Raphael
ZENE
A szél simogatja bőrömet, mellettem egy aprócska fecske szeli a levegőt. Az égbolt kékje elvész tollainak ébenfekete fényében.
Távolból felém szűrődik templomi harang kondulásai. Egy gyermeki hang énekel.
Folytatom tovább utamat, s széles mezők, csillogó tavak, szikrázóan csordogáló víztől duzzadó folyók suhannak el alattam. Alábukva megérintem szárnyaim végével a vizet, ujjaimmal megfodrozom felszínét, majd ismét a magasba lendülök. A napfény szikrázik ezüstösen csillogó szárnyaimon, lebbenéseimre aranypor szóródik körém, melyen ragyognak a napsugarak.
A távolból már látom a város körvonalait, és körülötte, mint egy sötét, vészjósló aura, ott szürkül a szmogos levegő.
Kelletlenül emelkedem a magasba, a felhők fölött folytatom utamat, majd egy kecses alábukással közelítem meg az arkangyal torony tetejét. Finoman érintem meztelen talpaimat a hideg márványhoz, s lecsukom szárnyaim. Fehér ruhámat testem körül lebegteti a szél, ahogy a liftajtóhoz sétálok.
Odalent a nagyteremben zúgolódás tompa zaja szűrődik ki a folyosóra, s mikor egy intésemre kitárul a duplaszárnyas, széles ajtó, azonnal néma csend borul a vitázókra. Belépek, égkékségű hideg tekintetem végighordozom a rám várókon. Vámpírjaim a fal mellett állnak, a közangyalok pedig középen. Hátravetem vállam felett ezüstszőke, göndör hajtincseimet és kényelmes lassúsággal besétálok. A sarokban kis csoportban álló emberekről tudomást sem veszek, mert nem érdekelnek.
Lábaim nesztelenül, éterien alig érintik az ezüstmintázatú hófehér márványpadlót. A terem falain óriási ablakok tátonganak, középen hatalmas, ragyogó kristálycsillár, és a másik és egyben utolsó dísze a helyiségnek az én trónom. Ezüst és fehér alabástrom, díszes faragványokkal. Kis emelvényen áll, pont úgy, hogy az ablakokon besütő napfény bárhol is süt be, az vakítóan szemkápráztatóvá tegye.
Fellépek az emelvényre, lassú mozdulattal leülök trónomra, majd megpihentetem karcsú és mégis erős kezeimet a karfákon.
Néma csend.
Ismét hallani távolról a harang halk csendüléseit.
Szobor merevségű arcom kifejezéstelen, ahogy mindig. Évezredek óta nem festette meg már semmilyen érzelem, lelkem kongó üresség csupán. Kötelességem vezetni ezt a földrészt, de az emberiség sorsának alakulásával egyre kevesebbet törődöm. Nem is értem, miért ülök itt, amikor szívesebben szelném a levegőt valahol odakint, a gyönyörű tavak és erdők felett, amelyekből egyre kevesebb van, mert az emberek száma nő, és életterüket tágítják.
Intek a kezemmel, megadva az engedélyt.
Dimitri lép elém, meghajol és a tömeg felé fordul.
- Kezdődjék a meghallgatás!
Sorra járulnak elém az angyalok. Az egyikük, Davido, egy magas, karcsú, sötéthajú és sötétszemű teremtmény panasza felkelti érdeklődésemet.
- Rafael, mint vezetőnkhöz fordulok feléd – kezdi mély hangján. – Teremtményem nem önös érdekből szökött el tőlem, befolyás alatt állt. Nem is hívtam a vadászokat, egyikük mégis elkapta, s ahelyett hogy visszaszolgáltatta volna nekem, megölte őt. Igazságszolgáltatást akarok, haragom végtelen!
Dimitri hajol fülemhez.
- Majdnem megölte ő maga a vadászt, de szerencsére meghiúsult.
- Valóban? És hogyan?
Nem válaszolnak, csend borul a teremre. Összevonom szépen ívelt szemöldököm, ránc szökik sima homlokomra.
- Tán egy ember képes volt megvédeni magát egy angyallal szemben?
Ha lehetséges, még mélyebb csend borul a teremre.
- És akkor mi van? – csendül egy tiszta, fiatal és életerős hang. Minden tekintet felé fordul, mert volt oly merész, hogy angyalok társalgásába kotyogott.
A sarokban lévő emberek közül egyetlen egy mer visszabámulni rám, egyenesen jégkék szemeimbe. Világosbarna szempár, bennük büszkeség és intelligencia. Bátor és erős lélek, körülötte szinte bizsereg a levegő, érzem rajta hogy nem akármilyen ember. Egy vadász.
Karcsú, alacsony termetű, hosszú bőrkabátban van. Csukóin és bokáin mágikus ezüstláncok. Aha. Szóval ő az.
Engedély nélkül elindul felém, lépteire csörögnek láncai, s ahogy végighúzza őket a márványpadlón, csikorgó hang kíséri útját a mély csendben. Hallom izgatott szívének verdesését, légvételeinek kapkodását, érzem félelmét, mégis bátran lépked felém egy olyan szituációban, amelyben senki más nem merné ezt megtenni.
Megtorpan, kihúzza magát.
- Jonathan Cromwell vagyok, vadász – közli velem tisztán és érthetően, hangja sem remeg. – Engem vádolnak, úgy gondoltam elmesélem az én verziómat is. Mellesleg az alkotmány és az ide vonatkozó jogszabályok szerint nincs jogotok megbilincselni, leláncolni és fogva tartani.
Intek egyet, a láncok pedig aprócska szikrázó porrá válnak, és a szél kisodorja az ablakon, mint szikrázó ezüstfelhőt. Végighordom rajta tekintetem. Nekem nem szükséges bemutatkoznom, mindenki tudja ki vagyok.
Nos, az ő verziója nem érdekel. Engem csak az foglalkoztad, hogy...
- Miképpen voltál képes megóvni magad egy angyal támadásával szemben?
Jonathan:
Bűz. Visszataszító, undorítóan hányingerkeltő bűz. A ruháim, a hajam mintha magukba szívták volna a fojtogató szagot, ajkaim kelletlenül halovány fintorra húzódnak.
Puha, hangtalan, rugalmas lépteim felgyorsulnak, észrevétlenül suhanva szelem a sötétbe burkolózó, apró kisutcákat. Alig fél órája néztem végig, ahogy a legutóbbi célpontomat elszállítja az érte küldött limuzin, s ezzel egy újabb sikeresnek mondható vadászatot tudhatok magam mögött. A mai vámpír különösen fiatal volt, talán 1-2 éves lehetett, s ezért a szaga olyan erősen beleitta magát az emlékezetembe, hogy minden porcikám meg van róla győződve, hogy életem végéig magamon fogom hordozni emlékét. Vámpírok… egykor emberek voltak, de eladták a lelküket az örök életért, feláldozva szabadságukat. Soha nem fogom megérteni. Soha. A bűz, ami belőlük árad… a véréhségük… a kötelesség, hogy úgy ugorjanak, ahogy az uruk fütyül… nem éri meg. Egyértelműen nem éri meg. Én nem félek a haláltól… a szolgaság… a szolgaságnál keservesebb sors nem létezik.
A korahajnal dermesztően sötét nyugalmát elhaló sikoly töri meg, gyors lépteim egy pillanatra lelassulnak, majd tágra nyílt szemekkel kezdek el villámgyors lépésekkel rohanni a hang irányába. Ahogy közelebb érek, egyre biztosabb vagyok benne: Egy vámpír van a közelben.
Szívem megtelik bűntudattal vegyült haraggal, hogy nem vettem észre korábban. Éreznem kellett volna. Éreznem kellett volna a szagát, de a ruhámból áradó bűz megnehezítette az új szag felismerését. A francba. A francba. Az a sikoly csak rosszat jelenthetett.
Elég pár perc, hogy a szűk utcákon rohanva elérjem a célt, a bűz egyre töményebb, nyirkos, szinte ragacsos állaggal mászik orromba, megnehezítve némán ziháló lélegzetvételeimet. Szemeim tágra nyílnak, amikor megpillantom a szag forrását: a fiatal, csontsovány vámpír szinte eszetlen, állatias morgással szorít a falhoz egy eszméletlen nőt, akinek a vére lassú, lusta csordogálással folyik végig hófehér bőrén.
Ösztönösen, gondolkodás nélkül emelem fel az övemhez rögzített számszeríjat, s ahogy a vámpír kába, öntudatlan tekintettel szegezi rám szemeit, szívem biztosan megtelne szánalommal, ha jutna hely neki az őrült, keserű harag mellett… ilyen fiatal vámpírral talán még soha nem találkoztam.
Hátam majdnem összegörnyed, ahogy az émelygéssel keveredett hányinger lassan átveszi az uralmat testem felett, de ujjaim rezzenéstelen határozottsággal tartják a nehéz számszeríjat, a nyíl hegyében alig észrevehetően villan meg olykor az apró chip, mely minden kis villanással emlékeztet, hogy nincs jogom használni a kezemben tartott fegyvert. A vámpírvadászok fegyvereiben lévő chipek használatát számon tartja a vámpírvédő hivatal, s azzal, hogy vadászaton kívül használom, törvényt sértenék.
Az öntudatlan állapotban vicsorgó vámpír szeme veszélyesen villan, arcom meg sem rezzen, minden mozdulatom villámgyors, mikor felém ugrik, s hangos, állatias üvöltés hagyja el ajkait, ahogy a hosszú, fényesen csillámló ezüst tőr átdöfi a hasát. Még mindig üvöltve kap felém kezeivel, szemeim összeszűkülnek, s egy könnyed elegáns mozdulattal lépek hátrébb, a hajnal első sugarainak halovány fénye lágy csillogással táncol a tőröm élén, s a környék ismét nyugodt, hátborzongató némaságba burkolózik, miután a vámpír feje lágy puffanással ér földet. Szemeimet lehunyva emelem fel arcomat, a magas házak közé nehezen férkőznek be a bátortalan hajnal visszafogott sugarai, csupán egy vékony, alig észrevehető sávban világítják meg a szürke aszfaltot. Halk sóhajjal lépek a nő mellé, hideg ujjaim puhán simulnak nyaki ütőerére, s hosszút pislogva állok fel. Meghalt. Az én hibám. Későn jöttem. A picsába. Életemben először… életemben először hibáztam ekkorát, s figyelmetlenségem egy ember életébe került. Ez a vámpír még fél éves sem volt, ebben biztos vagyok. Talán még 2-3 hónapos se… nem tudom… de azt tudom, hogy éheztették. Valószínűleg még szívességet is tettem neki azzal, hogy megöltem. Előbb utóbb úgyis visszakerült volna a gazdájához… mind visszakerülnek… minden szökevényt elkapnak… az angyalok elől nincs menekvés. És egy ilyen gazdával leélni a hosszú, soha véget nem érőnek tűnő szolgaéveket…
Halk léptekkel indulok el kifelé a sikátorból, a kínzóan néma csend szinte zavarja fülemet, rossz érzés kerít hatalmába a túlzott nyugalomtól. Azt hiszem itt az ideje hazamenni, és lemosni magamról a vadászat undorító mocskát és a hányingerkeltő bűzt, mielőtt tényleg rosszul leszek… talán jobban jártak, akik egyszerű embernek születtek… akik nem érzik a vámpírok bűzét, és akik egyszerű, nyugodt életet élhetnek. Azoknak a vámpírok csodálatra méltó, gyönyörűséges lények… nem ismerik ezt az oldalukat… nem ismerik a szánalmas szolgaság mocskos részleteit és a halhatatlanság borzalmas hátrányait. Én ismerem. A vadászok tudják… természetesen az angyalok tesznek róla, hogy mások ne is tudják meg. Ha az emberek tökéletesen tisztában lennének azzal, hogy mit vállalnak, mikor aláírják a vérszerződést… akkor a vámpírok szépen lassan elfogynának, mert senki nem jelentkezne. Szerintem…
A gerincemen hirtelen vérfagyasztó fagyosság fut végig, megtorpanok, visszatartott lélegzettel merevedik meg minden porcikám. Testemben végigárad az ismeretlen érzés, kezeim megremegnek, s életemben talán először mintha a félelem apró szikrája rohanna végig rajtam, de a szívemet elkerüli. A szívem egy pillanatra sem retten meg, talán testem megremeg a félelemtől, de szívem számára ez mindig is ismeretlen fogalom volt, és valószínűleg ez örökre így is marad. Fejlett érzékeim még jobban kiéleződnek, szemeimet lecsukva hallgatom a levegő legapróbb rezzenéseit, tudom, hogy megérzéseim megbízhatóbbak, mint látásom. Az én szakmámban elkéstél, ha csak akkor védekezel, mikor már megpillantod az ellenséget.
Halk, néma szárnysuhogást hallok, s szívem kihagy egy hosszú ütemet, még soha nem éreztem mégis tudom… mintha mindig is ismertem volna az érzést, a különös, ismerősen ismeretlen szagot… egy angyal. Tudom. Érzem. Biztos vagyok benne… és nem csak abban. Bőröm felszínét szinte csípi, ahogy a dühe testembe áramlik… érzem a belőle áradó haragot, a vérszomjat, a kegyetlenséget, a meggondolatlanságot. Meg fog ölni. Meg akar ölni. Tudom.
Nem félek a haláltól, de nem fogok azért meg halni, mert megszabadítottam a várost egy könyörtelen angyal veszett kutyusától. Még akkor sem, ha amit tettem egy kissé törvénytelen. Önvédelem volt… mondhatjuk.
Az alig hallható suhogás egyre közeledik, ujjaim remegve szorulnak a pisztolyomra, mutatóujjam kísértetiesen lassan csúszik a ravaszra, s ahogy a hófehér szárnyak előbuknak az épület mögül, már dördül is a fegyverem.
Üvöltés… hatalmas, épületet remegtetően vérfagyasztó, dühös sikoly, s lábaim alig érik a földet, ahogy futásnak eredek. Tudom, hogy az apró lövedék alig pár másodperc előnyt adott, de nem is emiatt lőttem meg. A chipek használatát számon tartják, így most már mind a céh, mind a vámpírvédő hivatal, mind az angyalok tudnak a jogtalan támadásról… azt hiszem magyarázkodni ráérek, ha túléltem.
Épphogy van időm kifordulni egy forgalmasabb útra, hirtelen lábaim mintha összeakadnának, s hatalmas puffanással zuhanok előre az óriási lendülettől. Halkan felnyekkenve próbálok gyorsan feltámaszkodni, s ekkor veszem észre, hogy kezeim és lábaim vékony, haloványan fénylő, ezüstös láncokkal vannak lebilincselve. Szemeim tágra nyílnak, a hátam mögött kárörvendő, dühös kacajt hallok, s hátra pillantva látom, ahogy lendül a hosszú acélpenge. Szívem szinte megszűnik dobogni, a levegő bennem reked, ahogy felkészülök a fájdalomra, s utána az örök, békés nyugalomra, de egy hangos csattanás kizökkent a szívszorító várakozásból. Kinyitom összeszorított szemeimet, s látom, hogy támadómmal szemben egy másik angyal áll, kardjával kivédi a rám törni készülő csapást.
- Davido! Elég. Nem szolgáltathatsz igazságot önkényesen. Ha megérdemli, úgyis halál lesz a büntetése. – Halk morranással ereszti le a fegyvert a hosszú, fekete hajú angyal, sötét tekintete gyilkosan villan rám, s az én ajkaimra visszafogott mosoly kúszik. Megmenekültem… megmenekültem… nem hiszem el… túléltem… eddig.
Tekintetem a meglőtt szárny felé siklik, felhorkanni sem tudok a meglepettségtől, mikor megpillantom az apró, alig észrevehető sebet. Hihetetlen. Az a chip egy erősebb vámpírt is hosszú percekig lebénít… a gyengébbeket akár napokig… ennek az angyalnak meg sem kottyant… mint ahogy a lőtt seb sem. Nem hiszem el…
Már javában délelőtt van, s egy hatalmas légterű teremben állva várjuk, hogy megérkezzen Raphael, New York vezetője és ura. A tíz arkangyal egyike, akik a világot uralják. Soha nem hittem volna, hogy találkozhatok vele. Soha nem hittem volna, hogy találkoznom KELL vele. Sem kedvem, sem időm, sem energiám nincs ahhoz, hogy jól viselkedjek… pedig tudom, hogy elég egy rossz szó, és az életemmel fizetek. Gyűlölöm. Gyűlölöm a gondolatot is, hogy valakinek a társaságában ennyire gyenge és kiszolgáltatott legyek. Ezért gyűlölöm az angyalokat. Az emberek között élve megszoktam, hogy erősnek számítok. Megszoktam, hogy akármilyen helyzetben meg tudom védeni magam, és a vámpírok többségét is le tudnám győzni. És most… most arra ítéltettem, hogy találkozzak valakivel, aki talán egy gondolatával véget tudna vetni rövid, gyenge halandó életemnek. Hátborzongatóan idegesítő gondolat.
Az ezüstös bilincsek még mindig összeláncolják csuklóimat és két lábamat, s dühösen, fáradtan topogva nézek ki a fényes napsütésbe... Tegnap este nem gondoltam volna, hogy reggelre ide jutok… semmit nem aludtam, zihált, ingerült és fáradt vagyok… haza akarok menni.
A teremben számos vámpír, angyal és rajtam kívül még néhány ember is tartózkodik, mindenki feszülten, visszafojtott lélegzettel várja a megbeszélés vezetőjét, páran halk, visszafogott hangon vitáznak az adott ügyekről, de én nem figyelek rájuk, gondolataim és a bennem kavargó számtalan, vegyes illat és szag sokasága eltereli figyelmemet.
Nem tudom elhinni, hogy még az angyalok is félnek tőle. Én mégsem érzek semmit. A szívem meg sem rezzen, nyugodt, lassú, kiegyensúlyozott lüktetéssel pumpálja a vért ereimbe. Érzem a félelmüket… érzem a feszengésüket. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok. A vámpíroknál már megszoktam, hogy az erősebb érzelmi hullámaik haloványan az én testemben is szétáradnak… de hogy az angyaloké is… lehetetlen… vajon ez normális? Nem hinném.
Hirtelen mintha megfagyna a levegő, szívem ledermed, összebilincselt kezeim vadul remegni kezdenek, s szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől… miért? Miért érzem ezt? Félek. A testem reakciója őszintén tükrözi a rettegést, mely olyan hirtelen tör szívemre, mintha egy villám csapott volna belém. Félek. Tényleg félek. Életemben először. Miért? A szívem… fáj… fáj…
A teremben tovább vitáznak az eddig zúgolódók, mintha semmit nem éreznének, s fogaimat erősen összeszorítva nyugtatom le szívemet, de az érzés egyre erősödik.
Az ajtó hirtelen csapódik ki, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, szemeimmel makacsul a földre meredek, egy pillantást sem vetek a belépő arkangyalra, mégis tudom, hogy ő az. Ez az erő… nem hiszem el… elképzelni sem tudtam… eddig elképzelni sem tudtam. Ez az érzés. Lehetetlen.
Telnek a percek, az angyalok sorba vonulnak elé, s testem lassan lenyugszik, ahogy szívem hozzászokik az eddig ismeretlen érzéshez: a félelemhez. Lomhán emelem fel szemeimet, s életemben először pillantom meg New York arkangyalát, és a váratlanul gyönyörű látvány könnyedén, visszavonhatatlanul ejti rabul tekintetemet. Meseszép. Nem tudtam. Nem tudtam, hogy ennyire tökéletes lény létezhet a földön. Arca hibátlanul ívelt, lágy vonalú, mégis kemény határozottságot sugall, olyan, akár egy faragott márványszobor, akár egy eszményi festmény, mely vonzza a mit sem sejtő, elkalandozó tekinteteket, s örökre rabul ejti őket. Örökre. Szőke, lágy hullámokban leomló haja természetes puhasággal keretezi arcát, már-már istennek tűnő szépséget kölcsönözve hordozójának, s a tömény, fagyosan zafírkék tekintet érzelemmentes ridegséggel mered a hozzá beszélő angyalra.
Alig pár perc néma, merev bambulás után észreveszem magamat, s végtelen hosszú pislogásra kényszerítem foglyul ejtett szemeimet. Nyugi. Nyugi. Nyugi. Csak törődj úgy vele, mintha egy normális ember lenne. Attól még, hogy arkangyal, és valószínűleg nála igaz a mondás, hogy a tekintetével ölni tud, még nem ér többet, mint akárki más ebben a teremben. Kizárt, hogy könyörögni fogok, fejet hajtok előtte vagy bármi olyat csinálok, ami ütközik az elveimmel. Nincs az az isten, erre megesküszöm magamnak.
Látom, ahogy a rám támadó angyal előlép, s szemforgatva hallgatom a mondókáját, kezeim ökölbe szorulnak, s nagy nehezen sikerül visszafojtanom egy gúnyos felhorkanást. Nem az én hibám, hogy nem tudja kordában tartani a veszett kutyusait. Inkább megköszönhetnék, hogy megszabadítottam a várost tőle.
- Majdnem megölte ő maga a vadászt, de szerencsére meghiúsult. – Hallom, ahogy a mellette álló vámpír Raphael fülébe dörmög lágy, érzéki hangon, s az arkangyal tökéletesen sima márványbőrén apró ránc jelenik meg a csodálkozástól, s szívem kihagy egy újabb ütemet.
- Valóban? És hogyan? – Fejemben villámgyorsan kavarognak a gondolatok, elmém pár röpke másodperc alatt rendbe szedi az összekuszálódott szálakat, s egy pillanatra tágra nyílnak szemeim, ahogy rám tör a félelem újabb, erősebb hulláma. Hát persze. Hát persze, hogy nem az érdekli, hogy megöltem e a vámpírt, vagy hogy miért öltem meg… vámpírból rengeteg van, nem kár értük… de az, hogy egy ember megvédi magát egy angyallal szemben az nem mindennapi. Mint ahogy az sem, hogy érzem a jelenlétüket… néha még az érzéseiket is… azt hiszem… talán. Nem tudhatja meg… nem mondhatom el neki… nem tudom, milyen reakciót váltana ki belőle. Talán kíváncsivá tenné, és mivel érdekesnek talál, meghagyná az életemet. Talán. De mi van ha nem? Mi van, ha apró veszélyforrásnak tekintene, és kihasználná, hogy most van ürügye örökre elseperni az útból, mint valami apró, zavaró kis muslincát? Igen. Valószínűleg ezt tenné.
A teremre néma feszültség ereszkedik, mindenki visszafojtott lélegzettel mered az emelvényen trónoló arkangyalra, mintha megállt volna az idő, s csak az én szívem dobogna már a helyiségben.
- Tán egy ember képes volt megvédeni magát egy angyallal szemben? – Átfogalmazva ismétli meg a kérdését, de semmi haszna. A rám támadó angyal földbe gyökerezett lábakkal, mozdulatlanul, szótlanul, üveges tekintettel mered maga elé, ahelyett, hogy válaszra nyitná ajkait. Miért nem mond semmit? Neki kéne válaszolnia, nem?
A teremben egyre feszültebb a hangulat, szinte már szikrázik a levegő, s mély lélegzetet veszek, majd szinte akaratom ellenére, megállíthatatlanul törnek ki ajkaim közül a szavak.
- És akkor mi van? – Kemény, rezzenéstelen hangom borzongatóan visszhangzik a hatalmas helyiségben, szépen, lassan szegeződik rám minden tekintet, de én mereven fúrom szemeimet Raphael mélykék, távolságtartó tekintetébe, melyben hosszú, soha véget nem érő évszázadok bölcsessége és terhe tükröződik. Szívem mintha torkomban dobogna, de már nincs benne rettegés. Már nem érdekel semmi. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, azért mert megóvtam a várost, akkor büszkén és emelt fővel vállalom.
Arcomat magabiztosan emelem fel, lassú, nyugodt léptekkel indulok előre a terem végéből, láncaim csörgése újra és újra megtöri a terem egyre feszültebb csendjét. Ha az a gyáva angyal bepisil a gondolattól, hogy elmondja mi történt, akkor azt hiszem nekem, egy halandónak kell elmesélnem. Bátran húzom ki magam, mikor közvetlenül elé érek, mindvégig kitartóan állom a jegesen kék tekintet súlyát, nem töröm meg a nyugtalan szemkontaktust.
- Jonathan Cromwell vagyok, vadász. Engem vádolnak, úgy gondoltam elmesélem az én verziómat is. Mellesleg az alkotmány és az ide vonatkozó jogszabályok szerint nincs jogotok megbilincselni, leláncolni és fogva tartani. – Szemrebbenés nélkül ejtem ki a vakmerő szavakat, s tudom, hogy mindvégig az életemmel játszom, mintha lassú, veszélyes táncot lejtenék egy halálos penge élén. Nem érdekel, mit mondanak. Tudom, hogy igazam volt. Tudom, hogy helyesen cselekedtem.
Lazán int ujjaival, a csuklóimat és bokáimat tartó bilincsek egy szemvillanás alatt válnak finom, apró szemcséjű porrá, s a puha, békés szellő lágy fuvallattal játszadozik egy csillámló porszemekkel. Csodálatomat legyűrve pillantok csuklóimra, s könnyed mozdulatokkal masszírozom meg gyengéden bőrömet, élvezve, hogy visszakaptam végtagjaim teljes szabadságát. Máris jobb.
- Miképpen voltál képes megóvni magad egy angyal támadásával szemben? – Lassú mozdulataim egy szempillantás alatt ledermednek… igen. Tudtam, hogy ez érdekli. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni… de nem tudom… nem tudom, mit mondjak. Magam sem tudom, hogyan voltam rá képes.
Torkom egy pillanatra összeszorul a tanácstalanságtól, s szívem retteg a gondolattól, hogy valószínűleg minden rezzenésemet átlátja, minden mozdulatom, minden gondolatom árulkodó jel. Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt. Nem bírom.
- Csupán szerencsém volt. A haragja valószínűleg elködösítette elméjét, így volt időm rá, hogy eltaláljam a szárnyát és elmeneküljek. – Ismét kihúzom magam, magabiztos szívvel, határozottan, már-már enyhe gőggel ejtem ki a hazugságot, s tudom, hogy az angyal bármikor leleplezhet, de nem moccan, nem szólal meg. Egyértelmű volt, hogy éreztem a jelenlétét. Szinte még nem is láttam, mikor meghúztam a ravaszt…
A teremben ismét pattanásig feszül a levegőben szétáradó félelem kesernyés, tömény szaga, szinte érzem a körülöttem állók szívének rendezetlen dübörgését, rezzenéstelen, mozdulatlan, komoly arcvonásokkal meredek a rideg, fagyos tekintetbe, s mintha magába akarna szívni a mélykék szempár… mintha a fejembe látna, s nyitott könyvként olvasná minden egyes apró, titkos gondolatomat.
Látom, hogy a mellette álló vámpír ajkaira halovány, kissé gunyoros mosoly kúszik, de az ő arca mindvégig merev marad, s a levegő egyre fagyosabb, mintha minden érzést, minden pozitív gondolatot kiszívna belőlem, hogy csak a hazugságom utáni bizonytalanság, és a szívemben éledezni készülő félelem maradjon. Testem enyhén megremeg, nem tudom, hogy a hideg érzetétől, vagy a rettegéstől, de nem hagyom, hogy arcom megrezzenjen. Nem. Mindvégig büszke határozottsággal, emelt fővel állom tekintetét.
- Meg akarsz halni, vadász, hogy hazudsz egy arkangyalnak? – Hangja nem dühös, halk és vérfagyasztóan, dermesztően nyugodt. Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra bennem reked a levegő, s arcomról lehull a rezzenéstelen lepel. Szívverésem ismét az egekbe szökik, kitépem szemeimet a tekintete hosszú ideig tartó fogságából, de azt az örömöt nem adom meg neki, hogy a földre sütött tekintettel hajtok előtte fejet. Nem… ó, nem. Azt soha. Jonathan Cromwell nem hajt fejet senki előtt.
Arcomat enyhén oldalra fordítva meredek a széles üvegablakra, mintha megnyugtatna a Nap fényes sugarainak játéka a vékony üvegen, pedig minden egyes másodpercben egyre idegesebbé válok. Olyan idegessé, mint még soha. Ki akarok jutni innen. Úgy érzem megfojt a közelsége, fuldoklom a tekintetétől. Fuldoklom az erejétől és a kegyetlenség csillanásáról a szemeiben. Rosszul vagyok.
Azzal, hogy megszakítottam a szemkontaktust, szívemről mintha egy apró kő legurult volna, mintha ismét csak én uralkodnék magam fölött, s nem kell éreznem, ahogy az átható szempár a gondolataimban kutatva mered rám… vajon… vajon tényleg képes rá? Különben honnan tudta volna, hogy hazudtam? Lehet, hogy a reakcióimból… igen… lehet. Remélem.
Szinte észre sem veszem, ahogy eltelnek a másodpercek, bár fogalmam sincs róla, hogy mennyi ideje ereszkedett némaság a teremre. Az idő fogalma megszűnik létezni, minden érzékemet elveszítem, hogy felmérjem gyorsaságát. Mióta tart a megbeszélés? Nem tudom… talán 15 perc… de lehet, hogy már 2 óra is megvolt. Nem tudom. A Nap állása szerint talán annál is több.
Lassú mozdulattal fordítom ismét előre arcomat, a túlzott csend, a túlzott nyugalom nyomasztóan nehezedik egyre jobban rettegő szívemre, különös érzés kerít hatalmába, s mikor szemeimet lassan kinyitom, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne sóhajtsak fel az ijedtségtől, testem meginog, ahogy lábaim ösztönösen hátrálnának, de nem hagyom, hogy reakcióim leleplezzék gyengeségemet. Raphael előttem áll, talán alig egy méter választ el minket, tágra nyílt, ledöbbent szemeim ismét elvesznek tekintetében. Végem van.
Visszafojtott lélegzettel meredek rá némán, gondolataim teljesen összekuszálódnak… közelről még szebb… hihetetlen, hogy létezik ennyire gyönyörűséges lény a földön… miért… miért kell ilyen kegyetlennek lennie? Azok a szemek… azoknak a szépséges szemeknek nem szabadna ilyen végtelenül ridegnek lenniük.
Szemei mintha összeszűkülnének, s hirtelen egy erős, fojtogató érzés tör rám. Nem tudom, honnan jött, de úgy érzem, mintha kényszerítene a beszédre. Mintha erős ujjak szorulnának a nyakam köré, és mint ahogy a citromból kifacsarják a levet, ki akarnak belőlem préselni minden apró információt. Mindent. Az érzés egyre erősebb, és én nem is próbálok ellenállni neki. Pedig érzem magamban az erőt. Tudnám, hogy sikerülhetne, de nem akarok játszani az életemmel. Igaz, nem félek a haláltól, de nem akarom, hogy létezésem értelmetlenül érjen véget.
- Megéreztem a jelenlétét. A szagát. – Hangom nyers, kevésbé határozott, mint legutóbb, de még mindig nincs benne félelem, s az arkangyal tekintetében elégedettség tükröződik, melytől hideg, szinte fájó borzongás fut végig gerincem vonalán.
Oldalra billenti fejét, s ismét összekapcsolja tekintetünket, de szemeiben most mintha kutató, őszinte kíváncsiság csillanna, szárnyait enyhén megemeli, nem tudom, hogy szándékosan akarja elvonni a figyelmem, vagy ösztönös mozdulat volt, de mégis visszafogottan elámulva csodálom, ahogy a sötét tollakon megcsillan a besütő napfény, s kábítóan ezüstös árnyalatban tündököl minden négyzetcentimétere. Utálom, hogy ennyire csodaszép. Annyival könnyebb lenne gyűlölni, ha csúnya lenne.
- Egy vadász, aki érzi az angyalok szagát? Úgy tudtam csak a vámpírokat érzitek. – Ismét elfordítom tekintetemet, kezeim ökölbe szorulnak, ahogy érzem magamon szemeit. Ki akarok jutni innen. Ki KELL jutnom innen. Nem bírom. Tényleg megfulladok.
- Eddig én is. – Hangom egy kicsit indulatos, ordít róla, hogy a hátam közepére sem kívánom már ezt a beszélgetést, s minden porcikám üvölt, hogy végre kimehessek a zárt szobából, s fellélegezve szívhassam magamba New York szmogos, piszkos és büdös, de mégis friss levegőjét, mely után most kínzóan sóvárog ólomsúlyú szívem.
- Engem is érzel? Ha elmennék, felismernéd, merre jártam? – Szemeim tágra nyílnak, egy röpke pillantást lopok az érdeklődő tekintetéből, testem megfeszül, ahogy pulzusom még tovább nő, s másodpercről másodpercre egyre kényelmetlenebbnek érzem a társaságát.
Enyhén megrázom fejemet, hosszú, barna, zihált tincseim előre hullnak a mozdulattól, s egy gyors, nyugodt simítással varázsolom őket ismét fülem mögé. Legszívesebben üvöltenék, legszívesebben elrohannék innen, úgy érzem minden másodperc alatt egy évet öregszem. Soha többé nem akarok találkozni vele. Ha egyszer kijutok innen, soha többé nem kerülök összetűzésbe egy angyallal sem, ez biztos. Nem juthatok még egyszer ide. Nem…
- A szobában lévő vámpírok bűze mindent elnyom. – Hangom egyre kevésbé visszafogott, most már szinte tiszta ingerültség beszél belőlem, s körmeimet tenyerembe mélyesztem, hogy a fájdalom érzése kizökkentsen a fülledt, fullasztó levegő sűrű fojtogatásából, a félelem lassan eloszlik, ahogy kezdek hozzászokni a rideg tekintethez, s a helyét irritáltság, felkavart érzelmek veszik át. Gyűlölöm az ekkora hatalmú személyek társaságát.
- Kifelé mindenki, a megbeszélést holnap folytatjuk. – Hangja meglepően hangos, szavai megkérdőjelezhetetlen és egyértelmű parancsként hangzanak, s akaratlanul is összerezzenek egy pillanatra, majd ismét keményen mélyedek tekintetébe. Természetesen nem értettem félre a szavait… egyértelmű volt, hogy a „mindenkibe” én nem tartozom bele. De nem fogom megadni neki, amire vágyik. Nem fogok rettegni, nem fogok meghunyászkodni, nem csinálom azt, mint mindenki más. Én nem.
Hangtalanul, néma idegességgel vonulnak ki az emberek, szinte érzem bőrömön a belőlük áradó elégedetlen szikrákat amiatt, hogy ilyen hirtelen berekesztette a megbeszélést, és feleslegesen fáradtak ide, de senki nem szól egy szót sem. Természetesen senki nem ellenkezik, valószínűleg még a gondolataikban is félnek elégedetlenkedni, csak az irányíthatatlan érzelmek halovány hullámai árulkodnak róluk. Igen. Raphael arkangyal szava szent és sérthetetlen. Számukra.
Ahogy lassan érzem távolodni őket, a szaguk egyre gyengébben fojtogatja orromat, s szemeimet lehunyva veszek mély levegőt. Hallom szárnyainak néma suhogását, ahogy gyengén megmozdítja őket, s a felkavart levegő puha szellője gyengéd fuvallattal simítja végig arcomat, s az édes illat bódítóan mászik orromba. Mint a forró nyári zivatar utáni kábító, tömény eső mámoros illatának, s a puha, fagyos hópelyhek hideg, keserédes, érintetlen aromájának finom keveréke. Elképesztő. Több millió közül is felismerném.
Testem beleborzong az édes illatba, mely szinte simogatva kényezteti érzékeimet a vámpírok keserű, visszataszító szaga után, testem megfeszül, s elszántan, magabiztosan nyitom ki szemeimet, tekintetemben most egy apró csepp hezitálást sem hagyok megcsillanni.
- Nem érzek semmit. Talán csak tévedtem. Viszont úgy hiszem ennek mind semmi köze a vádakhoz, mely miatt itt vagyok. Tehát vagy engedjen haza, vagy szabja ki a megfelelő büntetést. – Szavaim már-már parancsolóak, minden porcikám megfeszül az éles, túlzottan vakmerő és meggondolatlan szavak lehetséges következményeinek nyomasztó gondolatától.
Raphael arkangyal
- Csupán szerencsém volt – válaszolja kellemes hangján. - A haragja valószínűleg elködösítette elméjét, így volt időm rá, hogy eltaláljam a szárnyát és elmeneküljek.
Gondolatai csaponganak, a hazugságtól pedig szívverésének ritmusa megváltozik. Nem tudom tisztán olvasni a gondolatait, és ez bosszant. Ügyesen árnyékolja magát, tapasztalt vadász.
- Meg akarsz halni, vadász, hogy hazudsz egy arkangyalnak? – kérdezem tőle lágyan. Nem érzek semmit, még haragot sem. Valamit el akar előlem titkolni, de ez lehetetlen. Rájött ő is, szürke szemei tágra nyílnak, mégis dacosan elfordítja tőlem arcát, és az egyik ablakon kibámulva hallgat. Érdekes ez a viselkedés. Évszázadok óta nem merészelt velem szemben senki sem ennyire merész lenni.
Nesztelenül állok fel trónomról, elé állok és alaposan megnézem őt, gesztenyeszín haját, ahogy végigfolyik vállain, mint az olvadt csokoládé, szép arcát, fitos, pimasz orrát. Amikor újra a szemembe néz, felfedezem a szürke íriszekben az apró, barna kis pettyeket.
Erőm felizzik testem körül, a levegő sűrűbbé válik, és ahogy testébe csapódik mágiám, felnyög és beszélni kezd.
- Megéreztem a jelenlétét. A szagát.
Szóval így történt. Milyen érdekes. Oldalra hajtott fejjel figyelem csinos arcát, és elégedetten rebbentem meg szárnyaimat. Ez az izgatottság jele nálam, hiszen unalmam szürke ködében végre egy kis fénysugár színt varázsolt.
- Egy vadász, aki érzi az angyalok szagát? Úgy tudtam csak a vámpírokat érzitek – jegyzem meg halkan.
- Eddig én is.
- Engem is érzel? Ha elmennék, felismernéd, merre jártam?
Megrázza a fejét, félelme felerősödik.
- A szobában lévő vámpírok bűze mindent elnyom.
Kiküldök mindenkit, s amikor végre kettesben maradunk, széttárom szárnyaimat és megmozgatom körülöttünk a levegőt. Azt akarom, hogy csak engem érezzen. Behunyt szemekkel szívja magába illatom, arcán a csodálat és önkéntelen halvány mosoly rajzol szép érzéseket. Hozzászoktam már a rajongó, csodáló pillantásokhoz, az övé mégis jólesik.
Felnéz rám különleges szemeivel.
- Nem érzek semmit. Talán csak tévedtem. Viszont úgy hiszem ennek mind semmi köze a vádakhoz, mely miatt itt vagyok. Tehát vagy engedjen haza, vagy szabja ki a megfelelő büntetést.
Legyintek egyet, és ő a levegőbe röppen, majd néhány méterrel odébb a falhoz csapódik teste. Hangos, fájdalmas nyögéssel rogy a földre, én pedig lassan, higgadtan indulok el felé. Arcom kifejezéstelen, szemeimmel hűvösen figyelem őt, ahogy feláll és letörli szájáról a vérét.
- Nem szeretem ismételni önmagam. Ha újra hazudni próbálsz, meghalsz.
Feláll, és sápadtan, remegve bólint, fogait összeszorítva tartja egyenesen magát, arcvonási elmosódnak a fájdalomtól.
- Érzel engem? – kérdezem, szorosan előtte megtorpanva. Alacsony, talán a vállamig ér, ezért fel kell hogy nézzen rám. Csodálattal figyel engem, hangja alig hallható lágy fuvallat.
- Igen, érzem.
Elégedetten hajolok le hozzá, alig néhány centiről nézek szép szemeibe, légvételei kapkodóak, teste remeg.
- Milyen az illatom? – kérdezem, belülről pedig szétvet a kíváncsiság.
- Leírhatatlanul szép... mint a friss eső, a hó... nem tudom.
Halvány mosollyal nézek le rá, nem érzem a félelmét. Most ahogy engem néz, tisztán látom gondolatait. Szerinte nincs nálam gyönyörűbb lény a világon.
- Engem senki sem tart szépnek. Inkább fél tőlem mindenki, és ez az érzés tölti ki a szívüket – töröm meg halkan a csendet, elgondolkozva simítom végig hosszú, selymes haját. Benne nem érzem a félelmet, bátor és erős lelke van. Különleges, mindenféle értelemben.
- Elenged?
Leengedem kezemet, és hátralépek tőle. Elgondolkodva tekintek ki az ablakon. Nagyon hasznos ez a képessége, még szükségem lehet rá. Elengedni őt? Hm... igen, mást most nem tehetek.
Vállam felett pillantok vissza rá, látom hogy csodálattal figyeli szárnyaimat, tekintete a földre szóródott aranyporra kúszik, majd visszakapja arcomra, és elpirul. Nem mosolyodom el, idejét sem tudom mikor tettem utoljára.
- Elmehetsz, nem fog senki feltartóztatni. - A megkönnyebbüléstől lezuhannak merev vállai, arcán elmosódnak az aggódó ráncok. – Ha szükségem lesz rád, érted küldök valakit. Most távozz.
Jonathan:
Alig pár röpke másodpercig nézünk farkasszemet, merev, kemény tekintete meg sem rezzen, az évtizedek, évszázadok, évezredek súlya nyomasztóan tükröződik a gyönyörű, azúrkék szempárban, mely mintha magába szívna, mintha minden egyes gondolatom felett átvenné az irányítást. Felfogni sincs időm, hogy mi történik, egész testemen hatalmas, ellenállhatatlan erejű lökést érzek, minden izmom megfeszül, ahogy lábam elemelkedik a talajtól, s mielőtt észbe kapnék, hátam már hangosan csattan a sötétszürke kőfalon. Szinte hallom gerincem fájdalmas roppanását, minden porcikám üvölt a fájdalomtól, s lábaim erőtlenül csuklanak össze, ahogy a földre csúszik testem. Hangosan zihálva köhintek egyet, szám megtelik a vérem kesernyés, fémes ízével, szemeim akaratlanul is könnybe lábadnak, testem remeg a fájdalom utórezgéseitől és a szívemben egyre felgyülemlő haragtól. Undorító. Undorító ez a férfi. Olyan könnyedén mászik bele mások életébe, hogy a hatalmát felhasználva egy legyintéssel tönkretegye azt. Képes lenne megölni valakit csak azért, mert rossz hangnemben szól hozzá. Csak azért mert nem hajt fejet, mert nem hunyászkodik meg.
A haragom erőt ad, a szívemben növekvő gyűlölet mintha új életet lehelne reszkető végtagjaimba, s lassú mozdulatokkal, a falnak dőlve állok fel, mintha a hátam mögött lévő kemény, ledönthetetlennek tűnő kőfal biztonságot nyújtana. Mindenesetre ameddig előtte állok, nem tud ekkora erővel hozzávágni… gondolom.
- Nem szeretem ismételni önmagam. Ha újra hazudni próbálsz, meghalsz. – Halkan, nyugodt hidegvérrel szólal meg, s mikor végre felálltam, szemeimet is felemelem a földről. Belülről szinte minden porcikámat szétveti a harag, de remegve, tehetetlen dühvel bólintok automatikusan, ahogy beindul testem túlélési ösztöne. Hát persze. Tudhattam volna. Ki vagyok én, hogy átverjem New York arkangyalát, nem igaz? Csupán egy újabb apró hangya, akivel egy ideig játszadozhat, majd mikor már nem szórakoztató többé, könnyedén a földbe tiporhatja… én soha nem akartam kapcsolatba kerülni velük. Én soha nem akartam az angyalok közelébe férkőzni. Engem aztán hagyjanak békén!
Látásom még mindig enyhén homályos, de minden porcikám figyelmeztetően bizsereg, s tudom, hogy közelít felém. Nem csak az édes, frissítő és szokatlanul nyugtató illat erősödik minden néma, nyugodt, puha lépése után, de szívem is egyre veszélyesebb tempóban zakatol remegő mellkasom börtönében. Gyűlölöm, megvetem és lenézem, mégis… mégis ámulatba ejtő a szépsége, a természetessége, a zavarba ejtően vonzó illata, s úgy érzem, ez az édeskés aroma már örökké kísérteni fog álmaimban.
- Érzel engem? – Halkan szólal meg, lehelete elragadó szellőként simítja arcomat, minden izmom megfeszül, kezeim ökölbe szorulnak, minden érzékem tudja, hogy szorosan előttem áll, s lehetetlen ellenállni a késztetésnek, hogy ismét felemeljem lesütött tekintetemet, s szemügyre vegyem a hatalmas erejű, kegyetlen, rideg lényt, akinél gyönyörűbb teremtést nem hordoz magán a föld. Bár ne lenne ilyen…
Teste, szárnyai, arca, tekintete mind rabul ejt, agyam szinte elfelejti a gyűlölködő gondolatokat, hogy helyüket csodálattal teli bámészkodás vegye át, s ha büszkeségem nem állna az utamba, talán magamnak is beismerném, hogy teljesen magával ragad a földöntúli szépsége.
- Igen, érzem. – Halkan, elragadtatva sóhajtom a szavakat minden rezzenése elbűvöl, s elmémet szinte öntudatlan állapotba taszítja. Hát erre is képes lenne? Ennyire meg tudna bolondítani? Ilyen könnyedén foszt meg a józan eszemtől, s jeges sóhaja ily egyszerűen oszlatja köddé a gyűlöletem égető szikráit?
Lehajol hozzám, s én ösztönösen, szinte kényszeredetten hajtom lejjebb fejemet, hogy egy másodpercre se szakadjon szét tekintetünk bilincse, lélegzetvételeim felgyorsulnak a félelmetes izgatottságtól, amit érzek. Soha nem éreztem ilyen. Kiszakad a szívem a mellkasomból. Nem kapok levegőt. Megfulladok. Ki kell jutnom innen… mihamarabb ki kell jutnom innen.
- Milyen az illatom? – Tekintetében ismét különös fény villan, hogy egy másodpercre száműzze a kavargó, érzelemmentes, unott, intelligens sötétséget. Kíváncsiság… igen… ezt láttam megcsillanni a meseszép szempárban. Vajon miért? Miért érdekli ennyire, hogy egy apró kis hangya milyennek látja, milyennek érzi őt? Nem értem…
- Leírhatatlanul szép... mint a friss eső, a hó... nem tudom. – Úgy érzem, mintha nem is én ejteném ki a szavakat, az én testem, az én hangom, az én gondolataim, de nem… nem az én akaratom. Én soha nem mondanék ilyet valakinek, akit ennyire megvetek. Soha… még akkor sem, ha mélyen, legbelül ezt érzem, és tudom, hogy így van… és így van, mert ő a legszebb, akit valaha láttam. Nincs nála gyönyörűbb nő vagy férfi, ebben biztos vagyok. A szőke, puhán göndörödő tincsek, a tökéletes, már-már szoborszerű arc, a sötét, félelmetes szépségű szárnyak… elképesztő, de nem számít. Nem az számít, hogy hogyan néz ki. Az számít, hogy elég egy rossz szó vagy megjegyzés, hogy mindenféle erőlködés nélkül vegye el a törékeny, halandó életemet mindenféle bűntudat, vagy egyéb együtt érző érzelmek nélkül. Vigyáznom kell. Nem azért, mert félnék tőle… nem, félelmet már nem érzek. Tudom, hogy ha akarja, könnyedén kioltja az életem, mint ahogy az is tudom, hogy ha úgy kívánja, élni fogok. Ennyi. Nincs miért félni, az nem változtat semmin, csupán meggyengít és a makacs büszkeségem, a tekintélyem rovására megy… nem félek… azért kell vigyáznom vele, mert vonz. Mintha csábítana, megrészegítene a közelsége. Vajon erre minden angyal képes? Vagy talán csak az arkangyalok? Esetleg Ő az egyetlen? Nem tudom… csak azt, hogy soha többé nem akarom látni.
Gondolataim mély, bonyolult hálójából kizökkenve döbbenek rá, hogy csend telepedett ránk, túlzottan bájolgó szavaim még a levegőben lebegnek, súlyuk mintha szívemre telepedne. Nyugodt, mégis feszülten vészjósló csend. Kényelmetlen, hosszú, néma másodpercek. Soha nem lesz vége. Soha nem enged el. Soha nem jutok ki innen.
Talán még az eddiginél is közelebb hajol, lassú mozdulata megszakítja a dermedt feszültséget, de mégsem nyugszik meg szívem. Tekintetemet kitépem az égkék szemek fogságából, melyeknek színe mintha érzékibbé, melegebbé vált volna, ahogy a merev arcvonások finoman húzódnak halovány, alig felfedezhető mosolyra.
- Engem senki sem tart szépnek. Inkább fél tőlem mindenki, és ez az érzés tölti ki a szívüket. – Borzongatóan mély, halk hangja lágyan, puhán töri meg a terem lüktető némaságát, a falak teljesen kizárják a külvilágot, mintha csak mi ketten léteznénk a tágas világegyetemben, s tekintete ismét kutatva, érdeklődve ejti rabul szemeimet, s nem ereszt többé. Nem is akarok szabadulni. Egy részem… egy igencsak jelentős részem mintha már nem akarna szabadulni, s a fájdalmas, már-már szomorúnak mondható szavak hallatán, szívem mélyén a gyűlölet egy aprócska része mintha sajnálattá, együtt érzéssé válna. Nem! Nem… nem… ő akarta így. Minden az ő cselekedeteinek és a megfélemlítések műve. Hisz milyen bolond nem tartana tőle?
Meglepően gyengéd mozdulattal emeli fel kezét, ujjai puhán, finoman simítják végig vállamra hulló tincseimet, s gyomrom ösztönösen görcsbe rándul, szívem vészriasztóként kezd el vadul, hangosan dübörögni.
- Elenged? – Gondolkodás nélkül, szívem vad, kétségbeesett unszolására ejtem ki az egyetlen rövidke szócskát, elmém, érzékeim kizökkennek az émelygő, kábulatszerű állapotból, ahogy kezét leeresztve, rezzenéstelen arccal lép hátrébb, a kék szemek most az ablak felé tekintenek, s én az alkalmat kihasználva meredek hosszan, nyugodtan arcára, míg el nem fordul tőlem.
Tekintetem most a sötét, ezüstös szárnyakra és a belőlük szóródó csillámló angyalporra siklik, falom a napfényben tündöklő, néhol aranyozottan csillogó tollak ébenfekete látványát, szédítő mintázata mintha magához vonzana, akár egy édesen gyönyörű, csalogató növény, mely cukros, mámorító nedvével magához csalogatja a gyanútlan rovarokat, hogy aztán véget vessen törékeny életüknek. Igen… az egész lényére ez jellemző… gyönyörű, sötét, veszélyes.
Megérzem magamon a kék szempár simítását, tekintetem rögtön arcára siklik, s különös, szégyenérzettel vegyült forróság árad szét testemben, ahogy belegondolok… látta, hogy bámulom… biztos látta a csodálatot a szemeimben… biztos érezte a gondolataimat… a francba is… mindegy… nem számít, gondolom mindenki így reagál…
- Elmehetsz, nem fog senki feltartóztatni. – Szavai édes reményt csepegtetnek szívembe, s mintha egy pillanatra alábbhagyna a gyanakvásom, a bizalmatlanságom, szívem már ennyitől megnyugszik mellkasomban, légzésem lelassul, s teszek pár lassú, kimért lépést az ajtó felé, mintha minden másodpercben attól tartanék, hogy meggondolja magát, és mégsem enged el, s hangja lágy, puha selyme vészjóslóan töri meg ismét a csendet. - Ha szükségem lesz rád, érted küldök valakit. Most távozz. – Szemeim tágra nyílnak, a nyugodt megkönnyebbülés, és a remény, hogy soha többé nem kell látnom, mintha egy röpke szemvillanás alatt illanna el, s megtorpanva sandítok felé fél szemmel, szívembe könnyedén éled újra a düh, a harag, a gyűlölet, melyeket ámulatba ejtő szépsége eddig száműzött.
- Tessék? – Sziszegem halkan, kezeim ismét ökölbe szorulnak, szívem vadul, dühösen zihál. Nem! Nem lehet… nem akarom… hát persze… mit is gondoltam. Naiv, idióta barom vagyok, hogy egy percre reménykedni mertem. A picsába már. Tudhattam volna, hogy nem ereszt ilyen könnyen… ó, nem… hisz ez a képesség igencsak hasznos is lehet számára. Hasznos, vagy félelmetes… nem… nem hiszem, hogy egy arkangyal szemében bármi félelmetes lehetne. Egyszerűen elképzelni sem tudom. Nem számít. Nem akarok neki dolgozni. Nem akarom használni ezt az erőt, melyet soha nem kértem, és melyet szívesen eldobnék magamtól.
- Jól hallottad. – Leheli alig hallhatóan, nekem háttal áll, egyenes, méltóságteljes, mozdulatlan tartással mered ki az ablakon, s szemeim összeszűkülnek, fogaim durván harapnak ajkaimba, de ez sem elég, hogy megállítsa kitörő szavaimat.
- Használhatatlan a képességem! Nem tudok egy angyalt követni, hisz a nyom megszakad, ha felrepül. – Hangom halk, sikerül meglepően jól visszafognom a szavaim mögött rejlő indulatot, dühösen szegezem hátára tekintetemet, s áldom az eget, hogy nem néz rám, mert rideg, haragos szemeimmel ölni tudnék jelenleg. Csak fel kell fednem előtte a gyengeségeimet, a képességem hibáit, és talán ő is rájön, hogy használhatatlan vagyok. Talán ő is rájön, hogy nincs szüksége rám és végre békén hagy, és én visszakaphatom a mondhatni nyugodt, vámpírüldözéssel zajló mindennapjaimat.
Ismét csend ereszkedik ránk. Hátborzongató, feszült, vészjósló csend, amit halk, nyugodt hangja tör meg, mégis mintha különös sötét, vérfagyasztó érzést hordoznának magukban a szavak.
- Majd én eldöntöm, hogy használható e. – Minden porcikám megfeszül, józaneszem utolsó martalékai üvöltenek, hogy most azonnal sétáljak ki a teremből, és hagyjam magam mögött az arrogáns, félelmetes erejű arkangyalt, akinek a véleményén úgysem változtathat egy apró porszem halk, alig észrevehető fecsegése, de szívem nem engedi. Nem enged elmenni. Nem akarok úgy kisétálni innen, hogy tudom, újra találkoznom kell vele. Nincs szükségem erre a nyomásra.
- Nem vadászok egy angyalra! Öngyilkosság lenne üldözni valakit, aki erősebb nálam. – Szemem dühösen villan, látom, ahogy ismét hátrapillant válla fölött, tekintetében fagyos, rideg, égszínkék fény csillan, szemeim tágra nyílnak, amikor hirtelen terem előttem, mozdulatait még vadász érzékeimmel is csak épphogy követni tudom, a menekülés lehetetlen, s a következő pillanatban hideg, erős ujjak szorulnak a torkom köré, s lábam elemelkedik a talajról, ahogy felemel. Ujjaim remegve csúsznak csuklójára, torkomat elszorítják a hosszú ujjak, s kétségbeesetten kapkodnék levegőért, de nem megy.
- Az az öngyilkosság, amit most művelsz, vadász. – Hangja még mindig érzelemmentes, nem dühös, nem ingerült, rideg és halk, mintha senki és semmi nem lenne képes kizökkenteni az örökös, vérfagyasztóan érzelemmentes nyugalmából. Rideg, kegyetlen, kemény… New York arkangyala… a halhatatlan, örökéletű lény, akinek a szíve kőből van és szemrebbenés nélkül képes lenne gyilkolni… igen, pont ilyennek látom őt. Az angyalok, akiket néhányan a mennyország szüleményeinek, a jóság és tökéletesség teremtményeinek tekintenek… mekkora tévedés… milyen irtózatosan nagy tévedés.
Nem válaszolok neki, szorítása enyhül, majd egy könnyed mozdulattal dob el, s halk nyekkenéssel érek földet, fogaimat összeszorítva fojtom magamba zihálásomat. Most legalább sikerült a kezeimmel tompítanom a becsapódást, de testem még némán csúszik pár métert a fényes, kőkemény, hideg márványpadlón.
Nem kapok több szót, s tudom, hogy most már nem vehetem semmibe az egyértelműen figyelmeztető szavait. Tudom, mikor kell abbahagyni, még akkor is, ha szívem szerint még küzdenék. Nem számít… ezt a mérkőzést úgysem nyerhetem meg.
Felállok a padlóról, az ajtó kilincse halk nyikorgással engedelmeskedik, mikor kinyitom, s dühös, rugalmas, gyors léptekkel viharzok ki a teremből, nem veszem figyelembe az ütésektől sajgó porcikáimat. Még a vesztett küzdelem után is tudni kell emelt fővel távozni.
A folyosón csak páran várakoznak, hogy ismét visszamehessenek a terembe, a többség már elment, s ajkaimra halovány mosoly fut, mikor megpillantom az angyalt, aki miatt ide kerültem. Legalább az ő akarata nem érvényesül… nem kapok büntetést… hehe.
Széles mosolyt villantok felé, mikor elhaladok mellette, tudom, minden porcikámban érzem, hogy fél annyira az arkangyal dühétől, hogy itt nem fog semmi meggondolatlanságot cselekedni, ezért még egy halovány, visszafogott intést is megejtek, mielőtt befordulok a lift irányába. Hm… most már egy kicsit jobb… egy nagyon kicsit.
Mindenesetre legalább egy időre megszabadultam az arkangyal nyomasztó, hátborzongató közelségétől.
Mire kiérek az épületből, a csodálat legutolsó cseppjei is elpárolognak szívemből, s csak a gyűlölet és a jeges harag marad bennem, még jobban megkeserítve az újbóli találkozás gondolatát. Hihetetlen, hogy mikor ott állt velem szemben, nem gyűlöltem tiszta szívemből! Biztos ez is valami angyal mágia… elegem van… rosszul vagyok a hatalmától és attól, hogy ilyenekre használja ellenem. Hogy merészel játszadozni az érzéseimmel és a gondolataimmal?! Ehhez nincs joga. Még akkor sem, ha egy kisujj rendítéssel megölhetne. Nem vagyok a bábja, mint a szolgalelkű alattvalói!
Nem megyek haza, pedig két napja nem aludtam, de tudom, hogy úgysem tudnám álomra hajtani a fejem. Nem, még nem. Még túlságosan forr bennem a harag. Le kell vezetnem valahogy, és tudom is, mi a legjobb módszer.
Alig fél órán belül már a Céh* céllövöldéjében vagyok, s az előttem lévő körkörös céltábla pirosra festett közepe szétroncsolódva tekint vissza rám, de még nem elég. Elképzelem, ahogy golyóim az ő testébe repülnek, arcáról eltűnik a visszafogott hidegvér. Nem elég. Gyűlölöm. Utálom, a nyugodtságával együtt. Utálom a felsőbbrendűségével együtt. Érzéketlen. Nem teheti ezt velem, ha nem akarom. Jogom van megválogatni milyen munkát vállalok el, és milyet nem. Amit csinálni akar az… az nem csak hogy szemétség, de még törvénytelen is.
Ujjaim nem pihennek a fegyver ravaszán, gondolataim villámgyors sebességgel, dühöngve cikáznak agyamban, s testem összerezzen, ahogy egy kezet érzek a vállamon. Félelmetes gyorsasággal, támadásra készen sandítok hátra, agyam fel van tüzelve, de mozdulataim egy másodperc alatt állnak meg, mikor megpillantom a mögöttem álló nőt. Sara Haziz, a Céh igazgatója. Igen, azt hiszem tartozom neki egy magyarázattal.
Leveszem a fejemről a fülvédőt, kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, s szóról szóra elmesélem a nap történéseit. Tudnia kell. Nem titkolózhatom előtte, csak még nagyobb bajba sodornám vele magamat. A Céh vadászai segítik, óvják egymást, pont ez az, amiért ilyen jól működik a szervezet. A bizalom az alapja.
- Jonathan. – Tekintete gondterhelten siklik az agyonlőtt táblára, majd ismét rám pillant, s szemeim tágra nyílnak, mikor folytatja. – Azt hiszem, ki kéne venned egy kis szabadságot.
- Nem lehet. – Összeszűkült szemekkel kutatom tekintetét, ujjaim megfeszülnek a fegyver körül. – Te is tudod, hogy a mi munkánkban nincs szabadság. Mindig lesznek veszélyes, elkóborolt vámpírok, akiket el kell kapni.
- Ezért van a többi vadász. Ez nem tanács volt, hanem utasítás. Holnaptól egy hónapig szabadságon vagy, és a státuszodat foglaltra állítom az adatbázisban, hogy ne kérhessenek fel téged küldetésre. – Dühösen sóhajtok, ujjaim a hajamba túrnak, ahogy fejemet a falnak döntöm, majd visszafogottan bólintok. Szabadság, huh? Hát… legalább addig sem kérhet fel egy öngyilkos feladatra az a vadállat… gondolom.
Kipihenten, hosszú, szürke melegítőnadrágban, és kicsit világosabb árnyalatú atlétában sétálok az erkélyajtóhoz, kezemben frissen főzött, forró tea gőzölög, tekintetemet hosszan pihentetem a sötét felhőkön, melyekből puha, tömény esőcseppek szemerkélnek. Két hete tart a szabadságom, melyet a külvárosi házikómban töltök. Van egy lakásom a belvárosban, ami sokkal hasznosabb, hiszen a városközpontban van, így mindenhova könnyedén eljutok, de mikor tényleges pihenésre vágyom, mindig ide utazom. Erről senki nem tud… kivéve persze a legfontosabb ismerőseimet.
Szeretem ezt a házat. Nyugodt, békés… itt végre kicsit ki tudok kapcsolódni. Néha még nekem is szükségem van egy kis nyugalomra… még akkor is, ha amúgy szeretem a munkámat.
A belvárosi kis lakásom soha nem foglalt fontos helyet a szívemben, és nem csak azért mert zajos és rideg… a hatodik emeleten van, és igaz, elvileg nem félek semmitől, de a magasság mindig megrémít. Igen… tériszony… az egyetlen gyengeségem, az egyetlen félelmem… vagyis… ez volt az egyetlen. Most már hozzá kell adni a listához New York arkangyalát. Inkább egyensúlyoznék egy villámhárító csúcsán, mint hogy újra lássam őt…
Beleborzongok a magasság gondolatába, mélyet kortyolok a meleg folyadékból, hogy az eltüntesse hideg gondolataimat. Álmosan túrok selymes, frissen mosott tincseimbe, még érzem rajtuk a tusfürdőm frissítő esőillatát, s a gondolattól ismét végigfut a hideg a hátamon. Agyam akaratlanul is felidézi az arkangyal édeskés illatát, s szemeimet lehunyva gondolok vissza rá. Bárcsak egy mozdulatlan szobor lenne. Úgy annyira szépséges és tökéletes lehetne… míg így… egy kegyetlen gyilkos.
Megrázom fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot, az utóbbi napokban szinte teljesen sikerült száműzni fejemből az emléket, csak néha-néha tör fel, hogy megrontsa pihenésem nyugodt perceit.
Tekintetemet ismét az égre szegezem, a sötét felhők közül néhol kiszökik a késő délutáni nap fénye s homlokomat ráncolva figyelem, ahogy szárnyak bukkannak elő a felhők közül, s a napfény lágyan játszadozik a csillogóan kék tollakon. Kék szárnyak… kék szárnyak… tudom… Illium… a város egyik „leghíresebb” angyala, és azon kevés angyal közé tartozik, aki egész gyakran kerül a halandók közelébe. Legalábbis így emlékszem…
Hosszú másodpercekig, csodálattal figyelem a mozgó szárnyakat… mindig féltem a magasságtól… de talán ha nekem is szárnyaim lennének…
Elmosolyodom, halkan felnevetve rázom meg a fejemet… nem… akkor is félnék tőle. Ráadásul szívem legapróbb morzsája sem vágyik a halhatatlanságra. A halál egy áldás… a tudat, hogy egyszer véget ér az életünk, segít… a fejünk felett ketyegő, láthatatlan óra, ami minduntalan számolja vissza életünk perceit… igen… ez az, ami cselekvésre késztet minket… ez az, ami döntésekre sarkall. A vágy, hogy alkossunk valami maradandót, hogy emlékezzenek ránk, mikor már nem leszünk. Az akarat, hogy elültessük gyermekeinkben létünk magvait, s valaki továbbvigye vérünket, gondolatainkat, elveinket, emlékeinket. Igen… ezt az érzést nem adnám fel semmiért. Mi értelme van örökké élni, ha szívünk elhidegül az unalomtól?
