|
Leírás:
Anime: Kuroko no Basuke, Kuroko no Basket
Karakterek: Kasamatsu Yukio, Kise Ryouta
Műfaj: Könnyed, Hétköznapi élet, Jövő, Romantikus.
Figyelmeztetések: Yaoi, Shounen ai.
Szavak száma: 4213
Ismertető: Mint látható a nagy Kuroko láz ily módon is elért engem. Ez a fic sok minden apró tényezőnek köszönhető, hogy megszületett, de itt van, és nagyon jó volt megírni. Az egész Senpai, azaz Kasamatsu szemszögéből olvasható, mert számomra az Ő írása megy a legkönnyebben. Remélhetőleg másnak is örömet okozok eme kis pötyögésemmel, és tetszeni is fog. A történetben azon fantáziálásomról (bár nem csak az enyémről) lehet olvasni, amikor a két szereplő már felnőtt, dolgoznak és milyen együtt az életük. Mert én őket csak együtt tudom elképzelni. Hát igen, ilyenek a yaoisták.
Ajánlás: Eme kis szösszenetet ajánlanám Hyuunak, alias ef-channak, alias Kisémnek, aki egyik tényezője annak, hogy megszületett a röpke történet. Ezen kívül Morának aki megfertőzött sokunkat a Kuroko lázzal, valamint Gennek aki néha támogatott és ostorozott, és mindenki másnak, aki szereti ezt az animét vagy ezt a párost. <3
~~~*~~~
Már jó pár napja, hogy elutazott, és minden egyes nappal egyre jobban hiányzik. Persze hangosan soha nem mondanám ki, de így van. Talán már több mint egy hete is megvan. De ilyen ez a munka, ha egyik kontinensről a másikra akarsz embereket juttatni. De legalább gyorsabb, mint a hajók. Akkor is féltem. Már nagyjából hozzászoktam a munkájához, ami egy fikarcnyit sem hasonlít az enyémhez. Az iskolák után én tanárnak, edzőnek tanultam, míg ő további modellkedés után végül a pilótai szakmánál állapodott meg. Tudom, régóta ez volt az álma, és szép, hogy így meg tudta valósítani. Irigylésre méltó. Néha gyengének érzem magam mellette, mintha nem tudnék kitartani valami mellett, vagy soha nem érhetném el. Ez volt régebben is, ha apró hibát is vétettem, nagy jelentősége volt, de ezen már nincs mit bánni, változtatni meg végképp nem lehet.
Elégedett vagyok az életemmel. Mindennapos munka, beosztott idő, még unatkozásra is jut alkalmam. Főleg, ha Ő nincs otthon. Mióta vele élek, repülnek a napok, az éveket sem számolom, de nem lehet olyan sok. Majd máskor gondolkodom ezen. Biztos vagyok benne, hogy népszerű még ebben a szakmában is, hisz ki az aki nem ismerné Kise Ryoutát? Kosárlabdás csoda, modell, idol és most már pilóta… és már megint rajta jár az eszem. Ez minden nappal súlyosbodik, amikor nincs itthon. Nagyon sóhajtva sétálok a néptelen folyosón. Ki hitte volna, hogy sosem fogok elszakadni az iskolák hangulatától? Nem mintha rosszallnám, hisz rengeteg minden történik egy ilyen épület falai között, sőt még az udvaron is.
Szép emlékek.
A felső középiskola talán nagy falat lett volna, pláne a Kaijohoz úgysem kerülhettem volna, így a régi alsó középiskolámat választottam még anno gyakornoki helynek, ahova végül fel is vettek. A gyerekkor minden keserűségével szerettem ezt a helyet. Mintha még azt sem bánnám, hogy régebben hogyan bántak velem. Igen a lányokra gondolok, főleg a kétszínű fajtából, akik miatt bizonyos fokig félni kezdtem attól a nemtől. Nem úgy félni, mint egy fóbiás, csak nagyobb zavarban voltam, mint máskor a közelükben. Már valamennyire ezt is kihevertem, sőt fejlődtem benne, de azt hiszem ennek is köszönhető a mai életem.
A folyosó közepén megállva kinézek az ablakon, ami az udvarra néz. Most teljesen néptelen, hisz óra van a gyerekeknek, csak a szél cirógatja a fák zöld lombjait, a nyitott ablakon keresztül érzem illatukat. A nyár előszele már megérkezett, lassan itt az ideje a komolyabb edzéseknek, de bőven lesz idő pihenésre is.
