy felvállalja újonnan szerzett olvasnivalóját. A könyvtáros kedves szavakkal búcsúztatta, láthatóan nem tűnt fel neki a fiú zavart viselkedése, vagy csak nem kívánt foglalkozni ezzel. Akár hogy is volt, Sai megkönnyebbült sóhajjal dobogott le a kőlépcsőkön, és hóna alá szorítva a kiváltott könyveket, indult el lakása felé.
Hiába a diszkréció, és hiába tudta, rajta kívül senki még csak nem is sejti, mit rejt a táskája, paranoid énje felszínre tört, és minden felé irányuló pillantásra zavartan kapta el tekintetét. Úgy érezte, az összes szembejövő tudja, hogy sex regényt rejteget, róla beszélnek, őt nézik, és nevetik… Mint aki karót nyelt, pattanásig feszült izmokkal kerülgette az embereket, fél percenként tapogatta meg a táskát, majd tette zsebre remegő kezét, ami elég feltűnő jelenség volt. Parkinson kóros ninja nem igen leledzett a környéken, és bár Sai igyekezett természetesen viselkedni, nem igazán sikerült neki.
Meglátva a lakását végül őrült iramba kapcsolt, és csak akkor nyugodott meg végre, mikor a bejárati ajtó halkan becsapódott mögötte. Elfordítva a kulcsot is a zárban, végre lecsillapodott kissé, és az asztalra dobálva a könyveket, megszabadult fegyvereitől. Vett egy hűsítő zuhanyt, és mivel otthon volt, nem fordított túl sok figyelmet arra, hogy szalonképes állapotba pofozza magát. Egy szál alsónadrágban, nyakában törölközőjével baktatott át hálójába, és az ágyra ülve, előhúzta táskájából a lopott könyvet. Lelkiismeret furdalással küzdve helyezkedett el, mert bár szemrebbenés nélkül ölt és kínzott, ha a parancs úgy kívánta, a könyvtári lopást éktelen nagy pofátlanságnak tartotta. Ezt végig gondolva aztán belátta, igen komoly problémái vannak az erkölcs-mérce használatát illetően, de eme gond kijavítását későbbre halasztotta.
Hátát a hideg falnak vetve, térdeit felhúzva fektette lábaira a könyvet, és mint aki bombát akar hatástalanítani, végtelen precizitással és óvatossággal nyitotta ki azt. Az első oldalon végig futva megnyugodott, legalább nem azonnal a mély vízből kell indulnia, és figyelmesen kezdte olvasni a kibontakozó történetet. Memorizált mindent, amit hasznosnak gondolt, tanulmányozta a helyzeteket és párbeszédeket, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán jegyzetelhetne is, de végül mégsem tette. Anélkül is elég nevetségesnek érezte az egész szituációt, hogy házit körmölő kisdiák szintjére degradálja magát, és büszkesége már nem bírta volna ki azt a megalázást. Megunva a testnedvektől csöpögő részeket, unottan pergette ujjai között a lapokat, az egész dolog valahogy nem hozta lázba, noha sikerült rácsodálkoznia egy-egy érdekes pozícióra, vagy mondat szerkezetre. Végül becsukta a könyvet és találomra nyitotta szét újra, elhatározva, ha semmi érdemlegeset nem talál benne, inkább átnyálazza a növényhatározót.
A történet első pár sora szokványosan indult, naplemente, tücsökhegedülés, és egy kedvesére váró férfi, aki szerelemtől fűtve ücsörgött az erdő szélén. Már azon volt, hogy összecsapja a felesleges lopás áldozatát és lemond a tanulásról, mikor meglepetésére, a történetben előbukkant még egy pasas. Érdeklődve hajolt előre, és reszkető kezekkel szorította meg a puha lapokat. Nyelvét kidugva itta magába a szöveget, a jelenet minden mozzanata életre kelt szemei előtt, majd összevegyült és új formában tárult elé.
Yamatót látta, és önmagát, emlékeiben felelevenedett a csókok íze, az érintések forrósága, a vágy, ami eluralkodott testén, és meglepődve tapasztalta, ennyi is elég volt ahhoz, hogy merevedése legyen.
Tanácstalanul nézett dudorodó alsójára, majd vissza a könyvre, és fülig pirult. A történet és a saját fantáziája olyannyira magával ragadta, hogy már képtelen volt megálljt parancsolni, és szégyenkezve tolta lejjebb boxerét. Merevedése lüktetve simult tenyerébe, és körbekémlelt a szobában, majd megnyugodva, hogy teljesen egyedül van, kényelmesen elhelyezkedett. Ujjait péniszére fonva folytatta az olvasást, teljesen belelovalva magát fantáziáiba, és újra élve az éjszaka mozzanatait. Tenyere egyre gyorsabban siklott fel és le, zihálása felerősödött, és szemei előtt összefolytak a sorok, de már nem volt szüksége a könyvre. Lehunyt pillái mögött felsejlett a jounin arca, a vágytól szikrázó szemek mélysége, érezte a forró ölelést, és a zsibbasztó gyönyört, ami végig hullámzott testén. Reszketve és levegő után kapkodva markolta pulzáló férfiasságát, és beletelt egy kis időbe, mire lecsillapult testében a forróság. Tenyerét felcsúsztatva, bágyadtan maszatolta el a hasán fehérlő, ragacsos spermát, és mosolyogva vetette hátra fejét. Az eredmény elégedettséggel töltötte el, lévén, hogy most nem ájult el, de nem volt benne biztos, hogy a jounin mellett is képes lesz tartani magát majd.
Nehézkesen bár, de felkelt az ágyról, és át támolygott fürdőjébe. Teste fáradtan engedelmeskedett parancsainak, úgy érezte, az orgazmussal együtt ereje is elszállt, és mint valami lassított film, maszatolta magára a tusfürdőjét. Alaposan szétdörgölte magán a habot, majd megengedve a vizet, lemosta magáról, és mire végzett a tisztálkodással, kicsit kellemesebben érezte magát. Derekára csavart törölközővel sétált vissza szobájába, és a bűnre csábító regényt bele süllyesztette asztalfiókjának rejtett rekeszébe. Szekrényéből kivéve néhány ruhát, kezdett öltözni, és tekintete időnként a falón ketyegő órára siklott. Tudta, hogy a jounin nagy valószínűséggel már hazaért, legalább is, remélte. Mint ahogy azt is csak remélni merte, hogy nem esett baja. Sai aggódott, maga sem tudta miért, és egyáltalán, hogyan. Nem vallott rá ez az egész, de nem is akarta megfejteni a talányt. Sokáig töprengett, mi tévő legyen, de végül úgy döntött, elmegy a jouninhoz. Kíváncsi volt, és természetéhez képest lelkes, és égett a bizonyítási vágytól. Kiolvasott egy egész regényt, hogy megmutassa, ő is tud valamit, nem csak a jounin, mi ez, ha nem lelkesedés? Na, persze, sejtette, az elméleti tudás, ami aligha nevezhető még annak, nem lesz elég, de, legalább már volt egy kis támpontja a dolgokhoz.
Valahol mélyen, sejtette, hogy nem csupán a testiség hajtja, de nem tudta volna megfogalmazni, mi is fogta meg a férfiben. Talán a tudat, hogy életében először, valaki csak vele foglalkozik, csak őt akarja, és nem veszik el a tömegben, mint ahogy mindig tette. Yamato számára ő, csak ő volt, Sai. Nem egy harcos, egy lehetséges küldetés alanya, egy merénylet végrehajtója… Csak egy fiú, aki most először élvezhette, milyen is az, ha valaki csak vele foglalkozik.
Ilyesmiken elmélkedve zárta be maga után az ajtót, és lassú sétába kezdett. Nem volt szolgálatban, nem is érdekelte, ha meglátják. Kinek tartozik számadással a szabad idejéről? Senkinek. Zsebre dugott kezekkel ért ki a falu széléhez, és szemügyre vette a kopott lakóházakat. Pont olyan szürkék és egyhangúak voltak, mint amiben ő is tengette mindennapjait, és beletelt egy kis időbe, mire rátalált a nyerő lakásra. Kopogásainak sorozatára azonban nem érkezett válasz, és ezt nem tudta mire vélni. Yamato még nem ért volna vissza? Tűnődve forgott körbe, és szemei megakadtak a félig nyitott ablakon. Óvatosan közelebb lépdelt, és tenyereit ellenzőként arca mellé emelve, kémlelt be a szobába, a férfit azonban nem látta. Gondolkodott egy percig, mire elhatározta magát, és mivel a logikusnak találta azt a magyarázatot, hogy a jounin épp fürdik, nem hallja a dörömbölést, viszont már hazaért, különben nem lenne nyitva az ablak. Feljebb tolva a keretet, lábait átvetve a keskeny párkányon, huppant be a kis nappalba, és nem foglalkozva a berendezéssel, óvatosan átosont a szobán. A folyosóra érve két csukott ajtó várta, de mivel egyik mögül sem szűrődött ki semmi zaj, kezdett elbizonytalanodni. Talán csak Yamato volt annyira naiv, hogy nyitva hagyta az ablakot mikor elment, szabad átjárást biztosítva a betörőknek. Pontosabban, a nyitott ablakon bemászni nem is igazán betörés… már csak egy tábla hiányzott volna oda, egy piros nyíllal, hogy megkönnyítse a tolvajok tájékozódását.
Sai fejét ingatva nyomta le a fémkilincset, és óvatosan belesett a szobába, majd halkan be is lépett. Nesztelenül oldalazott az ágyhoz, és észre sem vette, ajkai mosolyra húzódtak, miközben az alvó férfit szemlélte. Yamato az ágy közepén terpeszkedett, körülötte széttúrva árválkodott az ágynemű, és a horkolás, amit hallatott, csak annyira volt halk, hogy a sarokban ücsörgő pók, épp csak nem esett ki a hálójából a rezonancia miatt.
A fiú letelepedett az ágy szélére, és vigyorogva bökdöste meg ujjával a póló alól elővillanó hasat, majd végig cirógatva a kidolgozott kockákat, nagyot nyelt. Eszébe jutottak az elolvasott sztorik, és maga is meglepődött bátorságán, de szeretett volna kipróbálni néhány dolgot közülük.
A jounin láthatóan ki volt ütve, semmi jelét nem adta, hogy a közeljövőben fel szándékozik ébredni, és Sai élt a kínálkozó lehetőséggel. Úgy volt vele, az ártatlan kis puszik és egyebek nem világrengető dolgok, és legalább tanul, tapasztal, miközben esélytelen a bénázás. Lábait felhúzva kuporodott fel az ágyra, és mutató ujjával végig cirógatta az elnyíló ajkakat, majd közelebb hajolva, apró puszikat hintett rájuk. Érdekes érzés volt, új és bizsegető, nem is kívánt megállni ennyinél. Tovább haladva lassan feltérképezte a nyakat, nyelve hegyével végig követve az ütőér vonalát, miközben tenyerével feljebb tolta a fehér pólót. Lenyűgözve vizslatott végig a felszabaduló felsőtesten, és bátortalanul hajolt közelebb hozzá, hogy folytassa, amit elkezdett. Minden halovány heg külön kis cuppantást kapott, és leérve a köldökhöz, nyelvével körbe rajzolta azt. A fényes nyálcsík láttán ismét elvigyorodott, és nem is értette, honnan lett hirtelen ilyen bátor. Tenyerére pislantott, ami a kidolgozott hasfalon pihent, és óvatosan lejjebb csúsztatta, végig simítva ezzel a mozdulattal, a dudorodó bokszeralsó elején.
- Mit csinálsz? – törte meg a csendet a jounin rekedt hangja, és Sai ijedten kapta fel fejét.
Észre sem vette, hogy a horkolás abba maradt, és a barna szemek érdeklődve figyelik minden mozdulatát. Zavartan sütötte le szemeit, de nem húzta el kezét a férfiról, csak hümmögött egyet, és próbált kitalálni valami értelmesnek tűnő választ.
- Gyakorolok – motyogta végül, és sandán pislogott a feltápászkodó férfire.
- Akkor folytasd csak – túrt bele a fekete hajtincsekbe Yamato, és érdeklődve várt.
Nem számított ilyesfajta ébresztésre, de nem bánta a dolgot, sőt… Boldog volt, hogy a fiú eljött hozzá, csak azt nem értette, hogy jutott be a lakásba, mikor legjobb emlékezete szerint, bezárta az ajtót. Na, de pillanatnyilag nem is érdekelte ez, a fondorlatot később is ráért megfejteni.
Sai bólintott egyet, és mivel engedélyt kapott a további szemtelenkedésre, vigyorogva lehámozta a fehér pólót, és hanyatt lökte a meglepett férfit. Yamato le volt döbbenve a hatalmas elszántság láttán, de nem volt ellenére a dolog, így kényelmesen elhelyezkedve figyelte, ahogy a fiú fölé mászik. Egy hosszúpillanatig csak nézték egymást, aztán Sai végig cirógatta a mosolygós arcot, és ajkait a férfiéhoz nyomta. Csókjai már nem voltak olyan ügyetlenek, mint először, és felbátorodva tolta előre nyelvét. Érezte a csípője köré fonódó karokat, az egyre jobban elmélyülő csókba már-már beleszédült, és ha hagyta volna, Yamato már itt átvette volna az irányítást. Sai azonban nem akarta elsietni, így megszakítva a nyelv csatát, emelkedett fel, és tekintetét a vágytól örvénylő szemekbe mélyesztve, lassú mozdulatokkal lehúzta magáról felsőjét. Yamato érdeklődve figyelte a kis műsort, tetszett neki a szándékos időhúzás, és a centiről centire előtűnő test látványa. Felmordulva szorította össze állkapcsát, és éhes szemekkel mustrálta a fiút, várva, mi következik. Sai gonosz kis mosollyal hajolt le ismét, tetszett neki a kapott reakció, és kíváncsi volt, a jounin meddig képes megtartani hidegvérét. Ajkai végig kóstolták a nyak puha bőrét, tenyerei alatt érezte a megránduló izomcsomókat, és egyre lejjebb haladva kezdett ismerkedésbe a szemkápráztató testtel. A jounin bőrének selymes forrósága őt is lángra lobbantotta, és érezte, ahogy pénisze éledezni kezd nadrágjában. Ujjai lustán cirógatták végig a sebhelyek halovány vonalait, volt belőlük jó pár, egyik-másik komoly harcok emlékét őrizve vésődött bele a fehér bőrbe. Végig csókolva egy, a bordák aljától lefelé húzódó heget, arcát a szaporán emelkedő hasfalhoz cirógatta, és tenyere óvatosan végig simított a férfi merevedésén.
Yamato feküdt, figyelt és piszkosul élvezte a kis kényeztetést, amiből ritkán jutott ki neki. Sai kezdőhöz képest egész ügyesen tevékenykedett, és már csak azt szerette volna tudni, honnan tanulta mindezeket a fiú, mert, hogy nem ösztönből csinálta, abban biztos volt. Hunyorogva figyelte, ahogy Sai feltérdel és csípőjét megemelve hagyta neki, hogy lecibálja alsóját, majd ajkába harapva végig nézte, ahogy a fiú is levetkőzik. A csodás test látványától nyelni is elfelejtett, és mikor az szorosan hozzá simult, vágytól lüktető farka a fiúéhoz dörzsölődött. Elégedett sóhajai megmosolyogtatták, és követelőzően vette birtokba a duzzadt ajkakat, míg tenyerei bejárták az izzó testet, és végül belemarkoltak a feszes hátsóba. Sai felnyögve rántotta el fejét, és testét szorosan a jouninéhoz préselve furakodott lejjebb, miközben jókat somolygott az elégedetlenkedő ábrázaton. Meglepte, hogy a férfi ilyen engedékeny, noha látta arcán, milyen nehezére esik vissza fognia magát. Mégis, hagyta, hogy játsszon vele, hogy szórakozzon és meg sem próbálta irányítani. Mintha tényleg tanítani akarta volna, és hagyni, hogy úgy jöjjön rá a dolgokra, ahogy az neki megfelel. Nem teperte le, nem kényszerítette semmire, csak nézte, amit művel, azokkal a huncutul csillogó szemekkel, és hirtelen melege lett a bőrében. Pirulva kapta el pillantását a férfiról, és remegő kezekkel feszítette szét a hosszú combokat, hogy közéjük furakodva, farkas szemet nézzen a méretes hímvesszővel. Sosem csinált még ilyet, de úgy döntött, valószínűleg ez sem olyan bonyolult feladat, mint elsőre tűnik. Nyelvét kidugva ízlelte meg a duzzadt makkot, majd megrezzenve hőkölt hátra, mikor a jounin felmordult. Kíváncsian nézett fel a férfire, de az csak legyintett egyet.