Hosszút pislogva, lusta fáradtsággal pillantok fel újra, s szemeim tágra nyílnak, ahogy a kék szárnyak alig pár méteres távolságra pompáznak tőlem, s ösztönösen hátrálok egy lépést.
A következő pillanatban az angyal már az erkélyemen áll, egyenesen rám néz, s szívverésem egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe. Mi… mi van? Mégis mit jelentsen ez?
Egy pillanatra oldalra lépek, így a fal eltakar szeme elől ameddig kiveszem a szekrény felső fiókjából a fegyveremet, s egy gyors mozdulattal csúsztatom a nadrágomba hátul, majd visszalépek, s lassú mozdulattal nyitom ki az erkélyajtót, hisz amennyit eddig tudok az angyalok jelleméről, erre ösztönöz… ha mondanivalója van számomra, egy ablak nem fogja megállítani. Akkor már könnyebb és kár mentesebb így… nem igaz?
Az angyal egész kedvesen, már-már udvariasnak mondható mosollyal pillant rám, s én egyik szemöldökömet felhúzva biccentek mikor köszön, s várakozóan pillantok rá. Rossz érzésem van… nagyon-nagyon rossz érzésem… és ami a legszörnyűbb az az, hogy az ilyen megérzéseim szinte soha nem csalnak.
- Raphael látni óhajt. – Nem kertel, rögtön a lényegre tér, s én halkan felhorkanva fonom össze kezeimet mellkasom előtt, szívem kihagy egy hosszú ütemet.
- Kár, hogy ez nem kölcsönös. – Látom, ahogy szemeiben meglepettség villan, s tudom, hogy amúgy nem engednék meg magamnak ilyen hangsúlyt, de most úgy érzem, szabad. Az, hogy itt van ez az angyal azt jelenti, hogy munka van számomra… gondolom… és ha feladata van számomra, akkor nem fog megölni. Még… azt hiszem.
- El kell, hogy vigyelek hozzá. – Folytatja rendíthetetlenül, ajkai sarkán apró mosoly bujkál.
- A vadászokat csak a Céhen keresztül lehet felbérelni, és én jelenleg nem vagyok szabad. – Hátrálok egy lépést, és épp becsuknám az erkélyajtót, mikor egy könnyed mozdulattal állítja meg, majd vállamat megragadva ránt magához, s a következő pillanatban már az erkély szélén állunk, s én kapálózva, rugdalózva próbálok kitörni karjai közül. Elrugaszkodik, minden porcikám érzi, ahogy eltávolodunk a földtől, s a rugdosásból rögtön görcsös szorítás válik, ahogy egyre magasabbra és magasabbra repül velem. Testem reszket, ujjaim vállába marnak, legszívesebben ellökném magamtól, de azzal a halálos ítéletemet írnám alá. A szemerkélő eső mintha bőröm mélyéig marna, minden porcikám átfagy a hideg párától, s szemeimet összeszorítva várok… és várok… és várok…
Testem egyre jobban reszket, szívem hevesen zihál a félelemtől, s szégyenkezve, dühöngök magamban a gyengeségem miatt. Gyűlölöm az angyalokat. Mindet. Kivétel nélkül. Miért? Nekik lételemük az egyetlen dolog, amitől én félek… a magasság.
Végtelen hosszúnak tűnő percek telnek el, egyetlen egyszer sem nyitom ki szemeimet, s minden másodpercben egyre bizonytalanabbnak érzem az angyal szorítását. Félek… nem akarok lezuhanni. Olyan bizonytalannak tűnik a tartása…
Hirtelen enged el, mellkasom annyira össze van szorulva, hogy felsikítani sincs időm, s meglepetten nyekkenek meg, mikor lábaim puhán érnek földet, ahogy letesz. Ösztönösen fellélegzek, bár remegő térdeim összecsuklanak, ujjaimmal megtámaszkodok térdeim mellett a földön, testem még mindig remeg a hidegtől és a félelemtől. Szánalmas…
Hosszú percekig maradok lent, s csak akkor veszem észre, hogy előttem áll az arkangyal, mikor tekintetem végre kitisztul, szívem egy kicsit megnyugszik, de csak hogy a félelem helyét ismét átvehesse a düh. Szürke nadrágom foltokban nedves az esőtől, atlétám teljesen átázott, hajam tincsekbe összeállva hullik előre vállam felett, s dühtől szikrázó tekintettel állok fel. Mégis… mégis hogy képzeli?! Azt hiszi, hogy csak azért, mert erős, ő a világ ura?! Hát ebből nem kérek!
- Mindig így bánik azokkal, akiket fel akar bérelni?! – Dühösen, szinte ráförmedve pillantok fel a jégkék, már-már fehéren izzó tekintetbe, de ennyi még nem elég. Testem még mindig reszket, ahogy folytatom. – És amúgy is, már elmondtam a kékszárnyúnak is, hogy jelenleg nem vállalok munkákat!
*Céh: A vállalat, amely a vámpírvadászokat irányítja, képzi. Ezen keresztül kapják a vadászok a megbízásokat.
Raphael arkangyal
- Tessék?
Hallom dühödt zihálását, de nem érdekel már. Befejeztem a beszélgetést.
- Jól hallottad.
- Használhatatlan a képességem! Nem tudok egy angyalt követni, hisz a nyom megszakad, ha felrepül.
- Majd én eldöntöm, hogy használható e.
- Nem vadászok egy angyalra! Öngyilkosság lenne üldözni valakit, aki erősebb nálam.
Bosszant.
Előtte termek, torkát megragadom és felemelem. Nem ölöm meg, mert még szükségem van rá.
- Az az öngyilkosság, amit most művelsz, vadász.
Néhány hosszú másodpercig figyelem tekintetét, látom benne hogy megértette a tanítást. A falhoz hajítom és elfordulok tőle. Befejeztem a beszélgetést. Még egy szó, és meghal.
Megsejti, mert pár másodperc múlva újra egyedül maradok végtelen, évezredes magányommal.
***
Belekortyolok a hűvös pezsgőbe. Édes ízében az alkohol és a szénsav csípi orromat. A felhők lustán kúsznak az égen, magam sem tudom hogy nem tudtam ráunni sohasem. Mindig figyelem, és megnyugtat, ellazít.
Dimitri mögöttem áll türelmesen, várja válaszomat. Lenézek a pohárban gyöngyöző italra, és rajta keresztülnézve figyelem a lenyugvó nap által bíborra festett felhőket. Minden naplemente olyan, mintha ez az örökké élő égitest meghalna, és vérét áldozná a sötétségért.
A nap halála. A nap feltámadása. A nap örökléte.
- Hozasd ide nekem őt.
Nem kell mondanom kit, nagyon jól tudja, hogy az egyetlen lehetőségünk a vadász.
Amikor megérkezik, pánikba esve, összeszorított szemekkel térdel előttem, teljesen vizes, és egyértelműen látszik alulöltözöttségén, hogy otthonából ragadta el egyik hűséges angyalom.
Magához tér, dühösen felpattan és végre újra láthatom azt a különleges szempárt, bennük pedig a harag szikráit, amelyektől szinte életre kelnek a barna kis pöttyöcskék.
- Mindig így bánik azokkal, akiket fel akar bérelni?! És amúgy is, már elmondtam a kékszárnyúnak is, hogy jelenleg nem vállalok munkákat!
Válasz nélkül hagyom.
- Elmehetsz Illium, köszönöm.
Meghajol és kiröppen az ablakon. Jonathan pedig körbefordul, és alaposan megszemléli a hálószobámat. Egy egész szintet elfoglal az épületben, még sincs semmi más itt, csak a teljesen fekete márványpadló, a fekete falak, földig érő ablakok és az egész helyiség közepén egy óriási, kör alakú ágy. Csak az fehér, körülötte az ablakokon besuhanó szél játékaként lebeg a fátyol baldachin.
Elsétálok a fürdőszoba ajtaja felé, a fekete márványkandalló elé érve intek egyet és fellobban a tűz. Visszatérek a fürdőszobából egy nagy fekete törülközővel, addigra őt már a kandalló előtt találom, a fekete medveprémen kucorodva melegedik.
- Kösz.
Betekeri magát, csak az arcát látom, és tovább didereg.
- Vetkőzz le. Az emberek gyengék, azonnal megbetegednek ha lehűl a testük.
- Még mit nem – morogja, egyik kezét a tűz felé tartja. Leülök mellé, nagyon közel, és a tűre pillantok. Megretten, de nem húzódik el tőlem, dicséretes.
- Láttam már meztelen férfit, ne aggódj. Uralni fogom állatias ösztöneimet – súgom a füléhez hajolva. Nem látszik, de mulattat. Ijedten nyikkanva csusszan odébb, meg sem áll csak két méterrel távolabb.
- Mit akarsz tőlem? Minek rángattál ide az éjszaka közepén, áztattál el, és fagyasztasz meg ebben a hodály frizsiderben?
Homlokom ráncolva nézek rá, végül úgy döntök, nem bántom.
Feltámaszkodom, és szárnyaimat széttárva lebbenek az egyetlen nyitott ablakhoz. Becsukom, ráfordítom a zárat és visszasétálok hozzá. Ennyit a komfortérzetéről, erre most nincs időm.
- Múlt éjjel elloptak tőlem valamit. Egy nagyon értékes és fontos tárgyat.
Feltápászkodik a földről, közelebb lép hozzám, majd nagyot nyelve fordítja el arcomról szemeit. Kitartóan fixírozni kezdi a hosszú fehér köpenyem alól kilógó lábujjaimat.
- És szagoljam ki, hogy ki tette.
- Igen.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom.
- Odavezetlek.
Elindulok az ajtó felé, de megállít a hangja.
- Előbb kérek száraz ruhákat! És forró fürdőt! Teát! Időt! Türelmet!
Megfordulok, figyelem ahogy dühösen dobbant a lábával. Megenyhül a bennem tomboló feszültség, már-már elmosolyodom. Aranyos ez a fiú, és tetszik hogy egyenes jelleme van.
Gondolattal utasítom Dimitrit, aki néhány másodperc múlva benyit és hozza a száraz ruhát, teát. Szó nélkül a döbbent arcú Jonathan kezébe nyomja és kimegy.
- Öh... kösz – mondja a becsukott ajtónak. Kíváncsian figyelem, egyre jobban élvezem a társaságát. Ritka, hogy valaki ennyire természetesen viselkedjen előttem.
- Átöltözöm a... – pánikba esve pillant körül. – Melyik is volt a fürdőszoba?
- Csak öltözz át, és menjünk – utasítom halkan.
- Fordulj el! – szegezi rám harciasan az ujját. Meg sem rezdülök, mert nekem nem parancsol soha, senki. Néhány másodpercig vár, de aztán leejti a kezét és orra alatt morgolódva hátat fordít nekem. Lekapja magáról a nedves ruhákat, átdörgöli bőrét a törülközővel, majd felcibálja testére a fehér nadrágot és inget.
Tetszik amit látok. Nagyon is. Ha most nem lenne sürgős dolgunk, eljátszadoznék vele. Már kezdettől fogva kívánom a testét, de a képességei fontosabbak nekem. Ha ágyamba vinném, talán elveszítené elméje épségét, ezt pedig most nem akarom megkockáztatni.
Amikor elkészül, és a törléstől kócos haját fésülgeti ujjaival, kinyitom az ajtót. Megborzong ahogy elsétál mellettem, nyilván még mindig fázik. Mezítláb van, talpai halkan csattognak a márványon. Gyorsan kapkodja őket, gondolom hideg neki. Nekem nem számít, én nem érzem a hideget. A kandalló is csak azért van hálószobámban, mert a kandalló előtt heverve, szívesen nézem ahogy a lángok narancssárgás fénye játszadozik szeretőim bőrén. Már amikor épp van. Már vagy száz éve nem feküdtem le senkivel. Emberrel sem.
Beszállunk a liftbe, és meg sem állunk a tetőig. Ő kérdésekkel nyaggat, de eleresztem a fülem mellett.
A tető alatti emeleten szállunk ki, és végigsétálunk egy hosszú folyosón, majd két harci öltözékben álló angyal mellett besétálunk egy fekete ajtón. Odabent sötétség fogad, Jonathan fogai pedig hangosan összekoccannak, annyira reszketni kezd.
- Ez egy... jégvvveremm... - Felkapcsolom a lámpát. – Mi ez? Egy könyvtár?
- Igen. – Egy üres asztalra mutatok a sarokban. – Onnan lopták el azt, amit nem lett volna szabad. Menj, és vegyél szagmintát.
- Nem vagyok kutya! – csattan fel. Mégis elindul, de annyira reszket, hogy szinte megsajnálom. Szagolgat, nézelődik, majd visszasiet hozzám.
- Nos?
- Két... szagot találtam... – dadogja, ajkai halványkékek. Alig bír beszélni már, annyira fázik. Karjaival öleli magát, kissé összekuporodik, ugrál, egyszóval mindent megpróbál, amivel vékonyka testével hőt termelhet.
Csuklójára fonom az ujjaimat, ő pedig összerándul érintésemtől és kővé dermedve engedi nekem, hogy magamhoz húzzam. Köré terítem szárnyaimat, derekára fonom karjaimat és melegítem.
- Folytasd – utasítom.
- K-két angyal sz-szaga – vacogja. – Mindkettő ismerős, h-ha idehozatnád az angyalaidat akik bejáratosak ide, megtalálnám... assz-asszem...
- Jól van.
Néhány percig csak állok, őt ölelem és melengetem, gondolataim pedig érdekes irányba fordulnak. Elhalványul a kívánság, hogy megtaláljam az elveszett pajzsot, és egyre erősebb a késztetés...
Próbaképpen végigsimítom a hátát, érzem ahogy megborzong. Szárnyaim szorosabban fonják körbe, amikor pedig végre felmelegedik, csodálattal nézi tollaimat. Megérinti ujjaival, bizsergést küldve ágyékomba. Erekcióm támad. Nahát.
Elengedem és hátralépek.
- Jobb?
- Igen, köszönöm – bólint, majd végigpillant magán.
- Teljesen beporoztál.
Tétován törölgetni kezdi kezeiről és ruhájáról az aranyport, én meg az ajtó felé indulok.
- Nem vagyok pillangó.
Felkapja a fejét.
- Várjunk csak! – emeli fel mutatóujját. – Ez... ez egy poén volt! Te... te tudsz poénkodni?!
- Induljunk.
Halvány mosollyal nyitom ki az ajtót. Határozottan tetszik ez a kis vadász.
Jonathan:
Hosszú csend következik, tekintetemet a földre szegezem, de így is tudom, hogy engem néz, érzem magamon a hűvösen kék szemek súlyos pillantását. Nem várok választ szavaimra, örülök, hogy ha nem kerül életembe a dühöngésem, de szívem szerint legszívesebben még mindig tombolnék. Egész testem megfeszül a dühtől, minden egyes porcikám haragosan merevedik meg, a legapróbb arcizmomtól elkezdve az átfagyott kislábujjaimig minden. A fekete márványpadlóban szinte elvesz tekintetem, a márvány fénylő, már-már csillogó tisztasága engedi, hogy sápadt arcom visszatükröződjön, s pár pillanatig farkasszemet nézhessek a saját, rémült tekintetemmel.
- Elmehetsz Illium, köszönöm. – Az angyalhoz intézett halk, nyugodt utasítás lágyan töri meg a szobára ereszkedett csendet, szemeimet félénken emelem fel, hogy az arkangyal szobor merevségű arcára pillanthassak. Furcsa… nem gondoltam volna… soha nem gondoltam volna, hogy az ilyen lények ismerik a „köszönöm” kifejezést. Hát, még hogy használja is… egészen olyan volt, mintha… mintha tisztelettel szólna hozzá, pedig nyilvánvalóan a feljebbvalója. Azt hittem, nem tisztel senkit önmagán kívül. Úgy látszik, tartogat még meglepetéseket ez az élettelennek és ridegnek, hidegnek tűnő angyal.
Oldalra sandítva figyelem, ahogy az Illium nevű angyal kitárja a tündöklően, szinte vakítóan kék szárnyakat, de nincs időm túl sokáig gyönyörködni a látványban, mert alig pár másodperc múlva már el is tűnik a sötét éjszakában. Szemeim a széles ablakra tévednek, ami szinte az egész fal mentén végighúzódik, s ekkor döbbenek rá, hogy hol is lehetek. Szemeim sietve, gyors mozdulatokkal vándorolnak végig a szoba igencsak hiányos berendezésén, mégis bámulatba ejt a helyiség. Valahogy annyira… annyira nem emberi. Miért is kéne, hogy egy angyal szobája emberi legyen? Nem tudom… mégis meglepő. Ez a hatalmas légtér, a széles ajtók, az óriási ágy…
Egy pillanatra tüdőmben reked a levegő, agyamban hirtelen, villámcsapáshoz hasonlóan tudatosul, hogy hol is lehetek. Miért? Mit keresek… mit keresek én az arkangyal szobájában?! Vagy ha nem is az övé, itt nyilvánvalóan egy angyal él… nem… nem kérdés. Ez az ő szobája. Érzem… itt minden… minden az ő illatát árasztja magából. A levegőben keveredik a hűvös, téli szellő, a hó illata és a legforróbb nyári zivatar fullasztó, édes aromája, s szinte megőrjít, szinte elvarázsol a tömény illat. Utálom, hogy ilyen erős hatással van rám. Olyan… kicsit olyan érzés lehet, mint másoknak egy erős afrodiziákum. Tényleg megőrülök.
Tágra nyílt szemeim most alakjára siklanak, nem tudom hány másodpercig, esetleg percig bambultam, és merültem el gondolataimban, s most csak Raphael hátát látom, ahogy egy hihetetlenül széles ajtó felé lépked lassú, kimért léptekkel. Ajkamra harapva követem szemeimmel, tekintetem végigsiklik hosszú, szőke, hullámos tincsein, melyek aranylóan omlanak hátára, körbeölelve a részt, ahol szárnyai csatlakoznak az kiépített izomzathoz, melyet csak egy vékony, hófehér köpeny takar. Nem tudom, miért hoz zavarba a látvány, szívverésem felgyorsul, s hatalmasat nyelve kényszerítem magamat, hogy elszakítsam tekintetemet. Látom, ahogy egy ujjlendítéssel gyújtja meg a tüzet a kandallóban, majd eltűnik az ajtó mögött. Csak egy rövid pillanatig hezitálok, de jéghidegre fagyott lábujjaim mozgásra kényszerítenek, s gyors, kapkodó léptekkel termek a kandalló előtt elterülő fekete prémen. Kezeimmel magamat átölelve dörzsölöm vállaimat, leülök a vastag anyagú szőrmére, s közben tekintetemmel ismét végigmérem a szobát. Az ablak, ahol bejöttünk, még mindig tárva nyitva áll, beengedve a hűvös, dermesztő éjszakai szellőt, mely édeskés, tömény esőszagot lehel felém lágy fuvallatával. Hosszút pislogva élvezem, ahogy a friss, őszi fuvallat kicsit feloldja Raphael tömény illatát, s ahogy a levegő lágyan mozog a szobában, agyamnak megkönnyebbülésként lehel felfrissülést. A tűzre meredve simítom végig ujjaimat a prémen, amin ülök, s rögtön megérzem az arkangyal nyomasztó, átható tekintetét, mikor kilép a széles ajtó mögül. Nagyot nyelve próbálom kerülni tekintetemmel a mélykék szempárt, s mikor szemem sarkából látom, hogy felém nyújt egy törülközőt, enyhén remegő kezekkel veszem el tőle. Egy halk, morcos „kösz” után magam köré csavarom a hatalmas, puha anyagot, szinte elveszek benne, s miután teljesen bebugyoláltam magam, vacogva ülök vissza a földre. Remek… ez sokat segített… most a testemre szorítom a hideg, nedves ruhákat. Egyre jobban érzem magam… egyáltalán miért vagyok itt? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fecsegni hívatott ide… vagy ha igen, akkor talán még a mostaninál is pipább leszek.
- Vetkőzz le. Az emberek gyengék, azonnal megbetegednek ha lehűl a testük. – Ösztönösen horkanok fel, testem megfeszül még csak a gondolattól is, hogy levetkőzzem előtte, s szemforgatva pillantok ismét a kandallóban táncoló, forró lángnyelvekre. Tényleg nagyon remélem, hogy nem ezért hívatott ide… ha arra számít, hogy befosok, és nem merem visszautasítani, akkor nagyon téved! Nem vagyok valami strici… előbb halok meg, mint hogy az ágyába bújjak, erre most megesküszöm magamnak.
- Még mit nem. – Dühösen, meggondolatlanul dünnyögöm a választ, s mint mindig, most is csak azután jövök rá, hogy tiszteletlen voltam, miután kiejtettem a szavakat. Ajkamra harapva dugom ki a hidegtől reszkető kezeimet a törölköző alól, s a tűz felé tartva próbálom felmelegíteni zsibbadni készülő ujjaimat. Tényleg… tényleg mindjárt idefagyok.
Csak szemem sarkából látom, hogy mellém ül, de minden apró porcikám vészjóslóan üvölt fel, minden érzékem teljesen tudatában van a közelsége nyomasztó, sötét gondolatának, s szívem hevesen zakatolva lázong mellkasomban, nagyobb távolságot követelve, de nem engedek neki. Nem… nem engedem, hogy szórakozzon velem. Még akkor sem, ha behatol a személyes aurámba, ami egyébként roppant nagy illetlenségnek számít. Nem fogok félelmet mutatni. Nem félek tőle. Most nem. Ha itt vagyok, az azt jelenti, hogy szüksége van rám. Ráadásul olyannyira szüksége van rám, hogy eltűrte az összes eddigi illetlenségemet. Akkor kihasználom, amíg lehet… azt hiszem.
Ismét hosszút pislogva rendezgetem kavargó gondolataimat, édes, kábító illata töményebben mászik orromba, mint valaha, s józaneszem utolsó martalékai kitartóan küzdenek, mégis egyre kevesebb esélyt látok rá, hogy ép ésszel átvészelem ezt az éjszakát.
- Láttam már meztelen férfit, ne aggódj. Uralni fogom állatias ösztöneimet. – Szemeim kipattannak, egész testem összerezzen, ahogy a fülemhez hajolva leheli a szavakat, hangja puha és lágy, végtelenül selymes cirógatással, nyájasan másznak fülembe a szavak, s beleborzongok az eddig ismeretlen érzésbe, ami végigrohan testemen. Mintha minden izmomat apró áramütések rántanák össze, megrezzenek, s az ösztöneim legyőzik a szívembe összegyűjtött kitartást és bátorságot. Szinte ugrom egyet ültömben, automatikusan mozdulnak lábaim, s gyorsan, kapkodó mozdulatokkal mászok messzebb tőle. Nem bírom. Mit… mit művel?! Miért mond ilyeneket? Miért van ilyen közel? És ami a legfontosabb… miért zihál a szívem úgy, mintha ki akarna törni a mellkasomból?! Mit művel velem ez a szemétláda? Játszik az érzéseimmel? Igen… már megint ezt csinálja. Nem tudom, hogyan csinálja, de gyűlölöm, amit a testemmel művel. Sose gondoltam volna, hogy egy angyalnak ilyen alattomos eszközöket kell bevetnie, hogy szerezzen magának valakit! Engem aztán nem kap meg! Ki kell jutnom innen… mihamarabb ki kell jutnom innen.
Testemet újból átjárja a hideg, hiszen ahogy Raphaeltől, úgy a tűztől is távolabb kerültem, s egész apróra összekuporodva húzom fel lábaimat, majd vacogva térek a lényegre, melyet már abban a pillanatban meg kellett volna tennem, hogy a kék szárnyú angyal letett a hideg márványpadlóra.
- Mit akarsz tőlem? Minek rángattál ide az éjszaka közepén, áztattál el, és fagyasztasz meg ebben a hodály frizsiderben? – Dühtől szikrázó szemekkel meredek tekintetébe, szívembe visszaköltözik az ingerült harag, melyet eddig elfelejtetett velem szépsége és közelsége, de most nem hagyom, hogy kizökkentsen a lélegzetelállító látvány. Mire jó, hogy kívül tökéletes, ha belülről rohad?
Látom, ahogy a sima, márványszerű bőrön egész apró ráncok keletkeznek, ahogy szemöldökei felszaladnak homlokán. Nagyot nyelve állom tekintetét, a gyönyörű szemekben veszélyes fény villan, de a sötét, rideg csillanás egy másodperc alatt válik köddé, hogy ismét átvegye helyét a közömbös, semmitmondó, kék mélység.
Szó nélkül áll fel a földről, egy pillanatra megrezzenek, szívem megtelik félelemmel… félek… félek, hogy az lesz a válasza, amitől tartok. Ugye… ugye nem OLYAT akar tőlem? Nem hiszem… remélem…
Tekintetemmel követem, ahogy becsukja az ablakot, s minden lépte után egyre hangosabbakat dobban ziháló szívem. Miért csukta be? Miért közelít? Miért félek tőle?!!!
Testem megfeszül, szinte minden válaszra felkészülök lelkileg, tekintetemmel ösztönösen kiutat keresek a hatalmas szobából, de tudom, hogy ha úgy döntene, hogy bántani akar, akkor úgysincs menekvés. Azt hiszem…
- Múlt éjjel elloptak tőlem valamit. Egy nagyon értékes és fontos tárgyat. – Szívemről óriási kő zuhan a mélybe, vállaim is ellazulnak szavai hallatán, a merev, feszült tartás egy másodperc alatt oldódik fel, s már-már elmosolyodva bólintok… elloptak tőle valamit. Ennyi az egész… csupán ki kell derítenem ki volt.
Hirtelen meglepően könnyűnek érzem magam, egy lendületes mozdulattal állok fel a földről, s igaz, a hidegtől még mindig reszket testem, szívemben már nem érzek jeges rettegést. Pedig kéne… még nem múlt el a veszély… hiszen… bekövetkezett, amitől féltem… egy angyalt kéne megtalálnom… de talán nem lesz olyan vészes. Sokkal rosszabb is lehetne. Sokkal rosszabb…
Elé lépek, hosszút, mélyet lélegzek az illatából, de most nem veszi el az eszemet, a tömény aroma mintha megnyugtatna, s szinte mosolygásra késztet. Lesütöm tekintetemet, szemeim mereven bambulnak az éjfekete márványpadlóra, s mikor kicsit rendbe szedtem gondolataimat, végre megszólalok.
- És szagoljam ki, hogy ki tette. – Ilyen egyszerű… remélem… ha hasznára leszek, akkor nem fog megölni. El kell érnem valahogy, hogy a munka után is szüksége legyen rám. Igen, ha rájön, milyen hasznos a képességem, akkor tudni fogja, hogy még szüksége lehet rám. Gondolom. És ha nem fog működni? Mi van, ha nem fogom érezni őket? Akkor vajon ott helyben megöl? Vagy egyszerűen elenged, mintha mi sem történt volna? Nem tudom… nem hiszem, hogy sokat számít a szemében egy értéktelen emberi élet. A francba is. Miért kellett ebbe belekeverednem? Igazából nem tudom, hogy van e mód, hogy jól jöjjek ki ebből az egészből.
- Igen. – Egyszerű, rövid, lényegre törő válasz... azt hiszem, úgy járok a legjobban, ha teljesen őszinte leszek vele. Ez most nem az a pillanat, mikor megérné nagymenőzni.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom. – Még soha nem próbáltam meg alkalmazni ezt a képességemet… bár, ha jól gondolom, nem sokban különbözik a vámpírok követésétől. Csak egy szag, amit meg kell találni… ha a reményeim nem csalnak, akkor könnyű munka lesz… azt hiszem.
- Odavezetlek. – Lassú, kimért léptekkel indul meg az ajtó felé, s én pár másodpercig követem tekintetemmel, majd ajkamra harapva gyűjtöm össze a bátorságomat, s határozott követelőzéssel szólalok meg.
- Előbb kérek száraz ruhákat! És forró fürdőt! Teát! Időt! Türelmet! – Fejemet felszegve meredek a plafonra, de hiába tettetek követelőzést, szívem aggodalmasan zihál mellkasomban. Tudom, hogy szükséged van rám, Raphael. Nem fogsz megölni… még nem. Akkor pedig… azt hiszem itt az ideje kihasználni… ki tudja, meddig tehetem ezt meg.
Nagyot nyelve figyelem, ahogy fenyegetően lassú mozdulattal fordul meg, tekintete rám siklik, s én hosszú másodpercekig állom a mélykék szemek átható pillantását.
Néma csend ereszkedik ránk, én makacs mozdulatlansággal burkolózom némaságba, csupán testem reszket meg néha a hidegtől, s ő egy másodpercre sem fordítja el rólam tekintetét, mintha attól félne, hogy köddé válnék, ha egy másodpercre nem figyelne. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, a mélységesen gyönyörű, kék szemek már-már lágyan pillantanak rám, s úgy érzem, mintha egyre kevésbé lenne hideg a szobában, szívem vadul zihál, egyre gyorsabban pumpálja a vért az ereimbe, s a forró folyadék mintha az egész testemet felolvasztaná. Miért néz így rám? nem értem… és miért vagyok tőle zavarban? Idegesít. Irritál.
Nyílik az ajtó, szinte fellélegzem, ahogy Raphael tekintete az érkező vámpír felé fordul, s szemeim tágra nyílnak, ahogy Raphael illata mellé vonzó, izgató aroma vegyül… ez nem egy egyszerű vámpír… tudom… már éreztem ezt az illatot… az arkangyal toronyban, ahol megismertem Raphaelt… igen, ő is ott volt.
Hirtelen nyom egyik kezembe száraz ruhát, a másikba pedig egy bögre gőzölgő teát, ledermedve meredek magam elé a meglepettségtől, s mire feleszmélek, már hűlt helyét látom a vámpírnak.
- Öh, kösz… - Halkan, szinte magamnak motyogva meredek az ajtóra, ahol eltűnt az ismeretlen vámpír, s magam sem tudom, hogy neki, vagy Raphaelnek kéne e megköszönnöm. Ez… most… komoly? Csak kérnem kellett, és megkaptam? És a fürdő? Vajon azt is megengedi? Nem mintha az lenne minden vágyam, hogy egy idegen házában fürödjek…
- Átöltözöm a... – Félbehagyom a mondatot, szemeim körbenéznek a szobába, ahonnan több ajtó is nyílik, és már nem emlékszem, melyik is volt a fürdő. Valahonnan onnan jött ki… azt hiszem… – Melyik is volt a fürdőszoba? – Kérdőn pillantok rá, az atmoszféra mintha egyre nyugodtabb lenne, már-már természetesen, félelem nélkül szólok hozzá, de halk, vérfagyasztóan nyugodt hangja emlékeztet, hogy ki áll előttem…
- Csak öltözz át, és menjünk. - Vajon mindig ilyen nyugodt? Vagy ez csak a vihar előtti csend, és elég még egy szó, hogy ismét megragadja a torkomat? Miért érzem úgy, hogy ki akarom deríteni… ki akarom deríteni, meddig feszíthetem a húrt…
- Fordulj el! – Határozottan, követelőzően emelem fel kezemet, pont, mintha egy utasítást adnék, de az arca sem rezzen. Hosszú ideig meredünk egymásra, sötét tekintetéből egy árva gondolatot sem tudok kiolvasni, s hamar feladom. Kezemet visszaejtem testem mellé, s szemforgatva fordítok neki hátat. Hát persze. Most biztos valami olyanra gondol, hogy „nekem aztán nem parancsol senki, főleg nem egy ilyen kis vakarcs”. Bla-bla-bla… mindegy… nézzük a dolgok jó oldalát. Megpróbáltam parancsolni egy arkangyalnak és még élek. Hányan mondhatják el ezt magukról? Szerintem nem hosszú a lista.
Dühösen mérgelődve masszírozom le magamról a hideg, nyirkos ruhákat, csupán az alsónadrágot hagyom magamon, szerencsére az nem lett annyira nedves. A fekete törölközővel gyorsan szárítgatom végig testemet, majd kapkodó mozdulattal rángatom magamra a hófehér nadrágot, mintha csak azért sietnék, hogy minél hamarabb eltakarhassam előle testemet. Érzem magamon a tekintetét… egyszerre áraszt el a forróság és borzongok… basszus… miért vagyok zavarban amiatt, hogy egy férfi látja a testemet? Ráadásul gondolom jópár embert láthatott meztelenül a rövidnek nemigen mondható élete során. Akkor miért? Mit akar tőlem?
Mikor végre felrángattam a nedves bőrömre a ruhákat, megkönnyebbülten és elégedetten próbálom rendbe tenni a hajamat, több-kevesebb sikerrel. Mindegy.
Látja, hogy készen vagyok, s szó nélkül indul el az ajtó felé, én pedig kelletlenül követem, a jéghideg márványpadló szinte marja, csípi bőrömet, s gyorsan lépkedve próbálom minél kevesebb ideig a földön tartani a lábaimat.
Mikor kiérünk a szobából, és a liftbe lépek, a helyzet nem javul, sőt… testem ismét reszketni kezd, s igaz, most már legalább nem csurom vizes ruhákban vagyok, a hideg így is megtalál.
- És… miféle tárgyat loptak el? – Fél szemmel oldalra sandítok, de ő meg sem rezzen, mintha nem hallotta volna szavaimat, ezért megismétlem a kérdést, de megint nem kapok választ. Értem. Világos. Ezek szerint nem szándékozik az orromra kötni a dolgot. Talán jobb is így. Nem tudom miért, de olyan érzésem van, hogy minél kevesebbet tudok, annál nagyobbak a túlélési esélyeim. Azt hiszem a kíváncsiság most az egyszer várhat. Túl fiatal vagyok a halálhoz.
- Ha ezzel végeztünk, hazamehetek? – Néma csönd. Nincs válasz. Értem… tehát pofa be.
Halkan felsóhajtok, kezeimet összefonom mellkasom előtt, egyik lábammal némán dobogtatom a jéghideg földet, testemet ismét átjárja a hideg, nedves tincseim átfagyva hűtik le testem többi részét is. Tényleg meg fogok halni. Itt senki nem él, akinek melegre lenne szüksége?! hát persze, hogy nem… angyalok és vámpírok. Pfff…
Kiszállunk a liftből, szó nélkül követem, hisz nincs mit mondanom. Nyavalyogni nem fogok a hideg miatt, tisztában van vele, hogy fázom, a kérdések pedig feleslegesen. Éljen a csend.
Gyorsan kapkodom lábaimat, nem tudom, milyen messze van, ahova megyünk, de gyorsan túl akarok lenni ezen az egészen, hogy visszamehessek a meleg, barátságos otthonomba, ahol senki nem néz olyan tekintettel, mintha mindjárt rám ugrana.
Megállunk egy hatalmas, éjfekete ajtó előtt, melyet két fegyveres angyal őriz, s illatuk lágy fuvallatként mászik orromba. Halovány mosoly kúszik ajkaimra, amikor mellettük elhaladva lépünk be a terembe. Hozzászoktam, hogy a vámpírok illata egyszerű, könnyen követhető és kivehető… de az angyalok… az övék teljesen más. Akár ég és föld. Ennyi érzés, ennyi aroma… összetett és bonyolult. Köze sincs a vámpírok unalmas szagához.
Csodálattal teli gondolataim egy másodperc alatt válnak köddé, ahogy belépek a sötét szobába, amely olyan, akár a kihalt, üres kripta. Jeges és élettelen. Mind testemet, mind lelkemet kővé dermeszti.
- Ez egy... jégvvveremm... – Kezeimet olyan szorosan fonom magam köré, hogy már szinte fizikai fájdalmaz okoz, de a kétségbeesett próbálkozás nem sokat segít. Testemet már átjárta a hideg, mozdulatlan levegő, minden porcikám megdermedve ellenkezik agyam parancsaival szemben, minden egyes apró mozzanatért küzdenem kell a képzeletbeli jégcsapok ellen, amelyek mintha elnehezítenék végtagjaimat… ez tényleg ki akar nyírni… hogy lehet hidegebb itt, mint odakint? Ah…
Dideregve állok egy helyben, s mikor halk kattanással kapcsolja fel a villanyt a szobában, enyhe hunyorgással nézek körbe. A szobában réginek tűnő polcok, és furcsa, fakó színekben pompázó könyvek vannak, olyan, akár a filmekben a régi kísértetkastélyok sötét és rideg könyvtárszobája. Hehe… kíváncsi vagyok, hogy itt is van e olyan könyv, ami titkos ajtót nyit. Biztosan.
- Mi ez? Egy könyvtár? – Halkan, vacogva suttogom a szavakat, s ismét Raphaelre pillantok.
- Igen. – Hangja halk és rideg, mintha csak ezzel a rövidke szóval akarná tudatosítani bennem, hogy nincs helye a kérdezősködésnek. – Onnan lopták el azt, amit nem lett volna szabad. Menj, és vegyél szagmintát. – Irritáltan horkanok fel a nyers parancstól, legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de végül ajkamra harapva dünnyögöm a visszafogott verziót.
- Nem vagyok kutya! – Tudom, hogy akármennyire is nincs ínyemre, a parancs, ami elhagyta ajkait tényleg parancs volt, s kötelességem követni a rideg utasítást. Gyűlölöm ezt a férfit. Bezár egy óriási hűtőszekrénybe, és utána még neki áll feljebb. Mindegy. Nyugi… egyszerűen kiszagolom, ki járt itt, kiválasztom Raphael alattvalói közül az illetőt, és remélhetőleg utána jóóó sok ideig nem kell látnom őt.
Lassú léptekkel vánszorgok az említett asztalhoz, s mélyet lélegezve szívom magamba a jeges levegőt. A teremben minden mozdulatlan, egy ablak sincs, így egy apró fuvallat sem kavarja össze az illatokat, megkönnyítve a dolgomat. Az angyalok szaga nagyon összetett, így sokkal nehezebb szétválasztani a nem össze tartozó aromákat, s hosszú percekig tart míg megbizonyosodom róla, hogy két angyal járt itt – Raphaelen kívül – a közelmúltban.
Remegve húzom össze magam egészen apróra, s mikor elraktároztam magamban az illatok emlékét, visszasétálok az ajtó mellé, ahol Raphael áll.
- Nos? – Várakozva pillant rám, s én a hideg ellen küzdve kezdem el darálni az összegyűjtött információt, de a fagyos levegő szinte bőröm alá mar, izmaim maguktól rándulnak össze, s az émelygés, a hányinger kerülget, minden porcikám libabőrössé válik, s már majdnem öklendezek a fagytól. Basszus… menjünk innen. Akárhova… csak ki innen. Nem bírom.
- Két... szagot találtam... – Próbálom sietve hadarni a szavakat, minél gyorsabban elmondom neki, annál hamarabb jutok ki innen, s beszéd közben mozgással próbálok meleget termelni testemnek, de a remegésen kívül nem sok mozdulatra vagyok képes jelenlegi állapotomban.
Ujjait hirtelen, váratlanul fonja csuklómra, szemeim tágra nyílnak, dadogó szavaim bennem rekednek a ledöbbentségtől, ahogy puha, finom mozdulattal húz magához. Testem megdermed, és minden porcikám ellenkezve üvölt fel, de hagyom, hogy átöleljen. Nem tudom miért. Talán a hideg miatt… igen, valószínűleg a hideg miatt nem lököm el… de lehet, hogy a szívem heves zihálása és a kellemes forróság, ami szétárad testemben is erre ösztönöz. Valami mintha az súgná elmém legmélyén, hogy ez így van jól. Mintha arra késztetne, hogy én is öleljem át.
Nagyot nyelve hunyom le szemeimet, teste teljesen az enyémhez simul, a feszülő, kemény izomzat, amire arcom simul, emlékeztet, hogy egy férfi ölel, szívem mégis izgatottan, szenvedélyesen zihál mellkasomban, és érzem, hogy kipirulok. Miért? Miért gyengülök el az érintésétől? Miért érzem ezt? Ez nem helyes… ennek nem így kéne lennie.
Szinte érzem hátamon a forró, puha szárnyak érintését, a kemény, izmos végtagjaival ellentétben, a tollak kellemes puhasággal ölelnek át, míg ujjai gyengéden simulnak derekam köré, s hosszú másodpercekig megfeledkezem róla, hogy miért is vagyunk itt. Szinte sötétség borul ránk, pedig a villany még mindig fel van oltva, de a meleget nyújtó szárnyak oly szorosan ölelnek, mintha egy külön kis szobát varázsolnának kettőnk köré, s lefagyott végtagjaim lassan kezdenek felolvadni, de fogaim vacogása még nem enyhül. Miért ilyen jó érzés?
- Folytasd! – Halkan szólal meg, mégis az egyetlen, rövid, nyugodt szócska elég, hogy visszarántson a szörnyű valóságba, s a pár másodperccel ezelőtti közelség mintha egyik pillanatról a másikra foszlott volna köddé. Testem akaratlanul is ismét megfeszül, kényelmetlenül érzem magam az ölelésében, mégis eleget teszek az utasításnak.
- K-két angyal sz-szaga … Mindkettő ismerős, h-ha idehozatnád az angyalaidat akik bejáratosak ide, megtalálnám... assz-asszem... – Hangom még mindig akadozik, de már sokkal kevésbé, mint pár perccel ezelőtt, s lassan dünnyögöm mellkasába a szavakat, miközben fürdök a testéből áradó melegségben. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire forró… messziről olyannak néz ki, akár egy szobor… egy hideg, fagyos márványszobor, pont olyan, mint ami a szobája falát borítja. Pedig nem… ki gondolná… ki gondolná, hogy ilyen melegség árad belőle… ki gondolná, hogy neki is mozog a mellkasa, ahogy lélegzik… ki gondolná, hogy az ő szíve is dobog, akár minden más élőlényé. Soha nem gondoltam bele. Soha.
- Jól van. – Halkan válaszol, szinte ő is suttog, s hangja mintha különös érzést hordozna magában… egy pillanatra… mintha úgy éreztem volna, hogy megdicsér…
Szívverésem felgyorsul, s olyan hangosan zihál, hogy már-már attól félek, meghallja, de nem mozdulok. Nem merek megmoccani sem, mert félek, hogy akkor elenged. Nem akarom… még nem. Biztos ez is valami angyal mágia… biztos azzal érte el, hogy kívánjam a közelségét. De akkor is… nem akarom… még nem akarok elmenni innen. Olyan meleg.
Lehunyom szemeimet, élvezem karjai szorítását, a mikor ujjai gyengéden simítják végig hátamat, néma sóhaj kíséretében borzongok bele az érintésébe. Nem! Nem… ezt nem akarom… miért? Miért nem lököm el? Miért nem akarom ellökni?
Szárnyai mintha még szorosabban fonódnának körém, érzem, ahogy egy-egy toll puhán simítja arcomat, s kezeimet óvatosan emelem fel, hogy megsimítsam az éjfekete tollazatot. Gyönyörű. Annyira gyönyörű.
Ujjaim szinte a tollak közé bújnak, érzem, ahol a bőrébe csatlakoznak, s bőre alatt érzem a lüktető, megfeszült izomzatot, s lélegzetvisszafojtva eresztem le kezeimet. Hihetetlen. Annyira puha, és mégis annyira de annyira izmos és erős. Olyan csodálatos tapintása van. És annyira… annyira gyönyörű.
Egy pillanatra megborzongok, ahogy kezeit visszahúzva lép hátrébb, a hideg levegő ismét átjárja testemet, de még kitart az elraktározott forróság.
- Jobb? – Lágy hangja hallatán felemelem lesütött tekintetemet, szemeim tágra nyílnak, ahogy a mélykék, meleg tekintet végigsimítja arcomat, s szívverésem az egekbe szökik, gyomrom borsó nagyságúvá ugrik össze, ezért először csak némán bólintok, majd nagy nehezen szólalok meg újra.
- Igen, köszönöm. – Elfordítom tekintetemet, valamiért nem tudom tartani a túlzottan lágy szemkontaktust, szívem zihálása visszhangzik fülemben. New York kegyetlen és rideg arkangyala… talán nem is olyan, mint ahogy eddig elképzeltem… talán a szíve mélyén rendes… van egyáltalán neki olyan? Igen… hallottam… éreztem… mintha még mindig hallanám a nyugodt, lassú dobogást… vajon csak addig lesz ilyen kedves, amíg a hasznára vagyok? Igen… utána… utána milyen lesz? Nem tudom… nem akarom megtudni.
- Teljesen beporoztál. – Halkan töröm meg az egyre hosszabbra nyúló csendet, s hogy enyhítsem a feszült mozdulatlanságot, óvatosan kezdem el leporolni magamról a fényesen csillogó angyalport. Hihetetlen… úgy hallottam az angyalpor a világ egyik legértékesebb dolga… pár szem több milliót ér. És most beteríti a testemet… de miért? Annyira jó az illata… olyan, mint Raphaelé… pont olyan…
- Nem vagyok pillangó. – Agyam csak lassan fogja fel szavait, s mikor végre tudatosul bennem, hogy mit is mondott, tágra nyílt szemekkel kapom fel a tekintetemet, miközben lenyelek egy halk kacajt. Ez most… komoly?
- Várjunk csak! – Elmosolyodva mutatok rá, de ő már nem néz rám. - Ez... ez egy poén volt! Te... te tudsz poénkodni?! – Hátat fordít nekem, úgy tesz, mintha meg sem hallaná szavaimat, pedig tudom… ó igen, tudom, hogy nagyon is jól hallott. Hihetetlen ez az angyal! Egyik pillanatban kegyetlen és megközelíthetetlen, akár egy ősrégi, görög isten szobra, utána pedig átölel és mosolyogva poénkodik. Nem tudok… egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta, és ez tetszik… érdekes társaság… ha nem lennék életveszélyben minden vele töltött percben, akkor talán még élvezném is…
- Induljunk. – Az arcát már nem látom, mikor megszólal, de hangján tisztán hallatszik, hogy mosolyog, s én is mosolyogva követem.
Ahogy kilépünk a jégveremből, a folyosó kellemesen hűvös levegője fogad, bár elég pár röpke másodperc ahhoz, hogy testem ezt is fagyosnak érezze, s még mindig gyorsan kapkodom a lábaimat, ahogy követem Raphaelt a folyosón, amin jöttünk.
- És most? – Gyorsan kapkodott lépteimmel is nehézkesen tudom tartani Raphael hosszú lépteinek gyors ritmusát, s mellé érve kíváncsian sandítok fel a tekintetre, mely ismét érzelemmentesen, közömbösen mered előre.
- Reggel összehívom az angyalokat, és te kiválasztod, hogy kik jártak ott. – Tényként közli az információkat, s én beleegyezően bólintok, majd pár másodperces némaságba burkolózom, s szemeim hirtelen csapódnak ki, mikor felfogom szavainak jelentését.
- Várjunk! Mit csinálok én reggelig ebben a jégbörtönben?! – Nem kapok választ a kérdésre, felháborodva torpanok meg én is, mikor Raphael lelassít a lift ajtaja előtt. – Hazamegyek! És visszajövök reggel. – Se nem kérésnek, se nem kérdésnek szánom szavaimat, egyszerűen kijelentem, hogy mit fogok csinálni, s ereimben egy pillanatra megfagy a vér, ahogy találkozik tekintetem a jéghideg szempár lesújtó, vérfagyasztó pillantásával. Ajkaimat összeszorítva húzom ki magam, próbálok annyira határozottnak és követelőzőnek mutatkozni, amennyire csak a jelen helyzetem engedi a dolgot. Nyugi, Jonathan… most nem fog megölni. Most biztonságban vagy.
- Nem mész haza. Autóval több óráig tart az út, és amint láttam, a repülésért nem rajongsz. – Tehetetlen dühvel szorítom ökölbe kezeimet, s lassú léptekkel követem, ahogy beszáll a liftbe. Némán fújtatva döntöm a vállamat a lift oldalának, de rögtön meg is bánom a mozdulatot, mert a falból áradó hideg könnyedén hatol át a rajtam lévő lenge ingen. Keserű harag tölti meg szám ízét, szinte nem is érzem Raphael bódítóan édes illatát a keserűségtől, de tudom, hogy igaza van… ha tényleg órákig tart a kocsiút, akkor nincs sok értelme elindulni. Kibírom. Kibírom. Kibírom. Máskor is volt már, hogy nem aludtam egy éjszaka, most is túlélem. Ráadásul most kipihent vagyok. De… mit akar csinálni? Nem tudom… nem akarom tudni.
- Amúgy nem lakik itt senki, aki ismeri a cipő fogalmát? Lefagy a lábam… - Mérgesen dünnyögve morgom a szavakat, úgy érzem felrobbanok, ha legalább egy keveset nem vezetek le a szívemben felhalmozódott dühből. Nem tudom, miért jelentett volna nehézséget, ha megdob egy cipővel is… vagy legalább egy papucs… esetleg egy zokni… akármi!
Nem válaszol, de szemei dühösen villannak, csak egy pillanatra látom tekintetét, s halkan nyikkanok fel, mikor egy könnyed mozdulattal emel fel a földről, s úgy dob a vállára, mintha egy 5 grammos rongybabát tartana a kezei között. Lábaimat fogva tart meg, s kezeim erőtlenül lógnak le szárnyai között, s dühösen próbálok kapálózni, de hamar feladom a felesleges erőfeszítést.
- Hé, tegyél le!! – Kezeim ökölbe szorulnak, de testem többi izma ellazul, kelletlenül ugyan, de hagyom, hogy megtartson a vállán… legalább melegebb… egy kicsit… sokkal… mintha felgyulladna a testem. Arcom egy pillanatra szárnyához simul, érzem, ahogy kipirul bőröm a puha, selymes tollak érintésétől. Óvatosan kezdek el fészkelődni, s egyik keze finoman siklik fenekemre, ahogy megtartja testemet. Szemeim tágra nyílnak, szívverésem könnyedén felgyorsul a visszafogott érintéstől, pedig csak azért ért hozzám, hogy ne ejtsen el. Testemet különös, forró bizsergés járja át, érzem, ahogy a szívem köré húzott vastag kőfal lassan omladozni kezd, s egy gyenge pillanatomban engedek a kísértésnek, mely hosszú másodpercek óta nem hagy nyugodni. Ujjaimmal gyengéden simítom végig szárnyának sötét, éjfekete tollazatát, egészen a szárny tövéig, ahol a végtag csatlakozik hátának izomzatához. Érzem, ahogy beleborzong a gyengét simításba, arcom kipirul a gondolattól, hogy érzi… New York arkangyala beleborzongott, ahogy végigcirógattam a szárnyát… hihetetlen. Egy ilyen ősöreg lény, mint ő… egyáltalán tud… érezni?
Teste mintha megfeszülne, ujjai erősebben mélyednek bőrömbe, s én némán, visszafojtott lélegzettel engedem le kezemet… nem akartam… nem akarom túlfeszíteni a húrt. Félek tőle… az előbb is ennyire hosszú időt töltöttünk a liftben?! Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik.
Vészjósló lomhasággal nyílik ki a lift ajtaja, s mikor Raphael – velem a vállán – belép a szobába, látom, hogy az ő hálószobájában vagyunk… most mégis másnak tűnik. Az éjfekete márványfalak sötéten, ijesztően fénylenek, s ahol visszatükrözik a forró lángcsóvák lobogását, a vörös foltok sötét árnyakként táncolnak a mindent magába szívó feketeségben. A szobában már nincs annyira hideg, de a hatalmas légtér és az átfagyott márvány lassan szívja magába a meleget. Összeszorítom a fogaimat, ahogy a szoba közepére érünk, s Raphael egy könnyed mozdulattal dob le az ágyra. Szemeim tágra nyílnak, halkan nyekkenek fel, mikor a puha matracon landolok, s rögtön felülök, ösztönösen védekező pozícióba helyezkedve, pedig tudom, hogy esélyem sincs rá, hogy megvédjem magam. Miért kell ilyen rohadt erősnek lennie?!
- Ne merészelj hozzám érni! – Dühösen, már-már hisztérikusan üvöltöm a szavakat, s ő nem moccan. Hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet, egyikünk sem mozdul, s mikor látom, hogy látszólag nem fog rám ugrani, kicsit lejjebb engedem a kezemet, izmaim ellazulnak, de figyelmem egy másodpercre sem lankad. Ha meg is erőszakol, legalább egy kicsit megnehezítem a dolgát. Remélem nem az a fajta, aki élvezi, ha küzd az áldozat. Véletlenül sem szeretnék örömet okozni neki. – Nem tudom, hogy mit akarsz még tőlem… de… én nem fogok lefeküdni veled csak azért, mert félek a haragodtól. Ha erre számítasz, jobb ha most rögtön megölsz. – Dühösen sziszegem a szavakat, reszkető lábaimat felhúzom és átölelem, hogy kevesebb meleg szökhessen ki testemből, hajam kócosan omlik előre, s lágyan hullnak ölembe a tincsek, szemeimet lesütöm, tekintetemmel követem a hosszú szálakat. Haza akarok menni…
- Ne félj. Most nem foglak bántani. – „Most”??? Torkom elszorul, szívem egyszerre könnyebbül meg és telik meg újabb kétségekkel, s ujjaim némán támaszkodnak meg a matracon testem mellett, s óvatosan sandítok hátra, mikor puha anyagba akad kezem. Csak ekkor veszem észre, hogy a hófehér lepedőn egy éjfekete huzatú takaró fekszik… ez… ez eddig nem volt itt.
Raphaelre néznék, ajkaim szólásra nyílnának, de bennem rekednek a hangok, mikor megpillantom. Háttal áll nekem, arcát nem látom, a csupán a kandalló éjfekete márványburkolatán játszadozó lángok fénye engedi visszatükröződni a merev arcvonásokat, tekintetét nem tudom tisztán kivenni a hullámzó, sötét tükörképben. Némán figyelem mozdulatlan alakját, sötét szárnyait a hátához húzza, s a hosszú, hófehér köpeny, amit visel, gyönyörű kontrasztot alkot a sötét tollak varázslatos szépségével. Ajkaimat összeszorítom, szívverésem felgyorsul, s lassú mozdulatokkal bújok be a takaró alá, s az ágy szélén elfekve kuporodom össze, de a hideg még mindig átjárja a testemet, szívem különös csalódottságot érez, ahogy a megközelíthetetlen, merev, mozdulatlan arkangyalra pillantok. Nem értelek… nem értelek, Raphael. Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi jár a fejedben, arkangyal.
- Köszönöm a takarót. – Halkan suttogom a szavakat, de nem tervezek alvást. Nem tudok idegen helyen aludni… már megszoktam.
Hosszú, néma percek telnek el, testem még mindig reszket, vacog a takaró alatt, mereven bámulok a szoba oldalán végighúzódó széles ablakra, melyen halkan kopognak a szakadó esőcseppek, s csak arra eszmélek fel, mikor Raphael egyedi, különleges illatát egyre töményebben, egyre közelebbről érzem. Testem megmerevedik, ahogy a matrac besüpped az ágy túloldalán, minden izmom megfeszül, ujjaim görcsösen szorítják a takaró anyagát, mintha csak abba kapaszkodnék pajzsként… mintha az megvédene tőle.
- Ne aggódj, egy ujjal sem érek hozzád. Addig nem, amíg nem fogsz sóvárogni az érintésem után. – Szemeim tágra nyílnak, halkan horkanok fel, s szívverésem az egekbe szökik. Hogy ez mekkora egy… egoista, öntelt!
- Akkor megnyugodtam, ugyanis arra várhatsz. – Dühösen dünnyögöm a szavakat, de szívem akaratlanul is lehiggad szavai hallatán… ezek szerint… most… nem fog bántani. Még nem. Talán… ha hihetek neki. de nem értem… nem értem, miért ilyen magabiztos. Nem mintha előfordulhatna, hogy az érintése után fogok sóvárogni. Hiszen kegyetlen és szívtelen… hiszen soha nem tudhatom, melyik pillanatban támad kedve megölni. Igen… egy pillanatra sem engedhetek a védelmemből, mikor vele vagyok. Miért gondolja, hogy… hogy olyat akarnék tőle? És miért félek attól, hogy jó oka van rá, hogy ezt gondolja? Lehet, hogy el tudja érni, hogy akarjam őt? Lehet, hogy van valami angyal képesség, amivel ez megoldható? Nem tudom… utálom, hogy játszadozik velem. Utálom. Utálom. Annyira utálom.
Megborzongok, ahogy az egyik szárnyát rám terítve melegít tovább, testem fagyos reszketése végre kezd alább hagyni, s még kisebbé kuporodom össze, a forró, izmos végtag meglepően nagy súllyal nehezedik rám, s mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni vadul ziháló szívemet.
Hosszú, néma percek, talán órák telnek el, egyszer sem nézek hátra, félek, hogy Raphael szépségének látványa még inkább elvenné a maradék józaneszemet, így inkább kitartóan figyelem az esőcseppek játszadozását a vastag üvegablakon. Annyira másnak érzem most, mint mikor dühösen, ridegen pillant rám… rá akarok nézni… meg akarok fordulni… NEM!
Nem… nem gondolhatok ilyesmire… biztos ezt is ő ülteti a fejembe… mégis hogy akarhatnám azt, amit ő szeretne? Még nővel sem csináltam, nem hogy férfival… ráadásul… nem is ember… a picsába… mi a francért jár ezen a fejem?!
- Fáradt leszel, ha nem alszol, vadász. – Halk hangja lágy puhasággal töri meg az eső kopogásának és a tűz sercegésének nyugodt csendjét, s eddig mozdulatlan testem ismét beleremeg a közelségének tudatába.
- Csak olyanok mellett tudok aludni, akikben megbízom. – Halkan, kertelés nélkül suttogom a talán túlzottan őszinte szavakat, s nem kapok választ.
A nap első sugarai lágyan világítják meg a környező fák késő őszi lombozatát, a barnás leveleken ülő apró esőcseppecskéken szinte világít, szikrázik a napfény, s elmosolyodom, ahogy angyalszárnyak törnek ki a szürkés felhők közül. Most először pillantok hátra a vállam fölött, s fáradt tekintetem találkozik Raphael mélykék szemeivel. Érzem, ahogy arcom kipirul a lágy tekintettől, s ahogy kezeimet kidugom a takaró alól, akaratlanul is végigsimítom az éjfekete tollakat. Pulzusom ismét az eget verdesi, az őrült ritmus szinte visszhangzik, zihál fülemben, s Raphael lágy, selymes hangon szólal meg.
- Megérkeztek az angyalok. Készen állsz? – Némán bólintok, s tekintetemmel követem, ahogy felemeli a szárnyát, s testem beleborzong a hűvös levegőbe… egész éjjel… egész éjjel ő melegített. Miért? Anélkül is túléltem volna… csak kényelmetlenebbül éreztem volna magamat. Miért? Nem értem. Utálom, hogy nem tudok kiigazodni rajta… egész éjjel nyugodt, néma békességben feküdtünk egymás mellett… egyszer sem próbált meg olyat tenni, amit nem szeretnék.
Kimászok az ágyból, de a takarót magam köré csavarom, így követem magas alakját az ismerős liftajtó felé.
Kinyílik az éjfekete ajtó, mely eddig szinte a falba olvadt, s szemeim tágra nyílnak, mikor egy hófehér papucsot pillantok meg a földön. Némán, szó nélkül bújok bele, kezeim még jobban megfeszülnek mellkasom körül, s érzem, ahogy felforrósodó arcomat egyre jobban csípi a hűvös levegő. Miért csinálja ezt? Meg kéne köszönnöm… meg kéne… de ha most beszélni próbálnék, tudom, hogy remegne a hangom. Nem értem ezt az egészet. Mi történik velem?
Szótlanul állunk egymás mellett, s mikor kinyílik az ajtó, egy újabb hosszú, sötét folyosón követem őt. Bevezet egy hatalmas terembe, melynek két oldala teljesen nyitott, csupán pár tartóoszlop töri meg a teljes nyitottságot, s a lélegzetemet visszafojtva nézek végig az öt angyalon, és a mellettünk álló, ismerős vámpíron akad meg végül tekintetem.
- A vérszívót küld el, a szaga minden mást elnyom. – Gúnyosan felhorkanva szegezem a vámpírra a tekintetemet, s pár rövid másodperces farkasszemezés után a vámpír távozik, s hallom, ahogy Raphael halkan felsóhajt.
Közelebb lépek, lassan sétálok végig az angyalok mellett, s orromat megtölti a számtalan ismerős és ismeretlen illat mámorító egyvelege. Egy pillanatra megszédülök, rémület és kétségbeesés járja át testemet… nem tudok… ennyi szag közül nem tudom… olyan nehéz szétválasztani őket. Túl összetett… túl bonyolult. Hosszút pislogva képzelem el, ahogy közlöm Raphaellel, hogy nem fog menni, s szívem összeszorul a gondolattól. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy csalódjon. Ráadásul valószínűleg egy legyintéssel véget vetne az életemnek, ha már nem lennék a hasznára. Miért esik rosszul a gondolat?
Szemeimet lehunyva koncentrálok hosszú percekig, lassan sétálok végig előttük újra és újra, s ajkaimra halovány mosoly költözik.
Hűvös harmat és gyengéd nyári szellő lágy aromája, ahogy keveredik a frissen vágott fű illatával. Igen. Ő az.
Megállok az egyik angyal előtt, majd visszasétálok Raphael mellé, s halkan szólalok meg.
- Balról a második az egyikük… a másik nincs itt… - Rövid szünetet tartok, egy pillanatra hezitálva nézek végig rajtuk ismét, majd magabiztosan emelem fel tekintetemet. - Biztos vagyok benne, hogy a másik nincs közöttük.
Raphael:
- És most? – firtatja a folyosón. Jó kérdés. Ilyen későn már problémás lenne mindenkit összehívni, a tanácstagok pedig zokon vennék. Mivel előlem megszökni nem lehet és nem is érdemes, ezért ráérünk ezzel már reggelig.
- Reggel összehívom az angyalokat, és te kiválasztod, hogy kik jártak ott.
A liftnél megtorpanunk.
- Várjunk! Mit csinálok én reggelig ebben a jégbörtönben?! Hazamegyek! És visszajövök reggel.
Ránézek.
- Nem mész haza. Autóval több óráig tart az út, és amint láttam, a repülésért nem rajongsz.
Beszállunk a liftbe. Csendbe burkolózik, én pedig a gondolataimba. Vajon érdemes titokban tartanom, hogy Jonathan lett az én kis vadászkopóm, vagy ne fájjon emiatt a fejem? Mindenképpen veszélyben van már. Ha megtudja mindenki, nekem az csak jó, de mostantól kezdve nagyon vigyáznom kell rá.
- Amúgy nem lakik itt senki, aki ismeri a cipő fogalmát? Lefagy a lábam… - zavarja meg gondolataimat kellemes hangja. Rápillantok. Miért nem szólt hamarabb?! Igen, már látom, hogy lábai milyen sápadtak, lábkörmei halványkékek a hidegtől. Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Enyhe bosszúsággal kapom fel őt, és a vállamra dobom. Testének finom illata orromba kúszik, lábait átölelve tartom stabilan.
- Hé, tegyél le!! – ellenkezik bágyadtan, majd türelmesen tűri sorsát. Tekintetem a lift kijelzőjére siklik. Mindjárt felérünk.
Belém reked a levegő, amikor megérzem simogató kezeit a szárnyaimon. Nem szólok rá, csak behunyom szemeimet. Minden ujját külön érzem, bőröm hihetetlenül érzékeny a tollak alatt, mint minden angyalé. Amikor pedig megérinti egyik szárnyam tövét, beleborzongok. Vágyának édeskés illatát mélyen magamba szívom, majd felnyílnak szemeim, erősebben markolom meg combját, figyelmeztetésül. Ha tovább folytatja, felbőszít. Befejezte. Helyes.
Gondolatban utasítást küldök Dimitrinek, hogy hozzon az ágyamba valami meleg takarót.
