|
Lorian, a Földre száműzött, félig angyal, félig démon teremtmény állandó küzdelemben él - saját magával. Vágyik a jóra, de amikor démonvére eluralkodik felette, vadállatként pusztít el mindent és mindenkit maga körül.
Amikor találkozik az élettel, vidámsággal és játékossággal teli Muriellel, azonnal a lány rabja lesz, mert mindazt látja benne, amit ő képtelen elérni...
A legelső karakterem és legelső játékom:)
Murielt eleinte Kobold, majd Ef-chan alakította.
A karakterek (katt a nevekre a részletekért):
Lorian: Muriel:
 
Lorian:
Köd.
Esőillat.
Mélyet lélegzem, a párás levegő végigáramlik az ereimen. Jeges sziklák a talpam alatt.
Becsukom a szemem, elengedem a testem, és lelépek az ezer méter magas szirttől.
Zuhanok.
A levegő lágy hangja most a dobhártyámat tépve sikít, a gomolygó köd jeges széllé gyorsul, végigkarmolja az arcom, beletép a hajamba. Tüdőm összeszorul a levegőhiánytól, a dübörgő adrenalin vért taszít a torkomba.
Fájni fog, ahogy a földnek csapódok?
Kitárom a fekete szárnyaimat, a szél belekap, magasba emel.
A jajongó süvítés elhalkul, a levegő csendje életre kel, énekel, hűvös bársonyossággal ölel körül.
Repülök...
Puhán érkezem a kis tisztásra, még szárnyaim zaja sem töri meg a csendet, ahogy összecsukom őket. Az éjfekete tollak a csillogó füvet söprik, virágok akadnak bele. A fenti párától kis harmatcseppek ragyognak meztelen testemen, mintha kristályok százai lennének. A reggeli napsugár játékra hívja őket: szivárvány fénylik fel testem körül.
Az erdő lüktetése felerősödik, minden levél, virág, termés, vízcsepp, avar illatát érzem, mintha pezsgő forrás folyna belém.
Megrészegít...
Meztelen lábujjaim között föld pereg, zsenge, szemtelen fűszálak csiklandozzák talpamat. Semmiből jött szellő borzol bele a virágok szirmaiba, belekócol a hajamba, végigsuttog a nyakamon.
Beleremegek.
Hátradőlök a selymes füvön, virágok hajolnak fölém. Egyre több dallamos madárhang mosolyogtat meg, pillangók táncolnak fejem felett, mókus közeledik szimatolva.
Mintha édes illat, mintha napsugár lennék.
Én vagyok nekik a béke.
Túl gyönyörű.
~ * ~
Ököl csattan az arcomon, a fájdalom fémes érzése zsibbasztja le a csontjaimat.
Velem szemben a fényes shortban ugráló kigyúrt ellenfelem most vigyorogva nézi, ahogy megrázom a fejem.
- Jajj, összekócolódik a hajad, cuki fiú – röhög gúnyosan a fogvédőn keresztül.
Semmi kedvem nem volt most ehhez a meccshez, nézőnek jöttem, de Gino rögtön kiszúrt, és elkezdte rágni a fülemet,hogy nincs elég bunyós, lemondták ketten is, és különben is, engem imádnak a nézők, a lányok meg eláztatják a bugyijukat, nem hagyhatom őt cserben, és csak mondta és mondta...
Újabb ütés, felreped a szemöldököm.
- Azt hallottam, verekedni is tudsz. Vagy csak karmolni? – szélesedik a fogvédőtől torz vigyor.
Játszani jöttem csak. Nem idegesít fel. Nem vagyok jól mostanság, nem hagyhatom, hogy felidegesítsen. Szeretek küzdeni, szeretem a harcművészeteket, lenyűgöz, ahogy tökéletesen uralom a testemet, játszok a reakcióidővel, a távolsággal.... párducként űzve az ellenfelemet. De most nem tudok koncentrálni.
- Merre jársz, fiúka? – öntelt magabiztossággal szurkálja felém a balegyeneseit.
Csak játék... indulatok nélkül kell bunyózni. Mindjárt összeszedem magam, és elkezdem végre. És abban a percben be is fejezem majd,a hogy szoktam. Nem idegesít fel.
- Hmmm.... hogy ha vesztesz.... – a nagydarab thaiboxos fogásba húz, izzadtsága rámfolyik, majd sokkal halkabban folytatja – akkor megint enyém lesz a hátsód.
Jég fut végig az ereimen. A szemébe nézek, vörösen felvillan AZ a tekintet.
Egy démoné, a múltból.
Hörögve tépi szét ereimet valami mélyen bennem. Józan eszem egy pillanatra még küzdene, hogy tudatomnál maradjak,de...
Már késő.
Ujjaim késként mélyednek a nyakába, fejét felhúzott térdemhez rántom. Eltűnik az orra, habzó vér teríti be a ringet. Újra térdelek, arcába, mellkasába, gyomrába.
Letépett lábból kiálló csont látványa tölti be az elmém, a mellkasába marok, hogy kitépjem a szívét---
Még többet, még....
Valami súly a lábamon.
- Ő az apukám! – sikítja sokkosan a térdembe kapaszkodó kisgyerek.
Kitágult szemeiben remeg az iszonyat, könny folyik végig gyermekarcán. Talán még 5 éves sincs. Arrébb egy vörös hajú nő artikulátlan hangon felsikolt:
- Tommy! Gyere onnan!
Fogcsikorgatva felüvöltenék, hogy takarodjon, most azonnal, takarodjon már...
De... késő... nem megy... mélyről jövő hörgéssel kapom el a kis vállát.
Üveges szemekkel csúszik le a bejárati ajtó mellett oszlopról a kis teste, bordó vércsíkot húzva.
Éles fájdalom hasít a hátamba. Tébolyult arcú vörös nő körmei marnak belém, hisztérikusan sikoltozva karmol, harap. A fájdalom vörösen felizzik a testemben,
. Démonom kéjesen felröhög... Szétfeszíti a tudatom. Vicsororogva szívom be a félelem illatát, az izzadtsággal kevert kétségbeesés szaga eteti az idegeimet, örvény, tornádó lüktet az agyamban, a saját szívem ki tudnám most tépni, sőt, mindjárt ki is tépem, de.... A nő körmei újra a bőrömet nyúzzák,felé fordulok.
Feje nagyot csattan a földön, még mindig tombolna, de esélye sincs, ahogy lefogom a kezeit.
Széttép a szörny belül.Szétfeszít. Több kell.
Bőrét felsebezve tépem le a ruháját és teszem magamévá a véres ringen.
Az emberek szoborrá meredve néznek, ahogy felállok a meggyalázott nő mellől... arcukon rettenet.
Vér szaga, kihunyó szemek, reccsenő csigolyák.
Pár perc múlva már nincs egyetlen szemtanú sem.
~ * ~
Langyos víz csorog végig a hátamon.
Reszketve állok a zuhany alatt.
~ *~
Fekete ingemben, néhol kicsit kopott fekete nadrágoman teljesen hétköznapin nézek ki, mégis mindenki fürkészve, kíváncsian vagy elgondolkodva néz végig rajtam, ahogy végigsétálok a kivilágított körúton. New York ilyenkor este a legszebb, felülről kellene megnézni, repülve. Hamar lelőnének, azt hinnék,valami túletetett galamb vagyok. Hopp... majdnem orra esem.
Muriel Graham – Ryan Vans : Vágy
Hatalmas táblában ütközök neki, élénk színekkel, kacskaringós betűkkel hirdet valami előadást. Vágy.... tetszik a címe. Kíváncsian felnézek az épületre: New Ideas Art Theather előtt állok. Hm.
Szeretem a kortárs művészetet, ha másért nem is, de jól lehet szórakozni az emberi tehetségtelenségen. Bemegyek.
Kavargó tömegbe csöppenek, művészek és „civilek” vegyesen rohangálnak vagy téblábolnak a labirintusszerű épületben. Vagyis... gondolom, hogy a kék hajú, dróttal díszített ingű, fehérre festett arcú fiú például művész. Ha nem, akkor át kell alakítanom a ruhatáramat.
- Víííííí..... csillámultraturbómegaszupernagyonszuper ugráááás – felkapom a fejem, de ebben a pillanatban valami nekiütközik a cipőmnek, majd csattanás hangja hallatszik.
Lenézek, és egy mozgolódó rózsaszín fodros ruhakupacot látok elterülve a földön, körülötte egy játék törött darabjai. A ruhakupac rendeződik, előtűnik egy kistányérnyi szem, majd egy pöttöm, zavart fej,ami körbenéz, felméri a helyzetet, tudatosul benne, hogy elesett, és eltörött a játéka... fél másodperc csend, mély levegőt vesz, és...
Szívet szaggató sírás tölti be a teret.
- Hát, ez tényleg megagigaszuper ugrás volt.... és milyen jó ötlet, hogy lábakon dobbantva veszel lendületet – térdelek le mellé.
Elhalkul a sírás, könnyel teli szemmel néz rám a kislány. Hüppögve figyeli, hogy tényleg hozzá szóltam-e.
- Bár azt nem értem, miért nem használtad a szárnyaidat. – gondolkodom el.
- A szá-hárnyaimat? – szipog kíváncsian.
- Hiszen tündér vagy, nem? – mosolygok rá.
Elbűvölve figyel, egy-két könnycsepp még lefolyik az arcán, de már csillogó szemmel bólogat:
- És tudok repülni! És csillámot is szórok? – kérdezi elbizonytalanodva.
- Az biztos. Én most is látom körülötted a ragyogó színes csillámokat.
- És ha legyőzi a hétfejű Trabantot, akkor feleségül kér a gyönyörű herceg? – huppanva ül le mellém, csillagszórós szemekkel nézve rám.
Mindig ilyen hatással vagyok a gyerekekre, talán érzik a belőlem áradó fényt... és ők még hisznek az angyalokban. Szeretem a gyerekeket.
- Ésésés mi az a forradás a nyakadon? – mutat ujjacskájával a kulcscsontomon végighúzódó sebhelyre. Halványan elmosolyodom. Mondjam el neki, hogy egy angyal küldte rám a vadászait pár éve, akik majdnem darabokra vágtak?
- Egy csapdába esett csodaszép egyszarvút akartam kiszabadítani, de először megijedt, és kicsit megsebzett a hosszú szarvával. És én is feleségül kérnélek, de sajnos nem vagyok herceg, csak vándorlegény. És a trollok... vagyis trabantok a szolgáim.– kacsintok rá.
Csillogó szemeiben már él is a mese. Nyelvét kidugva gondolkodik a problémán.
- De te is olyan szép vagy,mint a hercegek a mesében. Leszek a feleséged! – jelenti ki határozottan.
- Nadja! – csendül fel egy nevető hang mögöttünk. .
Felnézek....
És elfelejtek levegőt venni.