- Folytasd! – utasította Yamato rekedten, és könyökére támaszkodva feljebb emelkedett, hogy tisztán lásson minden rezdülést.
Sai bólintott, zavara nőttön-nőtt, és az sem segített ennek elhessegetésében, hogy a férfi arcán megjelent egy kéjes vigyor, mikor ismét előre hajolt. Becsukott szemekkel és reszkető kézzel markolt rá a pulzáló péniszre, és lassan ajkai közé csúsztatta. Nyelvével végig masszírozta hosszát, és a jounin mély nyögései biztosították róla, nem is olyan béna, mint hitte. Egyre növekvő önbizalommal mozdította előre fejét, érezte a hajába sikló ujjakat, de a jounin nem kezdett irányítgatásba, hagyta, hadd tapasztalja ki, mi a jó neki.
Yamato transzba esve figyelte, ahogy farka hol eltűnik, hol nyáltól csillogva ki csusszan az érzéki ajkak közül, és remegő kézzel tartotta a fiú fejét, megállva, hogy mélyen magára nyomja. Sok erejét emésztette fel ez a gáláns viselkedés, de nem akarta megijeszteni a fiút. Tapasztalatlansága érezhető volt, és tudta, egy rossz húzás, és a kölyök rémülten fog vissza vonulót fújni. Ezt elkerülendő, inkább kínlódott, és hagyta, hogy a tempó úgy módosuljon, ahogy a fiúnak jólesett. A cuppogó hang lassan kitöltötte elméjét, a combját szorító kéz szinte égette bőrét, de mikor meglátta, hogy Sai szabad kezével önmagát kezdi kényeztetni, felmordult.
- Na, nem! – tolta el a fiú fejét, és ujjai közé csippentve annak állát, komolyan meredt az értetlen szemekbe. – Sai, ennyi elég lesz – közölte halkan, és fordítva a felálláson, maga alá gyűrte a meglepett srácot.
Sai szíve kihagyott egy ütemet, és bambán pislogott a férfira. Most először szólította így, és nem valami hülye becenéven, vagy kölyöknek… Melegség áradt szét ereiben, és úgy rántotta magához a jounint, mint egy dacos kisgyerek a játékát. Csókjaira szomjazva lökte nyelvét a férfi szájába, és lábait a rajta nehezedő csípő köré fonva, ágyékát a másikénak dörzsölte. Yamato levegő után kapkodva igyekezett lépést tartani az érzelmi hullámzással, és meglepődött a fiú akaratosságán. Mosolyogva harapdálta végig a karcsú nyakat, élvezve a remegő testet maga alatt, és sietősen támaszkodott fel alkarjára, hogy előkotorja síkosítóját a szekrény fiókjából. Nem tudta, meddig lesz még képes tartani magát, de Sai egyértelműen jelezte, nem hajlandó ennyinél megállni, amit nem is bánt. Lepattintva a tégely műanyag tetejét, lefejtette magáról a lábakat, és végig csókolva a duzzadt péniszen, elhelyezkedett. Ujjait a hűs gélbe mártotta, majd óvatosan körözni kezdett velük a fiú bejárata körül.
Sai nyöszörögve rándult össze, de vágya sokkal nagyobb volt annál, semhogy visszakozzon. Megérezve magában a feszítő ujjakat, kétségbe esve mart bele a széles vállakba, de a pillanatnyi fájdalom hamar elillant, és próbált ellazulni.
Yamato a tűréshatára peremén imbolygott, és fogcsikorgatva tágította a szűk rést, majd feladva az értelmetlen harcot ösztönei ellen, feltérdelt. Egy nagy adag gélt kenve farkára, nehezedett a remegő fiúra, és csípőjét előre lökve hördült fel, ahogy a forróság körbe ölelte. Csókjaival csitítva a hangosan nyöszörgő fiút, kezdett mozogni, és fejét hátravetve tűrte, hogy a hátába mélyedő körmök véresre karmolják, de nem állt meg. Már nem is tudott volna… a fojtogató forróság egyre inkább elvette az eszét, és vágytól hajtva lökte magát egyre mélyebbre.
Sai remegve és könnyeivel küzdve tűrte a kemény döféseket, ujjai húsig martak a felette mozgó férfiba, és úgy érezte, szétszakad. Az altestében cikázó fájdalom azonban enyhülni látszott már, és hangosan felsikkantva vonaglott meg, mikor Yamato tövig lökte magát belé. Az érzés valami leírhatatlan volt, és elfelejtetve vele a kezdeti kellemetlenséget, nyöszörögve emelte meg csípőjét. Yamato, combjai alá nyúlva rántotta lejjebb, és a fiú kéjesen nyögdécselve karolta át a felette mozgó férfi nyakát. Apró csókokkal illette a széles vállakat és mellkast, pénisze minden mozdulatra végig súrolta a kemény hasizom kockákat, egyre csak növelve az ágyékába összpontosuló feszültséget.
Yamato szorosan tartotta az önkívületben vergődő fiút, miközben azon imádkozott, hogy most ne ájuljon be, és zihálva mozgott benne, egyre inkább a végkifejlet felé űzve mindkettejüket. Az iram, amit diktált már számára is tarthatatlan volt, de megérezve az alatta megfeszülő testet, vigyorogva kitartott. Sai hangos sikolyai végig cikáztak a szobában, érezte a hasfalára spriccelő forróságot, és elég volt belenéznie az orgazmustól kábán csillogó szemekbe, hogy megkapja a végső lökést ő is a gyönyör zsibbasztó fehérsége felé. Mély hangján felhördülve élvezett bele a fiúba, és ködös tekintettel hanyatlott az izzadt kis testre, hogy oxigénhez juttassa megviselt tüdejét.
A percek némán teltek, és Sai lassan visszatért a gyönyör földjéről. Teste zsibbadtan lüktetett, alteste sajgott, és agyába lassan kavarogni kezdtek a gondolatok. Nem vallott rá az a viselkedés, amit az imént produkált, és ha nem is szégyellte, de szörnyen zavarban érezte magát. Tanácstalanul nézett le a mellkasán pihegő férfira, és óvatosan meglökdösve az őt ölelő kart, fészkelődni kezdett. Yamato fáradt sóhajjal gördült le róla, és oldalán feküdve elemezte a már-már rémült kis arcot.
- Mi a fenét csinálok? – suttogta Sai elveszetten, és felülve, kisöpörte szemeiből izzadt tincseit.
- Mármint? – motyogta a jounin, és felkönyökölt.
- Haza megyek! – jelentette ki a fiú, és nem foglalkozva a fájdalommal, lassan kievickélt az ágyból.
Ruhái után nyúlva, fordított hátat a férfinek, és sietősen öltözni kezdett, végig magán érezve a perzselő szempárt. Reszkető kezekkel kapcsolta be nadrágja övét, és felrántva cipőjét, egyetlen szó nélkül viharzott ki a szobából, csak a bejárati ajtó csattanása visszhangzott még egy darabig, belemarva a feszült csendbe, amit maga után hagyott.
Yamato orrnyergét masszírozva vágta magát hanyatt, és fogalma sem volt, mit rontott el. A fiú egész végig benne volt a dologban, és a végén mégis be pánikolt. Ő pedig hagyta elmenni, egyetlen szó nélkül, mint ahogy a jelentéktelen kis ribancait szokta, pedig egyvalamiben nagyon is biztos volt, Sai sokkal többet jelent neki, mint egy jött-ment kaland. Mégis, ahelyett, hogy megpróbált volna beszélni vele, inkább végig nézte, hogy feldúltan elviharzik. Csak remélni merte, hogy Sainak egy kis időre van szüksége, hogy feldolgozza a dolgokat, és hamarosan viszont láthatja. Jobban belegondolva, és felelevenítve a saját első szexuális élményét, egy totális pancsernak könyvelte el magát. Csak egy kicsit jobban oda kellett volna figyelnie, és megnyugtatnia a fiút, nem pedig elengedni, mint egy utolsó kurvát. Bosszúsan öklözött a levegőbe, és elhatározta, ha addig él is, de meg fogja békíteni a fiút.
***
A délelőtti rohanáson túlesve, Yamato kedvetlenül kortyolgatta aznapi első kávéját. Hiába kapott szabadnapot, úgy tűnt, nélküle összeomlik az anbu, és már hajnalban kirángatták ágyából, hogy részt vegyen a csapatbeosztásos, megbeszéléses hercehurcán, megígérve, hogy délután már békén hagyják. A jounin hitte is meg nem is, ezt a kijelentést, de igazából nem is bánta, hogy így alakult a napja. Semmi kedve nem volt egyedül lézengeni, és a munka legalább elterelte gondolatait az előző éjszakáról. Bűntudata volt, és nem tudta, hogy kéne kiengesztelnie a fiút.
- A Hokage asszony hívat! – ült mellé Raido. – Elég pipa, a helyedben sietnék.
- Csak, hogy teljes legyen a napom – húzta el száját a jounin, és vetett még egy gúnyos mosolyt rajta szórakozó társa felé.
Zsebre dugott kezekkel masírozott fel a felszínre, és cseppet sem sietve közelítette meg a palotát. Volt elég baja anélkül is, hogy Tsunade sirámait hallgassa, mert meg volt róla győződve, a nő ismételten összekapott Kakashival, és ezért valakin bosszút óhajt állni. Szívszaggató sóhajjal állt meg az iroda ajtaja előtt, és lendítette kopogásra kezét, de mire ökle a falaphoz csapódott volna, a határozott hang már beljebb is invitálta.
- Jó napot! – lépett be, és meghajolt, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Tsunade, háttal az ablaknak, ujjait összefonva az asztal tetején, trónolt székében, és alaposan végig mérte a jounint. A mézszínű szemek haragosan csillogtak, és Yamato tudta, nem sok jóra számíthat.
- Fejezd be! – dörrent a nő hangja, és nyomatékosítva a szavai mögött bujkáló indulatokat, rácsapott az asztalra.
- Mégis mit? – vonta fel szemöldökét Yamato.
- Mi a fenét képzelsz? – háborgott Tsunade, és felkelt. – Most azonnal véget vetsz a kis szórakozásodnak, vagy nagyon megbánod.
Yamato szólásra nyitotta száját, de nem jutott el odáig, hogy kifejtse véleményét a magánélet sérthetetlenségéről, mert az ajtó felől kopogás hallatszott, és a meg sem kellett fordulni, hogy tudja, ki a másik díszvendég.
Sai kialvatlanul, karikás szemekkel adta át az őrséget, és meglepődött, mikor közölték vele, maga a Hokage kívánja látni. Az éjjel történtek óta teljesen elveszettnek érezte magát, mintha nem is ő lett volna, mintha a hirtelen feléledő érzelmek egy új embert alkottak volna lelkében. Tanácstalanul oldalgott el az irodához, és belépve, elakadta a lélegzete. Yamato sanda pillantása kísérte lépteit, és nagyot nyelve nézett szembe a tajtékzó Hokagéval. Ha Danzoutól hideglelést kapott, akkor Tsunadétól egyenesen a frász kerülgette, noha szerencséjére, egyik elmeháborodottal sem töltött el túl sok időt még.
- Sai! – morogta Yamato, és mint egy védelmezően állt az értetlen fiú mellé. – Hagyd békén!
– sziszegte Tsunade felé, és életében először, szembeszállt a nővel.
- Ti ketten! – mutogatott rájuk a nő. – Ti, most azonnal és végérvényesen befejezitek a találkozgatást.
Sai ledöbbenve meredt hol a Hokagéra, hol Yamatóra, és nem tudta felfogni, hogy bukhattak le. Senkinek nem említette, mibe keveredett, senki nem látta őket együtt, mégis lelepleződtek. Maga sem tudta, hogy ennek örüljön-e, mert végül is, így megszabadulhatna a jounintól, mindenféle kellemetlen magyarázkodás nélkül, és élhetné tovább a megszokott életét. Na, de, vajon képes lenne-e meg nem történtnek venni a dolgokat kettejük között?
- A szabadidős tevékenységeim nem tartoznak rád – mordult fel Yamato, és tüntetőleg oldalához szorította a lefagyott fiút. – Amíg Sai vissza akar jönni hozzám, nem fogom elküldeni. Te pedig, törődj a saját magánéleteddel, és a saját kis titkaiddal.
Sai elkerekedett szemekkel nézett fel, a jounin arcáról lerítt, mennyire komolyan gondolja, amit mond, és ez valamiért jól esett neki. Amíg vissza akar menni hozzá… még azok után sem haragszik, hogy olyan bunkómód elviharzott tőle? Nem értette, miért áll ki érte is a jounin, de hálás volt, és reszketve ölelte át a férfi derekát, szorosan hozzábújva a megfeszült testhez.
- Vagy úgy – váltott hangnemet Tsunade, hangjából csak úgy sütött a gúny. – Sai, ha Danzou véletlen, valakitől, nem is tudom, meghallaná ezt az egészet, bajban lennél?
- Megölne! – bólintott határozottan a fiú, és igyekezett összeszedni szétcsúszott mivoltát. – De nem fogja megtudni.
- Valóban? – nevetett fel a nő, és közelebb lépve, megpaskolta a fiú arcát. – Biztos vagy ebben?
- Teljesen – mosolyodott el Sai, és végre helyrebillent jól megszokott lelki egyensúlya. – Ellenkező esetben, teszek róla, hogy az ön kis afférja is kiélvezhesse a nyilvánosság nyújtotta örömöket.
Tsunade fogcsikorgatva meredt Yamatóra, de az kb. ugyan olyan értetlenül állt a kijelentés felett, mint a Hokage. Fogalma sem volt honnan szedi ezt a fiú, hiszen ő nem mondott semmit neki a dologról.
- Honnan tudsz Kakashiról? – morogta Tsunade fenyegetően, és megragadta a somolygó fiú karját. – Tenzou, ezért még felelni fogsz – villantotta szemeit a férfi felé.
Sai magában csodálkozva ízlelgette a hallottakat. Fogalma sem volt, mit titkol a Hokage, csak blöffölt, és úgy tűnt, bevált a taktikája. Álmában sem hitte volna, hogy a nő és a maszkos shinobi szeretők, de igyekezett nem kimutatni döbbenetét. Viszont sejtette, Yamato előtt ez messze nem volt titok, és kellemetlen helyzetbe sodorta kijelentésével.
- Ő nem mondott semmit – rántotta el kezét, és továbbra is vigyorogva mustrálta a dühösen vicsorgó nőt. – Megvannak a saját forrásaim, és azt hiszem, ennek fényében, akár alkut is köthetnénk.
- Pontosan – tért észhez a jounin, és kihúzva magát, magasodott a szőke hisztérika fölé. – Hallgatásért cserébe, ugyanezt kérjük…
Tsunade, mint sebzett vad, ajkát harapdálva kezdett járkálásba. Nem szerette volna, ha fény derül ágymelegítőjének kilétére, ha már eddig oly sikeresen el tudta titkolni. Nem tudta, Sai honnan kapta a fülest, de elnézve a higgadtan vigyorgó kölyköt, biztos volt benne, komolyan gondolja a zsarolást.
- Legyen – morogta végül, cseppet sem lelkesen. – De csak egy hiba, egyetlen bizalmas információ kiszivárogtatás, és nagyon csúnyán végzitek. Most pedig, takarodjatok a szemem elől! – intett az ajtóra, és mikor a páros kivonult, megsemmisülten rogyott le székére.
- A francból tudtad? – suttogta Yamato, már a lépcsőkön lefelé menet.
- Rájátszottam a kijelentésedre – vigyorgott fel rá Sai, és a jounin döbbenten állt meg.
A fiú úgy irányított egy vesztesnek induló helyzetet, hogy fogalma sem volt a háttér információkról, és pofátlanul megzsarolta a falu előjáróját. Kezdte belátni, akármennyire is gyerek még az előtte pislogó, nagyon is érti a dolgát. Nem hiába anbu, módszeresen kitanították mindenre, és ezt nem árt, ha egy életre megjegyzi.
