|
Mosoly a távolból
Düh.
Nem értem, és ez dühössé tesz. A gondolatok zsongnak a fejemben, eszeveszett sebességgel cikáznak, és ettől úgy érzem, lassan szétrobbanok. A fájdalom agressziót vált ki belőlem. Csapkodok, üvöltök, ők pedig értetlenül néznek rám. Azt hiszik, megzavarodtam. Pedig csak nem ismernek.
Kétségbeesés.
Ahogy alább hagynak az indulataim, úgy ránt szép lassan magába az önsajnálat. Tompa zsibbadtság, semmi több. Minden elcsitult, forrongó gondolataim felszívódtak. Üres tekintettel ülök, bámulok magam elé. Nem érzek az égvilágon semmit. És ez kétségbe ejt.
Félek. Magamba nézek, mélyen, a lelkem legmélyére. Áthatolhatatlan, kézzel fogható sötétség, semmi több. Kiégtem. Üres vagyok belül. Kétségbeesetten kapaszkodom, kinyúlok, de ujjaim a levegőt markolják. Zuhanok, sebesen a mélység felé. Van egyáltalán föld, ami megfog majd? Vagy az idők végezetéig esni fogok?
Eltűnik minden. Már nincs semmi. A szemeim vakok, a füleim süketek, ujjaim nem tapintanak. Egymagam vagyok ebben a hatalmas, végtelen világban. Egészen apróra húzom össze magam, a hideg sarokba kucorodom. Magamat ölelem. Miért van mindenki olyan távol? Miért nem hallják meg, hogy kiáltok?
Kinyúlok, de a rémalakok távolodnak, mígnem sziluettjük teljesen beleolvad a sötétségbe. Nincs senki. Egyedül vagyok.
Félelem.
Lassan minden kicsúszik a kezeim közül. Elvesztem a talajt a lábam alól. Áthatolhatatlan sötétség borul rám, ahol semmit nem látok. Kiáltanék, de rég elfelejtettem, hogy kell, torkomra fagy a szó.
Rekedt hang suttog a sötétben. Nem értem, mit mond, talán nincs is értelme a szavainak. Kezeimet a fülemre tapasztom. Félek. A zsigereimben érzem, megszólal bennem a vészcsengő, menekülésre ösztönöz. De hiába fogom be a fülem, a hang nem odakintről szól. A tudatom mélyéről suttog, szólít, hívogat. Menekülnék, de nincs hova. Kiáltanék, de nem tudok. Mindenki elfordult tőlem. Senki sem segít.
Félek. A gondolataim újra cikázni kezdenek, de ezúttal értelem nélkül. Szavak szavak után, betűk véletlenszerűen egymás mellé pakolva. Elvesztem. A fejem fáj, úgy érzem, lassan beleőrülök.
A hang egyre hangosabban hív. Rekedt, karcos hangja bántja a fülemet. Nem hallok, csend van, mégis elviselhetetlen a hangzavar. Kínomban a hajamat tépem, a fejbőrömbe nyilalló fájdalom jelzi, hogy még élek. Vagy a fájdalom is már csak ábránd? Valóság vagy álom? Képzelt vagy igazi?
A gondolatok egyszeriben elcsitulnak. A hang is elhallgat. Fülelek, de csend van. Meresztem a szemem, de nem látok át a sötétségen. Félek. Egyedül vagyok. Nincs kiút. Nem segít senki. Elvesztem.
Rettegek, hogy a fullasztó magányban, a semmiben lebegve lassan én is megszűnök. Hogy elvesztem önmagam. Futnék, de a lábaim nem mozdulnak. Sikoltanék, de a szám nem nyílik. Sírnék, de a szemeim szárazok.
Félek. Nincs kiút. Fogadd el, hogy lassan megszűnsz. Nyomtalanul elpárologsz és nem marad utánad semmi. Senki nem fog emlékezni rád. Nem tudják, ki voltál. Most sem tudják.
Semmi. Zsibbadás. Tompa zúgás. Messzi fájdalom. Fehér sötétség. Keserű kín. Fülsüketítő némaság.
Semmi.
Megkönnyebbülés.
Fény töri át a szilárd sötétséget. Hang szól a távolból. Egy kéz simít vállamra. Csak a szemem káprázik. Csak a fülem cseng. Csak a bőröm bizsereg. Valóság? Káprázat?
Látok. Hallok. Érzek. Sikoltok. Eláraszt a megkönnyebbülés. Mégsem vagyok egyedül. Mégis van valaki. Futok, de elesek. Újra felkelek. A fény felé nyújtózom, bőrömön érzem a melegségét. Szólítom, Ő pedig válaszol. Hallom a hangját. Látom a fényét. Érzem a melegségét.
Eltévedek, szem elől tévesztem, de újra felbukkan. Tovább futok hát, lelkemben kicsírázott a remény. Édes érzés önt el, melegség, izgalom. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy valós-e. De ha csak ábránd, hát örökké akarok aludni.
Felém nyújtja a kezét, én pedig széttárom az ujjaimat. Ahogy bőrünk összesimul, a szívem kihagy egy ütemet. Valós. Itt van. Érzem. A lelkemet fogva tartó láncok csilingelve hullnak le. A mindent beborító sötétségen újra áttör a fény. Megint látom az arcokat. Megtalált. Érzem a talajt a lábam alatt. A Magány és az Őrület dühösen elrobog, szitkokat szórnak rám. Ígérik, hogy mindig lesben állnak majd, de cinikus tekintettel intek nekik.
Arcomat pedig a távolból sütő mosoly felé fordítom.
Ajánlom ezt a művet annak az embernek, aki bár távol van, mégis mindig itt van velem. Megvéd a magánytól, elűzi az őrültséget, és felitatja a könnyeimet is, ha kell. Köszönöm. |