- Ó, elnézést, Nadja, már megint rohangáltál, miért nem figyelsz magadra, most milyen púp van a homlokodon megint, na szép, anyukád rám bízott, és púposan adlak vissza neki, még jó, hogy az orrod nem törött be, akkor biztos, hogy nem kerülhetnénk többé a szeme elé, akkor szekrénybe rejtenélek, aztán kukucskálhatnál kifelé, és különben is, halálra rémíted itt az embert a sírásoddal, azt hittem, baj van, elrabolnak éppen, erről jut eszembe, megint ismerkedsz, nézzenek oda, kit csábítasz el megint?
Mintha szélcsengő csilingelne, elbűvölve hallgatom csicsergő hangja dallamát.
Kirázza a szemébe hulló fényes fürtjeit, melyek játékosan rugóznak, mintha külön életet élnének.
- Szóval Muriel vagyok. – nyújtja felém kézfogásra vékony kezét.
Muriel... azaz „ragyogó tenger”. Igen, ez a név illik rá.
Finoman emelem ajkamhoz a kézfejét, alig érintve bőrét. Elpirulva, zavartan néz rám erdőzöld szemeivel. Mintha varázslat venné körül... talán az is. Nem tudom és nem is akarom kontrollálni az erőmet.
Tekintetem az övébe kapcsolódik, elmerülök benne. Soha többé nem akarok mást, csak nézni őt.... Sosem láttam még ilyen szépet.
- Miért... nézel rám így? – szeme megrebben, mint egy kis zöld kolibri.
Muriel:
Nem lehet, hogy már reggel van.
Esélytelen. Ugyan már, ki hinné el, hogy reggel van.. engem nem lehet ilyenekkel becsapni. Kizárt dolog, hogy a szemhéjamon át becsurgó fény az ablakból jön. Neeem. Biztosan UFO, jött elrabolni, puzzledarabokra szedni az agyamat. Részemről nem ellenkezek,csak hagyjanak aludni.
Az a baj,hogy az UFO pont úgy csipog,mint az ébresztőórám.
Óvatosan résnyire nyitom a szememet, kikukucskálok hosszú szempilláim alól. Ha megmoccanok, Fluffy, a macskám azonnal támadást intéz ellenem, szívettépő nyávogással panaszolva, hogy ő tegnap este óta semmi kaját nem kapott, ergo perceken belül éhen hal. Lassan nyúlok a vekker felé... De nem elég óvatosan.
4 kilós vadállat landol a fejemen, szőrrel tömve be a szám.
- Fluffffjmgrrh...!!
Kezdődik a nap.
Vagyis...
Héééé! A Nap. A NAP!!! Este színpadon debütál az új koreográfiám.....
Lerázom a fejemről a nyávogó szőrcsomót, majd vele együtt nyújtózkodom macskamódra. Lennék egy napra macska... Puhán ugrálnék a magas házakon... dorombolni már tudok,hmm... vagyis, tudnék. Ha valaki érzékien végigsimogatna a gerincem mentén... grrrr!
Vááh! Nadja!
El kell mennem érte!
A legjobb barátnőm 5 éves kislánya, elbűvölő kis gumilabda, és még földhöz sem kell vágni, hogy fel-alá pattogjon egész nap. Csicsereg és rohangál és kérdez és kérdez és ismerkedik és ugrál és kérdez....
Ma én vigyázok rá. Hosszú nap lesz ez.
Karcsú testemre selymes anyagú tunikát húzok, alá egy rövid szoknyát, csillogó köves szandálba bújtatom lábaim. Megállok a tükör előtt és elámulok. Ekkora szemek... nem is kistányér komplett étkészlet. Az izgalomtól és várakozástól csillagszórózik. Legyen már este!
***
Elguruló gombok, földre dobált selymek, bemelegítő krém kupak nélkül, gombostű a lépcsőn, sziszegő hajlakk, bekrepáló reflektor, félmeztelen srácok vetkőzése, öltözése, zsibongása, jajkiáltása, ahogy belelépnek a gombostűbe, elcsúsznak a krém tubusán.
15 perc múlva kezdünk.
Mindenen átívelő sírás rengeti meg a falakat. Na és? Nem érdekel, melyik táncosfiú hisztizik, hajtűdobáló hisztérika az összes....
Na de ez Nadja hangja!
Többméteres lepedőt magam után húzva, hajamból potyogó virágokkal rohanok ki az előtérbe.
Nadja a földön ül, körülötte játékdarabok... megint orra esett. De ki vigasztalja ilyen eredményesen, hogy a máskor fél óráig tartó zokogása fél perc alatt lecsendesült? Mint akit elvarázsoltak olyan a kis hörcsögpofija. Csábosan próbál kacsintgatni a hozzá beszélőre, de még nem megy neki, így csak erőteljes pislogás lesz a dologból.
Muszáj nevetnem rajta. Na de kiszabadítom az idegent.
- Ó, elnézést, Nadja, már megint rohangáltál, miért nem figyelsz magadra, most milyen púp van a homlokodon megint, na szép, anyukád rám bízott, és púposan adlak vissza neki, még jó, hogy az orrod nem törött be, akkor biztos, hogy nem kerülhetnénk többé a szeme elé, akkor szekrénybe rejtenélek, aztán kukucskálhatnál kifelé, és különben is, halálra rémíted itt az embert a sírásoddal, azt hittem, baj van, elrabolnak éppen, erről jut eszembe, megint ismerkedsz, nézzenek oda, kit csábítasz el megint?
A gumilabdamanó mellett térdelő férfi felnéz rám.
Milyen jóképű férfi... nem, a jóképű nem elég.
Ahogy itt térdel, mint egy lovag... mégis egy fekete párduc eszembe. Mit is játszottam reggel? Doromb....
Na elég ebből, rázom meg a fejem. összekuszálódtak az agyamban a dolgok, a sok izgalom, és hogy olyan rég nem... És ezek az arany-fekete szemek...
Érzem, hogy elpirulok. Mondom, elég.
- Szóval Muriel vagyok – nyújtom a kezem határozottan. Érte nyúl, de nem fog kezet, hanem természetes mozdulattal emeli ajkához, alig érintve kézfejemet. Megremeg a lábam.
Elengedi a kezem, de a tekintetem nem. Szeme továbbra is enyémbe kapcsolódik, csak néz, úgy, hogy legszívesebben megkapaszkodnék, mert úgy érzem, magába szív a szeme.
Mintha.... én lennék a legszebb kincs a világon.
Mintha....
- Miért... nézel rám így?-dadogom.
- Ő a herceg! – mutat rá Nadja, jól artikulálva a szavakat, mint egy gyengeelméjűnek, nem értve, mit nem értek.
Zúgás a fejemben, a vákuum nem enged el.
- A... hercegem? – kérdem összezavarodva.
Igen, olyan,mint egy herceg: nemes arcél, egyenes tartás.. A mély tüzű szemek, a szabadon szálló hosszú, fényes haj és a belőle sugárzó erő viszont nem a tipikus szőke herceg kategória részei. Lehetne kelta fejedelem... vagy vámpír? Azoknak van ilyen... ilyen... ilyen, hogy rád néz, és...
- Sajnos nem. Épp egy perce lettem Nadja tündérkirálylány hercege. – mosolya, mint a játékos napsugár. Feloldoz végre.
- Tudod, 5 perc múlva kezdődik az előadás. Megnézed?
- Melletted ülve – vágja rá.
- Akkor fel kell jönnöd a színpadra – összeráncolt homloka láttán elnevetem magam – tudod, én vagyok az est... fénypontja.
Tekintete a nyakamon kalandozik, mintha egy tál tejszínhabos epret látna. Vajon arra is ilyen perzselően néz? Sült eper lesz belőlem így... Vagyis... ááá, csupa libabőr a nyakam. Epres liba tejszínnel... Na elég.
A teljes sötétség a nézőtéren.
Lélegzetemet visszafojtva fekszem a durva fapadlón a színpad közepén. Kis szálkák fúródnak a hátamba... észre sem vettem, hogy reszketek.
Fény kúszik végig a színpadon, elér hozzám, lassan, apránként világítja meg lábfejem, végigkúszik a lábszáramon, combomon, elér a mellkasomig, majd felgyulladnak a reflektorok. Testemet csak egy könnyű anyag takarja, melyet magam köré tekertem. Lassan felállok, leheletfinomam mozdulok, ahogy kinyújtózom. Alakok jelennek meg egymás után a színpadon, letérdelve, táncra kérve engem... de mindegyiküktől elfordulok, szabad pillangóként lebbenek el. Megtörten hagyják el lassan a színpadot. Magányos alak sétál be, észre sem vesz,mintha láthatatlan lennék. Tánca önmagának szól, gyönyörű és szabad. Elé libbenek, de... tényleg láthatatlan vagyok? A mindenki által rajongott lényemen ő átnéz? Tánca mint egy gyönyörű sas repte. Közel húzódom hozzá, talán 5 centi lehet közöttünk, s táncolom a táncát, mintha az árnyéka, mintha az aurája lennék. Együtt dobban vele a szívem... de sosem érhetek hozzá.
Felgyúlnak a fények a nézőtéren.
Néma csend.
Még mindig.
Senki nem...
Mindjárt felnyüszítek.
Orkánszerű tapsvihar.
Hétezermillió tonnás szikla csattan a földön, a szívemről zuhant le, még jó, hogy nem a lábamra esett... Tetszett nekik... sikerünk van! Ryan nevetve kacsint rám, megfogja a kezem, illedelmesen meghajolunk, majd újra, és újra, majd nem bírom tovább, ugrálni kezdek. A deszkák nyikorogva viselik kitörésemet, de ha beszakadok, az sem érdekel. Nézem az arcokat, a csillogó szemeket, az elismerő bólogatásokat, ahogy mindenki tapsol...
Egyvalakit kivéve.
Csak ül, hátradőlve a székben, éjfekete tekintete mereven rám szegezve.
Nem tapsol, nem mozdul. Mozdulatlanul ül a zsongó tömeg közepén.
Csak néz.
Mintha acélhuzalok kötnének a szeméhez, lefagy a mosolyom. Védtelennek és kicsinek érzem magam.
Most mintha... lassan átalakulna, megolvadna a
tekintete, az arca. Szemeinek fényes ónixköve megolvad, és... aranyszín csillog benne itt-ott. Túlságosan csillog... könnyes. Nem láttam még ilyen fájdalmat senki tekintetében. Belefájdul a szívem.
-Muriel! Kék halál? Reset gombot merre találunk rajtad? – barátaim hangja és bökdösése szakít ki a gondolataimból. Mi ez a rengeteg virág körülöttem, rajtam? Eltemettek? Nincs ennyi kezem, a hajamba tűzzétek a többit, kérlek. Az a nagy rózsacsokor meg jöhet a hónom alá. De ezt a dögnehéz rózsaszín csomagot ki dobta a hátamra? Kapaszkodó bokréta? Ja, ez Nadja.
- Tudod, ki van itt? – sikítja izgatottan, gyümölcsös rágóját véletlenül a fülembe ejtve – Daviiiiiid!
Felkapom a fejem, körbenézek... David!
Karjaiba vetődődök, megforgat a levegőbe, virághalmostul, Nadjastul.
Milyen rég éreztem már a csókját....