- Nem vagy semmi – motyogta végül, és meglepetten pislantott a kezét szorító ujjakra.
Sai nem sokat teketóriázott, kényelmesen elteleportált a jouninnal, aki már lakása előtt állva tért csak meg döbbenetéből. Fejét vakargatva nyitotta ki az ajtót, és tűnődve figyelte, ahogy a fiú otthonosan ledobálja cipőit, majd a konyhába siet.
- Semmi kaja nincs – dünnyögte, mikor meghallotta a hűtő nyikordulását, és betéblábolt ő is.
- Szomjas vagyok – közölte Sai, pontosabban annak feneke, mert a fiú félig a hűtőbe mászva, dülleszkedett.
Yamato ujjai a fa keretbe martak, és jól hallhatóan nyelt egyet, de sejtette, az idő nem alkalmas lepedő akrobatikára. Túl sok dolgot akart kérdezni a fiútól, és szerette volna jobban kiismerni a folyton változó lelket, így csendesen letelepedett asztalához, és várt.
Sai kezében egy pohár narancslével, hamarosan csatlakozott hozzá, és néhány kínos percig csak bámultak egymásra.
- Tenzou, az igazi neved? – szólalt meg végül Sai.
- Igen, és a tiéd? – érdeklődött a jounin.
- Nem tudom – forgatta meg kezében a poharat a fiú. – Ezt a nevet adták, nem emlékszem, ki is voltam…
A csend nehéz fátyolként telepedett a konyhára, és a férfi szíve összeszorult, ahogy a fiút figyelte. Olyan elveszettnek tűnt, olyan végtelenül magányosnak, hogy megsajnálta. Szerette volna megérteni, mi zajlik benne, hogy miken ment keresztül, és, hogy elérje eme célját, lassan mesélni kezdett. Magáról… a régi Tenzouról, akit senki nem ismert, csak ő, és Kakashi, és aki már majdnem elveszett az évek hosszú ideje alatt. Sai érdeklődve hallgatott, néha bólintott vagy elmosolyodott, és lassan kezdte megérteni, ők ketten nem sokban különböztek egymástól. Végre választ talált a kérdései töredékére, és mikor a jounin elhallgatott, mosolyogva csúsztatta közelebb székét a férfiéhoz. Hangja reszketeg volt, mikor megszólalt végre, és az emlékek, a régi életének azon kevés filmkockája, amikre még emlékezni tudott, lassan leperegtek, színes, mozgó diafilmet vetítve a szájtátó jounin előtt.
- … és így lettem, gyökér-anbu – fejezte be a történetet Sai, és várakozón sandított a férfire.
- Értem - dünnyögte Yamato, és megvakarta állát.
- Miért… miért mondtad azt az irodában? – dadogott Sai, és idegesen babrálni kezdte poharát.
- Mert így is gondolom – emelkedett fel a jounin. – Lehet, hogy nem vagyok más, csak egy figura a sakktáblán, és tudom, hogy nem fogom megváltani a világot, mégis, minden, amit mondok őszinte. Szokj hozzá, ha dicsérek, ha szidok… én nem hazudok.
- Ezt értékelem – bólintott a fiú. – Én is ilyen vagyok.
- Tudom, pont olyan lehetetlen eset, mint én – nevetett fel a férfi, és kedvesen megborzolta a fiú haját. – Viszont, jó lenne eldönteni, mit is akarsz. Nem viccből szálltam szembe a Hokagéval, remélem, tudod – komolyodott el.
- Fogalmam sincs – sóhajtott Sai, és a szemeiben tükröződő tanácstalanság láttán, a jounin felmordult.
Sejtette, hogy nem lesz egyszerű a dolog, nem is hibáztatta a fiút, de kezdte nagyon unni a labilis létformát, amit az utóbbi napokban felvett.
- Egyezzünk meg – hajolt a sápadt archoz. – Amíg jól érzed magad velem, együtt leszünk, és ez fordítva is érvényes. Semmi kötelezettség, így megfelel?
- Igen – bólogatott Sai, de valami szöget ütött a fejében. – De ha semmi kötelezettség, akkor… szóval akkor te… másokkal is… - motyogta elpirulva, és ajkát harapdálva igyekezett elkerülni a jounin tekintetét.
Yamato egy pillanatig csak nézett, nagyokat pislogva, majd leesett neki a dolog, és jóízűen felnevetett. Sai nem akar osztozni, és ez megdobogtatta szívét. Na, nem mintha ő mosolyogva eltűrte volna, hogy bárki más is a fiúhoz érjen. Határozott mozdulattal rántotta fel, és szorosan magához ölelve suttogott bele a fülébe.
- Nem kell osztoznod, ne aggódj – búgta mély hangján.
Sai megrezzent, ahogy a forró lehelet végig perzselte fülcimpáját, de nem húzódott el, sőt, ha lehet még szorosabban bújt az izmos karok közé.
- Kéjenc – jegyezte meg halkan, és mikor a jounin felkuncogott, zavartan sütötte le szemeit. Megint előbb járt a szája, mint az esze, pedig ez nem vallott rá.
- Ide figyelj, szépségem – nyúlt álla alá Yamato, kényszerítve, hogy felnézzen rá. – Amíg velem vagy, ne szégyelld kimondani, amit érzel, vagy gondolsz. Viselkedj úgy, ahogy neked megfelel, senki nem fogja megtudni, ha mondjuk, ne adj Isten, nevetsz is – forgatta meg szemeit.
- Nem fogsz haragudni, ha őszinte vagyok? – ámult Sai, akinek véleményét egészen idáig senki nem értékelte.
- Még szép, hogy nem – rázta fejét a férfi. – Az ember legyen őszinte, és a fele hibája már meg is van bocsájtva.
- Értem – hümmögött Sai. – Akkor, ez esetben, vedd már le azt a hülye valamit – bökött a jounin homlokára, és megkocogtatta körmével a fejpánt oldalán húzódó fém merevítést.
- Te meg tanulj meg öltözni – paskolta meg a férfi nevetve a szabadon hagyott hasat. – Milyen pasi mutogatja a köldökét?
- Nekem tetszik – fújt a fiú sértődötten, és eltolta magától a férfit.
- Nekem meg ez tetszik – bökött fejpántjára a jounin. – Na, meg, te is tetszel, de főleg olyankor, amikor nem csak a hasad látom – húzta száját kéjes vigyorra.
Sai bokáig pirult, és zavarát leplezve csapott egyet a jounin felé, de az csak vigyorogva kitért a lagymatag ütés elől, és magához húzva a fiút, forró csókot nyomott a telt ajkakra. Tovább azonban nem jutott, na, nem mintha rajta múlt volna, vagy akár Sain, aki meglepő mód, engedelmesen karolta át nyakát, sokkal inkább a bejárati ajtót ért ütések űzték el a forrósodó hangulatot.
A két shinobi tanácstalanul nézett össze, és Yamato, kibontakozva az ölelésből, indult meg az előszoba irányába. Messzire azonban nem jutott, és ijedten hőkölt hátra, mikor a felemás szempár felbukkant arca előtt.
Kakashi értesülve a történtekről, azonnal barátjához rohant, hogy lecsessze a sárga földig, és eldöntötte, ha kell, agyonveri Yamatót, de nem fogja hagyni, hogy belemásszon egy ilyen őrült és veszélyes kalandba. Nem ismerte a fiút, de elég volt hallania, hogy gyökér anbu, agyvize máris úgy forrt, mint a tűzön felejtett teavíz.
- Megőrültél? – ordította magából kikelve, miután berúgta az ajtót és beszáguldott az ismerős lakásba.
- Neked is, szia! – hümmögte Yamato, és teljes hidegvérrel tolta el útjából a dühös maszkost, hogy kárfelmérést tartson. Szemöldökét felhúzva vizslatta a jobb napokat is megélt ajtót, majd sóhajtva csapta össze tenyereit. Ilyen szerencsétlen pillanatokban tudott csak igazán örülni annak, hogy a fa elem birtokában van, és néhány kézmozdulattal képes helyre tenni a lakásában keletkező pusztítást.
Kakashi morogva figyelte, ahogy a forgácsaira tört ajtó, varázslatos mód ismét használható állapotba kerül, de nem volt elragadtatva. Izzó sharinganjával végig mustrálta a tanácstalanul ácsingózó fiút, aki nagy bölcsen kar és rúgás távolságon kívül maradt, és akinek tenyere a hátára erősített rövidkardon pihent.
- Mi szél hozott? – érdeklődött Yamato, mikor visszasétált a konyha feszültségtől vibráló légkörébe. – Sai, nem kardozunk a lakásban – mosolygott a fiúra, aki, mint egy parancsszóra, elengedte fegyverét.
- Hogy lehetsz ekkora marha? – fújtatott Kakashi, és látva, hogy elmeroggyantak közé keveredett, ahol felesleges az ordítozás, mert úgysem hat, fáradtan ledobta magát a székre.
- Kifejtenéd bővebben? – pislogott rá ártatlanul Yamato, és fülig vigyorral húzta magához párját.
Sai feszengve tűrte az ölelést, mert egy dolog volt az, hogy ha ők ketten… de, hogy ezt egy idegen előtt teszik, már zavarba ejtő volt számára. A fél téglaként beeső maszkos shinobi cseppet sem tűnt szimpatikusnak neki, és nem értette, hova ez a kirohanás, míg leblokkolt agya fel nem idézte a kis alkut, amit Tsunadéval kötöttek. Persze, szeretők… - csapta fejbe magát képzeletben, és innentől kezdve nem is tartott tovább a férfitől. Az időközben helyet foglaló Yamato ölébe kucorodva méregette a meglepett jounint, és villantott egy gúnyos mosolyt felé.
- Yamato, mond neki, hogy ne vigyorogjon, mert lepofozom! – horkant fel Kakashi.
- Próbáld meg – vont vállat a férfi. – Garantálom, hogy meg fogod bánni. Viszont, még most sem tudom, miért jöttél – játszotta látványosan a hülyét.
- Tsunade mesélt egy s mást rólatok – morogta Kakashi, és ujját a maszk szélébe akasztva, lassan megszabadította arcát a fekete textíliától. – Honnan tudta meg? – bökött a fiú felé mogorván.
- Blöffölt, a te drága szőkeséged meg szépen a kezére játszott – vihogott fel Yamato, de látva a vicsorgó ábrázatot, hamar korrigálta vonásait.
- Nem érdekel – szólalt meg Sai csendesen. – Nem mondom el senkinek, csak azt szeretném, ha nem szólnátok bele a dolgainkba.
Kakashi eltűnődve figyelte a fiút. Határozott hangja, komoly arca és úgy általában véve, az egész magatartása meglepte a férfit. Sokkal inkább tűnt felnőttnek, mint gyereknek, és valamiért nagyon emlékeztette barátjának egykori énjére. A vonzódás miértjére legalább már választ kapott, de továbbra sem értette, a jounin miért vállal ekkora kockázatot. Nem egy hős szerelmes, érzelmekkel elvakítható embernek ismerte meg, és egyszerűen nem fért a fejébe, miért fordult ki önmagából.
- Rendben, tegyük félre ezt egy kicsit – szólalt meg végül. – Koncentráljunk arra a zavaró tényre, hogy ti, sőt, mi, - forgatta körbe mutató ujját a jelenlévők felé – ellenségek vagyunk.
- Azért, mert a módszereink eltérőek, a célunk még közös – fonta mellkasa elé kezeit Sai. – Nem érdekel az anbu, sem az, mit csináltok benne. A magam munkájáról pedig, ha akarnék, sem tudnék beszélni – mondta még, és mint egy bizonyítva kijelentését, kidugta nyelvét.
Kakashi közelebb hajolva vette szemügyre a fekete pecsétet, és felmordult. Danzou, meg a módszerei… Ismerte a technikát, és tudta, szinte kibírhatatlan fájdalommal jár a felhelyezése, mintha csak előre figyelmeztetni akarnák ezzel az alanyt, mire számítson, ha szájalni akar. Egy pillanatra meg is sajnálta a srácot, de csak egy pillanatra. Visszadőlve székében, halántékát masszírozva fixírozta az egymást ölelőket, és még mindig nem volt meggyőzve, jó ötlet, amit tesznek.
- Ez akkor is őrültség – morogta csendesen, de harci kedve már elpárolgott.
- Nem nagyobb annál, mint amit te csinálsz – vont vállat Yamato, és szemrebbenés nélkül állta barátja gyilkos pillantásait.
- Kakashi, igaz? – állt fel a fiú, és a jounin elé állt. – Az én nevem Sai! – nyújtotta előre kezét, és várt.
Kakashi döbbenten nézett a fiatal shinobira, és eltátotta száját.
- Így szokás – ragadta meg az asztalon pihenő kezet a fiú, mikor észlelte a jounin tétovázását. – Tenzou mondta – nézett a férfira, aki csak mosolyogva helyeselt.
- Hülye szokás kezet rázni az ellenséggel – dünnyögte a jounin, de megszorította a keskeny tenyeret.
- Szerintem is – bólintott a fiú.
- Sai, szocializálódik – kuncogott fel Yamato, mert már képtelen volt csendben figyelni a kibontakozó jelenetet. Mégis, elégedett volt magával, és roppant büszke a fiúra, akire mégis csak ragadt valami mellette.
- Nem értem, mit eszel rajta – ingatta fejét Kakashi, de már ő is mosolygott.
- Hát, nem a fejpántját, annyi biztos – legyintett Sai.
A kitörő nevetés és háborgás, amit kis megjegyzése kavart, jóleső melegséggel töltötte el szívét, és fejét vakargatva nézett a két férfira. Életében először, megpróbált barátkozni, és, ha Kakashi nem is morgás mentesen, de úgy tűnt, képes lesz elfogadni. Lett egy barátja, és lett egy szeretője, alig egy hét leforgása alatt, és ugyan még furcsa volt számára a helyzet, már nem bánta, hogy a sors útjába sodorta Yamatót. Mellette képes volt elfeledkezni a lelkében honoló sötétségről, és őszintén nevetni, úgy, mint ahogy előtte csak Shinnel volt képes… a múltja azonban már elmúlt, a jövő olyan bizonytalan volt, hogy meg sem próbált rajta gondolkodni, a jelene mégis fényes volt, és úgy érezte, ha holnap meg is hal, nem volt hiába az élete. Lesz, akinek hiányozni fog, és lesz, aki emlékezni fog rá, nem tűnik el nyomtalan és névtelenül, mint oly sok shinobi, a véráztatta csatamezőkön.
*
A konyhát belengte a készülő vacsora illata, és Sai unottan fordított egyet a sercegve sülő hús szeleteken. Az elmúlt hetek első, normális kajáját készítette, fáradtan és éhesen, és nem győzte átkozni a világot, amiért kicseszett vele. Danzou parancsára kénytelen volt felfedni arcát, és hiába tiltakozott, a férfi nem engedett. A Kakashi csapat tagja lett, ami nem ment zökkenőmentesen. Nem elég, hogy Yamato lett a kapitánya, még a másik két shinobival is meg kellett békélnie. Sakura egyenesen az őrületbe kergette, míg Naruto az agyára ment az állandó Sasukézéssel.
Fogalma sem volt, mi olyan különleges a körözött ninjában, amiért évek óta hajszolják, és mikor rákérdezett, értelmetlen magyarázatot kapott valami kötelékről… Nem értette, és őszintén szólva, nem is akarta érteni az egészet. Számára a legnagyobb probléma Yamato volt, akivel már egész jól összeszokott, ehhez mérten, nehezére esett a közömbös beosztottat játszani a férfi alatt. Na, és, ha ez még mind nem lett volna elég, Kakashi is visszatámolygott a kórház marasztaló légköréből, újabb személlyel bővítve a sort, aki miatt a fiú kénytelen volt megjátszani magát.
- Szia, szépségem! – támolygott be Yamato a helységbe, és fáradt sóhajjal levetette magát az első székre, ami elé került.
- Szia! – fordult felé Sai mosolyogva. – Mindjárt kész – bökött az étel felé, és folytatta munkáját.