Megrezzen a telefonom a zsebemben. A gyerekeknek nyilván nem lehet használni napközben, így a tanároknak is rejtve illik hagyni a készüléket, hogy ne mutassanak rossz példát. Még szerencse, hogy óra van, így nem lát senki.
Kise…
Akaratlanul is megdobban mellkasom, összeszorul a torkom de egy nyelés után azonnal fel is veszem.
- Hai? – már nyugodt is a hangom, ahogyan kell.
- Senpai! Senpai! Mite-mite! – majd zúgás, nyüzsgés, hangosbemondó sípolása. Már megint ezt csinálja… komolyan tiszta hülye, vagy direkt idegesít – hallod Senpai? Találd ki hol vagyok!
- Párizsban idióta!
- Eee? Hogy találtad ki? Ez csak a reptér hangja volt, igaz Párizsé, de akkor is, ugye milyen eredeti? – fejem mellett kis görcs jele villan fel, kezem ökölbe szorul.
- Onnan találtam ki, hogy mondtad, mielőtt elmentél, nagyon hülye – próbálom visszafogni a hangomat, nehogy beszivárogjon valamelyik terembe a hangom.
- Ah, tényleg. De örülök, hogy Senpai figyel rám, és mindent megjegyez – hallom a hangjából, hogy mennyire is mosolyog. Az a mosoly az enyém, helyettem viszont biztos, hogy most más látja. Grr.
- Persze, hogy megjegyzem? – súgom halkabban – Mikor jössz? – kérdem kíváncsian. Bármennyire is érzelgős, hiányzik.
- Hmm, még nem tudom pontosan, de ha megint valami egzotikus helyen járok, felhívlak, hogy halld. Nee-nee? – hadarja lelkesen a végén, én meg csak a fogam csikorgatom.
- Ilyen hülyeségek miatt ne hívj, Bakayaroo! – mordulok rá, majd lecsapom a telefont. Már megint… Bár tudom, hogy nem ennyire eszement, hogy csak a hangok miatt hívjon, ami mindenhol ugyan az. Azért hív, hogy ne aggódjak. Mosolyt csal arcomra már csak a gondolat is, és látnom sem kell, több ezer kilométer távolságból tudom, hogy a telefont fogva most ő is mosolyog.
- Sensei! Ne hangoskodjon a folyosón! – az egyik tanár az ajtóban állva szól rám én meg ugrok egy nagyot. Franc, a végén nem figyeltem a hangomra.
- Gomen'nasai – vakargatom meg tarkómat, mire szigorú arccal, ámbár mosoly árnyékával megint eltűnik az ajtó mögött én meg hót szégyenkezve levonulok inkább a tornaterembe, a testnevelési tanáriba.
~*~
Első óra, egyszerű testnevelés az 1/3-nak. Még mindig nem szoktam hozzá a rajongáshoz. Néha úgy érzem magam, mint Kise, sőt mondhatni átérzem régebbi helyzetét és fogalmam sincs, hogyan csinálta azt, hogy mindenkire mosolyog és foglalkozik, már amennyire képes. És még mellette rám is figyelt, avagy foglalkozott velem. Na jó, ez csak a felső középiskola volt és csak egy évig, de mégis…
Minden lány szépen sorban, a fiúk fegyelmezetten. A fiúkkal csak azért jövök ki jobban, mert rájuk nézve nem csillogó szemeket látok. Egy előnye van az egésznek, hogy mindent megcsinálnak amit mondok nekik. Mármint az órai feladat. Ahogy a mai tanároktól hallottam, főként a tanáriban, a gyerekek sok helyen problémásak, főként a lányok, de nálam nem. Ezt persze alig mertem előttük hangoztatni, elég volt egyszer, akkor is több véleményt kaptam erre.
Először meglepődést, hogy pedig az új tanárokat sokszor szeretik heccelni, egy másik tanár azt mondta hogy persze, mert fiatal férfi vagyok. Egy másik testnevelés tanár szeriont pedig elég volt egyszer megmutatni milyen, amikor dühös vagyok – utalva ezzel a falrepedésre amit okoztam egy ütéssel – és rögtön tisztelnek. Megoszlanak a vélemények, de nem szoktam még eléggé a szerepemhez.
Az első óra sosem a legaktívabb, ilyenkor a gyerekek fele pörög, a másik fele meg még majdnem alszik. Az egyik srác marhára hasonlít Hayakawara még a Kaijoból, szerencsére tudom, hogyan kell az ilyet kezelni. Plusz munkával. Még szerencse, hogy focista így nem nekem kell bajlódni vele a kosárlabda edzéseken.