Amióta az ország másik felén dolgozik, 3 havonta találkozunk csak. Jobb esetben. Már telefonálni sem szoktunk... 15 éves korunk óta vagyunk egy pár. Talán már... csak megszokásból?
De most nem akarok erre gondolni. Sikerem volt, és ő itt van, és örül, és mindenki más is. David karon fog, kisétálunk az autóhoz. Visszanézek még a bent nevetgélő, koccintó emberekre... elmosolyom: mennyire szeretem őket! David átölel, a fülemet rácsálja, amíg én nevetve végigfuttatom a szemem a tömegen... és egy jéghideg, kegyetlen szempár villan vissza.
Ösztönös visszariadással kapom kezemet szemem elé, de azonnal észhez térek, és felnézek újra.
Sehol a kegyetlen szempár.
Megártott a pezsgő és a sok izgalom... hallucinálok itt butaságokat. Davidre nevetve szállok be a taxiba, megyünk haza....Ahogy a nyakamat harapdálta előbb.. Grrr, van mit bepótolni.
Lorian:
- Miért... nézel rám így? – szeme megrebben, mint egy kis zöld kolibri. Félnél tőlem? Nem kell... élvezni fogod te is. Azért nézek így rád, mert olyan vagy, mint az erdő, ahol repülni szoktam, hogy a szél és a nap megtisztítsa a lelkem.
- Ő a herceg! – ment meg a kis rózsaszín kislány a válaszadástól. Az biztos.. enyém a föld összes kincse. Te.
- A hercegem? – szép arcán olyan zavar cikázik, hogy elnevetem magam.
- - Sajnos nem. Épp egy perce lettem Nádja tündérkirálylány hercege – mosolyom megnyugtatja, felszabadítja. Ne félj tőlem... Sosem bántanálak. Viszont most azonnal elviszlek innen, hozzám, vagy az erdőbe, vagy akár csak a lépcsőházba. Kellesz. Nézni akarlak, hallgatni akarlak, érinteni és belélegezni.
- Tudod, 5 perc múlva kezdődik az előadás. Megnézed? – Hát... Ha téged nézhetlek közben, persze.
- Melletted ülve – jelentem ki mosolyogva.
- Akkor fel kell jönnöd a színpadra... tudod, én vagyok az est... fénypontja.
Igen, az én estémé. Nem értem... láttam már a legszebb angyalokat, a legcsábítóbb démonokat. Ő pedig... nem tökéletes szépségű. De valami árad belőle, ami olyan, mintha a lelkemet simogatná. Senki nem varázsolt még el ennyire...
Nyakának szép ívét nézem. Még ma éjjel sokat fogom nézegetni, ahogy hátrahajtja a fejét, ahogy megfeszül a kéjtől...
Végigcsókolnám.... nyelvem hegyével végigkövetném azt a szép ívet a kulcscsontjától a füléig.
Nem szoktam simogatni, kényeztetni szex közben. Minek? Arról szól az egész, hogy a testünkön érezzük a másik testét, vagyis hogy beléhatoljak, s benne legyek kielégülésig. Ez a cél, akkor minek az álszent előjáték? Meg aztán... kisugárzásom, és érintésem magától is megteszi a hatását, akárhogy is nyúlok a nőkhöz. Teljesen mindegy, mit teszek – gondolom keserűen.
Az ő nyakát viszont.... kóstolgatni szeretném. Utána elmúlik majd a varázslat, a hormonok kitombolják magukat, a hajnal megvilágítja a évezredes, állatias ösztöneinket.... szerelem sosem létezett, csak az emberek vágynak rá kétségbeesetten, hogy áltassák magukat: nem egyszerű fajfenntartás az egész.
A kislány rágógumi-illatú csicseri szájjal mesél, levegővétel nélkül, ahogy helyet foglalunk a nézőtéren. Hátradőlök, becsukott szemmel várom a kezdést, valami táncos kortárs szösszenetet, amit Muriel írt-koreografált, és most ős is fogja eltáncolni, többek közt.
Legyen hamar vége, el akarom vinni innen, kettesben.... hmmm....
Szebb, mint amit leírni lehetne.
Szebb,mint amiről zenélni lehetne.
Szebb, mint a leggyönyörűbb angyalok az égben.
Karcsú lénye minden mozdulata harmonikus, zenél a teste, és én megbűvölve hallgatom.
Nem merem lehunyni a szemem egy pillanatra sem, nem merek levegőt venni, félek, hogy megtöröm a tökéletességét. A hófehér anyag lágyan követi a testét, kivillan a válla, csípője.... Kiszárad a szám. Ha még feljebb csúszik a selyem a combjain, kibírom még, vagy megvakít a látványa?
Arca, tekintete mesél, ragyogó szemei mindent elmondanak. Sóvárogva nyújtja a karját, pillangóként csapong – úgy mozdul egyszerre a másik táncossal, mintha a lelke táncolna.
Lábai alig érintik a földet, nem is szabadna a durva fapadlóhoz érnie, repülnie kellene, hogy csak a levegő érinthesse gyönyörű testét....
Nem.
Én akarom érinteni őt.
Én akarom beszívni az illatát, érezni minden porcikáját, belemélyedni a testébe.
Enyém lesz.
Érezni, birtokolni akarom. Az utolsó kis sejtjét is.
Kell.
Ahogy feldübörög a taps, felragyog a lénye, mintha egy játékos csillag szórná fényeit.
Kell.
Annyira kell, hogy szét tudnám most tépni a karfát. Forgács morzsolódik a kezeim közt, ahogy szorítom.
Egyszerűen...
túl szép. Árad belőle az élet, az öröm, a kedvesség.
Túl szép a zenéhez, a tánchoz, mindenhez képest.
És túl szép hozzám.
Ha csak ránézek, bemocskolom.
Ő az a jó, ami mindig akartam lenni, és ami sosem leszek.
Nekem még a lélegzetem is sár és vér.
Nem tudom, angyal-e, isten,démon vagy tündér.
Én egyik sem vagyok.
Annyira szeretnék közel menni hozzá... belélegezni az illatát... végigsimítani arcát... Megtisztulni a sugárzó napfénymosolyában.
De dideregve reszketek a fényétől.
Fázik a lelkem, és olyan ürességet érzek.
Ez a lány... végtelen messze van tőlem, és egyre távolodik, s vele együtt minden, ami emberi.
Nem lehet az enyém.
Szőke férfi nevet fel, és Muriel olyan ragyogó arccal ugrik a karjaiba...
ahogy az enyémbe kellene.
David. Szőke. Átlagos. EMBER.
Megcsókolja a könnyes szemekkel ránevető lányt.
Kitépném a nyelvét.
Nem érhet hozzá.
NEM.
- Loriaaaann! – a kis pöttöm Nadja landol az ölemben – Gyere, igyunk kölyökpezsgőt, és csináljunk úgy,mintha be lennénk rúgva!
Egy hajszálon függött az élete. Nyaka helyett a kisujjamat törtem el, ő meg sem hallotta a roppanást.
- Gyere, kapsz perecből koronát a fejedre, királylány – mosolygok rá.
~ * ~
A legsötétebb sikátorokban sétálok. 5 méterenként megszólít egy-egy lány, fiú, lányfiú, fiúlány.
- Válassz engem...
- Minden vágyadat kiélheted rajtam....
- A popsim a tiéd lehet
- Veled ingyen is elmennék...
Mind elhallgat, amikor rájuk emelem a tekintetemet. Futnak, elfelé.
Velőtrázó sikoly üti meg a fülemet...
A fiatal lány a mocskos falhoz szorítva vergődik, torkára ujjak fonódnak, karcsú testén szakadt a halvány színű ruha. A férfi vele szemben rekedten felröhög, végignyalja ajkát. Ykalyn, semmit nem változtál. A pokol talán legszebb démona, mégis a földre jár le szórakozni, hogy torz arcú ballonkabátos szatírt játsszon. A lány arcán sikolt a rettegés... vajon milyen lenne a szeme, ha tudná: támadója a pokol egyik démona?
- Se...segít...sen....
És ha tudná, hogy megmentője rosszabb, mint egy démon?
- Szállj le róla. Most.
Ahogy végigmér, elmosolyodik. Arca megváltozik, szelíd, szép vonású ifjú arca lesz, rajongó szemekkel. Ykalyn, a szívtipró. Közel lép, a fülembe súgja:
- Tudod... mást most megöltem volna. De neked akár.... – lélegzetvétele hangos, vággyal teli –azt is hagynám... hogy te birtokolj engem.
Elmosolyodom.
Megriad a szeme.
De nem bántom, nem akarom megijeszteni a lányt. Olyan fiatal, és ártatlan....
Takarodj.
A tavaszt idéző lány a mellkasomra borulva, könnyes szemekkel néz fel rám. A bőrömből sugárzó mágia őt is megigézi, mellkasa gyorsabban emelkedik, érzem a ruhája vékony anyagán át, ahogy ver a szíve. Kívánom...Virágillata azét a lányét idézi, akinek a táncába majdnem belehaltam.
Nagyot nyelek, és beültetem a taxiba, majd sarkon fordulok. Nem használok ki egy ijedt lányt.
~ * ~
Állok a levegőben, 15 emelet magason egy ablak előtt. Az ő ablaka... bent minden csupa virág. Ő is az. Mesél, mesél a szőke embernek, még a fülei is gesztikulálnak. Édesem...
Jó ez így. Szép pár... bár a férfi mintha oda sem figyelne sokszor arra, amit Muriel mesél. Mindegy. Szépek, mosolyogva kellene néznem őket.
Mintha beszűkült volna a torkom, akadozva tudok csak levegőt venni. Muriel bent édesen felnyög... Csikorog a fogam.
Jó ez így. Ember az emberhez. Nem egy démonfattyú.
- David.... Dahh... vid....még mélyebben....
Összeszorítom a kezem, körmeim tenyerembe vájódnak, vér csepeg a mélybe. 20 emelettel lejjebb tán egy járókelő arcára esik. Remélem, azt hiszi majd, esőcsepp.... Nem szeretem a zavart félelmet az arcokon.
Muriel tekintete egyre fátyolosabb, ahogy magához húzza azt a...
Semmi sem az enyém.
Engem sosem öleltek így .
Muriel teste ívben megfeszül... arcán gyönyör...
Öklöm a falba csapódik, darabok hullanak alá, hatalmas robajjal törik ki az ablak. Rémült sikoltás.... az ablak alá simulva hallom a szapora szívverésüket... léptek...
- Mi a franc volt ez, bomba robbant? Muriel, várj, kikukkantok, és...
Szőke férfi hajol ki az ablakon. Csapódik karom.
A következő pillanatban már zuhan, 15 emelettel lejjebb gerince kettéroppan egy korláton.
A háztetőről ugorva repülök a magasba. Még magasabba, amíg el nem nyel a fekete ég. Nem akarom hallani, ahogy Muriel kétségbeesetten zokog halott barátja teste felett.
Muriel:
- És akkor Ryannel kitaláltuk, hogy fehér selyemlepedőkben leszünk majd, de sehol nem kaptunk olyan igazi.... – csak mondom és mondom, be nem áll a szám, üldögélek a virágtengerben, de félpercenként felpattanok, és követem Davidet, aki épp kipakolja a holmiját.