Yamato laposakat pislogva figyelte a tüsténkedő fiút, és fáradtan elvigyorodott. Olyannyira hozzászokott Sai jelenlétéhez, és az érzéshez, hogy valaki mindig hazavárja, hogy már el sem tudta képzelni, milyen lenne újra egyedül. Persze, volt elég baja, az örökös rohanás, a megtévesztés és az új csapat, amit immár az ő gondjaira is bíztak. Még mindig viszketett a tenyere, ha eszébe jutott a Hokagéval folytatott eszmecseréje, de nem volt választása. Danzounak fogalma sem volt, hogy Tsunade kezére játszik azzal, hogy Sait küldi a csapatba, aminek akár örülhetett volna, mégis… Pontosan tudta, a nő csak azért választotta őt, hogy mindkettejüket egy időben szemmel tarthassa. Kakashi a fejét fogta az ötlettől, de senki nem volt kíváncsi a véleményére, és a három férfi néha nagyon nehezen állta meg, hogy ne szóljon be egymásnak. Az, hogy Sai kicsit szocializálódik, volt az egyetlen pozitívuma az egész őrületnek, de Yamato látta, mennyire nehezére is esik beilleszkednie az emberek közé. Állandó feszültség vibrált közte és Sakura között, a Naruto felé intézett csipkelődésekről már nem is beszélve, és a jounin néha úgy érezte, könnyebb lenne, ha elkaparná magát valamelyik árokban.
Nehéz heteket tudtak maguk mögött mindannyian, mert nem csak a csapatban, de az anbunál is helyt kellett állniuk, és ha nagy ritkán végre kettesben lehettek, a jounin minden erejét latba vetve próbálta elmagyarázni a fiúnak, mik is azok a társadalmi szokások, és, hogy a szőke srác miért akarja annyira visszahozni az Uchiha fiút. Bár nem úgy tűnt, mint aki érti, Sai egy idő után felhagyott a kérdezgetéssel, és rengeteg időt töltött a könyvtárban, remélve, az írott szó értelmesebb magyarázattal szolgál.
- Elegem van – sóhajtott fel a jounin, és az asztalra könyökölve vette szemügyre vacsoráját. – Akkor sem lennék elég, ha kettőbe szakadnék.
- Megértelek – bólogatott Sai, aki hasonló sorson osztozott. – Hetek óta hajtunk és játsszuk a hülyét, fárasztó.
- Az – nyugtázta a férfi. – Ittadakimasu!
- Ittadakimasu! – motyogta Sai is, és enni kezdett.
A két shinobi evett, mint a farkas, és morgott, mint a kutya, utóbbit az életük megnehezítése miatt, és mire Yamato a tányérba ejtette pálcikáit, úgy érezte, menten ledől a székről és elalszik a padlón. Sai sem volt jobb állapotban, így csak félretolta tányérját, és elgyötört pillantásokkal illetve a félig már alvó férfit, felkelt.
- Gyere! – bökdöste meg a jounint, aki ásítozva hagyta, hogy hálójába rángassák.
- Holnap szabadok vagyunk – dünnyögte, már a párnát igazgatva. – Mit szólnál, valami közös programhoz?
- Rendben – mosolyodott el Sai, és hozzá törleszkedett az izmos testhez. – Álmodd meg, mit csináljunk.
- Azt nem kell megálmodni – kuncogott Yamato, és megpaskolta a feszes hátsót.
- Kreatív – forgatta szemeit Sai, de hála a sötétnek, ezt már nem látta a jounin.
Aztán nem beszéltek többet. Elhelyezkedve és összeölelkezve, rekord sebességgel vágták be a szunyát, és a továbbiakban még az ágyúdörgés sem ébresztette volna fel őket…
*
- Jössz már? – harsogott Sai, az előszobában állva.
- Ne visíts! – támolygott elő Yamato mosolyogva, minden lépéssel leverve egy-egy tárgyat a berendezésből. A kezei között egyensúlyozott horgászbotok ugyanis rendre közelebbi ismeretséget óhajtottak kötni az összes lámpával és bútorral, nem könnyítve meg a jounin dolgát. – Indulhatunk! – adta ki végül a parancsot, és Sai vidáman tépte fel az ajtót, hogy utat adjon a férfinek.
Yamato már lefutotta a felesleges köröket Tsunadénál, aki jóváhagyta a kis kiruccanásukat, amennyiben falun belül maradnak. A jounin sejtette, hogy ezt a fajta engedékenységet kizárólag Kakashinak köszönhette, aki várakozóan téblábolt az irodában, egy kósza numera reményében. Ehhez mérten, nem is csodálkozott túlzottan azon, hogy a nő két mondattal letudta az eszmecserét vele, és ki hajította a folyosóra. Neki végül is mindegy volt, és csak remélni merte, Sai is hasonló szerencsével jár. Nem csalódott, hazaérve már várta a fiú, aki közölte, Danzou elment a faluból, szabad a napja. Összedugva fejüket, végül kiokoskodták, elmennek a folyóhoz horgászni, oda, ahol először találkoztak, és ahol garantáltan senki nem fogja keresni őket. Míg Sai jókedvűen ugrált mellette, a jounin agyában perverz képek sokasága keringett, és egyáltalán nem a horgászatról fantáziált oly lelkesen…
Sai mosolyogva ténfergett az erdei ösvényen, néha háta mögé pillantva, és ellenőrizve, hogy a minden vacakkal telepakolt jounin követi-e. Boldog volt, amiért egy egész napot kettesben lehetnek végre, meglátása szerint, meg érdemelték már a szabadnapot, mellőzve a csapattal és küldetésekkel tűzdelt szürke mindennapokat. Kiérve a folyóparthoz, gálánsan segített lepakolni a holmikat, és elkapva az egyik horgászbotot, azonnal a vízhez sietett.
A folyó lustán kanyargott medrében, a hátán táncoló hullámokon megtört a délelőtti nap fénye, és szikrázó ezüst fodrokként vakították el a világot, vagy legalább is, Sait. A fiú azonban nem zavartatta magát, és kipécézve egy, a vízhez közel magasodó fát, letelepedett az árnyékban. Nyelvét kidugva kezdte kibogozni a zsinórt, és végezve, diadalmasan meglengette a horgászbotot.
- Csali? – nézett a mellé pakoló Yamatóra, aki a parancsoló hangnemre felhúzta szemöldökét.
- A kis herceg – dünnyögött tettetett sértődöttséggel, de vigyora elárulta, cseppet sem bosszús. – Nesze! – dobta a fiúkezébe a kis fém dobozt.
Sai vágott egy grimaszt, de nem sok figyelmet fordított a férfira, inkább csak felcsalizta a horgot, és hatalmas lendülettel a folyóba irányította. A színes úszó kecsesen imbolygott a hömpölygő sodrásban, és csakhamar társra lelt Yamato haljelzőjének személyében. A tiszta, nyári ég szikrázva kéklett, a távolban hallani lehetett a madarak énekét, és minden olyan békés volt, olyan tiszta és csendes, mintha egy teljesen más világba kerültek volna. Eltűnt a rohanás, a tömeg és az emberek nyüzsgése, a puha szellő hátára vette a súlyos gondokat, és messze repítette a két férfitől, maga mögött hagyva a meghitt hangulatot, ami jótékony borogatásként telepedett meg a szívekben.
A két shinobi csendben élvezte a megnyugtató pillanatot, néha egymásra nézve elmosolyodtak, de egyikük sem szólalt meg, mert nem is tudtak volna mit mondani. Kiszabadultak a mókuskerékből, és végre fellélegezhettek, még, ha rövid időre is. Nem kellett megjátszani magukat, bujkálni és titkolózni, és legfőképp, nem kellett a jövőn agyalni.
- Sai! – törte meg a csendet Yamato suttogása, és a víz felé intett.
A fiú résnyire szűkült szemekkel fordította fejét a folyó irányába, és kis híján felkiáltott. Az úszó vad táncot járva bukdácsolt a felszínen, mintha segítséget akart volna kérni a nagy horgásztól, aki hamar közbe is lépett. Megmarkolva a nyelet, elemi erővel vágott be, mintha legalább is az egész medret akarta volna kihúzni a helyéről, de heveskedése nem hozott eredményt. A halnak több esze volt, semhogy ilyen olcsón adja életét, és a hirtelen rántásra csak a csillogó horog tűnt elő és repült fel a levegőbe, természetesen csali mentesen.
- Hogy az a… - dühöngött Sai, és nem értette, miért jajdul fel mellette a férfi.
- Ne rángasd már! – morgott Yamato, aki csak addig élvezte a bénázást, míg az ostorként visszacsapódó kis fém, alkarjába nem akadt.
- Ne haragudj! – nézett Sai bocsánat kérően, és feltérdelve, szemügyre vette a sérültet. – Kiszedem! – jelentette ki, és már rántotta is elő kését.
- Ne merészeld! – tiltakozott az áldozat. – Majd én!
Yamato sziszegve szenvedett egy sort, mire megszabadult kéretlen piercingjétől, és gondolatban gratulált magának, amiért hülye fejjel a legnagyobb horgot szerelte fel a halászathoz.
- Sajnálom! – nyávogta Sai, és engesztelésül végig puszilgatta a pirosló kis sebet.
- Semmi baj – túrt a fekete tincsekbe a jounin. – De egyszer már megfogtál magadnak, felesleges tovább vadásznod rám – vihogott fel, és gyönyörködve szemlélte a piruló fiút.
Sai még mindig zavarba jött az ilyesfajta kijelentésektől, noha már megszokhatta volna a jounin modorát. Nyelvét kiöltve fordított hátat a viduló férfinek, és tüntetőleg, újabb csalit biggyesztett a horogra.
Yamato szemét forgatva figyelte a jelenetet, de cseppet sem haragudott. Ahhoz képest, hogy a fiú az elején egy ilyentől már falra mászva, és vérest halált ígérve oktatta ki, már lényegesen sokat fejlődött, és a jounin elégedett volt magával. Hümmögve fordította figyelmét az úszó felé, és néhány perc elteltével, már ő rángatta a botot, lényegesen kevesebb hévvel, mint Sai tette előzőleg. Kifárasztva és partközelbe kényszerítve zsákmányát, diadalmasan emelte ki a tenyérnyi halat, amivel bezsebelt egy grimaszt, és egy felé mutató középső ujjat.
Az ebédnekvaló repült a haltartó hálóba, és a csend ismét körbe ölelte a két horgászt. Mire a nap felért az ég tetejére, a háló már félig volt vergődő áldozatokkal, és Yamato derekát masszírozva emelkedett fel, mert mindene elzsibbadt az ücsörgéstől, és úgy érezte, gerince mentén egész hangya had vonul, végig bizsergetve bőrét. Végeredményben, nem tévedett sokat, de a jeles kis jószágok nem a hátán, hanem bokáin kezdtek őrült nyüzsgésbe, meg-megcsípve a káromkodó shinobit, aki belegyalogolt várukba.
- Menj a vízbe – tanácsolta Sai, aki képtelen volt nem röhögni az ugráló férfin.
- Ezek nem méhek – intette le a jounin, és sietősen megszabadult lábbelijétől.
- Lehet, de úszni ezek sem tudnak – vont vállat a fiú, és szánakozóan végig mérte a mezítláb vakarózó párját.
- Mindegy – legyintett Yamato, immár hangya mentesen, és megtörölte izzadt homlokát. – Meleg van – jegyezte meg mellékesen a nyilvánvalót.
Mert hát, mégis milyen hőmérséklet legyen fényes délben, nyáron? Nem is foglalkozott sokat a kérdéssel, csak lehámozta magáról a sötétkék pólót, bezsebelve eme tettével egy elhaló sóhajt. Sai megbűvölve figyelte, ahogy a fehér bőr előtűnik, és nagyot nyelt. Hiába látta már a jounint számtalanszor meztelen, a látvány valahogy megunhatatlannak bizonyult, és mikor Yamato kéjes mosollyal ajkán felé fordult, zavartan kapta el tekintetét a bordázott hasfalról.
- Vetkőzz neki, ne csak te élvezkedj – kuncogott a férfi, akinek egója ismételten hízott egy kilót.
Sai megvonta vállát, végül is, miért ne? Melege volt, és ennek elviseléséhez nem sokban segített hozzá, hogy tetőtől talpig feketében ücsörgött a napon. Feltápászkodva szabadult meg a felsőjétől, és csípőre tett kezekkel húzta ki magát az őt mustráló jounin előtt. Furcsamód, az már régen nem frusztrálta, ha a férfi huncutul csillogó tekintete végig járta testét, inkább imponált neki, hogy ekkora hatással van rá.
- Ha csak a nyálad csorgatod, éhen maradunk – jegyezte meg végül, és vigyorogva ellépdelt a hálóhoz.
Yamato nagyot nyelt, de be kellett látnia, a fiúnak igaza van. Bár legszívesebben azonnal rávetette volna magát a félmeztelen srácra, hasa korgása felülírta a késztetést, és nagyot sóhajtva odázta el a testmozgást.
Míg Sai szadista képpel meglevegőztette a fogást, és kését előrántva mészárlásba kezdett, a jounin hümmögve kialakított egy kis tűzhelyet a homokban, és minden lelkesedés nélkül kezdte összeszedegetni a környék lehullott ág készletét. Végezve, leguggolt az önkéntes boncmester mellé, aki fintorogva tisztította a halakat, és finnyáskodva húzogatta orrát.
- Mi van? – érdeklődött Yamato, megbökdösve a pisze orrocskát. – Az ember azt hinné, egy anbu nem fintorog a belezésnél – vigyorgott szemtelenül a felé pislogó íriszekbe.
- A kínzás nem belezés, és ez nem volt vicces – morgott a fiú komoran. – Egyébként meg, büdösek és nyálkásak – bökött késével a halakra.
- Nem akartam elrontani a kedved – szabadkozott Yamato, mert kénytelen volt belátni, a téma nem épp szívmelengető. Van elég bajuk, és elég bizarr a munkájuk, nem kéne még szabadidejükben is felemlegetni. – Segítsek? – kérdezte békítően, és az arcára cuppanó puszit igennek véve, előhúzta kését ő is.
A második hal után már kezdte megérteni Sait, de inkább nem részletezte a dolgokat. Szorosan tartva a kezei között csúszkáló, síkos állatot, igyekezett szakszerűen megtisztítani, és hálát adott az égnek, amiért neki csak ennyi jutott már.
Megmosva kezét és kését, emelkedett fel, és a már előre elkészített nyársakra tűzögette az ebédnek valót. Sai úgy pocskolt, mint egy hiperaktív mosómedve, és csak akkor hagyta abba, mikor tenyereiről már egy véreb sem tudott volna szagmintát venni. Közelebb slattyogva a jouninhoz, figyelte, ahogy a férfi ágakat dob az éledező lángnyelvek közé, amik zümmögve martak a fába, egyre magasabbra csapva. Yamato a tűz köré igazgatta a halnyársakat, és törökülésbe húzva lábait, maga mellé rántotta a fiút is.
Sai, tenyerét a férfi combjára ejtve figyelte a sülő halacskákat, és a terjengő illatoknak hála, nyálelválasztása maximumra kapcsolt. Yamato vajmi keveset sejthetett ebből, de mintha csak ráérzett volna, és eldöntve, hogy elfoglalja magát, míg az étel készül, hanyatt döntötte a meglepett fiút. Sai kapálózva dőlt el, szorosan átfogva a fölé gördülő férfi nyakát, és megadóan hagyta, hogy a forró ajkak végig becézzék nyakát és meztelen vállait. Már nem csak a hőség miatt volt melege, a testében tomboló forróságnak semmi köze nem volt a nyári kánikulához, sokkal inkább a jounin érintésének számlájára volt írható. Nyöszörögve dörgölőzött a felhevült testhez, nyelve vad csatát vívott a férfiéval, és tudata lassan elszállt a szélben.
A jounin megvadulva csókolta és harapta a telt ajkakat, ágyéka lüktetett, és pénisze minden apró mozdulatra neki préselődött a fiúénak. Azonban tudta, ha most nem hagyja abba, a kaja valószínűleg gallyra megy, így kénytelenkedve ugyan, de kiszakította magát a révületből.
- Odaég a hal – zihálta mosolyogva az értetlenkedő fiúnak.
- Mert az fontosabb? – duzzogott Sai, és felemelkedett a földről. – A hal megvár, én nem – pislogott vágyakozva, de Yamato csak felnevetett.
- Te is megvársz, szépségem – csókolta meg a vörösre mart ajkakat. – Nélkülem úgysem lenne az igazi, nemde?
- Öntelt – bokszolt vállába Sai, de már mosolygott.