Halk csilingeléssel jelzi a lift hogy megérkeztünk, kinyílik az ajtó és kisétálok, vállamon a kis teherrel. A lakosztályomba lépve érzem hogy melegebb a levegő mint volt. Talán elég lesz neki, és nem fagy meg. Az ágyhoz sétálok, ráejtem Jonathant. Felpattan, és kezeit ökölbe szorítva, harciasan hadonászik párat.
- Ne merészelj hozzám érni! – kiabálja. Mélyen a szép szemeibe nézek. Szóval neki is megfordult a fejében a gondolat. Érdekes. Megnyugszik néhány másodperc múlva, és leengedi kezeit. Mozdulataitól a hófehér selyemágynemű hullámzik. – Nem tudom, hogy mit akarsz még tőlem… de… én nem fogok lefeküdni veled csak azért, mert félek a haragodtól. Ha erre számítasz, jobb ha most rögtön megölsz.
Átöleli felhúzott lábait, zavartan süti le tekintetét. Tetszik ez a reakció, örülök hogy van gerince és nem fél megmutatni.
- Ne félj. Most nem foglak bántani.
Elfordulok tőle, a kandallóra nézve késztetem a lángokat, hogy nagyobb hévvel égjenek. Kevés. Holnap ezt a problémát meg fogom oldani, mert ez a törékeny kis emberi lény pillanatok alatt lebetegedhet és meghalhat, ha nem vagyok óvatos. Ha épp nem az ellenségeim végeznek vele. Ez a másik verzió, és ez is tőlem függ.
- Köszönöm a takarót – motyogja mögöttem. Megfordulok, aprócska kis sötét hernyóként kuporog az ágyam szélére húzódva. Szabad szemmel is jól látható a remegése.
Lefekszem mellé, érzem hogy megriad.
- Ne aggódj, egy ujjal sem érek hozzád. Addig nem, amíg nem fogsz sóvárogni az érintésem után.
Dühös horkantása mosolyt csal arcomra. Nem látja, csak fészkelődni kezd. Oldalamon pihenek, őt figyelem, majd egyik szárnyamat kitárom és ráborítom. Összekuporodik, elhelyezkedik végre, de nem alszik. Szinte hallom ahogy nyüzsögnek fejében a gondolatai. Néhány foszlányt meg is hallok, és amikor az információ jelentősége tudatosul bennem, majdnem felnevetek. Sejtettem, hogy férfival még soha nem szeretkezett, de hogy még nővel sem...?! Ejnye.
- Fáradt leszel, ha nem alszol, vadász – töröm meg a csendet, hangom lágy és álmosítóan puha, benne gyengéden rezeg a mágia, és azonnal hat rá.
- Csak olyanok mellett tudok aludni, akikben megbízom – suttogja, majd azonnal álomba merül.
*
Belefelejtkezem. A felkelő nap fényében, az én hófehér ágyneműmben... alszik egy ember. Évszázadok óta nem volt erre példa, és már el is felejtettem, mennyire különleges élmény. Felnyílnak a szürkés szemek, bennük az aranybarna pöttyök felcsillannak a napsugártól. Sápadt bőrén csillog az én aranyporom, és ez a kedves és édes mosoly amivel megajándékoz, igazán lélekmelengető. Kár, hogy nem nekem szól. Vajon mit álmodhatott?
Elpirulva süti le szemeit, ujjai tollaimat cirógatják.
- Megérkeztek az angyalok. Készen állsz?
Bólint.
Felkelek, összecsukom szárnyaimat, amelyikkel őt takartam, még őrzi az illatát. Figyelem ahogy felveszi a papucsot amit hozattam neki, majd a takarót maga köré borítva indul utánam az ajtó felé.
Nincs idő most reggelizni, vagy bármi egyébre, és örülök hogy nem panaszkodik.
Belépünk a tanácsterembe. Innen megszökni szinte lehetetlen, ezért választottam. Az angyalok már bent vannak, türelmesen várnak.
Jonathan kiküldeti velem Dimitrit, majd körbesétál az angyalok körül. Szépséges arcukon vegyes indulatokat vélek felfedezni. Félelem, harag, döbbenet.
Visszasétál hozzám Jonathan.
- Balról a második az egyikük… a másik nincs itt… - hátrapillant, majd ismét rám. - Biztos vagyok benne, hogy a másik nincs közöttük.
Széttárom szárnyaimat, szemeimben az égi háború szikrázik, testemből fényesen áramlik ki az erőm. Megvárom, amíg Jonathan a hátam mögé siet, és ekkor felemelem kezem, ujjaim között elektromos szikrák pattognak.
- Nantoas! – zengem mély, dühös hangon az áruló nevét.
*
Egy órával később, miután kegyetlenül megkínoztam és összetörtem minden csontját az áruló angyalnak, már tudom ki a társa.
A folyosóra kilépek, immár higgadtan és teljesen ártalmatlanul. Mellettem a sápadt és remegő Jonathan szedi lábait.
- Visszamegyünk a lakosztályomba – szólalok meg, és ő összerezzen, majd ajkába harapva fojt el egy sikkantást. Mi baja lehet? Mindegy, inkább folytatom. - ...és megfürödhetsz. Utána velem reggelizel.
- Kösz – mormolja lehajtott fejjel, pont amikor megállunk az ajtóm előtt – de most valahogy nincs étvágyam.
Intésemre kitárul az ajtó. Odabent egy széken már várják a saját ruhái, amit éjjel hozattam el a lakásából. Kedvére válogathat.
- Nem meghívás volt, Jonathan – válaszolom lágy hangon, kifejezéstelen arccal. – Fent várlak, Dimitri lesz a kísérőd és ő vigyáz rád, amíg nálam vendégeskedsz.
- Hogy mi?! – kiáltja, pont amikor becsukódik mögötte az ajtó.
Odafent a táj szépséges, az ég azúrkék, a levegő tiszta és üdítő. A nap felmelegít mindent, sugarai az asztalon lévő ezüstön játszadoznak. Amikor megérkezik Jonathan, elégedetten végigmérem. Teljesen feketében van, fegyverei mind rajta lógnak. Haja kibontva, megfésülve libben a szélben, szemei gyönyörűen ragyognak. Már csak a sápadtság látszik rajta, és a félelem szemeinek mélyén. Érzem, hogy mire gondol, olyan erősen összpontosít rá. Borzalmasnak tartja amit látott, és már bánja hogy segített nekem, mert ilyen kegyetlen kínzást senkinek nem akarna, bármit is követett az el.
Intek neki, és a mutatott székre ül. Vele szemben foglalok helyet, elegáns és gyakorlott mozdulatokkal kenem meg pirítósomat. Ő nem eszik, csak a tányérjára fixál tekintetével.
- Felejtsd el amit láttál – töröm meg a csendet.
- Képtelen vagyok. Ezt életem végéig nem fogom elfelejteni, egyáltalán miért kellett ennyire durván elbánnod szegénnyel? Elvégre csak egy tárgyat lopott el, nem követett el olyan szörnyűséget!
Leteszem a kést, és megtörlöm a szalvétával ajkamat.
- Most úgy véled, gonosz vagyok és kegyetlen?
Felhorkan.
- Úgy vélem!
Hirtelen termek mögötte, kezem vállára nehezedik, és füléhez hajolok. Érzem ahogy remeg.
- Egy olyan pajzsot vittek el, amely az Úr ajándéka volt. Évezredek óta vigyázunk rá, mert ha rossz kezekbe kerül, az emberiség végét jelentené. Ugyanis, a tulajdonosa meg tudja óvni magát bármitől, még akkor is, ha az Ő haragja lesújt. Nem öregszik meg, nem betegszik meg, nem eshet semmi baja, soha... soha. El tudod képzelni, mivel járhat ez?
Megrázza a fejét.
- Mi történt volna, ha Hitler is megkaparintja? Vagy Nagy Sándor? Ismertem mindkettőt, olyan erők álltak mögöttük, amelyekkel harcolnom kellett, hogy az emberiség ne bukjon el, s ne sújtson le rájuk az Úr haragja. Egy közönséges őrült, vagy hataloméhes angyal kezeiben is valós veszélyt jelent.
- Mi-mi-miért mondod el ezt nekem? – dadogja sápadtan, kezeivel görcsösen szorongatva a damaszt szalvétát. – És különben is, az Úr miért ajándékoz ilyen veszélyes dolgokat?
Végigsimítom hosszú, selymes haját.
- Ki tudja... – sóhajtom lágyan. – Talán azért, mert szeretném ha megértenél.
Behunyja szemeit, engedi nekem hogy a hajával játszadozzam. Látom alkarján a bőre piros, nyilván próbálta lesúrolni magáról az aranyporomat, de nem tudta. Megjelöltem őt magamnak, tulajdonképpen már minden angyal és vámpír tudja, hogy kié. Még a hajában is meg-megcsillan, hiszen velem töltötte az éjjelt. Jól áll neki, a legjobban pedig az állna neki, ha meztelenül heverne az ágyamban, és egész testét beragyogná a csillogó por.
Fölé hajolok, hajánál fogva finoman hátrahúzom a fejét, résnyire nyíló ajkait figyelem. Meg akarom őt csókolni. Biztosan csodálatos lenne az íze...
Jonathan:
Látom, ahogy tekintetében csillapíthatatlan harag villan, szárnyai fenyegetően tárulnak szét, émelyegni kezdek, ahogy ereje féktelenül, dühösen árad ki testéből, miközben hangosan dörrenve mondja ki az angyal nevét. Mindenki szemében félelmet, rettegést látok megcsillanni, a többi angyal lassan, óvatosan távolodik el az említettől, s gyors léptekkel kerülök Raphael mögé, hogy megóvjam magam haragjától. Azt hiszem… azt hiszem jobb, ha én ebből kimaradok. Nem hiszem, hogy emberként sok esélyem lenne túlélni, ha Raphael igazán, őszintén dühös… ennyire fontos tárgyat vittek volna el? Vagy csak azért csinálja, hogy megmutassa, nem ajánlatos ujjat húzni vele? Ha igen, akkor eddig nagyon hatásosan halad.
Szinte a falba simul testem, próbálok minél távolabb kerülni, de már nincs hova mennem. Az angyal fájdalmas üvöltése kizárhatatlanul mászik füleimbe, szemeimet összeszorítva tapasztom kezeimet fülemre, de minden hiába. Nem akarom hallani… nem akarom látni.
Hosszú percek telnek el, nem tudom, mióta tarthat a kínzás, szemeimet egyetlen egyszer sem nyitom ki, csupán a hangok, az üvöltések, a csontok hangos roppanásai, a bőr szakadása, a rettegés és a vér savanyú, fullasztó szaga émelyít el, s tudom, hogy nem akarom látni. Nem azért, mert félnék, vagy undorodnék… nem… a munkám során megszoktam, hogy borzalmas dolgok tárulnak a szemeim elé. Már nem zavar… de tudom, hogy ha kinyitnám a szemem, őszintén és elfelejthetetlenül tudatosulna bennem az arkangyal kegyetlensége. Magam sem tudom miért… nem tudom miért, de nem akarom, hogy gyűlöljem. Nem akarom, hogy tiszta szívből rettegjek tőle. Mikor velem van, annyira másnak tűnik… hihetem azt, hogy nem csak egy színjáték? Hihetem azt, hogy az az igazi valója? Nem tudom… nem tudom… talán végig kéne néznem. Utána képes lennék tényleg rettegni tőle. Talán úgy jobban járnék, de mégsem akarom. Nem akarom.
Lassan vánszorognak a percek, s az angyal üvöltései egyre mélyebbre hatolnak fejemben, mintha késkén döfnének belém, s testem bele-beleremeg a hátborzongató gondolatba, hogy mindezt a szenvedést Raphael okozza neki. Raphael, aki éjszaka nyugtatóan, oltalmazóan hajtotta rám a szárnyát, aki a hideg szobában körém fonta karjait, s a testének melegével óvott meg, s aki egy pillanatra sem használta ki az éjszaka folyamán, hogy sokkal erősebb nálam… az biztos, hogy semmiképp nem akarok az ellenségévé válni. Rémisztő és könyörületlen ellenség. Erős és megbízhatónak tűnő szövetséges… nem akarok átkerülni a másik oldalra. Nem akarok félni tőle… de mégis úgy érzem rettegek, és gyűlölöm magamat ezért az érzésért.
Mikor végre véget ér a kínzás, Raphael szó nélkül hagyja el a termet, szemem sarkából látom, ahogy int, hogy kövessem, s jelen pillanatban inkább nem kockáztatom meg az engedetlenséget. Gyors, szabálytalan tempójú léptekkel érem utol, kezeimet összefonom mellkasom előtt, ujjaim felkarjaimba marnak, így próbálom lecsillapítani testem remegését… nem akarom, hogy lássa, mennyire rosszul vagyok. Nem akarom, hogy megtudja, hogy émelygek, és mindjárt elhányom magam. Nem akarom, hogy rájöjjön, milyen gyenge vagyok valójában. El kell felejtenem. Nem szabad törődnöm vele. Nyugi Jonathan. Csak viselkedj úgy, mint eddig. Nem vagyok hülye, idáig is tudtam, hogy könyörtelen… most mégis mintha jobban tartanék tőle… mintha csak most tudatosult volna bennem igazán… Miért… miért kellett ezt végignéznem?
- Visszamegyünk a lakosztályomba és megfürödhetsz. Utána velem reggelizel. – Akaratlanul is összerezzenek hangja hallatán, ajkamra harapva próbálom lenyugtatni magam, szívem hevesebben ver, mint eddig bármikor a közelében. Eddig is tartottam tőle. De most… ez most más. Ez most őszinte rettegés. Egy érző lény nem képes ilyet tenni… egy érző lény erre nem lett volna képes. Ebben biztos vagyok… és… mi ez a különös, keserű érzelem, ami a félelemmel keveredik szívemben? Csalódottság… igen… csalódtam és kiábrándultam. Tetteivel elhitette velem, hogy az ő szíve is érez, akár az embereké… és most oly könnyen cáfolta meg. Annyira könnyen… úgy érzem mintha átvertek, becsaptak volna. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint akkor. Annyira gyengéd volt… annyira gyengédnek tűnt. Nem akarok emlékezni.
- Kösz, de most valahogy nincs étvágyam. – Halkan morgom orrom alatt a szavakat, a hányinger még mindig szorongatja mellkasomat, gyomrom borsó nagyságúnak tűnik a görcstől, amit az émelygés okozott. Nem, most egy falatot sem tudnék leerőltetni a torkomon… pedig tisztán emlékszem, mennyire korgott a hasam reggel.
Kezeimet még szorosabban fonom össze, figyelmem nem lankad, s olyan érzésem van, mintha Raphael egy időzített bomba lenne, s nem tudhatnám, mikor robban fel mellettem. Mi van, ha egyszer megunja az ellenkezéseimet? Mi van, ha rájön, hogy az ellopott tárgy nem elég fontos ahhoz, hogy elviselje a modoromat? Vissza kéne fognom magam, de nem vagyok képes rá. Nem megy… az… az olyan lenne, mintha megalázkodnék előtte. Soha! Jonathan Cromwell nem riad vissza egy kegyetlen, veszélyes arkangyaltól sem. Még akkor se, ha öngyilkosság, amit művelek.
Int egyet a kezével, testem összerezzen a hirtelen mozdulattól, mintha csak attól félnék, ismét egy legyintéssel repít a falhoz, mint ahogy első találkozásunkkor tette. Igen… már akkor tudtam, hogy kegyetlen. Akkor miért? Miért hitte el a szívem a tegnapi színjátékot? Nem értem… nem értem magamat… és még kevésbé értem őt. Mi célja van azzal, hogy megpróbál a bizalmamba férkőzni, mikor könnyedén megtörhet a hatalmával?
- Nem meghívás volt, Jonathan – Szívem megdobban, ahogy lágyan ejti ki nevemet, tekintetemet felé kapom, hangja bársonyosan puha, mégis fenyegető él bújik meg benne, arca közömbös, érzelemmentes. – Fent várlak, Dimitri lesz a kísérőd és ő vigyáz rád, amíg nálam vendégeskedsz. – Szemeim tágra nyílnak, gyorsan nézek körül a szobában, s mikor megpillantom a vámpírt a kandalló mellett, felháborodott, dühösen szikrázó tekintettel pillantok a hátam mögé.
- Hogy mi?! – Tekintetem már csak a csukódó ajtóval találkozik, testem megfeszül a tehetetlen dühtől, s mérgesen fújtatva sétálok a székhez, szemügyre véve, hogy tényleg a saját cuccaim vannak e rajta… hogy… hogy képzelik, hogy betörnek az otthonomba?! Nem elég, hogy elrángatnak az éjszaka közepén… váltásruha, fegyverek és figyelmeztetés nélkül... utána még van pofájuk feltúrni az otthonomat is?! Egyre… egyre jobban idegesít az az arkangyal. Azt hiszi, övé a világ, csak mert nagy hatalma meg szárnyai vannak?! Hát rohadtul nagyot téved!
Szinte dühöngve kapok fel pár ruhát a székről, pár másodpercig figyelmen kívül hagyom a vámpír jelenlétét, s próbálok nem figyelni a testéből áradó vonzó, csábító illatra se.
- Te törtél be az otthonomba? Vagy valamelyik másik visszataszító vérszívó volt?! – Szikrázó szemekkel sziszegem a szavakat, ujjaim erősen markolják a fekete, hosszú ujjú pólót és a fekete nadrágot, amit fel tervezek venni, s legszívesebben őrjöngenék. Gyűlölöm a gondolatot, hogy valamelyik mocskos vadállat beszennyezte az otthonom nyugalmát. Gyűlölöm, hogy semmi nem úgy történik, ahogy én akarom. Gyűlölöm, hogy a ruhák mennyiségéből ítélve, még sokáig itt kell lennem és gyűlölöm, hogy Raphael azt hiszi, hogy majd úgy ugrálok, ahogy ő fütyül. Hát arra várhat. Utálom.
Hirtelen terem előttem a vámpír, ujjai torkomra szorulnak, s a ruhák halk suhogással hullnak a földre, ahogy kezeimmel próbálom lehámozni magamról az erősen szorító ujjakat.
- Vigyázz a szádra, vadász. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy hozzám hajol, a testéből áradó illat teljesen elkábít, s hiába próbálom figyelmen kívül hagyni, testemet forrón izzó hullámok járják végig. – Szerencséd, hogy Raphael megjelölt magának, különben most bebizonyítanám, hogy a testedet mily könnyedén repítené a mennybe ez a „visszataszító vérszívó”. – Mi… mi az, hogy… megjelölt?!
Ujjai tarkómra csúsznak, s abban a pillanatban, hogy enyhül a szorítás, egy gyors mozdulattal bújok ki kezei közül, szívem hevesen ver a szavai mögött rejlő vérfagyasztóan sötét, mégis ijesztően vonzó fenyegetéstől. Testem még mindig borzong, mikor felkapom a földről a ruháimat, s dühöngve lököm be magam mögött a fürdő ajtaját.
Halk sóhaj kíséretében próbálok lenyugodni, mikor végre ismét egyedül maradok, hosszú idő után. Komolyan… az angyalok talán nem ismerik a privát szféra fogalmát? Még átöltöznöm is Raphael előtt kellett tegnap. Vajon… vajon nézett?
Testemet különös forróság árasztja el a gondolattól, szívverésem már ennyitől felgyorsul, s az érzéseim csak még tovább dühítenek.
Szemeim tágra nyílnak, mikor végre kizökkenek a vadul kavargó gondolataim áradatából, s most először végigmérem a hatalmas fürdőszobát. A fürdőkádat inkább nevezném medencének, mint kádnak, s hívogatóan forrónak tűnő, habos víz csordogál benne. Testem kellemesen borzong végig, ahogy elképzelem a forró víz simítását, gyors mozdulatokkal, hezitálás nélkül dobom le a ruháimat, s a következő pillanatban már a habokban lubickolva nyugtatom le magamat. A forróság minden porcikámat átjárja, átfagyott testem lassan feltöltődik a melegtől, s mintha visszatérne izmaimba az élet, bár kezeim még mindig enyhén remegnek a látottak szörnyűségétől.
Ahogy lassan elkezdem a mosakodást, hirtelen dermedek le a mozdulatban, s tágra nyílt szemekkel nézek végig a testemen. Kezeimen, mellkasomon, hajamon élénken csillog Raphael angyalpora, s egy röpke másodpercig gyönyörködve nézem a csillámszerű anyagot, majd a pillanat gyönyörét könnyedén váltja fel dühös felháborodás… tehát… tehát így értette azt, hogy… hogy megjelölt? Hát ezt nem hiszem el… minden apró bőrfelület, ami egy kicsit is kilógott a ruha alól, az ő porától csillog.
Erős mozdulatokkal, már-már durván kezdem el bőrömet dörzsölni, de minden erőfeszítés hiába. A csillám nem hogy nem jön le, de ahogy bőröm kipirosodik, még erősebben elüt a színétől, s mintha minden mozdulat után jobban csillogna. Dühösen csapok a vízbe, arcomat kezdem finoman sikálni, attól tartva, hogy azt is belepi a por. Nem hiszem el… nem hiszem el… nem hiszem el. Megfojtom. Komolyan mondom, hogy megfojtom. Miért szórta rám a ragacsát? Nagyon ajánlom, hogy idővel lejöjjön, mert a Céhben kiröhög a többi vadász, ha minden nap úgy fogok csillogni, mint valami karácsonyfa.
Miután sikeresen lehiggadtam, megtörölköztem, megszárítkoztam és felöltöztem, néma sóhajjal lépek ki a fürdőből, s egy árva szó nélkül követem a Dimitri nevezetű vámpírt.
Meglepő módon nem csak a ruháimat, hanem a fegyvereimet is elhozták otthonról, s azon kívül, hogy ez további kutakodást jelent a lakásomban, igencsak hálás vagyok ezért a gesztusért. A pisztolyok és tőrök biztonságérzetet adva pihennek az övömön lógó fegyvertokokban, s kezeimet összefonva várom, hogy a mozgó lift megálljon, de ahogy egyre közelítünk, párhuzamosan egyre csökken a szívemben dúló felháborodott bátorság és az eltökéltség, miszerint amint megpillantom, számom kérem rajta a levakarhatatlan angyalport.
A lift mozgása ijesztően, fenyegetően lassúnak tűnik, mégis túlságosan gyorsan közeledik Raphaelhez, s úgy érzem, nem lesz elég időm ismét összeszedni a szanaszét hullott bátorságomat. A francba. Utálom, hogy ennyire gyenge vagyok.
Mikor kinyílik a lift ajtaja, végleg elillan minden merészségem, érzem, ahogy arcom falfehérré válik, mikor szemem elé tárul az épület legfelső, nyitott szintje. A tető magasan a környező fák felé emelkedik, s a szélén se fal, se korlát, de még egy apró padka sincs, hogy megóvjon attól, hogy a mélybe zuhanjak. A tériszonytól rám törő félelem egy másodperc alatt idézi fel bennem az alig fél órával ezelőtt történteket, agyam önkéntelenül is újra lejátssza az angyal fájdalmas üvöltésének hangját, ezzel ismét bűntudatot ébresztve a szívemben.
Csupán egy rövid lépést teszek, mikor megpillantom Raphaelt a tető közepén elhelyezett, gyönyörűen megterített asztal mellett. A korareggeli nap fénye lágyan, puhán öleli körbe az arkangyal félszeg alakját, aki a sugarakban fürödve még lélegzetelállítóbbnak, még inkább természetfelettinek és még sokkal de sokkal félelmetesebbnek és veszélyesebbnek tűnik, de ez az érzés most nem rémít meg, inkább mintha titkon csábítaná a bennem rejlő vadászt.
Jelenléte olyan erősen vesz körbe, mintha közvetlenül mellettem állna, s ahogy becsukódik mögöttem a lift ajtaja, és Dimitri eltűnik a közelemből, oldhatatlan töménységgel kábít el Raphael édes illata… akár a forró, párás esőillat és egy fagyos téli fuvallat frissítő aromájának egyvelege. Még mindig csodálatos. Még mindig elbódít. Mintha az elmém legeldugottabb zugaiban is érezném a dermesztően vonzó jelenlétét. Mintha itt lenne a fejemben… pedig… az… nem lehet… ugye?
Csupán néhány pillanatig bámulok rá csodálattal a tekintetemben, büszkeségem könnyedén üldözi el az ámulatot, s most először, direkt idézem fel magamban az angyal kegyetlenségének bizonyítékait. Nem szabad… nem szabad hagynom, hogy elcsábítson a szépsége… nem fogok neki segíteni a könyörtelen céljai elérésében. Nem akarom végignézni, ahogy megismétli a ma történteket, csak, hogy elérje amit akar.
Elszántan keményítem meg arcvonásaimat, mikor felém int, s az asztalhoz invitál. Lassan, engedelmesen ülök le a mutatott helyre, testtartásom merev, figyelmem nem lankad. Egy pillanatra oldalra sandítok, szívverésem felgyorsul, mikor tudatosul bennem a tény, miszerint alig 4-5 méterre lehetünk a tető szélétől, mely mögött ott tátong a halálos mélység, s érzem, hogy ismét kiáramlik arcomból a vér, gyomrom összeszorul.
Tériszonyom van és egy magas épület tetején ülök, egy veszélyes, kegyetlen angyallal, aki nemrég a szemem előtt kínozta több mint egy órán át az egyik társát. Nem épp a legfelhőtlenebb kilátások… pedig tiszta kék az ég. Ha túlélem az elkövetkezendő pár napot, tuti hogy még egy hónap szabadságot követelek.
Szemem sarkából látom, ahogy Raphael felsőbbrendű eleganciával keni meg a pirítósát, minden mozdulata kecses, s én magamba fojtok egy keserű felhorkanást. Percenként bebizonyítja nekem, hogy milyen távol áll az emberektől. De egy infóval több… az angyalok ugyanazt a kaját eszik, mint mi.
- Felejtsd el amit láttál. – Hangja nyugodt és halk, mintha mi sem történt volna, szívem megrezzen, ahogy megtöri a szél suhogásának gyengéd, puha csendjét. Hogy… hogy képes enni azok után amit tett? Amit nem is olyan rég tett?! Én attól rosszul vagyok, hogy hallottam… ő pedig végignézte… sőt… végigcsinálta…
- Képtelen vagyok. – Hangom halk, kicsit rekedtes, hisz sok idő után először szólalok meg, s mikor szemeimet egyenesen a túlságosan nyugodt tekintetbe szegezem, pillanatnyi higgadtságomat és félelmemet düh váltja fel, s hangosabb, felemelt hangon folytatom. - Ezt életem végéig nem fogom elfelejteni, egyáltalán miért kellett ennyire durván elbánnod szegénnyel? Elvégre csak egy tárgyat lopott el, nem követett el olyan szörnyűséget! - Ismét émelyegni kezdek a gondolattól, s ahogy Raphael hangtalanul teszi a tányér mellé a kenőkést, szemeim követik keze mozdulatát. A kezek, amik annyi fájdalmat okoztak egy másik élőlénynek… most határozott, higgadt mozdulattal kenik a pirítóst. Nem tudom elhinni… egyszerűen nem tudom elhinni.
- Most úgy véled, gonosz vagyok és kegyetlen? – Szemeim tágra nyílnak, s most már nem sikerül magamban tartanom a talán túlzottan gúnyosra sikeredett horkanást. Ujjaim a szék karfáját szorítják, s nem hagyom magamnak, hogy meginogjak és pillanatnyi merészségemet száműzze a józanész, ezért gondolkodás nélkül, szinte felcsattanva vágom rá a választ.
- Úgy vélem! – Testem összerezzen, ahogy hirtelen tűnik el az asztal végéről, szemeim tágra nyílnak az ijedtségtől, s arra sincs időm, hogy a fegyveremért nyúljak, már érzem vállamon kezeinek súlyát. Minden porcikám remegni kezd, de elég egy röpke másodperc, hogy rádöbbenjek, nem fog bántani. Szívem még mindig hevesen zihál, mellkasom megállíthatatlan ritmusban jár fel-alá, ujjaim az asztal szélére csúsznak, támaszt keresve. Nyugi… ha bántani akarna, már nem élnék… Istenem… most tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. Tényleg azt hittem, hogy mindennek vége. Jobban kéne vigyáznom… komolyan vigyáznom kéne, hogy mit mondok.
Lassan megnyugszom, de testem még mindig reszket, bár már nem a félelemtől… nem tudom miért remeg minden porcikám, félelmet már nem érzek, s mikor lassan a fülemhez hajol, lehelete simogatása különös borzongással tölt el, ajkai szinte fülemet súrolják, ahogy lágy, suttogó hangja füleimbe mászik.
- Egy olyan pajzsot vittek el, amely az Úr ajándéka volt. Évezredek óta vigyázunk rá, mert ha rossz kezekbe kerül, az emberiség végét jelentené. Ugyanis, a tulajdonosa meg tudja óvni magát bármitől, még akkor is, ha az Ő haragja lesújt. Nem öregszik meg, nem betegszik meg, nem eshet semmi baja, soha... soha. El tudod képzelni, mivel járhat ez? – Minden fuvallata édesen cirógatja bőrömet, s elmém reszketése megnehezíti, hogy a szavaira koncentráljak, s ujjaimmal a szalvétámat szorítva próbálok összpontosítani, de szívem őrült zihálása nem hagy nyugodni. Nem szabad… nem szabad most elveszítenem a fejemet… eddig olyan jól bírtam… és végre elárul valamit a küldetés részleteiről. Figyelnem kell! Bár… nem biztos, hogy jól járok vele, ha tudom… csökkenti a túlélési esélyeimet.
Csupán egy fejrázással válaszolok neki, s hálás vagyok, hogy a mozdulattól pár barna hajtincs fülem elé hullik, ezzel vékony falat húzva bőröm és Raphael puha ajkai közé. Kíváncsi vagyok az érintésükre... vajon… vajon mennyire selymes? Vajon puha és édes? ELÉG!
- Mi történt volna, ha Hitler is megkaparintja? Vagy Nagy Sándor? Ismertem mindkettőt, olyan erők álltak mögöttük, amelyekkel harcolnom kellett, hogy az emberiség ne bukjon el, s ne sújtson le rájuk az Úr haragja. Egy közönséges őrült, vagy hataloméhes angyal kezeiben is valós veszélyt jelent. – Folytatja a magyarázatot, s lehelete már nem égeti úgy a bőrömet, mint eddig, így visszakényszerítem elmémet a rózsaszín ködből, és a küldetésre koncentrálva hallgatom szavait… ismerte Hitlert… és Nagy Sándort?!
Agyam ösztönösen próbálja felidézni a töri órákon tanultakat, s érzem, hogy elsápadok, mikor Nagy Sándor hadvezér életének dátumát sikerül előkaparnom a tudatalattim mélyéből. Nem emlékszem pontosan… de abban biztos vagyok… hogy… még… időszámításunk előtt volt.
Ugye csak hülyéskedik?! Nem… az nem lehet… idősebb lenne 2000 évesnél?! … nem tudom, miért lepődök meg, hiszen egy arkangyalról van szó, de annyira… annyira hihetetlen… annyira elképzelhetetlen… Harcolt ellene? Nem lehet.
- Mi-mi-miért mondod el ezt nekem? – Szavaim akadoznak, szinte bepánikolva szorítom egyre görcsösebben a szalvétát egyik kezemmel, másik kezem még mindig az asztal szélét markolja. Úgy érzem, most ismét megfeleződtek a túlélési esélyeim. Köszönöm szépen! Ezt… nem kellett volna megtudnom… de egyáltalán, miért? Ennek mi értelme van? Miért ajándékozna olyan fegyvert az Úr, amivel valaki képes lesz ellenállni az akaratának? Nem értem. Mindenesetre elég hülye húzás lenne. - És különben is, az Úr miért ajándékoz ilyen veszélyes dolgokat? – Halkan dünnyögve teszem hozzá a következő kérdést, kicsit sikerül lehiggadnom, hangom már nem remeg, nem akadozik, s testem reszketése is csillapodni kezd, de ahogy megérzem a gyengéd ujjakat hajtincseimen, a remegés fokozottan tér vissza. Szemeim tágra nyílnak, Raphael ujjai finoman simítják hajamat, s ahogy a tincsek közé bújnak, gyengéd érintésük nyakam bőrét perzseli bódítóan, s testem beleborzong. Miért? Miért csinálja ezt? Már megint… olyan gyengéd és kedves… nem értem, miért.
- Ki tudja... Talán azért, mert szeretném ha megértenél. – Halk sóhaja ismét bőrömet cirógatja, gerincemen izgató borzongás rohan végig, szemeim maguktól csukódnak le, ahogy hatalmába kerít a vágyakozás. Ujjai még mindig hajamat simítják, hosszan játszadozik a tincsekkel, minden érintése újabb és újabb borzongást vált ki testemből, majd egy gyöngéd mozdulattal húzza hátrébb fejemet. Nem tudom, mi ez az érzés, de teljesen átveszi az irányítást testem felett, a pillanat végtelenül nyugodtnak, meghittnek tűnik, s szívem az ellenkezésnek csupán a gondolatát is vad zihálással utasítja el, minden porcikám reszket egy erős, sóvárgó érzéstől, amit eddig még soha nem éltem át. Akarom őt. Nem tudom miért, de a testem, a szívem erre utasít.
Hosszú másodpercek telnek el, de nem merem kinyitni szemeimet, olyan érzésem van, hogy ha ennél gyorsabban zihálna a szívem, beleőrülnék a ritmusba. És ha megpillantom őt, esélytelen, hogy ne nőjön ismét duplájára a pulzusom.
Lábaimat felhúzom a székre, ezzel feljebb csúszva, s kicsit közelebb kerülve hozzá, egyik kezemmel átölelem térdeimet, másik kezem még mindig a karfát szorítja, egész testem feszeng a közelségétől, s próbálom csökkenteni a remegést, kevés sikerrel.
Érzem leheletét arcomon, illata vadul mászik orromba, a nyugodt, frissítő aroma most keveredik a vágyának félreérthetetlen fuvallatával, s ajkaimra halovány mosoly kúszik, mikor suttogva, lehunyt szemmel, szinte sóhajtom a szavakat.
- Miért szeretnéd, hogy megértselek? Azt hittem neked elég, ha engedelmeskedem a parancsaidnak. – Hangomban nincs szemrehányás, arcom szinte ég, felgyullad a forróságtól, mellkasom egyre szabálytalanabb ütemben emelkedik, majd süllyed vissza, ahogy félve, izgatottan kapkodom a levegőt, testem ismét megborzong, ahogy leheletét egyre közelebbről érzem bőrömön, előre hulló hajtincsei már arcomat cirógatják, s testemben tűzforró hullámok élesztgetik a vágyat. Még!
Erős ujjai tarkómra simulnak, mintha csak megtámasztanák hátulról fejemet, nehogy elhúzódjam előle, pedig a testemben tomboló, őrjöngő érzés nem engedné, hogy elmeneküljek. Nem… most nem. Magam sem értem… tudom… tudom, hogy mit tett… tudom, hogy kegyetlen. De velem máshogy viselkedik… és amíg ez így van, addig… csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd kerüljek közelebb hozzá. Még közelebb. Még!
- De te csak akkor engedelmeskedsz a parancsaimnak, ha megértesz. – Hallatszik hangján, hogy mosolyog, s a kísértés, hogy kinyissam szemeimet, nagyobb, mint valaha, de mégsem teszem, s szívem mélyén boldog elégedettséggel tölt el a tudat, hogy ezt gondolja rólam. Ajkaink lágyan cirógatják a másikét, testem úgy borzong meg, mintha áramütés ért volna, s legszívesebben magam csökkenteném a köztünk lévő távolságot nullára, de helyette inkább folytatom a húr feszítését.
- És miért nem kényszerítesz, arkangyal? – Még mindig mosolyogva suttogom ajkai közé a szavakat, ujjai erősebben szorulnak tarkómra, ahogy lágyan csókol meg, s testem olyan hirtelen lazul el a merev feszengés után, mintha olvadozni kezdenének sejtjeim. Ajkai finoman, puhán, végtelen gyengédséggel veszik birtokba számat, a forróság szinte felemészti testemet, ahogy gyengéden simítja végig nyelvével ajkaimat, leheletnyi, rövid csókkal kényeztetve testemet, s én némán sóhajtok fel, mikor kicsit elhajol tőlem, hogy halkan suttoghassa számba a választ.
- Túl sokat kérdezel, vadász. – Ismét megcsókol, de a csók most vadabb, követelőzőbb, ajkai szenvedélyes forrósággal tapadnak számra, s én halkan nyögök fel a testemben hirtelen szétáradó kéjtől. Kihasználja a pillanatot, s az ajkaim között keletkező résen hezitálás nélkül, keményen csúsztatja be nyelvét, hogy a forró, puha testrész vad keringőre hívja nyelvemet. Édes, bódító íz kábítja el minden érzékemet, kezeimet gondolkodás nélkül, ösztönösen emelem fel, először arca bársonyosan puha bőrére csúsznak remegő ujjaim, majd arcát végigsimítva siklatom őket a szőke, selymes tincsek közé, hogy ezzel is közelebb húzzam magamhoz, a világos hajszálak lágyan simogatják bőrömet. A csók egyre vadabbá, egyre éhesebbé válik, s lassan minden érzékem csak rá figyel, a körülöttünk lévő világ eltávolodik, s elmémben ismét különösen, furcsán érzem a frissítő esőillat figyelő jelenlétét… annyira csodálatos… többet akarok… több érintést… több csókot… többet.
Szemeim hirtelen nyílnak tágra, mikor tudatosul bennem az érzéseim, a gondolataim jelentése, s ahogy elmém hirtelen tér észhez, egy határozott mozdulattal fordítom el arcomat, hogy megszakítsam a csókot. Lélegzetvételeim még mindig szabálytalanok, szinte zihálva küzdök oxigénért, de mintha az észveszejtő tempóban ziháló szív apró morzsává nyomná össze tüdőmet. Egy remegő mozdulattal törlöm le ajkaimat, s ujjaimat szám előtt hagyva takarom el kivörösödött arcomat. Istenem… Istenem… miért? Miért kellett ennyire jónak lennie? Elképesztő.
- Raphael! – Dühösen, szikrázó tekintettel sziszegem a nevét, majd mikor sikerül visszanyernem a rendezett légzést, felé kapom arcomat. – Miért… miért érezlek a fejemben? – Látom, ahogy felegyenesedik, lágy tekintete a pillanat töredéke alatt válik közömbössé, hallgatásából ösztönösen következtetek a legrosszabb lehetőségre, s dühösen pattanok fel a székből, hogy hátráljak pár lépést, de egy percig sem fordítok hátat neki, s kezeimet halántékomra szorítva próbálom eltüntetni az érzést. – Tehát igaz?! Akkor… - Szemeim tágra nyílnak, s ahogy gondolataim vadul kavarognak fejemben, lassan próbálom összerakni a kirakós darabjait, testemet ismét csalódottság és kiábrándultság keríti hatalmában, Raphael édes ízét, kesernyés harag váltja fel ajkaim között, s szinte üvöltve hátrálok még pár lépést. – …Te ültetted a fejembe?! Te ültetted a fejembe, hogy vágyom rád?! – Nem kapok választ, testem szinte remeg a haragtól, s a gyengén süvítő szél mintha felerősítené éles hangomat. – Válaszolj! Babráltál a gondolataimmal?! – Hirtelen tűnik el szemeim elől, testem összerezzen, ahogy hátam mögül érzem jelenlétét, de a harag elnyomja a félelmemet, megfordulni sincs időm, kezeket érzek vállamon, s csak fejemet fordítom hátra, tekintetemben még mindig vad düh és gyűlölet kavarog. Bíztam benne! Csak pár röpke, gyönyörű pillanatra ugyan, de bíztam benne! Miért kellett olyan jónak lennie? Tényleg… tényleg csak azért lett volna, mert a fejembe ültette? Vajon lehet ilyen hatalma?
A dühtől remegő testem hirtelen dermed le, mikor tekintetem lejjebb vándorol, s megpillantom magam alatt a tátongó mélységet, agyam kitisztul a hirtelen rám törő rettegés vad hullámától, cipőm sarkát kb. 5 centiméter választja el a talaj peremétől, s szemeim elkerekednek, mikor tekintetem feljebb siklik. Raphael szárnyai lassú, ütemes mozdulatokkal kavarják fel a hűvös levegőt, s mögöttem lebegve tartja kezeit vállamon, nehogy hátráljak még egy lépést és a mélybe zuhanjak. Mellkasom megremeg, de nem köszönöm meg. A dühöm megcsappant ugyan a félelemtől, de még mindig marja szívemet, s tekintetemet most csupán egy rövid pillanatra ejti rabul Raphael szárnyainak gyönyörűsége.
Gyengéd mozdulattal tol előrébb, hallom, ahogy talpa halkan, puhán éri a talajt, s megborzongok, mikor a hátamhoz simul mellkasa. Miért csinálja ezt? Miért? Gyűlölöm, hogy játszadozik velem. És azt hittem… azt hittem, nem használja ki a hatalmát. Mekkora tévedés. Milyen irtózatosan nagy tévedés.
- Semmiféle gondolatot nem ültettem a fejedbe, Jonathan. – Hangja halk és nyugodt, szinte fülemhez hajolva leheli a szavakat, s kényszerítenem kell magamat, hogy ne bújjak bele az ölelésébe. Gyűlölöm ezt az érzést.
- Ne hazudj nekem. – A levegő lehűl körülöttünk, az eddigi nyugodt, meghitt atmoszférát feszült hangulat váltja fel, hátamon érzem, ahogy Raphael izmai megkeményednek, teste megfeszül, s mikor hátra pillantok, haragot látok csillanni az ő szemeiben is, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy alig pár perce üvöltöttem le New York arkangyalának a fejét. Igen… egy csók semmit nem jelent nála. Ugyanúgy megölhet, mint akárki mást… könnyedén lehetek a következő, akit szemrebbenés nélkül kínoz egy óráig, és miután befejezte elegáns finom mozdulatokkal kenegeti meg a reggeli pirítósát.
Elszörnyedek a gondolattól, minden porcikám megfeszül, de nem moccanok.
Le kell nyugodnom, ha túl akarom élni. Soha nem tudhatom, mikor támad kedve megölni. Veszélyes… kegyetlen… könyörtelen… de miért ilyen rossz érzés? Miért ilyen rossz érzés ebbe belegondolni?
- Nem hazudtam. Látom a gondolataidat, de nem avatkozom bele. Lenne hozzá hatalmam, de eddig nem tettél olyat, ami erre késztetne. – Hangja őszinte, különös, fenyegető sötétség bujkál szavai mögött, s a kijózanodott gondolataimat könnyen részegíti meg ismét a harag. Hogy… hogy merészel belenézni a fejembe?! És utána a bűntudat legapróbb jelei nélkül közli velem! Tényleg… tényleg azt hiszi, hogy övé a világ?! Hát belőlem nem kap!
Legszívesebben ellépnék tőle, de szívem ne hagyja, hogy megszakítsam a kapcsolatot testünk között, ezért mozdulatlanul, mereven, lemondó hangon szólalok meg.
- Belenéztél a fejembe? – A csend felel a kérdésemre, ezért folytatom. – Milyen gondolatokat loptál el tőlem, arkangyal? – Hangomban már nincs harag, csupán kiábrándultság… gyűlölök egy nap alatt kétszer csalódni valakiben… nagyon-nagyon gyűlölök… soha többé. Soha többé nem engedem, hogy hozzám érjen… soha többé nem gyengülök el… nem engedem, hogy befolyásolja, és játszadozzon az érzéseimmel. Jobb dolgom is van, mint hogy őt szórakoztassam. Végigcsinálom a küldetést és utána soha többé nem kerülök a szemei elé.
Raphael
Érzem a vágyát, tudom hogy sóvárog már utánam. Első pillanattól kezdve vágyott rám, ahogy én is rá, és ez az érzés csak erősebbé vált.
- Miért szeretnéd, hogy megértselek? Azt hittem neked elég, ha engedelmeskedem a parancsaidnak.
Szavai lágyak, mint a hajnali sóhaj, arcomat cirógatja lehelete. Ujjaim tarkójára csúsznak, legszívesebben felrántanám, hogy megszüntessem azt a néhány centiméternyi távolságot.
- De te csak akkor engedelmeskedsz a parancsaimnak, ha megértesz – válaszolom halvány mosollyal. Igen, ő egy igazi harcos. Nem lehet csak úgy sakkozni vele, be kell vonni teljesen a játékba, mert egyenlő partner és nem egy bábu. Hosszú szempillái árnyékot vetnek bőrére, ajkai nedvesen, hívogatóan csillognak, rajtuk a kacér kis mosoly igazán csábító. Egész lénye egy igazi kísértés számomra.
- És miért nem kényszerítesz, arkangyal?
Mert akkor nem élvezném.
Megérintem puha ajkait, lágyan, akár egy virágszirom a tavaszi szélben. Teljesen lehull elméjéről a védőblokád, minden porcikája éhezik, sóvárog rám, magával ragad ez az érzés... Nyelvemmel gyengéden cirógatom száját, de nem csókolom meg igazán, túl könnyű lenne. Inkább felemelem a fejem, és füléhez hajolok.
- Túl sokat kérdezel, vadász.
Azt hiszem több évezred után is gond van az önuralmammal, mert nem bírok ellenállni, és mohón csókolom meg. Annyira édes és puha, és a bensőjében olyan erős szenvedély parázslik... Olyan...
Különleges.
Nyelvemmel szájába hatolva veszem el mindazt, amit nyújthat nekem. Milyen régen volt, hogy karjaimban tartottam bárkit is... és még régebben volt, hogy önszántából ért hozzám valaki, és simogatott meg.
Hirtelen józanodik ki, szinte magával ránt engem is, és azonnal elengedem a tarkóját, hogy elhúzódhasson. Milyen szép, amikor dühös és kipirult.
- Raphael! – sziszegi mérgesen. – Miért… miért érezlek a fejemben?
Kifejezéstelen arccal egyenesedem fel, és már előre unom a vitát. Letagadja saját maga előtt is, hogy eleped értem. Milyen nevetséges. De hát mit várok? Hiszen szinte még gyerek.
Felpattan és hátrálni kezd tőlem, zavart dühében nem is nézi hogy merre tart.
– Tehát igaz?! Akkor… Te ültetted a fejembe?! Te ültetted a fejembe, hogy vágyom rád?! Válaszolj! Babráltál a gondolataimmal?!
Az utolsó pillanatban termek mögötte, és elkapom, mielőtt leesne. Gyenge emberi teste már a zuhanás alatt belehalna, még a földet érés előtt. Szárnyaim lassú csapásokkal tartanak meg engem, és visszatolom őt a tetőre.
- Semmiféle gondolatot nem ültettem a fejedbe, Jonathan – válaszolom türelmesen.
- Ne hazudj nekem.
Ledermedek, a levegő is megfagy körülöttem. Haragom jéghideg, kíméletlen és irgalmatlan. Mégsem bántom. Tudja ő is, érzi, hogy túl messzire ment.
- Nem hazudtam. Látom a gondolataidat, de nem avatkozom bele. Lenne hozzá hatalmam, de eddig nem tettél olyat, ami erre késztetne – válaszolom hidegen. Aki eddig hazugnak nevezett, mind halott már. Ő még él, remélem tudja hogy ez mekkora kegy.
- Belenéztél a fejembe?
Nem válaszolok. Ő pedig makacs.
- Milyen gondolatokat loptál el tőlem, arkangyal?
Nyakára kulcsolódnak hideg ujjaim, magam felé fordítom. Jégkristály tekintetemet az övébe fúrva hajolok arcába, körmei kezemet karistolják, levegőt venne de nem tud.
- Ennyire vágyod a halált, ember? – kérdezem kifejezéstelen hangon. Ajkai szóra nyílnak, de nem tud beszélni, ugyanis levegő nélkül azt nem lehet. – Hazugnak és tolvajnak nevezni az úr leghatalmasabb angyalát, végtelenül ostoba cselekedet. Felbőszítesz ezekkel a vádakkal. Soha nem hazudtam és loptam több évezredes életem során, Jonathan!
Mennydörgöm a nevét, az égen sűrű felhők gyűlnek, villámok cikáznak bensőjükben.
Könnyedén felemelem, és a levegőben tartom őt, alatta a végtelen mélység. Csupán csak el kellene engednem, és azonnal halott lenne, ahogy megérdemelné.
- Aki eddig ily merészségre vetemedett, már mind halott. Te is követni akarod őket? Netalán fájdalmasabb halálnemet óhajt a szíved?
Érzem a félelmét és megbánását. Rájött, mit tett.
Sápadtan vergődik szorításomban, körmei nyomán aprócska vércseppek buggyannak ki bőrömből. Testőreim illatát sodorja orromba a szél, s tudom hogy már mind mögöttem állnak. Nem veszem le tekintetem Jonathanról, csak lassan visszaemelem magam elé, és remegő testét magamhoz szorítom. Zihálva, köhögve kapaszkodik görcsösen a ruhámba, szemeit szorosan behunyva engedi hogy öleljem.
Jonathan
Szemeim tágra nyílnak, ahogy hosszú, fagyos ujjai, melyek alig pár perce forrón, édesen simogatták a tarkómat, nyakamra fonódnak, majd határozott, ellentmondást nem tűrő irányítással fordítja maga felé testemet, s én megremegek a fenyegetően, hátborzongatóan hűvös tekintettől, melyet éles, hasító tőrként mélyeszt szemeimbe… mi… miért? Meg fog ölni? Nem kapok levegőt… nem… nem tudok lélegezni… nem akarok meghalni. Még nem… nem így… az ujjai… megfojtanak.
Közelebb hajol, lehelete vészjósló lassúsággal cirógatja arcomat, s mintha még az ajkait elhagyó levegő is fagyosabbnak tűnne, de lehet, hogy csak a szívemből áradó jeges kétségbeesés teszi azzá. Lehet… de miért? Miért csinálja ezt? Mi baja? Csak annyi, hogy nem hittem neki? Csupán ennyi miatt kiérdemelném a halált?
- Ennyire vágyod a halált, ember? – Szemeim akaratlanul is könnybe lábadnak, ahogy az oxigénhiány kezd kényelmetlenné, fullasztóvá válni, ujjaim reszketve simulnak kezeire, de ő vasöklökkel szorítja el torkomat, még csak gyengíteni sem tudok a nyakamra fonódó ujjak zsibbasztó szorításán. Ajkaim kinyílnak, szólni próbálnék, de még csak halk nyöszörgést sem sikerül kipréselnem magamból. Talán jobb is… nem tudom… magam sem tudom, mit mondanék. Nem vágyom a halálra… nem… de nem is félek tőle. Viszont a gondolattól, hogy egy arkangyal pillanatnyi dührohamának áldozata legyek, kiráz a hideg… mindig úgy képzeltem, hogy egy küldetés során fogok meghalni… nem így akartam… nem. – Hazugnak és tolvajnak nevezni az úr leghatalmasabb angyalát, végtelenül ostoba cselekedet. Felbőszítesz ezekkel a vádakkal. Soha nem hazudtam és loptam több évezredes életem során, Jonathan! – Minden egyes szót egyre hangosabban, és hangosabban ejt, borzongatóan mély, szigorú, szemrehányó hangja szinte megtölti a tágas égbolt végtelen légterét, s az eddigi, felhőtlen, nyugodt kékességet szürkés, árnyas esőfelhők takarják el, a sötét félhomály fenyegető leplét borítva ránk. Látásom egyre homályosabb, a szikrázó, szinte feketének tűnő szempár jeges tekintete eltávolodik, lassan csak a körvonalakat látom, fejem kezd kiürülni az oxigén hiányától, ujjaim egyre görcsösebben, egyre kétségbeesettebben és egyre reményvesztettebben karmolják kezét, vajmi sikerrel. Nem kellett volna. Miért… miért nem tudtam befogni a számat? Azt hittem… nem is tudom mit hittem. Talán azt gondoltam, hogy különleges vagyok… elbíztam magam, és egy pillanatig úgy éreztem, mintha egyenrangúként kezelne… és ez a végzetes hiba most az életembe fog kerülni. Tényleg megöl? Vajon tényleg megöl?
Szemeim tágra nyílnak, mikor felemel a földről, ujjai még jobban bőrömbe mélyednek, s ahogy meglátom magam alatt a tátongó mélységet, halálos rémültség, jeges zuhatagként áradó félelem járja át minden porcikámat, s ujjaim már nem lemasszírozni próbálják torkomról kezeit, inkább kapaszkodva próbálom megtartani magam, epekedve a pillanat után, hogy végre… hogy végre elveszítsem az eszméletemet a levegő hiányától. Már nem kell sok… érzem… mindjárt vége… mindjárt vége a szenvedésnek. Csak ne engedjen el! Ne! Bármit, csak azt ne! Nem akarok zuhanni. Nem akarok így meghalni. Akármit, csak ezt az egyet ne.
- Aki eddig ily merészségre vetemedett, már mind halott. Te is követni akarod őket? Netalán fájdalmasabb halálnemet óhajt a szíved? – Alig fogom fel szavait, már semmit nem érzek, csak a fájdalom, és a közelgő őrület apró hullámait, lábaim erőtlenül kapálóznak, s szemeimet lehunyva próbálom átvészelni az utolsó, lomhán múló, végtelen másodperceket.
Talpaim alatt hirtelen érzek ismét szilárd talajt, egy pillanatra tágra nyílnak szemeim, s mikor ujjai puhán csúsznak le torkomról, hangosan, szinte felhördülve kapok levegőért, minden porcikám reszket a félelem és a fájdalom utóhatásaitól. Köhécselve, kétségbeesetten zihálva küzdök meg minden csepp oxigénért, mintha légcsövem behorpadt volna a hosszú ideig tartó erős szorítástól, s csak lassan, kínzóan lassan kezd megtelni tüdőm éltető, friss levegővel.
Szemeim könnybe lábadnak, érzem magam körül kezeit, finoman, puhán húz magához, s reszkető ujjaim kapaszkodót keresve markolnak a rajta lévő fehér ingbe, s ahogy végre sikerül egyre mélyebb lélegzeteket vennem, Raphael friss, édeskés illata mellett vámpírok, és más angyalok éles szagát fújja felém a hideg szellő. Agyam szinte fel sem fogja az oly jól ismert szagokat, még mindig görcsösen bújok Raphael mellkasához, arcomat a puha ruhába temetem, s úgy simulok hozzá remegve, félve, mintha a megmentőmet ölelném heves hálálkodással, mintha csak az ő karjaiban lehetnék biztonságban, pedig agyam minden egyes apró sejtje vészriadót fújva sikolt, üvölt fejemben, hogy kerüljek a lehető legtávolabb tőle.
- Sajnálom… - Az apró megbánáson, bűntudaton kívül inkább a rettegés és a józanész mondatja velem a néma, alig hallható bocsánatkérést, hangom rekedtes a sok köhögéstől, és a hosszú percekig tartó fulladozástól, testem még mindig remeg az ölelésében. – Sajnálom, hogy hazugnak neveztelek. – Szinte könnyezve ismétlem meg a szavakat, kezeim köré fonódnak, s mellkasom reszketni kezd, mikor érzem kezét puhán, melegen tarkómra csúszni, ujjai gyengéden túrnak tincseim közé, s a néma vigasztalástól bizonytalan forróság árad szét testemben, az érintésétől mégis kiráz a hideg.
Hosszú percekig állunk mozdulatlanul, légzésem lassan rendeződni kezd, zihálásom lenyugszik, mellkasom őrült reszketése csillapodni kezd, csupán szívem észveszejtő dübörgése marad változatlan, s ajkaimat összeszorítva hunyom le szemeimet. Mély levegőt veszek, s Raphael mámoros illatán kívül már senkit nem érzek a közelünkben. Elmentek.
A félelem helyét lassan kiábrándultság veszi át, üresnek, élettelennek érzem testemet, mint akit órákig kínoztak, mint akit elárult a legjobb barátja, s hosszút pislogva harapok ajkamra, ahogy számban kesernyés aromával árad szét az undor hányingerkeltő érzése. Undorodom tőle. Visszataszít a kegyetlensége… visszataszít az, ahogy az angyalt kínozta, visszataszít az, ahogy megcsókolt, és amit utána tett… olyan könnyedén, szemrebbenés nélkül levetné a mélybe, akit pár perccel korábban édes, puha mozdulatokkal csókolt, s gyengéd szavakkal csábított… és ami az egészben a legvisszataszítóbb az a testemet átjáró vágyódás és ez az érzés… az érzés, hogy nem vagyok képes tiszta szívből gyűlölni őt. Még most sem. Még ezek után sem. Undorodom tőle… megvetem… de mégis annyira… annyira hihetetlenül sóvárgok az érintése, az ölelése… a csókja után. Elég! Nem akarom… nem akarok többet. Rosszul vagyok ezektől a gondolatoktól, ezektől az érzésektől, és hogy nem tudok ellenállni nekik. Annyira könnyebb lenne egyszerűen csak gyűlölni őt. Annyival könnyebb és annyival logikusabb.
- Kérlek, engedj el. – Halkan, érzelemmentes, lemondó hangon lehelem a rövid mondatot, gyengén, lágyan ölelő karjai nem mozdulnak rajtam, s minden izmom megfeszül, ajkaim tágra nyílnak, hogy határozottabban ismételjem meg a kérést, de halk, nyugodt, kimért hangja lassan mászik fülembe, s bennem rekednek a szavak.
- Nem tartalak vissza. – Minden porcikám megremeg, csupán ekkor döbbenek rá, hogy én vagyok az, aki még mindig görcsösen karolja át testét, izmaim olyan erősen feszülnek meg, hogy nehezemre esik parancsolni végtagjaimnak, s hosszú küzdelem árán húzom vissza karjaimat, s remegő, gyors léptekkel távolodok el tőle és a tető peremétől, a középen lévő asztal felé haladva. Megtorpanok, félig hátrafordulok, kezeimmel magamat ölelem biztatón, mintha csak Raphael ölelését akarnák pótolni saját karjaim, de a nyugtató, szívmelengető érzést nem tudják visszaadni. Nem értem… utálom ezt… miért nyugtat meg az ölelése, mikor ő okozta mindazt, ami miatt most ilyen állapotban vagyok? Nem értem… nem értem… nem értem…
- Őszintén sajnálom, amiket mondtam, arkangyal. Elfelejtettem, hogy hol a helyem. – Hangom halk, őszinte, a legapróbb érzelmet is száműzöm belőle, csupán szívemben gyűlik mardosó gúny minden kiejtett hang után. Igen. Elég volt egy bugyuta, meggondolatlan pillanat, mikor azt hittem, hogy tekinthet rám társként… a csókja túlzottan elkábított… túlzottan elbódított, és félreértettem a gyengédségét. Azt hittem, hogy különleges vagyok, de én is csak egy játékszer voltam a szemében. És a játékszereknek nem jár a kegyelmes bánásmód. Most már tudom. Ó, igen… tökéletesen tudom, hogy hol a helyem. A talpa alatt… én vagyok a lábtörlő, aki ajkai közül elég egy rossz szó, és halál vár rá. Ha nem lennék hasznos a küldetés miatt, már nem élnék. Pedig… azt sugallta felém, hogy tetszem neki… annyira jó érzés volt… annyira forró, meleg, boldog érzés volt… azt hittem, hogy az őszinteségem miatt tetszem neki. Mégis megbüntetett emiatt? Akkor ezentúl úgy viselkedek, mint mindenki más. Látszólag megtörhet, de a lelkemet soha nem kaparintja meg. A büszkeségem soha nem lesz az övé, és ha rajtam múlik a testem sem.
Hosszút pislogok, miközben leülök a székemre, fejemben nem érzem jelenlétét, mégis minden apró gondolatot próbálok száműzni elmémből. Már arra is figyelnem kell, hogy mit gondolok?
Koncentrálva próbálok ellenállni annak, hogy gondolataimba férkőzzön, s igaz, ötletem sincs, hogy hogyan kéne csinálni, minden erőmmel összpontosítok, hogy egyetlen kósza gondolatot se láthasson meg. Nem tudom, hogy egyáltalán változtat e ez valamin, de legalább megnyugtat a tudat, hogy próbálok tenni ellenne. Hogy próbálok védekezni… hogy nem engedem magam küzdelem nélkül. Nem… tudom, hogy nincs és soha nem is lesz esélyem ellene, de nem áll szándékomban megkönnyíteni a dolgát.
Nem nézek felé, csupán szemem sarkából látom, ahogy elmozdul a tető pereméről, s lassú léptekkel halad felém, testem egyre jobban megfeszül, ahogy közelít, s a higgadtság leplét magamra öltve nyúlok egy szelet pirítósért, mintha csak azt akarnám bizonygatni, hogy már túl is léptem az egészen, mintha csak erősnek próbálnám mutatni magam, pedig szívem még mindig remeg a félelemtől, szemeim még mindig látják a lábaim alatt tátongó, végtelennek tűnő mélységet.
Leül velem szemben, érzem magamon a hideg szempár nyomasztó tekintetét, s mintha égni kezdene nyakamon a bőr. Enyhén remegő ujjal simítom végig a zsibbadó, lüktető részeket, s ajkaimra halovány, kesernyés mosoly kúszik. Azt hiszem, ennek a pár percnek nyoma lesz. Jó ideig lesz emlékeztetőm, hogy nem szabad a közelébe kerülnöm… hogy nem szabad megbíznom benne.
Felemelem tekintetemet, a halovány napfény gyengéden játszadozik Raphael sötéten csillogó szárnyain, s még mindig ámulattal csodálom a gyönyörű tollakat. Legyen akármilyen kegyetlen, az biztos, hogy csodaszép… és az égvilágon semmi emberi nincs benne.
Kényszerítem agyamat, hogy kizökkenjen az ámulatból, s lesütött szemmel, tárgyilagos hangon, végig visszafogott fegyelemmel szólalok meg, szándékosan magázásra váltva, hogy még tovább növeljem a köztünk lévő távolság látványosságát és tudatát szívemben.
- És mik a tervei velem? Szüksége van még a szolgálataimra, vagy most hogy már kiderült ki a tolvaj, hazamehetek?
Raphael
Hangja alig hallható.
- Sajnálom… Sajnálom, hogy hazugnak neveztelek.
Lecsillapodva simogatom meg a fejét, hajába túrok ujjaimmal. Gondolataim a pajzs körül járnak. Már rég láttam, mostanában ritkán fordulok meg a könyvtárban, ahol a legértékesebb könyvek mellett a kegytárgyakat és relikviákat is tartjuk. Az őrséget is meg kell még büntetnem, mert észre kellett volna venniük. Nem hibásak tudom, hiszen a megkínzott angyal elmondta volna, ha ők is hibásak lettek volna. Ez biztos.
- Kérlek, engedj el. - Lepillantok az előttem álló, hozzám simuló ifjúra. Nem fogom bármikor elléphetne tőlem, ő az aki kapaszkodik belém. – Kérlek engedj el.
- Nem tartalak vissza.
Elenged és hátralép.
- Őszintén sajnálom, amiket mondtam, arkangyal. Elfelejtettem, hogy hol a helyem.
Érdeklődve figyelem. Egészen belelendült a bocsánatérésbe, de ahogy látom végre tudatosult benne, hogy kivel áll szemben.
Leülünk, folytatjuk a reggelit. Tudom hogy csak tetteti a hidegvért, de nagyon ügyes. Ha nem az lennék aki, elbűvölne milyen erős egyéniség. Hm. De hiszen már elbűvölt ezzel engem, nem? De. Tetszik a büszkesége, az egyenes gerince és a kitartása. Ugyanakkor ezeknek a tulajdonságoknak is köszönheti, hogy fejébe száll a dicsőség, s elszemtelenedik. Meg kell tanulnia hol a helye, mert hiába tetszik nekem és hasznos, szükségem van rá, akkor sem több számomra egy vonzó embernél, akinek rövid élete csupán egy fuvallat az én végtelen időmben.
- És mik a tervei velem? Szüksége van még a szolgálataimra, vagy most hogy már kiderült ki a tolvaj, hazamehetek?