Néha rám mosolyog, de mintha nem is figyelne igazán. Pedig ezek fontos dolgok!
- És aztán helyszínt kellett találni.... meg volt egy forgás, amit Ryan sehogysem tudott megtanulni, na azon sokat veszekedtünk, ő azt akarta, hogy benne se legyen a koreográfiában, én meg persze ragaszkodtam hozzá, végül... – David elém lép, a számra teszi ujját.
- Csssss..... majd elmeséled. – belecsókol a nyakamba, kezdi kigombolni az felsőmet.
- Persze, nem is érdekel, mi? Ez az életem első nagy sikeres, igenis... – ajka az enyémre tapad, belém fojtja a szót. Egy ideig még durcásan ellenkezek, de aztán.... Hát igen, olyan rég voltam már vele... vagy bárki mással...
Nem mintha megcsalnám őt. De fél év sok idő, olyan ritkán jön haza... Szeretjük még egymást?
Ahogy követelőzőbbé válik a csókjak, kiűz minden gondolatot a fejemből. A testem éhesen lángol...Majd holnap beszélgetünk.
Ma... szeretkezünk.
Minden elhanyagolt erogén zónám kéjesen sóhajt. Kicsit olyan Daviddal, mintha egy gyerekkori barátommal lennék – semmi izgalom, semmi újdonság, de tudja, mi, hol, merre.
Ma telhetetlen vagyok.... ahogy mindig.
- David.... Dahh... vid....még mélyebben....- órákig tudnék így lenni, ha ő is bírná..
De most nem is kell sok, egyre sodródok a szakadék felé...
Közelebb húzom őt, már nem is látom, csak érzem...
Belezuhanok az orgazmus vízesésébe.
Lebegek....
Az iszonyatos csattanásra ijedten rándul össze a testem. Mint bomba robbant volna, az ablakunk szilánkokban hullik a földre, a téglák meglazulnak, por kavarog....
Szívem a fülemen ugrik ki.
Görcsösen kapaszkodom Davidbe, aki szintén holtsápadt, de összeszedi magát, és feláll, felhúz egy alsót,és az ablakhoz megy. Kidugja a fejét.
- Mi a franc volt ez, bomba robbant? Muriel, várj, kikukkantok, és...- mintha cápa ragadná meg, egy pillanat alatt átesik a teste az ablakon. Pár másodperc múlva csattanás...
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!! – rohanok az ablakhoz, sokkosan nézek le 15 emelet mélyre.
David teste egy korlát mellett, véresen.
Élettelenül.
Sikoltozva rohanok le az utcára.... nem, nem, nem.... kicsavarodott végtagok... a mellkasán mintha... medve tépett volna bele...
Nem....
Minden
éjjel
verejtékben fürödve
ébredek.
***
Két hónap múlva
Fagyit nyalogatva sétálok a városban, új darabom kivitelezésén törpölve. Helyszín kéne... de nem tudok olyan díszletet, mi igazán megfelelne. Vízesés, erdőillat, tisztás... hogy hozod ezt el egy színházba?
Minden megy a maga rendjén.
Alkotok, tervezek, barátnőkkel találkozom, készülök az új bemutatómra.
Nem gondolok arra, hogy a rendőrök szerint David nem csak elvesztette az egyensúlyát, hanem...
Ez a fagyi még a ruhámhoz is illik, pont olyan narancsszínű és mogyoróbarna. Dizájnoskodom itt fényes nappal.
Ajajjj...
Valaki fekete ingjéhez viszont biztosan nem illik a pasztellszín. Ijedten meredek a sötét ingen szétplaccsant foltra.... Muriel, már megint elbambultál, és nekimentél valakinek! Tessék, most a fagyid is kárba ment, és kínos helyzetbe is kerültél. Szabadkozás mód ON.
-Muriel... – bársonyos hang üti meg a fülemet.
Feljebb emelem a tekintetem a mellkasáról... én ezt a férfit ismerem valahonnan!
- Öhmmm... – motyogom zavartan, ahogy az éjsötét, aranyszilánkos szempárt, a markáns arcvonásokat és a fényesen leomló hajat fürkészem.
- Nem emlékszik rám, Muriel? – szomorúságot hallottam a hangjában,vagy csak képzelődöm?
De ez a magázás... ez a hang... tengermély és magával ragadó....
- Dehogynem! – csapok a homlokomra, majd el is pirulok rögtön, mert tudom, hogy most ott lesz a kezem nyoma, amilyen érzékeny a bőröm – te vagy az a srác az előadásról... aki megvigasztalta Nadját... És aki utána olyan furán...
Elharapom a mondat végét. Nem kellene felhozni neki, hogy mit láttam a tekintetében akkor.
- Lorian, ugye? Tegezz, kérlek.
Mosoly terül el az arcán, felragyog a szeme is.
- Igen. Én sosem felejteném el a neved.... Muriel. Angyalneved van, tudod?
- Igaziból? – lelkesülök fel - és te ezt honnan tudod?
Szeme most távolibb, mint az ég.
- Meginnál velem valamit? Ugye nem sietsz? - kérdezi, tekintetével fogva tartva szemem.
Olyan furcsa érzésem van vele kapcsolatban... Mintha varázslat áradna belőle, ami megbénít. Pedig... Hé, Muriel, nincs ezzel a sráccal semmi gond! A legszebb férfi, akit valaha láttál, udvarias, kedves... Igenis megiszok vele egy kávét. Az utóbbi időben úgysem ismerkedtem senkivel... 2 hónapja.
Tejszínhab a kiskanálon, a szám szélén, méz csurog a kávémba.
Mesélek, feltartóztathatatlanul. Az ő hibája.... a terveimről kérdezett. Már fél órája a helyszínnel, díszlettel kapcsolatos dilemmámmal fárasztom – tuti, hogy 2 percen belül feláll és itt hagy.
De....
Elgondolkodva, komolyan hallgat engem. Tekintete zavarba hoz.
- Ne haragudj, hogy ezzel fárasztalak, beszéljünk másról – ajánlom fel, a kávémba bújva.
- Szeretem a hangodat – feleli mosolyogva, magától értetődően. Majdnem kiborítom a bögrét zavaromban. Én nem vagyok ilyen... bizonytalan... miért van ő rám ilyen hatással?
- Elviszlek egy helyre, ami talán megfelelő háttér lenne a táncodhoz – hajol közel hozzám, mire elakad a lélegzetem – persze csak ha megengeded.
Veszély,veszély,veszély- zakatol a fejemben valami. Miért?
Szívesen elmegyek veled. Mondjuk holnap? – csillantom rá mosolyomat.
Hazaérek, fürdőt készítek magamnak. Milyen is legyen? Meggy, dinnye vagy eperillatú?
Teszek mindhárom habfürdőből a vízbe. Hamarosan a hab ellepi az egész fürdőszobát.
Nem baj, finom illatú lesz minden. Elmerülök.
Miután kiáztattam magam, és olyan illatom lett, mint egy komplett gyümölcssalátának, vizes talppal kicsattogok, meztelenül eltáncolok egy kis részt az új koreográfiámból, aztán az ágyra hanyatlok.
Álmodni szeretnék, szépet.
Nem Daviddel.
Agykontroll.... kisseprűvel söpröm ki a gondolatokat a fejemből.
Lassan merülök álomba.... olyanba, amit senkinek sem mesélnék el.
Lorian:
Két hónap.
Két hónapja, hogy megöltem a kedvesét.
Két hónapja figyelem őt távolról, éjszakánként az ablaka előtt állva a levegőben.
Mert nem tudok nélküle létezni.
Hazafelé felajánlkozó örömlányokat, belém kötő suhancokat, ártatlan, útbaigazítást kérő emereket tépek ketté végtelen, tomboló őrületemben. Vérük szaga, fehér csontjaik látványa örökkre az agyamba ivódik.
Sosem akartam volna már a közelébe menni, beszélni vele... Erre ő fut belém. Holnap találkozunk... És én ajánlottam fel, hogy elviszem egy gyönyörű helyre. Elment az eszem... Kettesben vele, ott...
Ma éjszaka is ugyanott állok, ahol az elmúlt két hónapban minden éjjel; ablaka előtt, hangtalanul, magamba szívva alvó arcának békéjét. Már nem ébred fel David nevét sikoltozva...
Holnap találkozunk... nem bírom ki.
Belépek az ablakon, néma léptekkel az ágyához sétálok.
Alszik.
A holdfény finom ezüsttel vonja be testét.
Nyaka, karjai, mellkasa selymes fénye végtelen szomorúsággal tölt el. Annyira szép...
Óvatosan betakarom gyönyörű mellét.... Ne fázzon meg.
Az éjszaka csendjébe csak halk lélegzetvétele olvad bele, behunyt szemmel hallgatom.
Nem... látni akarom őt.
Szomjazó homokként iszom be bőre hamvasságát, ajka vonalát, megrebbenő szempilláját
Muriel....gyönyörű Muriel....
Nézem, mint egy fuldokló...
Árad a holdfény, végighömpölyög a levegőben, szétáramlik rajtam a fájdalom.
Visszahajtom a takarót, újra előttem van a válla, kulcscsontja íve, melle...
Reszketve hajolok közel hozzá, csak pár centire tőle.
Teste melege így is perzsel, éget... mégis reszketek, fázom a vágytól.
Kiszáradt ajkakkal lélegzem be bőre angyalillatát, minden apró pórusom libabőrösen borzong.
Remegő kézzel, lassan nyúlok felé, még a levegőnek se legyen hangja, ahogy a kezemhez ér...
Egy centire a testétől megáll a kezem a levegőben.
Zihálva hajtom le a fejem.
Sosem simogattam még senkit. Csak... kielégítettem vágyamat.
Megöl ez az éjszaka... megöl Muriel szépsége.
Nem érhetek hozzá, megtöröm a csodáját, kárt tennék törékenységében.
Megrebben a szempillája, félmosolyra húzódik arca, suttog valamit, de ajkai elnyelik a szavakat.
Újra arcához emelem kezem... lassan... szinte hozzá sem érve, szinte csak egy milliméterrel fölötte simítom meg ujjaim hegyével puha arcát, mégis... ajkaimba harapok, hogy ne nyögjek fel.
Szellő borzolja meg az függönyt, a felhők mögül lassan előbújó Hold remegő fénye cirógatja csak az arcát. És reszkető ujjaim.
Gyengédebben, mint a hárfámat érintem, gyengédebben, mint a tavaszi nap leelli a felhőket, végtelen lágyan simítom végig arcán a kis gödröcskéket.
Mosolyogj....
Ajkam szinte ajkához ér, hajam puhán hull előre, vállára omlik fényesen. Beleremegek ennyi érintésbe is.
Akarom őt. Jobban, mint bármi mást. Jobban, mint az életet.
Ahogy itt alszik... ő a béke.
Könnycseppek égetik a szememet.... mi ez? Sosem sírtam....