Jó hangulatban telepedtek ismét a tűz mellé, és óvatosan félre igazgatva a nyársakat a lángok nyújtózó karjai elől, enni kezdtek. A sült hal íze valahogy sokkal kellemesebbnek tűnt, mint amikor otthon, serpenyőben készítették, és a füstös íz csak dobott a kulináris élményen. Csendesen majszoltak, olykor összevigyorogtak, és hihetetlen sebességgel tömték magukba az ebédet, majd, már jóllakottan, és hasuk simogatva dőltek hátra. A fáradtság szinte letaglózta a két shinobit, ami, így ebéd után nem is volt különösebben meglepő. A tűz már kihunyt, csak a parázs vöröses szemei kacsintgattak feléjük, hiába. Nem kaptak több fát, és mielőtt még méltatlankodva füstölgésbe kezdhetett volna a zsarátnok kupac, Yamato némi homokot szórva a gödörbe, elfojtotta a háborgást.
- Elálmosodtam – ásított a jounin, és elterülve az árnyékban, tarkója alá fűzte karjait.
- Az egyetlen szabadnapunkon is aludni akarsz? – botránkozott meg Sai, és nagy szemeket meresztve figyelte a nyújtózó férfit.
- Csak egy kicsit – dünnyögte Yamato, mint egy kisgyerek, és becsukta szemeit.
Sai hümmögött egyet, és bosszúsan felemelkedett. A lustaság kis démona őt is megkísérelte behálózni, de esze ágában sem volt engedni neki. Ha már szabadság, akkor töltse el kellemesen, és eme fogalomba nem fért bele a nyál csorgatva horkolás a fák alatt. Zsémbesen rúgta el a lábai előtt heverő ágakat, és slattyogott le a folyóhoz, hogy ruháitól megszabadulva, térdig gázoljon a vízbe. Talpai alatt érezte az aprócska kövek masszírozását, és egy kíváncsi hal, bokájának ütközve csiklandozta meg felhevült bőrét. Kuncogva lendítette előre lábát, és felcsapva egy nagy adag vizet, mosolyogva tárta szét karjait az aláhulló cseppeknek, amik csillogva csapódtak meztelen testére, enyhítve melegét.
Yamato csak fél szemmel figyelte, ahogy a fiú a parthoz sétál, de mikor észlelte a szanaszét repülő ruhadarabokat, meglepetten felült. Vigyorogva nézte a pocskoló fiút, és fáradtsága elillanni látszott, mert az elé táruló látvány sokkal inkább lefoglalta figyelmét. Nehézkesen emelkedett fel, és sietve szabadult meg ruháitól ő is, a partig jelezve az utat nadrágjával és alsójával, amiket csak úgy, lazán hajigált maga mögé. Becsobogva a vízbe, fogvacogva ölelte magához a nedves kis testet, és meglátva a gúnyos vigyort a fiú arcán, rosszallóan felhorkant.
- Azt hittem, álmos vagy – közölte Sai gúnyosan, és mutató ujjával körberajzolta a hidegtől megmeredt mellbimbókat.
- Ne szemtelenkedj – mormogta a jounin, aki igyekezett szokni a hirtelen hőmérséklet változást.
Tenyereit a vízbe merítve csapkodta le magát, és ebbe a fiú is aktívan besegített. A vízi csata pillanatok alatt bontakozott ki, és a két férfi úgy pancsolta egymást, mint az ovisok, nagyokat nevetve és krákogva, egy-egy jól sikerült találat után. Végül Yamato, köszönve tapasztaltságának, sikeresen elkapta a kapálózó fiút, és szorosan magához ölelve simított végig a vizes bőrön. Vágyakozó pillantásaira azonban nem érkezett válasz, pontosabban, nem olyan válasz, amit ő remélt, és meglepetten kapkodott levegő után, mikor a fiú víz alá nyomta. A tüdejében rekedt levegő apró buborékok formájában tört a felszín felé, de nem hiába volt ninja, addig csapkodott, míg a nevető Sai is víz alatt nem végezte.
Összegabalyodva lebegtek, a felettük megtörő napsugarak misztikus ragyogásba borították a meder százszínű kavicsait, és mikor egymásra néztek, valami megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá mindkettejük szívében. Valami megváltozott bennük, mindazon felül, amin már eddig is átvergődtek, valami melegség, egy kósza kis érzés volt csupán, ami a levegőhiánnyal elhalványult, mégis, kitörölhetetlenül bennük ragadt.
Zihálva bukkantak fel a habokból, a sodrás messzebb ringatta őket a táborhelytől, de nem bánták. Csak álltak, szinte harapva az éltető oxigént, csapzottan és értetlenül bámulva a másikat, és nem értették, mi történt köztük. Yamato nagyokat pislogva túrt nedves hajába, és szólásra nyitotta száját, de Sai nem hagyta. Úgy érezte, minden felesleges hang csak elrontaná azt a valamit, ami köréjük telepedett, aminek még nem tudta a nevét, csak érezni volt képes, és a lelkére hulló nyugalom őt is elragadta. Lábujjhegyre állva karolta át a jounin nyakát, könnyű csókjai, mint a pillangó szárnyának rezdülése, bebarangolták az ajkakat és megérezve a forró ölelést, akaratlanul is elmosolyodott. Megszűnt körülöttük a világ, minden hangjával és színével együtt, csak ők voltak, és a tekinteteik csillanása többet mondott minden szónál.
Yamato kábultan tűrte az apró csókokat, amik minden értelmes gondolatot kisöpörtek elméjéből, és a vágy jótékony homálya lassan alá ereszkedett benne. Kezei maguktól mozdultak, mintha nem is hozzá tartoztak volna, tenyerei végig siklottak a nedves arcon, majd lejjebb a nyakon, és bebarangolták a selymes bőrt. Csókjai egyre hevesebbé váltak, nyelve akadálytalanul csusszant a forró szájüregbe, lassú táncra invitálva a fiúét. Éledező férfiassága a fiúénak dörgölőzve kezdett követelőző lüktetésbe, és felmorranva markolt bele a feszes hátsóba, kiváltva ezzel egy halk nyögést.
Sai elveszetten adta át az irányítás jogát, ahol csak a férfi megérintette, izzani kezdett bőre, és nyöszörögve kezdett mocorogni a szorításban. Lábát megemelve nézett fel a sötéten csillogó íriszekbe, és halványan elmosolyodott, mikor Yamato vette a lapot. Megérezve a combjai alá csúszó tenyereket, ellökte magát a talajtól, és erősen megmarkolva a széles vállakat, hajolt a férfi arcához. Lábait a jounin csípője köré fonva tartotta magát, és meg sem rezzent, mikor megérezte magába csúszni a feszítő ujjakat. Már rég nem félt, megtanulta, hogy a kezdeti kellemetlenségek jutalma mindig eget rengető orgazmus, amiért megéri az aprócska szenvedés. Hogy elterelje figyelmét a fájdalomról, végig harapdálta a férfi fülcimpáit, majd a megfeszült nyakat is, otthagyva nyomát a puha bőrön, egy-egy pirosló folt formájában.
Yamato lihegve ujjazta a fiút, minden idegszála pattanásig feszült, és összeszorított állkapoccsal hagyta, hogy a fogak végig karistolják bőrét. Sai értette a dolgát, már pontosan tudta, mik azok a dolgok, amiket szeret, és megremegve nyögött fel, mikor a hideg ujjak meg csipkedték érzékeny bimbóit. Valahol itt pattant el benne az utolsó cérnaszál is, és megemelve a fiút, péniszét az előkészített réshez nyomta. Sai mocorogni kezdett, csípőjét hol előre, hol hátra ringatva mozgatta magába a jounin farkát, fejét hátra vetve és zihálva, míg tövig magában nem érezte. Lassú mozgása az őrületbe kergette Yamatót, de hagyta, hogy a fiú szokja a dolgot, és önként kezdje fokozni a tempót. Karjának összes izma lángolt, ahogy igyekezett tartani a rájuk nehezedő súlyt, és sejtette, lesz még izomláza emiatt, de nem ért rá foglalkozni a dologgal. Az ütem egyre gyorsabbá vált, és megmarkolva a hosszú combokat, emelte meg, majd nyomta vissza magára a nyöszörgő fiút. A látvány, a hangok és az érzés, ahogy a fojtogató forróság újra és újra magába fogadta elmondhatatlan volt, és homlokát a remegő vállnak nyomva szorította össze fogait. A víz minden heves mozdulatra nagyokat csobbant körülöttük, az általuk gerjesztett hullámok puhán cirógatták végig felhevült testük, és ahogy az iram, az ő mozgásuk is egyre vadabbá vált.
Sai megfeszülve tartotta magát, testében ezernyi szikra kelt életre és vándorolt le ágyékába, a feszültség már elviselhetetlen volt, és elnyíló ajkai közül kiszabadultak kéjes sikolyai, amik végig vibráltak a folyó felszínén.
- Tenzou – nyöszörögte kábán, és ha lehet, még szorosabban préselődött az izmos testhez.
Yamato nem válaszolt, nem is tudott volna, csak őrült iramban mozgott a kábulat felé sodródó fiúban. Pénisze körül egyre szűkebb lett a tér, az izmok szinte satuba fogva szorultak össze, megnehezítve a mozgást, de gyönyör felé űzve a férfit. Meghallva a fiú sikolyát, és megérezve az összeránduló test vibrálását nyögött fel, és néhány mozdulat után, ő is elélvezett. Mozdult még párat, kiadva magából a feszültsége összes cseppjét, de térdei már reszkettek, és erőtlenül húzódott ki a fiúból, hogy néhány lépést téve a part felé, látványos csobbanással vállig merüljön a vízbe. Sai ijedten kapaszkodott belé, és ő nyugtatóan ölelte magához, biztosítva arról, nem fulladnak meg. Gyengéden cirógatta a mosolygó fiút, bár legszívesebben kidőlt volna, mert úgy érezte, az összes ereje elszállt, és csoda, hogy egyáltalán még képes lélegezni.
Sai mosolygott, mint egy elmebeteg, az élmény még ott zsizsegett ereiben, de a forrósság lassan szűnni látszott, és fázósan rázkódott meg. Libabőrrel küzdve fogta meg Yamato kezét, és megpróbált felállni, de olyan gyenge volt, hogy csak a jounin reflexe mentette meg a visszaeséstől.
- Fázom! – nyöszörögte, és látva, hogy a férfi teljesen K.O., megrángatta vállait.
- Jó – dünnyögött a jounin, és ha nem is daliásan, de talpra állt, felsegítve párját is. – Gyere! – ölelte át a karcsú csípőt, és rogyadozó kivonulások igazán megmosolyogtató látványt nyújtott.
Kievickélve a partra, Yamato felkapta a földről felsőjét, és alaposan végig dörgölte vele a fiút, akinek fogai ütemesen koccantak össze minden légvételre.
- Meg ne fagyj – forgatta szemeit vigyorogva, és nyomott egy puszit a duzzogó fiú homlokára. Összekapkodva a ruhákat, még fel is öltöztette, és csak ezután törölközött meg ő is. Magára rántva alsóját és nadrágját, elterült a forró homokban, és kezét kinyújtva invitálta a fiút is. Sai már klasszisokkal jobban érezte magát, és tenyerét a férfiéba csúsztatva feküdt le ő is, fejét a meztelen mellkasra ejtve, és hallgatva a férfi szívének dobolását.
A meleg napsugarak végig folytak az összeölelkező testükön, és a nyugalom végtelen puhasága, mint egy takaró, fedte be őket. Sai tűnődve pislogott, fülében hallotta a lüktető ritmust, és tenyerét saját mellkasára szorítva, felemelte fejét. Az érzés, ami a víz alatt hatalmába kerítette, ismét visszatért, de még most sem volt biztos abban, hogy ismeri a jelentését. A jounin barna szemei érdeklődve mélyedtek az övéibe, és kinyitotta száját, mégsem mondott semmit. Csak nézték egymást szótlanul, a másodpercek elvesztek az idő végtelenségében, és hiába tudta, hogy mondani kéne valamit, nem tudta, mi is legyen az. Csak érezte, a szíve súgta, de az agya nem talált a kifejezést, amit szavakba lehetett volna önteni.
- Tudom – suttogta Yamato, meglepő gyengédséggel hangjában. – Nem egyszerű.
Látta a fiú arcán a tanácstalanságot, és sejtette, mi baja. Ő is hasonló gondokkal küzdött, de egyelőre nem szándékozott kiadni magát. Minek elkapkodni, és megijeszteni a fiút? Saijal ellentétben, neki legalább volt annyi előnye, hogy tudta, mi a keresett szó a kapcsolatuk definiálására.
- Tenzou, mit akarok mondani? – motyogta Sai kétségbe esve, és reszkető ajkait harapdálva várt magyarázatot. A jounin tudja, ő érti, és talán, el is magyarázza neki, miért fáj a mellkasa és van olyan melege a bőrében.
- Azt neked kell tudnod, szépségem – csókolta meg a jounin. – Ne aggódj, vagy elmúlik, vagy megérted, de előbb-utóbb képes leszel kimondani majd.
- De én most… - ellenkezett a fiú, de a férfi mutató ujja ajkaira siklott.
- Türelmetlen ninja nem húzza sokáig ebben a világban. Ne siettess valamit, amiben még nem vagy biztos – mosolyodott el Yamato a heveskedés láttán, és lezárva a vitát, oldalához szorította a morcos fiút.
Nem szeretett volna nagy szavakat használni, sem hallani, amíg mindketten nem mérlegeltek, bár sejtette Sainak sokkal nehezebb lesz megbirkóznia az érzéseivel. Mégsem segíthetett, erre most magától kell rájönnie, a szerelmet nem lehet tanítani, csak megjátszani, és ez utóbbira a jounin nem volt vevő.
***
Az erdő sejtelmes félhomályában újra és újra végig visszhangoztak a hangok, amik a vízesés robaját is elnyomták. Száz torokból, egyszerre törtek fel a kiáltások, majd csobbant a víz, és elfojtott káromkodások vegyültek a hangok káoszában. Sai, tenyerét egy fatörzsnek támasztva kémlelt ki a tisztás irányába, szemei hol a félmeztelenül gyakorló Naruto csapatot, hol a földön ücsörgő Yamatót mustrálták, és szomorúan felsóhajtott. Napok óta ugyanez a kép tárult elé, a szőke shinobi megszállottként edzett, lefoglalva Kakashi és Yamato minden szabadidejét, és ennek hála, teljesen elhagyatottan tengődött a faluban.
Fel nem tudta fogni, hova ez a rohanás, és továbbra sem értette, miért kell azt a Sasuke figurát üldözni. Elment, saját akaratából, és a legutóbbi találkozáskor majdnem kinyiffantak általa. Nem, Sai még most sem értette a rajongást, ami már-már betegesnek hatott számára, de lassan kezdett fogalma lenni a kötelékeket illetően. Ha jól definiálta, valami hasonló alakult ki közte és Tenzou között, és még valami, ami a horgász kaland óta nem hagyta nyugodni. Mivel azonban a tréning lefoglalta párját, volt elég ideje töprengeni, és nagyon nem örült az esetleges magyarázatnak. Szerelem? Olvasott róla, hallott róla, de soha nem ismerte… mégis, a benne kavargó gondolatok és érzések nagyon is ez irányba terelődtek, és szeretett volna beszélni minderről a jouninnak, de esélye sem volt a közelébe férkőzni. Úgy érezte, vissza kéne hoznia a régi életét, amikor egyedül volt problémák és érzések nélkül, de nem volt biztos benne, hogy képes lenne újra egy érzéketlen bábbá válni.
Száját elhúzva engedte le maga mellé karját, és vetett még egy utolsó vágyakozó pillantást a jounin felé, majd megfordult, és amilyen halkan érkezett, olyan halkan távozott is.
Már esteledett, és mivel semmi kedve nem volt az üres lakás magányában tölteni idejét, kiérve az erdőből, megvette az irányt a bázis felé. Az utóbbi időben az összes idejét ott töltötte, a munka némileg el tudta terelni figyelmét bonyolódó helyzetéről, és a megszaporodó harcok alkalmasnak bizonyultak feszültsége levezetésére. Alig ért be a romos épületbe, máris belefutott felettesébe, aki vállát megragadva azonnal Danzou elé kísérte. A félhomályos folyosók üresek voltak, egyetlen társát sem látta, és a csend nyomasztóan telepedett mellkasára. Beérve a nagyterembe aztán, megkapta a magyarázatot ki nem mondott kérdéseire, és meghajolva oldalazott a sor végére, felzárkózva a jelenlevők mellé.