Szavaitól egy pillanatra résnyire szűkülnek szemeim, de egy csak pillanat az egész, ő nem látja hisz rám sem néz. Visszatért a távolságtartó magázáshoz, ami bizonyos szempontból igen gyerekes viselkedésnek tűnik mindazok után ami eddig történt velünk. Egy kecses mozdulattal leteszem az ezüst kést, felemelem csészémet és belekortyolok az angol teámba. Édesen szeretem, sok cukorral, de ez keserű. Szedek bele néhány kanál cukrot, amíg sűrűn édessé nem válik. Magamon érzem Jonathan tekintetét, érzem türelmetlenségét, de hát mire ez a sietség?
Iszom a teámból, de még nem elég édes. Még teszek bele pár kanállal. Így jó.
- Ott voltál a kínzásnál.
Hallom ahogy nyel egyet.
- Ott...
Vastagon bekenem mézzel a vajas brióst.
- Akkor bizonyára emlékszel rá, hogy a másik elkövető még nem került elő. Az ő felkutatásában fogsz segíteni.
Beleharapok az édes reggelimbe, majd kenek még rá mézet.
- Szórjon rá még porcukrot, attól édesebb lesz... – motyogja az orra alatt. Kedvesen rámosolygok.
- Jó ötlet.
Zavartan kapja félre tekintetét rólam, hallom hogy kalimpál szíve a mellkasában.
Többé nem szólal meg.
A liftből kiszállunk, és elindulok vele a lakosztályomba. A hálószobám közepén megtorpan és engem figyel.
- És most?
- Veszek egy fürdőt, majd kirepülök. Amikor visszatérek, akkor elmondom a feladataidat.
Elindulok egy nagy ajtó felé, de megállít bosszús hangja.
- Ennyi az egész? És én addig malmozzak itt, vagy mi?
Vállam felett hátrapillantok rá.
- Csatlakozhatsz is hozzám – válaszolom lágyan, szemeim csábítóan ragyognak rá. Tesz felém két lépést, majd hirtelen megtorpan, ökölbe szorítja kezeit, mélyen lepirulva hajtja le fejét akár egy duzzogó gyermek.
- Kihagyom, köszönöm... – préseli ki fogai közül.
Válasz nélkül lépek be a szomszédos terembe, de nyitva hagyom az ajtót. Napfényben fürdő, arany és sötétkék márvány minden. Földbe süllyesztett, ovális alakú medence, benne illatozó olajak és virágszirmok.
Kilépek ruhámból, szárnyaimat összecsukom és kecses mozdulatokkal lépek le a faragott lépcsőkön a meleg, kellemes vízbe. Tudom hogy engem figyel, érzem magamon a tekintetét. A medence közepére úszom, majd a széléhez, s tekintetem elmerül a földig érő ablakokon túli végtelen égboltban. Milyen felhős az ég...
Elmerülök hirtelen a vízben, s a medence alján végigúszom. Amikor ismét felbukkanok a medence túl végén, felpillantok... az ő toporgó alakja az első amit meglátok. Engem figyel, szinte bámul azokkal a mézbarna, csillogó szemekkel. Hajamba túrok, hogy kisöpörjem arcomból. Kék szemeimmel pirulását figyelem, és ahogyan alsó ajkát rágcsálja.
- Haza szeretnék menni – mondja hirtelen. A medence szélére könyökölök, s összefont karomra támasztott állal mosolygok fel rá.
- Sajnos nem engedhetek el.
- De miért nem?
- A képességednek hála, lett néhány ellenséged az angyalok között, akik az életedre akarnak törni, s túl hasznos vagy nekem. Nem hagylak veszni, holmi emberi szeszély miatt.
Karba fonja kezeit, idegesen dobolni kezd egyik lábával.
- Hasznos? Az imént akart lehajítani a tetőről!
- Mert felbőszítettél – válaszolom lágyan.
- Ja. Arra magamtól is rájöttem. – Körbepillant, majd egy fal melletti puha heverő felé indul, levetődik rá és morcosan, duzzogva karba fonja ismét kezeit. Részéről befejezte a társalgást, de bizonyára még nézelődni vágyik. Nem szeretnék csalódást okozni neki, mellesleg már hozzászoktam, hogy mások csodálnak.
Fél óra után elégedetten sétálok ki a vízből, s az ablakon beáramló napfényben fürdőzve tárom ki nedves szárnyaimat, néhány csapással megszabadulok a víztől. Teljesen kitárom őket, átvizsgálom a tollaimat néhány pillantással. Éjfeketék, ezüstös árnyalattal. Semmi különleges, sokan az égi teremtmények közül különb szárnyakkal rendelkeznek.
Egy szolgáló lép mellém, kezembe ad egy nagy törülközőt. Áttörlöm magam, s a felém nyújtott fehér nadrágot és hosszú ujjú felsőrészt magamra öltöm. Szőke tincseim nedvesen göndörödnek arcom köré, de nem nyúlok hozzá. Annyira finomszálú a hajam, hogy nemsokára megszárad, s fésülni sem szükséges, mert magától rendeződik vissza.
Jonathan felé fordulok, egyenesen szemeibe nézek.
- Most magadra hagylak, távollétemben A Hetek vigyáznak rád. Bármit kérhetsz tőlük, de nem hagyhatod el a lakosztályomat. Azt javaslom, érezd jól magad, fürödj meg és pihenj. Nehéz éjszaka vár rád.
- Ezt hogy érted? – kérdez vissza hirtelen, még a magázódásról is elfelejtkezik. Csak halvány mosollyal válaszolok, kitárom szárnyaim, s a feltáruló ablakon kilibbenve veszek el a felhők sűrű gomolygó puhaságában.
Magányra van szükségem. Át kell gondolnom, miért vagyok képes ismét mosolyogni. Miért pont őrá...
Jonathan
Hosszú, néma másodpercek telnek el, kérdésemre nem kapok választ, s a szél halk, monoton zúgásán kívül csak a szótlan csend ölel körbe minket. Kezeim combomra csúsznak az asztal alatt, ujjaim a puha, fekete anyagba markolnak, s feszülten várom a választ, mindhiába.
A csendet végül a kés halk, alig hallható koppanása töri meg, s mereven lesütött tekintetemet kicsit felemelve pillantok fel. Raphael lassú, ráérős mozdulattal emeli ajkaihoz a díszes porceláncsészét, s olyan finoman, olyan lomhán kortyol bele, mintha a világ összes ideje a miénk lenne… az ő végtelen életébe lehet, hogy belefér az ilyen aprólékoskodás, de nekem nincs kedvem még néhány értékes percemet rápazarolnom. Már így is túl sokat voltam itt. Éppen szabadságon vagyok, vagy mi. Pihennem kéne, nem itt stresszelni azon, hogy mikor támad kedve legközelebb kilógatni az ablakon… nem kéne feldühítenem… kár, hogy ez gondolatban sokkal könnyebb feladatnak tűnik, mint valójában. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, és ismét teszek vagy mondok valamit, ami nem kedvére való.
Ujjaim combomba marnak, hogy lenyugtassam magam, mikor másodszor kezd cukrot szedni a teájába, s én legszívesebben emlékeztetném, hogy épp egy kérdésre kéne válaszolnia, de a józaneszem kivételesen győzelmet arat az ösztöneim és az ingerlékenységem felett. Nyugi. Csak csönd és nyugalom. Majd válaszol… legközelebb egy csomó időt spórolna meg, ha fogna egy csészényi cukrot és öntene rá pár csepp teát… talán ajánlanom kéne neki.
- Ott voltál a kínzásnál. – Hangja hirtelen töri meg a hosszú csendet, egy pillanatra beleborzongok a puha, selymes hangszínbe, mellyel oly könnyen idézi fel a szörnyű, elfelejteni kívánt emlékeket. Tekintetemet kicsit oldalra fordítom, nem akarom, hogy lássa a szemeimben tükröződő borzalmat. Nagyot nyelve bólintok, a hideg, késő őszi szél mardossa bőrömet, s halk, elhaló hangon lehelek egy rövidke választ.
- Ott… - Merev, üres tekintettel pillantok ismét rá, s ő nyugodt hidegvérrel kezdi el kenegetni a pirítósát, mintha esze ágában sem lenne folytatni a gondolatmenetet. Remek, örülök, hogy emlékeztetett arra, amit épp sikerült kivernem a fejemből, de ez sajnos nem volt válasz a kérdésre.
Újabb hosszú, feszült másodpercek, ujjaimmal némán dobolok lábamon, s figyelmesen kutatom arcvonásait, mikor a finom vonású ajkak ismét szólásra nyílnak.
- Akkor bizonyára emlékszel rá, hogy a másik elkövető még nem került elő. Az ő felkutatásában fogsz segíteni. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, hálát adok az égnek, hogy épp a reggelije elkészítésével van elfoglalva, ezért nem látja a tekintetemben tükröződő felháborodást. Nem akarok segíteni a felkutatásában! Az égvilágon semmiben nem akarok segíteni ennek az alaknak! Főleg nem akkor, ha a feladat olyan lehetetlen és kockázatos, mint egy angyal után loholni. Tudtommal jogom van megválasztani a munkákat, amit elvállalok…
Egy hang sem hagyja el ajkaimat, dühösen dőlök hátra a széken, kezeimet elégedetlenül fonom össze mellkasom előtt, szikrázó szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla.
Elegáns mozdulattal harap bele a briósba, nyugodtsága tökéletes ellentétet képez az én vadul, dühöngve kavargó érzelmeimmel, s majdnem felhorkanok, mikor még egy réteg mézet ken a tetejére.
- Szórjon rá még porcukrot, attól édesebb lesz... – Enyhe gúnnyal dünnyögöm a szavakat, már az sem zavar, ha újra felidegesítem valamivel… már lemondtam róla, hogy élve túlélem ezt a bulit. Akkor meg már teljesen mindegy, hogy most halok meg, vagy kicsit később, nem igaz? Haza akarok menni. El innen. Messzire. Olyan messzire, hogy még ő sem találjon meg. A régi életemet akarom. Hol is kezdődött ez az egész? Oh, tudom… mikor megöltem azt a vámpírt… ha aznap éjszaka máshogy történt volna… akkor most még mindig csak Jonathan Cromwell lennék, az egyik legkeresettebb vadász, nem Jonathan Cromwell, New York arkangyalának hivatásos bábja és pulikutyája. A picsába. Ez nem én vagyok. Elegem van.
Kizökkenek elkalandozott gondolataimból, s kitisztult tekintetemet ismét az arkangyalra emelem, s szemeim tágra nyílnak, mikor megpillantom az arcán húzódó meleg mosolyt.
- Jó ötlet. – Szívverésem olyan hirtelen szökik az egekbe, hogy szinte beleszédülök, s ujjaim kapaszkodót keresve csúsznak a szék karfájára. Tekintetemet úgy kapom el a kedves, átható, igéző mosolyról, mintha égetne a látvány, s enyhén megremegve kényszerítem szemeimet a földre, de a kísértés, hogy lopjak még egy pillantást szinte felemészt belülről. Miért? Nem értem. Miért mosolyog? Miért mosolyog rám? És miért… miért ennyire földöntúlian gyönyörű az a mosoly?
Újabb néma percek telnek el, szó nélkül figyelem, ahogy folytatja a reggelit, én nem eszek többet, mint pár falat pirítós. Nem lennék képes ennél többet leerőltetni az összeszűkült torkomon, ráadásul ha eszembe jutnak a reggel átéltek, még mindig hányinger kerülget… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gyenge lennék. Nem… nem vagyok az… nem a kínzástól rettentem vissza… attól, hogy Ő csinálta… attól, amilyen rezzenéstelen arccal és hidegvérrel kínozta azt az angyalt. Ezt a képet soha, de soha nem szabad kivernem a fejemből.
Még mindig mélyen a gondolataimba merülve állok fel az asztaltól, mikor Raphael befejezte a reggelit, s lassú, kimért léptekkel követem a lift felé, szívem boldogan dübörög a gondolattól, hogy végre ismét zárt, viszonylag biztonságos helyen lehessek, a nyitott, hideg, szeles tető után.
A liftben kínos, feszült csend ereszkedik ránk, illata édesen, lágy fuvallattal bódítja el érzékeimet, s hiába próbálom kizárni a vonzó aromát, teljesen beleissza magát az elmém legmélyebb zugaiba. Ennél csábítóbb illatot még soha az életemben nem éreztem. Raphael olyan, mint egy tökéletes ragadozó: csábító, hogy magához csaljon, gyors, hogy esélyed se legyen a menekülésre, és erős, hogy ha egyszer a markai közé kerülsz, soha többé ne szabadulj onnan. Nincs menekvés.
Fellélegzek, mikor kiszállunk a liftből, olyan gyorsan próbálok minél távolabb kerülni tőle, és a kísértéstől, amit a közelében érzek, amennyire csak lehetséges, a szoba közepére sétálva fonom össze kezeimet mellkasom előtt, de a kétségbeesett próbálkozásom mit sem segít rajtam. A szoba levegőjében töményen izzik az édes illat, s oly lágyan, oly puhán bódít el, hogy egy pillanatig visszakívánom a hideg, friss szellőt, mely elől alig pár perce még menekülni akartam. Megőrülök… Elég!
- És most? – Szinte a saját figyelmemet próbálom elterelni a kérdéssel, nem tudom, mit tervez most, de bármi jobb mint ez a semmittevés… mármint… majdnem bármi.
Akaratlanul is felgyorsul a szívverésem, ahogy furcsa gondolatok és képzelgések törnek felszínre elmémben, s kezeimet ökölbe szorítva űzöm el a kísértő ábrándozást, s a szobát betöltő lágy hangja végleg visszaránt a valóságba.
- Veszek egy fürdőt, majd kirepülök. Amikor visszatérek, akkor elmondom a feladataidat. – Egyszerű tényként közli a terveit, s szemeim tágra nyílnak, ahogy anélkül, hogy akár rám pillantana, elindul a fürdő felé. Remek. Elmondta, hogy ő mit fog csinálni. Csakhogy engem nem igazán ez izgat… irritál ez az angyal… percről percre egyre jobban.
- Ennyi az egész? És én addig malmozzak itt, vagy mi? – A kelleténél kicsit több felháborodottság tükröződik hangomban, már-már szemrehányásként vetem oda a szavakat, s mikor hátán megrándulnak az izmok, ahogy felém pillant, minden porcikám lemerevedik a hirtelen rám törő félelemtől. Vigyáznom kell rá, hogy mit és hogyan mondok. Vigyáznom kéne… de nem olyan könnyű feladat, mint látszik. Hozzászoktam, hogy általában nálam gyengébb emberekkel beszélek… az alázat és a tisztelet nem tartozik az erősségeim közé… a gúny és a szemtelenség sajnos annál inkább.
Lassan mélyesztem el tekintetemet a gyönyörű, égszínkék szemekben, melyek most nyugodtan, hívogatóan örvénylenek, nem tükröződik bennük düh, s mintha Raphael nyugalma édesen simogató mézként áradna szét az én testemben is, a félelem zaklatottsága helyére egy egészen másféle izgatottságot varázsolva.
- Csatlakozhatsz is hozzám – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, egész testem megremeg az igéző szempár sugallta erotikától, puszta szavai olyan élvezettel, olyan forrósággal kecsegtetnek, aminek a gondolatától is megszédülök. Ahogy kissé elvesztem egyensúlyomat, lábaim ösztönösen lépnek előre párat, Raphael lénye mintha úgy vonzana magához, akár egy törékeny pillangót az égető lángcsóvák tündöklő fénye, mely érzéki, izgató melegséget ígér, majd porrá zúz egy lágy fuvallattal… Elég!
Megtorpanok, szívem mintha a torkomban dobogna, nehézzé, lehetetlenné téve a légzést, s minden apró csepp akaraterőmet össze kell szednem, hogy lábaim ne vigyenek karjaiba. Minden izmom megfeszül, ahogy ellenállok testem ösztökélésének, s kezeimet olyan erősen szorítom ökölbe, hogy érzem, ahogy körmeim bőrömbe vájnak, égetően forró vércseppeket előcsalogatva.
- Kihagyom, köszönöm... – Halkan dünnyögöm a szavakat, hangom érdesnek, rekedtesnek tűnik az ő puhán bársonyos hangszínéhez képest, s lehajtom fejemet, arcom mintha égne, bőröm forrón perzsel, s hiába próbálom fejemből kizárni Raphael képét, a világos szempár kitörölhetetlenül égett bele elmémbe… mintha még mindig engem nézne. Mintha szirénként csalogatna. Elég volt!
Néma, hallhatatlan léptekkel sétál át a fürdőszobába, s én félve emelem fel reszkető tekintetemet, szemeim mohón siklanak szárnyai kecses vonalára. A csillogó márvány tündökölve veri vissza a halovány napsugarak bizonytalan fényét, s Raphael földöntúli alakja lélegzetelállító látványt nyújtva fürdik a gyengéden ölelő sugarakban. Ilyenkor olyan könnyedén elhihető, hogy valóban a Mennyország küldötte.
Nem csukja be maga mögött az ajtót, s tekintetem elszakíthatatlanul ragad testén, szemeimben leplezetlen csodálat ragyog, s minden másodpercben attól rettegek, hogy hátrapillant, s én nem tudom eltüntetni az ámulatot arcvonásaimról. Ne nézz oda! Jonathan! Egyszerűen fordulj el… hunyd le a szemed… ne bámuld… miért… miért nem megy? Miért nem tudom levenni róla a szemeimet? Ez is valamiféle mágia lenne? Vajon megbabonázott, vagy ezek tényleg a saját érzéseim lennének? Az lehetetlen… egyszerűen nem lehetséges.
Szívem őrült vészriadót fújva sípol fülemben, ahogy Raphael testét lágyan simítja végig a földre hulló ruhája, s remegő tekintetem puhán simítja a kecsesen húzódó izmokon feszülő gyönyörű, hibátlan bőrfelületet. Meg akarom érinteni…
Lassú mozdulatokkal sétál a medencébe, minden lépés természetfeletti eleganciáról árulkodik, s mikor a habok elnyelik testét, szívemről mintha ólomsúlyú kövek zuhannának a mélybe. Szemeim szinte égnek, még pislogni sem voltam képes, olyannyira rabul ejtette tekintetemet a látvány, s hosszú másodpercekig néma zihálással próbálom visszanyerni az önuralmamat. Elég volt! Most már… tényleg… ez nem normális. Akármilyen gyönyörű… akkor is férfi. Ez nem helyes. Ez nem természetes. Ráadásul ő arkangyal én pedig vadász vagyok…
A víz halkan csobogva öleli körbe, ahogy alámerül, s én kihasználom a pár rövid másodpercet, hogy hevesen ziháló szívem köré vastag falat húzzak, s a testemben túláradó vágyat és sóvárgást lehűtsem a józanész kiábrándító fuvallataival. Elszántan, határozott léptekkel sétálok a halovány fényű terembe, kezeimet védekezőn fonom össze mellkasom előtt, mintha csak ezzel is csillapítani próbálnám szívem zakatolását.
Szívem kihagy egy ütemet, mikor kibukik a víz alól, lélegzetem elakad egy pillanatra, s minden eddigi józan gondolat csettintésre oszlik köddé fejemben, az elszántság, a határozottság már a múlté, s én esetlennek, gyengének érzem magam, ahogy rám szegezi szemeit… a szemeket, melyek életem végéig kísérteni fognak álmaimban… ebben biztos vagyok. Csak azt nem tudom még, hogy rémálmok vagy vágyálmok lesznek.
Kecses mozdulatait figyelem, ismét rabul ejt, s én oly könnyedén, oly szánalmasan sétálok a szépségének a csapdájába, hogy legszívesebben keresnék egy tükröt, hogy arcon köphessen magam. Szánalmas. Nem akarom… gyűlölöm, hogy ennyire vágyom rá. Gyűlölöm, hogy ilyen gyönyörű. Ha nem vetek véget ennek mihamarabb, egész életemben gyűlölni fogom magamat érte… és ezt nem akarom… még akkor sem, ha valószínűleg az „egész életem” kifejezés alig pár napot takar.
- Haza szeretnék menni. – Határozottan próbálok megszólalni, hangom mégis inkább tűnik kérlelő sóhajnak, mint egyértelmű kijelentésnek, s szívem fájdalmasan szorongatja mellkasomat egyre hevesebb dobogásával. Közelebb lép hozzám, s testem már ennyire reagál. Minden izmom megfeszül, szinte ugrásra készen figyelem a legapróbb rezzenéseit is. Félek tőle… tartok tőle.
Arca felém fordul, felpillant rám, s lusta, mégis légiesen könnyed mozdulattal könyököl a medence szélére, a kék szempár egy pillanatra sem szakad el arcomtól, bőrömet mintha égetné a pillantás, s mikor ajkaira ismét forró, szívmelengetően lágy, gyengéd mosoly költözik, szemeim tágra nyílnak, szívem oly könnyedén, oly hangosan őrjöngve zúzza porrá a falat maga körül, hogy ismét émelyegni kezdek az észveszejtő lüktetéstől. Ez nem lehet. Képtelenség, hogy ez ugyanaz az angyal, aki rideg, dühtől szikrázó tekintettel szorította a nyakamat… ez nem lehet ugyanaz a személy, aki egy órán át kínozta egy társát. Egyszerűen lehetetlen, hogy képes legyen ilyen mosolyra.
- Sajnos nem engedhetek el. – Hangjában nincs gúny, szavai selymes puhasággal kúsznak fülembe, s mikor agyam lassan feldolgozza szavait, tekintetemet csalódottan szakítom el a lágy mosolyról.
- De miért nem? – Nem értem, miért van még szüksége rám most, hogy már tudja ki a tolvaj. Megkeresni úgysem tudom. Nem tudok követni valakit, aki repülésre képes.
- A képességednek hála, lett néhány ellenséged az angyalok között, akik az életedre akarnak törni, s túl hasznos vagy nekem. Nem hagylak veszni, holmi emberi szeszély miatt. – Szemeim kikerekednek, kezeimet mellkasom köré fonom, hogy leplezzem testem visszafogott remegését, s szívem ismét hevesebb tempóra vált, de most a felháborodástól. Mi az, hogy… az életemre akarnak törni?!!! Erről… erről nem volt szó! Miért? Azt megértem, hogy a tolvajnak eléggé keresztbe húztam a számításait… de a többieknek mi bajuk velem? Ráadásul hogy merészel arról beszélni, hogy nem hagy veszni, mikor alig egy órája ő maga akart megölni?! Elegem van! Elegem van az ellentmondásaiból! Elegem van, hogy az egyik pillanatban átölel és mosolyog, aztán rideg, rezzenéstelen arccal és bűntudat nélkül hajítana le a tetőről. Hát én ebből nem kérek!
- Hasznos? Az imént akart lehajítani a tetőről! – Kicsit felemelt hangon emlékeztetem a történtekre, ujjaimmal felkaromat szorítom olyan erővel, hogy szinte érzem, ahogy lassacskán elzsibbadnak izmaim. Elegem van. Tényleg. Nem hagy veszni egy emberi szeszély miatt, viszont egy arkangyali szeszély miatt ő maga ölne meg?! Na ne röhögtessen. Akkor már szívesebben halok meg a saját hülyeségem miatt.
- Mert felbőszítettél. – Hangja irritálóan nyugodt, lassan, halk hidegvérrel jelenti ki a nyilvánvaló tényt, tekintetében a megbánás vagy a sajnálkozás legapróbb fényét sem látom megcsillanni. Haza akarok menni. El innen… el, minél messzebbre. Soha többé nem akarok még csak angyalok közelébe sem kerülni. Utálom az arroganciájukat és a felsőbbrendűségi komplexusukat…
Csak nehezen nyelek le egy dühös felhorkanást, kezeim testem mellé hullnak erőtlenül, s az indulattól szikrázó tekintetemet kitépem az égkék szemek fogságából.
- Ja. Arra magamtól is rájöttem. - Tekintetem az ajtó felé siklik, miközben mérgesen, gúnytól fröcsögő hangon dünnyögöm a szavakat, s józaneszem hiába ösztökél, hogy egyszerűen hagyjam faképnél, szívemnek és testemnek teljesen más tervei vannak. Dühös, megadó sóhajjal sétálok a fal melletti heverőhöz, s sértődött, akadozó mozdulatokkal vetem le magam, tekintetem ismét Raphael alakjára siklik. Egyszerűen nem megy… nem tudom itt hagyni. Lehet, hogy egy érzéktelen alak, de akkor is gyönyörű. Már megszokhattam volna, hogy az ösztöneim mindig győzelmet aratnak az eszem felett… ha nem így lenne, akkor… akkor aznap éjszaka nem öltem volna meg az elcsavargott vámpírt, és most nem lennék itt. Miért kellett nekem olyan buzgómócsingnak lennem? Miért kellett küldetésen kívül megölnöm azt a vámpírt? Minden annyival könnyebb lehetne… ha nem ismerném Raphaelt.
Mellkasom egy pillanatra összeszorul a gondolattól, kezeimet összefonva követem tekintetemmel Raphael minden apró mozdulatát, ahogy kecsesen, természetfeletti erőt sugározva simít végig vállain, s a hófehér, habos tusfürdő puhán fénylik a halovány napsugarakban. Hosszút pislogva próbálom lelassítani szívverésemet, de mikor lehunyom szemeimet, elmém édesen borzongató képet vetít agyamba, szinte látom magam előtt, ahogy mellette állok meztelenül, s én vagyok az, aki puha mozdulatokkal simítja a feszülő izmokat, a szappanos kezeim könnyedén csúsznak a selymes, hibátlan bőrön, s az erős, hosszú ujjai gyengéd cirógatással bújnak tincseim közé… Elég!
Szemeim kipattannak, ujjaim a heverő szélére siklanak, s görcsösen szorítják a puha párnát, mintha csak attól tartanék, hogy lábaim fellázadnak ellenem, s beleborzongok a kellemes érzésbe, amit az előbbi képzelgésem okozott. Nem lehet… miért? Miért vágyom ennyire rá? Ezek tényleg az én gondolataim lennének? Tényleg az én… vágyaim?! Vajon hihetek neki, mikor azt mondja, hogy nem ültet gondolatokat a fejembe? Talán… igen… valamiért olyan érzésem van, hogy nem hazudna. Olyan könnyedén elvehetné hazugság nélkül is, amit akar tőlem. Talán… talán őszinte volt, mikor azt mondta, hogy nem nyúl hozzám, amíg én nem vágyom rá? Oly könnyelműen vágtam rá válaszként, hogy arra várhat… pedig… pedig talán már akkor… igen… már akkor is sóvárogtam az érintése után.
Hosszú percek telnek el, s tekintetem ismét testére vándorol, mikor lassú léptekkel sétál ki a medencéből. Érzem, hogy fülig vörösödöm, mintha minden apró bőrfelület égne testemen, tekintetem a nedves, puha szárnyakról kimért lomhasággal kúszik az izmos fenékre és combokra. Nagyot nyelve tépem el szemeimet alakjáról, s csak félig-meddig felé sandítva figyelem, ahogy magára húzza a ruhákat, amiket egy vámpír szolgáló nyújt felé.
Mikor távozik az idegen vámpír, ismét zavartalanul kábít el Raphael illata, mely édes mámorával könnyedén nyomja el a legfinomabb tusfürdők kellemes aromáját is. Megőrülök.
Felém fordul, kicsit közelebb lép, majd halk, tárgyilagos hangon töri meg a hosszú szótlanságot.
- Most magadra hagylak, távollétemben A Hetek vigyáznak rád. Bármit kérhetsz tőlük, de nem hagyhatod el a lakosztályomat. Azt javaslom, érezd jól magad, fürödj meg és pihenj. Nehéz éjszaka vár rád. – Szemeim kipattannak a nyugodt kábulat után, az utolsó szavai vészjóslón visszhangzanak fejemben, agyam szinte fel sem fogja a korábban hallottakat, csupán ezt a néhány szót ismétli újra és újra. Szívverésem az egekbe szökik, s érzem, hogy arcom elvörösödik, ahogy rögtön rosszra asszociálok, kétségbeesett tekintetemet az égkék szemekbe mélyestem, melyekben most különös fény csillan.
- Ez hogy érted? – Szinte rögtön, gondolkozás nélkül kérdezek vissza, kicsit felülök a kényelmes heverőn, ujjaim egyre erősebben szorítják a puha, fekete huzattal bevont párnát. Mi az hogy… mi az hogy hosszú éjszakám lesz?! Ezt hogy érti? Ugye… ugye a küldetésre gondolt?! Igen… biztosan… mi más lehetne? Semmi másra nem gondolhatott, ugye?! És… miért… miért mosolyog így?
Kérdésemre a halovány, már-már huncutul csábító mosolyon kívül nem kapok semmilyen választ, gyors léptekkel terem az ablaknál, ami mintha varázsütésre tárulna ki mikor elé lép, s én tágra nyílt szemekkel, ösztönösen lépek utána, mikor kiveti magát a végtelen mélységbe.
Nagy lendülettel érkezem a talaj pereméhez, szemeim ámulva követik Raphael repülő, távolodó alakját, éjfekete szárnyai szinte elvesznek a szürkés viharfelhők sokaságában, s mikor tekintetem a lábaim előtt tátongó mélységre siklik, olyan kétségbeesetten hőkölök hátra, hogy fenékre esek a lendülettől. Halkan felszisszenve csúszok hátrébb a márványpadlón, szemeimmel türelmetlenül keresem ismét alakját a felhők között, de tekintetem már csak a sűrűn gomolygó árnyas sötétséget kutatja, s szívemben hirtelen különös, magányos érzés árad szét. Elment… miért… miért zavar a gondolat? Talán amiatt amit mondott? Talán attól félek, hogy megtámadnak, amíg nincs itt? Talán azért… mert biztonságérzetet adott a közelsége? Igen… magam sem tudom miért, de mikor vele vagyok… különös, furcsa melegséget érzek… mintha semmi rossz nem történhetne… pedig a legnagyobb veszélyforrás ő maga. Azt hiszem teljesen megbolondultam. Vajon mindenkiből ilyen érzéseket váltana ki? Gondolom igen… végül is… mégiscsak egy arkangyal…
Hosszú percekig ülök a földön, szemeimmel követem, ahogy az ablak magától csukódik vissza, s tekintetem minduntalan az egyre sötétedő fellegeket pásztázzák, a sűrűsödő felhők egyre kevesebb, egyre haloványabb napsugarakat engednek áthatolni, s a késő őszi táj árnyas sötétségbe burkolózik.
Felállok, lassú léptekkel sétálok át a hálószobába tekintetem ismét felmér minden apró szegletet. Halk sóhajjal szelem át a széles termet, majd a ruháimnál megtorpanva húzom elő a vadászathoz használt bordó bőrkabátomat. Lassú mozdulattal emelem fel, ajkaimra halovány mosoly kúszik, majd magamra öltöm a puha, mégis vastag és nehezen áthatolható bőranyagot. Nyugi Jonathan. A hosszú éjszakát a vadászat miatt mondta. Ebben biztos vagyok. Most azért ment, hogy nyomokat keressen.
Begombolom a testemre simuló anyagot, kezeimet bátorítón fonom össze mellkasom előtt, s már ennyitől jobban érzem magam. Nem árt időben elkészülni… ki tudja milyen hamar jön vissza… és ha tényleg a küldetés miatt lesz hosszú éjszakám, akkor a kabátra szükségem lesz… ha pedig a hosszú éjszakát más szempontból értette… akkor legalább ezt nehezebb letépni rólam… gondolom.
Felhorkanok a nevetséges gondolataimon, megborzongva sétálok a kandallóhoz, melyben lágy, szenvedélyes táncot ropnak a forró lángnyelvek, s a hófehér, puha szőnyegre feküdve meredek a fekete márványplafonra. Ujjaim a szőnyeg végtelenül selymes rojtjaiba túrnak, az anyag szinte kényezteti bőrömet, s ajkaimra elégedett mosoly kúszik. Kényelmes.
Tekintetem fáradtan, kimerülten kúszik a tűzre, mely kellemes forrósággal melengeti testemet, s egyre hosszabbakat pislogva lazítom el testemet. Talán jó oldala is van, hogy megismertem Raphaelt… egy eddig ismeretlen, különös izgatottsággal ajándékozott meg, aminek az eredete még mindig rejtély számomra. Talán nem is számít. De néha egész kellemes… egész élvezetes a társasága. Vélgülis… világéletemben… igen… világéletemben imádtam játszani a tűzzel. Miért pont most hazudtolnám meg önmagamat?
Halk, lassú léptek zökkentenek ki az éber álmomból, szemeim kipattannak, s ahogy a nyugodt koppanások egyre közelednek, izmaim megmerevednek a feszültségtől. Raphael? Nem… ő nem lehet… ő nem hord cipőt. Ez valaki más lesz.
Kicsit felülök, szemeim ösztönösen a legközelebbi fegyvert keresik, s elfojtok egy halk káromkodást, mikor rájövök, hogy nincs elég időm elérni az ágyig, agyam villámgyorsan méri fel a körülöttem lévő tárgyakat, s szívemet enyhe megnyugvás járja át, mikor megpillantom, hogy egy vékony farönk vége pont kilóg a lobogó tűzből.
Ugrásra készen meredek az ajtóra, s mikor az lassú mozgással tárul ki, ajkaimat néma, megkönnyebbült sóhaj hagyja el. A Dimitri nevezetű vámpír lomha léptekkel sétál be, s alig egy méterre az ajtótó megáll, s gúnyos mosollyal pillant rám. A reggeliek után azt hiszem nem leszünk valami jóban. Nem mintha egy vámpírral akarnék barátkozni… sőt…
- Raphael érkezése csak holnap reggelre várható. – Szemeim tágra nyílnak, ujjaim megfeszülnek a puha pamutszőnyegen, ajkaim szólásra nyílnak, de még mielőtt akár egy hang is elhagyhatná számat, faképnél hagy, s helyette egy szolgáló sétál be, s tárgyias hangon közli, hogy előkészíti a fürdőt. Merev, üres tekintettel bólintok, szinte nem is figyelek szavaira, s alig pár másodpercen belül eltűnik a fürdőszoba ajtajában. Mi… miért? Miért nem jön ma? De hát… azt mondta, hogy pihenjem ki magam. Azt mondta, hogy hosszú éjszakám lesz… azt mondta, hogy visszajön! Miért… miért vagyok csalódott?
Magamban dühöngve állok fel, lendületes mozdulatokkal veszem le magamról a bőrkabátot, s csak szemem sarkából figyelem a szolgáló vékony alakját, ahogy végre elhagyja a lakosztályt, s ismét érezhetem Raphael édes illatát, mely mélyen beleette magát a szoba minden apró négyzetcentiméterébe. Nem számít. Veszek egy hosszú, pihentető, nyugtató fürdőt, és legalább egy percig sem kell tartanom tőle… remek… igen…
Lassú léptekkel sétálok át a fürdőszobába, s mikor az ablakhoz érek, szemeim tágra nyílnak a döbbenettől. Az esti égbolt szokásos sötétsége most éjfekete űrnek tűnik szemeimnek, a közeli erdők fái üvöltve hajlongnak a süvítő, bömbölő széltől, s a szakadó eső hangosan visszhangozva dobol az ablak vastag, áthatolhatatlannak tűnő üvegén. Azt hiszem ez az, amit úgy hívnának, hogy ítéletidő.Nagyon nyelve szorítom kezeimet mellkasom köré, megborzongok a testemen végigfutó hideg hullámtól, s hirtelen még magányosabbnak, még elhagyatottabbnak érzem magam, mint mikor Raphael hirtelen eltűnt a szürkés felhők gomolyában. Gondolom a vihar miatt nem tud hazajönni… gondolom… talán jobb is… nem hiszem, hogy ilyen időben biztonságos lenne a felhők közt repdesni.
Látom, ahogy az ablakból visszatükröződő szempár hatalmasra tágul, halkan, szinte hisztérikusan felhorkanva fordulok meg, remegő ujjaim előre hulló tincseimet vetik hátra egy könnyed mozdulattal. Komolyan… egy pillanatig komolyan… aggódtam érte? Röhejes. Komolyan mondom… nevetséges, amit művelek. Nevetséges és szánalmas. Nem mintha egy emberről lenne szó. Ez Raphael. New York arkangyala. Nem hiszem, hogy egy aprócska vihar sokat árthatna neki... valószínűleg még azt is túlélné, ha öt villám csapna belé egyszerre.
Némán felnevetve dobom le a ruháimat a medence szélén, majd lassú léptekkel gázolok a forró, gőzölgő habokba, s testemből varázsütésre párolognak el a kellemetlen, nyugtalan érzések, gondolatok. Legalább pihentető, békés éjszakám lesz. Egy óráig ki sem mozdulok a habok közül, ez már biztos.
Ellazulva ülök le a medence szélén húzódó, ülésnek kialakított víz alatti emelkedőre, fejemet a medence szélére hajtva hunyom le szemeimet, s hagyom, hogy a forró víz minden egyes porcikámat átjárja. Kellemes… nyugtató… imádom… meg tudnám szokni, hogy ilyen fürdőkádam van, az már biztos. Kár, hogy nagyobb, mint a nappalim. Hehh…
Összerezzenek, mikor arcomat hirtelen hideg, süvítő szél üti meg, az eső, a vihar hangjai felerősödnek, ahogy lassú mozgással nyílik ki az automata ablak, s fejemet felkapva, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy Raphael talpa lágyan, puhán érinti a talajt. Hajából szinte patakként csordogál a víz végig testén, hófehér ruhája áttetszővé válik, s szorosan tapad világos bőrére, s ajkaimra harapva fordítom el remegő tekintetemet. Mi… mit keres itt?! Nem úgy volt, hogy...?
Hirtelen elvörösödöm a tudattól, hogy meztelenül állok előtte, tekintetem kétségbeesettem siklik lejjebb, s ajkaim alig észrevehető, hálás mosolyra húzódnak, mikor megpillantom a testemet körülölelő vastag, hófehér habréteget, mely szinte egész testemet elrejti előle.
- Mi-mit keresel itt? Veszélyes ilyen időben a magasban repdesni! – Szinte végig sem gondolom szavaimat, csak gondolkodás nélkül ömlenek ki ajkaimon, s tátva maradt szájjal fojtom magamba az aggodalmas szidalmazás folytatását, mikor rájövök, hogy milyen baromságokat hordok össze. Bahh… remek… a folytatás az lett volna, hogy meg fog fázni. Gratulálok, Jonathan. Megkapod az év legnagyobb idiótája kitüntetést. Azt hiszem az utóbbi napok után többszörösen kiérdemeltem.
Tekintetem ismét Raphaelre siklik, s szemeim kikerekednek, mikor ajkain szórakozott mosolyt pillantok meg. Végtelenül lágy, jókedvű tekintettel pillant rám, melytől úgy érzem, mintha szépen lassan olvadozni kezdene az összes belső szervem. Mi… miért… miért néz így rám? ha hülyeséget mond valaki, akkor nem ez a normális reakció. Gúnyos vigyorral kéne rám pillantani, vagy fennhéjázva kiröhögnie, hogy ilyen baromságokon jár az agyam. Nem értem… nem értem ezt az angyalt, és gyűlölöm, ha nem értek valamit.
- Az hittem már alszol. – Halk, nyugodt hangja lágyan fedi el a vihar monoton búgását, s épp válaszra nyitnám ajkaimat, de bennem reked a levegő. Raphael lassú, elegáns mozdulatokkal szabadul meg a vizes ruháitól, s hevesen verő szívem őrült vészriadót fújva kényszerít, hogy még időben kapjam el a tekintetemet. Szemeimet makacsul szegezem a falra, remegő mellkasom ellen küzdve zihálom a szavakat.
- Mi… mit művelsz?! – Legszívesebben a mellkasomra szorítanám a kezemet, hogy lenyugtassam őrjöngő szívemet, lábam megremeg a víz alatt, s ösztönösen, akaratlanul csúszok távolabb. Ugye… ugye nem azt csinálja, amire gondolok? Ugye… nem jön be? De… bejön… Istenem… Raphaellel együtt… nem. Nyugi. Nyugi.
- Csatlakozom. – Hangján hallom, hogy mosolyog, de még nincs erőm odanézni, s a víz lágy, puha, kellemesen halk csobogással fogadja az újabb vendéget habjai között. Testem megmerevedik, kezeimet mellkasom köré fonva csúszom lejjebb, hogy szinte csak arcom lógjon ki a vízből, hátam szinte a medence falába simul. Nyugi Jonathan. Csak egy egyszerű fürdő. Mindketten férfiak vagyunk… ebben nincs semmi természetellenes. Rengeteg országban vannak nyilvános fürdők, ahol az emberek is fürdőznek egymás mellett. Nyugi.
Mély levegőt véve fordítom felé szemeimet, s ajkamra harapva figyelem, ahogy velem szemben kényelmesedik el, tekintetünk találkozik, s mellkasomat olyannyira szűknek érzem, hogy szinte a légzés is nehezemre esik.
- Mellesleg… Valaki a lelkemre kötötte, hogy pihenjek délután, mert hosszú éjszakám lesz… ezért logikus, hogy nem alszom. – Kicsit szemrehányóan, durcásan dünnyögöm a szavakat, de láthatóan az enyhén szemtelen hangnem sem rendíti meg a jókedvét, s ajkain még mindig halovány, sejtelmes, észveszejtően vonzó mosoly húzódik. Nem bírom. Ha nem lennék meztelen, tuti, hogy kirohannék innen. Így meg kell várnom, hogy végezzen és elmenjen… remek… mindegy… úgyis hosszú fürdőt terveztem. Remélem sokáig kitart a hab. Nagyon ajánlom, hogy sokáig kitartson.
- Ha amiatt aggódsz, hogy nem lesz mit csinálnod az éjszaka… van pár ötletem. – Hangjában csupán egy leheletnyi gúny van, az is inkább kellemes, viccelődős gúny, mintsem bántó, s őrülten kalimpáló szívem egy hosszú másodpercig megszűnik dobogni, csak hogy még elképesztőbb tempóba térjen vissza, s minden izmom megfeszül a testemre törő vad, ösztönös vágytól. Megőrülök. Végem.
Nem merek ránézni, szemeim a habok végtelen fehérségét kutatják, tekintetem szinte elmerül az apró, gyöngyszemméretű buborékok csillogásában, s enyhén remegő hangon válaszolok, érzem, hogy arcom paradicsom vörös árnyalatot kezd felvenni.
- Nem vicces. – Élvezi, hogy zavarba hozhat? Élvezi, hogy minden megjegyzése ilyen vad, ilyen idióta, és kínos reakciókat vált ki belőlem? Igen… biztos jól szórakozik magában…
- Nem vicceltem. – Kellemesen komoly hangja lágyan verődik vissza a márványfalakról, még tovább növelve zavarodottságomat, s kicsit összegörnyedve csúszok még lejjebb, szinte az orromig a víz alá bújva. Miért csinálja ezt? Annyira… annyira vágyom rá. És ugyanakkor olyannyira megrémiszt, taszít a gondolat. Nem akarok egy arkangyal játékszere lenni… nem akarom, hogy mikor kedve tartja elszórakozzon velem, aztán kidobjon. Nem akarok csalódni, pedig ő már annyiszor bebizonyította, hogy hajlamos csalódást okozni… vagy talán túl sokat vártam? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ezek az érzések, amik szinte marnak belülről, nem természetesek. Ez nem normális. Ezt nem szabadna éreznem!
Hosszú csend következik, csupán a víz halk csobbanásait, és az vihar zúgása tölti meg a szobát puha rezdülésekkel, a levegő nyugodt, mozdulatlan, s feljebb csúszva szabadítom ki számat a víz fogságából.
- Amúgy… azt mondtad, hogy nem mehetek haza, mert ellenségeket szereztem magamnak az erőm miatt… - Halkan, bizonytalanul sóhajtom a szavakat, feltűnően más irányba terelve az egyre kínosabbá és egyre kísértőbbé váló témát, s ő egy néma bólintással erősíti meg szavaimat, ezért kicsit felbátorodva enyhe szemrehányással folytatom. – De akkor a veszély azután is fennáll, miután elkaptuk a tolvajt, nem? – Tekintetében most először látok valódi komolyságot, már-már komorságot csillanni, s némasága válasz kérdésemre. Halkan felhorkanva emelkedem kijjebb még egy kicsit a vízből, szemeimben felháborodott szemrehányás csillan, s dühösen felindultan, szinte magamhoz beszélve folytatom. – Remek! Feláldozom az életemet, egy hülye pajzsért! Király… - Gondterhelt fújtatással túrok a hajamba, a félig száraz tincsek zavaróan tapadnak arcomra, s dühtől remegő ujjakkal simítom hátra a kósza hajszálakat.
- Itt maradhatsz. – Szemeim tágra nyílnak, a hirtelen fellángolt düh helyét vad, őrjöngő harag veszi át tekintetemben, s szikrázó szemekkel nézek rá, izmaim megfeszülnek, ahogy felállok, s a köldökig érő vízben gyors léptekkel szelem át a medencét, hogy közelebbről köphessem arcába a dühöngő szavaimat.
- Itt maradni? Neked fogalmad sincs! Lehet, hogy neked ez csak újabb 30 rövidke év az évezredek sokaságában… De nekem ez az életem! – A végén már szinte üvöltök, legszívesebben mellkasára csapnék ökleimmel, de tisztában vagyok vele, hogy talán már így is túl messzire mentem, s a vörös köd nem homályosítja el eléggé elmémet ahhoz, hogy most rögtön megölessem magamat. Gyűlölöm! Gyűlölöm, mikor nyugodt, mikor kegyetlen, mikor édes, vonzó boldogsággal mosolyog rám… de a legjobban azt gyűlölöm, hogy a tekintetében édes megértés, együttérzés csillan. Miért? Miért? Miért? Miért nem ideges, hogy üvöltöztem vele? Akár meg is ölhetne érte. Miért… miért néz így rám? Miért nem értek semmit vele kapcsolatban? Miért kell mindig kétségek között vergődnöm?
Türelmesen vár, nem töri meg a ránk zuhanó, kimért csendet, csupán halkan ziháló, egyenetlen lélegzetvételeim verődnek vissza a falakról, s kicsit lehiggadva veszek mély levegőt, szemeimet lehunyva rázom meg a fejemet.
- Nem… inkább élek két napot szabadon, mint egy emberöltőnyit bezárkózva, rettegésben. – Halkan, halovány mosollyal, lehunyt szemmel sóhajtom a szavakat, szívem szinte beletörődik a rám váró jövendőbe, testem remegése lassan csitulni kezd. Igen… már nem lehet visszatekerni az időt. Úgy látszik ez volt a sorsom.
Megborzongok, ahogy végtelenül gyengéd, lágy érintést érzek arcomon, ólomsúlyúnak érződő szemhéjaimat lassan emelem fel, s Raphael büszkeségtől csillogó szemeibe mélyesztem tekintetemet. Testem megremeg a forróságtól, mely áramütésként rohan végig gerincemen, arcom puhán simul a forró tenyérbe, s érintése meglepően kellemes nyugalmat varázsol zaklatott lelkembe.
- Nem is te lennél, ha nem ez lett volna a válaszod, Jonathan. – Lágy mosollyal ejti ki a szavakat, s az én ajkaimra is halovány mosoly költözik, gyengéd vonásait kutatva pillantok fel rá, s megremegek, mikor hátamon érzem a nedves tollak puha érintését. Szemeim tágra nyílnak, csupán ekkor döbbenek rá, hogy már csak alig fél méter választ el minket egymástól, s szívem hirtelen kezd rémisztően gyors zakatolásba. Nem… nem… nem… ez nem lehet. Túl közel van. Túl veszélyes.
Érzem, hogy elpirulok, mintha egész testem parázslana a pillantásától, s hosszan hunyom le szemeimet, megpróbálom kizárni a képét fejemből, kevés sikerrel. Egész életemben… egész életemben az embereket védtem a vámpírok ellen. Mindig felnéztek rám… mindig erősnek és sebezhetetlennek kellett tűnnöm… talán… talán most az egyszer engedhetem, hogy… hogy valaki mellett elgyengülhessek… hogy valaki erős, óvó karokkal öleljen át… hogy Raphael…
Arcomat lesütve tépem el gondolataim kísértő, csábító fonalát, szemeim kipattannak, kezeimet ökölbe szorítva próbálom kihasználni az utolsó csepp, apró ellenállást szívemben.
- Raphael… ne gyere közelebb… kérlek...
Raphael
A felhők gyűlnek, sűrű, nyirkos ködbe vész minden. Innen fentről már a földet sem látom. Feljebb emelkedem, a felhők fölé, hogy a szikrázóan kék égboltban gyönyörködhessen tekintetem.
Az Angyalvár épülete hófehéren világít a magasban. Nem megyek oda, csak körberepülöm, és behunyom szemeimet. Testemben áramlik az energia, amely az épületből sugárzik. Reagál rám, feltérképezi erőmet, s ha veszélyes lennék, vagy sötét szándékok homályosítanák elmémet, végezne velem. Ezért ez a legbiztonságosabb hely a világon, és a legveszélyesebb is.
Egy nagy ablakon beszállok, szárnyaim összecsukva sétálok végig a vakítóan fehér márványpadlón. Egy folyosó, majd még egy, s végül a duplaszárnyas, hatalmas ajtó. Odabent minden égszínkék, a padlón hömpölygő felhőpamacsok, a falakon repülő madarak képei. Tollaik a szivárvány összes színét felvonultatják. A terem végében egy nagy kandalló áll, de soha nem lobogott benne tűz.
Ruhám nedvesen tapad testemhez, szárnyaim összecsukom és a rám váró angyalra szegezem jégkék szemeimet.
- Tudok róla – mondja halkan. Fekete szemei kifejezéstelenek, hosszú fekete haja szinte beleolvad fekete ruhájába. Egyedül szárnyai fehérek, de vakítóan. Elonos, a hírvivő. Az egyetlen angyal, akinek joga van az Úrhoz szólni, akkor is, ha nem kérdezi.
Bólintok, és kezeimet hátam mögött összefűzve lassan sétálni kezdek fel és alá.
- Mondott valamit? Üzent nekem? – Megtorpanok és rászegezem a tekintetem, várom a választ. Halvány mosoly a válasz.
- Úgy véled elhallgatnám, ha igen?
Bosszúsan fordulok el tőle, tovább folytatom a fel-alá járkálást. Lábaim szinte alig érintik a talpam alatt gomolygó felhőcskéket. Gondolkozom. Ha az Úr nem üzen nekem semmit, akkor valószínűleg nincs is nagy baj? Nem tudom megmondani, mert az Ő cselekedeteit én sem érthetem. Mi a helyes út? Bármit is tettem, mindig magamra voltam utalva. Ez a fene nagy szabad akarat...
- Töröld le a sötét felhőket homlokodról, barátom – szól hozzám Elonos, szavai kifejezéstelenek. – Azt javaslom, minden eszközt vess be és keresd meg a pajzsot. Még egy jó tanácsot nyújtanék neked, ha nem bántalak meg. Vagyis inkább egy kérdést teszek fel neked, nevezheted költőinek is.
Felé fordulok, és ő mélyen a szemeimbe néz.
- Miért vállaltad el az emberiség védelmét, Raphael?
Int nekem és kiszáll az ablakon.
Amikor egyedül maradok, szemeimet a kandalló üres belsejére szegezem. Elonos iménti szavai zsongnak fejemben.
„Miért vállaltad el az emberiség védelmét, Raphael?”
Elfelejtettem.
Eltűnt a tudatom homályában egy ilyen fontos dolog... Egészen a mai napig nem gondoltam rá, miért döntöttem így.
Már tudom, emlékszem...
...de az érzés, amiért a döntést hoztam, nincs sehol.
Elfelejtettem szeretni. Nem tudom már, milyen érzés volt, de arra emlékszem, mennyire erős hatással volt rám. Képes voltam olyan dolgok véghezvitelére, amelyre más angyal nem, mindezt azért, hogy védjem az emberiséget. Megóvjam őket, szárnyaimat pedig szeretően és óvón tártam ki felettük.
Rég volt.
Kirepülök az Angyalvárból, szárnyaimat szélesre tárva lebegek a meleg légáramlatokon, hagyva hogy sodorjon magával amerre akar. Zúg a fejem, háborog a lelkem, s az ég átveszi energiáimat. Vihar tombol körülöttem, villámok cikáznak, mennydörög az ég. Behunyt szemekkel adom át magam az elemek erejének, s ahogy kiáramlik belőlem a sötétség, úgy erősödik a vihar is.
Nem érzékelem az időt.
Amikor lecsillapodik a vihar bennem, alászállok, s akár egy sebesült madár, esetlenül érkezem az Angyaltoronyhoz, intésemre feltárul egy ablak s beszállok, kecses mozdulattal teszem le lábaimat, lerázom szárnyaimról a víz nagy részét.
Az előttem elterülő nagy medencében, a gőzölgő vízben ülő, döbbent Jonathan mézbarna szemeibe nézek.
- Mi-mit keresel itt? Veszélyes ilyen időben a magasban repdesni!
Igen... azt hiszem már emlékszem az érzésre. Talán. Mosolyogva nézek le rá, tetszik hogy aggódik értem, pedig ő is tudja hogy teljesen felesleges.
- Az hittem már alszol.
Lehámozom magamról a nedves ruhákat.
- Mi… mit művelsz?!
- Csatlakozom.
Mosolyogva sétálok be a vízbe, jól esik a forró fürdő. Ő bezzeg rám sem mer nézni, belemerül orráig a vízbe. Végig őt tartom szemmel, vele szemben dőlök a medence falának, kényelmesen.
- Mellesleg… - bugyborékolja aranyosan. - Valaki a lelkemre kötötte, hogy pihenjek délután, mert hosszú éjszakám lesz… ezért logikus, hogy nem alszom.
Duzzogó, aranyos hangja van. Nagyon aranyos.
- Ha amiatt aggódsz, hogy nem lesz mit csinálnod az éjszaka… van pár ötletem – válaszolom gúnyos mosollyal. Lesüti szemeit, arca akár a főtt rák, rendkívül zavarban van.
- Nem vicces.
- Nem vicceltem.
Még jobban elmerül, már alig látni őt a sok habtól. Semmi válasz, így inkább kényelmesen pihenek, behunyom szemeimet. Hosszú idő után töri csak meg a csendet, megzavarva gondolataim fonalát, de nem bánom.
- Amúgy… azt mondtad, hogy nem mehetek haza, mert ellenségeket szereztem magamnak az erőm miatt… - felé fordítom tekintetem, türelmesen várom a folytatást. – De akkor a veszély azután is fennáll, miután elkaptuk a tolvajt, nem?
Fején találta a szöget, ahogy szokták mondani a franciák. Nem cáfolom, így szembesül a valósággal. – Remek! Feláldozom az életemet, egy hülye pajzsért! Király…
- Itt maradhatsz – ajánlom fel neki lágyan.
Feláll, már nem zavarja a meztelensége. Csípőre tett kézzel, dühtől szikrázó szemekkel néz rám. Igazán ingerlő látvány. Felém csobog, megáll előttem, és mélyen a szemembe néz, mert Ő ilyen egyenes ember.
- Itt maradni? Neked fogalmad sincs! Lehet, hogy neked ez csak újabb 30 rövidke év az évezredek sokaságában… De nekem ez az életem! – kiabálja belelendülve.
Megértően nézek rá. Valóban, nem egy boldog, teljes életet nyújtok neki, csak valami lét-félét, egyfajta állapotot. Szomorúság tölt el, mert ő ennél sokkal jobbat, többet érdemelne.
Csend nehezedik ránk, zihálása az egyetlen hang. Behunyja szemeit és megrázza a fejét, halvány mosollyal suttogja:
- Nem… inkább élek két napot szabadon, mint egy emberöltőnyit bezárkózva, rettegésben.
Elönt egy különös érzés. Régen történt már velem hasonló...
Megérintem az arcát, leheletnyi cirógatás csupán.
- Nem is te lennél, ha nem ez lett volna a válaszod, Jonathan.
Büszke, nemes és erős. Jóságos a szíve, és tiszták a szándékai. Egyre inkább eszembe jut, miért is akartam én őrizni az emberiséget, s ahogy az ő tekintetében elmerülök, az érzések is lassan visszaszivárognak lelkemnek hideg és üres edényébe.
Óvón, gyengéden ölelik körül őt a szárnyaim, finoman húzom így magamhoz. Tudatosul benne, levegőért kapkodva néz fel rám. Nem is vettem észre, hogy felálltam.
- Raphael… ne gyere közelebb… kérlek... – pihegi egész testében reszketve.
Lassan felemelem a szárnyaimat, szélesre kitárom őket, lerázom a vizet róluk és összecsukom. Megbűvölve figyeli, ahogy én is őt. Lassan hátat fordítok neki, kisétálok a vízből és felveszem a kis üvegasztalra odakészített törülközőt.
Meglátja merevedésemet, szinte égeti bőrömet a tekintete, az ő arca pedig egyenesen lángra lobban. Nincs rejtegetni valóm, nem szégyen a vágy. A testi vágy... Igen, rég éreztem ennyire intenzíven.
Meztelenül sétálok át a másik szobában, az ajtóban megállok és visszanézek rá.
- Ha végeztél a fürdéssel, vacsorázunk. Közben elmondom, mi fog történni ma éjjel.
- Mi? – kérdez vissza idegesen, de elengedem a fülem mellett.
***
A lakosztályom egyik üres termébe sétálunk át, immáron felöltözve. A hosszú asztal megterítve vár bennünket.
Némán eszünk, majd a desszertnél felpillantok rá. Megbűvölve figyeli a tányéromon lévő nagy szelet csokoládétortát, ahogy rákanalazom a sok tejszínhabot egy porcelán tálból.
- Hihetetlen, mennyire édesszájú vagy – suttogja csodálattal.
- Örülök, hogy ismét tegeződünk.
- Mit ettél, amíg fel nem találták a csokoládétortát? – kérdezi kíváncsian. Meglep a kérdése. Beledöföm villámat a süteménybe, megtunkolom a tejszínhabban és élvezettel veszem a számba. Belepirul, pedig csak eszem.
- Ki mondta, hogy nem volt már évezredekkel ezelőtt?
- Neee – kerekednek el a szemei. – Most viccelsz ugye?
Csak mosolygok rajta, és tovább eszem a tortámat. Az ő tányérján gyümölcsök vannak, de hozzájuk sem ért. Hm...
Egy falatot tartok felé a villámmal.
- Kóstold meg, ez különleges ízű. Ilyet sehol máshol a világon nem ehetsz...
- Kösz nem – vágja rá hirtelen, majd mégis közelebb hajol és szájába veszi a villám végét. Apró fehér fogai között eltűnik a falatnyi kis mennyország. Az arcát figyelem. Pupillái kitágulnak az élvezettől, megborzong egész testében. Szemmel láthatóan elönti a forróság, és halkan felnyög.
- Ez... micsoda...? Ez nem közönséges csokitorta!
Mosolyogva figyelem, újabb falatot nyújtok felé. Elfogadja ezt is, és halkan felnevet. Tetszik így.
- Raphaeeel – nyögi halkan. – Valami kábítószer van benne? Vagy mi? Mondd máár eeel! Léégyszi!
Intek neki, hogy üljön közelebb, a mellettem lévő székre. Újabb falatot nyújtok felé, vágyódva figyelem ahogy behunyt szemekkel engedi szájába. Szemei kábán csillognak fel rám.
- Szóval?
- Ismered a csokoládé történetét?
Hátrahajtja fejét és behunyt szemekkel sóhajt fel. Az utolsó pillanatban, mielőtt ajkaihoz érne a szám, visszafogom magam.
- Aztékok használták a kakaóbabot, és itták is. Cortez hozta Európába... azt hiszem.
- Nagyon jó, de a Mayák voltak – dicsérem meg mosolyogva. Kap egy falatot is, s miközben majszolja, engem figyel csillogó szemeivel. Akár egy gyermek, aki rácsodálkozik a világra. – Egy angyal, kinek nevét már homály fedi, szerette a Mayákat, akik imádták őt.
- Már nem él az angyal?
- Él. Többé nem jön le a földre, örökre visszavonult.
- Értem. Folytasd, kérlek.
- Ő ajándékozta kedvenceinek a kakaóbab egy csíráját.
- Tehát akkor... – kerekednek el a szemei, ahogy felfogja. – A kakaó a mennyekből van? Az Úr ajándéka?
- Közvetve igen, de valójában inkább csak egy angyalé. A földön sokszorosított, termesztett kakaóbab csak silány utánzata annak, amely az Angyalvár kertjeiben terem. Ez onnan származik.
- Hű...
Megetetem vele az egészet, és mosolyogva figyelem.
- Annyi mindennel megismertethetnélek, ha velem maradnál... – lehelem a fülébe.
Megborzongva hunyja be szemeit. Annyira szép. Persze nem a külseje bűvölt el, hiszen nála különb szépségek ezrei zsongnak mind az égi, mind a földi világban. A lelke szép. A szíve, az ereje, a tisztasága.
Jonathan
Lehunyom szemeimet, halkan, némán sóhajtott szavaim mintha elvesznének a forróságban, de már nem bánom. Minden porcikám reszket, bizsereg, még soha… soha nem éreztem ilyen erős vágyat életemben. Semmi iránt. Senki iránt. Kívánom az érintését, mindenem bizsereg, hogy az erős karok ölelését érezhessem magam körül. Hogy óvón húzzon magához, míg el nem tűnik szemeim elől a sötét jövőm fenyegető képe. Most már tudom… ezek az én érzéseim. Akármilyen hihetetlen ezek a tiltott gondolatok és vágyak mind hozzám tartoznak. A kísértés karjaiba vetném magamat, csak hogy pillanatnyi biztonságérzettel nyugtathasson meg. Akarom őt. Kívánom. Már az sem érdekel, ha ezzel bebizonyítom, hogy igaza volt. Az elejétől fogva tudta, hogy nem leszek képes ellenállni neki. Irritálóan csábító.
Hirtelen érzem eltávolodni bőrömtől a kényeztetően puha, nedves tollak lágy simítását, testem beleborzong, mintha hirtelen hideg szellő lehelné végig szabaddá vált bőrfelületeimet, s a csalódás keserű, jeges reszketéssel árad szét testemben, mégis mintha különös, megnyugtató megkönnyebbültséget hordozna magában. Miért? Miért nem csinál semmit? Miért nem érint meg, mikor annyira… annyira kiszolgáltatottan és felkínálkozva állok előtte? Nem értem. Én azt hittem… azt hittem vágyik rám. Azt hittem kihasználná a pillanatot, mikor elgyengülök mellette. Ha most megcsókolna… ha most végigsimítaná a testemet… nem ellenkeznék. Nem állítanám meg. Olyan védtelennek érzem a lelkemet, a szívemet, mint még soha.
Lomha mozdulattal, remegve emelem fel pilláimat, hogy homályos tekintetemet szárnyai elbűvölően mesebeli vonalán legeltethessem. Csodaszép. Akárhányszor pillantok rá, nehezemre esik elhinni, hogy ez a valóság. Hogy ez nem egy tündérmese. Hogy tényleg itt állok New York rettegett arkangyala előtt. Csupaszon, kiszolgáltatottan, vágyakozva.
Egy pillanatra sem szakítom el szemeimet a sötét tollaktól, mintha megbabonázott volna szépségük, s csak akkor zökkenek ki a néma ámulatból, mikor összezárja szárnyait. Hirtelen kapom elkerekedett szemeimet arcára, tekintetünk találkozik, s szívem beleremeg az áthatóan érzéki pillantásba, amivel megajándékoz a barátságosan, gyönyörűen égszínkék szempár. Miért nem ér hozzám? Nem értem. Már nem akarja…?
Hátat fordít nekem, s könnyű, lassú mozdulatokkal sétál ki a vízből, magamra hagy a testemben felkorbácsolt vággyal, aminek tilos lenne léteznie. Mi történik velem? Miért? Miért érzem ezt? Miért érzek csalódottságot? Elég!
Ökölbe szorítom kezeimet a víz alatt, tekintetemmel követem alakját, hogy titkos pillantásokat lophassak a gyönyörű testről, szívem hangos izgatottsággal dübörög mellkasomban, zaklatott légzésem elnyomja hangját. Miért?