Az óra testbemelegítési része után újra felsorakozik mindenki, és valahogy nagyobb figyelemmel áldanak meg, mint a szokásos. Biztos csak a reggel teszi ezt, és a szabad levegő.
- Akkor még öt kör futás, és… - hirtelen elsötétül a világ, és puha ujjakat érzek meg arcomon, szemem körül.
- Watashi wa dare ka? – suttog egy hang a fülembe, mire még a tarkómon is vigyázban állnak a pihék, és kiráz a hideg.
- Kise – azonnal lelököm magamról a karokat, amik épp ölelni készülnének, és tengelyem körül megperdülve, nagy szemekkel nézek rá. Tényleg Ő az, nem képzelődöm. – Hogy kerülsz ide?
Ártatlan bájmosolyt villant felém, csukott szemekkel.
- Egy nappal hamarabb értem haza, gondoltam megleplek – jelenti be teljesen nyugodtan, nekem viszont a szívem a torkomban dobog. Oh, a gyerekek.
- Tíz kör futás – fordulok feléjük ujjal mutatva a futópályára, mire pár elégedetlen nyavalygó hang után, de megindulnak. Visszafordulok a szőkeség felé – hogy találtál ide?
- Senpai, olyan gonosz vagy. Egyszer sem meséltél nekem a régi iskoládról, pedig már egy ideje itt tanítasz – elkámpicsorodva, kiskutya szemekkel néz rám. – És még nem is örülsz nekem – duzzogva oldalra fordítja a fejét.
- Jól van, jól van… - morgom picit kelletlenül, viszont nagyon örülök neki, hogy látom. – Persze, hogy örülök neked, de megvárhattál volna otthon. – magyarázom zavaromat.
- Az sokára lett volna, elvégre ma edzést is tartasz, így gondoltam eljövök ide. Az igazgató szívesen fogadott – már megint az az ártatlan bájmosoly. Ilyenkor pontosan tudom, hogy az ártatlanságnak pont az ellenkezőjét kell érteni. Megint kihasználta az ismeretségét. – Csak nem zavarok?
- Nem, dehogy.
- Oh, én ismerem ezt a bácsit, anyu a rajongója! – rikkant fel mögöttem egy lány, mire megfordulok, zavartságomat leplezve mérgesen.
- Miért lazsáltok?
- Bá-bácsi? – nyöszörög mellettem Kise, és mikor felé fordulok akaratlanul is vigyorra húzódik a szám. Ez aztán szép nagy pofon volt az egójának.
- De Sensei, már lefutott a köröket. – hogyne… ennyi idő alatt?
- Kis hazugok… na akkor szabad foglalkozás – a fiúk már rohannak is focizni, a lányoknak még külön mondani kell, hogy de nem ám beszélgetni, hanem mozogni, de mielőtt szólásra nyitnám a számat, vállamnál, nyakamra nehezedbe karol át Kise.
- Még hogy bácsi… De én legalább csinálhatok ilyet – hirtelen megragadja az államat, szorosan ujjai közé fogja, majd maga felé fordítva hajolna közel, de már a mozdulat kezdetén egy hatalmasat csapok a fejére, mire összekuporodik a földön, a púpot lefogva.
- IDIÓTA! Ezek gyerekek! – a fejem tuti hót vörös, de mélyeket szuszogva igyekszem eltüntetni. Vicsorogva fordulok a lányok felé – Tessék mozogni, nem a padon ülni! – kiáltok rájuk, mert már messze vannak, páran ijedten sikkanva fogják menekülőre, és kezdenek neki valami könnyed mozgásnak. Ha mást nem, legalább sétálnak. Mire mindenki eltűnik a közelből és elfoglalja magát, visszafordulok a fejét dörzsölgető felé. – Lassan kezdek emlékezni rá, miért nem mondtam el soha, hol a munkahelyem.
- Hidoooi~ - nyöszörgi műkönnyekkel, mire csak elmosolyodom.
- Óra után majd körbevezetlek – erre legalább már fellelkesül.
~*~
A tanáriban totálisan nem tudtam érvényesüli. De ja vu érzésem viszont élesen lüktetett a fejemben. Hát igen, pont ilyen volt a Kaijoban, de ott sokkal több volt a rajongó tekintet. Egy jó ideig azzal foglalták el, hogy miért nem szerepel már vagy ritkán, miért nem látni, nem is figyeltem igazán. Aztán mesél. Én meg csak ülök a helyemen bámulva, ahogy körberajongják. Szerencsére nem tart sokáig, csak a nagyobb szünet erejéig, mert után majdnem minden tanárnak órája van, akinek pedig nincs, az már hazafelé tart.