Danzou mély hangja betöltötte a helyet, és a fiún végig futott a borzongás. Mindig is idegenkedett a férfitól, félt tőle és, ha csak tehette, elkerülte a vele való találkozást. A Gyökér vezetője korát meghazudtoló erőnléttel bírt, és csak úgy áradt belőle valami megmagyarázhatatlan sötétség, ami ott bujkált szemében, hangjában és mozdulataiban is. Mint valami démon, tartotta rettegésben beosztottjait, és még a legrégebbi emberei is csak suttogva merték emlegetni tetteit, ha egymás közt voltak.
Sai igyekezett összeszedni csapongó gondolatait, és fanyar száj ízzel hallgatta a legújabb küldetés részleteit. Ismét harcba küldték őket, mint oly sokszor már az utóbbi időben, bizonyítékként arra, hogy a felszíni világ dolgai nem épp a megfelelő kerékvágásban haladnak. Az eligazítás végén, többedmagával és végre fellélegezve indult az öltözőbe, hogy magára öltse szerelését. Társai halkan sutyorogva tárgyalták a megbeszélés részleteit, de nem szólt közbe, csak figyelt, és magára rángatta karvédőit. A kerámia maszk felszínén végig csillant egy keskeny fény csík, ahogy felemelve arca elé igazította, és gyakorlott mozdulattal kötötte össze a piros fonalakat tarkójánál. Hátára erősített kardját igazgatva oldalgott ki a helységből, és várta be társait.
A maroknyi csapat végül elindult, és észrevétlenül hagyták maguk mögött a falu fényeit, hogy teljesíthessék küldetésük. Az égen lomhán kúsztak át a sötét fellegek, eltakarva a félhold ragyogó sugarait, teljes sötétségbe borítva a tájat, mintha csak kedvezni akartak volna a harcosoknak. Az árnyak fenyegetően nyújtogatták karjaikat, levél sem rezdült, és a halotti némaságot csak a fekete köpenyek halk suhogása törte meg olykor. Látni szinte semmit nem lehetett, az ösztönök és a rutin vezette őket, az évek alatt kiforrott harci tapasztalatok, és a megedződött érzékszervek. Sai az utolsók között ugrált, kezei között már ott fehérlett a tekercs, amire sebesen mázolta fel tinta állatait, hogy előre küldve őket, információkat kapjanak az ellenség helyzetéről. A percek összeolvadtak, nem is tudta már, mióta rohannak, csak ment rendületlenül, és az adrenalin egyre inkább szétáradt ereiben.
A vezető megállt, és mindannyian követték példáját, a fák takarásából kémleltek előre, és szemeik előtt lassan kezdett körvonalazódni a gyér tábortűz fénye. A tinta egerek visszamasíroztak a fiú kezére, éles cincogással ismertették a létszámot és a koordinátákat, majd halk pukkanással eltűntek. Sai kézjelekkel kommunikálva ismertette a helyzetet, és a csapat szétszéledt, hogy megkezdje a bekerítést. A füstbombák robbanásait szürke köd követte, mely ráérősen kezdett kavarogni az ég felé, mit sem törődve a kitörő káosszal. A kiáltozások közepette, Sai előrántotta kardját, és fél kézzel kiterített egy tekercset, amire már előre megrajzolta vadállatait. A tinta szörnyek földöntúli morgással ugrottak elő, és a fiú is becsatlakozott a küzdelembe. Az első vér vörösre festette az acélt, és undorodva rúgta félre útjából az összerogyó tetemet, hogy fojtassa dolgát. Az őrjöngés már a tetőfokára hágott, és a nagy kavarodásban nem kért segítség érkezett. Foglalkozni azonban nem volt idejük az anbu ninjákkal, akik szintén derekasan kivették részük a buliból, és Sai sem tulajdonított sok figyelmet a mellé ugró maszkosnak. Gyorsaságát kihasználva kerülte el a csapásokat, a vér sötét színe megfestette porcelán maszkját és kezeit, bensőjében egyre inkább eluralkodott a sötétség, és undorodott magától. Gyilkolni, mindig csak ölni, elvenni mások életét… és elveszteni magából egy darabot, minden alkalommal. Gyűlölte, hogy erre kárhoztatott, hogy elvették tőle a normális élet lehetőségét, mintha csak egy arctalan báb lett volna, akit használni lehet, ha úgy adódik, és mióta Yamato mellett megtalálta a békéjét, csak még inkább utálta helyzetét.
Minden dühe, minden sértettsége egyszerre szabadult fel, és már nem is gondolkodott, csak ment előre, karja önálló életet élve emelte a kardot, nem hatották meg a könyörgő tekintetek, csak lesújtott, és elvette azt, ami neki nem adatott meg, életet. Mire a csata véget ért, már alig állt a lábán, és a lassan csillapuló indulatok helyét átvette a bűntudat érzése. Sóhajtva csapta le kardjáról a vért, és körbenézve elborzadt a földet borító tetemek látványától.
A tűz pislákoló fényénél kereste társait és sejtette, még közel sincs vége a problémáknak. A két rivális csapat farkasszemet nézve egymással állt, a különböző erősségű chakrák fenyegetően vibráltak a levegőben, és mindenki pattanásig feszült izmokkal helyezkedett, várva, mi lesz. Sai döbbenten forgatta fejét, nem értette, mire fel az ellenségeskedés, hiszen a cél közös volt. Erőt véve magán, lépett előre és felemelte kezeit, jelezve, nem akar harcolni. A maszk eltorzította hangját, mikor megszólalt, és szavaira egy pillanatra döbbent csend támadt.
- Semmi okunk harcolni! A küldetés teljesítve, és egyazon falut szolgáljuk, nem?
- Mit ugatsz, tacskó? – mordult fel az egyik anbu, és elé ugorva megragadta köpenyét. – Ti ugyan úgy az ellenségeink vagytok.
A férfi nagyot taszított rajta, de Sai még időben áthelyezte súlypontját másik lábára, és meginogva nézett fel a fehér álarcra.
A gyökér összes tagja egy emberként mordult fel és ugrott előre, de a fiú széttárt kezei megálljt parancsoltak.
- Fejezzük be, és tűnjünk innen – közölte határozott hangon. – Nem fogunk harcolni veletek, mert nem lenne értelme.
Az anbu ninják morogva méregették, de egyikük sem mozdult. Nem csak Sainak, nekik sem volt kedvük felesleges vérontásba kezdeni, és halkan sutyorogva egymás közt, végül annyiban hagyták az ügyet. A nyakaskodó tag azonban továbbra is fenyegetően magasodott a fiú fölé, és csak a második felszólításra volt hajlandó végül visszahátrálni.
- A kölyöknek igaza van, erre nem kaptunk parancsot! Indulás! – harsant fel egy mély hang, valószínűleg a csapat parancsnokáé, mert a maszkos banda fél pillanat alatt vált köddé, maga mögött hagyva a lefagyott kedélyeket.
Sai nagyot sóhajtva engedte le karjait, és tűrte, hogy társai elismerően hátba veregessék, de egyáltalán nem érezte úgy, hogy valami nagy dolgot tett volna. Csak a harcot akarta elkerülni, ha már volt lehetősége. Épp elég szörnyűséget látott már, épp elég ember vére száradt már a lelkén, semhogy bővíteni kívánta volna a listát. Ráadásul, soha nem érzett ellenszenvet a Hokage irányította csapatokkal szemben, és ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy Yamato szeretője volt. Szótlanul segített megtisztítani a környéket a hulláktól, és elindulva már, úgy érezte, az összes ereje elmaradt a csatatéren.
Lakásába esve mellbe vágta a csend, de túl fáradt volt ahhoz, hogy kiboruljon. Tudta, Yamato még mindig a vízesésnél felügyel, és nincs ideje se rá, se az érzéseire. Szomorúan fürdött meg és bújt ágyba, remélve, a holnap már szebb reményekkel fogja várni.
*
Yamato karikás szemekkel és elzsibbadó karral ücsörgött a puha füvön, ami az elmúlt órák alatt lényegesen sokat vesztett kényelmességi indexéből. Fáradt volt, és napok óta az álomkórral küzdött, köszönhetően Narutónak, aki megszállottan igyekezett elsajátítani az új jutsut. A fiú kitartása és küzdőszelleme volt az egyetlen ok, hogy nem dőlt még ki a fáradtságtól, mert hát, milyen példát mutatott volna ezzel a srácnak? Sait napok óta mellőzte, nem látta és nem is beszélt vele, néha érezte a chakráját az erdő felől, de soha nem fordult meg. Attól tartott, ha meglátná, nem tudná türtőztetni magát és felrúgva kötelezettségét, elhúzna az edzésről.
- Bírod még? – lépett mellé Kakashi, aki hasonlóan leharcolt állapotban lézengett, mint ő.
- Ha nagyon muszáj – húzta el száját. – Sokat fejlődött – bökött fejével a szőke shinobi felé, aki újfent, többedmagával igyekezett formába hozni a szelet.
Kakashi elismerően bólintott, majd egy pillanatra megdermedt, és rosszat sejtve függesztette tekintetét a feléjük rohanó chuuninra.
Kotetsu lihegve állt meg a két férfi előtt, arca semmi jót nem ígért, szemeiben a harag és fájdalom lángjai kavarogtak, és mikor megszólalt, hangja fájón reszketeg volt.
- Sarutobi Asuma, eltávozott – lehelte halkan, és a döbbent csend hidegen ölelte körbe a szíveket. Még Naruto is abbahagyta az edzést, és eltátotta száját, de szólni nem tudott semmit. Csak álltak, hol egymásra, hol az égre nézve, és nem tudták feldolgozni a hallottakat. Asuma erős jounin volt, kiváló stratéga és nagyszerű tanár, nem fért a fejükbe, hogyan bukhatott el mégis. Kotetsu nagyvonalakban vázolta a küldetésük részleteit, az Akatsuki említésére Naruto felmordult, és a két jounin is leesett állal hallgatta a történteket.
Még percekkel azután is, hogy a chuunin elteleportált, csak hallgattak, és az időközben befutó Sakura sirámai sem könnyítették meg számukra a tények súlyát.
Ideiglenesen felfüggesztve az edzést, mindannyian visszatértek a faluba, hogy leróhassák tiszteletük kollégájuk előtt. Yamato hümmögve kóválygott be lakásába, a hírek sokkolták, és még a konyhából elősiető Sait is csak akkor vette észre, mikor a fiú a nyakába csimpaszkodott.
- Szia! – motyogta csendesen, és megsimogatta a sápadt arcot. – Hallottad?
- Asuma – bólintott a fiú. – Sajnálom, tudom, hogy barátok voltatok.
Yamato csak bólintott, és lefejtve magáról a kezeket, szórakozottan bebaktatott a fürdőbe. Megnyitva a csapot, figyelte a kádba zúduló vizet, de annyira tompa volt, annyira fásult, hogy szinte fel sem fogta, hol van, és mit csinál. Sai csendesen támasztotta az ajtófélfát, borzasztóan sajnálta a férfit, pontosan tudta, milyen érzés elveszíteni egy jó társat, átélte ezt már ő is. Nem is haragudott a jounin viselkedéséért, és nem érezte magát mellőzve sem. A gyásszal egyedül kell megbirkózni, lehet segíteni, támaszt nyújtani, de a túllépéséhez már saját erejére van szüksége az embernek. A vízgőz lassan belengte a helységet, fullasztó párája lecsapódott a kék csempelapok felszínén, és a fiú elzárta a csapokat. A jounin elé lépve cirógatta meg a szomorú arcot, és ujjai fürgén oldották ki a kapcsok és szíjak sokaságát. Óvatosan lehámozva a ruhákat intett a kád felé, és Yamato nagyot sóhajtva merült bele a habokba. Sai a keskeny peremre ülve vette le a szivacsot helyéről, és végig dörzsölte vele a széles hátat. A jounin becsukott szemekkel élvezte a törődést, amire most mindennél nagyobb szüksége volt, és hálásan sóhajtott fel a simogató kezek érintéseire. Sai nem szólt, nem tudott mit mondani, és nem is kellett. A jounin néhány perc után maga kezdett el beszélni, elmesélve, amit megtudott, és felelevenítve néhány közös emléket Asumáról. Bár nem messze volt olyan bizalmas viszonyban vele, mint Kakashival, érezte, a férfi távozásával ismét elvesztett egy barátot, ki tudja, hányadikat már...
*
A temetés után Kakashi lelépett, mondván, nem hagyja, hogy Asuma csapata csak úgy, fejjel menjen a falnak, pontosabban, az Akatsukinak. Yamatóra maradt az edzés felügyelés, mert Naruto nem tágított a terve mellől, és mielőbb a tízes csapat segítségére akart sietni. Sai már belefáradt a morgásba, túl sok minden kavarodott össze újfent, és olybá tűnt, soha nem fognak kigubancolódni a csomók életükben. Lábait felhúzva és karjaival átfogva ücsörgött a tisztás szélén, néha felpislantott a fogait csikorgató Narutóra, de egyébként semmi.
Gondolatai lomhán lebegtek fejében, és mivel nem tett fel kérdést, válaszokat sem tudott gyártani. Csak ült, nézett maga elé, a szomorúság és az elhagyatottság régi ismerősként fészkelte magát szívébe, és végtelenül egyedül érezte magát. Yamato magába fordult, a temetés után pedig azonnal idejött, igaz, hogy ő hívta magával, de ezenkívül, semmi. Nem beszéltek, és ha akartak sem tudtak volna, hiszen kettejük viszonya szigorúan bizalmas volt, nem oszthatták meg senkivel, és talán, értelme sem lett volna. Az, hogy külön utakat jártak már magában megnehezítette a kapcsolatuk, de a közelmúlt eseményei csak még mélyebbre ásták a reményt, hogy valaha is normális életet élhessenek. Sai félt, nem akarta elveszíteni a jounint, de a tudat, hogy az ő érzései ismételten csak saját magát érdeklik, elkeserítette.
Yamato fejét ingatva figyelte a küszködő szőkét, és nagyot sóhajtott. A jutsu messze nem volt tökéletes még, de kifogytak az időből, ha Kakashi segítségére akartak sietni, indulniuk kellett.
- Elég lesz, Naruto! – szólt a fiúra, aki fáradtan támaszkodott térdein. – Menni kéne.
- Rendben – bólintott a szöszi. – Szóljunk a többieknek is.
Yamato intett, Sai pedig kelletlenül felállt, és hátat fordítva a párosnak, minden lelkesedés nélkül kezdett futni a falu irányába. Sakura már várta, idegesen sétálgatva nézelődött a park bejárata előtt, és meglátva a fiút, elmosolyodott. Szó nélkül rohant elé, majd, már együtt, megindultak a főkapu irányába. A jounin vázolta a terveket, és parancsára azonnal elindultak. Szó nélkül vágtak át az erdőkön és réteken, ki-ki a saját gondolataiba mélyedve, és a néhány órás út egy örökkévalósággá nyúlt. Mire megérkeztek a csatába, a harc már javában dúlt, és Yamato ugyan próbált szólni, de Naruto már ugrott is, és meglepetés támadása nem aratott osztatlan sikert.
A maszkos akatsuki tag káromkodva vette szemügyre az erősítést, de nem tűnt túl ijedtnek. Yamato felsorakozott Kakashi mellé és megérdeklődve a harci helyzetet, magához intette a két fiatalt, akiket azonnal Shikamaru segítségére küldött.
Sai elhúzta száját, és morogva tett eleget az utasításnak. Nagyon nem akarózott magára hagyni a jounint, de nem is akart útban lenni. Minden egyes közös küldetésükön halálra aggódta magát, és fél szemmel folyton a férfit figyelte, hogy ha kell, besegítsen neki. Erre most, a jounin csak úgy lepattintja? Dühösen lódult előre, lehagyva maga mögött Sakurát, és elhatározta, ha megtalálja a Nara kölyök ellenfelét, ízekre darabolja bosszúból. Pechjére, mire a helyszínre ért az ezüsthajú fickó már egy gödör mélyén pihengetett, és Shikamaru flegmán nézett végig rajtuk. Sai reszketett a dühtől, és teljesen feleslegesnek érezte magát a világban, de gyakorlottságának hála, arca semmilyen érzelmet nem tükrözött.