Lassan nyúl a törülközőért, s ahogy oldalra fordul, tekintetemet ösztönösen csábítja, vonzza magára a hasához feszülő férfiassága. Szemeim hatalmasra nyílnak, s ha eddig gyorsan dübörgött a szívem, most már őrülten, veszélyesen heves tempóban száguld egyre apróbbra zsugorodó mellkasomban. Testem megremeg, a vér szinte megáll ereimben, s hiába minden törekvés, hogy elszakítsam szemeimet, tekintetem mintha merevedésén ragadt volna, s arcom ég, felgyulladni készül az elfojtott vágy és a bizonytalanság vegyes hullámaitól. Miért… mi… miért van merevedése?! Hiszen… azt hittem, már nem akarja… nem értem… akkor miért hagyott magamra? Azt mondta addig nem ér hozzám, amíg nem vágyok rá… de én…
Hatalmasat nyelve sütöm le tekintetemet, mindenem mintha lángolna, a látvány elmémbe égett, s hiába hunyom le egyre homályosabb tekintetemet, még mindig tisztán látom magam előtt, s halk, nesztelen léptei lassan visszhangzanak a füllesztő levegő bizsergető szikrái között. Elmegy. Tényleg elmegy. Miért nem csak megkönnyebbülést és nyugodtságot érzek?
- Ha végeztél a fürdéssel, vacsorázunk. Közben elmondom, mi fog történni ma éjjel. – Összerezzenek, mikor hangja megszakítja a csendet, szemeimet kinyitva engedem, hogy rabul ejtse tekintetemet, de most csak egy röpke pillanatra bűvöl el szépségével, szavai lassan rángatják vissza elmémet a valóságba, s ledermedten, értetlenkedő pillantással kérdezek vissza.
- Mi? – Nem kapok választ, mire a hangok elhagyják ajkaimat, már hűlt helye sincs az ajtóban, s én a láthatatlan ürességbe meredek remegő tekintetemmel. Hogy… mi fog történni ma éjjel? Most már legalább amiatt nem kell tartanom, amitől eddig rettegtem… és ami után alig néhány másodperce sóvárogtam. Elég!
Szemeimet összeszorítva rázom meg fejemet, kezeimmel hosszú másodperceken át gyűrögetem arcomat, mígnem végleg kiűzöm elmémből a tiltott gondolatokat. Nem értem magamat. Hogy… hogy érezhettem azt? Hogy vágyhattam rá? Sőt… talán egy kicsit még most is. Ez nem én vagyok… szörnyű belegondolni, hogy miket hoz ki belőlem a közelsége. Hihetetlen, hogy csalódottságot éreztem, mikor nem csinált semmit, pedig… pedig hálásnak kéne lennem. Talán nem is olyan kegyetlen, mint hittem. Nem használta ki a gyengeségemet. Nem élt vissza vele, hogy elbűvölt a közelsége. De akkor eddig miért… miért csókolt meg a tetőn?
Ujjaim végigsimítják bizsergő ajkaimat, belepirulok az emlékekbe, melyek még mindig erős, intenzív érzéseket hordoznak magukban. Veszélyesen vonz. Vajon… vajon ha engednék neki, utána jobb lenne? Vajon azután elmúlna ez a sóvárgás, vagy csak felerősödne a vágy, amit iránta érzek? Nem tudom. Talán az lenne a legjobb, ha soha nem tudnám meg.
Halkan teszem le a villámat a tányér mellé, miután befejeztem az étkezést, s lassú, monoton mozdulatokkal rágom meg az utolsó falatot. Alig ettem valamit, még mindig úgy érzem, mintha nem menne le az étel a torkomon, csupán akkora adagot erőltettem magamba, hogy ne gyengüljön le a testem a táplálékhiánytól.
Raphael velem szemben ül az asztalnál, s az egész vacsora alatt egy árva szó sem hagyta el ajkait… azt mondta, elmondja étkezés közben, hogy mi fog történni ma éjszaka. Mindegy.
Halkan sóhajtok fel, mikor egy szolgáló behozza a desszerteket, s ajkaimat összeszorítva szedek pár gusztusos gyümölcsöt az előttem lévő tányérra, de egy falatot sem vagyok képes enni belőlük. Nem tudom mi van velem, de nincs étvágyam. És… zavar ez a csend. Ez a mély, borzongató csend. Miért nem mond semmit? Miért nem szólal meg?
Felemelem arcomat, tekintetünk egy pillanatra találkozik, s ösztönösön meredek ismét az asztalon sorakozó ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb desszertekre. Most nem vagyok képes elviselni a tekintetének édes simogatását. Miért nem tud olyan rideg szemekkel rám nézni mint eddig? Olyan közömbösen és érzelemmentesen. Valami megváltozott. Lehet, hogy azért nem használta ki a kiszolgáltatottságomat a fürdőben, mert azt akarja… azt akarja, hogy tényleg vágyjak rá? Hogy ne csak a testét, a benne rejlő erős férfiasságot kívánjam, hanem… hanem tényleg őt magát? Talán. Nem tudom. Nem hinném… vagy mégis?
Tekintetemet félve emelem ismét fel, haloványan elmosolyodva figyelem, ahogy maga elé emel egy óriási szelet csokitortát, és lassú, elegáns mozdulatokkal kanalaz mellé tejszínhabot. Talán túl sokat gondolok az egészbe. Ő egy arkangyal, aki évezredek óta él… számára az én létezésem nem lehet több mint egy apró, unaloműző játék a hosszú, monoton évek kusza hálójában. Nem irigylem őt. Nem irigylem az örök életét. Én összeroskadnék a súly alatt. Elképzelhetetlen erő lakozhat a lelkében.
- Hihetetlen, mennyire édesszájú vagy. – Halkan sóhajtom a szavakat, ajkaimon még mindig bizonytalan mosoly ül, szemeimet ismét rabul ejtik lassú, kimért mozdulatai, hangom alig hallható, kissé rekedtes a hosszú szótlanságtól.
Ha nem egy rémisztő, kegyetlen arkangyalról lenne szó, akkor most azt gondolnám róla, hogy aranyos… hogy lehet, ennyi édeset enni egyszerre? A gondolattól is émelygek.
- Örülök, hogy ismét tegeződünk. – Arcom csak enyhén rezzen meg, érzem, hogy kicsikét elpirulok, de minden erőmmel arra törekszem, hogy elengedjem fülem mellett a megjegyzést, s az előző gondolatmenetemet folytatva próbálom kényelmesebb irányba terelni a beszélgetést… nem tudom… magam sem tudom, hogy miért vagyok képes ismét tegezni. Valószínűleg csak a sokk miatt akartam eltávolodni tőle… a félelem sok mindenre képes. A félelem és a rettegés… és a csalódás. Most már nem félek tőle. Most épp nem. Ha így néz rám, nem megy. Ha minden egyes pillantása mintha cirógatná bőrömet, nem tudok tartani tőle. Talán túl vakmerő és meggondolatlan vagyok… talán ismét meg fogom bánni. Nem számít. Már nem számít.
- Mit ettél, amíg fel nem találták a csokoládétortát? – Kíváncsian mélyesztem el tekintetemet a kobaltkék szemek kiismerhetetlen örvényeiben, fejemet kissé oldalra döntve figyelem, ahogy kecses vonalú ajkai közé emel egy falatot, szívverésem akaratom ellenére is felgyorsul, elmém ösztönösen idézi fel érzékeimben a selymes ajkak puha érintését. Tekintetem ismét rajta ragad… Gyönyörű.
Lassan ízleli a falatot, majd miután lenyelte, az igéző szempár ismét rám veti tekintetét, ajkain mesebeli mosoly húzódik, mintha egész lényéből áradna a tisztaság, a kedvesség, a megértés. Annyira más, mint volt. Vajon meddig tart? Vajon mikor változik vissza?
- Ki mondta, hogy nem volt már évezredekkel ezelőtt? – Hangjában egy leheletnyi szórakozottság rejlik, halovány mosollyal leheli a hihetetlennek tűnő szavakat, s ha nem tükröződne különös komolyság szemeiben, kizárt hogy akár belegondolnék abba, hogy szavai mögött a valóság rejlik… pedig… valószínűleg úgy van.
- Neee… most viccelsz ugye? – Elkerekedett szemekkel hajolok kicsit közelebb hozzá, hogy közelről láthassam arcvonásainak legapróbb rezzenéseit is, majd szemeim összeszűkülnek, ahogy ajkaira kicsit szélesebb mosoly húzódik. Nem… az nem lehet… hiszen, a történelem… hiszen, amiket tanítanak…
Mégis mikre gondolok? Mit számít a történelem az ő életükben? Hiszen nem is ember… lehet, hogy…
Szemeim ismét tágra nyílnak, mikor lassú mozdulattal nyújt felém egy falatot a tortából, s szívverésem könnyedén szökik újra az egekbe, elmém ösztönösen rosszra asszociál, ahogy szemem előtt felidéződik a kép, ahogy pár másodperce az ő ajkai érintették lágyan azt a villát… azt akarja… hogy… megkóstoljam? Most komolyan… New York arkangyala nyújt felém egy falatot a tortájából ilyen kedves, meleg mosollyal?
- Kóstold meg, ez különleges ízű. Ilyet sehol máshol a világon nem ehetsz...
- Kösz nem! – Veszélyesen dübörgő szívem ösztönösen mondatja velem a választ, szinte át sem gondolom szavait, szám gyorsabban mozog, mint lelassult, kába gondolataim, testem mégis magától mozdul, kicsit előrébb dőlve hajolok közelebb a villához, s orromba mászik a csokoládé tömény, édes, szokatlanul finom és bársonyos illata, szinte megbódítja elmémet a tömény aroma.
Ajkaim óvatosan érintik az ezüst evőeszközt, számba veszem a könnyed, lágy falatot, s szemeim tágra nyílnak, ahogy az eddig ismeretlen, vadítóan ínycsiklandozó íz szétárad nyelvemen. Testem beleborzong, vérem mintha pezsegne az érzéstől, amit ez az apró falat hordozott magában, s magam sem tudom igazán eldönteni, hogy pontosan milyen hatással is van rám a szokatlan, idegen íz… hogy mi az, amit érzek… vágy? Élvezet? Függőség? Mennyei…
Lassan zökkenek ki a mámor bódító, édes hatása alól, mely olyan hirtelen, olyan váratlanul és felkészületlenül érte mit sem sejtő testemet, hogy szinte még mindig émelygek tőle. Ez… ez… micsoda?!
- Ez... micsoda...? Ez nem közönséges csokitorta! – Hangosan, tágra nyílt szemekkel szólalok meg, tekintetem kicsit homályos, testemet furcsa, kéjes vágy járja át.
Ajkaira különös, meleg, sejtelmes mosoly költözik, válasz nélkül nyújt felém egy újabb falatot, s én hezitálás nélkül fogadom el, testem szinte sóvárog a különös íz után. Mi ez? Annyira… furcsa… mindenem borzong és bizsereg… remegnek a kezeim és égető forróság árad szét a testemben… ilyet még soha nem éreztem… talán egy kicsit ahhoz hasonlítható, mint mikor megcsókolt. Nem… az még ennél is jobb és intenzívebb volt.
- Raphaeeel – Halkan, kicsit nyöszörögve sóhajtom nevét, kíváncsiságom nem hagy nyugodni. – Valami kábítószer van benne? Vagy mi? Mondd máár eeel! Léégyszi! – Még mindig nem szólal meg, egyre kényelmetlenebbül, és kínosabban érzem magamat az érzéki mosolytól, amivel elém pillant, a közelsége, a belőle áradó melegség, az illata mintha csábítóbb lenne, mint valaha, s mikor felém intve hívogat magához, nem állok ellen szívem és testem belső ösztökélésének.
Leülök a mellette lévő székre, most nincs bennem gyanakvás, elővigyázatosság, mintha teljes bizalommal fordulnék felé, ajkaimat halk nevetés hagyja el, mikor újabb falatot nyújt felém, szemeimet lehunyva veszem ajkaim közé a selymes csokoládét, hogy teljes nyugalommal, minden érzékemmel csak a finom, különleges ízre koncentrálhassak. Annyira édes… annyira bizsergető… elképesztő.
- Szóval? – Kábán pislogok fel rá, egész testem könnyűnek tűnök, kissé olyan, mintha lebegnék, s a sötét gondolatok, a félelem és az aggodalmak oly távolinak, oly elérhetetlennek tűnnek, mintha nem is léteznének. Mintha nem is nyomnák vállamat irtózatos, vészjósló súlyukkal, s én könnyed, gondtalan mosollyal tudok Raphael gyönyörű, lágy tekintetébe pillantani.
- Ismered a csokoládé történetét? – Ajkaimat halk, leheletnyi sóhaj hagyja el, fejemet kicsit hátradöntve hajtom a szék támlájára, ahogy rendezni próbálom lassan, békésen kavargó, kusza gondolataimat. Egész elmém émelyek, szédül, mintha valóba valami különös kábítószert etetett volna velem, s csak nehezen tudom felidézni magamban a tudás apró morzsáit.
- Aztékok használták a kakaóbabot, és itták is. Cortez hozta Európába... azt hiszem. – Halkan sóhajtom a szavakat, felemelem fáradt pilláimat, hogy ismét rá pillanthassak.
- Nagyon jó, de a Mayák voltak. – Mosolyogva duruzsolja édesen a szavakat, s még egy falattal jutalmaz a dicsérő szavak mellett, de hiába árasztja el testemet különös, forró borzongás a természetfelettien finom csokoládétól, szívem mégis kedvesen mosolygó szavaitól lüktet őrült, észveszejtő tempóban. Csillogó, hálás, megbabonázott tekintettel pislogok fel rá, s az ő tekintetében olyan büszkeséget, olyan elégedettséget vélek felfedezni, mintha egy értékes kincsre pillantana vágyakozó szemekkel. Megőrjít. - Egy angyal, kinek nevét már homály fedi, szerette a Mayákat, akik imádták őt. – Egy angyal? A Mayák? ...de akkor miért? Miért hiszi mindenki, hogy az aztékok voltak? És ki lehetett? Még soha nem hallottam hasonlóról, pedig az angyalok gyakran híresztelik a történelmi tetteiket.
- Már nem él az angyal? – Kíváncsian billentem oldalra fejemet, szemeim még mindig a lágy, gyengéd arcvonásokat fürkészik. Van egyáltalán olyan, hogy már nem él egy angyal? Nem hinném… vajon képesek a halálra? Nem tudom… talán… még soha nem hallottam olyanról, hogy egy angyal meghalt volna.
- Él. Többé nem jön le a földre, örökre visszavonult. – Hát persze… a Mennyország… tényleg az angyalok lakhelye lenne? Ez annyira… furcsa és elképzelhetetlen. Képtelen vagyok elképzelni Raphaelt, egy olyan helyen… már… önmagában a Mennyországot képtelen vagyok elképzelni. Számomra ez annyira távoli… annyira idegen. Számára ez a valóság és az élet. Mindig… mindig minden eszembe juttatja, hogy milyen távol vagyunk egymástól. Hogy mennyire más világban élünk, és milyen elképzelhetetlenül lehetetlen, hogy…
Hogy mi? …mikre gondolok? Magam sem tudom.
- Értem. Folytasd, kérlek. – Halkan sóhajtva ösztönzöm folytatásra, miközben lassan próbálom rendbe szedni szétesett gondolataimat.
- Ő ajándékozta kedvenceinek a kakaóbab egy csíráját. – Pár röpke másodpercig értetlenkedve, elkerekedett szemekkel pislogok rá, fáradt, kábult elmém csak lassan dolgozza fel a hihetetlennek tűnő információt… de… ez azt jelenti, hogy… a kakaóbab… nem, az nem lehet. Vagy mégis? Miért ne lehetne… már megszokhattam volna. Bármi lehetséges.
- Tehát akkor... a kakaó a mennyekből van? Az Úr ajándéka? – Soha nem gondoltam volna… ha minden csokoládé, amit Raphael eszik ilyen mennyei, akkor már megértem, miért olyan édes szájú. Vajon milyen titkokat rejteget még? Biztos… biztos rengeteg van…
- Közvetve igen, de valójában inkább csak egy angyalé. A földön sokszorosított, termesztett kakaóbab csak silány utánzata annak, amely az Angyalvár kertjeiben terem. Ez onnan származik. – Elámulva sóhajtok fel, olyannyira idegennek tűnik a gondolat, olyan elképzelhetetlennek és lehetetlennek, pedig tudom, hogy nem csak szórakozik. Miért tenné? És a tekintetében olyan… olyan őszinte nyugalom és természetes kedvesség csillog. Miért? miért néz így? Vajon tényleg azt akarja, hogy… hogy vágyjak rá? Lehet, hogy…
Lehunyom szememet, ahogy ajkaim közé eresztek egy újabb és újabb falatot, s hálásan engedem, hogy az édes íz elmémet elbódítva fosszon meg a bizonytalan, kétkedő gondolatoktól, minden aggodalomtól és kétségtől, ami eddig a szívemet nyomta.
Halkan felsóhajtok, még mindig minden egyes falat borzongást, forróságot hoz testemnek, s szinte elmerülök, úszok a kábulatban, amivel megajándékoz. Azt hiszem… azt hiszem, tényleg ilyen érzés lehet drogozni. Remélem nem leszek függő…
Testem megfeszül, ahogy érzem Raphael ajkait finoman a fülemhez simulni, minden porcikám szinte könyörög, üvölt az érintéséért, mintha évek óta vágynék egy puha, lágy cirógatásra, s testemen vad borzongás rohan végig, mikor halkan lehel fülembe, ajkai bőrömet súrolják minden szónál.
- Annyi mindennel megismertethetnélek, ha velem maradnál... – Mellkasom összeszorul, kábult elmémet természetellenes késztetéssel csábítják, vonzzák szavai... a szavai mögött rejlő szenvedélyes, érzéki ígéret, mely forróságot lehel minden porcikámba. Égető, sóvárgó, parázsló forróságot, mely kiűz fejemből minden józan, ésszerű gondolatot. Minden céltudatos elhatározást, minden vakmerő ellenérvet. Mindent, amik eddig az utolsó védbástyáimat alkottál ellene. Mindent, ami segített legyűrni ezt a kísértést. Mindent, ami távol tartott tőle. Mindent…
Ujjaim a szék karfájára simulnak, testem megremeg a közelségének tudatától, pedig szemeimet nem vagyok képes kinyitni. Nem merem még nagyon csábításnak kitenni szívemet. Nem akarok hazamenni… vele akarok maradni… örökre. Többet akarok tudni a világunkról… több titok megoldását, több misztikumot, melynek rejtélyét fajtámból senki nem ismeri. Azt akarom, hogy átöleljen, hogy magához szorítson… hogy biztonságban legyek mindentől… minden rám leselkedő veszélytől…
Fejemet kicsit oldalra fordítom, Raphael orra, ajkai finoman simítják arcbőrömet, s én szinte hozzá dörgölőzve keresem a közelségét… az érintését… a bőre selymes tapintását, s a kellemes, bódító illatot mely még tovább növeli az elmémben lakozó káoszt. Annyira vágyom rá.
- A szavaid emberfeletti kísértéssel csábítanak, arkangyal… - Halkan lehelem a szavakat, szívem mintha fülemben dobogna, s az őrült ritmus csak még tovább kábít. Érzem Raphael forró leheletét, arcomon, ajkaimon, nyakamon, mintha mindenhol egyszerre halmozna el apró, leheletnyi csókokkal, s én borzongva vezetem ujjaimat a szőke tincsek közé, melyek most szokatlanul gyengéd selymességgel cirógatják bőrömet.
Meg akarom csókolni… azt akarom, hogy megcsókoljon… érezni akarom az ízét… az ajkainak puha, édes érintését, mely semmi máshoz nem fogható a világon. Miért nem csókol meg? Annyira közel van… csupán pár milliméter, és összeérnek ajkaink. Vajon ha én tenném meg, megállítana? Vagy netán hagyná? Nem tudom… tudni akarom.
A vágy áramütésként cikázik végig gerincem vonalán, testem megfeszül, ahogy a forróság ágyékomban kezd összpontosulni, s lomhán emelem fel homályos tekintetemet, ahogy akaraterőm lassan visszacsordogál ereimbe a rám törő sóvárgás fájdalmas érzésétől. Elég volt a játszadozásból.
- …csábítanak, és egyszerre sérted meg velük büszkeségem legérzékenyebb pontjait. – Mélyen pillantok a vágytól örvénylő szempárba, melyben mintha enyhe meglepettséget, ledöbbentséget látnék megcsillanni. Vagy csupán képzelgés talán? Nem tudom… lehet… de… talán nem számított rá, hogy ellen tudok állni neki? Talán…
Ujjaim akaratom ellenére is kicsit megfeszülnek tincsei között, s remegve eresztem el haját, mielőtt kárt tennék az aranyszőke tincsek selymes, meseszép zuhatagában. Szépen, lassan összeszedem gondolataimat, az elszántság újult erővel árad szét ereimben, s szívemről óriási kövek zuhannak a mélybe, mikor képes vagyok pár centivel távolabb hajolni tőle. Halk hangom meg-megremeg, mikor ismét szavak formálására kényszerítem reszkető ajkaimat, ujjaimat finoman simítom a szoborszerű arcra, mely most olyan gyengédséggel pillant rám, amit soha, de soha nem tudtam volna kinézni belőle, szemeimen vékony, alig észrevehető könnyfátyol keletkezik.
- Megtisztel az ajánlatod, arkangyal. De az öröklétűek titkai nem valók az embereknek. Hiszem, hogy az Úr okkal fosztott meg minket ezen tudásoktól, s bár szívem kíváncsian sóvárog az ismeretlen után, úgy érzem meghazudtolnám emberi mivoltomat. Inkább leszek tudatlan ember, mint halandó a halhatatlanok között. – Ujjait arcát cirógató kezemre simítja, testem már ebbe az apró érintésbe beleborzong, s hosszút pislogva szakítom meg tekintetünk mély, intim kapcsolatát, finom, lassú, nyugodt mozdulattal húzom el kezemet arcáról, ezzel megszakítva a köztünk lévő utolsó kapcsot, mégis úgy érzem, még soha nem voltunk ennyire közel egymáshoz. Mintha még mindig érezném arcomon lélegzetvételeinek túlzottan nyugodt ritmusát, s én akadozó, szaggatott, kissé kapkodó légzéssel küzdök oxigénért. Olyan érzésem van, mintha egy tiszta lelkű, megértő angyal ülne mellettem. Egy angyal, aki joggal nevezheti magát a Mennyország küldöttjének, s akinek tekintete végtelen kedvességről és odaadásról árulkodik. Valami megváltozott benne. Valami mélyen, a szívében. Hihetem azt, hogy közöm van hozzá? Nem… az nem lehet… de akkor miért? Miért akarja ennyire, hogy vele maradjak? Miért akar magához láncolni? Nem értem őt. Egyszerűen nem értem… de abban az egy dologban biztos vagyok, hogy ha szívemben nem dúlna így a szabadság és az önállóság ösztönös vágya, akkor már a karjaiba omlottam volna… akkor már réges-rég engedtem volna ennek a csábításnak. Ezeknek a kecsegtető, édes ígéreteknek.
- Sajnálom, ha megbántottalak, vadász. – Halk hangja simogatóan mászik füleimbe, szinte végigcirógatja gerincemet szavainak édes jelentése, s szemeim tágra nyílnak, ahogy ledöbbenve kezdek ismét elveszni az íriszeiben kavargó örvények meleg, égető habjaiban… Raphael… bocsánatot… bocsánatot kért tőlem?
Érzem, ahogy ujjai arcomra simulnak, mellkasom megreszket, ahogy szívem vad, őrjöngő dobogással készül kitörni, s halkan, szinte elhaló, néma hangon sóhajtom Raphael nevét. New York hírhedten rideg és kegyetlen arkangyalának a nevét, mely édes, kitörölhetetlen gyengédséggel ette magát szívem legmélyebb zugaiba. Ez az a név, melyet soha… soha nem fogok már kiverni a fejemből… tudom.
Szinte észre sem veszem, arcunkat ismét pár milliméter választja el egymástól, arcom ég, lehelete pedig tovább perzseli forrongó bőrömet. Ajkaim bizseregve várják a puha érintést, minden izmom elernyed, mintha az erőm lassan kiáramlana testemből, s én ismét gyengén, kiszolgáltatottan, esetlenül várom, hogy Raphael édes csókkal enyhítse a testemben őrjöngő vágyat. Elég!
Hirtelen nyílnak ki kábult szemeim, s eltávolodva, tétovázva állok fel a székből. Nem! Nem… nem leszek kiszolgáltatott senki előtt! Nem fogok senki érintéséért könyörögni, még magamban sem. Még a gondolataimban sem. Nem alázkodom meg, és nem leszek alárendelt. Akármennyire vonz, csábít… nem tehetem meg önmagammal, hogy neki adom a büszkeségemet.
Óvatosan hajolok előre, kibontott, barna tincseim vállára hullnak, ahogy lágy, leheletnyi csókot lehelek homlokára, s halk, mégis határozott, komoly hangon szólalok meg, szavaim lágy sóhajként cirógatják bőrét.
- Köszönöm. – Köszönöm, hogy tisztelsz annyira, hogy bocsánatot kérsz tőlem, Raphael. Kedves és szokatlan gesztus… szokatlan, és csábító… vajon ezt is direkt csinálod velem, Raphael? Ha igen, akkor te vagy a legjobb stratéga, akit eddig életem során megismertem. De már nem számít. – Én is tiszta szívből, őszintén sajnálom, ha megbántottalak a tetőn. Szavaim sértőek és megalapozatlanok voltak. Most már tudom. – Ajkaira meleg mosoly kúszik, s csupán egy lágy, lassú bólintással felel. Már bocsánatot kértem tőle, de több mint valószínű, hogy mindketten tudjuk, hogy most először jöttek szívből a szavaim… remélem tudja… remélem érzi, hogy tényleg sajnálom. Hogy most már tényleg sajnálom.
Minden porcikám bizsereg érte, hogy még mellette maradjak, s ez a legfőbb indok, amiért lassú, kimért léptekkel sétálok vissza arra a helyre, ahol eredetileg ültem, s ellágyult pillantással nézek vissza Raphaelre. Nem gondoltam volna, hogy képes lennék úgy érezni, hogy közel állunk egymáshoz. Hogy valóban, tényleg közel. És mégis… mégis ezt érzem most. Nem értem a saját érzéseimet… vajon csak képzelgek csupán? Vagy tényleg mintha különös kötelék lenne közöttünk? Biztos… biztos csak képzelem.
- Megtudtál valamit a tolvaj hollétéről? – Kicsit tárgyiasabb hangra váltva sütöm le tekintetemet, zavartan tépek le egy szemet az előttem lévő szőlőfürtről, s kelletlenül csúsztatom ajkaim közé, csak hogy pár röpke másodpercig ürügyet szerezzek a szótlanságra.
- Még nem. Ma délután máshol voltam. – Szemeim tágra nyílnak, kicsit feljebb csúszom a székben, de mielőtt rosszallóan, idegeskedve, felháborodva számon kérném, hogy hol máshol járkál, mikor egy sürgős nyomozás közepénél tartunk, minden akaraterőmet összeszedem és lenyelem a szavakat. Nyugi. Csak nyugi. Végre kijössz vele. Ne cseszd el.
- Azt mondtad elmondod, mi fog történni ma éjjel. Az eső valószínűleg minden szagnyomot elmosott, szóval nem tudom miben lehetnék segítségedre. – Kicsit hátrébb dőlök a széken, fáradtan húzom fel az egyik lábamat, s kíváncsi szemekkel pillantok rá, miközben letépek, és lassan csúsztatok ajkaim közé egy újabb édeskés, kellemesen hűvös szőlőszemet.
Raphael
Arcát az enyémhez dörgöli, vágyakozva gondol arra, hogy mi lenne ha engedne a csábításomnak. Olyan erősek az érzelmei, hogy akaratlanul is érzem gondolatait, vágyait.
- A szavaid emberfeletti kísértéssel csábítanak, arkangyal… - súgja. Nyaka fölé hajolok, de nem csókolom meg csábító bőrét. Várok. Hajamba bújtatja ujjait, vágyának édes illata a csokoládé kesernyés aromájával keveredik. - …csábítanak, és egyszerre sérted meg velük büszkeségem legérzékenyebb pontjait.
Komolyan néz a szemembe, engem pedig csodálat tölt el. Ellenállt a csábításomnak, olyan erős személyisége és vasakarata van. Különleges, valóban az.
- Megtisztel az ajánlatod, arkangyal. De az öröklétűek titkai nem valók az embereknek. Hiszem, hogy az Úr okkal fosztott meg minket ezen tudásoktól, s bár szívem kíváncsian sóvárog az ismeretlen után, úgy érzem meghazudtolnám emberi mivoltomat. Inkább leszek tudatlan ember, mint halandó a halhatatlanok között.
Keze az arcomhoz ér, megfogom de elhúzza tőlem. Eltávolodik, tekintetében kétkedés és vívódás.
- Sajnálom, ha megbántottalak, vadász.
Közelebb hajolok, hogy egy utolsó, kétségbeesett próbálkozással magamhoz láncolhassam, de szinte egyszerre húzódunk el egymástól. Nem, nekem nem egy üres báb kell, aki imádattal követ, hanem... Ő. Ő maga, aki szabad akaratából követ.
Talán megérti ő is, mert feláll, egy csókot lehel homlokomra.
- Köszönöm – mondja lágyan. Talán rájött végre, mennyire különleges helyzetben van. – Én is tiszta szívből, őszintén sajnálom, ha megbántottalak a tetőn. Szavaim sértőek és megalapozatlanok voltak. Most már tudom.
Bólintok, és beletörődve figyelem, ahogy eltávolodik tőlem és visszaül a helyére.
- Megtudtál valamit a tolvaj hollétéről? – kérdezi. Megtört a varázs.
- Még nem. Ma délután máshol voltam.
- Azt mondtad elmondod, mi fog történni ma éjjel. Az eső valószínűleg minden szagnyomot elmosott, szóval nem tudom miben lehetnék segítségedre.
Figyelem ahogy a szőlőt eszegeti. Már átgondoltam mindent, informátoraim pedig keményen dolgoznak.
- A pajzs helyét már tudom. A másik angyal, aki részt vett a lopásban, már halott, Dimitri végzett vele. – Elkerekednek a szemei, ujjai közül kiesik egy szőlőszem, és végiggurul az asztalon.
- Akkor rám már semmi szükség – húzza össze szemöldökét. Felveszem a szőlőszemet, mélán bámulom, ujjaim között forgatva. Megfogalmazom magamban, mennyit árulhatok el neki és hogyan.
- Ez a két angyal csak eszköz volt valaki kezében. Egy magasabb rangú angyal utasításait követték, de nem tudom kiét.
A szemeibe nézek kezem felett, és már látom rajta hogy mindent ért.
- Derítsem ki, hogy kihez tartozik – bólint. – Ha Dimitri ölte meg, nem lesz könnyű dolgom, mert neki nagyon erős illata van, lehet hogy minden mást elnyom.
Bólintok.
Csend telepedik ránk.
- Jól van, na! – horkan fel. – Oké, megpróbálom, de nem ígérek semmit.
- Öltözz fel melegen, Jonathan.
- Minek? – kapja fel a fejét rémülten.
Pár perc múlva, már pulóverben, sálban toporog előttem. Ajkai remegnek, sápadt az arca.
- Mi most frankón repülni fogunk – suttogja, szinte magának. – Én félek a repüléstől. Nekem nincsenek szárnyaim... két lábbal a földön járó típus vagyok, és...
Felsikkant, amikor hátához simulok, és szorosan magamhoz ölelem.
- Várj, várj! Inkább megfordulok, jó? – dadogja. Halvány mosollyal engedem, karjait nyakam köré fonja, és szinte biztos vagyok benne, hogy legszívesebben a lábait is a derekam köré tekerné, ha tehetné. – Aztán erősen fogj, mert ha leesek és összetöröm magam, szétrúgom a... khm... bocs csak ideges vagyok...
Erősen magamhoz szorítom.
- Ne félj, velem vagy a legnagyobb biztonságban.
Kitárom szárnyaimat, és az ablakon át kilebbenek. Nem repülök gyorsan, nincsenek hajmeresztő bukások és emelkedések, csak higgadt és lusta, nagy szárnycsapások. Remegő testét szorosan tartom, arcát a nyakamba fúrva szuszog, érzem ahogy alábbhagy a testét merevítő görcs. Kezd ellazulni, eltölti a biztonságérzet. Hosszú percek, talán fél óra is eltelik, mire felemeli a fejét és tétován lepillant. Néhány méternyire suhanunk csupán a föld felett, szárnyaim hegye meg-meg érinti az alattunk tekergőző folyó csillogó felszínét. Felettünk a sötét csillagos ég, s mi magunk tükröződünk benne.
- Miért repülsz ilyen alacsonyan? – suttogja.
- Talán nem tetszik?
- De igen... így nem félek annyira.
- Ez a cél. Tedd félre a félelmeket, és inkább élvezd a látványt, Jonathan. Gyakran repülök erre, ilyenkor nagyon szép a táj.
Megmutatom neki a kis tavat, az ötszáz éves fűzfát és még mást is. Sok kérdése van, türelmesen válaszolok mindenre.
- ...és az a fa? Miért él még mindig?
- Mert szeretik.
- Nem értem...
Lassú, lágy kanyarral repülök vissza a fához, de nem szállok le a földre, csak körbeszállok. Mászókák, hinták veszik körbe, jól látható hogy sok gyermek játszik körülötte.
- A gyermeki szív szeretete az élet forrásainak egyike, vadász. Ezért olyan fontos az angyaloknak minden gyermek. Ők különlegesek, fontosak. Nincs senki, aki arra vetemedne, még legsötétebb csendesség alatt sem, hogy kezet emeljen rájuk.
- Csendesség? Az mi?
Óvatosan, gyengéden teszem le őt a fűre, leszállok én is. Szárnyaimmal csapok néhányszor, apró tollpihék szállnak a levegőben. Nem válaszolok kérdésére, inkább tekintetem a fa felé fordítom. Amikor újra ránézek, már szorgalmasan szedegeti fel a földről tollaimat, összefogja őket és a homokozó felé indul. Lassú, puha léptekkel követem, figyelem mit tesz. Beleállítja a homokba, majd gyermeki mosollyal néz fel rám. A fekete tollakon csillog a holdfény.
- Holnap néhány kölyöknek szerencsét hoz majd – mondja, és leporolva kezeit, feláll. – Na és hol az a hulla?
- Még nem értünk oda, csak megálltam, hogy pihenhess. – Felé nyújtom kezeimet, és szélesre tárom szárnyaim. – Jöjj, folytassuk utunkat.
Megbűvölve lép hozzám, de ezúttal hátat fordítva simul karjaimba. Bizonyára jobban szeretné látni a tájat, és már megbízik bennem annyira, hogy ne féljen. Magamhoz szorítom, hajába szagolok észrevétlenül, majd felrugaszkodom vele az égbe.
A szél süvít fejünk mellett, belefésül hajunkba, összemosódnak a sötét és a szőke hajszálak. Halkan felkacagva kalimpál lábaival, amikor a tó felett teszek egy kört, lábait felhúzza hogy ne érjen a vízbe.
- Magasabbra egy kicsit!
Engedelmeskedem, és néhány szárnycsapással feljebb emelkedünk. Felemeli fejét, arccal az ég felé, az égen ragyogó csillagokat nézi, én pedig őt.
- Tetszik a repülés?
- Most már igen, de csak veled.
- Máskor is elviszlek majd.
Megérkezünk a kis épülethez, amely körül állnak a minket váró vámpírok és angyalok. Leszállunk, elengedem őt és összezárom szárnyaimat. Jonathan pár másodpercig vesződik a testét borító aranyporommal, majd vállat vonva inkább elindul Dimitri felé, akinek lábainál hever egy angyal. Szárnyai tépetten, véresen fehérlenek a hold fényében, teste szinte felismerhetetlenül összeroncsolt. Dimitri már csak ilyen. Nem is ismerek más vámpírt, aki képes lenne megölni egy angyalt, habár ez csak egy gyengébb volt.
- Küldd el innen a vérszívódat, zavar a szaga – fordul felém bosszúsan Jonathan. Bólintok, és Dimitri máris elmegy. A többieket is vidd el – utasítom őt gondolatban. Jonathan a hullát figyeli, körbesétálja lassan. Látom arcán a feszült figyelmet, és némely rezzenés is árulkodik zaklatottságáról. Nem gyakran látnak az emberek halott angyalt. Ritkaság.
Jonathan:
Pár röpke másodpercig csend ereszkedik ránk, lassú, kimért mozdulattal nyúlok egy újabb darab apró szőlőért, ujjaim közé véve játszadozom a kicsiny szemecskével.
- A pajzs helyét már tudom. A másik angyal, aki részt vett a lopásban, már halott, Dimitri végzett vele. – Tárgyilagos, közömbös hangja hidegen töri meg a némaságot, szavai keményen koppannak a tágas szoba csendes szótlanságában, szívem kihagy egy hosszú, hosszú ütemet, szemeim tágra nyílnak, s az apró szőlőszemecske egészen halk puffanással esik az asztalra, hogy lágy, puha mozdulatokkal guruljon végig a hófehér terítőn. Mit mondott? És… miért sokkol ennyire a gondolat? Hiszen ez jót jelent. Vége is lenne a küldetésnek? Pedig még el sem igazán kezdődött…
Szívembe különös, kényelmetlen érzés költözik, s egy kicsit feljebb csúszok a széken, ahogy összébb húzom magam. Nem. Ez nem lesz ilyen egyszerű… látom rajta, hogy még nincs vége. Akkor már nem lennék itt. Raphael nem az a férfi, aki feleslegesen itt tartana, mikor már nem veszi hasznomat. Már megmondta volna, ha nem lenne több feladatom… gondolom. Vagy csak reménykednék?
Hosszút pislogva hessegetek el minden veszélyes vízre kalandozó kósza gondolatot, s kérdő tekintetemet Raphael felé fordítom.
- Akkor rám már semmi szükség… - Szemöldökeimet összevonva fűzöm össze kezeimet mellkasom előtt, tekintetemmel az irritálóan nyugodt és ráérős mozdulatait figyelem, ahogy felveszi a felé gurult szőlőszemet az asztalról, az emberfelettien gyönyörű, kék szemek kimért türelemmel merednek a kicsiny gyümölcsre, s én ellenállhatatlan belső kényszert érzek, hogy elkapjam tekintetemet alakjáról. Hagyd abba, Jonathan! Csak magadat kínzod, ha csodálod őt. Elég.
Újabb csend, feszülten, túlzott idegességgel várom a válaszát. Érzem, hogy ennyire nem lehetett könnyű. Vagy csap pesszimista lennék?
- Ez a két angyal csak eszköz volt valaki kezében. Egy magasabb rangú angyal utasításait követték, de nem tudom kiét. – A megnyugvás érzése szétárad ereimben, s ezzel párhuzamosan a saját magam iránt érzett düh is felerősödik szívemben, de az érzéseimet akkor sem tudom legyőzni, ha gyűlölöm magam értük. Mérgesnek kéne lennem, hogy nem volt ilyen egyszerű. Aggódnom kéne, hogy egy magasabb rangú angyalt kell megtalálnom. Féltenem kéne a törékeny, halandó életemet. Miért érzek hát így? Talán azért, mert gyűlölöm a túl egyszerű küldetéseket? Meglehet.
Ajkaimra egészen apró mosoly kúszik, s önmagammal is elhihetem a tökéletes ürügyet. Agyamat kényszerítem, hogy vadász üzemmódra kapcsoljon, s kiverek a fejemből minden más gondolatot. A küldetés az első. Ha szerencsém van, viszonylag hamar megtaláljuk az angyalt. Haza akarok menni… haza akarok menni? Nem tudom.
Újabb hosszú pislogás, s Raphaelre pillantanak hűvös, üresen, közömbösen csillogó szemeim. Vége minden röhejes ábrándozásnak.
- Derítsem ki, hogy kihez tartozik – Halkan, érzelemmentes hangon szólalok meg, határozottan, kételkedés nélkül jelentem ki a szavakat, hisz tudom, hogy ezért vagyok itt. Apró biccentéssel jelzi, hogy helyes a feltételezésem, s én rezzenéstelen arccal folytatom. Ha valaki most látna minket, soha de soha nem gondolná, hogy alig pár perce majdnem egymást csókolták ajkaink. - Ha Dimitri ölte meg, nem lesz könnyű dolgom, mert neki nagyon erős illata van, lehet hogy minden mást elnyom. – Sikerül határozott hangon kiejteni minden szót, pedig szívverésem felgyorsul, ahogy elmém akaratlanul is felidézi a pár perccel ezelőtt történteket, az emlékek apró képkockánként peregnek le agyamban, nem hagyva nyugodást feldúlt érzéseimnek. Idegesítő ez az arkangyal.
Ismét csupán egy bólintást kapok válaszul, s a komoly tekintet hideg, égszínkék tündökléssel pislog vissza rám, egy pillanatra visszarángatva agyamat a valóság komoly, feszült pillanatai közé. Szavaimat mély, hátborzongató csend követi, a szoba levegőjének apró, hallhatatlan rezzenéseinek némasága szinte a csontjaimig váj bőröm alatt, s úgy érzem meg kell törnöm a túlzottan hosszúra nyúló, vérfagyasztó, kiélezett szótlanságot.
- Jól van, na! Oké, megpróbálom, de nem ígérek semmit. – A kelleténél csupán egy leheletnyit hangosabbak szavaim, a hosszú csend után mégis szinte felkiáltásnak hat, s zavartan kezdek mocorogni a székben, elmém, szívem feltöltődik mardosó kételyekkel. Dimitri szaga nagyon erős… ráadásul az angyalok illatát alapból nehezebb követni… vagy lehet, hogy még csak gyakorlatlan vagyok benne. Mindenesetre a lényeg ugyan az: bonyolult feladat. Jobb ha tudja, hogy ne várjon sokat. Úgy kisebb a valószínűsége, hogy mérgében kivág az ablakon, mert használhatatlan vagyok.
Ajkaimat egy pillanatra összeszorítva tépek le egy utolsó szem szőlőt, s testemet különös érzelmek járják át. Valamiért… valamiért már nem érzem úgy, hogy megölne a használhatatlanságom miatt. Talán azért, mert jobban megismertem? Vagy netán félreismertem volna? Mindenesetre az óvatosság sosem árt. Miért érzem úgy, hogy segíteni akarok? Hjajj…
Ajkaim közé csúsztatom a gyümölcsdarabot, tekintetembe egy pillanatra kíváncsiság költözik, ahogy látom megrezzenni arcvonásait, mikor szólásra nyitja nyugodt, vékony vonalú ajkait.
- Öltözz fel melegen, Jonathan. – Szemeim kipattannak, a rideg hidegvér, mellyel a szavakat ejti ki, tökéletes kontrasztot alkot az óvó, törődő szavak jelentésével, s kételkedve, gyanakodva, félve dőlök előrébb a székemen. Nem… nagyon remélem, hogy ez nem azt jelentette, amit gondolok, hogy jelentett. Kár, hogy általában az ilyen megérzéseim túlságosan is helyesek szoktak lenni.
- Minek? – Nem kapok választ, de ennék egyértelműbben talán nem is adhatta volna a tudtomra, hogy a következtetésem helyes. Nem akarok repülni. Nem akarok. Az angyalok miért nem ismerik az autó fogalmát? Igencsak hasznos kis találmány. A francba.
Remegő kezekkel masszírozom fel magamra a legmelegebb pamutpulóveremet, a fekete anyag puhán simítja bőrömet, a hidegrázás még sem csitul. Nem is fog… nem a hidegtől van. Gyűlölöm, hogy ennyire félek a repüléstől. Gyűlölöm a tériszonyomat. Gyengévé tesz. Utálok gyenge lenni. Nem szoktam hozzá… azt hiszem ha angyalok ellen akarok harcolni, le kéne valahogy győznöm ezt a félelmemet. Nekik a lételemük az én egyetlen gyenge pontom. Elég kedvezőtlen felállás. Bár… az angyaloknak nem hiszem, hogy gyengepontra van szükségük, hogy könnyedén kinyiffantsanak. Már most látom, milyen szép jövőm lesz, ha vége ennek a küldetésnek.
Lehunyt szemmel rázom meg a fejemet, miközben akadozó mozdulatokkal tekerek a nyakam köré egy vastag sálat. Nem számít. Az még messze van. Most erre kell koncentrálnom. Semmit nem segít, ha ezen fogok aggodalmaskodni, nem igaz?
Az ablak mellé sétálok, még jópár lépés választ el a peremtől, mégis minden porcikám úgy reszket, mint a kocsonya, s hiába próbálok gondolataimmal nyugalmat erőltetni magamra, lehetetlen feladatnak tűnik.
- Mi most frankón repülni fogunk – Halkan, az orrom alatt dünnyögöm a szavakat, próbálom szoktatni elmémet a gondolathoz, de minden porcikám sikítva áll ellent… remek… a testem sem könnyíti meg a feladatomat – Én félek a repüléstől. Nekem nincsenek szárnyaim... két lábbal a földön járó típus vagyok, és... – Az embereket nem repülésre tervezték! Max repülőgépen. Falakkal körülvéve, a meleg, puha ülésben… de még azt is utálom. Miért nem értik meg? Először az a kék szárnyú kap fel az éjszaka közepén, most meg ő akar. Nem hiszem el. Nem hiszem el. Nyugi. Nyugi Jonathan…. Miket gondolok? Nem mintha lenyugodnék. Teljességgel kizárt, hogy lenyugodjak. A francba már, inkább megyek kocsival. Vagy motorral. Vagy akármi, csak érintkezzen a talajjal. Ez így nem lesz jó.
Hirtelen simul hozzám hátulról, összerezzenek a váratlan érintéstől, zaklatott, remegő ajkaimon egészen apró sikkantás szökik ki, de az erős kezek forró szorítása nem nyugtat meg. Ó nem, dehogy nyugtat meg. A közelségével csupán annyit ér el, hogy szívem már nem csak a rettegéstől zihál őrült, veszélyes tempóban, hanem az ölelése, a forróság, a zavart feldúltság is rátesz még egy lapáttal. Vagy még öttel. Ez percről percre jobb lesz. Tuti, hogy nem élem túl.
Mintha egy leheletnyit közelebb lépne velem a peremhez, testem megfeszül, s én kétségbeesetten, csapdába esett vad módjára kezdek el ficánkolni a karjában, hangom remeg, ahogy zaklatottan töröm meg a csendet.
- Várj, várj! Inkább megfordulok, jó? – Nem szól semmit, kezei szorítása lazul, s én reszketve fordulok felé, az ajkain ülő halovány mosolytól egyszerre érzem azt, hogy elolvadok, és azt hogy az idegességem eget verdeső szintje már az űrben jár valahol. Nagyon vicces. Tényleg nagyon vicces. Ha szárnyaim lennének, lehet hogy én is mosolyognék.
Lenyelem a durcás, ingerült megjegyzéseimet a mosollyal kapcsolatban, hisz józaneszem megmaradt, apró cseppecskéi azt suttogják, hogy nem lenne szerencsés pont most kihúzni a gyufát, így szó nélkül fonom a nyaka köré kezeimet.
- Aztán erősen fogj, mert ha leesek és összetöröm magam, szétrúgom a... khm... bocs csak ideges vagyok... – Remegő ajkaimon csupán néhány szökik ki a zaklatott gondolatok közül, kezeimmel olyan szorosan ölelem, hogy csodálom, hogy nem kezd fulladozni a szorítástól. Bár… kötve hiszem, hogy egy ember erejével meg lehetne fojtani egy arkangyalt. Gyűlölöm, hogy újra és újra eszembe jut, hogy mennyivel erősebb nálam. És gyűlölöm, hogy igazából már nem is gyűlölöm a gondolatot…
- Ne félj, velem vagy a legnagyobb biztonságban. – Hangja különösen, nyugtatóan lágy, ahogy szinte fülembe leheli a szavakat, testemen egy pillanatra borzongás fut végig, s épp ellazulnék, mikor érzem eltávolodni a talajt talpam alól.
Egy szempillantás alatt, könnyedén felejtek el minden nyugodtabb, higgadtabb érzést, testem megmerevedik, gyomrom görcsbe rándul a félelemtől, s ha nem szorítanám össze remegő ajkaimat, több mint valószínű, hogy öklendeznék a túlságosan heves szívveréstől, mely mintha zihálva akarna porrá zúzni minden szervet mellkasomban.
Szemeimet olyan erősen szorítom össze, hogy a mardosó könnycseppek nem találnak kiutat, s homlokomat Raphael nyakába fúrva próbálom lenyugtatni magamat, pedig tudom, hogy lehetetlen feladat.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, úgy érzem, mintha minden másodperc lassan, komótosan vánszorogna, de az időérzékem teljesen megszűnt létezni. Testem remegése enyhülni kezd, de egy pillanatra sem szűnik meg, a szívemet őrjöngésre késztető rettegés tovaszáll a másodpercekkel együtt, hogy másféle érzés vehesse át a helyét. A növekvő biztonságérzet visszacsalja elmémbe a gondolatokat, melyet Raphael tömény, édes illata kísérel meg újra száműzni, s észrevétlenül szívom magamba a nyugtató aromát.
Testünk lágyan, lomhán, nyugodtan ring, elmémben régi érzéseket ébresztget, szemeim előtt látom, ahogy kisgyerek koromban csónakázni mentünk a szüleimmel. Igen… ott éreztem ezt. Puha, lassú ringatózás. Ha nem tudnám, hogy repülünk… még élvezném is… talán… de nem biztos. Nem tudom.
Most először tudatosul elmémben a gondolat, hogy a testünk egymáshoz simul, s ezzel párhuzamosan lazítja el merev tagjaimat a testemben szétáradó forróság. Nyakának puha, finom bőrét simítja végig orrom, ahogy kicsit megmozdítom arcomat, s félve emelem fel kissé fejemet, hogy lenézhessek a mélybe, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, mikor meglepően közel pillantom meg az alattunk folydogáló folyócskát.
- Miért repülsz ilyen alacsonyan? – Hangom alig hallható, a hosszú szótlanságtól még rekedtesen suttogom a szavakat, s miután megköszörültem a torkomat, ismét kinyílnak ajkaim, hogy megismételjem a kérdést, de válasza félbeszakít. Oh, hát persze… biztos jobb a hallása is…
- Talán nem tetszik? – Még hogy ne tetszene? Imádom. Olyan gyönyörű. És megnyugtat a tudat, hogy akkor sem lenne bajom, ha most elengedne. Nem vagyunk magasan és a víz könnyedén felfogná az esést. Az úszás mindig is jobban ment, mint a repülés. Heh…
- De igen... így nem félek annyira. – Halkan, szinte a bőrébe lehelem a választ, ajkaimra először húzódik halovány, hálás mosoly, s testem remegése egészen visszafogottá csitul az erős, biztonságérzetet nyújtó szorításban, testemet eddig nem ismert érzések árasztják el. Nem fog elengedni. Nem fog elejteni. New York arkangyala nem hibázik.
- Ez a cél. – Könnyedén, közömbös hangon ejti ki a szavakat, s szemeim elkerekednek, ahogy szívverésem hirtelen szökik az egekbe. A kezeim megszorulnak nyaka körül, érzem, hogy arcom kipirul, égő bőrömet kellemetlen, józanító hatással csípi a hideg, fagyos szél… azért… azért csinálta, hogy ne féljek annyira? Csak ezért repül ilyen alacsonyan? Pedig semmi indoka nincs rá… és talán még gyorsabban is haladnánk, ha nem kéne követnie a folyó vonalát a fák között. Értem csinálta? Ő komolyan… komolyan ugyanaz az angyal, mint aki fél kézzel szorította meg a nyakamat és kilógatott a mélybe?
Elhessegetek minden negatív gondolatot, pedig tudom, hogy nem szabadna. Nem… nem szabadna kivernem őket a fejemből, hiszen ezek az emlékek adnak erőt, hogy ellenálljak az emberfeletti csábításnak, ami úgy vonzana, kényszerítene hozzá, mint ahogy sötét, árnyas éjszakán vonzza a fény az apró, törékeny lepkéket.
- Tedd félre a félelmeket, és inkább élvezd a látványt, Jonathan. Gyakran repülök erre, ilyenkor nagyon szép a táj. – Talán életemben először fogadok szót a tanácsának, szemeimet lehunyva üldözöm el a félelmeket, melyek már így is csak rejtve lappangtak szívemben, s most mintha teljesen köddé váltak volna a figyelmességétől és a biztonságos szorítástól, mellyel testemet öleli. Szemeimet csodálattal, ámulattal vezetem végig a csillagfényben fürdő erdőn, folyón, tavon, ajkaimra őszintén ragyogó mosoly költözik, kezeim szorítása lazul nyaka körül, de ahhoz nincs szívem, hogy teljesen megszakítsam ölelésemet.
Halkan suttogott kérdésekkel terelem el még jobban a figyelmemet, mindent kimondok, ami eszembe jut, s ő visszafogott, halovány, sejtelmes mosollyal válaszol türelmesen mindenre, amit kérdezek. Talán… talán tényleg különleges helyzetben vagyok… vajon az erőm miatt? Mert szüksége van rám? A képességemre? Miért… miért árad szét kesernyés íz a számban csupán a gondolattól?
Ismét lehunyom szemeimet, s mire nehézkesen felemelem a pilláimat, a gondolataim kavargó árnyasan folyama már a múlté.
- ...és az a fa? Miért él még mindig? – Lágyan suttogva kérdezem meg az első dolgot, ami eszembe jut, hogy eltereljem a figyelmemet, de mikor válaszol, őszinte kíváncsiságot hagynak maguk után szavai.
- Mert szeretik. – Felpillantok arcára, tekintetében ezeréves tudás, bölcsesség tükröződik, s én csupán a gondolattól megszédülök. Elképzelhetetlen számomra ennyi év… ennyi idő… ilyen végtelen hosszú évek, amelyeket ki kell bírnia. Soha… soha nem vágynék halhatatlanságra. Soha. Két-háromszáz évet talán elfogadnék. De az örökkévalóság számomra túlságosan hosszú és nyomasztó gondolat. Talán azért érzem ezt, mert embernek születtem. Talán ők máshogy vannak felépítve. Talán. Ezt soha nem fogom megtudni.
- Nem értem... – Halkan sóhajtom, s ő szó nélkül fordul meg a levegőben, mozdulatai ugyanolyan kiegyensúlyozottak és nyugodtak, mint eddig, gyomrom mégis bukfencezik egyet a hirtelen irányváltoztatástól, s ahogy lassan körberepüli a hatalmas fát, tekintetemet végigvezetem az apró játszótéren. Még mindig nem értem. Mi köze ennek a fa életéhez?
- A gyermeki szív szeretete az élet forrásainak egyike, vadász. Ezért olyan fontos az angyaloknak minden gyermek. Ők különlegesek, fontosak. Nincs senki, aki arra vetemedne, még legsötétebb csendesség alatt sem, hogy kezet emeljen rájuk. – Szemeimben őszinte csodálat csillan, földhöz ragadt elmém nehezen dolgozza fel az érzéseket, gondolatokat, melyeket szavai csalnak elő tudatalattim mélyéből. Elképesztő. Vajon tényleg azért élne sokáig, mert szeretik a gyerekek?
- Csendesség? Az mi? – Tovább kérdezősködöm, s a kérdések soha nem fogynak el fejemben. Minden mondata, minden szava és gondolata újabb és újabb hiányos tudást fed fel agyamban, s én úgy érzem muszáj betömnöm a lukakat, gyermekies érdeklődéssel pillantok fel rá, ahogy puhán tesz le a földre, csillogó tekintetem a lágyan lebbenő szárnyakra siklik, szívverésem felgyorsul, mikor ő is leszáll a földre, s mellém lép. Úgy érzem… most úgy érzem… mintha közel lennénk egymáshoz. Annyira hihetetlenül közel. Nem akarom, hogy elmúljon ez a pillanat.
Meglengeti a csodás, természetfelettien gyönyörű szárnyakat, s pár toll édes táncot jár a szélben, ahogy lassú lebbenésekkel hullnak a földre, s én elámulva figyelem, ahogy a csillagok tündöklését vissza-visszaverik a sötét tollak. Elmosolyodom az ámulattól, s mosolyom kiszélesedik, ahogy felkapdosom a földről a tollakat. Gyerekes lelkesedéssel pislogok végig a gyűjteményemen, s gyors, izgatott léptekkel sétálok a homokozóhoz, hogy egy szép félkört formálva állítsam bele őket az esőtől még nedves homokba, ami könnyedén tartja meg pihekönnyű súlyukat. Bárcsak láthatnám a gyerekek arcát, akik megtalálják őket. Biztos örülni fognak... Remélem.
- Holnap néhány kölyöknek szerencsét hoz majd – Ellenállok a késztetésnek, hogy eltegyek egyet magamnak, de a tudat, hogy valakit megfosztanék tőle, ne hagyja felszínre törni az önzésemet. Felállok, s lassan porolom le magamról a homokot, majd kissé megrázom fejemet, hogy visszazökkentsem magam a valóságba. Én már nem vagyok gyerek. Nincs időm a játszadozásra és ha jól emlékszem, feladatunk van. – Na és hol az a hulla? – Raphael arca rezzenéstelen, mint mindig, csupán a tekintetében örvénylő kék hullámok rejtik meleg mosolyát, meseszép. A szemek, melyek minden másodpercben bizonyítják, hogy nem emberi lény. Az emberfelettien örvénylő, mélykék szemek, melyek most olyan pillantást vetnek rám, mintha a kedvesére nézne. Zavarba hoz. Mégis tetszik.
- Még nem értünk oda, csak megálltam, hogy pihenhess. Jöjj, folytassuk utunkat. – Felém nyújtja a kezét, magához hív, s élvezem, hogy ennek a csábításnak nem kell ellenállnom. Élvezem, hogy a közelébe mehetek. Vajon direkt teszi ezt velem? Vajon tudja, hogy elég egy kis kedvesség, hogy magához láncoljon? Nem tudom, talán tudja. De ha most kérne, már nem vagyok biztos benne, hogy ellen tudnék állni. Ha most megismételné a félelmetesen csábító, kísértő ajánlatot, amit vacsora közben tett, oly könnyedén csalhatna magához. Elég!
Közelebb lépek, tekintetem a hatalmas, széttáruló szárnyakra siklik, s szívem kihagy egy ütemet, felidézem a pillanatokat, mikor a fürdőben ezek a szárnyak apró, kicsiny világot hoztak létre nekünk, ahogy körém borította őket, s elzárta a külvilágot.
Megfordulok, s háttal simulok a karjaiba, most már nem félek attól, hogy elejt, s ebben a pózban jobban látom a tájat… és persze az sem utolsó indok, hogy kevésbé intenzíven érzem a túlságosan vonzó, édes illatot.
Körém fonja karjait, testem megfeszül, ahogy felemelkedünk a földről, ujjaim kezén keresnek kapaszkodót, s szemeimben csodálat csillan, ahogy a fák elsuhannak alattunk. Soha nem gondoltam volna, hogy élvezni tudnám a repülést.
Ismét a víz fölé érünk, leereszkedik, s a tó nyugodt, mozdulatlan víztükrére néhány szárnycsapás közben apró fodrokat csalnak Raphael vízbe lógó tollai. Halkan nevetek fel, lábaimat felhúzom, ahogy egy pillanatra a cipőm orra simítja a vizet, ajkaimon őszinte mosoly ül, ahogy nézem magunkat a lágyan mozgolódó víztükörben. Raphael szárnyai hatalmasan, szélesen lebbennek, s én csodálattal figyelek minden mozdulatot.
- Magasabbra egy kicsit! – Mosolyogva ejtek ki minden szót, s a bátorságomat próbálgatva ejtem ki a szavakat. Vajon milyen magasságig érezném ilyen biztonságban magamat? Nem tudom.
Felemelem tekintetemet, ahogy engedelmeskedik kérésemnek, szemeim a csillagok hívogató ragyogására siklik, majd lehunyom szemeimet, s élvezem, ahogy a szél hűvösen simogatja kipirult bőrömet. Úgy érzem, mintha elérhetném őket. Mintha megérinthetném őket.
- Tetszik a repülés? – Lágyan ejt minden szót, ajkai majdnem fülemet cirógatják, testünk szorosan simul egymáshoz, s én összeszorított ajkakkal bólintok, majd félve, csillogó tekintettel pillantok fel rá a vállam fölött, tekintetünk egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig fonódik össze.
- Most már igen, de csak veled. – Vajon sejti milyen hatással van rám? Vajon sejti, milyen ellenállhatatlan vonzódást érzek? Biztosan.
- Máskor is elviszlek majd. – Elkapom tekintetemet, ezzel megszakítva az egyre mélyebbé, veszélyesen intimmé váló szemkontaktust, s csupán most veszem észre szívem észveszejtő zihálását mellkasomban. Máskor is elvisz? De hát… miután vége a küldetésnek visszaköltözöm, és egy jó darabig nem találkozunk. Vagy soha többé… vajon ilyen hosszúnak gondolná a küldetést? Miért tölt el nyugalommal és örömmel a gondolat?
Nem válaszolok, kételyeim és aggodalmaim közé merülök vissza, akár egy igazi gyermek, aki képes a legőszintébb boldogságból mély búskomorságba zuhanni egy röpke másodperc alatt. Hiába mondja, hogy máskor is elvisz. Nekem nincs jövőm. Főleg nem mellette.
Egy apró épület mellett szállunk le, testem megremeg, ahogy végre ismét talajt érzek a talpaim alatt, s hidegvért, nyugodtságot színlelve kezdem el a ruhámat tisztogatni, pedig szívem mélyén még mindig aggodalmak gyötörnek. Most jön a neheze… ki kell szűrni a szagokat. Hjaj… miért nem lehetek egyszerű, normális vámpírvadász, mint a többiek? Neem… neeem… nekem az angyalok szagát is éreznem kell, ezzel felesleges bajokat hozva a fejemre. Bár, egy szavam sem lehetne, mert már halott lennék, ha nem érezném őket.
Ahogy gondolataim kijózanodnak, elmémben felrémlik a kérdés, melyre nem válaszolt Raphael, de a kíváncsiságomat elhessegetve rázom meg a fejemet. Nem… ez most nem a legjobb pillanat, hogy faggatózni kezdjek. Ráadásul ahogy Raphelt ismerem, nem véletlenül nem válaszolt… miért érzem úgy, hogy ettől még jobban érdekel? Mókás…
Kifejezéstelen arccal sétálok a hulla mellé, s megborzongok a visszataszító látványtól. A munkám során már hozzá kellett szoknom az undorító tetemekhez, de ritkaság, hogy ennyire elbántak volna valakivel. Főleg, hogy angyal… soha nem láttam még halott angyalt… tehát őket is meg lehet ölni. De… Dimitri? Hiszen ő vámpír…
Egy futó pillantást vetek a veszélyesen vonzó vámpírra, testemen ismét borzongás fut végig, de amit most érzek, az ijesztően, fenyegetően jóleső, édeskés, bizsergető borzongás, mely ingerültségre készteti feldúlt szívemet. Bőven elég egy halhatatlannak ellenállnom, nem kérek még egyet.
- Küldd el innen a vérszívódat, zavar a szaga. – Hangomban megvetés, szokatlan ingerültség bujkál, s tudom, hogy ha nem lennék fontos a küldetés szempontjából, nem tűrné ilyen szótlan türelemmel az említett vámpír, hogy ilyen hangsúlyban beszéljek róla. Nem számít. A küldetés végéig úgysem ölhet meg, utána meg teljesen mindegy, hogy ő végez velem, vagy valaki más. Bár… elnézve ezt a hullát, lehet, hogy át kéne gondolnom a döntésemet.
Alig egy másodperc múlva az összes vámpír távozik a helyszínről, s végre minden figyelmemet a küldetésre összpontosíthatom, próbálom kizárni Raphael frissítő, csábító illatát elmém legmélyebb zugaiból, ahova oly könnyedén férkőzte be magát. Koncentrálj. Koncentrálj.
A Hold fénye lágy sugaraival játszik a véres hullán, s én viszolyogva lépek közelebb, tekintetemmel az agyonroncsolt testet vizsgálom.