- Senpai! – lép vissza felém, mikor vélhetően végzett – Akkor körbeve… uff… - nyög fel, ahogy mások számára nem látható gyengébb öklöst irányítok a hasa mellé.
- Nem mondtam még hogy hívj ilyenkor? – mordulok rá halkan. Régebben, mikor elhagyta már Ő is a Kaijot azt hiszem tisztáztam vele, mikor hogyan lenne jó, ha szólítana… persze van amit még a Kaijo alatt is megbeszéltem vele, de az most nem ide tartozik. Elgondolkodva csücsörít, egy pillanatra még a plafon felé is néz, majd vissza rám.
- Yukio? – kérdi halkan, mire kipirulva újabb öklöst viszek be, amire már felkészült, mert előtte begörnyedt.
- Nem az, te kretén – de szerintem pont direkt mondta ezt, mert virgoncan vigyorog reakciómon. Tudja jól, hogy ezt mikor „szeretem” hallani, és mégis… de Ő baja, ha a verést keresi.
- Wakatta… Kasamatsu, de nekem a Kasamacchi is tetszik, vagy még Kasamatsu-senpai…? – egyszerre kijelentés és kérdezés. Vagy bizonytalan, vagy megerősítést vár arra, hogy válasszak? Aprót sóhajtok lenyugodva.
- Már nem vagyok a senpaiod, de ezek közül akármelyik lehet. Főleg itt az iskolában jó lenne, ha mások előtt vagyunk. – bár már valószínűleg teljesen mindegy, pedig jó lett volna elkerülni, hogy a jövőben a tanárnők ne essenek nekem kérdezősködni, ráadásul olyanokat, amikre nagyon nem akarok válaszolni. Pedig már annyira hozzájuk szoktam, a jellemükhöz és természetes volt velük beszélni, de most kezdhetem majd elölről. Remek…
- Gomen’ne, de ez ragadt meg bennem – arca megint sima és kedves mosoly ül rajta. Nehéz így rá bármiért haragudni.
- Na gyere – intek fejemmel, hogy körbevezessem.
A tornatermet majd ráérek megmutatni a délutáni edzésen, az ebéden már túlvagyunk, így a folyosók maradtak, az udvar is ráér talán. Szerencsére az egyik régi termem pont üres, az osztály biztos testnevelés órán van, a másik tanárral.
- Hű! Melyik volt a te helyed? – kérdi felcsillanó szemekkel, úgy körbenézve mintha egy kincseskamrát látna színig tele.
- Az – mutatok a fal melletti utolsó előtti padra, bár már azóta lecserélték. Gyorsan oda is megy, de leülni nem tud, mert beszorulna, csak a pad mellé állva néz felém. Én a tanári asztalnál állva látom be az egész termet. Jó sok idő eltelt azóta, és olyan mintha összement volna ez a kis világ. Pedig csak mi nőttünk fel. Nehéz elhinni. Bár alsó középiskola óta a magasságom ne óm változott eget rengetően sokat, de mégis érződik a különbség.
Visszasétál mellém, jóllakott óvodás mosollyal, majd ismét felcsillan a szeme.
- Oh, ezt mindig is ki akartam próbálni – mosolya kiszélesedik, én csak felvonom egyik szemöldökömet, majd figyelemmel kísérem cselekedetét.
Megfogja az otthagyott kréta csonkját, és a tábla felső sarkába rajzol egy szívecskét, bele betűket. Másik szemöldökömet is az előző mellé emelem.
- K + K ? – kérdem, de mire az utolsó hang is elhagyja számat, kipirulva kapok a szivacsért, felnyújtózva. – Azonnal töröld le! – rikkantom, de elkapja a csuklómat amelyikben a szivacs van, és lefog.
- Ugyan már, senki nem fogja tudni, hogy kik ezek, úgyis az osztálytársaikra fognak gyanakodni. Szerintem vicces. – kuncogja el magát, lefogását erősítve azzal, hogy magához ölel szabad karjával.
- Vicces a fenét, tüntesd el onnan – morranok rá, mire megfogja államat, és szemét lehunyva megcsókol.
