Ez egy régi kis szösszenet amit akkor írtam amikor ezt éltem át, kicsit meghatott ahogy elolvastam remélem nálatok is eléri ugyanezt. Jó olvasást kívánok.
Zene
Rég volt már hogy utoljára láthattam gyönyörű arcát. Mikor nem gondoltam rá úgy mint a szívem összetörőjére. Rég érinthettem puha bőrét, bújhattam hozzá izmos mellkasához, szoríthattam erősen magamhoz, akkor úgy éreztem elbújhattam minden elől. Hiányzik ölelése, vidám kacagása vagy csak egyszerűen a mosolya. Igen, ez hiányzik a legjobban, hogy újra rám mosolyogjon. Miután vége lett hónapokig sírtam utána, fájdalmas hosszú éjszakák, üvöltöttem a fájdalomtól ami lelkemet mardosta. Mostmár jobb, de sohasem felejtem el azt az időszakot. Nem akartam öngyilkos lenni, nem akartam sebet ejteni magamon mert hitegetettem magam vele hogy visszatér, ő az enyém, nekem lett megteremtve, elvégre, tökéletesek voltunk együtt. Most minden nap a tőle kapott plüssmacival alszom. Nehéz, de büszke vagyok magamra, hisz már alig gondolok rá, csak egyszer kétszer naponta és akkor is csak futólag! Ez jó nem?
Minden nap látom a suliban, és már nem is érdekel, rájöttem hogy csak úgy tudom feldolgozni a múltat ha meggyűlölöm. Igen, nem szeretem, gyűlölöm! Megvetem azért amit velem tett, áhítatott minden széppel, megígérte nem lesz vége... hogy örökre együtt leszünk. Hazudott végig és ezt tudta jól. Olyan jó lenne ráfogni, hogy minden az ő hibája. De nem megy. Mert nem az övé. Igen, az én hibám. De nem érdekel magamat nem fogom utálni emiatt. Zavaros, de csak annyira amennyire bonyolítom. Mostmár elértem hogy nem akarok tőle semmit, nem kell mosolya, s ő maga sem. Úgy megmondanám neki a magamét. De inkább csak jobb leszek nála.
Ő lett a példaképem, elképesztően okos és erős embernek ismertem meg, ilyen akarok lenni én is. Nem ilyen, hanem jobb, sokkal jobb nála is.
.....
Hiszem hogy egyszer szembefog velem jönni az utcán, rám néz és eszébe jut a múlt, majd megfordul, utánam kiabál és érezni fogja nekem mennyire fájt.
|