- Legközelebb megmondhatod a vérszívódnak, hogy minél jobban összeroncsolja a testet, annál nehezebb szagmintát venni róla. – Hangomban gúny és szemrehányás bujkál, lassú mozdulattal guggolok le a test mellé, arcomra kiül az undorom, s ahogy előre hajolok, a hajam puhán hullik át vállam fölött. Felsóhajtva egyenesedem vissza, mielőtt még a vérbe lógnának hosszú hajszálaim, s egy gumival felkontyolom a zihált tincseket. Így már jobb.
Ismét előre hajolok, szemeimet lehunyva koncentrálok kiszűrni a bonyolult, kevergő illatokat, az angyal vére erősen árasztja magából az ismerős szagot. Igen. Tényleg ő volt a bűntársa, az angyal nem hazudott.
Felrémlik elmémben a hosszú, gyötrelmes óra, mikor Raphael kínzását kellett végignéznem, s elszörnyedek az emlékektől, melyek mélyen költöznek tudatomba, hogy még hosszú másodpercekig kísérték az iránta érzett, elérzékenyült érzelmeket.
- Nem könnyű megölni egy angyalt, vadász. – Egy pillanatra ledermedek a hangjában megcsillanó ridegségtől, arcomat oldalra fordítva pislogok fel a mellettem álló, fölém tornyosuló arkangyalra, testemet zavartság járja át, tekintetében keserűséget látok megcsillanni, s nagyot nyelve kapom vissza tekintetemet a földön heverő tetemre… vajon sajnálja? Netán sajnálja, hogy ilyenre kellett vetemedniük? Talán… de lehet, hogy félreértem. Nem tudok kiigazodni rajta… képtelen vagyok… és zavar, hogy ilyen közel van. Kellemes, mégis idegesítő érzéseket kelt bennem a jelenléte.
- Menj messzebb. Túl erősen érzem az illatodat. – Hangom halk, ahogy kiejtem az apró füllentést, úgy lehelem a szavakat, hogy egy pillantást sem vetek rá, mégis minden porcikám a tudatában van, hogy messzebb ment. Igen… messzebb ment. Érzem. New York arkangyala ma már a második „utasításomat” teljesíti. Miért ver hát még mindig ilyen hevesen a szívem?
Néma, megkönnyebbült sóhajt hagyja el ajkaimat, s próbálom zavarodott gondolataimat rendbe szedni, hogy visszanyerjem a koncentrálás képességét. Igazából nem az illata zavart, hisz oly jellegzetesen csodálatos, hogy könnyedén elválasztom a többitől. Nem… a közelsége volt az, ami megzavart a munkában. Vajon tudja? Vajon még mindig olvas a gondolataimban? Ha igen, akkor már úgyis mindegy. Ha igen… akkor már úgyis tudja.
Lehunyom szemeimet, s ismét mély levegőt véve szívom magamba az illatokat, szagokat, melyeket a ruhája épen maradt részeiről próbálok begyűjteni.
A bodzavirág csípős, kesernyés aromája, forró, gőzölgő mézzel keveredve, melyet szinte elnyom a vér jellegzetesen fémes, undorító szaga. Igen. Pont ezt éreztem a könyvtárban. Valóban ott volt.
Még közelebb hajolok, akármennyire is taszít a látvány, próbálok egy apró, leheletnyi részt találni rajta, melyen nem nyom el minden szagot Dimitri illata, vagy a saját vérének tömény, bódító aromája.
Hangos fujtatással emelkedem fel, ingerülten fonom össze a karjaimat, miközben a másik oldalra sétálok, és ott is újra és újra megismételjem a próbálkozást, de a ruhába ivódott vér minden szagot elmos.
Undorodva fordulok a szárnyához, a gyönyörű tollak összerongyoltan, cafatokban, vérben fürödve csillognak a holdfényben, s én összeszorított ajkakkal húzok ki pár tollat a szárny szélén lévő részekből, melyek viszonylag érintetlennek tűnnek, csupán néhány vöröses csepp csillan rajtuk. Az orromhoz emelek egy hófehér tollat, s lehunyt szemmel szívom be az illatát, s arcvonásaim megfeszülnek a koncentrációtól, ahogy illatok, szagok tömkelege szét érzékeimben.
A tűz parazsának kesernyés, kellemes illata, a kávébab fojtogató aromája, a tavasszal nyíló almavirág keveredve a barack levével, a petrezselyem sajátos szaga és még sok… sok apróbb, alig érezhető, alig észrevehető, kavargó illat, mely teljes káoszt és zavartságot csal elmémbe.
Összeszorítom szemeimet, újra és újra mély levegőt véve szívom magamba az illatokat, de képtelen vagyok rendezni őket. Képtelen vagyok rá. Olyan összetettek. Olyan bonyolultak. Talán kettő… vagy három angyalt érzek. Inkább három. Igen, azt hiszem három. Ha találkoznék velük, megismerném őket. Azt hiszem… igen, szinte biztos vagyok benne. Hjaj… Gyűlölöm ezt a bizonytalanságot. Ha már csinálok valamit, szeretem tökéletesen, hiba nélkül csinálni.
Felállok, ujjaim közül kihullik a toll, s a lágy fuvallat egy apró vértócsába repíti a hófehér pihét. Elfordulok, tekintetemet az égre emelem, s a szemeimet lehunyva fújom ki a levegőt, próbálom kizárni elmémből a hulla képét, a vérének tömény, szédítő illatát, s pár rövid lépéssel sétálok Raphael mellé, aki várakozással teli tekintettel pillant rám, szívemben enyhe büszkeség és bizonyítási vágy árad szét, ahogy elmerülök a gyönyörű szemekben. Nem akarom, hogy megtudja, hogy bizonytalan vagyok. Olyan jó érzés… jó érzés, hogy egy ilyen erős lénynek rám van szüksége. New York arkangyala, mégis az én képességem kell neki. Csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd legyek büszke.
- Három angyal illatát érzem. – Magabiztosan, emelt fővel ejtem ki a szavakat, hangom nem inog meg, de csupán csendet kapok válaszul. Ismét találkozik tekintetünk, s szemeiben ismét várakozást látok megcsillanni, s dühösen, kissé durcásan húzom össze a szemöldökömet, kezeimet összefonom a mellkasom előtt. A francba már, hogy semmit nem lehet eltitkolni előle. – Jól van na… három vagy kettő, és nem tudom szétválasztani az illatukat, de ha találkozom velük, felismerem. Így is rohadt nehéz volt kiszűrni, a hülye vámpírod minden porcikáját összezúzta. – Elfordítom arcomat, jelezve, hogy végeztem. Ennél több információval nem szolgálhatok, örüljön neki, hogy ennyit kiszenvedtem magamból.
Erős ujjak, kedves, puha érintését érzem hajtincseim között, tekintetemet visszakapom Raphaelre, s szinte magukba szívnak a melegséget árasztó szemek. Ne… ezt ne…
Arcom kipirul, lesütöm tekintetemet, s ő halkan szólal meg, hangján hallatszik, hogy ajkain még mindig halovány mosoly húzódik.
- Szép munka. – Szívverésem oly könnyedén szökik az egekbe, hogy szinte megszédülök tőle, s zavaromban ösztönösen hátralépek, hogy ezzel is kicsit távolabb kerülhessek hozzá. Túlságosan vonz. Túlságosan csábít. Nem bírom. Már nem bírom. Percről percre egyre szörnyűbb. Vajon mikor lesz az a pillanat, hogy megadom magamat ezeknek az érzéseknek? Nem sokára… tudom, hogy nem sokára…
- Tudom. – Hangom enyhén gőgös és beképzelt, pedig csupán zavaromat próbálom leplezni vele, s Raphaelnek hátat fordítva nézek fel a csillagos égboltra, hogy lenyugtassam kavargó, száguldozó, feldúlt gondolataimat, érzéseimet. Azt hiszem ez nekem túl sok volt egy éjszakára. A fürdő… a vacsora… a repülés… az undorító hulla. Elegem van. Pihenni akarok. Aludni akarok. Olyan rég volt már az az ebéd utáni alvás. Tudtam, hogy többet kellett volna pihennem. A fenébe… gyenge vagyok… szánalmasan gyenge. Pedig egész életemben meg voltam győződve róla, hogy erősnek számítok. Hisz még a vámpírokat is legyőztem. Volt, hogy még idősebbekkel is elbántam. Soha nem gondoltam volna, hogy angyalok mellé sodor a sors… vagy arkangyalok mellé. Pf…
- Raphael. – Halkan ejtem ki nevét, hangom szokatlanul komoly, ahogy hátrapillantok a vállam fölött, tekintetemben őszinte érdeklődés, kíváncsiság tükröződik. – Attól még, hogy érzem rajta angyalok illatát, egyáltalán nem biztos, hogy találkozott azzal a közelmúltban, aki felbérelte… nem? – Nem értem… ez az egész olyan zavaros. Idegesít, hogy nem látom át. Ha valaki felbérelte, akkor miért nem adta már oda neki a pajzsot? És ha odaadta, akkor miért mondta azt Raphael, hogy tudja, hogy van a pajzs? Logikátlan.
- Szinte biztos, hogy találkoztak. – Dühösen fordulok meg a túlzottan rövid, a túlzottan keveset mondó válasz hallatán, kezeimet összefonva, szikrázó szemekkel mélyesztem el tekintetemet a sötét szempárban.
- Honnan tudod olyan biztosan?! És ha tényleg, akkor miért nem szedtétek ki belőle az angyal kilétét, mielőtt széttrancsíroztátok?! Azt hittem megvannak a módszereitek az információszerzésre! – Felemelt hangon ejtem ki a szavakat, csupán egy hajszál választ el az üvöltéstől, s idegesen túrok a hajamba, ugyanezzel a mozdulattal szabaddá engedve az összefogott tincseket. Zihálva, ingerülten sétálgatok fel-alá, csak hogy ezzel is levezethessem a felhalmozódott dühöt és zaklatottságot, feldúltságot. Ez túl sok. Haza akarok menni. Elegem van… úgy érzem, hogy nem mond el semmit. Fáradt vagyok és ingerlékeny, és tudom, hogy nem sok választ el attól, hogy ismét olyat mondjak, amit később megbánok.
- Nem tudta, hogy ki volt. – Hangja nyugodt, és ez engem csak tovább idegesít, szinte felhorkanva fordulok felé, tekintetemben leplezetlen hitetlenkedés, felháborodottság bujkál. Mi az, hogy nem tudta?! Mi az hogy nem tudta?!! Hiszem az előbb mondta, hogy találkozott vele. Lehetetlen, hogy nem tudta. – Az angyaloknak is megvannak a módszereik, hogy elrejtsék a kilétüket, vadász. – Még mindig fagyos hidegvér csendül hangjában, s én ajkaimat összeszorítva torpanok meg, hosszút pislogva próbálom kicsit lenyugtatni magamat, természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy direkt kerüli a konkrét válaszokat. Miért? Ha már belerángatott, miért nem mond el mindent? Ezek után úgyis megölnek az ellenségei, nem? Belefáradtam. Elegem van.
- És miért nem adta még oda a pajzsot? Már több napja volt, hogy ellopták. – Lehunyom szemeimet, fáradtan fújom ki az összes levegőt tüdőmből, mellkasom megsüllyed, s különös higgadtság járja át a testemet. Nyugalom… a beletörődés nyugalma. Miért nem mondja el? Arra sem válaszolt, hogy mi az a csendesség. És közben arra csábítgat, hogy maradjak vele, és milliónyi dologgal ismertet meg. Miért okoz megint csalódást? Ez már az én küldetésem is. Jogom van tudni, mi folyik itt.
- A hatalom nagy úr, vadász. – Megremegek, ahogy érzem, hogy a hátamhoz simul, szinte fülembe leheli a szavakat, ismét érzem a puha, forró ajkak érintését fülcimpámon, s szám bizseregni kezd, ahogy felidézi azoknak az ajkaknak az édeskés ízét. Lehunyom szemeimet, a mellkasára hajtom a fejemet, testem egy pillanatra ellazul karjai között, ahogy elmém engedi felülkerekedni a kimerültséget. Mi az, hogy a hatalom nagy úr? Hogy érti? Talán… meg akarta tartani magának a pajzsot? Lehet… de akkor miért találkozott az angyallal? És ha nem annál az angyalnál van a pajzs, akkor miért olyan fontos, hogy megtaláljuk? Gyűlölöm a megválaszolatlan kérdéseket.
Szemeim kipattannak, ahogy testem túlságosan felforrósodik karjai között, szívem szinte a fülemben zihál, ahogy kitörök karjai ölelése közül, s szembefordulok vele, hogy dühtől villanó tekintetemet elmélyeszthessem szemeiben.
- Túl fáradt vagyok a szóképeidhez, arkangyal! – Hangomban tükröződik a felindultságom, kezeimet ismét mellkasom előtt fonom össze, s mikor nem kapok választ, dühösen fújtatva lépek még távolabb tőle. – Nem tudok úgy dolgozni, ha semmit nem mondasz el! Jogom van tudni! A küldetés addig tartott, míg újra biztonságba kerül a pajzs. Azt mondtad, tudod, hogy hol van, innentől nem kötelességem maradni. Ha nem mondasz el semmit, hazamegyek. – Elfordulok, tekintetem egy pillanatra ismét a hullára siklik, pillantásommal kerülöm Raphael alakját. Félek attól, hogy mit látnék, ha rá néznék. Már nem tartok tőle annyira, mint régen… de akkor is… tudom, hogy kivel állok szemben. Miért csinálom hát ezt? Mintha csak próbálgatni akarnám… mintha csak ki akarnám deríteni, hogy meddig mehetek el.
Raphael
- Legközelebb megmondhatod a vérszívódnak, hogy minél jobban összeroncsolja a testet, annál nehezebb szagmintát venni róla.
Undorodva, viszolyogva figyeli az összeroncsolt tetemet. Dimitri az egyetlen vámpír, aki képes angyallal végezni, ezért olyan értékes vámpír, amilyen.
- Nem könnyű megölni egy angyalt, vadász – válaszolom.
- Menj messzebb. Túl erősen érzem az illatodat.
Arrébb sétálok, és messziről figyelem ahogy dolgozik, közben Dimitri beszámolójára figyelek. Nem tudott kiszedni belőle semmit, csak harcoltak.
„Nem sérültél meg?”
„Nem, csak kimerültem. Vérre és pihenésre van szükségem.”
„Elmehetsz, pihenj nyugodtan.”
„Köszönöm, de még megvárom mit talál a kis nyomkövetőd.”
Jonathan hozzám sétál, érdeklődve figyelem.
- Három angyal illatát érzem. – Bizonytalanság sugárzik belőle, látja hogy tudom. Bosszúsan fonja karba kezeit, duzzogva néz rám vissza. - Jól van na… három vagy kettő, és nem tudom szétválasztani az illatukat, de ha találkozom velük, felismerem. Így is rohadt nehéz volt kiszűrni, a hülye vámpírod minden porcikáját összezúzta.
Elfordul. Dimitri nevetése visszhangzik fejemben. „Nagyon kis édes, igazán fogamra való.”
„Elég, Dimitri.”
„Bocsánat.”
Megsimogatom Jonathan haját és megdicsérem. Jól végezte a dolgát, büszke vagyok rá.
- Szép munka.
- Tudom – mormolja gőgösen, arca mégis kipirult, szíve hevesen ver a boldogságtól. Szinte gyermek még. A gondolkodása mindenképpen. Nézem ahogy a csillagokat figyeli az égen, megkívánom őt.
- Raphael. – Hangja halk és nyugodt, már nincs benne semmi gyermeki. – Attól még, hogy érzem rajta angyalok illatát, egyáltalán nem biztos, hogy találkozott azzal a közelmúltban, aki felbérelte… nem?
- Szinte biztos, hogy találkoztak – válaszolom. Felém perdül, szemei követelik a tudást.
- Honnan tudod olyan biztosan?! És ha tényleg, akkor miért nem szedtétek ki belőle az angyal kilétét, mielőtt széttrancsíroztátok?! Azt hittem megvannak a módszereitek az információszerzésre!
Ingerülten kezd fel és alá sétálni, hajába túr, látom hogy kimerült már. Akár a fáradtan, nyűgösen hisztiző gyermekek. Pihenésre van szüksége, túl sok volt ez már neki, és ezt teljesen megértem. Azonban azt sem felejtem el, hogy ki vagyok én, és ki ő.
- Nem tudta, hogy ki volt. Az angyaloknak is megvannak a módszereik, hogy elrejtsék a kilétüket, vadász – válaszolom ridegen.
em? Belefáradtam. Elegem van.
- És miért nem adta még oda a pajzsot? Már több napja volt, hogy ellopták.
Leereszkednek vállai, sápadtan és kimerülten áll. Elérte tartalékainak határát? Azt hiszem elszoktam az emberek társaságától, s elfeledtem mennyire keveset bírnak. Háta mögé lépek, átölelem a hozzám képest törékeny kis testét.
- A hatalom nagy úr, vadász.
Hirtelen tépi ki magát ölelésemből, még mielőtt felreppenhettem volna vele. Újraéledt hevességgel fordul felém.
- Túl fáradt vagyok a szóképeidhez, arkangyal! Nem tudok úgy dolgozni, ha semmit nem mondasz el! Jogom van tudni! A küldetés addig tartott, míg újra biztonságba kerül a pajzs. Azt mondtad, tudod, hogy hol van, innentől nem kötelességem maradni. Ha nem mondasz el semmit, hazamegyek.
Előtte termek, ujjaim torkára fonódnak. Sápadtan hallgat el. Piheg, apró kis szíve hevesen lüktet mellkasában, akár egy ijedt madárka. Hidegen csillognak szemeim, és ha nem lenne nekem annyira fontos, már eltörtem volna a nyakát.
- Bocsánat – leheli. - Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni...
- Tanulj önuralmat, vadász – suttogom, ujjaim gyengéden simítják végig nyakát, körmeimmel lágyan karcolom puha bőrét. – Mielőtt én tanítanám meg neked a saját eszközeimmel.
Vágyam felhorgad, és nem azért mert bántani akarom. Egyszerűen annyira finom puha a bőre, és szép. Hátralépek, elfordulok tőle és ő zihálva rogy térdre. Egész teste remeg, a félelem csípős illata árad belőle. Dimitri vágyakozva nézi őt a távolból. A vámpírok szeretik a félelem szagát, felizgatja őket, vadászatra ingerli ösztönüket.
„Megölhetem?” – kérdezi mohón csillogó szemekkel. Fejemben zúg a hangja. Megsemmisítő pillantást kap, meghátrálva hajt fejet. Na azért.
- Takarítsatok fel – utasítom a többieket. A tervem szépen kerekedik, már csak egy végső mozzanat. Az utolsó lépés előkészületei viszont időt igényel, s nekem beszélnem kell még két arkangyallal. Mielőtt azonban őket is bevonnám, meg kell bizonyosodnom róla, hogy bízhatok bennük. Ehhez szükségem lesz Jonathan képességeire. Figyelem ahogy két angyal letakarja a testet egy fehér lepellel, majd a vámpírok is köréjük gyűlnek. Rendben, itt már nincs több néznivaló. Visszafordulok Jonathan felé. Már áll, arca kifejezéstelen, a földet nézi.
- Induljunk – szólítom meg halkan.
- Hazaviszel? – kérdezi. – Mert úgy gondolom ideje már – ajkába harapva szakítja félbe a mondatot. Nem válaszolok, csak elé lépek, magamhoz ölelem, kitárom szárnyaimat és felreppenek.
- Beszélni szeretnék veled, kettesben – dörmögöm halkan a fülébe.
- Tessék?
- Mások előtt nem akartam elmondani semmit, te pedig túl türelmetlen vagy. Jobb, ha változtatsz ezen.
Gyorsan szelem a levegőt, nincs most kényelmes, lassú lebegés. Néhány perc után megérkezünk a kis játszótérre. Óvatosan teszem le őt, s összezárom szárnyaimat. Bűnbánóan pislog rám, az öreg fűzfához lép, egy levelet morzsolgat ujjaival. Látom hogy kínosan érzi magát, nem kell olvasnom a gondolataiban hogy tudjam, rájött mennyire gyermetegen viselkedett az imént.
- Szóval? – kérdezi a szájával csücsörítve. Mellé lépek, megfogom ujjait és elhúzom a fától, hogy ne tépkedje tovább a leveleit.
- Ma éjjel már nem bírnád tovább, ezért holnap kerítek sort a következő munkádra. Nem lesz nehéz, sem megrázó, de annál veszélyesebb.
- Miért? – suttogja, és megbűvölve figyeli, ahogy hosszú ujjaimmal cirógatom az övéit.
- Elviszlek két arkangyalhoz, és te kísérőként velem tartasz.
- Kísérő? Mintha a... a... izéd lennék?
Félrehajtott fejjel figyelem, ahogy arcán szétterjed az erős arcpír.
- Szeretőm? Nem fogják megkérdezni, és valószínűleg mindenki tudja már, miért vagy mellettem. Nem kell megjátszanod magad, nyílt kártyákkal játszunk.
- Mi lesz a feladatom? – Kihúzza magát, már nem látom rajta a bizonytalanságot és sebezhetőséget. Mindezek ellenére tisztában vagyok vele, hogy nagyon kimerült már.
- Ha a két arkangyal egyikének illatát érezted a mai tetemen, azonnal szólsz.
- Ennyi? - Bólintok. – Hát akkor... jó. És aztán? Ha nem érzem meg? Mi lesz akkor?
Elgondolkozva nézem őt. Nem avathatom be őt teljesen, mert addig még bármi történhet. Felemeli a kezét és legyint.
- Jó, mindegy. Majd elmondod holnap... Most már nagyon fáradt vagyok. Vigyél haza, kérlek... vagy vissza a toronyba, mindegy.
Felveszem őt a karjaimba, akár egy kis hercegnőt. Érzem a fáradtságát, nem is lehetne árulkodóbb jel annál, hogy vállamra hajtja fejét és behunyt szemekkel elernyed.
Odafent a levegőben már egyenletes, mély légvételei jelzik hogy alszik. Biztonságban érzi magát velem, ez jó érzéssel tölt el.
A toronyban csak belibbenek az ablakomon, majd az ágyamra fektetem őt. Végighúzom teste felett ujjaimat, a ruhái pedig leválnak, szinte leolvadnak róla. Úgysem veszi már hasznukat, az angyalvér beléjük ivódott. Sápadt, törékeny, emberi testét gyengéden felnyalábolom, elindulok vele a fürdőbe. Besétálok a meleg vízbe, még arra sem ébred fel, hogy meztelen testét végigsimítva tisztogatom le.
Amikor egy puha, fehér fürdőlepedővel körbeborítom, felnyílnak szép szemei.
- Mi az? – suttogja.
- Aludj, Jonathan.
Szót fogadva merül vissza szép álmaiba, nem riad fel arra sem, hogy meztelen teste az enyémhez simul az ágyban, s szárnyam köré fonódik. Kívánom őt, ágyékom vágyódva lüktet, ujjaim selymes haját cirógatják. Csillog bőrén és haján az angyalpor.
- Szép álmokat – súgom, szám puhán érintik ajkait. Jobb ha kipiheni magát, holnap nem lesz könnyű napja. Miközben őt figyelem, fejemben tervek keringenek. Jó lenne már visszaszerezni a pajzsot, elintézni az arkangyalt aki ezért felelős, s ahogy újra a régi medrében folyik tovább az élet...
...akkor megszerzem őt magamnak.
Jonathan
Hirtelen terem előttem, mintha a semmiből jelenne meg alakja, s arra sincs időm, hogy igazán megrettenjek, ujjai torkomra simulnak. Nem durván, de fenyegetően... Épp eléggé fenyegetően ahhoz, hogy minden porcikám görcsbe ránduljon, s szívverésem a csillagos egekig küzdje fel magát. Szemeim elkerekednek, a kimerültséghez a félelem jeges, fullasztó érzése társul, mely könnyedén taszítja uralma alá fáradt testemet. Ne… nem ezt akartam.
Szemeiben rideg, veszedelmesen érzelemmentes fény csillan, szinte látom tükröződni tekintetében az ezredévek súlyát, minden emberi, minden élő eltűnik a máskor oly gyönyörűen örvénylő szempárból. Tényleg nem ezt akartam.
- Bocsánat. – Gondolkodás nélkül, ösztönösen ejtem ki a rövid szót, hangom elhal, szinte csak sóhajként töri meg a terhes csendet. Csupán néhány röpke pillanat telik el, elborult elmém kiürül, a gyors reakciót is csak a túlélési ösztön diktálta. Kapkodó gondolataim gyorsan csillapodnak le, hisz munkám során megszoktam az életveszélyt, s ahogy felfogom a történteket, szívemet egy egészen új érzés kezdi facsargatni. Megbánás. Őszinte megbánás.
Ő kedves volt velem. Kivételezett velem… és én azzal hálálom meg, hogy tovább feszítem és feszítem a húrt? Igen. Ez általános emberi reakció… ha valaki a kisujját nyújtja, akkor az egész karja kell. De én nem elégszem meg azzal sem. Mindenét akarom… a figyelmét, a kedvességét, a bizalmát, a lágy tekintetét, a mosolyát, a szavait, a hangját, a bölcsességét, az… érintését? Elég! Miért kavarognak ilyen gondolatok a fejemben? Hiszen olyan távul vagyunk egymástól akár az ég és a föld…
Megreszket testem, s magamban hiába látom be az imént elkövetett hibát, túlzott büszkeségem nehezen engedi ajkaimra a szavakat.
- Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni... – Halkan lehelem a bocsánatkérést, fáradt izmaim megfeszülnek, elmém még mindig élesen, tisztán koncentrál, az adrenalin elűzi a kimerültség érzését, csupán visszafogott zsibbadásként érzékelem, hogy a határaimat feszegetem. Soha nem tudtam, hogy ennyire gyenge vagyok. Eddig soha nem tudtam… gyűlölök újra és újra rádöbbenni.
- Tanulj önuralmat, vadász. – Vérfagyasztóan halkan, parancsolón leheli a szavakat, rideg, kemény reakciója tovább korbácsolja rettegésemet, szavaihoz tökéletesen illik ujjai gyengéd érintése. Puhán simít, mégis kísérteties fenyegetés rejlik a lágy érintés mögött, körmei végigszántják bőrömet, fájdalmat nem okoz, csupán fagyos, csontig metsző borzongást… mintha csupán ezzel a lágy cirógatással sugallná szívembe a tényt, hogy még egy rossz szó, és apró darabokra morzsol. Elég… - Mielőtt én tanítanám meg neked a saját eszközeimmel. – Mellkasom megreszket, nem tudok parancsolni testemnek. A félelem minden erőmet örvényként szívja magába, s én szédülni kezdek a hányingertől, amit gyomrom görcsölése okoz. Lehetetlen. Lehetetlen, amit kér. Ő soha nem fog elég egyenrangúként tekintetni rám ahhoz, hogy ne sértse meg vele hiú büszkeségemet, s én soha nem leszek képes önuralomra, mikor sértve érzem a jogaimat. Nem akarom megbántani, de ahhoz, hogy visszatartsam az indulataimat szükségem van az Ő segítségére is… és ez az, amit soha nem fog megadni nekem. A bizalmat, amire a szívem vágyik. Talán nem is lenne képes rá. Hisz oly sokat látott, oly sokat élt, amit én elképzelni, felfogni sem tudok igazán. Hogy is tekinthetne rám többként, mint egy újabb apró hangyára a nyüzsgő bolyban?
Hát persze. Miért… miért felejtem el újra és újra? New York arkangyala áll előttem. Nem a barátom… nem a bizalmasom… igazán még szövetségesnek sem mondanám.
Hideg ujjai lecsúsznak nyakamról, némán kapok levegőért, mintha fojtogattak volna, pedig a legcsekélyebb erővel sem szorította meg torkomat. Testem megreszket, szívem megnyugszik, ahogy hátralép, s én erőtlenül, rongybabaként rogyok térdre, mikor az adrenalin kiáramlik ereimből, kimerült, zsibbadt, zsongó ürességet hagyva maga után.
Megtámaszkodom a földön, a világ mégis mintha forogna körülöttem, a csalódottság kesernyés íze tovább növeli a torkomat szorongató hányingert. Nem tudom, miért csalódtam. Mit hittem?… azt hittem, hogy el fogja mondani… hogy a bizalmába avat… ha szüksége van rám a küldetéshez, miért nem tudhatok semmit? Hát nem így lenne ésszerű? Még ha a szavaim tiszteletlenek is voltak kissé, nem jogos a kérésem? De…
Fejemet a föld felé fordítom, hajam puhán, ziláltan hullik előre, árnyékot vetve megviselt arcvonásaimra. Félek tőle. Nem szeretnék félni tőle. Miért… miért érzek fájdalmat a saját félelmemtől? Szívem hevesen dübörögve biztat, hogy higgyek benne. Elmém túlságosan gyenge, hogy felfogja a helyzetet, s a kimerültség különös józanságot lehel gondolataimra. Nem bízhatok meg benne. Csupán annyit tehetek, hogy kibírom, amíg muszáj… gyűlölöm, hogy uralkodnom kell az érzéseimen, mikor vele vagyok… gyűlölöm, hogy nem mutathatom ki mit érzek, gondolok… gyűlölöm, hogy nem lehetek mellette igazán önmagam.
Nehezen, lassú mozdulatokkal állok fel, térdeim megremegnek alattam, de elszántan használom erőm vésztartalékait. Mi fárasztott ki ennyire? Nem értem… nem aludtam sokat, de elégnek kellett volna lennie. Talán a repülés? Vagy a koncentráció, hogy rendesen kiszűrjem a szagokat? Vagy lehet… lehet, hogy az érzelmeim?
Milyen érzelmek? Nem értem… a saját gondolataimat nem értem.
Nem kéne gondolkodnom.
Túl fáradt vagyok. Annyira nagyon… végtelenül fáradt.
Hallom a hangját, de tudom, hogy nem hozzám szól, így nem kényszerítem magam koncentrációra. A földre meredek, hányingeremet tovább fokozza a ruhámba ivódott bűz, ujjaim ökölbe szorulnak. Haza akarok menni. Azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen, és a hátam mögött tudhassam az angyalok megfejthetetlen világát. Annyira várom már. Újra az emberek között akarok lenni, ahol nem fenyeget életveszély a nap 24 órájában. Ahol erős vagyok és tekintélyem van. Mi a fenének küzdöttem ki az elismeréseket, ha az angyalok közé száműznek? Itt lehetetlen, hogy valaha is elismerne bárki.
Úgy felébrednék az ágyamban, gondolván, hogy az egész csak egy szörnyű rémálom.
Lehunyom szemeimet, tekintetem előtt megjelenik a kobaltkék szempár varázslatos örvénylése, szemei olyannyira nem emberiek, hogy megrémít, vonz magához. Úgy vonz csupán a gondolat, a képzelgés is, hogy beleborzong minden porcikám. Azok a szemek… az egyik pillanatban olyan sötétek, akár az óceánok legmélyebb habjai, egy másodperc múlva pedig már jeges, fagyosan kék pillantással néznek vissza rám. Hogy vagyok képes ilyen erős vágyat érezni egy férfi iránt? Egy angyal iránt? Nem… egy arkangyal iránt… akiben képtelen vagyok igazán megbízni…
Érzem, hogy felém lép, minden izmom megfeszül a tekintetének komor súlyától, ajkamra harapva, félve pillantok fel rá.
- Induljunk. – Hangja halk és nyugodt, mint mindig, s lassú, kimért mozdulattal lép mellém, mintha csak egy reszkető kisgyermekhez közelítene féltő óvatossággal, nehogy ráijesszen. Tartok tőle, de már nem rettegek. Úgy érzem ez az tartózkodás már soha nem fog elmúlni, pedig tudom, hogy nem így van. Mindig ezt érzem, aztán mégis újra és újra elkövetem azt a hibát, hogy túlságosan kiengedem az érzéseimet.
- Hazaviszel? – Hangom halk és érzelemmentes, a fáradtság kényszeríti ajkaimra a kérdést, viszont a kissé gunyoros folytatást a büszkeség és a dac diktálja gyenge szívemnek. – Mert úgy gondolom ideje már… - Ajkamra harapva fojtom magamba a folytatást, nem szeretném megkísérelni, hogy ismét feldühítsem… nem lenne elég erőm kibírni, ha most akarna megnevelni… a saját módszereivel… amiket inkább nem akarok megismerni, ha van mód rá.
Némán lép elém, izmaim megfeszülnek, megremegek ahogy magához ölel. Erős, határozott szorítás, testünk szorosan egymáshoz simul, de sértett önérzetem gyermetegen ellenkezik a gondolat ellen, hogy átkaroljam a nyakát. Nem akarok még ennél is közelebb kerülni hozzá.
Fellebbenünk, talpaim elszakadnak a biztonságérzetet nyújtó talajtól, s az émelygés, a gyomorgörcs fokozott erővel rohamoz meg, de makacsságom még mindig legyőzi rosszullétemet, kezeim nem moccannak, testem mellett tartom ökölbe szorított ujjaimat, teljes bizalommal engedve, hogy csupán Ő tartson meg.
Épp kinyitnám ajkaimat, hogy megismételjem a kérdést, hogy hazavisz e végre, hiszen nem kaptam választ. Már megint nem kaptam választ… mindig ezt csinálja. Elegem van.
- Beszélni szeretnék veled... – Halkan dörmög fülembe, hangja édesen, lágyan simogatja bőrömet, egész testem beleborzong a gyengédebb hangszínbe. Mi… micsoda? - …kettesben. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy egy rövidke szünet után, alig hallható sóhajjal fejezi be a mondatot, remegő kezeimmel szorosan karolom át nyakát, az ellenállás, a dac, a távolságtartás szertefoszlik a lágy hangtól, szívem vadul kalimpál mellkasomban… beszélni velem? Lehet, hogy mégis… lehet, hogy mégis elmond valamit? Vagy csak tovább akar leckéztetni, hogy máskor fogjam vissza magamat? Nem… Raphael nem olyan… akkor hát… lehet, hogy elmondja? Talán megérte a kirohanásom… talán megérte olyan erőszakosan kérdezgetni? Vagy amúgy is elmondta volna?
Kezei még szorosabban ölelnek, ajkaim lassan mozdulnak, ahogy félve formálom a rövid kérdést.
- Tessék? – Biztosan jól hallottam? Vagy lehet, hogy a fáradtságtól félreértek valamit… úgy érzem, mintha képtelen lennék gondolkodni.
- Mások előtt nem akartam elmondani semmit, te pedig túl türelmetlen vagy. Jobb, ha változtatsz ezen. – Szívem kihagy egy ütemet, mellkasom megreszket, ajkaimra mosoly kúszik, ahogy a mellkasára simítom arcomat, szinte karjai közé simulva védem magamat a hideg széltől, mely most sebesen, jeges fuvallattal tép a barna tincseim közé. Tényleg… tényleg csak ennyi lett volna? Mások előtt nem akarta elmondani… csak nekem?
Testemet furcsa, kellemes boldogság árasztja el, izmaim ellazulnak, émelygő elmémből szertefoszlik minden félelem, szemeimet lehunyva bízom rá magamat. Miért… miért tudok örülni egy olyan egyértelmű dolognak, minthogy beavat a küldetésem részleteibe? Nem tudom… mégis… úgy érzem szétvet a boldogság. Teljesen bekattantam. Igen, ez már biztos. Nem baj… különlegesnek érzem magam… mintha… mintha tényleg fontos lennék számára. Badarság… tudom, hogy badarság, de nem érdekel.
Gyorsan repülünk, sokkal gyorsabban és veszélyesebben, mint legutóbb, mégsem a félelemtől remeg testem, arcomat a mellkasán nyugtatva szívom magamba az illatát újra és újra, mélyen, hosszú lélegzetvételekkel, mintha csak az édes esőillat, a jeges aroma elfelejtetné velem a halott angyal szagát, látványát, tapintását… mindent, amit ki szeretnék verni a fejemből.
Leszállunk, s én kábán, fáradtan nézek körül, testemben enyhe csalódottság árad szét, mikor tudatosul bennem, hogy visszahozott a játszótérre. Ágyat akarok… ágyat… nem mászókákat és hintákat. Ágyat és fürdőt.
Néma sóhajjal lépek el tőle, csupán egy röpke pillantást vetek rá, tekintetemben, arcomon tükröződik a bűntudatom. Tényleg türelmetlen voltam, és erőszakosan követeltem az információkat. De ez akkor is két oldalú… ha többet elmondana, akkor kevésbé ingerülten kérdezném. Ilyen egyszerű a dolog. Nem számít… nincs erőm veszekedni… nincs erőm…
Lassan lépek az öreg fűzfa széles, zömök törzse mellé, ujjaim támaszt keresve csúsznak törzsére, majd játékosan szakítok le róla egy öregebb, kissé elszáradtnak tűnő levelet, s finoman kezdem el morzsolgatni, mintha csak arra vágynék, hogy elvonja a figyelmemet szabadon áramló gondolataimról.
- Szóval? – Hangom halk, meggyötört, lassan, várakozón ejtem ki a rövid kérdést.
Mellém lép, fáradtságomtól csak akkor veszem észre közeledését, mikor ujjai finoman csúsznak kézfejemre, testem összerezzen a váratlan érintéstől, a hirtelen magasba szökő szívverésemtől kijózanodott tekintettel pillantok fel rá.
- Ma éjjel már nem bírnád tovább, ezért holnap kerítek sort a következő munkádra. Nem lesz nehéz, sem megrázó, de annál veszélyesebb. – Hangja kimért és tárgyilagos, halkan ejti ki a szavakat, mintha csak óvná a játszótér varázslatos, nyugodt, gyermekien tiszta éjszakai csendjét, melyben szinte hallom visszhangozni a nappali boldog kacajokat és lelkes, játszadozó kiáltásokat. A hajnali harmatcseppek már kiültek a fűszálakra, lágyan csillan bennük a csillagok halványuló fénye. Nemsokára virrad.
Némán sóhajtok fel, elmerengő, ábrándozó tekintetem ujjaira siklanak, melyekkel puhán cirógatja kézfejemet, beleborzongok az érintésbe, mintha apró szikrák rohannának végig gerincem egész vonalán, s az éles borzongástól feleszmélek az ámulatból. Túlságosan elbambultam. Mit is mondott. Ja igen… már tudom. Azt hiszem. Olyan nehéz felidézni. Fáradt vagyok, és az érintése sem segít, hogy rendben tartsam a kavargó gondolataimat. Miért simogat? Miért nem tudok a küldetésre koncentrálni? Elég… nyugi…
Kényszerítem elmémet, testem megreszketve jelzi, hogy tényleg a pót-pót-pót energiatartalékaimat emészti a pillanatnyi józanság, de nem törődök vele.
- Miért? – Nem vagyok biztos benne, hogy a küldetés veszélyességét illetően kérdeztem e vissza, szívem érzései inkább azért sóvárognak, hogy elárulja, miért cirógatja ilyen gyengéd, csiklandozó érintésekkel bőrömet. Annyira jó… már ahhoz sincs erőm, hogy felfogjam, mindketten férfiak vagyunk. Egyszerűen élvezem. Többet akarok…
- Elviszlek két arkangyalhoz, és te kísérőként velem tartasz. – Még több arkangyal? Nem akarom… még több veszély… és még kisebb remény, hogy valaha a régi életemet élhessem. Akarom egyáltalán? Már ebben sem vagyok biztos. De… akarom… azt hiszem…
A kísérő vajon mit takar náluk? Vajon tudják az arkangyalok, hogy ki is vagyok valójában? Ha csak fele olyan erősek, mint Raphael, akkor is könnyedén megérzik, ha megpillantanak… lehet, hogy megpróbálja elhitetni velük, hogy csak a… kísérője vagyok… az szeretőt jelent, vagy egy egyszerű játékszert, akivel néha-néha elszórakozik? Nem tudom. Nem is akarom… ilyet még megjátszani sem lennék képes… nem.
- Kísérő? Mintha a... a... izéd lennék? – Saját szavaim csalnak pírt arcomra, lesütöm szemeimet, kezeim megremegnek ujjai között, s túl kimerült, megviselt vagyok, hogy egyáltalán megpróbáljam elrejteni zavaromat. Felemelem tekintetemet, szemeiben kíváncsiság csillan, ha eddig nem voltam teljesen vörös, most már biztos tűzpiros árnyalatban pompázik arcom. Lehet, hogy hülyeséget kérdeztem. Igen… biztosan… miért is akarná, hogy ilyen baromságot csináljunk. Nyilván nem vennék be. Egyértelmű.
-Szeretőm? Nem fogják megkérdezni, és valószínűleg mindenki tudja már, miért vagy mellettem. Nem kell megjátszanod magad, nyílt kártyákkal játszunk. – Ajkaimat összeszorítva bólintok, majd néma sóhajjal fújom ki a levegőt, engedek az enyhe megkönnyebbülésnek, mely magával ragadja testemet. Nem akartam volna egy ilyen dolgot megjátszani… nem akartam volna… máskor azt mondanám, hogy csupán színjátékból se lenne pofám hozzá, hogy felvállaljak egy férfi szeretőt… most túl fáradt vagyok, hogy átverjem önmagamat. Túlontúl fáradt vagyok… nem akarnám megjátszani, mert félek, hogy a szívem túlságosan is komolyan venné az érzést, a gondolatot. Idióta vagyok. teljesen idióta.
Hosszút pislogva próbálom kiűzni az elkalandozó gondolatokat elmémből, de mélységesen megbánom a mozdulatot, szemhéjaim szinte leragadnak, fogaimat összeszorítva kényszerítem szemeimet, hogy tágra nyíljanak. Elég. Erősebb vagyok, mint holmi testi kényszer, hogy pihenjek. Akaraterővel bármit el lehet érni.
- Mi lesz a feladatom? – Kihúzom magam, bár a mozdulat túl sok energiát vesz igénybe. Már nem számít. Erős vagyok. Még ha hozzá képest egy törékeny fűszállal érek fel csupán, nem hagyhatom el magamat. Nem hagyhatom, hogy úgy érezzem megengedhetem magamnak a gyengeséget, csak azért mert a legjobb formámban se vagyok több a szemében, mint egy idegesítő kis szúnyog, akit könnyűszerrel zúz porrá egy másodperc alatt… akkor hát nem mindegy, hogy kicsit vagyok gyenge, vagy elképesztően? Nem. Egyáltalán nem mindegy. Ezért kell tartanom magam. Ezért kell kihúznom magamat és büszkén, emelt fővel tűrnöm a kimerültséget.
- Ha a két arkangyal egyikének illatát érezted a mai tetemen, azonnal szólsz. – Szemeim egy pillanatra megrándulnak, furcsán nézek rá, vállaimat leengedve ráncolom össze szemöldökeimet. Ilyen egyszerű? Ez az a veszélyes küldetés?
- Ennyi? – Szavaimban kételkedés, hitetlenkedés bujkál, s Ő egy bólintással erősíti meg szavait. – Hát akkor... jó. És aztán? Ha nem érzem meg? Mi lesz akkor? – Nem mintha számítana… nincs olyan, hogy nem érzem meg. Nem vallok kudarcot. Én soha nem okozok csalódást… nem illik a stílusomhoz.
Nem válaszol, tekintetében nem látok érzelmeket tükröződni, komor távolságtartással néz rám, s én szinte megszédülök a terhes csend feszültségétől. Nem bírom tovább. Haza akarok menni.
- Jó, mindegy. Majd elmondod holnap... Most már nagyon fáradt vagyok. Vigyél haza… - Halkan lehelem a szavakat, s mikor rádöbbenek, hogy kicsit túlságosan utasító volt hangom, visszafogott sóhajjal folytatom - kérlek... – Még egy rövid szünetet tartok, a fa törzse irányába nyúlnék, hogy megtámaszkodjam, de Ő mintha megérezné az émelygésemet, karjaiba vesz. -…vagy vissza a toronyba, mindegy. – Szinte félálomban, megadóan suttogom a kérlelést, már nincs erőm vitatkozni. Teljesen mindegy, hogy hova visz… csak hadd aludjak. Hadd pihenjek kicsit, még soha… soha nem éreztem magam ennyire… fáradtnak.
Vállára hajtom fejemet, kezei erősen, biztosan tartják testemet, engedek szemhéjaim súlyos lüktetésének, s lehunyom szemeimet. Nem kéne… nem kéne aludnom… nem biztonságos… nem kéne ennyire kiszolgáltatnom magamat.
A bizonytalan gondolataim elvesznek a fáradtságom sűrű ködjében, szinte éjfekete leplet terít gondolataimra a halálos kimerültség. Repülünk… olyan kellemes… annyira kellemes ez a lágy, puha ringatózás… direkt repül ilyen óvatosan? Raphael…
Vízcsobogás… meleg, gyengéd simítások. Hol vagyok? Nem tudom kinyitni a szemeimet. Olyan, mintha ólomsúlyúak lennének a végtagjaim.
Nem mozdulok, s az a gyanúm, ha szeretnék se lennék képes rá… de nem is próbálom… annyira forró… mi ez? Látni akarom, mégsem merem kinyitni a szemeimet.
Erős ujjak tartanak, érintésük mégis óvatos, kényeztetően lágy. Raphael… igen… megismerem az érzést, mikor ő ér hozzám.
Megreszketek, de elmém még mindig nem tud kiszakadni a mély álomvilágból, a puha simításokat csak távoli, nem is létező érzésekként észlelem, a sötétség visszacsábít, s én örömmel adom meg magamat.
Hideg. Szemeim riadt rezzenéssel nyílnak ki, a kék tekintetben forró lángok kavarognak, ahogy rám pillant. Ismerem ezeket a szemeket. A világ összes szempárja közül felismerném.
- Mi az? – Kérdőn sóhajtok, nem is igazán tudom, hogy milyen szavakat leheltek ajkaim, pillantása megnyugtat, a hűvös levegőtől borzongó testemet felhevíti a nyugalom, ami belőle árad.
- Aludj, Jonathan. – Halkan suttog, mégis úgy űz ki fejemből minden gondolatot, mintha a fülembe üvöltöttek volna, elmémben visszhangzik a lágy, édeskés hangszín. Kimondta a nevemet… nem is… nem is néztem körül. Hol vagyunk? Otthon? Vagy… az arkangyal toronyban? Nem tudom.
Lehunyom szemeimet, képtelen vagyok nem szót fogadni neki. A gyengéd szavak olyan erővel kényszerítik vissza az álmot szemeimre, mintha mágiával szórt volna álomport szemeimre. Vajon képes rá? Lehet. De soha nem tenné meg az engedélyem nélkül… forróság… olyan kellemes forróságot érzek.
Kicsit megmozdítom ujjaimat, puha, meleg anyagot simít bőröm, s ajkaimra mosoly kúszik álmomban. Kicsit megmozdulok, ösztönösen simulok még közelebb a hőforráshoz, mely szinte felhevíti bőrömet, altató forróságot lehelve belém. Annyira jó. Hol vagyok?
Kezemet a lepedőre simítom, különös érintése van, szinte belebújnak ujjaim, lágyan cirógatja bőrömet a meleg anyag. Mély levegőt véve szorítom össze ajkaimat, elmém egyre jobban szakad ki az álmok csalogató birodalmából, s ahogy Raphael vonzó, bódító, tömény illata mászik orromba, szívverésem felgyorsul, mellkasom hevesen kezd dübörögni.
Nem merem kinyitni a szememet. Képtelen vagyok rá. Akkor el kéne löknöm magamtól.
Az Ő kezét érzem a testem körül?
Megborzongok, ahogy keze finoman mozdul meg hátamon, gerincem vonalán húzza végig ujjait, érintése olyan puha, mintha egy selyemkendővel cirógatná bőrömet. Testem megreszket, kezem tovább csúszik a lepedőn, mellkasára siklanak ujjaim, szívem egyre hevesebben, egyre őrültebb tempóban száguldozik börtönében, mintha kitörni vágyna a sötét magányból.
Bőre forró, szinte perzsel, ahogy megérintem, finoman cirógató ujjaim megremegnek. Nincs rajta póló. Rajtam sincs. Miért nincs?
Szemeim résnyire nyílnak ki. A mozdulat nem heves, elmém még lassú, nyomott állapotban van a mély, pihentető álomtól, amiből alig pár perce ébredtem.
A sötét lepel mellett vakítóan törnek be a fényes napsugarak, kicsit tágabbra nyitom szemeimet, tekintetem lassan kiélesedik, s megremegek, ahogy szárnyát pillantom meg magam fölött. A hidegtől és a fénytől óvó lepelként teríti fölém a csodálatos, sötét színekben pompázó tollakat, ajkaimra halovány mosoly ül, keze ismét végigcirógatja hátamat, s a szokott borzongás nem marad el.
Félénken húzom vissza ujjaimat, ismét a lepedőt simítom testünk között, s szemeim tágra nyílnak, mikor a bőrömhöz simuló tollakat érzem, látom magam alatt… a… a szárnyán fekszem?
Végigsimítom ismét, s most már nem úgy, mintha a lepedőt érinteném. Lágy, óvatos mozdulattal érintem a tollak alatt feszülő izomzatot, a forró erek lüktetnek ujjaim alatt, s csodálattal teli tekintettel simítom végig a meglepően erős, izmos végtagot. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen erős… gyengébbnek, törékenyebbnek tűnik. Talán csak azért, mert annyira gyönyörű. Az emberek hozzászoktak, hogy a gyönyörű dolgok törékenyek… Mekkora tévedés.
Összeszorítom megremegő ajkaimat, félve pillantok fel rá, tekintetemet lassan vezetem végig mellkasának kidolgozott izomzatán, nyakán, majd a férfias, mégis gyönyörűen ívelt arcvonásokon pihen meg tekintetem. A szemei le vannak hunyva, arca sima, rezzenéstelen, lehetetlenül tökéletes, akár egy szobor, egy festmény… mintha nem is létezne. Mintha meg kéne érintenem ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy itt van.
Vajon alszik? Egyáltalán az angyalok szoktak aludni? Biztos… hiszen van ágya… bár, lehet, hogy csak a szeretői miatt tartja.
Nagyot nyelve hessegetem el a zavaró, irritáló gondolatot, mellkasomat mégis hosszú-hosszú másodpercekig szorongatja egy kellemetlen érzés.
Miért tűnik olyan természetesnek, hogy vele alszom? Miért nem idegesít a testéből áradó forróság? Egy másik férfi… ráadásul még csak nem is ember. Miért… miért érzem ezt… mit tettél velem, arkangyal?
Felemelem ujjaimat, meg kell érintenem. Meg kell érintenem, hogy tudjam: létezik. Nem csak egy ábránd, s a belőle áradó meleg sem csak a képzeletem kegyetlen szüleménye. Olyan furcsán érzem magam… nyomott vagyok, mégis mintha lebegnék… rég éreztem ilyen kipihentséget, mégis nehezek a szemhéjaim… a testem forróságban fürdik, mégis reszketek, borzongok. Nem értem. Érteni akarom. Ha megkérdeznélek, vajon elmagyaráznád, arkangyal? Hiszen te mindent tudsz, nem igaz?
Nem… soha nem kérdeznélek meg. Soha nem fedném fel ezt a gyengeségemet előtted szántszándékkal. Legalább ezt az apró titkot elrejthetem előled? Remélem.
Lágyan érintem meg ajkait, mutatóujjamat leheletnyi érintésekkel vezetem végig alsó vonalán, tekintetem elmerül a tengerkék szempár forrón parázsló pillantásában, s hosszú másodpercek múlva jövök csak rá, hogy kinyitotta a szemeit. Azok a gyönyörű azúrkék szemek csábító, ellenállhatatlan melegséggel pillantanak rám, s árulkodó mozdulataimat figyelik.
Elkapom ujjamat, ajkaim szólásra, mentegetőzésre nyílnának, de nem jönnek nyelvemre a szavak. Keze ismét megmozdul hátamon, szárnyai megrezzennek, szinte minden mozdulatának rezdülését érzem magam alatt, a mocorgásától felerősödik az illata, a levegő is megmozdul körülöttünk, s csak még erősebbé, még kábítóbbá varázsolja azt a csodás aromát.
Elvesztem.
Egyikünk sem mozdul, Ő nyugodt, meghitt várakozással pillant rám, nem tudom, hogy mire számít tőlem. Talán az lenne a leglogikusabb, ha felháborodnék. Igen… minden bizonnyal. Miért kellett egy férfihoz bújva végigaludnom az éjszakát? Miért hoz ilyen kínos helyzetekbe? Miért simogat ilyen lágy gyengédséggel?
Igen… erre kéne gondolnom… akkor hát miért az jár a fejemben, hogy miért kellett felébrednem ebből a csodából?
A szárnyát simogató ujjaim megmozdulnak, halkan, az álomtól rekedtes hangon szólalok meg.
- S-sajnálom… a… a szárnyadon fekszem. - Aggódó pillantással simítom végig még egyszer a tollakat, kicsit megmoccanok, hogy felemelkedjek róla, de megállok a mozdulatban, ahogy ajkaira mosoly kúszik. Olyan forró, olyan csábító, olyan érzelmekkel teli mosoly, hogy szívem zihálása mintha megszűnne létezni, de képtelen vagyok eldönteni, hogy tényleg megtorpant e az érzelmektől túlterhelt szerv, vagy csak oly heves őrjöngésbe kezdett, hogy eggyé folynak az apró dobbanások.
Szinte teljesen ledermedek, s ha kissé sikerült is eddig feljebb tolnom magam, most visszahuppanok, izmaim megfeszülnek, ahogy a hátamat simító keze egészen fenekemtől indulva cirógatja végig gerincem vonalát, majd a hajamba túrva simítja tarkómra ujjait.
Szemeimet ismét tekintetébe mélyesztem, szinte magukba szívnak szemei, s Ő végtelenül halk, hátborzongatóan mély, érzéki hangon szólal meg, arcom kipirul a szenvedélyes, mégis nyugodt pillantástól… biztos vagyok benne, hogy ilyenre csak Ő képes.
- Tudom. – Lejjebb hajol, szinte észre sem veszem a mozdulatot, ajkaink finomat érintik egymást, s a puha simítás túlzottan is ismerős érzéseket csalogat testembe… pedig még csak egyszer csókolt meg… a tetőn… és utána…
Megszakadnak gondolataim, ahogy tarkómnál fogva húz közelebb magához, az erős kezek birtoklón érintik bőrömet, a cirógatásban már nincs finom gyengédség, inkább szenvedélyes, követelőzés, s testem megremeg a forróságtól.
Ujjaim vállára csúsznak, olyan gyenge próbálkozással kísérlem meg távolabb tolni, hogy valószínűleg meg sem érzi, talán nem is mozdultak kezeim, talán csak a képzeletemben létezett a próbálkozás. Felnyögnék, de ajkaimat fogva tartja, elkábult szemeimet lehunyva szüntetem meg az intim, forró szemkontaktust, s Ő kihasználja az apró rést, melyen sóhajom szökött volna ki, hogy elmélyítse a csókot. Nyelve szinte éget, puhán, forrón, nedvesen csúsztatja ajkaim közé, arcomra forró pírt festenek a testemben tomboló lángcsóvák, félve próbálom viszonozni nyelve játékát, remegő ujjaim válláról nyakára csúsznak, óvatosan végigsimítva a selymes, szőke tincseket. Raphael…
Egyre forróbban csókol, teljesen magához húz, nyelvének forró érintését érzem szám minden apró szegletében, s elgyengülve fürdök a szenvedélyben, amit testéből árad. Ez… ugyanaz a férfi, aki olyan végtelenül rideg, érzelemmentes tekintettel pillant rám, ha valami rosszat mondok? Tényleg ugyanaz lenne?
Felnyögök, ajkaink megremegnek a nyögéstől, a testemben lüktető forróság ágyékomban összpontosul, szívem őrült tempóban pumpálja a vért ereimbe, s ahogy megérzem Raphael merevedését is hozzám simulni, összerezzenve szakítom el ajkainkat, zihálva, lihegve tolom távolabb magamtól, remegő ujjaimmal letörlöm nedves számat, s olyan messzire csúszok tőle, amennyire csak a szárnyak börtöne engedi, s Ő szó nélkül emeli fel testemet takaró szárnyát.
Nem! Nem… én nem… nem leszek a játékszere. Nem fogom arra áldozni a rövid életemet, hogy Őt szórakoztassam, a végtelen évek elillanó pillanataként, majd emlékem elvesszen a semmiben. Nem. Ez nem én vagyok.
Mellkasom reszket, kissé felülök, s ahogy magamhoz térek a bódultságból, ajkaimat szólásra nyitom, de a felháborodott ellenkezés bennem reked. Nem… nem mondhatom, hogy rám erőltette a csókot. Nem mondhatom, hiszen én is… én is akartam, és… amint eltoltam, könnyedén eleresztett. Nem… ez a csók tökéletesen kétoldalú volt.
Elvörösödöm a tehetetlen dühtől, a szégyentől ajkaimra harapva ülök fel teljesen, s szemeim tágra nyílnak mikor rádöbbenek, hogy nincs rajtam ruha. Ösztönösen húzom össze magamat, kétségbeesett tekintetem Raphaelre siklik, és teste fogva is ejti a gyanútlan pillantást, teljesen elveszek a férfias vonások gyönyörűségében, ajkaimon halk sikkantás szökik ki, mikor megpillantom a hasához simuló merevedését, szívverésem még zihálóbbá válik, szinte fullasztó érzést keltve dübörög, s messzebb csúszok az ágyon, remegő ujjaimmal magamra rántom az ágy szélére dobott hófehér fürdőleplet.
- M… miért nincs rajtunk ruha? – Hangom megremeg, lábaimat felhúzva szorítom magamra a ruhát, szemeimet hiába próbálom távol tartani Raphael testétől, lehetetlen feladatnak tűnik, s Ő egy lassú mozdulattal ül fel az ágyon, nem válaszol. Miért nem válaszol?! – Semmire nem emlékszem, azután, hogy eljöttünk a játszótérről! – Kétségbeesetten nézek végig magamon, bőrömön nem látok semmi arra utaló jelet, hogy bármi történt volna az éjszaka, csupán a csillogó angyalpor fedi be sápadt bőrömet, szemeim még tágabbra nyílnak, s kezeimet felemelve vizsgálom meg még jobban. – És… és… miért… miért csillog mindenhol a bőröm?! Raphael! – Az egyik térdét felhúzva ül az ágyon, lazán támasztja kezeit felhúzott lábára, s olyan hihetetlenül csábítónak, vonzónak tűnik szemeimben, hogy egy pillanatra megborzongok a vágytól, hogy ismét hozzá bújjak, testem megremeg, de kitartok. Nem szabad… nem… nem… még akkor sem, ha olyan lehetetlenül gyönyörű… még akkor sem ha mágnesként vonz magához. A francba!
- Jól áll neked az angyalpor, Jonathan. – Hangja halk és nyugodt, szemeim arcára siklanak, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet ahogy rám mosolyog, mintha csak nem is hallotta volna az előbbi kitörésemet, ajkaimat összeszorítva sütöm le tekintetemet, kibontott tincseim kócosan hullnak előre vállam fölött. Miért? Miért csinálja ezt?
Elvörösödve, kicsit lehiggadva emelem fel tekintetemet, távolságtartó vágyakozással pillantok rá, merevedésem forrón lüktet a hófehér ruha alatt, felhúzott lábaimat közelebb húzom testemhez, hangom halk, mikor megtöröm a ránk ereszkedett csendet.
- Mi… mi történt az éjszaka? – Halkan sóhajtom a szavakat, bár nem érzek különösebb fájdalmat sehol, pedig úgy tudom, az efféle szex azzal járna…
Elvörösödöm a gondolattól, ismét lesütöm tekintetemet, s Ő is halkan válaszol, hangja kissé ridegebb, s én megremegek tőle.
- Nem szokásom öntudatlan embereket letámadni. – Ajkamra harapva fojtom magamba a megkönnyebbült sóhajt, félve emelem rá szemeimet, tekintete fagyos, ahogy rám pillant. Ugye… ugye nem bántottam meg? Igazából… tudtam… valahol tudtam, hogy nem nyúlt hozzám, mégis… jól esett hallani az ajkai közül. Tényleg nem szerettem volna megsérteni...
- Raphael… sajnálom… - Halkan sóhajtok, s Ő elmosolyodik, szívem vad, forró, heves dübörgésbe kezd, ujjaim megszorulnak az ágyékomat takaró leplen, minden izmom megfeszül, ahogy ellenállok a szörnyű késztetésnek, hogy közelebb menjek. Oda akarok menni… átölelni… megérinteni… közelebb akarok lenni hozzá… miért? MIÉRT? Ne… ne…
- Jonathan… gyere ide… - Hangja nem utasító, mintha zavargó gondolataimat meghallva adna engedélyt a néma sóvárgásomra, de én a szemeimet összeszorítva rázom meg a fejemet, s jelen pillanatban képtelen vagyok haragudni rá… még akkor se, ha egy pillanatra a gondolataimba pillantott… még akkor sem megy…
- Nem… NEM! – Szinte magamat győzködöm, hátat fordítok, hátra dobom hajamat a vállam fölött, hogy addig is eltakarja fenekemet, ameddig magam köré tekerem a leplet, s az ágy szélére ülve lógatom le a lábaimat. – El-elmegyek fürdeni. – Tekintetem egy pillanatra az ablak felé téved, az égen fehér felhők gyülekeznek, melyek mögül csak néha-néha bukkannak elő a napsugarak. Tipikus őszi időjárás.
Néma sóhajjal támaszkodom meg magam mellett az ágy szélén, Raphael tárgyilagos hangon töri meg az újonnan beálló csendet, szívemnek szinte fájdalmat okoz a közömbössége, de testem meg sem rezzen.
- Rendben, de siess… nem sokára indulnunk kell. – Összeszorítom ajkaimat, ujjaim a matrac szélébe mélyednek, visszafogottan bólintok. Úgy érzem, elszállt a meghitt pillanat, s a forróság helyét lassan kezdi átvenni az aggodalom. Arkangyalok…
Felsóhajtok, épp felállnék, mikor Raphael érintését érzem vállamon, finoman tol vissza a matracra, ajkaink csupán egy röpke másodpercig simítják egymást, tekintetében birtokló fényt látok csillanni, s kihűlt testembe egy szempillantás alatt költözik vissza a forró borzongás.
- Ne dörzsöld le nagyon az angyalport. Ha azt hiszik, hogy már a magamévá tettelek, nagyobb biztonságban vagy. – Szemeim tágra nyílnak, arcomra égető, parázsló pírt csalnak szavai, s kissé felháborodva, vadul, boldogan dübörgő szívvel pattanok fel, kimenekülök karjai közül, s csak akkor merek megszólalni, mikor már pár lépéssel távolabb kerültem tőle, s képes vagyok józan gondolkodásra.
- Vagy… vagy épphogy a célpontjukká válok. – Dühösen szikrázó tekintettel ejtem ki a szavakat, bár rá kell hogy döbbenjek, hogy a lehető legrosszabb érvvel jöttem elő… hiszen valószínűleg már így is célpont vagyok… ha azt hiszik, hogy Raphael védelme alatt állok, legalább azoktól védve leszek, akik félnek tőle, esetleg tisztelik Őt valamennyire. Igen… igaza van… kizárt, hogy beismerem.
Tehetetlenül harapok ajkamra, megfordulok, gyors léptekkel indulok el a fürdőszoba felé, kezeimet karba fonva pillantok vissza a vállam fölött. Akkor is találok egy jó érvet!
- Mindenesetre, ha nem mosom le magamról rendesen, minden más szagot el fog nyomni a tömény illatod… nem hiszem, hogy ezt akarod. – Hangomban gőg bujkál, büszkén, elégedetten emelem az ég felé arcomat, majd emelt fővel sétálok be a fürdőbe, hangosan csattan mögöttem az ajtó, fülemben visszhangzanak szavai.
„Ha azt hiszik, hogy már a magamévá tettelek, nagyobb biztonságban vagy.”
Mi az, hogy… MÁR… nem… az soha… soha nem fog megtörténni. Soha nem történhet meg. Tartanom kell magam. Nem leszek a játékszere. Nem akarom…
Miért nem akarom?