Annyira hiányzott, egy hosszú pillanatra még engedek is az érzésnek, és elmerülök az érintésben, de agyam azonnal kapcsol, szemeim kipattannak, vészcsengő sikít a fülembe, hogy „nem szabad, iskolában vagyunk, nem szabad, elég”, így mielőtt elmélyítené ellököm magamtól, számat megtörölve nézve rá.
- Jól van, maradjon, de ne csinálj ilyet a munkahelyemen többet.
- Hai – csillanó mosolyt produkál, majd jókedvűen leül az első padba tuszkolva magát. Csak nem szorul bele… Majd felemeli egyik kezét a magasba, lelkesen szuszogva, és engem nézve. Először nem értem mit akar, bár kezdem kapizsgálni.
- Igen, Kise? – a tanári asztalon ülve nézek le rá, leereszti kezét, térdeit össze-össze üti.
- Kasamatsu-sensei miért ilyen kawaii? – hangja úgy csilingel mint egy gyereknek, még mosolyog is hozzá, de a kérdés hallatán vicsorogva dobálom meg a krétával, a szivaccsal, és még ami a kezem ügyébe kerül, de csak nevetve hárít mindent. Olyan gyerekes, mintha soha nem akarna felnőni… de talán ez egy olyan dolog benne, amit minden hátulütője ellenére szeretek.
~*~
Mire hazaérünk a naplemente színezi át az eget kékből sárgássá, hangulatosabb fénnyel árasztva el az egész várost. Egymás mellett sétálva tesszük meg azt a kevés távot, ami a házig vezet. Mivel nem tudtam, hogy ma jön haza, így metróval mentem dolgozni, és a kocsit otthon hagytam, és persze, hogy neki sem jutott eszébe. De nem baj, szeretek sétálni, vele is, csak így több idő, míg hazaérünk. Bánom is és nem is. Kezeink közöttünk lógnak, de amikor csak véletlenül is érint meg, elhúzom. Nyílt terepen nem lenne előnyös ezt „mutogatni” főként mert tanár vagyok. Persze mára már egyre elfogadottabb a dolog, mégis feszélyez a nyilvánosság, mert nem ehhez vagyok szokva. Sokszor még zárt térben is zavar, főleg idegen helyen.
- Milyen volt az utad? – kérdem, zsebre dugva kezemet, hogy még a kísértés szikrája se érjen el.
- Nos… felhők fölött minden légi út majdnem ugyan olyan, de nyugodt volt minden – az egyértelmű dolgokat is olyan lelkesedéssel tudja mondani… de már nem lep meg, sőt néha azon lepődnék meg, ha ilyenkor nem lennének ilyen megnyilvánulásai.
Kis mosoly rajzolódik szám sarkába.
Már csak pár lépés a lakásig, a pár lépcsőfokon felhaladva megcsörren a kulcsom, és amint kinyitom előre engedem, majd követem be a házba, hogy hátat fordítva bezárhassam az ajtót, mielőtt levenném a cipőmet. Épp, hogy visszafordulok, máris a fa lapra kenve találom magam heves ajakcsatába bocsátkozva, s a hosszú napok alatt felgyülemlett hiányérzetem azonnal felizzik és kikapcsol minden mást agyamban, automatikusan fonom karjaimat nyaka köré kinyitva szám, s nem rest azonnal elmélyíteni a csókot. Teljes testével az ajtóhoz présel, halkan szusszanva kapkodok levegőért, amikor pár pillanatra, csak egy picit hajol el.
- Annyira hiányoztál – duruzsolja félig számba, válaszolni sincs lehetőségem, de egy „nekem is”-nél többet aligha mondhatnék, így nem is próbálkozom meg vele, de amint alfelét nyomja nekem erősen, agyam funkciói visszakapcsolják magukat.
Lihegve tolom el magamtól nagy nehezen, sőt úgy ölel, mint egy polip így csak az arcomat tudom elhúzni tőle.
- Ne legyen már mindig ez amint hazaérsz – szuszogom még az előzőtől bágyadtan, de már megint furakszik közelebb, s fülemhez hajolva csókol nyakamba.
- Yukio… - súgja mint egy jelszót, de most még ez sem hat rám… vagyis fejben nem hat rám, mert mindig amikor így mondja a nevem, ölem szabályosan rándul egyet. De nem… most csak azért sem engedek. Egy fejbecsapás észhez téríti.
- Nem! Akkor sem ha kanos vagy!
- Demo… - nyüszögi végre eleresztve, majd ledobva a cipőmet végre trappolhatok a konyha felé.