Mire vissza küzdötték magukat az eredeti helyszínre, már ott is porolkozott a banda, és Naruto sérülését leszámítva, mindenki jól volt. Összevakarva a szétcincált hullát, indultak vissza a faluba, hogy jelentés tegyenek az ügyről, és lepasszolják szerzeményük az orvosi ninjáknak. Kakashi vezette a sort, halkan pusmogva a faelem használóval, de a fiút már ez sem érdekelte. A csapat többi tagjáról lerítt, mennyire megkönnyebbültek, még Shikamaru arcvonásai is sokkal nyugodtabbak voltak, és kivételesen elfelejtette le „kellemetlenezni” a versenyfutássá fajuló rohanást.
Beérve a faluba, Sai azonnal irányt váltott, neki nem a Hokage asszonynak kellett jelentenie, hanem Danzounak, és már előre hányinger kerülgette. Átverekedve magát az őrségen, azonnal meghallgatást kért a vezetőnél, és pár perccel később már a félhomályos irodaszerűség kopott székén feszengett, állva a sötéten villogó írisz vizslatását.
- Sai, remélem, jó híreket hozol! – dörmögte a férfi, és ujjait összefűzve, hátra dőlt székében.
- Ahogy vesszük – vont vállat a fiú, és részletesen beszámolt mindenről, ami az elmúlt napokban történt, kezdve Naruto edzésétől, egészen a két Akatsukis haláláig. Ugyan sejtette, főnöke nagyvonalakban már megkapta az információkat minderről, mégis, lelkiismeretesen elmondott mindent újra.
A beszámoló végén súlyos csend telepedett a szobára, Danzou eltűnődve méregette az előtte ülőt, és nem kerülte el figyelmét, Sai mennyire megváltozott. Szinte kivirult, a viselkedése és beszéde is elfogadhatóbbá vált, és lényegesen boldogabbnak tűnt, mint azelőtt. Bár, ahogy jobban szemügyre vette a sápadt arcot, és a szomorúan csillogó szemeket, sejtette, azért nem minden megy zökkenőmentesen életében. Még mindig nem volt biztos benne, hogy jól döntött, mikor a felszíni világba küldte a fiút, kitéve mindannak a rossznak, amit társadalomnak neveznek. Pontosan tudta, milyen nehéz beilleszkedni a közösségbe, társakat és barátokat találni, és bizalmat szavazva valakinek, kiadni a legféltettebb kincset, a szívet is. Soha nem mutatta ki, és már elkésett vele, hogy atyáskodjon, de kedvelte a fiút, életének minden mozzanatát figyelemmel követte, és ha kellett, segítette is. Sai valószínűleg soha nem fogja megtudni már az igazságot, sem a családjáról, sem arról, hogy rokonságban állnak, de nem bánta. Ahogy életét, úgy múltját is árnyak közé rejtette, és ennek hála tudhatott mindenről, és védhette meg a fiút, akinek fogalma sem volt, hányszor köszönhette életét a férfinek. Társai között nem egy shinobi akadt, aki Danzou személyes parancsára akár meghalni is kész lett volna a fiúért, és akik sírig tartó hallgatásra esküdtek fel neki. Nem volt semmi, ami elkerülte volna figyelmét, ehhez mérten, nem csoda, hogy tudott Yamato kis hódításáról is, aki a jelek szerint teljesen elvarázsolta ifjú harcosát. Beleszólni azonban nem akart a lassan kibontakozó kapcsolatba, hagyta, hogy történjen minden úgy, ahogy megírták odafenn, de azt már az elején elkönyvelte magában, ha a jounin csak kihasználni akarja Sait, „véletlenül” el fog tűnni egy küldetésben.
- Remek munkát végeztél! – szólalt meg végül halkan. – Menj haza és pihenj, holnap sem kell bejönnöd!
Sai álla a padlót verte, de nem mert rákérdezni a nemes gesztus miértjére, inkább csak hálálkodva meghajolt, és arcán halovány mosollyal, kisietett az irodából.
Danzou elgondolkodva nézett utána, és megeresztve egy elégedett hümmögést, visszatért világmegváltó terveinek kidolgozásához.
*
Yamato fáradtan vonszolta magát az utcán, nem elég, hogy Tsunade előtt is tiszteletét tette, még a bázisra is be kellett ugornia. Fejében hidegen zörögtek a Hokage asszony szavai, és sajnálattal gondolt Narutóra, aki olyan sokat edzett, hogy végre tökéletesítse a Yondaime technikáját, és amit többé nem használhat. Sérülése komolyabb volt, mint elsőre hitték, és, ha ragaszkodni akart a karjához, nem próbálkozhatott többé a fuuton-rasen-shurikennel.
Annyi edzés, annyi átvirrasztott éjszaka a semmiért, és annyi elpocsékolt idő, amit Sai nélkül kellett töltenie. Tekintetét az égre emelve állt meg, és nagyot sóhajtott. Hiányzott neki a fiú, és sok mindent kellett volna megbeszélniük, kezdve az érzéseiktől egészen a tegnapi kis incidensig.
Csak fél füllel hallotta, mégis, mélységesen felháborította az eset, és ezt szóvá is tette. Társai és felettese meglepett képpel hümmögték végig kioktató beszédét, nem értették, hova ez a kiborulás, de végeredményben, a jounin szavai kicsit elgondolkodtatták őket. Még Genma is elismerte, a viselkedése nem volt épp shinobihoz méltó, de hát, ha az embert elkapja a harci láz, nincs mit tenni. Yamato erre már csak morgott valamit, és inkább lelépett, mielőtt képen törölte volna a férfit.
Megszaporázva lépteit, sietett volna haza, ha a ramen stand irányából ismerős hangokat nem hallott volna. Szemöldökét vonogatva lépdelt a bódéhoz, és félrehúzva arca elől a kis függönyt, elmosolyodott. Kakashi, Sakura, Naruto és Sai hangosan trécselve és nevetgélve ettek, illetve, a szőke fiút etették, egész pontosan, Kakashi vállalta magára eme tisztséget, nem foglalkozva a fiú ellenkezésével.
- Üdv! – lépett beljebb, és beleborzolt a szőke tincsekbe. – Naruto, de jól megy sorod.
- Ne csesztess még te is – duzzogott a fiú, okot adva egy újabb nevetés hullámra.
Olybá tűnt, mindenki remekül érzi magát, csak Sai komorodott el kissé, ami nem kerülte el a két jounin figyelmét. Kakashi Yamatóra sandított, majd a fekete hajúra, és megcsóválta fejét. A kettejük között vibráló feszültség úgy látszott, csak neki tűnt fel, a másik két kölyök rendületlenül vitázott tovább, mit sem sejtve a helyzetről, amibe bele csöppentek.
- Sai, nem néznéd meg, hogy kint vagyok-e? – érdeklődött Kakashi vigyorogva, és alig észrevehetően Yamato felé intett.
- Ceh! – mordult fel a fiú, és lehuppanva székéről, úgy masírozott el Yamato mellett, mintha nem is ismerné.
- Én is megyek, dolgom van – vakargatta fejét a jounin, de teljesen felesleges volt a magyarázkodása.
A jelenlévők közül senkit nem érdekelt a véletlenül egyszerre történő távozás ténye, és Yamato megnyugodva araszolt ki, hogy felzárkózva Sai mellé, végre lakása kényelmébe eshessen. Meglepetésére, a fiú lefordult az első sarkon, de még ekkor sem érezte, hogy baj lenne. Ha Sai lakásába mennek, neki az is megfelelt, sőt, közelebb is volt.
- Nem erre laksz! – jelentette ki Sai félúton, rá sem nézve a mellette kóválygó férfira.
Yamato megállt és hunyorogva mérte végig a tovább sétálót, majd ökölbe szorított kezekkel indult meg ismét, hogy felzárkózva a sértett kis szeretője mellé, megeresszen felé egy vigyort. Sai azonban nem vette a lapot, durcásan lépegetett, és lakása ajtaja előtt még egyszer végig mérte a jounint, majd előhalászta kulcsait. Odabenn félhomály volt, hűvös, és nehéz levegővel, hála a napok óta elmaradt szellőztetésnek, és a fiú azonnal ablakot is nyitott, mélyeket lélegezve a betóduló frissességből.
Yamato levetette magát a kanapéra, és megszabadulva mellényétől és fejpántjától, kényelmesen hanyatt dőlt, úgy figyelte a nyitogató fiút.
Sai húzta a beszélgetést, ameddig csak tudta, de egyszer minden ablak elfogy, és nem marad más hátra, mint szembenézni az érzésekkel. Távolságtartóan a kanapé sarkába kucorodott, és gyanakvóan méregette a láthatóan nyugodt férfit.
- Hiányoztál! – hajolt hozzá Yamato, ujjai végig simogatták arcát, és egész testében megremegett az érintéstől. – Sajnálom, hogy nem lehettem veled.
- A munkáddal jár – vont vállat a fiú. – Végül is, Naruto az igazi tanítványod, és nem én.
- Féltékeny vagy? – vigyorgott a jounin kitartóan, és bárhogy is ellenkezett a fiú, magához húzva csókolta végig a haragtól elkeskenyedett ajkakat.
- Barom! – morrant fel Sai, és tenyerét a mellkasnak feszítve tolt el a férfit. – Nem vagyok!
- Nézd, szépségem – komolyodott el Yamato, mert a reakció nem igazán nyerte el tetszését. – Ha valakinek, hát neked nagyon is meg kéne értened, milyen az életem. Nem repestem az örömtől, hogy napokon át felügyelhetem az edzést, ráadásul egy csomó munkám is elmaradt emiatt az anbunál. Hidd el, szívesebben maradtam volna melletted, de ahogy te, úgy én sem kockáztathatok.
- Tudom – hajtotta le fejét Sai. Volt igazság abban, amit a jounin mondott, és mégis. Az elmúlt időszak megviselte, és még jobban összezavarta a benne kavargó érzéseket, és úgy érezte, itt az ideje tisztázni a dolgokat. – Mindig egyedül voltam, senkit nem érdekeltem, és ebbe bele is törődtem. Aztán jöttél te, meg a hülyeségeid, és elérted, hogy veled akarjak lenni. Hiányoztál és rossz volt, hogy minden mással képes vagy foglalkozni, csak velem nem. Érted?
- Persze – ölelte át Yamato, és komolyan nézett a könnyektől csillogó szempárba. – Sajnálom, hogy így éreztél, de hidd el, nekem sem volt könnyű. Aggódtam érted, mert tudtam, hogy folyton dolgozol és harcolsz, és ha tehettem volna, otthagytam volna mindenkit, hogy veled lehessek. Viszont, a parancs az parancs, ezt neked is meg kell értened. Nem akarom, hogy azt hidd, csak szórakozom veled, volt időm gondolkodni a napon aszalódva, és rájöttem, te vagy az első ember, akit képes vagyok komolyan venni magam mellett.
Sai hüppögve pislogott fel, a barna szemek várakozón meredtek rá, és agya lassanként dolgozta fel mindazt, amit a jounin elmondott. Bele sem gondolt, hogy esetleg nem csak számára nehéz ez az egész kapcsolat, hogy Yamato ugyanannyi áldozatot hoz, ugyanúgy hazudik és próbál egyensúlyozni az eljátszott szerepek között, akár csak ő.
- Ne haragudj, önző voltam – ölelte át a férfit, és arcát annak nyakához fúrva szipogott még egy sort, de már kezdett helyre állni lelki békéje.
- Nem baj, kell az – paskolta meg a hátát a jounin. – Én így is szeretlek!
Hát kimondta. Mégsem tudott lakatot tenni a szájára, pedig megesküdött, hogy nem zúdítja rá a fiúra érzéseit, hanem kivár. A dolgok alakulásának hála, azonban már képtelen volt magában tartani, és életében először, komolyan elhitte, hogy amit érez, az tényleg szerelem. Sai elbűvölte, megváltoztatta és anélkül hódította meg a szívét, hogy tudott volna róla. Soha nem hitte volna, hogy egy nap majd ilyesmire vetemedik, és kétszázas pulzussal fogja várni, mi lesz a reakció hirtelen jött őszinteségi rohamára.
Sai néhány pillanatig csak bámulta a szemközti falat, ujjai görcsösen markolták a jounin felsőjének puha anyagát, és a világért sem nézett volna fel a válaszra váró arcra. Agyában ott keringett a szó, amit neki mondott valaki, ami mögött most először, érzelmek kavarogtak, és megrémült. Új volt számára az érzés, ami végig hullámzott testén, és a forróság mellkasára nehezedve akadályozta meg a beszédben. Eljátszott a gondolattal, nem is egyszer, hogy talán tényleg szerelmes, de álmában sem hitte, hogy Yamato is hasonlóan érez. Ez is csak azt igazolta, hogy többet kéne beszélniük, és megosztaniuk egymással mindazt, amit gondolnak, mert ugye, néma gyereknek…
- Tenzou – nyöszörögte elveszetten, és reszkető ujjakkal túrt bele a sűrű tincsekbe. Ugyanazt érezte, mint anno, a folyónál, amikor képtelen volt szavakba önteni gondolatait, de már tudta, mit kell mondania. – Szeretlek! – suttogta alig hallhatóan, és hagyta, hogy a férfi hanyatt döntse.
Elméjéből egyszerre tűnt el minden zavaró gondolat, lelkében soha nem tapasztalt békesség költözött és boldog volt, végre maradéktalanul boldog. Zihálva és kábultan viszonozta a fullasztó csókokat, teste szinte elolvadt a szoros ölelésben, és észre sem vette, mikor lett meztelen. Vágyakozva nézett a felette magasodó férfira, ajkai szegletében mosoly bujkált, és még a pillanatnyi fájdalom sem tudta elvenni felhőtlen jókedvét. Halk nyögésekkel fogadta magába a jounint, karjai remegve ölelték át az izmos testet, mintha soha nem akarnák elengedni többé, és a vággyal kevert érzelmek túlcsordultak benne. Remegve és nyöszörögve vonaglott, és a testén végig söprő orgazmus eltörölt benne minden lényegtelen dolgot. Csak két szót volt képes ismételni, újra és újra, mintha imát kántálna, a férfi nevét, aki boldoggá tette, és a legnagyobb ajándékot, amit valaha kapott, feltétel nélküli szerelmet.
***
A délutáni napsütés szikrázó fénybe öltöztette a tájat, a puha szellő játékosan borzolta a fák leveleit, és a tündöklő nyári égen néhány felhő pamacs kavargott lomhán. A folyó halk csobogással rótta útját, mint mindig, örökös változatlanság illúzióját keltve a lassan feje tetejére álló világban.
Sai élvezte a napsütést, arcát az ég felé fordítva igyekezett elűzni minden zavaró gondolatot agyából, és hosszú idő óta először, nem tudott mit kezdeni szabadidejével. Az elmúlt időszak olyan viharosan telt el, annyi vérrel és halállal volt körítve, és annyi fájdalom vegyült el benne, hogy csoda volt, egyáltalán túlélte. Danzou halála feltette a pontot az i-re, és a kóma-földről visszatérő Tsunade azonnal feloszlatta a gyökeret. A fiú így jobbára munka nélkül maradt, de nem is igazán bánta. Amikor tehette, segített az építkezéseken, mert a lerombolt falu látványa még az ő szívét is összeszorította. Az a kevés szép dolog, ami Konohához kötötte egyik pillanatról a másikra vált a földdel egyenlővé, csak az emlékek maradtak, és a remény, hogy egyszer minden újra a régi lesz. Vagyis, nem, már soha nem lesz minden ugyanaz. Felépíthetik a falut, de a halottakat vissza nem hozhatják. Jiraiya-sama, Danzou és a társai, akik az Akatsuki rejtekhelyek felderítése közben vesztették életük, már soha nem térnek vissza, és ezzel a gondolattal kénytelen lesz megbékélni. Csak a szerencsén múlott, hogy sem ő, sem Yamato nem hagyta ott a fogát a harcokban, de kérdéses volt, meddig tart ki a mázlijuk?