Soha nem akartam családot… csak hátráltatna a munkában… soha nem akartam igazán szeretőt sem… nem sokan fogadnának el ilyen veszélyes munkával, ha pedig egy másik vámpírvadásszal kezdek, akaratlanul is mindig aggódnom kéne érte…
Ez a munka megöli a kapcsolatokat… de Raphaellel...
Nem kéne aggódnom érte, hisz alig van a Földön olyan lény, aki árthatna neki… attól pedig nem kell félnem, hogy beleroppan, ha elveszít… akkor hát miért utasítom el még csak a gondolatot is?
A büszkeségem az, ami nem enged…
Raphael
Zene
Pompásan mutat sápadt bőre az én fekete szárnyaimon. Ezüst angyalporom csillog a bőrén. Óvón fedem be másik szárnyammal, melegítem törékeny emberi testét. Forró vagyok, hozzá képest mintha lázas lennék, természetesen tudatosan teszem, hogy melegen tartsam.
Ébredezik. Mocorog, ujjai tollaim közé bújnak, s ahogy megérinti az érzékeny bőrt alattuk, vágyakozva borzongok meg. Feje vállgödrömben pihen, s keze a tollaimról a mellkasomra kúszik. Végigsimítja csupasz bőrömet, az érintése nyomán forró bizsergést küld szét testemben. Dereka körül van a karom, amin pihen, és bár neki kényelmes, nekem annyira nem, de nem számít. Karjaimmal, szárnyaimmal is őt ölelem, mintha a világon a legfontosabb lény lenne számomra, pedig csupán csak egy ember, aki felébresztette vágyaimat, melyeket rég elfeledettnek véltem.
Puha érintés a számon, s ahogy lassan felemelem szemhéjaimat, az ő melegen csillogó, halványbarna szemeivel találkozik tekintetem. Belefelejtkezik a bámulásomba, én pedig figyelmesen várom mit tesz. Őt ismerve a reakció kiszámíthatatlan, épp ezért is olyan érdekes.
- S-sajnálom… a… a szárnyadon fekszem – dünnyögi álomittas hangján, óvatosan fel akar kelni, nehogy kárt tegyen bennem. Olyan kis naivan aranyos, fogalma sincs róla, hogy egy egyszerű ember nem tud kárt tenni bennem, a szárnyaimban sem. Talán ahhoz lenne elég ereje, hogy néhány tollat kitépjen, de semmi több. Elmosolyodom, tunyán és csábítóan. Nyíltan szórakozom kis butaságán, majd végigsimítom hátát.
- Tudom.
Félig föléhengeredem, és szájához simítom enyémet. Nem ellenkezik, szabad akaratából engedi hogy tarkójára simítsam kezemet, magamhoz vonjam és igazából megcsókoljam. Puha és édes, belül pedig nedves és forró. Kívánom. Vágyom rá. Akarom. Remeg kis teste, s ahogy szájába hatolok nyelvemmel, megfeszül alattam. Meztelen bőre égeti az enyémet, merevedésem keményen simul hasamhoz, de vigyázok hogy őhozzá ne érjen, hiszen abban a pillanatban megijedne. Nagyszájú és bátor vadász, de egy teljesen ártatlan gyermeki szív dobog mellkasában.
Magával ragad a hév, olyan forró vágy áramlik szét ereimben, és pontosan tudom mitől árad szét bennem a tűz. Hajamat simogatja, ártatlan vágyakozással, ő sem tudja milyen örömet okoz ezzel. Elengedem magam, hozzásimulok teljesen, és abban a pillanatban, ahogy megérzi vágyam egyértelmű bizonyítékát, eltol. Hagyom neki, vágyakozva nyalom le számon maradt ízét, szinte úgy figyelem menekülését, akár a prédát leső vadász. Hmm... Felemelem szárnyamat róla, elhúzódik a lehető legtávolabb, majd döbbenten fedezi fel pucérságának tényét. Összekuporodik, arca még pirosabb árnyalatban játszik. Tekintete végigsiklik rajtam, és én elnyújtózom, kéjes kis mosollyal, s hagyom hogy minden porcikámban gyönyörködhessen. Csak az ágyékomig jut, s meglátja ágaskodó hímvesszőmet. Apró sikkantás csúszik ki száján, szűziesen maga elé rántja a lepedőt.
- M… miért nincs rajtunk ruha? – dadogja aranyosan. – Semmire nem emlékszem, azután, hogy eljöttünk a játszótérről! És… és… miért… miért csillog mindenhol a bőröm?! Raphael!
Felülök, lezseren széttárt lábakkal, egyik térdemre támasztom könyököm, és félrehajtott fejjel figyelem szinte sistergő arcát. Szívesen nevetnék, talán Róma bukása óta nem tettem. Pompásan szórakozom.
- Jól áll neked az angyalpor, Jonathan – mosolygok rá jókedvűen. Csodálat ül ki arcára, majd düh ragyog fel szemeiben, melyeket nyomban el is rejt előlem. Minden reakciója tetszik. Vágyának édes pézsmaillata felém áramlik, tovább szítja bennem a lángokat. Mégsem támadom le. Számomra a szabad akarat ugyanolyan fontos, mint a teremtőnek, aki megajándékozta az embereket ezzel.
- Mi… mi történt az éjszaka?
Bizalmatlansága több, mint sértő.
- Nem szokásom öntudatlan embereket letámadni.
- Raphael… sajnálom…
Őszintén néz a szemembe, és azonnal megbocsátom szavait. Vágya fellángol, látom hogy nehezére esik, mégis ellenáll csábításomnak. Gyanítom, komoly akaraterőt igénylő próba ez számára. Belenézhetnék a gondolataiba, de tiszteletben tartom akaratát, így nem teszem, de érzem így is hogy mennyire szeretne hozzám jönni.
- Jonathan… gyere ide… - hívom lágyan, hangom csábítóan mély, benne rezeg a gyönyör ígérete.
- Nem… NEM! – csattan fel a bizonytalan kis tétova nem után, hirtelen hátat fordít, és mielőtt hajába burkolózna, még megszemlélhetem formás hátsóját egy pillanatra. Megrándul ágyékom, vágyakozva nyúlok utána, selymes haja csak futólag ér kezemhez. - El-elmegyek fürdeni.
Ez jó ötlet. Hamarosan mennünk kell, szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére.
- Rendben, de siess… nem sokára indulnunk kell.
Mielőtt elmenne, feltérdelek és közelebb húzódom hozzá, vállát megfogva húzom kissé hátra. Apró csók. Leheletnyi, akár egy lepke szárnyának játéka.
- Ne dörzsöld le nagyon az angyalport. Ha azt hiszik, hogy már a magamévá tettelek, nagyobb biztonságban vagy. – És persze ettől én is úgy érzem, hogy végre az enyém, még ha csalóka is ez a szemfényvesztés.
Elmenekül, felháborodva néz vissza rám az ágy mellől.
- Vagy… vagy épphogy a célpontjukká válok.
Gondolkozik pár másodpercet. Türelmesen figyelem ahogy végül dühösen a fürdőszoba felé trappol, meztelen talpai csattognak a földön. Visszapillant rám a válla felett, hiszen ő az a fajta, aki imádja ha övé az utolsó szó. - Mindenesetre, ha nem mosom le magamról rendesen, minden más szagot el fog nyomni a tömény illatod… nem hiszem, hogy ezt akarod.
Paff. Az ajtó hangosan döndülve csapódik be mögötte. Sóhajtva hanyatlom vissza az ágyba, magam köré szorítom szárnyaimat, betakarózom illatával amelyet magukba szívtak a tollak és a bőröm. Mosoly bujkál szám környékén. Dacos kis szerető.
Felkelek, és szárnyaimmal csapok néhányat, hogy felserkentsem a vérkeringésemet. Csillámpor festi a levegőt szikrázóvá, meglep mennyi szóródik szét. Ennyire erősen vágynék rá? Ha mélyen magamba tekintek, a válasz igen. A fürdő ajtaja felé fordulok, de ellenállok a vágynak hogy kövessem. Az előkészített, fehér nadrágot és inget magamra öltöm. Ezüst hímzés díszíti, a gallér pedig finom csipkével varrt. Hasonló van összehajtva egy másik széken, Jonathan számára. Hétköznapi viseletben nem illendő a társaságomban mutatkoznia, különösen akkor, ha két nagyon idős és erős arkangyalt látogatunk meg.
Az ablakhoz sétálok, tekintetemmel az égen lassan kúszó felhőket figyelem.
Nyílik mögöttem az ajtó. Megfordulok, a köntösben belépő Jonathan szemeibe fúrom komoly tekintetem. A székre mutatok ujjammal, a ruha fellibben a levegőbe és felé száll.
- Ezt kell ma felvenned.
- A saját... – kezdene ellenkezni, de inkább fúj egyet és bólint. – Rendben.
Felveszi, közelebb lép hozzám. Hajának frissen mosott, finom virágos illata csábítóan illan orromba.
Halvány mosollyal lépek közelebb hozzá, a napfény körberagyogja testemet. Megérintem arcát, elnyílnak puha ajkai. Tekintetében ragyog az ámulat, élvezem minden cseppjét.
- Milliók imádatának tárgya voltam hosszú életem során, mégsem élveztem soha annyira valaki csodálatát, mint most a tiéd, Jonathan.
Vörösség kúszik szét bőrén, tekintetében ragyognak a napsugarak. Felemelem kezem, végighúzom haja felett néhány centiméternyire, s mozdulatom nyomán a hajtincsek összesimulnak, egyetlen vastag bonyolult és szép hajfonattá. Nincs szüksége ékszerre sem, bőrén szikrázik az angyalporom.
Füléhez hajolok.
- Fordulj meg – súgom lágyan. Szót fogad, majd elkerekedő szemekkel néz végig a falat beborító tükörben rá visszabámuló tükörképén. A fehér ruha ezüst hímzései hajszálra megegyeznek az enyémekkel, körülsimogatják alakját, minden mozdulatára lassan libben a fehér anyag. Hajfonata vállán pihen, bőre ragyog a napfényben, szemeinek csillogásával is versenyre kél.
- Az ott... én vagyok?
- Igen.
Felemeli kezét, tétován megérinti a vállán pihenő haját.
- Ez valami illúzió? – leheli.
- Nem, Jonathan. Ha éjjel szeretkeztünk volna, ennél sokkal szebb lennél. Ellenállhatatlan és gyönyörű, mint a hófehér feslő rózsa, melyen ragyog a hajnali harmat.
Hátához simulok, szavaimtól elkábulva ejti fejét a vállamra. Még mindig bennünket figyel a tükörben, majd tekintete találkozik az enyémmel, ajkai elnyílnak amikor látja, hogy hasonmását körülölelik az éjsötét szárnyak.
- De nem tettük...
- Nem. Addig nem is fogjuk, amíg szívből nem vágysz rám, és nem csak a testemre...
- Te-tessék?
Hirtelen felcsapódnak szárnyaim, szélesre tárulnak, légörvény keletkezik a mozdulat nyomán. Magamhoz szorítom és kireppenek az ablakon.
Jonathan
Sietve mosakszom meg, mégis próbálom a lehető legjobban kihasználni a pillanatnyi egyedüllét kellemes perceit, fáradtan, mégis különös kipihentséggel simítom végig csillogó bőrömet. Nem jön le… képtelenség lemosni magamról. Miért… miért érzem úgy, hogy nem is akarom igazán? Az ő jele… a bizonyíték, hogy közel állok hozzá…
Mély levegőt véve szívom magamba a fürdőben terjengő illatot, melyben most keveredik a tusfürdők, a samponok édeskés gyümölcsillata Raphael egyedi, bódítóan kellemes aromájával. Itt minden az Ő illatát árasztja magából. Vajon… vajon ha vége lesz a küldetésnek, és hazamegyek, minden olyan lesz, mint régen? Én egy egyszerű vadász leszek, Ő pedig New York arkangyala? Összeférhetetlen, reménytelen párosítás. Tudom… mégis…
Nem mintha számítana… ahogy Raphael is megmondta már… a városban soha többé nem leszek biztonságban. Soha többé nem kapom vissza azt az életet.
Ujjaim megszorulnak a szappanon, a víztől elpuhult anyag nedvesen horpad be az erős szorítástól, ajkaimra harapva hunyom le szemeimet. Nem tudom, mit tegyek. Annyira vonz… annyira csábít Raphael ajánlata… hogy itt maradjak. Biztonságban… mellette… de nem… képtelen lennék rá. Azzal eldobnám a valódi önmagamat… úgy érzem meghazudtolnám az egész létemet. Vadásznak születtem. Nem fogok egy arkangyal ágyasaként megöregedni. Nem. Vadászként fogok meghalni… büszkén és emelt fővel, az utolsó leheletemig harcolva. Akkor is, ha egy angyal az ellenfelem. Nem futamodok meg senki elől.
Kicsúszik ujjaim közül a szappan, lassan figyelem, ahogy egészen a medence aljáig merül, s mikor néma koppanással áll meg a csempén, lomha, reszketeg mozdulattal hunyom le szemeimet. Az egész csupán egyetlen pillanatig tart, testem végigborzong a félelemtől, de mikor ismét felemelem a szemhéjaimat, szemeimben már ismét a megszokott magabiztosság, a határozottság csillog. Hjaj… még két arkangyal… igen… pont ez hiányzott nekem. Minél többen ismernek, annál kisebbek a túlélési esélyeim a küldetés befejeztével.
Lassú léptekkel sétálok ki a kádból, szinte mozdulatlanul hagyom, hogy leperegjenek rólam a vízcseppek, a falon húzódó tükörben figyelem csillogó bőrömet. Egy röpke pillanatra az ajtó felé sandítok, a józan gondolataim arra késztetnének, hogy eltakarjam magam, hiszen bármelyik pillanatban benyithat Raphael, de mélyen magamban mégis tudom, hogy nem tenné. Nem tudom, miért… csak egyszerűen érzem. Miért… miért bízom meg benne ennyire? Nem tudom… ennek az egésznek semmi értelme. Lassan semminek sincs semmilyen értelme Raphael mellett. A küldetés is homályos, hisz aligha tudom a részletes információkat. Irritáló… nem vagyok hozzászokva, hogy nem értek valamit. Nem vagyok hozzászokva ehhez a folytonos bizonytalansághoz.
Lassú mozdulattal húzom magamra a fal melletti díványra terített fürdőköpenyt, kicsit megrázom fejemet, ahogy az ajtóhoz sétálok. Nyugalom, összeszedettség, bátorság. Nem lesz baj. Csak olyannak kell lennem mint mindig.
Ujjaim megállnak a kilincsen, elmosolyodom, érzem, hogy enyhe pír ül arcomra, ahogy felrémlik elmémben a kép, ahogy Raphael meztelenül feküdt az ágyon. Vajon még mindig ott van? Nem… kizárt…
Vajon komoly tekintettel vagy mosolyogva fog fogadni, mikor kimegyek? Olyan jól esne most egy mosoly tőle… de a szívem mélyén mégis remélem, hogy komor lesz… hogy már eltűnt a tekintetéből az a lágy, érzelmes csillogás. Nem… arra most túlságosan gyengének érzem magam. Ellen kell állnom. Ellen kéne…
Ujjaim lenyomják a kilincset, s ahogy kilépek az ajtón, Raphael felém fordulva pillant rám, tekintete komoly, arcvonásai kemények és utasítóak. Igen… ennek így kell lennie… az egész kapcsolatunknak… ilyennek kéne lennie. Miért vagyok mégis csalódott? Miért érzek keserűséget?
- Ezt kell ma felvenned. – Csupán egy legyintéssel felém libbent egy hófehér, vékony anyagú öltözéket, a puha anyag lágyan érinti bőrömet, ahogy a kezembe reppen, s kizökkenek a mély, kavargó gondolatok szövevényes hálójából. Igen… most a küldetésre kell koncentrálnom. Már ha szeretném túlélni.
- A saját… - …ruhámat akarom felvenni.
A mondatot csak magamban fejezem be, elharapom a felesleges, ellenkező szavakat. Túl komoly és ellentmondást nem tűrő a tekintete ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek. Se kedvem, se erőm nincs hozzá. Ráadásul nem érdekem magamra haragítani. Jobb lesz, ha csak… egyszerűen… engedelmeskedem. Azt hiszem kezdek elpuhulni. Ráadásul ez alá a ruha alá semmilyen fegyver vagy védekezési eszköz nem fér. Remek.
- Rendben. – Halk, megadó sóhajjal jelzem a beleegyezésemet, ujjaim megszorulnak a vékony anyagon, s Raphaelnek hátat fordítva kapkodom magamra a nadrágot és a hosszú ujjú felsőt.
Mellé lépek, lágy, óvatos mozdulatokkal igazgatom meg magamon az ijesztően vékonynak tűnő ruhát, mely puhán simítja kissé még nedves bőrömet, s beleborzongok az érzésbe. Fáradt pillantásom felemelkedik a földről, lassan kúszik végig Raphael testén, melyet az enyémhez hasonló, ezüst hímzéssel díszített ruha takar. A vékony anyag kiemeli alakját, selymesen, mégis lengén simul izmaira, s az ablakon besütő éles, vakító napfény isteni fényességgel öleli körbe alakját, mintha az egész teste ragyogna. Szívverésem könnyedén szökik az egekbe a mesébe illő látványtól, ajkain halovány, forró érzelmeket árasztó mosoly honol, mely pírt csal sápadt bőrömre. Remegő ujjaimmal a hófehér ing ujjára markolok, ahogy figyelem Őt, tekintetünk összefonódik, s képtelen vagyok elrejteni a csodálatomat. Képtelen vagyok nem ámulattal nézni rá. Egyszerűen nem megy… hihetetlen… hihetetlen, hogy ez a férfi az én testemre vágyik. Még akkor is, ha csak ágyasnak akar… hihetetlen, hogy vágyik rám. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy együtt aludtunk… meztelenül… ha nem emlékeznék tisztán a reggel történtekre, valószínűleg nem hinném el. Vajon meddig marad ilyen a kapcsolatunk? Vajon meddig élvezhetek több figyelmet, mint egy átlagos „alattvalója”? Nem tudom… bárcsak… bárcsak.
Nem. Nem… nem gondolhatok ilyenre. Köztünk semmi nem lehet. Soha, semmi.
- Milliók imádatának tárgya voltam hosszú életem során, mégsem élveztem soha annyira valaki csodálatát, mint most a tiéd, Jonathan. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, szívem mintha a torkomba költözne. Megfulladok az őrült dübörgéstől. Mikor lesz vége? Mikor múlik végre el ez az érzés? Miért van ilyen hatással rám? Miért nem tudok ellenállni?
Hosszút pislogva nyerek egy kis időt magamnak, de amint kinyitom érzelmektől csillogó szemeimet, ismét rabul ejti elgyengült, bizonytalan tekintetemet. Arcom szinte felgyullad, szinte perzselik bőrömet a szavai. Miért? Hiába… hiába próbálom hamu alatt tartani ezeket az érzéseket, elég egy-egy szó, egy-egy mozdulat, hogy ismét fellángoljanak és futótűzként áradjanak szét ereimben.
Közelebb lép, izmaim megfeszülnek a fenyegető közelségtől, félve követem pillantásommal keze mozdulatait, ahogy felém nyújtja ujjait, s érzem megmozdulni félig még nedves tincseimet, beleborzongok az érzésbe.
Ajkaim megremegnek, ahogy szólásra nyitnám őket, de a szavak bennem rekedten. A szavak és levegő is. Az idő mintha megszűnne létezni, s én képtelen vagyok megmoccanni, rettegek tőle, hogy elűzöm a pillanat meghitt varázsát. Attól félek vége lesz az álomnak. Miért mond ilyeneket? Miért mond és miért tesz ilyeneket? Teljesen elbűvöl. Utálom, hogy ilyen könnyen elvarázsol a szépsége, a határozottsága… az ereje. Amit régen úgy utáltam… most vonz, csábít magához. A legyőzhetetlennek, sérthetetlennek tűnő pillantása. A biztonságérzet, ami mellette költözik szívembe.
Mit műveltél velem, arkangyal?
Mikor váltam ilyen végtelenül gyengévé és kiszolgáltatottá?
Vajon elmúlik valaha?
- Fordulj meg. – Halk suttogása mintha mély, kábító álomból ébresztene, s ahogy ösztönösen követem az utasítását, szemeim ismételten elkerekednek. A falat borító tükörből egy meglepett, mégis gyönyörűen csillogó szempár pillant vissza rám, kipirult arcán érzelmekkel teli mosoly és mágikusan szikrázó csillám ragyog.
Megremegve emelem fel a kezemet, mintha csak azt ellenőrizném, hogy valóban a saját tükörképemet látom e magam előtt, s a gyönyörű szépség a másik oldalon hibátlanul követi lassú mozdulataimat. A puha, lenge anyagú selyemruha lágyan lebbenve öleli mozdulataimat, kezem megremeg a szépségétől. Lehetetlen.
- Az ott… én vagyok? – Halk, reszketeg szavaim alig törik meg a néha csendet, szinte csak mozdulatlan, néma sóhajként szakítják félbe az álombeli látomásnak tűnő pillanatot. Nem lehet…
Gyengén simítom végig a vastag hajfonatot, mely vállamon pihenve lóg előre, játékos cirógatással vezetem végig ujjamat a tincseken. Tényleg… tényleg az én hajam… ez tényleg… én lennék?
- Igen. – Képtelen vagyok elhinni. Vajon Ő csinálja? Ő vetíti elém ezt a képet?
Felpillantanék rá, de még képtelen vagyok eltépni magamról tekintetemet. Mégis… így is minden porcikám érzi, hogy közelebb lépett hozzám.
- Ez valami illúzió? – Halkan suttogok, s még mindig nem emelem fel tekintetemet, mégis egyre közelebbről érzem az illatát, a testéből áradó melegséget.
A tenger sós, keserédes illata… szinte hallom a habok morajló pusztításának zúgó hangjait. A hó jeges aromája, keveredve a koratavaszi, olvadozó jégtáblák fémes beütésű illatával. Felfrissít, megnyugtat, elkábít.
Olyan akár egy drog… amíg érzem ezt a jellegzetes, mámoros illatot, teljesen a hatása alatt vagyok, s mikor eltávolodik tőlem, mintha egy mély, sötét szakadékba zuhanna elmém.
Megőrjít.
- Nem, Jonathan. Ha éjjel szeretkeztünk volna, ennél sokkal szebb lennél. Ellenállhatatlan és gyönyörű, mint a hófehér feslő rózsa, melyen ragyog a hajnali harmat. – Magam sem tudom, hogy szavai okozzák testem borzongását, vagy az hogy szorosan mögém lépve simul hátamhoz, mély levegőt véve szívom magamba a csábító aromát, mely oly töményen árad belőle, hogy szinte elbódít.
Mit mondott? Ha… ha szeretkeztünk volna?
Miért? Nem értem. Miért mondja ezt? És… és honnan tudja?
Szívverésem felgyorsul, fejemet erőtlenül döntöm vállára, testünk olyannyira összesimul, hogy érzem mellkasa emelkedését és süllyedését, ahogy levegőt vesz, ajkaim megreszketnek néma sóhaja forró csiklandozásától. Raphael…
Képtelen vagyok levenni rólunk szemeimet, olyan hihetetlennek, olyan összeférhetetlennek és lehetetlennek tűnik a kép, hogy úgy érzem, hosszú, hosszú másodpercekig kell néznem, hogy meggyőződjek róla, hogy valós ez a pillanat.
Feljebb emelem tekintetemet, pillantásunk csupán egy röpke másodpercre találkozik, mégis elámulok a tengerkék szemek varázslatos, természetfeletti színkavalkádjától, mely mintha egyszerre festené elém a napsütéses ég émelyítően világos árnyalatát, és a tiszta, zúgó óceán legmélyebb türkizes kékjét. Hogy lehet ennyire gyönyörű? És mit keresek én mellette?
Az éjfekete szárnyak megmozdulnak, szinte megrezzenve figyelem, ahogy lassan körém fonja őket, gondolataim új utakra terelődnek. Mit is mondott az előbb? Már alig emlékszem… csupán a tudatalattim legmélyebb zugai képesek felidézni az oly távolinak tűnő szavakat.
- De nem tettük… - Halk sóhajom elveszik a csend apró, szikrázó rezzenései között, hosszút pislogva engedem, hogy szinte az egész súlyomat Raphael tartsa meg.
- Nem. Addig nem is fogjuk, amíg szívből nem vágysz rám, és nem csak a testemre... – Lágyan leheli a fülembe szavait, bódult tekintetem villámcsapásra tisztul ki, szemeim elkerekednek, ahogy résnyire nyílt ajkakkal hebegve szólalok meg.
- Te-tessék? – Hangom megremeg, szinte hitetlenkedve pislogok fel rá. Mit mondott? Ha… ha nem csak a testére vágyom? Nem értem… azt hittem, csak ágyasnak kellenék neki… akkor miért akarná, hogy? Nem értem… semmit nem értek. Tényleg. Olyan számomra ez a férfi, akár egy megfejtendő rejtély. Vonz a titokzatossága, az izgalom, amivel kecsegtet, de egyszerre irritál a tudat, hogy talán soha nem tudnám igazán kiismerni. Az én létezésem az Ő szemében csupán egy röpke pillanat. Kizárt… kizárt, hogy igazán közel enged magához. Kizárt, hogy van esélyem megismerni Őt. Akkor hát miért… mi értelme lenne az egésznek? Miért mond ilyeneket? Hiszen tudnia kéne…
Testem összerándul, mikor talpaim elemelkednek a talajtól, a gondolataimat szinte elmossa az ösztönös félelem, megremegve ragadom meg Raphael engem szorító kezeit, szinte görcsösen markolok bőrébe, mintha ezzel próbálnék kapaszkodni. Szinte el is felejtettem… szinte teljesen kiment a fejemből, hogy épp egy küldetés előtt állunk… teljesen elfelejtette velem.
A szárnyai hangos suhogással simítják a levegőt, testem megfeszül karjai között, s még a belőle áradó forróság sincs rám hatással, s reszkető hangom nehézkesen kúszik hozzá a süvítő levegő zúgása mellett.
- Raphael… meg… meg akarok fordulni… - Érzem, ahogy lassít egy kicsit, szárnyai mozgása puhábbá, lágyabbá válik, reszketésem fokozódik, ahogy a szorítása lazul körülöttem, ereimben jeges kétségbeesésként árad szét a félelem. Ugye… ugye nem hagyná… nem… soha nem hagyná, hogy leessek… soha… ugye?
Ajkaimra harapva fojtok vissza egy sikkantást, ahogy fordít a helyzetemen, remegő kezeim nyaka köré fonódnak, testemben ismét szétárad a forró biztonságérzet, mikor az erős, vasmarokkal tartó kezek ismét derekam köré simulnak.
Magam sem tudom igazán, hogy a repüléstől, vagy a küldetéstől rettegek, de annyira… annyira jól esik a közelségének a tudata… annyira jól esik átölelni Őt. Mintha erőt lehelne belém… mintha csupán az illata megnyugtatna.
A nyakába temetem arcomat, bőréből töményen árad a kellemes, csábítóan nyugtató illat, szinte elbódítva feledteti el velem az aggasztó gondolatokat, s ahogy ujjaim puhán csúsznak a természetellenesen selymes és puha tincsek közé, a belőle áradó jellegzetes aroma mellé vegyül a vágy csípős, mámorító illata. Lehet… lehet, hogy valóban ilyen hatással lennék rá? Nem tudom…
- Köszönöm. – Halkan, reszketeg hangon suttogom közvetlenül fülébe a szavakat, ajkaim szinte bőrét cirógatják, s érzem, ahogy ujjai finoman, óvatosan szorítják meg még jobban testemet, szinte észre sem veszem, hogy megálltunk, s Ő lusta szárnycsapásokkal lebegtet bennünket egy helyben, olyan magasan a föld felett, hogy a fák, a folyók távoli, festménybe illő tájképnek tűnnek csupán.
Testem megfeszül, ahogy eltépem tekintetemet a földről, s mikor arcomat felemelve szorítom meg Raphael vállát, pillantásunk találkozik, s forrón fonódik össze. Miért…. miért álltunk meg? Miért néz rám így? Képtelen vagyok kiolvasni a szemeiből az érzelmeket, de valamiért mégis felpezsdíti a véremet a pillantása.
- Ne félj, Jonathan... – Halkan, mégis komolyan szólal meg, mintha tökéletesen megérezte volna a testemet lebénító rettegést, ujjaim finoman simítják meg vállát, már nem kapaszkodok belé, szinte teljesen Raphael határozottan, forrón szorító kezeire bízom a biztonságomat.
Egy pillanatra elkapom tekintetemet, arcom kivörösödik a heves érzelmektől, melyek ismét lángra lobbannak bennem, s ajkaimat felháborodott ellenkezésre nyitnám, mikor halkan, érzéki hangon leheli fülembe a folytatást, s szavai belém fojtják a védekezést.
- Megvédelek. – Szemeim tágra nyílnak, ha eddig nem, akkor most már biztosan elvörösödtem, s mielőtt akár észrevehetném, hogy mit is művelek, ujjaim a tarkóját cirógatva törnek ismét halványszőke, selymes tincsei közé. Megadón szorítom össze ajkaimat, szemeimet lesütve simítom végig orrommal arcát, hogy utána a vállára dőlve suttoghassak a fülébe.
- Tudom… - Lehunyom szemeimet, pár röpke másodpercig csupán a szárnyai halk lebbenése töri meg a ránk ereszkedő, meghitt csendet, a szívemben dúló félelmem szinte teljesen elpárolog, szertefoszlik a belőle áradó nyugalomtól. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy ennyire rá támaszkodom. Eddig mindent egyedül csináltam. Soha nem kellett támogatás, segítség. Miért esik mégis ennyire jól?
- Jonathan, ha visszaértünk a küldetésről... – Rövid szünetet tart, hangja elmélyül, ahogy folytatja, s én megremegek a vágytól kissé rekedtessé váló hangszíntől. - …életed legforróbb csókját kapod jutalmul. – Gerincemen perzselő borzongás rohan végig, ujjaim megfeszülnek tincsei közül, de képtelen vagyok ellent mondani. Túlságosan szenvedélyes és kellemes ígérettel kecsegtetnek szavai, s mintha az ígéret még tovább növelné szívemben a bizonytalan biztonságérzetet. Jól esik arra gondolni, hogy mi lesz a nap végén… mikor már túl leszünk az egészen. Talán direkt csinálta? Talán azért, hogy legyen mire gondolnom? Hogy legyen mit… várnom?
Képtelen vagyok felfogni ezt a helyzetet… képtelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság… hogy közel 30-40 méterre a föld fölött lebegve ölelem New York arkangyalát, miközben Ő forró élvezettel kecsegtető ígéreteket lehel a fülembe. Hihetetlen… csodálatos érzés… miért ilyen jó?
Nagyot nyelve simítom homlokomat a nyakához, s a lassú szárnycsapások felgyorsulnak, ahogy ismét elindulunk, kezeim ösztönösen megszorulnak nyaka körül. Vajon komolyan gondolta? Vajon tényleg… megcsinálja?
- Viszont most a küldetés a legfontosabb. Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek, és figyelj, hogy mit mondasz. A legfontosabb dolgod, hogy kiszűrd, hogy érzed e rajtuk a halott angyalon felismert szagokat. – Hangja komollyá, tárgyilagossá válik, ahogy a küldetésről kezd beszélni, mintha egy röpke másodperc alatt visszaköltözött volna a rideg, távolságtartó arkangyal, akit először megismertem, s a hirtelen váltás engem is visszazökkent a jelenbe, a komor valóságba. Igen. Az első és legfontosabb feladatom most az, hogy túléljem ezt a napot.
- Abban profi vagyok, hogy meggondoljam mit mondok… - Halkan, kissé gúnyosan, ironikusan suttogom a szavakat, s érzem, ahogy az ujjai megfeszülnek derekamon.
- Komolyan beszéltem. Az arkangyalok, akikkel találkozunk a legveszélyesebb, leglobbanékonyabb természetű halhatatlanok közé tartoznak. Michaela Közép-Európa országai felett uralkodik, míg a társa, Urram Kelet-Európa és Oroszország területeiért felelős… - Némán, figyelmesen hallgatom szavait, amiben beszámol a két arkangyalról, ujjaim puhán játszadoznak a szőke tincsekkel, miközben beszél. Nem akarok odaérni. Még nem… még nem akarom elengedni…
Miután befejezte az alapvető tudnivalók felsorolását, csend ereszkedik ránk, lehunyt szemmel hallgatom, ahogy szárnyai puhán szelik a levegőt. Michaela és Urram… egy pár az arkangyalok között… kíváncsi vagyok. Vajon képesek… vajon valóban képesek a szeretetre? Tartok a találkozástól, de mégis… különös kíváncsiságot, érdeklődést érzek.
Egy hatalmas, már-már kastélyszerűnek tűnő rezidencia tűnik fel a távolban, s kicsit félve sandítok le, mikor Raphael lassan ereszkedni kezd, ujjai puhán siklanak derekamra, mikor az épület tetején lévő széles leszállótéren landolunk, lábaim lágyan, hangtalanul érnek földet, mikor finoman, óvatosan letesz. Körbenézek, a tetőn egyértelműen látszik, hogy direkt angyalok részére lett tervezve, tágas és üres, a szélén semmiféle perem nem húzódik, ami megakadályozná, hogy egy erősebb széllökéstől megtántorodva valaki lezuhanjon a mélybe.
Megborzongok a tériszonytól, Raphael puhán érinti a vállamat, lassan vezet maga mellett, miközben a középen álló, széles lift felé terel, s a félénken feléledő remegést könnyedén űzi el jelenlétének tudata. Kihúzom magam, felpillantok Raphaelre, s tekintetünk találkozik. Szemei olyan sötétek és komolyak, akár az éjszakai égbolt, az érzelmek jelei olyan apróra zsugorodtak íriszeiben, mint egy-egy miniatűr csillagocska a végtelen űrben. Még így is gyönyörű.
- Ne feledd mi a feladatod. És csak akkor beszélj, ha muszáj. – Halkan, utasítóan ejti a szavakat, s mielőtt bármit is mondhatnék, mindketten megtorpanva meredünk a nyíló liftajtóra.
Ajkaimat összeszorítva pislogok a felénk sétáló nőre, szinte lebeg a föld felett, léptei könnyedek és természetellenesen gyönyörű minden mozdulata. Hosszú, fenékig érő haja göndör zuhatagként öleli körbe karcsú alakját, a halványrózsaszín ruha kiemeli bronzos árnyalatú bőrét. Szárnyai a bőrénél valamelyest bordóbb, mégis barnás árnyalatban pompáznak, vékony ajkain magabiztos, sugárzó mosoly ül, de smaragdzöld szemei nem tükrözik mosolyát. Megborzongok a hideg, szoborszerű szépségétől. Nem kérdés, hogy ki áll előttem. Michaela…
Valóban minden arkangyal is természetfeletti szépség lenne? Igen… igen, valószínűleg így van. Miért zavar a mosolya? Miért zavar az a tekintet, amivel Raphaelre néz? Ezért nem szeretem a nőket. Szinte késsel lehet vágni a feszültséget, amit a jelenléte teremtett.
- Örülök, hogy újra láthatlak, Raphael. – Raphael előre lép, viszonozza a kedves köszöntést, hangjában nincs bizalom, nincs az a gyengéd él, amivel hozzám szokott beszélni, tekintete bizalmatlan, s szívemet melegség járja át.
A nő tekintete rám siklik, szemeiből olyan könnyedén tűnik el a kedvesség csillogása, mintha egy maszkot húzott volna le arcáról, megvető tekintete okosan csillan, mikor végigméri bőrömet, szemeit villanásszerűen kapja vissza Raphaelre. Nem kérdés… nyilván észrevette az angyalport csillogását a bőrömön.
Nem szól egy szót se, úgy tesz, mintha nem is léteznék, s ahogy szárnyai fenyegetően lendülnek meg, egy gyengéd széllökés felém tereli a belőle áradó illatot. A szemeimet lehunyva szívom magamba, fél füllel hallom, hogy beszélgetnek, de nem figyelek szavaira.
A tavasszal nyíló virágok éles, csípős illata. Orchidea és rózsa keveredése, lágy, gyengéd vanília aromájával, és még valami… még valami, amit még soha nem éreztem, de képtelen vagyok kategóriába sorolni. Egyszerűen nem tudom.
Viszont egy valami egészen biztos. Az illata távol áll azoktól, amiket a halott angyalon éreztem. Túlságosan távol. Biztos, hogy nem érintkezett vele.
Kizökkenek a gondolataimból, s ahogy felpillantok, ismét Raphaelre és Michaelára siklik tekintetem. Közel állnak egymáshoz, Michaela ajkain csábos, kihívó mosoly tükröződik, Raphael arca rezzenéstelen, mint mindig. Szemeim tágra nyílnak, ahogy a nő szárnyai puhán simítják Raphael éjfekete tollazatát, magam sem tudom miért, de szívemben jeges féltékenység árad szét, hangos szavaim azelőtt törnek ki ajkaim közül, hogy átgondolhatnám, mit is csinálok.
- Raphael, hideg van. Nem mehetnénk be? – Mindkettejük tekintete felém fordul, Michaela szemei fagyos szikrákat szórnak, szemeiben értetlen hitetlenkedés csillan, mintha nehezére esne feldolgozni a tudatot, hogy egy halandó ilyen közvetlenül és alázatlanul szólított meg egy arkangyalt. Hosszú, néma másodpercekig meredünk egymásra, emelt fővel, rezzenéstelen állom az arkangyal gyilkos, méregzöld pillantását. Nem érdekel, hogy ő arkangyal… sőt, az sem, hogy valószínűleg a világ egyik leggyönyörűbb teremtése. Az én bőrömön csillog Raphael angyalpora, nem az övén. Gyűlölöm, ahogy rá néz.
- Michaela, ha jól tudom, Urram is itt van. – Raphael nyugodt hangja töri meg a feszültségtől terhes némaságot, de egyikünk sem mozdul, s Michaela jeges szemekkel szúrja tekintetét még mindig az én pillantásomba, ahogy válaszol Raphaelnek.
- Igen. Gondolom őt is meg akarod szagoltatni a kis pincsiddel. – Szemeim elkerekednek, majd egészen vékonnyá szűkülnek, ahogy megrezzenek a testemen végigrohanó irritáltságtól, ajkaimat épp válaszra nyitnám, mikor ismét Raphael szólal meg.
- Tudod, hogy erre szükség van. – Hangjában olyan rideg, rejtett utasítás tükröződik, ami szinte belém fojtja a szavakat, s ahogy kizökkenek a haragból, tekintetemet felé fordítom. Szemei fagyosan, rendre intően villannak rám, íriszei szinte hófehéren csillognak, s én a kezeimet ökölbe szorítva nyelem le az ingerült válaszomat, testem megremeg a tehetetlen haragtól. Gyűlölöm, hogy elvárja, hogy hagyjam megalázni magam. Gyűlölöm, hogy nem védekezhetek ellene.
Összeszorított fogakkal követem őket a lift felé, nem hallgatom bájcsevej szerű szavaikat, egy-két lépéssel lemaradva lépek be mögöttük a tágas felvonóba. Akár egy alsóbbrendű szolga. Szótlanul, láthatatlanul. Talán tényleg itt a helyem. Mit is gondoltam… nem tudom… hiszen én csak egy halandó vagyok. Raphael szemében egy… egy senki. A picsába. Nem tudom, mit hittem.
Egy széles, hideg folyosón sétálunk végig, kezeimet összefonom a mellkasom előtt, szemeimmel az apróbb elágazásokat, a kissé szűkebb folyosókat figyelem. Olyan ez az épület, akár egy labirintus.
Tűz csípős, édeskés illata… sercegő parázs, szinte hallom a lángok visszafogott pattogását. Égett, kesernyés kávébab fojtogató aromája, majdnem elszédülök a fullasztó szagtól.
Ismerem.
Megtorpanva nézek végig a szűkebb folyosón mely mellett elmegyünk, szívverésem felgyorsul, ahogy tekintetemmel követem a hosszú, elkanyarodó folyosót útját.
Látom, ahogy Raphael hátrapillant a válla fölött, mintha csak megérezné izgatottságomat, tekintetünk találkozik, s elég egy mindentmondó pillantás, tudom, hogy tudja mire gondolok.
Gyors léptekkel hozom be az apró lemaradást, szótlanul, a torkomban dübörgő szívvel követem őket, s az illat, a nyom egyre csak távolodik, ahogy haladunk.
Ajkaimat összeszorítva pislogok fel, mikor Michaela az egyik széles, duplaszárnyú ajtóhoz érve sétál be egy öreg könyvtárszobának tűnő terembe.
Tétova mozdulattal lépek be, szemeim rögtön az ablaknál álló, magas, szoborszerű alakra siklanak, aki szárnyait fenyegetően széttárva pillant hátra, tekintete kemény és kegyetlen, s ahogy fenyegetően lassú mozdulattal suhint a hófehér, néhol ezüstös árnyalatú szárnyakkal, az illata töményen mászik orromba.
Fémes, mégis vonzó illat, édeskés, mégis mardosó aromával keverve… talán… gyanta? Igen… mint a fenyőerdők sajátos, egyedi illata egy leheletnyi nárcisszal keverve. Ez az aroma talán Michaeláról ragadt rá… nem tudom… bonyolult, de egészen más, mint amit a folyosón éreztem. Egészen más.
Felemelem tekintetemet, s ahogy pillantásom találkozik a jegesen dühös tekintettel, szinte bennem reked a levegő. Szemei mintha sárgán ragyognának, de egyáltalán nem emlékeztetnek a fényes, szikrázó napsugarakra. Sötét, mustársárga pillantása mintha megfojtana, de képtelen vagyok elfordítani tekintetemet.
Mintha átlátna rajtam, s úgy érzem, ellenkeznem kell, de képtelen vagyok megmozdulni.
- Raphael, odáig jutottunk, hogy minket gyanúsítasz? – Hangja haragosan dörren a csendes teremben, s megremegve lélegzek fel, ahogy a kíméletlen pillantás Raphaelre vándorol.
Ösztönösen hátrálok egy lépést, mintha az ajtó közelsége megnyugtatna, pedig tisztában vagyok vele, hogy ha ártani akarnának nekem, a menekülés lehetősége a nullával lenne egyenlő… de azért jól esik a tudat, hogy közel a kiút… nem adnám könnyen az életemet…
Michaela Urramhoz sétál, finoman, puhán simítja vállára ujjait, majd rideg mosollyal pillant rám, mikor Raphaelhez szól.
- Most, hogy eleget tettünk az akaratodnak Raphael, elküldenéd a kutyádat? – Ujjaim ismét ökölbe szorulnak, ajkaim megremegnek a vágytól, hogy megszólaljak, de nem mozdulok, s ahogy Raphael hidegen, okos szemekkel pillant rám, szinte megfagy ereimben a vér.
- Jonathan, várj meg odakint. – Szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől, hangja ellentmondást nem tűrő, s minden melegség, ami eddig a szívemben volt, egy pillanat alatt szertefoszlik, ajkaimat összeszorítva sütöm le a tekintetemet, a véremben most a harag érzése szállít forrongó érzelmeket, s szó nélkül sétálok ki, az ajtót lassú mozdulattal becsukva magam mögött.
Nem te voltál, akit azt mondta, hogy maradjak melletted?
Hát persze. Nem vagyok közéjük való. Nincs helyem mellette.
Ledermedek, ahogy Raphael illatát, a jelenlétének frissítő fuvallatát érzem elmémben, szemeimet lehunyva csúsztatom le ujjaimat az ajtó kilincséről, kezeimet olyan erősen szorítom ökölbe, hogy érzem a forró vércseppeket kibuggyanni tenyeremből körmeim nyomán.
Vigyázz magadra.
Hangja lágyan, gyengéden szólal meg fejemben, szívembe könnyedén csalogatja vissza a melegséget, s a szemeimet összeszorítva próbálom meg kiűzni a fejemből. Nem! Nem… most marhára nem érdekel a hülyeségeivel. Nem… már tudom… elég volt ennyi, hogy rádöbbenjek… nem tudom, mire gondoltam. Hogy majd egyenjogúként tekint rám? Nem úgy, mint egy kis senkire? Nem… az a pillanat soha nem fog eljönni.
Tűnj a fejemből.
Nem mondom ki hangosan a szavakat, csupán hosszú másodpercekig összpontosítok a gondolatra, s szinte megborzong testem a hidegtől, ahogy Raphael forró, nyugtató, frissítő érzése szertefoszlik elmémben, zavartan kavargó gondolatokat hagyva maga után.
Miért? Miért ilyen kedves? Miért aggódik értem? A fenébe!
Felemelem fejemet, a kezeimet összeszorítom mellkasom előtt, s gyors, nesztelen léptekkel indulok el a rideg, kihalt folyosón. Most jön az, hogy megkeresem az ismerős szag forrását.
Meg kell találnom. Meg fogom találni, és leleplezem. Bebizonyítom Raphaelnek, hogy nem vagyok tehetetlen. Hogy nem vagyok egy senki, akit bármikor lenézhet. Bebizonyítom, hogy a halandók is tudnak meglepetéseket okozni. Bebizonyítom, hogy erősebb vagyok, mint hiszi.
Raphael
- Raphael… meg… meg akarok fordulni…
Ahogy a felhőkarcolók felett repülünk nagy sebességgel, bizonyára félelmetes neki. Magam felé fordítom, beleborzongok, amikor szorosan átölel, és arcát bőrömön érzem. Halkan, alig hallhatóan köszöni meg. Meleg érzelmek áramlanak szét mellkasomban. Soha nem hagynám, hogy baja essen. Habár még nem bízik bennem teljesen, sokat változott amióta velem van. Bár több időm és energiám lehetne... Minden kételyt, félelmet elsöpörnék a lelkéből.
Megállnak szárnyaim, csak lusta csapásokkal lebegünk egy helyben. Felpillant rám, szikrázó, melegbarna szemeiben elveszek. Érzem félelmét, tudom hogy retteg. Enyhíteni akarok ezen.
- Ne félj, Jonathan... – Elvörösödve nyitja ajkait hogy ellenkezzen, ahogy szokott, de lehajtom fejem, s fülébe súgom az egyetlen szót, amit még senkinek nem mondtam soha:
- Megvédelek.
- Tudom – mormogja hajamat babrálva. Orrával megcirógatja arcom. Olyan bájos reakció ez, muszáj mosolyognom. Nem kellett mágiát használnom, csupán ennyi elég volt, hogy enyhüljön benne a félelem. Nagyon kívánom, bár itt és most a levegőben szerethetném érzékeny testét. Vágytól rekedten dörmögök ismét.
- Jonathan, ha visszaértünk a küldetésről, életed legforróbb csókját kapod jutalmul.
Szinte látom, ahogy szíve felgyorsul, ereiben a vér száguldozni kezd, és érzem karjaimban felforrósodó testét.
Nem válaszol, és talán jobb is. Ha megszólalna, talán elfeledkeznék arról, ami most a legfontosabb. Kihűl a fejem, és kristálytisztán átgondolom a lehetséges opciókat, amelyek ránk várnak. Csak remélhetem, hogy Urram és Michaela keze nincs benne. Ha együtt csinálják, akkor csak a Tanács többi tagjára támaszkodhatom a legyőzésükben. Taktikázni kell. Halkan beszélek Jonathan fülébe, miközben folytatom az utunkat.
- Viszont most a küldetés a legfontosabb. Csak akkor szólalj meg ha kérdeznek, és figyelj, hogy mit mondasz. A legfontosabb dolgod, hogy kiszűrd, hogy érzed-e rajtuk a halott angyalon felismert szagokat.
- Abban profi vagyok, hogy meggondoljam mit mondok…
- Komolyan beszéltem. Az arkangyalok, akikkel találkozunk a legveszélyesebb, leglobbanékonyabb természetű halhatatlanok közé tartoznak. Michaela Közép-Európa országai felett uralkodik, míg a társa, Urram Kelet-Európa és Oroszország területeiért felelős…
Keresztülszállunk egy széles erdőn, amelynek fái felfelé ágaskodva kapaszkodnának belénk. Urram jéghideg mágiája árad a tájból, és Michaela buja vadsága. Látszik, hogy kettejük birodalma.
A palotájuk tetején, a díszes márvánnyal borított leszállótér fölé libbenek, és óvatosan, gyengéden teszem le őt. Tudom hogy fél ha nincs korlát, így hátára teszem kezemet hogy megnyugtassam, majd a lifthez vezetem. Megtorpanok előtte, és mélyen a szemeibe nézek.
- Ne feledd mi a feladatod. És csak akkor beszélj, ha muszáj.
Nyílik a liftajtó, maga Michaela fogad személyesen.
- Örülök, hogy újra láthatlak, Raphael.
- Köszönöm, hogy ilyen kedvesen fogadsz – hajtom meg kissé fejemet.
Michaela azonnal kísérőm felé fordítja méregzöld szemeit és alapos mustra alá veti. Tudom, hogy nem kerüli el figyelmét a Jonathan bőrét beborító angyalporom. Ez jó.
Michaela csábítóan megérinti szárnyamat az övével.
- Raphael, hideg van. Nem mehetnénk be? – nyafogja halkan Jonathan. Meglepetten fordulok felé, elrejtem arcomra kikívánkozó mosolyom. Tetszik ez a birtoklási vágy. Nagyon is. Mielőtt még a nő komolyan venné Jonathan metsző pillantását, megszólalok.
- Michaela, ha jól tudom, Urram is itt van.
- Igen. Gondolom őt is meg akarod szagoltatni a kis pincsiddel.
- Tudod, hogy erre szükség van – válaszolom hűvösen. Meg kell győződnöm az ártatlanságukról, főleg Urram esetében, mert tudtommal egyre labilisabb. Ha kiderül hogy minden rendben, bevonhatom őket a keresésbe. Nincs még egy ilyen hatékony és erős páros, mint amilyenek ők.
Lemegyünk a lifttel, és a már ismert folyosón végigsétálunk. Jártam itt hosszú életem során néhány alkalommal.
Megérzem hogy Jonathan kissé lemarad, ezért vetek rá egy figyelmeztető pillantást, de ekkor megértem. Ismerős szagot érezhet, vagy valamilyen gyanús dolgot észlelt, amit én nem. Azért rávillantom újra a figyelmeztető tekintetet, majd folytatom utamat. Most nem nézhet körül, de később majd teremtek számára lehetőséget.
A hatalmas könyvtárban már Urram vár minket. Meg sem próbálja elrejteni előlem sértettségét és haragját. Meglepő, voltak idők, amikor ő volt a megtestesült jéghideg, könyörtelen nyugalom. Michaelával való hosszú kapcsolata megmérgezte a lelkét, de nem tehettem ellene semmit. Nem rám tartozik, ki kivel kíván együtt élni. Urram valóban szerette Michaelát, a viszonzott érzelmekben azonban már nem vagyok meggyőződve.
Sárga, jegesen csillogó szemeit egyenesen Jonathanra szegezi, ami nem jó jel.
- Raphael, odáig jutottunk, hogy minket gyanúsítasz? – mennydörög mély hangja, ereje szinte láthatatlan fallal veszi körül. Szemembe fúrja tekintetét, majd alábbhagy a feszültsége, amikor Michaela az oldalához sétál és megnyugtatóan hozzásimul.
- Most, hogy eleget tettünk az akaratodnak Raphael, elküldenéd a kutyádat? – búgja mézesmázosan. Pompás, pont azon gondolkoztam, hogyan küldhessem ki ebből a veszélyes közegből őt. Urram instabil. Bármikor dönthet úgy, hogy meglegyinti az én kis vadászomat, ami az életébe kerülhet. Azon kívül hogy pokolian dühös lennék rá és valószínűleg egy rövid harcba bocsátkoznék vele, mást nem tehetnék.
- Jonathan, várj meg odakint.
Látom hogy nem esik jól neki, és ismét eszembe juttatja ez a viselkedése a tényt, hogy mennyire másképp gondolkozom mint ő. Vajon mire gondolhat most? S
Odakint megáll az ajtó előtt, elméje nyitott kapu számomra, és ennek örülök.
Vigyázz magadra – üzenem neki mentálisan. Mintha egy pár lennénk. Az angyal párok kommunikálnak így, ahogy épp Urram és Michaela is az orrom előtt teszi. Egymás fejében vannak mindig. Ezt Jonathan nem viselné el, tudom jól. Túlságosan önálló, erős és szabad lélek. Nem kötik hozzám erős és mély érzelmek.
Tűnj a fejemből.
Szinte tapintható a sértett önérzete. Mielőtt megteszem, még elkapom gondolatfoszlányait az ismerős szagról aminek a nyomába akar eredni. Elindult. Jól van.
- Rég láttalak, Urram. Hogy érzed magad?
Elhúzza a száját.
- Szóval átmentem én is a vizsgán? Elégedett vagy? Idetoltad az orcád, és sértően megszagoltattál minket, mint az emberek a kutyáikkal a drogkereskedőket.
- Sajnálom, ez elkerülhetetlen volt. A segítségetekre van szükségem.
Urram felhúzza szemöldökeit, gyönyörű arca, akár egy márványszobor, rajta a megvető kifejezés elnagyoltan nem odavalónak tűnik. Sárga szemei felragyognak. Nem csodálom, hogy Michaela választása rá esett az arkangyalok közül, ha női szemmércével nézzük, az arkangyalok közül ő az egyik legszebb. Nálam is sokkal sugárzóbb, hiszen én inkább félelmetes vagyok, sem mint szép. Régen mosolyogni is képes volt, igazi szépséges mosollyal. Akkor bárkinek a szívét elvarázsolhatta, és ha újra a régi lenne, talán Jonathant is el tudná csábítani tőlem. Talán. De nem hagynám soha.
Félresöpröm zavaros gondolatmenetem, és ismét Urram és Michaela párosára koncentrálok.
- Ellopták a Pajzsot.
Meglepetten szakítják félbe néma beszélgetésüket, egyszerre fordítják felém a fejüket. Eddig ez a hír nem szivárgott ki, bizonyára a kémeik sem tudták megszerezni az információt. Nem kérdeznek vissza, pontosan tudják miről beszélek, ahogy nyilván tisztában vannak azzal is, miért osztottam meg velük ezt az információt. Ez az előnye a hosszú életnek. Sok unalmas és üres kört kerülhetünk el ezzel.
Michaela hátralép, arcán zavarodott arckifejezés. Nem erre a hírre számított, Urram szemei pedig összeszűkülnek.
- Nem a kereséshez kell a segítségünk.
Bólintok, miközben átfuttatom emlékeim között, hogy vajon esett-e szó más eltűnt tárgyról is. Michaela feszültté válik, látja rajtam hogy gyanút fogtam.
- Nem! – csattan fel Michaela hangja azonnal. Már pontosan tudja miért jöttem, de túl ideges. Gyanúsan feszült.
- De igen – dörren Urram hangja. – Segítünk neked, hogyha már nem tudjuk visszafordítani az időt. Helyre hozom Michaela ostobaságának következményeit.
Karba font kezekkel, komoran néz rám, sötét haja meglebben arca körül. Rávillantom tekintetem a háttérbe húzódó, duzzogó Michaelára.
Sóhajtva fordulok el tőlük, és elgondolkozva sétálok fel és alá. Egy idő után megtorpanok és Michaelára nézek.
- Mit akartál megszerezni tőlem, amit bizonyára nem adtam volna oda neked? – Nem válaszol, így nem maradt választásom. – Elendril tollát, igaz?
Megrándul, alig észrevehetően, de megtörténik és én meglátom. Elendril, a valaha élt legkülönlegesebb angyal egyetlen tollát én őrzöm. Soha, senki nem teheti rá a kezét, hiszen olyan erővel bír, amely elmondhatatlan. Halálos, mély szerelem átka borul arra, akihez hozzáér, s ez önmagában nem is lenne olyan nagy probléma, de az elátkozott lélek a test halála után örökre arra kárhozott, hogy a földön bolyongjon, és sírjon mindaddig, amíg lidérccé nem válik. A lidércek pedig... nagyon veszélyesek. Olyan erővel bíró szellemek ők, akik eltelnek a gyűlölettel, s az abból nyert energiát arra használják fel, hogy gyilkoljanak. Elendril tolla által teremtett lidércek pedig szerelmesek vérére szomjúhoznak. Nem lopták el, nem sikerült.
Nem kérdezem mire akarta felhasználni, felesleges. Van sokkal fontosabb, amit tudnom kell.
- Kivel szövetkeztél azért, hogy megvalósítsd terved?
Raphael!
Szinte sikoltja az elmémben egy hang, és a következő pillanatban már a darabokra törött ajtószilánkok között robban ki testem, s érzékeimet kiterjesztve száguldok a gondolatnál is sebesebben a folyosók labirintusában.
Bamm!
A pillanat törtrésze alatt dolgozza fel elmém a látványt, és letépem Jonathan földön heverő testére nehezedő alakváltót. Ahogy a márványfalba csapódik nagy és súlyos teste, beomlik mögötte. Felemelem kezemet hogy egy intéssel kivégezzem, de Michaela sikolya állít meg mozdulatomban. Hidegvérrel fordítom tekintetem felé, ujjamat még mindig a férfira szegezve.
- Miért támadta meg házad egyik tagja a kísérőmet? – kérdem, erőmtől kavarog körülöttem a levegő. Hideg a hangom, arcom meg sem rezdül. Urram sétál be a teljesen üres helyiségbe, keresztülsétál mindenen, majd egy kézzel kiemeli a törmelékben heverő testet. Aranysárga szemei komoran összeszűkülve méregetik a férfi arcát.
- Ez itt nem a miénk – mondja halkan. – Michaela!
Csend.
- Válaszolj Michaela, különben kitépem a szívét és a lábad elé hajítom!
Tudom, hogy nem üres fenyegetés. Egy pillantást engedélyezek magamnak, hogy lássam Jonathan jól van-e. A fehér inge cafatokban lóg mellkasáról, szája kissé feldagadva, haja kibontva. Úgy tűnik az alakváltó nem akarta megölni, hanem megkívánhatta őt.
- Az ő szagát is éreztem a halott angyalon! – kiáltja hirtelen Jonathan, és feltápászkodik a földről. Urram felmordul, alaposan megnézi őt.
- Nem hazudsz – konstatálja. – Michaela! Magyarázd meg, különben dühös leszek!
A szavak egyszerűek, talán nincs is különösen fenyegető jelentésük, de Michaela és én is pontosan tudjuk, milyen az, amikor Urram dühös. Nem akarjuk hogy elnyelje egy hatalmas földrengés az egész kontinenst. A fenyegetés mögött rezgő hatalmas erő félelmet ébreszt Jonathanban, érzem ahogy közelebb húzódik hozzám. Egyik szárnyammal körülölelem és magamhoz húzom, a kezeimre még lehet hogy szükségem lesz, ezért nem ölelhetem át. De már ennyitől alábbhagy a remegése, érzem. Fejemben hevesen cikáznak a gondolatok.
- Michaela szövetségesének alakváltóját tartod a kezedben. Azt, aki kihasználta és becsapta asszonyodat, hogy a segítségével bejuthasson hozzám. Azzal hitegette, hogy Elendril tollát megszerzi neki. Halljam Michaela, kivel szövetkeztél?
- Már halott – suttogja, kezét könnyező arca elé téve.
- Ezek szerint fogalmad sincs róla, ki volt az. Csak az egyik angyalával tartottad a kapcsolatot – vette fel a gondolatmenet fonalát Urram, és örülök hogy ő is érti már, miről van szó. Annak pedig méginkább örülök, hogy erről ő nem tudott. Legfeljebb azzal lehetett tisztában, hogy Michaela el akart lopni valamit, sikertelenül.
Nem válaszol, és sajnos elhiszem, hogy volt annyira ostoba, hogy elhitte, az angyal segít neki. És annak az angyalnak nem volt ura. Ó pedig dehogynem!
- Ne öld meg az alakváltót.
Urram komoran villantja rám szemeit.
- Ki kell ezt vallatni. Rám bízod?
- Ne... ne tedd... – suttogja Jonathan. Leengedem karomat, és szorosabban körülfonom szárnyammal, ahogy Urram dühösen rápillant.
- Hallgass kisember, ne szólj bele az angyalok beszélgetésébe! Ezért már rég halott lennél ha az én házamba tartoznál!
- Urram! – mordulok fel. – Túl messzire mész.
Gyanakodva néz rám.
- Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem. Az alakváltót majd én megkínzom és kiszedem belőle amit tud.
Én is napirendre térek a vita felett, és Jonathan felé fordulok.
- Mondott neked valamit? Elárulta kinek dolgozik? Vagy bármilyen információt?
Megrázza a fejét.
- Felismertem a szagát, üldözni kezdtem, aztán amikor utolértem...
- Rájöttél, hogy nincs nálad fegyver – fejezem be helyette halkan. Elpirulva süti le szemeit, körülötte lévő szárnyam tollait kezdi babrálni. – Aztán mi történt?
- Fordult a kocka. Ő kezdett el üldözni engem. Összetörtem ezt-azt... – bizonytalanul pislog Michaela felé. Igen, láttam az antik vázákat és töredezett szobrokat a teremben. Valószínűleg ha Michaela túlteszi magát a sokkon, nagyon dühös lesz emiatt. Majd megtérítem a kárt, de most ez nem számít.
- És aztán? – noszogatom halkan.
- Vadász vért és húst akart. De időben ideértél, így megúsztam.
Urram felé fordulok.
- Meddig tart, amíg végzel vele?
Mosolyra húzódik a szája, hirtelen elbűvölően széppé válik. Jonathan elfelejt lélegezni, ami felbosszant. Féltékenység lenne ez a mardosó érzés?
- Reggelre mindent tudni fogunk. És akkor, segítünk neked elkapni azt a mocskot.
- Rendben. Ebben az esetben itt töltjük az éjszakát.
- Michaela! – dörren jéghidegen Urram hangja. – Mutasd meg a vendégszobát Raphaelnek és a kutyájának.
*
Michaela ezúttal nem flörtöl velem, csak lógó szárnyakkal halad előttünk. Jonathan mögöttem lépked, s amikor végre becsukódik mögöttünk a lakosztály ajtaja, elkapom a csuklóját és magamhoz húzom.
Elégedett vagyok. Több mint elégedett. Büszke.
- Büszke vagyok rád – mosolygok le rá kedvesen. Elnyílik a szája olyan nagyon elcsodálkozik.
- Pedig azt hittem... vagyis azt gondoltam...
- Ne gondolkozz túl sokat, még megárt – cirógatom meg szép arcát. Ajkai még mindig duzzadtak, s a feltörő birtoklási vágyam szinte ellenállhatatlan. Nem is állok ellen. Lehajolok hozzá, szájába súgom a szavakat. – Amíg velem vagy, nem érinthet és csókolhat meg téged senki más. Ha megteszi, meghal. Ezt ne feledd.
Lágyan csókolom meg őt, karjaim, szárnyaim is őt ölelik, s végre megkapja tőlem azt a forró és édes csókot amit ígértem, és bár még korai... de nem érdekel. Mágiám felborzolja a levegőt, s ahogy végigsimítom hátát, majd hajába markolok, ő számba kiáltja halkan a gyönyörét, s orgazmustól megremegve csuklik össze. Megtartom, s addig csókolom tovább, amíg alábbhagy a testét rázó gyönyör hullámzása.
Jonathan
Hosszú, üres folyosók labirintusa, homályos fények és néma, nyomasztóan mély csönd. Pont mint a gagyi vámpíros sztorikban, amik a moziban mennek. A szívem mintha a torkomban dübörögne, mégsem mondanám azt, hogy félek. Izgatott vagyok. Olyan rég éreztem a vadászat okozta adrenalin bódító hatását. Mindig eszembe juttatja, hogy mennyire imádom a munkámat. Soha nem lennék képes felhagyni ezzel az életmóddal. Lételemem a veszély és az izgalom… még New York arkangyala kérésére sem hagynám abba… Raphael…
Halkan felsóhajtva fonom össze karjaimat mellkasom előtt, a kavargó, kétkedő gondolatokat könnyedén mossa el az orromba mászó ismerős szag.