Itt van tőlem egy centire,és én nem ébresztem fel, nem kérem, hogy nézzen rám úgy... nem ölelhetem magamhoz.
A Hold lágy fénye égeti a gerincem.
Kínzóan gyönyörű ez az éjszaka. Ilyen pillanatok... nem ismétlődnek.
Lélegzetvételemmel cirógatom végig nyakát, leheletemmel forrósítom fel vállát. Ajkam lassan kulcscsontjához ér... finomabban, mintha egy szempilla esne mellkasára.
Végtelen lassúsággal haladok lefelé... ujjaim követik ajkamat, lepkeszárny-érintéssel simítják végig nyakát... vállát...
gyönyörű melleit...
ajkam ajkához ér, reszketve kapaszkodom, hogy ne csókoljam mélyen, szenvedélyesen, csak olyan lágyan, hogy ne ébredjen fel...
Mert akkor elszakad bennem minden gát.
Ajkaim elhagyják száját,hogy újra a melléhez térjenek vissza... a gyönyörű, gömbölyded halmok libabőrösen nyújtózkodnak érintésemtől, megkeményednek forró nyelvemtől. Tenyerembe simítva hajolok rájuk.
Mozdul a teste, öntudatlanul, mély álomban feszül meg, ernyed el, édes sóhaja kínzón cirógatja fülemet.
Varázsom álomban tartja őt, de teste ösztönösen együtt hullámzik mozdulataimmal.
Nem bírom.... ölelni, birtokolni, érezni akarom...
Fogaim szorítom össze, könnycsepp hull selymes bőrű hasára.
Gyengéden nyalom le onnan, nyelvem tovább siklik lefelé... gyöngyházfényű csipkebugyijáig.
Végighúzom ujjamat a csipkén... nedves vágya lüktet, átüt a vékony anyagon...
Lélegzetem akadozik, testem minden porcikája éhesen sikolt, követel.
Lehúzom combjain a fehérneműt, az ezüstös holdfényben felragyog a gyöngyház csipke.
Felnyögve nézem a szatén lepedőn alvó meztelen lányt... istenem....
Törd meg a pillanatot... szakítsd meg a csodát... kérlek... legyek képes hátralépni most,és itthagyni őt...
A pillanat nem szakad meg.
Édes láncokkal húz magához bársonyos bőre.
Lassan kúszok felfelé, arcomat térdéhez, combjához simítom... egyre forróbb.
Felnyög, széttárja combjait... és ettől a mozdulatától elveszek.
Szemérmébe fúrom arcom, kóstolom, ízlelem forró, lüktető, elemésztő vágyát, nyelvem mozgása nyomán teste ívbe feszül, szívverését érzem az ajkaimban.....
Szuszogva ernyed el, s zuhan még mélyebb álomba. Fel sem ébredt, gyengéd érintésem álmába olvadt, másnap tán nem is emlékszik majd rá...
Édesem...
Vágyam fájdalmasan lüktet, de nem törődöm vele.
Sosem törném meg álmát.
Hangtalan léptekkel sétálok az ablakhoz, kizuhanok a mélységbe.
Szárnyaim az éjszakára simulva visznek messzire.
Egészen a város szélén lévő hangulatos parkig. A nyári éjszaka langyos, körülölelő, egy fiatal pár szerelmesen egymásba karolva sétál a csillagok alatt.
Eléjük lépek.
Mosolyom, tekintetem láttán elszivárog arcukból a vér, kisugárzásomtól megrezzen a foguk.
- Tipli – mélyesztem szemem a srácéba.
Arcszíne halottfehér, ajka remeg.
Engem látnak: magas, hosszú hajú, karcsú fiút. De érzik, igen, mindenki megérzi, ha a démonvérem őrjöng bennem. Veszélyt lélegeznek be, veszély dübörög a dobhártyájukon.
A lány görcsösen kapaszkodik kedvese karjába.
- Menj – ismétlem a fiúnak, hangom már a rekedtes állaté. Ne várd meg, míg elvesztem a kontrollt.
- Nincs nálunk pénz... – reszket a sápadt fiú hangja.
- Mondtam én, hogy pénz kell?
A lányra néz, majd rám... Vigyorom keserű. Nem hagynád cserben, tudom... de démonok poklát érzed, ahogy rád nézek, ezzel senki nem küzdene meg.
Ujjai kicsúszna a lány ujjai közül, az hiába kap utána... Visszhangzik rohanó lépte, ahogy eltűnik a fák között.
A göndör hajú, fiatal szépség dermedt szemekkel néz rám, ajka megremeg.
A harkályok lakta, öreg tölgyfának taszítom, lerántom ruháját.
Itt járt Jane és Erick, szív alakú ügyetlen vésés a fatörzsön.
Elhaló sikoly, ahogy szinte széttépem fiatal testét, miközben újra és újra belévágom kőkemény merevedésem.
Véresen hagyom ott a fa alatt.
- Hellóóó! – csupa mosoly arc tölti be a látóteremet – nem mondtad, hova is megyünk, szóval csak így jöttem – néz végig magán kicsit bizonytalanul: könnyű nyári ruha, szandál, virágos pánt a hajában.
Mintha az édenkertből jött volna.
-Tökéletes vagy... – mosolyodom el.
- Szóval... hova is megyünk? Hol az a díszlet?
Felnevetek, olyan a kíváncsi tekintete, mintha pillangók repkednének körbe. Szinte érzem szárnyaikat az arcomon.
- Csak gyere.
Beülünk az autómba, amit szinte sosem használok, szeretem, ha én mozgok, és a levegő körülöttem. Le is húzom a tetőt rögtön, a szél belekap Muriel hajába, játékra hívja.
Ahogy nevetve hátrahajtja a fejét, egy ér pulzál a nyakán, olyan étvágygerjesztő, hogy legszívesebben végigharapdálnám...
Vagy csak a nyelvem hegyével, mint éjszaka...
Ágyékom átforrósodik.
A gázra lépek.
A sebesség felélénkít és megnyugtat egyszerre.
- Tudod, kicsit olyan, mintha már régóta ismernélek... – tűnődik mellettem Muriel, egy hajtincsét rágcsálva – de olyan is, mintha idegenebb lennél az ufóknál.
Szájában a hajával sandít rám.
Legszívesebben lefékeznék, magamhoz szorítanám, és az örökkévalóságig csókolnám azokat a rózsaszín, puha ajkakat.
- ... de olyan is, mintha... – összeráncolódik a finom vonalú szemöldök, aggódva les rám, szívem görcsbe szorul, mert azonnal megérzem: fél.. - ... mintha valami furcsa lenne körülötted... nem is tudom, maffia tag vagy? Megmondhatod ám.
- Senkinek nem dolgozom – villantom rá mosolygó tekintetemet – és nem is tartozom semmilyen szervezethez.
- Áhááám, akkor fejvadász! Mint Lorenzo Lamas, vagy inkább Van Hellsing! Mint azok a jófiúk,akik igazából kicsit rosszfiúk is, ijesztőek,de elkapják a gonoszt.
Mintha egy gyermek szavait hallanám, nem tudok nem nevetni.
- Tudod, többet kellene nevetned... olyan... – homályos szemekkel, kipirult arccal szegi le a fejét – és olyan keveset beszélsz.
Ujjaim a kormányra szorulnak. Mit mondhatnék neked? Belenémulok a jelenlétedbe.
- Jut eszembe, hol vagyunk? – les körbe kíváncsi szemekkel.
A város már rég eltűnt, a fák összeérnek fejünk felett, a terepjáró dorombolva veszi a döcögős talaj akadályait. Leállítom a motort.
- Gyere – nyújtom a kezem a tündérnek.
Kiszáll... arcán szétterül az ámulat.
Az erdő közepén vagyunk, a kedvenc kis tisztásomnál, amit egy hűs vizű patak szel ketté, mely egy tükör sötét tóban végződik, körben mélyzöld mohával benőtt fehér sziklák, a sötét, buja aljnövényzeten csupa vörös kis virág, mintha vércseppek lennének.
- Lorian... ez gyönyörű. Tényleg ilyennek álmodtam a színdarabom helyszínét... – tekintetében visszatükröződik a cseppnyi tó ragyogása, megborzong, karján libabőrösen merednek a kis pihék, mellbimbója átdomborodik a vékony ruhán.
Most... bemélyeszteném a körmeimet a mellkasába, fogaimat az arcába, tépném, harapnám, innám a vérét, nyelném nyers húsát, amíg azt nem érzem, végre enyhül az égető vágy, hogy eggyé olvadjunk... megfürödnék a vérében, sajátommal keverve azt... akarom...
Elfordulok.
Kiveszem az autóból a fekete vászonba csomagolt holmimat, és arrébb sétálok. Nem akarom látni, ahogy Muriel táncol, kecsesen olvadva a gyönyörű tisztás békéjébe.
Belehalnék.
Kicsit arrébb, amikor már nem hallom lélegzetvételét, puha lépteit, szívverését, leülök egy sziklára és kicsomagolom a hárfámat.
Mélyet lélegzem a hűs erdei levegőből, a víz, fű, virágok, élet illata gyógyír lelkem kínzó fájdalmára.
Puha, angyali mozdulattal érintem a húrokat, mintha a szeretőmet simogatnám – amit sosem tettem.Hangok reppennek fel lágyan, egy pillanatra sem törve meg a természet harmóniáját, mintha mindig is a madárhangok, a szél, a vízcsobogás része lett volna a hárfa játéka.
Behunyt szemmel olvadok bele a természetfölöttibe, megnyugszik angyalvérem, elcsitul démonvérem.
Most akár... ember is lehetnék.
Halk léptek zenéje társul a húrok hangjához.
Lassan nyitom ki szemem, lassan élesedik ki a sok színes folt egyetlen képpé: Muriel áll előttem, szemében szivárványos könnycsepp ragyog. Mozdul az ajka, de néma marad.
Percekig, órákig, évekig nézünk egymás szemébe talán.
- Hazaviszlek... tenger ragyogása”– tudja, hogy ezt jelenti a neve?Mindegy is. Nincs egyetlen tenger sem, mely így ragyogna.
Eltelt két nap, mióta az erdőben voltunk.
Nem hív.
Nem érdekel.
Beleőrülök.
Távol akarok lenni tőle.
Benne akarok lenni.
Veszélyben lenne velem.
Nem tudok létezni nélküle.
Ijedt sikoltás hagyja el a száját, ahogy hirtelen elé toppanok a lakásában. Gyönyörű Muriel...
- Mi... te... hogy jöttél be? – mellkasa emelkedik és süllyed, pulzusát a szívemben érzem.
- Nem engedtél volna be? – hangom teljesen más, mint amit eddig hallott. Próbálom uralni, kontrollálni a démont, de reszket a testem,ahogy kapaszkodom a józanságba.
- Lorian... miért ne engedtelek volna be? De nem beszéltük meg, hogy találkozunk, vagy... – szemében zavar, értetlenség.
Az enyémben az állat.
Fogaim csikorgatva majdnem felüvöltök, ahogy széttép belülről. Nem akarom...