- Főzök vacsit, addig fürödj meg! – szólok még vissza, majd el is tűnök félig a hűtőben. Ma kellett volna bevásárolni, így valami egyszerűbbet tudok csak összedobni, bár még így is egy kiadós vacsora lesz belőle. Minden hozzávalót kipakolok, beizzítom a tűzhelyet, vagdalom a zöldséget, s pont ekkor toppan be. Szerencséje, hogy nem törülközőben van, bár ezt csak abból ítélem meg, ahogy hátulról átkarol, és nem vizes, csak a haja tapad még egy kicsit.
- Mi finomat eszünk?
- Sukiyakit – közlöm egyszerűen, beleszimatol a levegőbe a vállam felett, miközben a hagymát karikázom. Még halk hümmögése is megborzongat. Ilyan ha kiéhezik az ember… nem feltétlen a kajára.
- Senpai főztje mindig különleges – mosolyogva koccintok a fejére a fakanállal, amivel a húshoz araszolok, még mindig egy Kisepotrohhal a derekamon. Lehámozom magamról egyik kezét, majd beleteszem tenyerébe a kést.
- Vágd össze a káposztát – mutatok az említett zöldség felé, és segítőkészen mosolyogva lép is a vágódeszkához.
- Hai – azért fél szemmel odafigyelek, miközben fűszerezek, de ügyesen csinálja. – Arra gondoltam, a nyáron elutazhatnánk valamerre. – fecsegi, miközben kattan a kés éle a fa lapon, mindegy egyes szelésnél, ritmusosan.
- Ha nem ütközik az edzőtáborral a szabadságod, akkor lehet róla szó. Van ötleted?
- Mondjuk Hawaii – a végét még el is nyújtja, mire majdnem elejtem a fakanalat, és elég idióta mutatvány, mire elkapom, hogy le ne essen.
- Ugye most csak viccelsz? Az én fizetésemből ez hol jön ki? – förmedek rá, majd a hagymáért és a felszelt káposztáért nyúlok, hogy a hús mellé keverjem. Csak egy pillanatra ér össze kezünk mikor átnyújtja nekem, de most akkora bennem a feszültség, hogy nem hat meg.
- Nyugi Senpai, gondoltam erre is. Odafele én vezetem majd a repülőt, és ingyen jöhetsz velem, Hawaii-n van a cégnek egy nyaralója, azt kivehetjük tök olcsón, és majdnem annyiba kerül, mintha elmennénk Okinawána. Gondoltam mindenre – megint felölti a potroh szerepet, csak most szorosabban ölelve. – És végre Senpait is az magas égbe repíthetem, csak most az igazi értelemben – pont a nyakamba puszil, mire válaszként egy erősebbet koppintok a fejére mint az előbb. – Itteee~ - szisszen fel, megdörzsöli fejét, így máris alkalmam van rá, hogy kiszabaduljak karmaiból, és másik kezébe adjam a fakanalat.
- Amint megpuhult a káposzta, kapcsold le rendben? – még egy pici könnycseppel a szeme sarkában bólint. – Elmentem fürdeni.
Langyos vizet engedek magamra, hogy teljesen felfrissüljek a mai nap után. Sokkal felszabadultabbnak, könnyebbnek érzem magam már csak attól, hogy tudom itt van a házban, a közelben, és nem több kilométer magasban a levegőben. Nem vagyok sem fóbiás, sem tériszonyos, viszont természetes, ha aggódok érte, nem? Ha nem gondolnék arra, hogy ábrándozásában odaégetheti az ételt én is elkalandoznék most gondolataimban, de sietősre fogom a dolgot, mégis kiélvezem a zuhany örömeit.
Gyorsan át is dörgölöm magam, majd hasonló ruhát felkapva – póló és rövidnadrág – visszatérek a konyhába, és meglepetten látom a megterített asztalt és az előkészített tányérokat, benne a tojással és mellettük a tésztával.
- Pont jókor jöttél – ragyog fel arca, amint meglát – jól esett a fürdő?
- Ühm… - bólintok végignézve az asztalon, leülve a helyemre.
- Itadakimasu – rikkantja pálcát véve a kezébe, s követem példáját. Minden finom, jól időzített. Akár hogy is hangoztatja a finom főztömet, most ugyan annyi része van benne. Most nekem is jut időm némi mesélésre, mielőtt a kiadós vacsora és mosogatás után leülünk pihenésképp tévézni.
Bár csak kapcsolgatok, nem szól érte, nem tudok megállapodni egy csatornán sem, végül valami ügyességi vetélkedő marad. Ennél nincs jobb. Idő közben mellettem ülve összefűzte ujjainkat, ölébe téve mindkettőnk mancsát, de csak egy kellemes apró mosollyal lereagálva nézem tovább a képernyőt.
