Kiút mindig van. De sajnos az emberek nem mindig látják. Van, hogy azért, mert teljesen elmerültek önsajnálatukban és nem is akarnak kiutat találni, van, hogy azért, mert egyszerûen eltaszítják a segítséget nyújtó kezet.

Igazából mindkettõ nagy hiba. Odalent, a mélyben minden apró kis fény felé fordulni kell. A legapróbb is hatalmas segítség lehet rosszabb idõkben. A szinteken szépen végigzongorázva nem elég meglátni a reményt. Meg is kell ragadni.

Ha télen nem látom meg a jelenlegi páromban a kiutat, ha nem nyújt felém segédkezet, akkor még mindig az önsajnálat hatalmas tengerében fuldokolnék. Ahogy említettem, a szinteken végig kell haladni, ami nem is olyan egyszerû, sõt, felettébb nehéz, de idõvel minden legyõzhetõ.

Az elsõ lépés a felismerés. Minél hamarabb ismeri fel az ember a bajt, annál könnyebben tudja kezelni. Bár, szerény véleményem szerint, nincs olyan mélység, amelybõl nem lehet visszamászni. A második lépcsõ az elismerés. Elsõsorban magunknak, aztán másoknak. A nehezebb persze önmagunknak beismerni, de, ha ez sikerül, ha magunkhoz õszinték vagyunk, ez másokkal sokkal könnyebben fog menni. A többi lépcsõfok igazából esetenként és egyénenként változó. Rengeteg tényezõje lehet. A legjobb viszont, ha valaki segédkezet nyjújt, azt el kell fogadni,

Egyedül is ki lehet mászni a gödörbõl persze, de nem könnyebb akkor, ha elfogadjuk a segítséget? Ez nem megalázó és szégyellni való. Mind emberek vagyunk, mindannyian kerülünk nehéz helyzetekbe, senki sincs fából. A lehetõségeket meg kell ragadni, és minden apró segítséget elfogadni.