- Látni akartalak – hangom rekedt, mélyről jövő hörgés csupán.
Hátrál.
- Én... mi van veled..?
Izmos, karcsú testén csak egy vékony selyem köntös. Ahogy a lágy anyag siklik a combján, mintha kés siklana végig a torkomon. Haja vizesen tapad arcára, hátára.
Akarom...
- Mindenki akar engem... ne mondd, hogy te nem – fogaim vicsorogva villannak meg – mindenki a gyönyörű Loriant akarja, már amikor gyerek voltam... Neked is kellek!
Szemében félelem.
- Miért félsz?! – üvöltésem kettétépi a falakat, ujjaim a selyembe akadnak, szakadva hull a földre, ajkam ajkára tapad, marcangolva akarok még többet..
vér íze a számban...
Bőröm zokogva sikolt, ahogy testéhez szorítom testem, durván markolva belé. Merevedésem szinte átdöfi őt, forrósága az önkívületbe sodor.
Istenem... meg fogom ölni őt.... hörögve zokogok magamban, ahogy durván, állatias kegyetlenséggel teszem magamévá, szinte összetörve vékony testét.
- Lori...annn... – nyög fel.
Élvezi.
Élvezi...
A testemből áradó angyal és démonkisugárzás egyszerre jeges érintés, egyszerre perzselő lehelet. Elveszti tőle a fejét mindenki. Ha másnap kettétépve is ébred... akkor is élvezi.
- Nem! – üvöltök fel, és még mélyebben beléhatolok, fogaim vállába mélyednek. Nem... Engem érezz, akár fáj, akár jó... Engem, és ne azt, amiből lettem... ne az angyalok és démonok mocskát...
Érezz engem, láss engem...
Önkívületben nyög, vállán végigfolyik a vér.
Szeme összeszorul, ajka nyitva, zihálva kapkodja a levegőt... izmai megfeszülnek...
Orgazmusa mindent elsöpör.
Kielégítetlen vágytól égő testtel, remegő kezekkel teszem őt le az ágyára, és lépek ki az ajtón.
Nem mehetek tovább...
Muriel:
Kipihenten ébredek, mégis olyan furcsán érzem magam. Tiszta bolondságot álmodtam. Vagyis hát, nem volt bolondság, mégis, nem volt egy hétköznapi álom, annyi fix. Bár az is igaz, rég volt mikor Daviddel utoljára...
A fejem a párnába nyomom, nem, nem akarok rá emlékezni! Különben is, álmomban tuti nem vele szeretkeztem! Daviddel nem ilyen volt...
Na jó, nem ronthatom el a saját kedvem, itt az ideje, hogy inkább szépen felkeljek és életet leheljek magamba, hiszen ma találkám lesz. Loriannel. Egy deka D betű sincs benne. Tökéletesen megfelel, hogy rá koncetrálva megfeledkezzem minden másról. Nem állíthatok oda savanyú képpel. Vajon számítható a segítsége randinak?
A párna ívesen visszakerül a helyére, valahova a fejem fölé, kicsit mellé, olyan féloldalasan csak odavetve. Ez is egy hely. Most már csak magam kellene kitessékelnem a puha ágyikóból. Muriel, kelj fel! Most! Hah, nem működik... De ha nem indulok el, bizony elkésem. Nincs mit tenni, kivánszorgom az ágyból, s ahogy végre sikerül valami függőlegeshez jó közelítéssel hasonló pozíciót felvenni, nagyot nyújtózom. Olyan kellemes így! Na de mi ez a fehér folt itt a padlón? A bugyim?... Összezavarodom. Nem ez volt rajtam az éjszaka. Vagyis hát, pontosítva: nem ennek kellene most is rajtam lennie?!
* * *
A reggeli "sokkhoz" képest jól vagyok. Bár meg kellett állapítanom, az összes difim mellett ezek szerint immáron alvajáró is vagyok, és minden valószínűség szerint lényegében önkielégítettem álmomban. Ez olyan beteges, tuti csak velem fordul elő...
Arról már ne is beszéljünk, hogy elkéstem egy pöppet. Tényleg nem nagyon, épp alig negyed órácskát. Az hozzám képest nem rossz. Vajon Lorian hozzá van szokva a hasonlókhoz? Ohh, már látom is. Szerencse, hogy megvárt, máris kevésbé érzem magam szörnyen szétszórtnak, és már a mosoly is felkúszott az ajkaimra.
- Hellóóó! - bukkanok fel előtte, betöltve a látóterét. S már csicsergek is: - Nem mondtad, hova is megyünk, szóval csak így jöttem - nézek végig magamon. A választásom könnyű és legfőképp szellős ruhákra esett, s azt hiszem, ma a virág a fő kompozíció. Virágos a ruhácskám, virág díszlik a szandálomon, s virágos pánt köszön a szembejövőkre a hajamból is. Épp mint a levegő, mert minden egyes szippantással virágok ezrei illatának keverége kényezteti orrom.
- Tökéletes vagy... - mosolyodik el. Direkt bókja jól esik, kissé zavarba is hoz. Nézd már, hogy kiestem az évődő kóstolgatásból, elkényelmesedtem a fix kapcsolatomban. De a csend frsztrálna a leginkább, így azonnal terelek, kivágva magam mindenféle nehéz és kellemetlen helyzetbe esésből.
- Szóval... hova is megyünk? Hol az a díszlet?
Felnevet. Vagy kineveti izgatottságom? Nem hinném, hiszen az ő szemei is huncutul csillannak meg. Vagy csak én képzelem bele a nap csalóka játékába, amit a szeme tükröződésén művel?
- Csak gyere - nyitja ki a kocsi ajtaját, s én be is huppanok. Nem semmi kis járgány! Mondjuk nekem még jogsim sincs. Meggondolt felnőtthöz illő egyébként, hogy csak úgy beülök egy férfi mellé, akit eddig körülbelül kétszer láttam? Az eszem azt súgja, nem, a szívem pedig azt, hogy ugyan, kit érdekel, jól érzem magam vele, még az a csipetnyi borzongás sem zavar annyira, amely mindig végigborzol és libabőrössé tesz. Jobban leköt azonban, hogy a tető eltűnik a képből, s a szél játékosan kap bele a hajamba. A fejem hátrahajtva s jóízűen kacagva élvezem inkább a pillanatnyi boldogság és könnyedség pillanatait.
Viszont ami a szívemen, az a számon, így csak nem bírok magammal, és az egyik hajtincsem rágcsálva - mindig rágcsálnom kell valamit, vagy jár a szám, lehet választani - kezdek elmélázva beszélni. De ha beszélek, akkor miért rágcsálok? Kezdene a beszélőkém immúnis lenni a rágcsálásomra? Mi lesz így a világgal? Bár per pillanat jobban kellene figyelnem inkább arra, hogy nem megyek-e túl messzire a csacsogásommal, így csak oldalra sunyítok, miközben beszélek: - Tudod, kicsit olyan, mintha már régóta ismernélek... de olyan is, mintha idegenebb lennél az ufóknál - semmi heves kiakadási kényszerszerű vörösödés, kidagadt ereknek sincs nyoma a homlokon, akkor folytatom. - de olyan is, minta... - összeráncolom a homlokom, hogy lehetne ezt a libabőrösen kellemetlen bizsergést leírni? - … mintha valami fucsa lenne körlötted... nem is tudom, maffia tag vagy? Megmondhatod ám.
- Senkinek sem dolgozom - mosolyog rám, s valóban, jobbára maximum derülhetne rajtam ilyen jókedvűen. Vagy piszok jó színész! - és nem tartozom semmilyen szervezethez.
- Áháááám, akkor fejvadász! - állapítom meg megcsillantva zsenialitásom. - Mint Lorenzo Lamas vagy inkább mint Van Hellsing! Mint azok a jófiúk, akik igazából rosszfiúk is, ijesztőek, de elkapják a gonoszt.
Felnevet, és kifejezetten sármos lesz tőle.
- Tudod, többet kellene nevetned... olyan... - azt azért csak nem mondhatom neki, hogy olyan átkozottul kívánatosan szexi lesz tőle! Kipirulva kezdem inkább tanulmányozni a térdem, mintha az lenne jelen pillanatban a világ legérdekesebb látnivalója. Persze nem rossz darab, az én térdemről van szó elvégre, de azért annyira nem izgalmas, látom épp eleget. - és olyan keveset beszélsz - készítek alternatív befejezést az előző mondatomnak.
Nem felel, talán valami rosszat mondtam akaratlanul is. Meg attól, hogy én lyukat tudnék beszélni bárki hasába, még nem mindenki olyan. Talán ez a különös aura... Trauma a múltból? Mint a brazil szappanoperákban. Ott is kell mindig legalább egy szereplő, akinek hatalmas múltbéli tragédia árnyékolja be a jelenét, és egyszer csak rászakad minden, s összeborul az élete, hogy jöjjön a rendíthetetlen másik főszereplő, az igazi nagy Ő, a lelki társ, aki elnézi minden lelki hullámzását, s puhán, de erősen megszorítja a kezét, és kihúzza a gödörből, hogy aztán minden happy end legyen a legvégén. Egyébként is azt mondják, hogy egy férfi nő nélkül olyan, mint az elveszett kisgyerek.
- Jut eszembe, hol vagyunk? - beszélek hát én, meg próbálom beszédre kényszeríteni, és nem fog letörni, ha csak tőszavakban válaszol, mint valami rendíthetetlen spártai katona!
Ehh, de hogy ennyire semmibe venni a fáradozásaim! Mert bizony egy mukkot sem szól megint, csak leállítja a motort. Na jó, egy szót mondott, de az is csak annyi volt: “Gyere”. Nem vagyok “túlfizetve”...
Azért nyújtom a kezem, hogy kisegíthessen, s ahogy körbepillantok, minden durcásságom elszáll, mert a táj egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű. Még fantasztikusabb, mint amit nagyjából elképzeltem magamnak.
- Lorian... ez gyönyörű. Tényleg ilyennek álmodtam a színdarabom helyszínét... - vagy lehet, fordítva, már sehol máshol nem tudnám elképzelni azt az előadást. Egész belelkesülök, egyszerűen megihlet a természet egyszerű bája, s már meg is van, hogy folytatom a koreográfiát ott, ahol elakadtam. Muszáj táncra perdülnöm, és a lábamba égetnem az ötletem!
Olyannyira megszűnik körülöttem a világ, hogy bizony teljes megilletődéssel figyelek fel a zenére. Tekintetem azonnal a hang forrását keresi, s érdeklődő meglepődéssel kell rádöbbennem, útitársam és kalauzom hárfázik selymesen. Közelebb lépve hallgatom, s a zene magával ragad, s még az sem érdekel, hogy könnyek kezdenek leszánkázni az arcomon. Mondanék valamit, de végül mégsem teszem, mert megtörném vele a varázst, s félek, akkor vége lenne, nem muzsikálna többet, pedig a lelkem szinte áhítozik, hogy ne hagyja abba. Csak a szemeit fürkészem szégyenérzet vagy zavar nélkül, próbálva elkapni belőle valami titkot, amelyet most mesél nekem szavak nélkül. Mert meg akarom érteni...