Már rég sötét van, csak a készülék fénye biztosít csekély látóteret, de nem is kell több. Alig egy óra telik el, a vállamra dől. Először azt hiszem elaludt, hisz fárasztó lehetett az út hazafelé, oldalra sem nézek, hagyom még egy kicsit, mielőtt áttessékelném a szobába, de mielőtt megbizonyosodhatnék a felől, hogy tényleg alszik-e, belecsókol nyakamba. Mintha észre sem vettem volna, apró rezzenéssel, de már mereven nézek magam elé, ki is reppen a műsor a fejemből, fel sem fogom az eseményeit. Puhább, nedvesebb csókkal folytatja tovább nyakam felfalását, amit hagyok, sőt a felforrósító érzésre egy aprócska, jelzésszerű morranással adom tudtára élvezetemet. Erre már felegyenesedik, oldalra fordul, hogy legalább félig velem szembe kerüljön. Tekintete ködös és vágyakozó, ujjaim közül kiszabadítja kezét, hogy megtámaszkodjon, míg másikat a derekamra simítva fog meg. Államat csak egy picit emelem fel, s ennyiből értve lassan hajol arcomhoz. A kanapé sejtelmes recsegése csak fokozza izgalmamat, szapora szívveréssel fogadom a lassú tempójú csókot, szemem lehunyva.
Egyik karom a válla felett csúszik hátára, másik oldalánál, de a cél a kapaszkodó keresése, az érintése, még ha csak ilyen esetlenül is. Időközben feltűri pólómat, s mellkasomon elérve az érzékeny pontot egy testemet összerántó nyögést vált ki, majd megfeszülve élvezem ki, ahogy apró körkörös mozdulatokkal forrósítja fel a testemet. Ujjaim a pólóba markolnak, megrántom ezzel őt és az anyagot is mozgásra késztetve. Elhajol tőlem, s ezt egy csalódott sóhajjal nyugtázom, de csak addig míg fel nem áll, hogy lekaphassa magáról az elnyűtt ruhadarabot.
Testén a tévé fényei játszanak, makulátlan bőrén minden tisztán villan meg, parázslóan, s egy pillanatig csak bűvölten figyelem, majd hirtelen átölelem derekát, ledöntöm a kanapé párnáira hevesen, majd megtámaszkodva, felé kerekedve éhes kóstolással, csókokkal falom fel hasát, mintha fel akarnám idézni a napok alatt felgyülemlett hiányt, bőre érintésének hiányát. Sóhajtozva hagyja magát, már mellbimbóit nyüstölöm, mikor a hajamba markolva emeli fel fejem.
- Kérlek… hadd csináljam én – pihegi kipirultan. Elkényelmesedve préselem hozzá magamat, lekapom a saját felsőmet, így még jobban összenyomódik ölünk, de még csak ruhán keresztül, de ez is épp elég ahhoz, hogy feltüzeljen, nem csak engem. Felül, hogy így ölében ülve karolhasson át, újabb csókkal, majd visszaültet a bútorra, s elém térdelve folytatja teendőjét. Nyakamnál, s fülemnél elidőzve ködösíti el teljesen elmémet, amint mellkasomról felhajol, hüvelykujját izgatóan benyálazva hagyja ott tovább ingerelni, míg puha harapásokkal lefelé halad testemen, hasamat áthidalva, leérve ölemhez, s hogy könnyebben menjen, segítek levenni magamról a saját alsómat. Szabad kezével combomat simítja végig, hogy terpeszbe terelje őket, belső felüket alig érintve szájával pille puszikat hint, de lenyelek minden kikívánkozó nyöszörgést, pedig olyan élesen hat testemre ez az alig-érintés, mintha máris villám cikázna keresztül bennem.
Gyomromban kis pillangók gyűlnek, s csak még vadítóbb, ahogy csábító tekintettel rám nézve teszi mindezt. Mire hosszú kínok között vergődve végre szájába vesz, képtelen vagyok visszafogni hangomat, s csak azért nem harapdálom szét ajkaimat, mert tudom, senki nem hallhat meg. Senki nem zavarhat meg, még egy telefon sem érdekelne most. Semmi nem szakíthatja meg ezt a pillanatot. Hajába túrva próbálom visszafogni, de saját akarata szerint mozog, ráadásként máris érzem fenekemnél ügyködni. A kívánalom kölcsönös, így még a tágítással sem kell sokat bajlódnia. Ismét talpra áll, csak hogy lecsúsztassa végül magáról is az alsónadrágot, féloldalasan rátérdel a kanapéra, s megadóan hajolok előre, hogy izgatva benedvesítsem. Nincs most idő arra, hogy a szobába vánszorogjunk síkosítóért. Úgy érzem nem is kell, bár valószínűleg holnapra meg fogom bánni. Szerencsém, hogy nem ülő munkát végzek.
