|
"Ha tragédia ér, hagyhatod, hogy elpusztítson és megkeserítsen és sose léphess tovább, vagy erősebbé ls jobbá tehet. És ezt tettem. A dalszövegeim olyan helyről jönnek, amiről azt akarom, hogy az emberek következtessenek és azt érezzék, nincsenek egyeül"
/Amy Lee/
Vége... Ma már csak egyetlen oka lehet annak, hogy esetleg depresszióba esek: hogy a párom több száz kilométerre él tőlem. Sikeresen átértékeltem az életem, és felnőtt fejjel - nem mintha nem lennék úgy nyolc éve felnőtt - eléggé meglepő eredményeket kaptam.
Egy tragédián vagy átesik az ember és erősebbé válik, vagy hagyja, hogy feleméssze. Az utóbbinak - természetesen-, semmi értelme. Végig tekintve az éveimen, mindig hagytam, hogy a depresszió mély gödre magába szippantson. Feleslegesen. Az emberek túlságosan is a szívükre veszik a dolgokat manapság. Mostanra, húsz és fél éves fejjel megtanultam, hogy csakis az igaz barátok állnak ki mindvégig az ember mellett. Aki nem az, azzal nem érdemes foglalkozni. Ha hátba támad, végképp nem volt igaz barátod. Fölösleges ilyen emberek után keseregni, ilyenekből több millió van. Helyettük meg kell találni az értékeseket. Örömmel közölhetem, és ezt bátorításnak szánom minden elkeseredett egyénnek, hogy még nekem is sikerült.
Az embert sokféle csalódás érheti: barátok, családtagok, szerelmek elvesztése, elhanyagolás, a kitűzött célok el nem érése, és igazából napestig lehetne ezeket sorolni. Alighanem, nekem a nagyjából kijutott.
Tizenkét éves koromban egy barátom elvesztése, tizenöt évesen az első nagy szerelem, majd egy közeli barát hunyt el, jöttek a hátba támadások, az átverések, a kihasználások... Mint a legtöbb ember, beletörődtem sorsomba. Hiba volt. Az embernek meg kell tanulnia kinyitni a száját. Máskülönben áttipornak rajta.
A második sokkoló dolog számomra a felismerés volt, hogy tizenhét éves koromra ismét befásultam. Akkoriban mondhatni boldog párkapcsolatban éltem. De sajnos az érzéseim megint elenyésztek. Akkor hagytam ott a páromat egy nálam jóbal foatalabbért. Mi tagadás, úgymond csupán egy kísérleti patkány volt számomra. Körülbelül tizenöt éve figyelem és tanulmányozom az emberek viselkedését és reakcióit. Miután kikászálódtam a fologból, visszavettem a maszkjaimat, és teljesen új személyiséget felvenni. De álarcom mögé tudott látni a jelenlegi párom, akivel napokon belül fél éve boldogítjuk egymást.
Drága kétségbeesett, kapálózó, visszaeső depressziósok! Ki lehet mászni a gödörből! Segítséggel, és segítség nélkül is. Akaraterő kérdése. Ha nem hagyjátok, hogy bekebelezzen és felemésszen, túl élitek, és sokkal erősebben fogtok szembenézni ezzel az undorító és mocskos világgal. Mindenkinek, akinek szüksége van rá, hatalmas erőt és akaratot kívánok!
Végezetül hadd búcsúzzak egy lefordított dalszöveggel:
Eltűnés
Légy tompa, mintha nem emlékeznél rám
Mindenek alatt azt hiszem, mindig álmodtam
Hogy én leszek az, aki elvisz téged
Az összes fájdalomtól
De nem tudlak megmenteni önmagadtól
Nem akarsz érezni?
Nem akarod élni az életed?
Meddig adod meg még magad a félelemnek?
Addig tart itt, amíg meg nem fagysz
Nem hagyhatlak szétesni
Nem is tudod, mit tettél velem
De én lennék az, aki elvesz téged
Az összes fájdalomtól
Ha felébrednél
Nem akarsz érezni?
Nem akarod élni az életed?
Meddig adod meg még magad a félelemnek?
Addig tart itt, amíg teljesen egyedül maradsz
Teljesen egyedül, és fuldokolva a múltadban
Vedd vissza, vedd vissza
Én még elhiszem, hogy képes vagy rá
Nem akarsz érezni?
Nem akarod élni az életed?
Meddig adod meg még magad a félelemnek?
Nem tettethetek tovább
Hát adj valami igazit
Senki sincs az utadban, csak te
Meddig adod meg még magad a félelemnek?
Addig tart itt, amíg el nem tűnsz
|