- Hazaviszlek... “Tenger ragyogása” - szól nagy sokára, s sajnálkozva egyezem bele ráeszmélve, hogy elszaladt az idő, pedig annyi mindent kellett volna csinálni...
* * *
Az elmúlt két nap fárasztó volt, tele szervezéssel és örömmel, mert sikerült leszervezni az engedélyt a helyszínre, Richard pedig már intézi a színpadot és a technikát. Izgatott vagyok, s legszívesebben repdesnék, ha nem lennék olyan fáradt, hogy csak vonszolni tudom magam... De most végre áztathatom magam jól megérdemelten a kádamban habbuborékokat fújva és kacagva. Talán majd felhívhatnám holnap, hogy elmeséljem, milyen jól haladunk. De nem tudom, érdekelné-e. Bár mindig olyan türelmesen végighallgatja minden bugyutaságom... Vajon mennyire tart már zakkantnak? Jó lenne, ha nem tenné...
Szórakozottan bújok a selyem köntösömbe, hogy kilépjek a fürdőből. Kinyitom azonnal az ablakot, döglesztő a meleg idebenn. Hmm, lehet, enni kellene még valamit, egész nap csak rohantam. Juj, van még egy fürt szőlőm, az tökéletes lesz!
El is indulok, de hirtelen előttem terem valami nagy, s ijedten felsikoltok. Ahogy felpillantok, Loriant ismerem fel a hirtelen idematerializálódott akadály személyében.
- Mi... te... hogy jöttél be? - értetlenkedem, hiszen az ajtó zárva, s még ha nyitva is lenne, ott a kis szélcsengő, ami jelzi, ha valaki belépett... De a szemei megrémisztenek, s erre egy lapáttal tesz hangja is, amely most mintha veszélytől vibrálna, s félelem kezdi nyomni a mellkasom.
- Nem engedtél volna be? - nem erről van szó, de mégis jobb érzés, ha én dönthetem el, nem igaz?
- Lorian... miért ne engedtelek volna be? De nem beszéltük meg, hogy találkozunk vagy... - nem is vagyok az “alkalomhoz” illőn öltözve.
Vadul csikorgatja a fogait, szemében rémisztő tűz ég. Én, én komolyan... én most félek tőle!
- Látni akartalak- a szavakat úgy hörgi, mint egy drogos, mikor az adagját követeli.
- Én... mi van veled? - hátrálok. Ha ez egy álom, akkor iszonyatosan hamar fel akarok ébredni!
- Mindenki akar engem... ne mondd, hogy te nem - nem értem, nem tudom, mi folyik itt, de ő most nem az a Lorian, akinek megismertem. - mindenki a gyönyörű Loriant akarja, már amikor gyerek voltam... Neked is kellek! - nem értem, miről beszél. miért csinálod ezt? sikoltom némán, de nem merek megszólalni, csak összerezzenek, mikor rám ordít: - Miért félsz?!
Egy mozdulattal tépi le rólam a köntöst, s ellenkeznék, sikoltanék rettegve, de a testem nem engedelmeskedik. Mi történik velem? Miért lett egyszeriben ennyire melegem? Durván szorít magához, a lélegzetem elnehezül, s még ezt is megvonja tőlem, erőszakosan pecsételve le ajkaim. A vér íze szétterjed a számban, de a józan eszem hiába ordít teljesen, mintha kivülállóként szakadtam volna külön a testemtől, az engedelmesen enged mindent, amit csak akar, s válik egyre izgatottabbá.
- Lori...annn... - nyög fel testem önkívület csápjai közt vergődve, scsak a szívem sír, zokog, miközben mint valami kiéhezett prosti, nyögök, sóhajtozom, s vergődök a gyönyör habjai között, s már nem érzem, nem értem, nem csak magam, őt is elvesztettem, egyedül az orgazmus hullámai nyaldossák végig a testem. A világ, amely eddig oly távolinak tűnt, egyszeriben zuhan rám, s keserves zokogásban török ki.
* * *
Egy táskával állok az ajtaja előtt. Még sosem éreztem hasonlót korábban, de minden egyes apró zajra összerezzentem az utcán, mire ideértem. Ezt a helyet nem ismeri, s remélem, nem követett, legalább is nem vettem észre. Nem tudom, hova mehetnék máshova...
- Muriel? - nyitja ki az ajtót meglepetten Richard.
- Sajnálom... - csuklik el a hangom, s ismét sírva fakadva bújok a karjaiba védelmet keresve.
- Te jó ég, mi történt? - kérdezi megriadva, de csak megrázom a fejem. Nem akarok, nem tudok róla beszélni.
Kezemben egy pohár joghurtos-málnás teával ücsörgöm a konyhájában.
- Köszönöm, hogy maradhatok egy kicsit - súgom színtelen hangon. Mintha a világot leöntötték volna egy nagy adag fekete festékkel, minden olyan borússá vált. Ennyire még David után sem...
- Ugyan, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz - feleli a saját teaadagját szürcsölgetve. Szegényt megzavartam, pedig olyan rég várta, hogy együtt lehessen a barátjával... Robert is kedves volt, elvonult a szobába, magunkra hagyva minket, miután összekészítette nekem a kanapét alváshoz.
- Richard, lehet úgy tovább élni, hogy úgy érzed, a világba vetett bizalmad romokban, s soha többé nem fogod tudni újra régi fényében felépíteni? - mélyet sóhajtva kortyol az italába.
- Nem tudom, mi történt, de hidd el, semmi, de semmi nem éri meg a világon, hogy ennyire nekikeseredj! - feleli. Könnyen beszél... Bár tény, ha nem tudnám a pontos részleteket, én sem mondanék mást. Ha meg tudnám.. nos, félek, Richard ki akarná nyírni, s valamiért a ma este után félteném, ha meg akarná próbálni.
- Lehet...
- Jaj, el is felejtettem, ez majd jobb kedvre derít, tudom. Sikerült mindent elintézni, zöld az út, a helyszín a miénk, csak a táncbemutatóra vár.
Az arcom görcsösen merevedik semmilyenné.
- Lefekszem - állok fel sápadtan magára hagyva.
* * *
Nem tudok aludni. Csak forgolódom, s egyre az események járnak a fejemben. Már kisírtam a lelkem, s most olyan üresnek érzem magam. s mintha csak erre várt volna eddig a háttérben megbújva, kezdett ébredezni bennem a harag lángja.
Én kezdtem annyiféle naiv reményt fűzni hozzá, annyi még magam előtt sem feltárt képzetet, s most kegyetlenül lerombolt mindent. Mindent! Hirtelen pattanok ki a kanapén berendezett ideiglenes alvóhelyemről, s előkeresem a telefonom. Magam sem tudom, mit teszek, csak pötyögök átszellemülten, épp olyan felelőtlenséggel, ahogy mindig szoktam. Mert ami a szívemen, az azonnal túlcsordulva ömlik ki belőlem, s most érzem, szétfeszít a düh, épp úgy szétfeszít, mint lüktet odalenn a fájdalom szinkronban meghasadt szívemmel.
* * *
Az évszakhoz képest zártan és melegen öltöztem, de még így is felkavar egy-egy elkapott tekintet. Szemeim napszemüveg sötét üvege mögé rejtettem, s egy félreesőbb helyről szemlélem a parkot. Mindenki azt mondaná, elment az eszem. De én tudom, hiszen ismerem magam, ha nem nézek szembe a félelmemmel, az felemészt.
Hamarosan megpillantom. Ezer közül sem tudnám eltéveszteni, s összeszorított ajkakkal indulok meg felé. Először csak lassan lépdelek, aztán gyorsítok, a végén már szinte futok, mikor elé érek végre. Szemüvegem letépem magamról, hogy a szemeibe nézve tudjam a fejéhez vágni mindent, ami az elmúlt egy napban tépett és marcangolt belülről.
A pofon csattan először, szinte beleég a dobhártyámba, miközben felszakad belőlem a sírás: - Miért kellett önzőn összetörnöd az álmaim, mikor már épp kezdtél fontossá válni bennük? - ordítom, majd mielőtt bármit is reagálhatna, rettegve még önmagamtól is, kezdek el szaladni. El, amilyen messze csak lehet.
* * *
Richardékhoz kerülőúton értem vissza nagy sokára. Ez a kanapé igazán fenségesen megnyugtató... Bár egy igen fura, de annál őszintébb és összezavaróbb dologra is rádöbbentem itt, ahogy visszaértem. Azt hittem, ennyi elég lesz, hogy lezárjam magamban, s a felejtés útjára lépjek, elzárva ezt is David mellé, megölve magamban, de nem így történt. Igaz, nem várhatom, hogy azonnal megoldódjon a helyzet, de mégis, nem érzek egy szemernyi megkönnyebbülést sem, helyette még gyűszűnyire szűkül a gyomrom. A nevetséges az egészben, amely magam iránti szánalomtól terhes mosolyt rajzol az arcomra: megrémít a tudat, nem látom már soha többé.
Mint valami szappanopera hős... s ez a hasonlat eszembe juttatja a korábbi értelmezését ugyanennek az érzetnek. De képes lennék felejteni, mint felejtenek a tévésorozatokban?
“Mindenki akar engem” “már amikor gyerek voltam”
Mondatok. Semmi értelmük számomra, mégis, annyi dolgot rejtenek, ami fájhat, ami egészen más színben tüntethetné fel ezt az egészet... amit voltaképp valahol, valamilyen okból, de én is akartam. A testem akarta...
* * *
Nem vagyok normális. Most már biztos, hogy megtörtem, és a történtek, David halála, Lorian, elvették az eszem, de a szakadó esőben indultam neki a táskámmal, az elképedt, s semmit sem értő Richardot magára hagyva, futva. Haza kell mennem. Nem tudom magamnak sem megmagyarázni, csak érzem, ha most nem megyek haza, elvesztem. Nem tudom, akarok-e tőle valamit, nem tudom, el tudom-e ezek után viselni magam körül, de megrémiszt annak a lehetősége is, hogy örökre kilép az életemből.
Mit művelt velem? Egyszerre vonz és taszít elviselhetetlenül!...
Bőrig ázom, mire hazaérek, de felcaplatok a lépcsőn, az esőt magammal hozva odakintről, s megfertőzve vele a lépcsőházat. Az ajtó előtt egy egészen rövid pillanatra megtorpanok. A pillanat elviselhetetlen komolysága fékez meg, érzem minden porcikámban, mégis előkotrom a kulcsom. Az egész olyan pátoszos, mintha innen nem lenne visszaút. A kulcs fordul, az ajtó kattan, majd nyikorogva kitárul. Bizonytalanul lépek be, körbenézve, azt kívánva, bár itt lenne, s mégis, bár soha ne jönne ide többé...
Lorian:
Végtelennek tűnnek az órák.
Mintha süket lennék: nem hallom a világ zajait. Az emberek csak elmosódott foltok, ahogy nézek magam elé.
Mit tettem...?
Muriel...
„Többet kellene nevetned...”
Az a mosoly az arcán... És az a tekintet...