Azonnal felmorran amint köré fonom számat, nyelvemet, bizsergeti fejbőröm remegő érintése, s viszonylag hamar le is ránt magáról, hogy hátra lökve, szétfeszítve lábaimat elhelyezkedjen, alig egy centire megállva számtól.
- Nem bírok magammal, Senpai – nem csinál mást, mint felületesen csúsztatja magát, amitől még én is összerándulok kínomban.
- Csak csináld. – buzdítom pihegve, s több sem kell, rögtön magamban érzem lassan mégis tolakodón, erősen markolva hajába, hátra vetem fejemet a háttámlának, s csak akkor eresztek meg egy kitörő nyögést, mikor már teljesen bennem van.
Az idő megszűnik létezni, bármennyire közhely valóban így van, s azt sem tudom mikor kezdhettük el, csak a heves mozgás, a sóvár rítustánc, s a cuppogó hang, izgató egyvelege mintha egy másik síkra terelne, ahol csak két test létezik. Mindig ezt érzem, ha vele vagyok, úgy érzem mással ez soha nem tudnám elérni, átérezni, de miért is akarnám?
Nagy sóhaj hagyja el torkom mikor kihúzódik, majd arra kér forduljak meg. Eleget téve a kérésnek feltérdelek a kanapén, fél karral kapaszkodok a háttámlára, majd másik kezem arra használom, hogy hátra nyúlva picit széthúzza fenekem, kis terpeszbe készülve.
- Annyira izgató vagy – sóhajtja csak magának, mert ismét elfoglal, kitölt, s hevesen folytatja tovább. Hol derekamat, hol vállamat fogva erősíti meg lökéseit, lábaim csak beleremegnek minden mozdulatba, s lassan alig bírom tartani saját magamat, úgy érzem össze fogok zuhanni. Vadul kapkodva levegő után, felszabadítom egyik kezemet, hogy ölemhez nyúlva gyorsítsam fel, de alig két csuklómozdulat után azonnal le is fog, s hátamhoz feszíti saját karomat.
- Mégh neh… - lihegi veszettül, s így akaratlanul is oldalra fordulva nézek fel rá.
- De… már nem bírom… - úgy érzem el fogok ájulni. De csak nem enged, még könyörgő kérésem s tekintetem sem hatja meg, másik kezével az ellenkező oldalon nyúl előre, hogy elszorítson, s ha először fájdalmas nyögés is szakad fel belőlem, egyre esetlenebbül nyeldekelem a levegőt.
Amikor végre a hátamhoz simul és elenged, mintha kitartásom az utolsókat rúgná, még hátra kényszerítve fejemet pont elérem arcát.
- Yukioh… - nyögi tele átéléssel, s máris ajkamra tapad, kiszabadul kezemet csuklójára fonom, de már nem is kell mozgásra késztetni, s pár pillanatnak tűnik csupán, míg szájába kiáltva érem el a gyönyör legfelső fokát, ajkába marok nyöszörögve, remegve, megfeszülve, kibírva utolsó csapásait, hogy fulladozóként zuhanjunk össze, egymásba kapaszkodva, s szerencsétlen pózba gabalyodva öleljük a másikat. Sokáig csak lehunyt szemmel lebegek ölelése kényelmében, annyira elhagyott az erőm, hogy jelenleg még a szemhéjamat sem lennék képes felemelni.
Mikor lecsitul a zihálás, s egyenletessé válik a szuszogás, apró mocorgással elkényelmesedve helyek el mindkettőnket a kicsi férőhelyen, de nem bárom a szűkös terek, mert így teljesen belesimulhatok ölelésébe, már majdnem alvást imitálva.
- Szeretlek, Senpai – suttogja halkan, homlokomra puszit nyomva, válaszként csak szorítok ölelésemen. Egy hang se jönne ki a torkom, ha próbálkoznék, de simításából is érzem, tudja mire gondolok. Viszont szeretem ez nem kétséges, és mindig vele maradok. Mindig veled leszek. |