Nagyot sóhajtva nyitotta fel szemeit, és elvakulva a hirtelen jött fénytől, behúzódott az árnyak takarásába. Lábait törökülésbe húzva, fektette térdeire rajz mappáját, és csak úgy, minden cél nélkül kezdett firkálgatni. A fekete vonalak lassan alakot öltöttek, és a fehér lapon megelevenedett egy anbu maszk, pontos mása Yamatóénak. Sai hümmögött egyet a műre, és belátta, a férfi hiánya kezd az agyára menni. Mióta az építkezések folytak, a jouninnak se éjjele, se nappala nem volt, és minden mozdulata után házak bukkantak fel a földből, alaposan leszívva ezzel a chakra készletét. Néha annyira belemerült a munkába, hogy szabályosan haza kellett vonszolnia a félig alvó férfit, aki még olyankor is kitartóan motyogta a mokuton-jutsukat.
Mióta a gyökér megszűnt, már nem foglalkoztak bujkálással, és különben is, mindenkinek ezer nagyobb problémája volt, semhogy a falu újdonsült párocskáját elemezze. Kakashi volt az egyetlen, aki néha alájuk szúrt egy-egy epéskedő megjegyzést, de nem nehezteltek rá.
Tsunade rövid úton befejezte pályafutását a jouninnal, aki azóta nem lelte helyét a világban, és, ha melléjük csapódott olykor, csak úgy dőlt belőle a panasz. Sai sajnálta a férfit, de Yamato mesélt neki egy s mást a kis viszonyról, így nem érte meglepetésként a nő lépése.
Ilyesmiken tűnődve koptatta tovább ecsetét, és a kacskaringós vonalakból megszülető pillangó könnyedén libbent le a lapról, körbe táncolva a mosolygó fiút. A művészete, amit képes volt életre kelteni, mindig megmosolyogtatta, és mutató ujját kinyújtva hagyta, hogy a fekete pille megpihenjen rajta.
- Keresd meg nekem Yamatót! – suttogta lágyan, és kezét meglendítve, ismét repülésre késztette művét.
A kis pillangó körözött egy ideig, majd lassan megvette útját a falu felé, és Sai felcihelődve követte, hóna alá szorított rajzmappával, és ráérős léptekkel.
Yamato remegő térdekkel támaszkodott az egyik gerenda toronynak a sok közül, és érezte, ereje lassan a végét járja. Hiába igyekezett, hiába teremtett a semmiből egész utcákat néhány mozdulattal, az építkezés nagyon lassan haladt. A körülötte szorgoskodók szánakozva méregették meggörnyedt alakját, de nem foglalkozott velük.
- Mára eleget tettél – lépett mellé Shizune, aki a Hokage helyett is felügyelte a munkálatokat.
- Szerintem is – nyűgösködött a férfi, és meglepetten prüszkölt egyet, amikor a kis pillangó orrára csüccsent.
- Hm, úgy tűnik, valaki hiányol – mosolyodott el a nő, és sarkon fordulva, magára hagyta a jounint.
Az meg csak nézett, és kellett egy kis idő megfáradt agyának, hogy rájöjjön, a lepke valójában tintából lett életre keltve, és csodálkozva forgatta körbe fejét. Sai mosolygó arcának látványa elűzte tagjaiból a zsibbadtságot, és úgy lökte el magát támaszától, mintha a legkipihentebb ninja lenne a világon.
- Szia, szépségem! – gügyögte mézes-mázosan, és nem törődve a körülöttük lebzselőkkel, forró csókot nyomott a telt ajkakra.
- Végeztél? – érdeklődött a fiú, levegő után kapkodva, és pirulva, mert még egyáltalán nem szokott hozzá, hogy közönség előtt ilyeneket művelnek.
Yamato bólintott, és magához szorítva a fiút, lassan sétálni kezdtek. Talpaik alatt ropogott a törmelék, amerre csak néztek, összedőlt házak és romok tarkították a képet, alattuk ott pihentek a megtépett álmok, amik előásáshoz sok idő kellett még. A jounin szíve fájón összeszorult, ahogy egy-egy ismerős épület maradvány mellett lépkedtek, és nagyot sóhajtva ölelte oldalához még szorosabban párját. Még most sem tudta teljesen feldolgozni a történteket, a veszteség keserű érzése folyton ott gubbasztott lelkében, és már nem is akarta számolni, hány ismerőssel lett szegényebb. Minden megváltozott, minden eltűnni látszott lassan, és tudta, élete egyetlen ragyogó pontja is hamarosan el fog halványulni, amint elindul a küldetésére. Szomorú tekintettel nézett végig a mellette botladozón, a szívében kavargó sötétség egyre inkább elhatalmasodott, de nem szólt, még nem akarta beavatni a fiút, csak átkozta a világot, amiért ismét keresztbe tesz neki.
- Hova megyünk? – szólalt meg Sai, aki ugyan érezte a férfiból áradó feszültséget, de mégsem mert rákérdezni annak miértjére. Tudta, hogy valami baj van, és az nem a faluval kapcsolatos, de, ha a jounin nem akar róla beszélni, mégis hogyan erőltethetné?
- Haza! – érkezett a válasz, egy sanda vigyor kíséretében és a fiú elkerekedett szemekkel nézett fel a titokzatos arcba.
Napok óta sátrakban tengődtek, többedmagukkal, a földön aludtak és sorba álltak a reggeliért, ezt az életformát pedig semmiképp nem tudta otthonnak titulálni. Egy halovány reménysugár azonban éledezni kezdett bensőjében, és megszaporázva lépteit, szinte maga után vonszolva a jounint, váltott irányt, hogy a valaha volt lakása felé igyekezzen. Nem tévedett, az épület büszkén magasodott az ég felé, a lemenő nap fényei körberagyogták, mintha csak valamiféle glóriát akartak volna ráilleszteni, és a sivár romhalmazokkal borított táj közepén, ez volt az egyetlen valamire való lakóház.
- Tenzou – pislogott nagyokat, és örömében felnevetett. – Ezt lehet? – kérdezte mellékesen, de nem igazán érdekelte a válasz.
A lakása, az életük egy apró darabja ismét ott állt előttük, hála a jouninnak, és boldogan kapaszkodott az ölelő karokba, hogy csókot leheljen a mosolygós szájra.
- Neked mindent – kuncogott Yamato, és örült, hogy ennyire fellelkesítette a fiút. – Menjünk! – ragadta meg a keskeny csuklót, és szelíden maga után húzva párját, feldobogtak a kis lakás bejárata elé.
Sai reszkető kézzel nyomta le a kilincset és szájtátva lépett beljebb, hogy cipőit lerúgva, azonnal terepszemlét tartson. A szobák, a bútorok, még a cserepes virágok is, mind-mind ugyanúgy álltak, minden a helyén volt, mintha semmi nem történt volna, mintha az egész szörnyűség csak egy rossz álom lett volna, amiből felébredve, ismét a jól megszokott környezetben találta magát. Csak a képek hiányoztak a falakról, a festményei, amiket ő maga készített, de nem bánta. Majd lesznek újak, szebbek, színesebbek, és már ötletei is voltak, miket kéne megfestenie. Yamato csendesen figyelte az örömmámorban úszó fiút, de neki korántsem volt ilyen felhőtlen a hangulata. A legtöbb, amit tehetett, hogy nem hagyta fedél nélkül a kölyköt, mielőtt elmegy, de ez messze nem volt elég megnyugtató számára. Tudta, ha tényleg elkezdődik a háború, Sai ugyanúgy a csatatérre lesz küldve, mint ő, vagy a többi, száz meg száz shinobi, és ott már nem fogja tudni megvédeni. Magát már rég nem féltette, az évek hosszú sora alatt felkészült a halálra, ami minden lépését követte, de féltette a fiút, és, ha tehette volna, elrejtette volna a világ szeme elől, hogy megóvja mindattól a szörnyűségtől, ami rá várt.
Szívére ólomsúlyként nehezedett a tehetetlenség érzése, és tudta, itt az ideje kiteregetni lapjait.
- Sai, beszélnünk kell! – szólalt meg halkan. Hangja keresztülvibrált a szobán, és nyomában megfagyott minden, a boldogság kék madara ismét szárnyaszegetten zuhant alá, és a fiú arca elkomorult, ahogy felé fordult.
- Történt valami? – lépett felé Sai, és résnyire szűkült szemekkel mustrálta a jounint. Egész lényéből szomorúság áradt, vonásai ijesztően komolyak voltak, és a barna szemek fájdalmasan meredtek rá, rossz érzéssel töltve el lelkét.
- El kell mennem – sóhajtott a férfi. – Narutót elküldik a faluból, hogy ne keveredjen bele a harcokba, és mivel csak én vagyok képes kordában tartani a Kyuubit, úgy-ahogy, el kell kísérnem.
- Értem – bólintott a fiú, és igyekezett nem kimutatni, mennyire lesokkolták a hallottak. – Mikor indulsz?
- Holnap!
A szó hangosan koppant kettejük között, mintha csak egy halálos ítéletet mondtak volna ki, és így is érezték. Sai nagyot nyelt, és reszkető kezekkel markolta meg a sötétzöld mellény nyakát, szemeit égették a könnyek, de még kitartott. Csak nézte a férfit, akinek annyi mindet köszönhetett, aki kimentette a sötétségből, és akit az életénél is jobban szeretett. Yamato volt az, aki egyetlen érintéssel képes volt eltörölni belőle minden félelmet, akiért éjszakákat virrasztott magányosan és aggódva, ha egyedül ment küldetésre, aki mellett életében először, végre fontosnak érezte magát. A mosolya, a nevetése, a kéjenc humora, csókjainak íze, testének minden izma és rezdülése hozzá tartozott, és az életet jelentette számára.
- Ugye, visszajössz? – nyöszörögte elveszetten, és képtelen volt megszakítani a szemkontaktust. Az igazat akarta hallani, hogy mennyi esély van arra, hogy ők ketten még valaha is boldogok legyenek.
- Nem tudom. Nem ígérhetek olyat, amit nem biztos, hogy be tudok tartani – sóhajtott Yamato.
Képtelen volt hazudni, nem az ő stílusa volt. A fekete íriszek könnyektől szikráztak, és neki is kedve lett volna bőgni. Magához szorítva a reszkető fiút, arcát annak nyakához fúrva próbált erősnek tűnni, de legszívesebben ordított volna. A forró könnyek szabad folyást kapva kezdtek hullani, minden apró csepp tőrként mart szívébe, és megérezve az arcára simuló tenyeret, összerezzent.
- Minden rendben lesz – susogta Sai, noha maga sem hitte, amit mond. Mégis, úgy érezte, meg kell vigasztalnia a férfit, ez a legkevesebb, amit tehet, megkönnyíti az elválást. Még, ha a szíve épp darabokra törik is, és belesajdul a lelke, nem hagyhatja, hogy Yamato miatta legyen szomorú. Nem ér ő annyit, hogy bárkinek is lelkiismeret furdalást okozzon, már az is egy csoda, amit eddig kapott a férfitól. Soha ilyen jó dolga nem volt senki mellett, soha senki nem vigyázta még így, és tudta, ez több, mint amit érdemelt az élettől.
- Sai! – mordult fel Yamato és eltolta magától a fiút.
A könnyektől maszatos arc döbbenten nézett vissza rá, és bensőjében eluralkodott a tehetetlenség érzése. Elhagyja, és ki tudja, látja-e még valaha. Nem tudja megvédeni, pedig az életét adná érte, egyedül kell a csatába mennie és szembenéznie a halállal, miközben ő egy szigeten fog nyaralgatni, és mégis, Sai az, aki nyugtatni próbálja. Szánalmasnak érezte magát, és végtelenül gyengének. Ő akart vigyázni rá? Hogyan? Még csak megnyugtatni sem képes, egy halvány reménysugarat sem tud a kezébe adni, és mégis, ő az, akit vígasztalnak. Gyűlölte az érzést, gyűlölt mindent és mindenkit, aki miatt idáig jutottak, az egész istenverte háborúsdit, de legfőképp önmagát, amiért nem tehetett semmit. Teste megrázkódott a tehetetlen dühtől, ujjai szoros bilincsként fonódtak a fiú csuklói köré, és a vörös köd lassan agyára ereszkedett. Szó nélkül indult meg a hálószoba felé, maga után rángatva a szipogó fiút, akit beérve, azonnal az ágyra lökött.
Sai szó nélkül hagyta, hogy a jounin fölé másszon, karjai körbe ölelték a széles hátat, és nyöszörögve tűrte a marcangoló csókokat, amik fájón perzselték végig ajkait. Yamato soha nem volt még ilyen durva vele, de tudta, most erre van szüksége. Levezetni minden fájdalmat és feszültséget, ami ugyanúgy tombolt mindkettejükben, és kiélni egymásban a búcsúzás minden gyötrelmét. Nyöszörgései akaratlanul is kiszakadtak tüdejéből, de összeszorított fogakkal tűrt, remegve kapaszkodva a férfiba, aki teljesen kétségbe esett. A ruhák hangos reccsenéssel váltak cafatokká, darabkáik lassan beborították az ágyat, és a felhevült testek körül szinte izzott a levegő. Yamato megvadulva csókolta végig a reszkető testet, a fájdalom, ami lelkét mardosta teljesen elvette eszét. Minden finomkodás nélkül helyezkedett el a széttárt combok között, és csípőjét előre lökve, tövig nyomult a forróságba. Sai kiáltásai tompán értek el agyához, csak szorította a megvonagló testet, mint aki utoljára teheti, önkívületben tépve és marcangolva a puha ajkakat. A sóhajok, a nyögések, a gyönyörű arc látványa mind-mind agyába égett, és mikor reszketve és zihálva végre elterült az alatta nyöszörgő fiún, fogta csak fel mit tett.
- Sajnálom! – suttogta reszkető hangon, és szégyellte magát, újfent.
- Semmi baj – mosolygott rá Sai. Ujjaival lágyan végig cirógatta a rémült arcot, és bár úgy érezte, épp az imént állítottak alfelébe egy nagykést, mégsem panaszkodott. Yamato már lényegesen nyugodtabbnak tűnt, hála a kis idegesség-levezetésnek, és nem bánta, hogy áldozatként kellett tetszelegnie.
- Nagyon szeretlek! – motyogta a jounin, óvatosan magához húzva a sziszegő fiút.
- Én is téged – dünnyögte Sai. – Ígérj meg nekem valamit, kérlek – nézett fel a barna íriszekbe.
- Nem – rázta meg fejét a férfi. – Semmit nem ígérhetek, ahogy te sem. Szeretlek, és ebbe fogok kapaszkodni, de ettől többet nem tehetek.
A szótlanság, akár csak az orvul rájuk boruló félhomály nyomasztóan telepedett a szobára, csak a légvételek szaggatott üteme, és a fájdalmas sóhajok visszhangoztak a falak között, amik most utoljára jelentették számukra az otthont.
*
A reggel derengő világossága belopakodott az ablakon, és Sai álmosan rebegtette meg pilláit, hogy maga mellé tapogatva, riadtan nyissa fel szemeit. Mellette csak az üres ágyrész árválkodott, Yamato elment, búcsú és egyetlen szó nélkül, és talán jobb is volt ez így. Nem ígértek egymásnak semmit, nem lett volna értelme. Csak a remények maradtak és a hitük, hogy egyszer minden jóra fordul. Sai nehézkesen kecmergett ki az ágyból, az éjszaka fájdalmai még most is ott égtek testébe és lelkében egyaránt, de hirtelen minden ilyesmit elfelejtett, ahogy pillantása megakadt az éjjeliszekrényen fehérlő papíroson. Felemelve a levelet, sietősen futotta át a néhány szót, és remegő ajkakkal gyűrte végül össze tenyerében.
Könnyeit, amik végig mosták elgyötört arcát, csak a felkelő nap bíborvörös sugarai látták, de még azok sem tudhatták, miféle ígéret lebegi körbe a sírástól megremegő testet. Néhány szó, amit soha nem mondtak ki, mégis, képtelenek voltak magukban tartani. Talán, egyszer, ha elmúlnak a viharfelhők, ők is boldogok lehetnek végre… Ebbe kell kapaszkodnia, és hinnie, és ezért kell túlélnie. Letörölve könnyeit, ejtette ki kezéből a papírost, hogy az ajtóból még egyszer visszanézzen a gyűrött galacsinra, és felszegett fejjel tudjon tovább indulni az úton, amit választottak.
„ Ha a háború véget ér, visszajövök hozzád! Szeretlek!”
Vége (?) ^^ |