„Miért ne engedtelek volna be?”
Találkozott velem, mesélt, hallgatta, ahogy hárfázom, s újra találkozni akart... mintha egy normális, valamit érő férfival lenne dolga. Meg akart ismerni engem.
És én vadállat módjára megerőszakoltam.
Az utcákat járom.
Szempárok, kékek, zöldek, barnák, fiatalok és érettek; tekintetek kutatják tekintetem, arcom, mérnek végig. Mindenki felkapja a fejét, ha elmegyek mellette.
Mit látnak, ha rám néznek? Démont vagy angyalt?
Talán... Ő talán engem látott volna, ha hagyom, és nem tépem szét a lassan kialakuló, mindennél értékesebb bizalmát, mint ahogy a köntösét téptem le egyetlen mozdulattal.
Megakad a szemem egy ősz alakon.
A hajlott hátú, rongyokba öltözött öregember egyik kezében egy vizes palackot fog, a másik kezére önt belőle, így próbál ügyetlenül kezet mosni.
Odalépek hozzá, elveszem a palackot, és öntöm neki a vizet, aztán tiszta zsebkendőt adok neki, hogy megtörölhesse kezeit.
A szemközti utcában lévő kis vendéglőbe lépek, meleg levest, főételt és desszertet kérek elvitelre, majd az ételes dobozokkal visszasétálok az öregemberhez.
A park padja mögött van a holmija: két nagy, szakadt szatyor, pár újság, és néhány karton a földön. Leül, mellé ülök. A járókelők nagy ívben elkerülnek minket, a hajléktalan öregnek kellemetlen szaga van. Hiszen nem tudja kimosni a ruháit, vagy megfürödni...Az arca mély ráncaiban is megül a por. De a szeme tiszta, komoly.
- Jó ember vagy, fiam.
Ráemelem a tekintetemet.
Szomorú mosollyal csóválom meg a fejem.
- Nem...
- Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára sült húst. Hidd el, ha azt mondom: jó vagy. Még ha nem is ember....
Meghökkenve nézek rá, de ő csak nyugodtan rágyújt a cigarettára, amit hoztam neki.
Ülünk egymás mellett, nézzük a rohanó embereket, s közben az idős ember elmondja, hogy került utcára, s azt: szinte lehetetlen az utcáról visszakerülni a „normális” emberek közé.
Elgondolkodva nézem az arcát.
- Elviszlek innen, öreg. Be tudlak fizetni egy otthonba, lenne ágyad, fehér takaróval, s asztalod, meleg étellel.
Békés mosollyal csóválja meg a fejét.
- Már nincs értelme. 86 éves vagyok, fiam. Én már itt fogok meghalni. Nincs már sok időm, a fehér takaró idegen lenne, vendégként halnék ott meg. Itt már... itt ez a kis hely, ahol a holmim van, az otthonom, megszoktam. Van, amin már késő változtatni. Már nem lehet.
Halkan smst jelez a telefonom.
„Legyél a Lincoln tér előtti parkban 10-kor.”
Megremeg a kezemben a telefon, ahogy a képernyőre meredek, és tizedszerre olvasom újra ezt az egy mondatot.
Muriel küldte.
Lehetséges ez? Találkozni akar velem? Vagy rendőröket uszítana rám?
Látni akar engem?
Élesen villan elém a kép: a rémülettől kitágult, könnyes szeme, értetlen, rettegő arca. A kéjtől megfeszülő teste. A teste élvezte, amit tettem, hiába mélyedt a körmöm a bőrébe, fogam a vállába. A belőlem áradó erő, amit annyira gyűlölök, megtette a hatását, képtelen volt ellenkezni, és... és gyönyört élt át, még ha nem akarta is.
Lassan sétálok a parkban, majd egy szobornak döntöm a hátam, kezemet zsebre teszem, hogy elrejtsem remegését.
Ott van.
Napszemüvegben, kabátban közeledik, egyre szaporább léptekkel, végül már fut felém, letépi magáról a szemüveget. Az arca, a szeme... könnyes, vörös, kavarognak benne az indulatok.
Lendül a keze.
Elkaphatnám a fejem, de hagyom, hogy arcomon csattanjon tenyere. Legalább hozzámér...
- Miért kellett önzőn összetörnöd az álmaim, mikor már épp kezdtél fontossá válni bennük? – kiáltja sírva, majd sarkon fordulva elrohan. Elmenekül...előlem.
Arcomra simítom a kezem.
***
A lakásában ülök, mellettem a hárfám, elgondolkodva húzom végig ujjaim a húrokon, épphogy érintve őket.
Az ablakon jöttem be, ahogy kényelmes. Rendbe tettem a lakást, eltüntettem a szakadt ruhadarabokat, feltöröltem a padlóról a vért.
A vérét.
Hogyha hazatérne, ne az a látvány fogadja... ne az a szoba, ahol...
Összeszorul az öklöm.
Fordul a kulcs a zárban.
Nem mozdulok, csak ülök a szőnyegen, hátamat a falnak döntve. Mindegy, mit teszek, úgyis megrémül, ha meglát.
Bizonytalan léptek... a szobához ér. Felemelem a fejem, s látom, ahogy összerándulva megtorpan és rám mered. Keze az ajtófélfába kapaszkodik görcsösen, de mintha menekülni akarna.
Legszívesebben felnevetnék keserűségemben. Gyönyörű Muriel... ha el akarlak kapni, úgysem tudsz menekülni előlem. De most csak itt ülök, látod?
- Nem bántalak.... És most látsz engem utoljára. Ne menj el, kérlek. – hangom szinte suttogó.
Végtelenül összezavarodottnak tűnik – és erre minden oka megvan.
- Mit keresel itt? – szólal meg remegő hangon – Hogyan jöttél be már megint?
- Muriel... – sosem ejtettem még így ki senki nevét.- Nem akartalak... bántani. Az akkor nem én voltam. Vagyis... nem voltam ura magamnak.
Lassan elengedi a görcsösen szorított ajtót,óvatosan beljebb lép., de tartja a távolságot, leül ő is a szőnyegre, az ajkára harap. Sápadtan is szebb, mint az angyalok.
Azok után, ami történt, még mindig képes a közelemben lenni. Ő tényleg meg akart ismerni... és én mindent elrontottam. Hiszen az ő szemszögéből... csak egy szinte idegen férfi vagyok, akivel négyszer találkozott összesen. De ő nekem.. a lány, akit az elmúlt hónapokban minden nap órákon át figyeltem, néztem. Ismerem a szokásait, a mozdulatait, arcának rezdüléseit. Ő a világom. Ha ezt tudná... halálra rémülne.
Késő már. Ha akkor, az előadása után... ha akkor nem tűnik fel a barátja, és engem nem önt el a féltékeny, gyilkos düh... Akkor talán tudtunk volna valóban ismerkedni, kis lépésekben, és... és akkor talán ma már szeretne is engem.
Talán...
Ugyan.
A démon bármikor kitörhetett volna belőlem így is. Bármikor eltörhettem volna a nyakát... azt a gyönyörű hattyúnyakát.
„Van, amin már késő változtatni. Már nem lehet.”
Én ilyen vagyok.
Összetöröm, aki közel jön hozzám.
- Ki vagy te, Lorian? Mi az, hogy nem voltál ura magadnak...Nem értek. – könnycseppek csillognak a hosszú szempillákon.
Hátradöntöm a fejem.
- Démon vagyok. És angyal. A kettő keveréke: apám volt az egyik, anyám a másik. Mindenhol gyűlöltek, hát a földre kerültem. Örök küzdelem vagyok, egy autoimmun betegség a testemen belül, mert a kétféle vér nem fér meg egymással. Szörnyű dolgokat tettem. De ha... amikor véget akarok vetni neki...Ha levetődök egy szakadékba, a szárnyaim az utolsó pillanatban maguktól kinyílnak...
Érzem, hogy összefüggéstelenül beszélek, de sosem mondtam ki még ezeket a szavakat senki előtt.
Murielre pillantok. A szemei... valami gyengédséget, szomorúságot látok benne. Szánalmat..?
- Lorian... el kell menned egy orvoshoz.
Felnevetek.
- Nem hiszel nekem, ugye?
- Tudnak segíteni rajtad, ez biztos. És...és bárkinek lehetnek problémái, és ez nem kínos, mármint elmenni egy kezelésre, lehet, hogy hipnotizálnak meg relaxálnak meg tréningelnek, kicsit talán bent is tartanak, de rendbejössz, és...
Elhalkul a hangja, ahogy felállok, és lassan elkezdem kigombolni az ingem.
- M-mit csinálsz?
Fél.Persze, hogy fél.
Leveszem az inget, hagyom, hogy a földre csússzon. Mély levegőt veszek.
Előtörnek a szárnyaim, a fekete tollak a földet söprik.
Egy angyal gyönyörű, méltóságteljes, hatalmas szárnyai, de feketék, mint a démonok lelke.
Murielre nézek, aki teljesen ledermedve áll.
Lassan felé lépek. Mozdulna, hátrálna, de szemébe kapcsolódó tekintetem fogva tartja, a belőlem sugárzó erő megbilincseli.
Egy angyalnak ember nem állhat ellen.
Közel lépek, leheletem arcát súrolja. Ujjam hegyével végigsimítom arcát.
- Ez vagyok én, Muriel.
Nem jön ki hang a torkán, csak elkerekedett szemekkel néz engem.
Megfogom a kezét, magam után húzom, ki a lakásból, fel a tetőre.
Ma éjjel az összes csillag látszik, ragyognak, lüktetnek. Talán ránk zuhan az ég is. Talán megfojt az éjszaka.
Kérjetek segítséget, csillagok... Ti túl messze vagytok. Szóljatok a démonoknak, angyaloknak, embereknek: gyertek, akadályozzatok meg.
20 emelet magasan vagyunk.
Nézem a lányt, aki valamiért a világom lett. S ez neki a veszte.
Megszeretett volna engem, ha hagyok neki időt.
De nekem... nincs időm.
Milyen lehet... amikor szeretnek valakit?
Neki, nekem, s a világnak is jobb lenne, ha nem lennék. De amíg ő él, addig én nem tudok elszakadni tőle, addig képtelen vagyok itthagyni az életet.
- Muriel.. meg tudnál.. engem.. ölelni?
Rám emeli hatalmas szemeit, melyekben ott tükröződik minden csillag.
És átölel.
Teljesen közel húzom magamhoz, míg nem érzem, hogy szorosan átölel, a szárnyaimat is leszorítva. Fejét vállamra hajtja, meztelen mellkasomon érzem szíve dobogását, teste melegét.
Varázslatos...
Pedig tudom: ez nem a saját akarata. Az én erőm az, ami irányítja. Amíg fel nem oldozom, így ölel engem, ilyen szorosan.
- Ne engedj el, Muriel... életem. Szorosan ölelj... nem engedhetsz el.
Mögöttem a 20 emeletnyi mélység.
Behunyom a szemem. hajába temetem az arcom, még szorosabban magamhoz húzva őt.
És hátralépek.
VÉGE
|