A parázs csípős illata, a tűz kellemesen bódító, hívogatóan meleg aromájával. Kávé, enyhén megégetve, finoman, forrón. Ismerem. Ez lesz az.
A szag minden porcikámat átjárja, még a lábujjaim is belebizseregnek a várakozással teli izgatottságba, türelmetlen, kapkodó lépteim felgyorsulnak, szemeimben megcsillan a vadászösztön. Egyre gyorsabban haladok, ahogy a szag egyre töményebbé, erősebbé válik, s ezzel párhuzamosan járja át testemet különös, tartózkodó érzés. Valami nem stimmel, ebben biztos vagyok… ez a szag… biztosan nem vámpír, de nem is teljesen olyan, mint egy angyal illata… ahhoz hiányzik valami… ez valahogy… más.
Kiűzöm szívemből az apró aggodalmat, ajkaimra mosoly kúszik, ahogy már alig pár méter távolságban érzem meg az illatot. Ha nem angyal lenne, az nekem csak jó, nem igaz? Könnyebben elbánok vele.
Megtorpanok, ahogy mélyen dörrenő hangot hallok, csupán egy apró pillantást vetek a szomszéd folyosóra, majd a fal mögött megbújva hallgatom, ahogy egy idegen nyelven beszél valamit a telefonba, szívem vadul verdesi mellkasom falát, légzésem felgyorsul.
Egyedül van. Tökéletes.
A fenébe. Egy szót sem értek. Ez a nyelv talán… nem tudom… az ázsiai nyelvek hangzására emlékeztet.
Leteszi a telefont, elindul a folyosón, s én gondolkodás nélkül indulok utána, lépteim némának, hangtalannak tűnnek az ő súlyosan dobbanó lépései mellett. Szemeim szikrákat szórnak, s mikor észrevesz, érezhetően gyorsabb tempóra vált. Ismerem a vámpírok és az angyalok gyorsaságát… nem engedhetem, hogy meglógjon… most, hogy szinte már a markomban van. Csak zsákutcába kell hajszolnom… pont mint a vámpírok esetében.
Ahogy lépteim futólépésekké válnak, ő is rohanni kezd, a folyosók villámként száguldanak el mellettünk, halk lihegésem hangja vetekszik a torkomban dobogó szívem zakatolásával.
Szemeim felcsillannak, ahogy megpillantom a várva várt zsákutcát, egy szűk folyosó végén egy vaskos, tömör ajtó zárja el az utat, s a ziháló alak sötéten villanó tekintettel fordul meg, komor pillantásunk találkozik.
- Add fel! – Kissé gúnyosan szólalok meg, légzésemet hamar rendezem, miközben kezeim villámgyorsan mozdulnak, hogy az övemen lógó fegyvertartóból előhúzzam a pisztolyt. Ujjaim a levegőt markolják, szemeim tágra nyílnak, ahogy jéghideg, nyugodt gondolataim gyorsan felfogják a helyzetet. Hát persze.
Nincs nálam fegyver. Semmi.
Még egy szaros kis tőr sem.
A picsába.
Próbálok határozottnak tűnni, nem engedem, hogy szemeimben megcsillanjon a szívemben feléledt kétségbeesés, de sajnos ő is felfogja a problémámat, ajkai olyan széles vigyorra húzódnak, hogy szája szinte körbeöleli egész arcát, s ereimben kihűl a vér.
Miért nem hoztam fegyvert? Raphael teljesen elvonta a figyelmemet induláskor.
Ezért még kinyírom. Már ha túlélem. Ilyen még soha nem történt velem. Ekkora hiba… lehet, hogy az életembe fog kerülni. Tudtam, hogy rossz hatással van rám. Tudtam, hogy nem szabadna engednem a csábításnak. A francba. A francba. A francba.
Kizökkenek a néma, dühös, kétségbeesett mérgelődéstől, ösztönösen teszek egy kimért lépést hátra, mikor felém lép. Ez nem lesz jó. Nagyon… nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Felnevet, megremegek a vérfagyasztóan visszataszító röhögéstől, szép, szabályos arca eltorzul a kárörvendéstől, ahogy rám pillant. Pont ez hiányzott, mikor nincs nálam fegyver.
Egy félőrült, kiszámíthatatlan, ismeretlen fajcsoportba tartozó alak.
- Úgy látszik, tényleg ez a szerencsenapom. – Hangja rekedtes, még közelebb lép hozzám, s én távolodni kezdek, de egy pillanatra sem fordítok hátat neki. – Egy vadász, fegyver nélkül. – Tekintete elsötétül, határozottan állom a pillantását, nem mutatok félelmet, gyengeséget. A büszkeségem nem engedi. Lehet, hogy nincs fegyverem, de az ökleimet és az agyamat nem hagytam otthon. – Már mióta vártam hasonló alkalomra. – Végignyalja ajkait, tekintetében különös, fenyegető fény csillan, s olyan sebességgel indul meg felém, mintha puskából lőtték volna ki. Ereimben végleg megfagy a vér, hátat fordítok, villámléptekkel rohanok ki a szűk folyosóból, tekintetemmel pánikolva keresek bármiféle tárgyat, amit fegyverként használhatok az őrült üldözőm elől, aki röhögve lohol a sarkamban.
Ujjaim puhán érintik a folyosó szélén álló díszszobrot, egy hirtelen mozdulattal lököm a fickó felé, s a súlyos márvány dörrenése hangosan töri meg a kísérteties csendet. Apró darabokká robbanva zuhan rá, s ő hangos, dühös káromkodással löki le magáról a nagyobb darabokat, a homlokán vékony, fekete vércsík folyik végig, szemeiben már nincs szórakozottság, csupán metsző harag, s mielőtt feltápászkodhatna, tovább rohanok. Fekete vére van. Basszus, mi ez a férfi? Miért fekete a vére?
Befordulok a sarkon, s tekintetem rögtön megpihen egy hatalmas, ókori vázán, ami egy apró oszlopocska tetején díszeleg. Megragadom a nehéz porcelánt, s a sarkon megbújva várom, hogy beforduljon, s mikor a vörös ködtől elsötétült tekintettel eléri a fordulópontot, a fejére vágom a díszes műalkotást.
Újabb hangos roppanás, majd egy fülsüketítő üvöltés, s az ismeretlen férfi eszméletlenül összerogyva esik a padlóra, hatalmas teste szinte szétterül a földön. Lihegve hátrálok egy lépést, pár másodpercig mereven nézem a mozdulatlan testet, kezeim még mindig remegnek az izgatottságtól. Vége.
Meghalt? Nem hiszem. Valószínűleg csak elájult. Tökéletes.
És ha felébred? Hívnom kéne Raphaelt? Egyáltalán képes lennék rá? Hiszen ő az, aki az én fejembe tud mászni, fordítva ez nem igaz. Nem. Nem hívom Őt… nincs szükségem rá... nem kérem a segítségét…
Kizárt.
Hosszan kifújom a levegőt, s közelebb lépek, hogy a hátára fordítsam és átkutassam a cuccait.
Hirtelen pattannak ki szemei, elborult, véres tekintetével felpillant rám, s ösztönösen ugranék hátra, de az utolsó pillanatban elkapja bokámat, s én felordítva zuhanok a földre. Gyors reflexekkel szedem össze magamat, szemeim tágra nyílnak, mikor felpattan a földről, s rám ugrana, de lábaimmal alátámasztom hasánál, s átvetem magam fölött. Zihálva nyomom fel magam a földről, s ő a saját lendülete miatt több, mint 2 métert repül a mozdulatomtól, teste hangosan csapódik a hideg márványpadlón.
Ismét felém ugrik, felkapok a földről egy nagyobb, élesnek tűnő porcelándarabot, s ahogy mellém ér az arcát végigvágva legyintem felé, de ennyi nem elég, hogy távol tartsam magamtól, a hajamat megtépve ránt magához, kiesik ujjaim közül a fegyverként használt porcelándarab, felordítok a fájdalomtól, ahogy körmei végigszántják mellkasomat, megtépve a vékony, hófehér inget. A földre lök, s most képtelen vagyok lelökni magamról, érzem a hátamba szúródó apró porcelándarabkákat, a fájdalom végigszántja gerincem vonalát, s ő a kezeimet lefogva mászik fölém, moccanni sem tudok az irtózatos súlytól.
- Harcias kis vadász vagy. – Dühösen sziszeg fülembe, arcán már a szépség legapróbb jelei sem mutatkoznak, s ahogy ajkaimra tapad, az undortól felnyögve próbálok kitörni a szorításból, de mintha vasököllel szorítaná csuklóimat. A fenébe. A fenébe.
Megharapva alsó ajkamat, majd vigyorogva hajol feljebb, s én a szemébe köpök.
Újabb káromkodás, olyan erősen szorítja csuklómat, hogy szinte érzem ujjaimat elzsibbadni a vérhiánytól.
- Ne félj, mielőtt megöllek, megtöröm a heves ellenkezésedet. Még soha nem kóstoltam vadász húst… - Elborult tekintettel néz végig rajtam, zihálva hunyom le szemeimet, fogaimat összeszorítom a tehetetlen dühtől és az ereimen végigszáguldó jeges félelemtől.
Elvigyorodik, elővillannak a hatalmas szemfogak, szemeim tágra nyílnak. Nem… nem lehet vámpír, ebben biztos vagyok.
Végignyal nyakamon, s ajkaimat kinyitom, hogy káromkodva ellenkezzek az undorító mozdulat ellen, de rádöbbenek, hogy azzal csak még jobban szórakoztatnám. Megcsókol, érzem, ahogy szemfogai végigszántják ajkaimat belülről, kissé felhasítják a bőrömet, s érzem a saját vérem fémes ízét. Szemeimbe könnyed gyűlnek az undortól. NE!
Raphael…
Eddig csak Raphael csókolt. Soha nem éreztem ilyen undort, ilyen hányingert az Ő érintésétől. Mindig csak forró, kielégítetlen vágyat, kiéhezett sóvárgást.
Nem akarom, hogy ez történjen!
Raphael!
Hangos csapódás töri meg a fülemben visszhangzó zihálás monoton neszét, szemeim tágra nyílnak, lihegve lélegzem fel, ahogy a súly, a szorítás hirtelen tűnik el testemről, szinte fel sem fogom mi történt, a folyosó fala beszakad a fickó súlyától, elkerekedett szemeim Raphaelre siklanak, s szívembe visszaköltözik a forróság halovány lehelete.
Megremegek, érzem, hogy arcom kipirul, reszkető végtagjaimban szinte felpezsdül a vér.
Itt van.
Raphael… itt van… megmentett.
A boldogság, a megkönnyebbülés keserű aromával vegyítve árad szét testemben, a látásomat elhomályosító könnyfátyol viszont nem tisztul.
Már megint rá támaszkodtam.
Mikor lettem ennyire gyenge és kiszolgáltatott? Mióta szorulok a segítségére? Mióta vagyok képtelen megvédeni magamat?
Rossz hatással van rám. Távol kell tartanom tőle magamat. Távol kéne… miért ilyen jó érzés a védelme alatt állni? Mi ez az édes, forró keserűség, amit érzek?
Eddig mindig én védtem másokat. Igen. Életemben először fordult a kocka…
Miért kell ennyire jónak lennie?
Hangos női sikoly mászik fülembe, megborzongva szakítom meg gondolataim távolra kalandozó fonalát.
- Miért támadta meg házad egyik tagja a kísérőmet? – Raphael kemény, szigorú hangja még gyorsabb dübörgésbe hajszolja szívemet, ajkaimat összeszorítva ülök fel, szemeiben felcsillan az érzelmeim lángja. Észre sem vettem, hogy hívtam Őt… mégis itt van… és ez a dühös, számonkérő hang miattam ilyen komor… aggódott volna? Talán…
- Ez itt nem a miénk. – Urram kemény hangja töri meg ismét a csendet, zihálásomat sikerül elfojtanom, légzésem lassan szabályossá, kiegyensúlyozottá válik, de szívem dübörgése nem csitul, hangosan visszhangzik fülemben. – Michaela! – Az ellentmondást nem tűrő hang fenyegető szigort rejt, testemben megfagy a vér Urram durvaságától, pedig most nem is rám irányul a dühös figyelme.
Nincs válasz.
Most először… egy kicsit… sajnálom azt a nőt.
- Válaszolj Michaela, különben kitépem a szívét és a lábad elé hajítom! – Csupán vérfagyasztó csend válaszol a hangos utasításra, testem megremeg az arkangyalból áradó jeges energiától.
Még mindig nincs válasz.
Nem megy… nem bírom ezt a csendet, nem bírom ezt a feszültséget…
- Az ő szagát is éreztem a halott angyalon! – Hangosan, határozottan szólalok meg, miközben minden erőmet összeszedve tápászkodom fel a hideg fölről, minden porcikám sajog a fájdalomtól, de ennek a legapróbb jelét sem mutatom.
A borostyánsárga, fagyos tekintet felém villan, a szívem mintha megszűnne dobogni a jeges pillantástól, de emelt fővel állom a fenyegetően hosszú szemkontaktust.
Remek… okos vagy Jonathan… ez az, vond magadra a jégkirály figyelmét.
Mégis… képtelen vagyok igazán, őszintén tartani tőle… amíg itt van Raphael… amíg mellettem áll, a félelem csak homályosan tudja befészkelni magát mellkasomba. Köszönöm…
- Nem hazudsz. Michaela! Magyarázd meg, különben dühös leszek! – Térdeim beleremegnek a hangos dörrenésbe, az utasítás kegyetlenül fagyos, olyannyira távol áll a szeretői hangszíntől, hogy szinte megszédülök a félelemtől. Ha ilyen a szerelmével, nem akarom látni, hogy viselkedik az ellenségeivel…
Jeges haraggal vegyítve árad ki belőle az ereje, szinte fullasztóan, fojtogatóan ölel körbe a tömény, bódító energia, s már kezdem sajnálni, hogy az előbb meggondolatlanul felpattantam a földről. Nem fogok összeesni… nem… nem ájulhatok el.
Rosszul vagyok. Félek. Haza akarok menni… el innen… távol az arkangyalok bonyolult, kiismerhetetlen világától.
Távol a számítástól, a kegyetlenségüktől, az erejüktől.
Távol Raphaeltől és az ellenállhatatlan kísértéstől, amit mellette érzek… ami újra és újra rabul ejt és bebizonyítja, hogy milyen végtelenül gyenge és erőtlen vagyok.
Észre sem veszem mozdulataimat, testem ösztönösen cselekszik, hallgat szívem kérlelésére, s én közelebb lépek Raphaelhez. Mintha megvédene a jeges erőtől, a fojtogató tombolástól, a kemény tekintettől. Mindentől. Már megint… már megint ezt csinálom…
Megborzongok, ahogy a fekete szárny körbeölel, Raphael ismerős, sajátos illata az orromba mászik, egy röpke pillanatra minden gondolatot, minden aggodalmat, minden félelmet kisöpör szívemből. Át akarom ölelni… hozzá akarok bújni… érezni az ajkait az ajkaimon…
Elég!
Szívverésem felgyorsul, s feléled testemben a hányinger, ahogy eszembe jut az ismeretlen férfi csókja, az undor minden porcikámat átjárja… nem számít… már nem számít… vége…
Közelebb bújok hozzá, a mozdulat alig észrevehető, mégis jól esik szívemnek, mély levegőt véve szívom be illatát, s csupán ennyi elég, hogy ismét nyugalom járja át testemet.
- Michaela szövetségesének alakváltóját tartod a kezedben. Azt, aki kihasználta és becsapta asszonyodat, hogy a segítségével bejuthasson hozzám. Azzal hitegette, hogy Elendril tollát megszerzi neki. Halljam Michaela, kivel szövetkeztél? – Raphael hangja kemény és durva, olyan ismeretlennek és távolinak tűnik, pedig valaha hozzám is így beszélt. Régebben… mikor még nem voltunk ilyen közel egymáshoz… vajon mondhatom így? Vajon tényleg így van? Tényleg közelebb állunk egymáshoz, vagy csak én értek félre mindent?
- Már halott. – Michaela zokogó hangja sajnálatot kelt szívemben, most először pillantok a remegő nő felé, olyannyira másnak tűnik most, mint mikor emelt fővel, magabiztosan flörtölt Raphaellel a tetőn.
- Ezek szerint fogalmad sincs róla, ki volt az. Csak az egyik angyalával tartottad a kapcsolatot. – Lopva Urramra pillantok tekintetem rajta ragad, ahogy jobban megfigyelem kemény arcvonásait. Haja hosszú, éjfekete, arca tökéletesen gyönyörű, férfias erő árad minden mozdulatából. Megértem, hogy egy olyan gyönyörű arkangyal, mint Michaela a társa… de mégis… mit ér a szépség, ha belül rohad? Ha durva és kegyetlen? Ha nem képes a szeretetre és az érzékenységre… és én még azt hittem, hogy Raphael a kegyetlen… hogy Ő a rideg és az érzéketlen…
Szívverésem felgyorsul, érzem, hogy arcom kissé kipirul, s ismét átjárja testemet a vágy, hogy közelebb lépjek Raphaelhez, de sikeresen ellenállok a késztetésnek.
- Ne öld meg az alakváltót. – Urram Raphael felé fordul, a mozdulattól lágyan meglebben a haja, ajkaimat összeszorítva figyelem a szoborszerű szépséget. Valami hiányzik… tudom, érzem… valami hiányzik…
- Ki kell ezt vallatni. Rám bízod? – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, akaratom ellenére is felrémlenek bennem az emlékek, mikor Raphael vallatta ki az egyik gyanúsított angyalt. Ha Raphael olyan durva volt… akkor… Urram…
- Ne… ne tedd… - Halkan, szinte csak magamban lehelem a szavakat, ajkaim megremegnek a testemen végigrohanó borzongástól. Nem tudom, miért sajnálom azok után, amit velem művelt… és amit még csinálni akart… de ilyen véget senki nem érdemel… senki…
Érzem megszorulni magam körül Raphael szárnyát, nem tudom, hogy a harag vagy az aggodalom készteti a mozdulatra, félve emelem Urramra tekintetemet, mikor hangosan dörrenve szólal meg.
- Hallgass kisember, ne szólj bele az angyalok beszélgetésébe! Ezért már rég halott lennél ha az én házamba tartoznál! – Senkinek a házába nem tartozom. Semmi közöm az angyalok világához. El akarok tűnni innen. Végleg.
Inkább megköszönhetné, hogy elkaptam a házában járkáló idegent. Mármint nem elkaptam, de lelepleztem… vagy mi…
Miért ne szólhatnék bele, mikor legalább annyira részese vagyok a küldetésnek, mint ő… miért ne mondhatnám el a véleményemet? Nem érdekel a fensőbbségi komplexusa.
A jegesen sárga, rideg szempár metszőn, fagyos kegyetlenséggel pillant rám, tekintetéből árad a lenézés és a megvetés, a düh forrón árad szét ereimben. Nem érdemlem meg, hogy így nézzen rám.
- Urram! Túl messzire mész. – Raphael hangos, dühös mordulása mászik fülembe, megremegek, ahogy szívverésem könnyedén szökik az egekbe, arcom forróvá válik a bőrömön szétterülő pírtól.
Raphael… most először emelte fel a hangját.
Miattam. Megvédett. Megvédett, még akkor is, ha ezzel egy másik arkangyallal ellenkezett. Kiállt értem? Tényleg? Istenem…
Urram tekintete most felé villan, képtelen vagyok kiolvasni a fagyos tekintetben tükröződő érzelmeket.
- Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem. – Ledermedve pislogok fel, a vér mintha kihűlne ereimben, szétárad testemben a forrongó felháborodás. Mit… mit mondott? - Az alakváltót majd én megkínzom és kiszedem belőle amit tud. – Szemeim tágra nyílnak, még mindig nem fogtam fel teljesen szavait, legszívesebben felháborodva olvasnék be neki, de tudom, hogy az életembe kerülne. Hogy mondhat ilyet? És Raphael nem mond semmit… miért nem mond semmit?
Rövid csend ereszkedik ránk, minden porcikámat átjárja a fagyos mozdulatlanság, Raphael felé fordulok, tekintetünk találkozik.
Nem fog megvédeni. Nem fog újra kiállni értem. Semmit nem fog mondani.
- Mondott neked valamit? Elárulta kinek dolgozik? Vagy bármilyen információt? – Hozzám szól, de nehezen fogom fel szavait, fejemben száguldoznak, kavarognak a gondolatok, szívemet vegyes érzelmek árasztják el.
Gyűlölöm ezt az érzést.
Gyűlölöm az örökös alárendeltséget, amit mellettük érzek.
Gyűlölök senki lenni. Nem szoktam hozzá, hogy átnéznek rajtam.
Legyen már vége. Ó Istenem… legyen már vége ennek az egésznek.
Ez az egész… olyan rémisztően csábító… olyan kellemesen szörnyű… olyan hátborzongatóan vonzó.
Megrázom a fejemet, tudom, hogy ha akarnék se tudnék megszólalni, így felesleges a próbálkozás. Még idő kell, hogy összeszedjem az erőmet… idő, hogy lecsillapítsam a szívemet… idő…
Néma, várakozással teli csend, minden tekintetet érzek magamon, de Raphael gyengéd pillantása a legszörnyűbb mind közül. Miért néz így rám, ha ő is úgy lenéz, mint Urram? Neki sem vagyok több egy játékszernél. Egy használati tárgynál… egy szolgánál…
Miért fáj ennyire a gondolat?
Arra várnak, hogy megszólaljak, igaz? Mondanom kéne valamit, különben még tovább nyúlik ez a nyomasztó, fojtogató csend. Nem bírom.
- Felismertem a szagát, üldözni kezdtem, aztán amikor utolértem... – Halkan, bizonytalanul ejtek ki minden szót, hangomat valószínűleg csak Raphael hallja.
- Rájöttél, hogy nincs nálad fegyver. – Suttogva fejezi be helyettem, pillantása olyannyira lágy, hogy kénytelen vagyok lesütni szemeimet, hogy lecsillapítsam szívem verdesését. Igen… a fegyver… el is felejtettem… még le kell szidnom miatta… - Aztán mi történt? – Halkan kérdezve bátorít a folytatásra, a fogaimat összeszorítva szedem össze minden megmaradt energiámat.
- Fordult a kocka. Ő kezdett el üldözni engem. Összetörtem ezt-azt... – Végignézek a romos folyosón, a porcelándarabkák és a fal porrá zúzott darabjai összekeveredtek, szinte teljesen belepik a sima márványpadlót, ami néhány helyen felrepedt a rázuhanó daraboktól.
- És aztán? – Felpislogok, ismét rá emelem fáradt tekintetemet, ajkaim lassan, tétovázva nyílnak ki, hogy megformáljam a hangokat. Képtelen lennék elmondani, hogy mi történt pontosan. Képtelen lennék szavakba önteni, amit velem művelt az a szörnyeteg… képtelen lennék pont Raphaelnek elmondani, hogy megcsókolt.
- Vadász vért és húst akart. De időben ideértél, így megúsztam. – Halkan, egy levegővel hadarom el a gyors, lerövidített választ, s kissé megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor nem feszengeti a témát, s ismét Urram felé fordul, s én is a kegyetlen arkangyalra emelem ismét tekintetemet.
- Meddig tart, amíg végzel vele? – Urram arca megrezzen, egy pillanatra mintha melegen nyájas gonoszság költözne szemeibe, s szemeim tágra nyílnak, mikor mosolyra húzódnak vékony ajkai. Bennem reked a levegő, szívem kihagy egy ütemet, testem megfeszül.
Tudom már, hogy mi hiányzott belőle. A mosoly…
Varázslatosan szép…
Hallom, ahogy megszólal, de agyam nem fogja fel szavait, egy röpke pillanatig még elbambulva meredek rá, s csak Raphael hangja zökkent ki a homályos kábulatból, az Urram iránt érzett csodálatot könnyedén mossa el a mellettem álló férfi iránt érzett forró ragaszkodás és a bizalom melegsége.
- Rendben. Ebben az esetben itt töltjük az éjszakát. – Felpillantok Raphaelre, ajkaimat összeszorítom, mielőtt ösztönösen ellenkeznék a döntés ellen.
Nem… nem felejthetem el.
Senki vagyok. Tilos megszólalnom… nem igaz? Az ő szemükben csak egy kellék vagyok.
- Michaela! Mutasd meg a vendégszobát Raphaelnek és a kutyájának. – Mindig ledöbbenek, hogy milyen forró és kedves szavakkal tudják illetni a kedvesüket. Ők valóban szeretők lennének?
Némán, szótlanul követem Raphaelt, ahogy Michaela végigvezet minket a folyosókon, tekintetemet a földre sütve merülök el kavargó gondolataim sötét áradatában. Raphael… biztosan dühös lesz, hogy nem tudtam tartani a számat. Ráadásul képtelen voltam egyedül elkapni azt a szarházit… a francba… nem érdekel… nem érdekel, ha dühös lesz… nem érdekel, ha leszid. Ezentúl is ugyanúgy kimondom, amit érzek! Az sem érdekel, ha ez az életembe kerül. Gyűlölöm, ha lenéznek. Főleg azt… főleg azt nem tudnám elviselni, ha Raphael tekintetében látnék megvetést… ha az Ő szemeiben lennék egy senki… miért zavar ez jobban? Miért érzek szúró, szorongató fájdalmat a mellkasomban csupán a gondolattól? Nem… én nem érzek semmit iránta.
Az nem lehet. Egyszerűen lehetetlen.
Miért nem tudom még magamat sem meggyőzni, hogy nem így van?
Belépünk a szobába, arcomat még mindig a föld felé szegezem, szemeim elkerekednek, ahogy puha érintést érzek a csuklómon. Magához húz, s én megremegve emelem fel tekintetemet, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, ahogy gyönyörű, kedvesen gyengéd mosolyt pillantok meg arcát, tekintetében is forrón csillan meg az ajkain ülő mosoly.
- Büszke vagyok rád. – Halkan kapok levegőért, megremegve pislogok egyet, majd hatalmas nyeléssel próbálom meg eltűntetni a torkomban keletkezett hatalmas gombócot, mely nem hagy szóhoz jutni. Szívem olyan heves dübörgésbe kezd, hogy szinte elkábít, ajkaim remegni kezdenek a szenvedélyes érzelmektől.
Mit… mit mondott?
Büszke? De hiszen… én… beleszóltam, mikor beszéltek… és… és nem tudtam megvédeni magamat és… és még annyi minden…
- Pedig azt hittem... vagyis azt gondoltam... – Halkan, bizonytalanul makogva próbálom meg szavakba önteni érzéseimet, gondolataimat, de képtelen vagyok értelmes mondatot összerakni, elmémben teljes a káosz.
Miért… miért csinálod ezt velem, arkangyal? Pont mikor lenne erőm, hogy ellökjelek…
... pár kedves szóval magadhoz láncolsz és nem eresztesz.
Ez az ölelés… a forró tekintet… hát mégis hogyan…
… hogyan haragudhatnék rád, Raphael? Hogyan állhatnék ellen?
- Ne gondolkozz túl sokat, még megárt. – Halkan szólal meg, lágy, végtelenül gyengéd cirógatást érzek arcomon. Szinte alig érint, mégis felforr ereimben a vér, a forró borzongás aprócska, cikázó villámcsapásokként száguld végig gerincemen, még a kislábujjam is megborzong tőle.
Megőrülök.
Többet… többet akarok. Több érintést… több forróságot…
- Amíg velem vagy, nem érinthet és csókolhat meg téged senki más. Ha megteszi, meghal. Ezt ne feledd. – Lehajol hozzám, ajkaimon érzem leheletét, szavai gyengédek mégis vérfagyasztóan komoly fenyegetés rejlik mögöttük, megremegek az érzelmeim elsöprő áradatától, mintha forró vulkánként robbanna szívem, hogy a parázsló láva végigperzselje testem minden apró, reszkető porcikáját.
Megcsókol. Ajkai először puhán érnek hozzám, az ismerős forróság elhessegeti a visszataszító férfi csókjának undorát, ismét érzem a kellemes, izgató feszültséget, a forrongó szenvedélyt.
Egyre erősebbé, követelőzőbbé válik a hosszú, mély csók, nyelve simogat, szeretőn, puhán cirógatja ajkaimat, nyelvemet szinte elolvadok az érzéstől, a gondolataim megszűnnek létezni. Mintha soha nem is lettek volna. Az aggodalmak, a kételyek, a tartózkodás. Mindet elfedi a vágy, ágyékom forrón lüktet, de képtelen vagyok eltolni magamtól. Túlságosan forró… túlságosan jó…
Ujjai végigsiklanak hátamon, lehunyt szemeim elkerekednek az élvezettől, összerezzenve sóhajtok fel a sóvárgástól. Raphael ereje, a frissítő, kábító illat mintha ereimben áramlana, soha nem éreztem magam ennyire erősnek és élénknek, se ennyire fáradtnak és megviseltnek. Lehetetlen párosítás, mégis hevesen kavarognak mellkasomban az érzések. Keze hátamat simítja, mégis mintha ágyékomat, a legérzékenyebb pontjaimat kényeztetné forrón, s én kábán fürdök az élvezet vizében, melyet Tőle kapok.
Felnyögök, összeforrt ajkaink megremegnek nyögésemtől, ahogy elélvezek, szemeim könnybe lábadnak. Ujjai már hajamban pihennek, lágyan szorítja meg a tincseket, mintha csak ezzel is magához vonna. Nem tudok parancsolni testem heves remegésének, a borzongás nem csitul.
Megőrülök.
Nem… már rég megőrültem.
Abban a pillanatban, mikor beleszerettem egy arkangyalba.
Derekamat szorítja, megtartja testemet összecsukló lábaim helyett. Erőtlennek érzem magam, mégis majd kicsattanok. Képtelenség.
Miért kell, hogy ilyen jó legyen?
Elszakadnak ajkaink, pihegve kapkodom a levegőt, képtelen vagyok rávenni magamat, hogy kába pillantásomat rá emeljem… azok után, hogy… oh egek… elélveztem egy csóktól… mégis hogyan? Miért? Ez is valami angyali mágia?
Miért vágyom rá ennyire? Nem értem a saját testemet…
Félve emelem fel kissé riadt, tartózkodó tekintetemet, remegő kezeim vállára csúsznak, lassan simítom végig a ruha alatt kirajzolódó kőkemény izomzatot, megremegek, mikor érzem megfeszülni testét érintésemtől.
- Még… - Halkan sóhajtom a rövid utasítást, szemeim puhán kúsznak ajkaira, melyek még nedvesen csillognak a csókunktól, csupán a gondolat elég, hogy zihálásba hajszolja szívemet.
Már semmi nem érdekel… annyira akarom Őt…
A figyelmét. Az érintését. A csókját. Mindent.
Nem kéne engedelmeskednie a követelőző utasításomnak, de megteszi. New York rettegett, kegyetlen arkangyala szó nélkül hajol ismét ajkaimhoz, hogy eleget tegyen a kérésemnek, s én nyaka köré fonom kezeimet, mikor ismét elmerül nyelve számban, forró, fülledt keringőre hívva nyelvemet. Ujjaim a szőke, lehetetlenül selymes tincsek közé bújnak, észre sem veszem, ahogy a lábaim elemelkednek a földről.
Hátamon, fenekemen érzem a tollai lágy, csiklandozó cirógatását, megborzongok az érzéstől, ujjaim megfeszülnek az érzékenynek, törékenynek tűnő tincsek között, ajkaimon halk sóhaj tör ki.
Víz. Kellemesen meleg víz érintését érzem, kábán zihálva szakítom el ajkaimat a csókból, homlokomat a vállára döntve próbálok meg összpontosítani, s pár másodperc múltán egy leheletnyivel józanabbul emelem fel fejemet, körbenézek a díszes, bordó márvánnyal borított fürdőhelyiségben.
A medence csak egy árnyalatnyival kisebb, mint Raphael lakosztályában, s csempék tisztán tükrözik a koraesti, homályos napfényt.
Meztelen testünket habos, kellemes illatú víz öleli körbe, arcom szinte felgyullad, mikor rádöbbenek, hogy semmilyen ruha nincs rajtam, de nem tudok megszólalni a heves szívverésemtől. Lábaim a derekát ölelik, merevedésem a hasához simul, s érzem, ahogy az Ő vágya is combomnak feszül. Megremegek az érzéstől, minden porcikám üvölt, hogy lökjem el magamtól, hogy engedjem el, de kezeim, lábaim mégsem hallgatnak a kétségbeesett késztetésre. Nem tudom elengedni. Akarom Őt… még többet akarok belőle. Mindent… mindent…
Vége. Elvesztem.
Az Övé vagyok.
A mellkasának döntöm arcomat, keze a hátamon simul végig, megreszketek karjai között, ahogy a fenekemen pihen meg a gyengéd érintés. Közelebb húzom magamhoz, s mikor kicsit felemelem a fejemet, arcunkat összesimítva csókol fülembe, felsóhajtva döntöm hátrébb arcomat, szinte felkínálom neki nyakam legérzékenyebb részeit, s Ő nem rest kihasználni a néma ajánlatot. A bőrömbe csókol, forró nyelve lágyan érinti nyakamat, s én ajkaimra harapva fojtok vissza egy szaggatott nyögést.
- Várj… - Magam sem tudom, hogy honnan gyűjtöttem elég erőt, hogy kinyögjem a rövid kérést, remegve tolom kicsit távolabb magamtól, pedig szívem vadul, felháborodottan követeli a folytatást.
Leteszem lábaimat, a kellemes, langyos víz a derekamig ér, s lomhán, bizonytalanul hátrálok egy rövid lépést, miközben hatalmas meggondolatlanságot követek el: tekintetemmel végigsimítom Raphael alakját. Meztelenül áll előttem, merevedése a hasához simul, a víztől nedvesen csillog, hasán és mellkasán kőkemény, gyönyörű izmok rajzolódnak ki a száraz bőre alatt. Tekintetében olyan forrón és csábítón csillog a leplezetlen vágy, hogy tüdőmben reked a levegő, hosszú másodpercekig, talán percekig bámulom Őt, majd levegőért kapva döbbenek rá, hogy a testemnek oxigénre van szüksége.
Megremegek, eltépem tekintetemet Raphaelről, majd hátat fordítok, hogy véletlenül se kalandozhasson felé a pillantásom, reszketeg hangom halkan töri meg a csendet.
- Azt mondtad nem érinthet senki, amíg veled vagyok. Akkor ez fordítva is igaz? Téged sem érinthet senki, csak én? – Röhejes kérdés, egy arkangyalnak minden bizonnyal számtalan szeretője és ágyasa van, de úgy érzem ezzel jogos indokot tudnék adni szívemnek. Úgy érzem szükségem van az elutasítására ahhoz, hogy ellenálljak neki.
A víz halkan csobban, érzem megmozdulni magam körül a hullámokat, ahogy mögém lép, a sötét szárnyak vállamat simítják.
Nem válaszolt.
Megremegek a cirógatástól, hosszút pislogva rendezem gondolataimat.
Miért nem válaszolt?
Ujjai felkaromra csúsznak, s én tehetetlenül simulok hozzá, fenekemhez simul kemény merevedése, s én beleborzongok a belőle áradó forróságba.
- Természetesen. Nekem sem lesz senkim rajtad kívül. – Szemeim tágra nyílnak, szívem olyan gyorsan dübörög, hogy szinte összefolynak a hangos dobbanások, a teremben halkan koppannak Raphael szavai, s mostanra ismerem Őt annyira, hogy fel sem merül bennem, hogy hazudna nekem.
Miért? Miért vagyok ilyen boldog ezektől a szavaktól?
És ami még fontosabb… mégis mire gondol? Miért áldozna fel ennyi mindent értem?
Miért tesz úgy, mintha számítanék?
Hiszen csak egy senki vagyok… egy játékszer… nem?
Lehet, hogy nem így van?
Lehajol, egyik keze felcsúszik felkaromon, bőrömet cirógatva simítja ki vállamból a hosszú, barna tincseket, majd ajkaival lágy csókot hint meztelen vállamra, arcunk finoman simul egymáshoz, s én ismételten megborzongok, halkan, szinte némán sóhajtom nevét.
- Ez olyan, mintha azt kérnéd, hogy legyek a szeretőd… - Halkan suttogok, s megremegek, ahogy minden porcikám megérzi mosolyát. Nem látom Őt, mégis tudom, hogy mosolyog. Fogalmam sincs honnan. Egyszerűen érzem. Ahányszor elmosolyodik, a levegő megtelik forró, visszhangzó rezgésekkel, szinte érzem felforrósodni körülöttem a vizet, a levegőt, testemet végigszántja a kellemes melegség.
- Nem csak olyan. Pontosan erre kérlek, Jonathan. – Ismét nyakamba csókol, a puha érintésen is érzem mosolyát, s elgyengülve, megadón döntöm a vállára fejemet, élvezem a gyengéd érintéseket, szárnya már teljesen körbeölel. – Mi a válaszod? – Érzéki suttogás, ismét megremegek.
Egy arkangyal szeretőjének lenni… nem tudom…
Annyira csábít… igen… igent fogok mondani. Amint szóhoz jutok, amint képes leszek ismét hangokat formálni reszkető ajkaimmal. Meg akarom mondani neki.
Oldalra fordítom fejemet, ajkaim puhán érintik nyakát, s Ő kicsit lehajolva ejti ismét rabul ajkaimat. Remegve simulok hozzá, hátam szinte mellkasába olvad, s az erős, határozott, mégis gyengéd ujjak mellkasomra kúsznak, lágyan simítja végig hasamat, s halkan felnyögök, ahogy cirógatása eléri merevedésemet. Testem megfeszül, mikor ujjaival körbeöleli, ellenkeznék, de ajkaimon nem jönnek ki a hangok, így csupán a mellkasára döntöm fejemet, zihálva kapkodom a levegőt, mikor megmozdul keze. Nem… képtelen… képtelen vagyok leállítani.
Túl jó.
Ah…
Hangosan felnyögve élvezek a kezébe, testem vadul reszket, s Ő a derekamat körbeölelve tart meg. Kábán lihegve csúsztatom ujjaimat a körém font kezére, lágyan, reszketeg mozdulatokkal cirógatom bőrét, s Ő egy váratlan mozdulattal fordít maga felé.
Nedves kezeivel kisimítja arcomból a hajamat, így húz fel magához egy újabb csókra, de ez a csók most más, mint eddig. Vadul, szenvedélyesen ránt magához, ajkai érzékien tépik, falják bőrömet, s én megremegek a belőle áradó nyers, forró vágytól, elgyengülve keresek támaszt a vállain.
Kezei végigsimítják testemet, az érintés most nem gyengéd, szenvedélyes és birtokló, összerezzenek, mikor fenekemen állnak meg kezei, s a két part közé simul egy-egy ujjperc, óvatos érintésekkel közeledve a végcél felé. Ah…
Nyögésem megszakítja a csókot, zihálva bújok közelebb hozzá, s Ő a fülembe harapva kábít még tovább, mígnem teljesen átadom magamat a fullasztó szenvedély őrjítő hullámainak.
„Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem.”
Szemeim kipattannak, ahogy felrémlenek elmémben Urram szavai, hosszan visszhangzanak fejemben, olyan hirtelen zökkentenek ki a jóleső kábulatból, hogy testem forrongó lángolása egyik pillanatról a másikra hűl ki.
- Elég! - Váratlanul, hangosan ejtem ki a rövidke szót, ahogy eltépem ajkaimat a csókból, zihálva török ki az öleléséből, szemeim könnyessé válnak, ahogy hátrálok pár lépést, a mélyülő medence kegyesen engedi, hogy a víz egyre több bőrfelületemet rejtse el Raphael szemei elől.
Megfordulok, kezemet ajkaimra tapasztva zihálok, egész testem őrjöng, zsibong a vágytól, minden porcikám belereszket a küzdelembe, ahogy ellenállok a kínzó, hajszoló sóvárgásnak.
Fáj…
Annyira fáj…
Túlságosan messze van. Engem ölel, mégis mérföldekre vagyunk egymástól.
„Most, hogy eleget tettünk az akaratodnak Raphael, elküldenéd a kutyádat?”
„Hallgass kisember, ne szólj bele az angyalok beszélgetésébe! Ezért már rég halott lennél ha az én házamba tartoznál!”
„Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem.”
Ez nem én vagyok. Nem leszek örökre alárendelt. Nem leszek örökre Raphael kutyája mások szemében. Nem tartozom ide. Ez nem az én világom, és soha nem is lesz az… ez az Övé…
Hosszan meredek a falra, sötét gondolataim lassú áramlatokkal kavarognak elmémben, a csalódás szétárad ereimben, szinte megfagy a vér testemben. Miért fáj ennyire? Egyszerűen hazamegyek a küldetés után… ennyi az egész… hazamegyek, és vége… mindennek vége lesz…
- Jonathan… - Halkan szólal meg, megborzongok a hangjában rejlő lágy érzékenységtől, vállaim megreszketnek, összeszorítom ajkaimat. – Megtiltottad, hogy a fejedbe nézzek, így ha nem mondod el, hogy mi bánt, nem fogom tudni. – A forróság csupán homályosan éled fel szívemben szavai hallatán, keserűség vegyül a kellemes melegséghez.
Mindig… mindig, mikor képes lennék ellökni magamtól…
… mond vagy tesz valamit, amivel ismét magához láncol.
Ki akarok törni ebből a börtönből… még akkor is, ha minden porcikám az örök fogságra vágyik.
- Nem leszek a szeretőd… számomra fontos, hogy én legyek az első a szeretőm szemében. Hogy minden helyzetben mások fölé helyezzen. – Hátrapillantok rá a válla fölött, tekintetem kemény és határozott, oldalra fordulok, hogy könnyebben merülhessek el tekintetében, minden erőmet a szívem köré húzott fal alátámasztására használom.
Raphael szemében soha nem leszek az első. Soha nem fog egyenrangúként kezelni. Soha nem lehetek igazán a társa. Mindig… mindig lenne közöttünk egy hatalmas, áthághatatlan szakadék. Nem fogom annak szentelni a rövid életemet, hogy hidat próbáljak építeni a végtelenül széles szakadék fölé.
Nem válaszol, s én halkan, kissé komoran folytatom, pedig még mindig minden porcikám reszket a vágytól.
- Soha nem fogsz úgy tisztelni, ahogy én vágyom rá, én pedig akármennyire is szeretnéd, soha nem fogom elfogadni az alárendelt szerepet. – Lehajtom fejemet, kezeimet szorosan összefonom mellkasom előtt, mintha ez csillapítani tudná a heves remegést, hajam előre hullik arcom mellett, a tincsek végei lágyan cirógatják a víz felszínét.
A víz megmoccan, testem összerezzen a tudattól, hogy Raphael felém jön. Lágyan simítja ujjait állam alá, felemeli arcomat, tekintete komoly, ahogy rám pillant és halkan szólal meg.
- Nem szeretném, hogy elfogadd. Épp azért tetszel, mert nem teszed, Jonathan Cromwell. – Hangja komor, de nem durva. Arcomra könnyedén csalják vissza a pírt szavai, szemeimben megcsillan a vágy, a remény, de nem engedek ismét utat törni ezeknek az érzelmeknek.
- Elég! – Kitépem magam az érintéséből, gyors léptekkel viharzom ki a vízből, s felkapom az egyik törülközőt, ami az ajtó melletti polcon pihen. Magam köré csavarom, és a hálószobába visszasétálva dőlök végig az ágyon a törülközőben, s egészen apróra kuporodva húzom össze magamat, testemben ha kissé homályosabban is, de még mindig lüktet a vágy.
Miért? Miért vagyok képtelen elfogadni Őt?
Magam sem tudom, mit vártam… talán azt, hogy szóljon vissza Urramnak? Hogy védjen meg? Hogy mondja meg nekik, hogy ne szólítsanak kutyának vagy hogy igenis jogom van beszélni?
Röhejes.
Az hiszem tényleg… tényleg megőrültem.
Kinyitom szemeimet, párat pislogva hessegetem el az álmot elmémből, s fáradtan ásítva ülök fel az ágyon. Minden porcikám sajog, egész éjszaka görcsösen összekuporodva aludtam, s most minden végtagom zsibbadtan üvölt a nyújtózkodásért.
Körülnézek, a szoba teljesen üres, a hatalmas ágy másik felén szépen összehajtogatott ruhát pillantok meg. A tegnapi, tönkrement öltözék pontos mása, hibátlan állapotban. Apró mosollyal ráncigálom magamra a ruháimat, majd halkan megszólalva sétálok át a fürdőszobába.
- Raphael? – Hangom rekedtes, ahogy megszólalok, kicsit megköszörülöm a torkomat, majd visszasétálok a hálóba. Nincs itt.
Leülök az ágyra, felhúzom lábaimat, s várakozón szegezem az ajtóra fáradt tekintetemet, elmémben felidézem a tegnap este történteket, s szívverésem csupán az emlékektől felgyorsul. Nem hiszem el, hogy tényleg azokat mondtam… és azt sem, hogy ha nem mondtam volna azokat, akkor már… már szeretkeztünk volna… azt hiszem… igen, valószínűleg…
Minden porcikám felforrósodik, s ahogy ágyékomba haloványan visszatér a lüktetés, összébb húzom magamat a matracon. Hol lehet, Raphael?
Testem megfeszül, ahogy kinyílik az ajtó, szemeimmel Raphael mozdulatait figyelem, ahogy belém a szobába, rezzenéstelen, kemény arcvonásairól képtelen vagyok bármit is leolvasni.
Kíváncsi vagyok, hogy mire gondol. Vajon most haragszik rám? Vagy csalódott bennem? Lehet, hogy már elfogadta és nem is érdekli igazán… nem hiszem, hogy olyan fontos lenne számára a dolog, hogy emiatt fájjon a feje.
- Hol voltál? – Hangom nem számon kérő, csupán érdeklődés csillan benne, s Ő még mindig rezzenéstelen arccal és kifejezéstelen hangon válaszol. Utálom, mikor ilyen… annyival kellemesebb volt a lágy, gyengéd hangszín és a forró pillantás.
- Beszéltem Urrammal. Gondoltam nem ragaszkodsz hozzá, hogy ismét találkozz vele. – Elkapom tekintetemet, miközben megrázom fejemet, ujjaimmal a nadrágomon birizgálok egy apróbb gyűrődést.
- Gondolom Urram is örült, hogy nem kell ismét leereszkednie egy kutya szintjére. – Hangomból fröcsög a gúny, még mindig nem nézek Raphaelre, majd halkan, kicsit komolyabban folytatom. – És? Sikerült kiszednie valami értelmeset abból az izéből?
Raphael
Nagyon szép az orgazmus pillanatában.
Mellkasomon lassan végighúzza ujjait, megkapaszkodik vállaimban, tekintetétől teljesen beindulok.
- Még... – lihegi, szemei elsötétülnek a vágytól. Engedek akaratának, mohón tapadok ismét szájára. Csodálatos íze van, az élet és a tiszta lélek lágy aromája keveredik a vágy csípős zamatával. Kíván engem, ahogy én is őt és ez így van jól. Karjaimmal, szárnyaimmal ölelem magamhoz, testemben áramlik a forróság, a lüktető sóvárgás. Tudtam... tudtam hogy ilyen jó lesz, és még el sem kezdtük.
Egy mozdulat, és leolvad testünkről a ruha, s máris viszem őt a fürdőszobába. Körül sem nézek, nem látom a szobrokat, a csillogó márványt, a víz tetején lebegő virágszirmokat sem, csak vele foglalkozom. Besétálok a vízbe, könnyű kis testének súlyát nem is érzem. Az ablakon áramlik be a lenyugvó nap bíbor fénye, hamvas bőrén a vízcseppek felragyognak.
Derekamra fonja combjait, pénisze enyémnek feszül, és sóhajtva borzongok bele... vele egy időben.
Felkínált nyakát perzselem egy forró csókkal, s nyelvemmel végigszántom fiatal, élettől lüktető bőrét.
- Várj... – nyögi halkan. Elhúzódik tőlem, hátrálni kezd, és én engedem neki, pedig szívesen levenném vállairól a döntés terhét. Legszívesebben bevetném erőmet és elcsábítanám, de az nem igazi vonzalom lenne, és szemeinek tiszta ragyogása elhomályosulna, lelkének fényével együtt. Végignéz rajtam, tekintete szinte perzsel, s a csodálatától reszketni kezd a szívem. Elfordul tőlem, a hátát mutatja, s nem látja hogy meglepetten szorítom mellkasomra kezem.
- Azt mondtad nem érinthet senki, amíg veled vagyok – mondja vágytól remegő hangján. - Akkor ez fordítva is igaz? Téged sem érinthet senki, csak én?
Egy arkangyal hűségére vágyik? Már rég az övé.
Elakadó lélegzettel sétálok mögé, izgalomtól megrebbennek szárnyaim, szikrázó vízcseppekkel borítják be borzongó testem. Karjához érek, engedelmesen simul hozzám újra.
- Természetesen. Nekem sem lesz senkim rajtad kívül – dörmögöm halkan, és behunyom szemeimet néhány másodpercre, amikor átjár a kimondott szavak mágikus ereje. Újra lepillantok rá, s reszkető karjáról vállára simítom kezemet, félresöpröm hosszú hajtincseit, melyek úgy hullámzanak a derékig érő víz felszínén, mint az olvadt csokoládé. Reszket. Vállára hintek egy puszit, arcához simítom enyémet.
- Raphael...
Vajon mikor fogom megunni, hogy ilyen gyönyörűen szólít meg? Szerintem soha.
- Ez olyan, mintha azt kérnéd, hogy legyek a szeretőd…
Elmosolyodom.
- Nem csak olyan. Pontosan erre kérlek, Jonathan. – Újabb puszi. – Mi a válaszod?
A kimondatlan „igen” hosszan rezeg körülöttünk. Megnyugodva ölelem át, mellkasán és hasán végigsimítok kezeimmel. Az enyém, végre... Megszereztem őt magamnak, és önként hódolt be. Csodálatos szerető lesz belőle...
Győzelmi mámor áramlik szét bennem, s amikor halk nyögéssel fogadja ágyékán táncoló ujjaimat, megborzongok.
Néhány perc, és ő újra átadja magát az orgazmusnak. Szája az enyémet keresi, ujjai a derekát ölelő karomat simogatják. Kábán, édesen merül el a gyönyör utáni mézédes érzésekben. Ki gondolta volna, hogy ennyire finom lelkű. Egy harcos, erős acélos akarattal, és szeretetért, törődésért sóvárgó szívvel. Gyönyörű.
Egy apró, nyers mozdulat és már velem szemben áll. Még tartanom kell, különben összeesne. Mohón marok puha ajkaira, követelem ami az enyém, most azonnal. Szívesen elengedném energiáimat, hogy minden vágyamat rázúdíthassam, de belehalna... Azt nem bírnám ki, mert túl sokat jelent nekem. Egy ember, aki hűségre késztetett egy évezredes arkangyalt. Hasonlóról sem hallottam még soha.
Lágyan simítom végig a hátát, éles kontrasztot alkotva ezzel a csókom durvaságának, bejáratához vezetem ujjaimat. Fülébe harapok lágyan, s vágytól remegő gyomorral kezdeném felkészíteni, de...
- Elég!
Kiszakít belőlem egy darabot, úgy érzem. Ahogy eltávolodik tőlem, mintha elvenne tőlem valamit... mintha megrabolna. Mégsem ébred benne, őszinte harag, mert könnyesek a szemei. Elfordul tőlem, elrejti arcát, de gondolataiból nem zárhat ki, még ha nem is kutatok a fejében, olyan erősen árad belőle a sóvárgás és valamilyen megmagyarázhatatlan fájdalom. Dac és harag ébred benne, s arcom megfagy, testem szoborrá dermed.
- Jonathan…
Nem válaszol, csak megremeg. Mi bántja? Mi lelte ilyen hirtelen? Azt hittem, átadta magát az érzéseinek, és végre a szeretőmmé vált.
- Megtiltottad, hogy a fejedbe nézzek, így ha nem mondod el, hogy mi bánt, nem fogom tudni.
- Nem leszek a szeretőd… számomra fontos, hogy én legyek az első a szeretőm szemében. Hogy minden helyzetben mások fölé helyezzen. - Ahogy hátrapillant rám, komoly eltökéltséget látok tekintetében. - Soha nem fogsz úgy tisztelni, ahogy én vágyom rá, én pedig akármennyire is szeretnéd, soha nem fogom elfogadni az alárendelt szerepet.
Ezzel mindig is tisztában voltam. Elé állok, állát gyengéden felemelem, hogy a szemembe nézzen.
- Nem szeretném, hogy elfogadd. Épp azért tetszel, mert nem teszed, Jonathan Cromwell.
Felragyog szemeiben az öröm, de azonnal elkomorul újra.
- Elég!
Elmegy, és én hagyom.
Hosszú ideig csak az ablakon túli világot figyelem, a víz lassan kihűl. Megszárítkozom, felöltözöm. A hálószobában az ágyon kicsire összekuporodva pihen Jonathan. Betakarom a puha és meleg paplannal. Homlokát ráncolja, nyugtalan az álma. Megérintem homlokát, s azonnal megnyugszik, arca kisimul.
- Igazi rejtély vagy, Jonathan.
Megcirógatom a párnán szétomló hajtincseit, melyek csokoládé folyondárként áramlanak szét. Mit nem adnék, ha szeretkezés közben belemarkolhatnék. Az öklömre tekerném, és vad, nyers vágtára hajtanám őt, amíg sikoltva el nem élvezne újra és újra.
Leejtem kezemet és elfordulok tőle, hagyom pihenni. Az éjszakai csillagok csábítanak egy kis repülésre, és ha már az éjszakámat nem tölthetem a szeretőm karjaiban, akkor megnézem a kínvallatást.
*
Hidegen figyelem a földön heverő húscsomót. Véres fej emelkedik fel a karok és lábak nélküli torzóból, az ajkak nélküli száj kinyílik, egy gyenge, rekedt sikoly árnymaradványa hallatszik. Üres szemgödrei felém fordulnak, majd Urram felé.
- Ideje megölnöd őt, már mindent elmondott amit tudott.
- Vagyis semmit! – mordul fel Urram. – Valaki törölte az agyából a legfontosabb emlékeket, így nincs semmi a kezünkben, ami segíthetne!
Felemeli lábát, bronzbarna bőre elővillan a római tunika alól, s mintha egy csikket taposna el, úgy lép a torzó fejére. Csont reccsenése és fröccsenő hang, egy utolsó elhaló nyögés. Urram arcát figyelem közben. A gyilkolás örömét, ahogy kidugja a nyelvét és lassan végignyalja felsőajkát, majd sárga szemeiben halványan felizzik egy vörös árnyalat. Csupán egy pillanat műve az egész, de ott volt. Láttam.
Urram elméjét megközelítette az őrület. Amit ezzel az alakváltóval tett, a legszörnyűségesebb halálnemek egyike. Élőlény nem érdemel ilyen büntetést, bármit is követett el. Örülök, hogy Jonathan nem látta ezt. Jonathan. Érzem hogy felébredt.
- Most elmegyek.
Urram széttárja hófehér szárnyait, ezüst mintázata felragyog. Lélegzetelállító látvány lenne, ha nem borítaná testét vér, és nem egy húshalmon taposna.
- Menj a kutyádhoz és mond meg neki, hogy szükség lesz még az orrára.
Megtorpanok az ajtóban. Felé fordulok.
- Nem a kutyám.
- Akkor szeretőd, teljesen mindegy.
- Az sem, mert kidobott az ágyából múlt éjjel.
Meghökkenve néz rám, még a lábát is leveszi a húshalomról.
- Hogy mit tett?
- Szabad akarata van, ő egy igazi vadász. Egyenes és erős jellem, nem szolgalélek. Megsértetted az érzéseit azzal, hogy kutyának nevezted őt, és mivel nem a szeretőm, nem torolhatom meg a nevében rajtad a sértést, de abban biztos lehetsz, hogy amint alkalom adódik rá, ő megteszi.
Felnevet, véres kezét ruhájába törli.
- Raphael a híres arkangyal száműzve lett az ágyából? Haha! Micsoda különleges kis szeretőd van neked!
- Úgy látom nem figyeltél. Nem a szeretőm. Urram, jól figyelj rám. Csak ő segíthet nekünk, és szabad akaratából teszi. Ha megbántod, nem fogod soha megtudni, kivel feküdt össze Michaela a hátad mögött.
Vörös lángok lobbannak fel körülötte a haragtól, talpam alatt felmorajlik a föld. Urram dühe. Jól tudom, hogy csak ezért segít nekünk, a pajzs valójában nem érdekli.
- Ha nekem ellent merészel mondani, darabokra tépem!
- Nem fogod, mert mellette állok – válaszolom kifejezéstelen arccal.
- Egy embert előrébb helyezel mint egy angyalt? Te teljesen elkorcsosultál, Raphael.
- Inkább te, Urram. Nézz magadra, nézz a tükörképedre. Valaha legszebb voltál mindőnk közül, az emberek istenként imádtak. Gazdaggá tetted a termőföldeket, bőséges áldást adtál a vadászok nyilaira, s asszonyaik méhére. Valaha gyermekeket csiklandoztál és táncoltál velük. Most hol vagy te? Ki az, aki visszanéz rád a tükörből?
Nem válaszol, szemei elsötétülnek, érzem a belőle áradó keserűséget.
- Mosd le magadról a vért, és öltözz át, Urram. Reggeli után ismét beszélünk, s elmondhatod a vadásznak, mit tudtunk meg.
- Miért nem te mondod el neki?
- Mert te dolgoztál meg ezért az információért – intek a húscafatok felé kezemmel. – Én csak közönség voltam.
Kilépek az ajtón és vissza sem nézek.
A lakosztályunkban már felöltözve vár Jonathan. Az ágyon üldögél. Jó érzés ránézni, szépsége és tisztasága üdítően hat felborzolt kedélyemre.
- Hol voltál?
- Beszéltem Urrammal. Gondoltam nem ragaszkodsz hozzá, hogy ismét találkozz vele.
- Gondolom Urram is örült, hogy nem kell ismét leereszkednie egy kutya szintjére. És? Sikerült kiszednie valami értelmeset abból az izéből?
Gúnyos szavai nem illenek hozzá. A gúny önmagában nem illik hozzá, a tiszta lelkéhez és egyenes gerincéhez. Felbosszant.
- Reggelizzünk, utána csatlakozunk a házigazdához.
- De most mondtad, hogy...
- Hogy nem kell reggel rögtön találkoznod vele. Nem is kell. Előbb eszünk.
Elindulok, s ahogy mögöttem jön végig a folyosókon, mosolyogva hallgatom mérgelődését. Aranyos ilyenkor.
Az étkező fényűző és szemkápráztató. Az én palotáimban nincs ennyire felcicomázva semmi, így érdeklődve nézek körül.
- Hát ez... – hallom Jonathan hangját, s ahogy mellém lép, látom hogy még a szája is elnyílt. A sok kristály meg arany és virágok. Talán tetszik neki?
- Tetszik? – kérdezem tőle kíváncsian. Leültetem az asztalra és mellé telepszem. Vet rám egy sokatmondó oldalpillantást.
- ...giccses – fejezi be fintorogva. – A te házad sokkal normálisabb. Ez a hely olyan, mintha valaki összegyúrta volna a rózsaszín Barbie palotát a kristálycsillár bolttal, majd beletűzött pár rózsát is.
Felnevetek, mert a hasonlat egyszerűen tökéletes.
- Látom fényes jókedved van – mordul mögöttünk Urram mély hangja. Felé fordulok és végigmérem. Lemosta magáról a vért, ismét olyan mint mindig, szép és hideg mint a sarkvidéki jég. Leül velünk szemben. – Jó reggelt Raphael.
- Jó reggelt, Urram.
Sárga szemeit Jonathanra függeszti, miközben felemeli a rózsaszín kávés kancsót. Tölt neki egy csészével.
- Hogy is hívnak téged? – kérdezi tőle kifejezéstelen hangon. Nocsak.
- Jonathan Cromwell.
- Cromwell? – kérdezi Urram, és elgondolkozva beleharap egy almába. Elrágja a falatot, én pedig megkenem a szendvicsemet. Zavar, hogy Jonathan le sem veszi a szemeit Urramról. Megértem, hogy szépnek tartja, hiszen szépsége még az enyémet is túlragyogja a legrosszabb pillanatában is, de... Zavar és kész. Végre belekortyol a kávéjába.
- Mit sikerült kiszedni a tegnapi fickóból?
- Leszármazottja vagy talán Oliver Cromwellnek, az angol hadvezérnek?
Urram nem hazudtolja meg önmagát. Sóhajtva rázom meg a fejem, a belépő Michaela felé biccentek. Senki nem foglalkozott vele hogy köszönt, Urram látványosan semmibe veszi, ahogy az imént Jonathan kérdését is.
- ...nem, nem hasonlítasz rá.
- Ön ismerte?
- Igen. Segítettem is neki Skócia és Írország leigázásában. Kedveltem.
Meglep, hogy válaszolt neki. Az is ledöbbentő, hogy szóba áll és beszélget egy emberrel, és még a hangnem is tűrhető.
- Nem tudom, hogy hízelgő dolog-e Cromwellre nézve, hogy az Ön barátságát a magáénak tudhatta.
Michaela kezéből kiesik az ezüstvilla a döbbenettől, még én is meglepődöm, szám sarka megrándul. Jonathan, hozod a formád.
Urram felnevet, mély hangja végigsimogatja a falakat, megcsendül a kristálycsillárokon. Jontahan láthatóan beleborzong, és tudom hogy felizgult. Érzem rajta, a féltékeny düh pedig összeszorítja ökleimet. Tudom milyen hatással van Urram az emberekre, de ez már több a soknál, nem akarom hogy elcsábítsa tőlem. Oda se pillantva megfogom Jonathan csuklóját és közelebb húzom magamhoz egy mozdulattal. Fejét mellkasomra vonom, hogy eltávolítsam Urram bűvköréből.
- Raphael, a vadászod igazán aranyos.
Michaela felhorkan.
- Fejezd be a játszadozást, és inkább meséld el mit tudtál meg!
Urram felmordul, hirtelen sötétség kúszik körénk, ahogy haragja szétáramlik. Az asztalon álló vázákban a színes rózsák elfeketedve konyulnak le, hideg kúszik belénk.
- Urram, fegyelmezd magad a társaságomban.
Hangom hűvös és nyugodt. Azonnal feloldódik a sötétség, a hideg is eloszlik. Mielőtt Michaela tovább rontaná a helyzetet, folytatom.
- Semmit sem tudtunk meg, Michaela.
- Akkor folytatjuk a keresést.
Meglepetten nézünk Jonathanra. Urram mosolyogva könyököl fel az asztalra.
- Szagot fogtál? – kérdezi lágyan, hangja csábítóan kúszik Jonathan köré. Kábítóan finom orgonaillat áramlik szét. Michaela feláll az asztaltól, és felborítja a tányérját, amiről a dinnyegolyócskák szétfröccsennek a fehér abroszon. Nem szól semmit, csak kiviharzik. Bamm!
Az ajtó kibírta a becsapódást, talán nem először élte túl egy angyal dühének erejét.
Jonathan szemei összeszűkülnek, és elmosolyodom amikor látom rajta a dühöt. Nem dőlt be a csábító mesterkedésnek, ez jó. Azonban tagadhatatlan, hogy felizgult, ami rossz. Nem hibáztathatom érte, elvégre egy angyal csábítása ellen nincs semmi, ami felvértezhet egy embert.
- Talán igen – válaszolja lassan. – Talán nem. Attól függ, meddig fogja még a kisded játékaidat folytatni velem szemben. Mi ez az illat? Orgona? Hát nem valami férfias. Ennél azért több kell, hogy levegyen a lábamról, Mr. Urram. Egy csábító mosoly meg egy finom illat nekem édeskevés.
Megfagy a levegő. Szó szerint. Jonathan lélegzete gomolygó pára, bőre libabőrössé válik. Szorosabban magamhoz ölelem, szárnyamat köré vonom. Ebből elég. Nyitom a számat, hogy közbeavatkozzam, de Jonathan megelőz.
- Nem félek öntől. Ha ezt tovább folytatja, csak annyi lesz az eredménye, hogy ellenszegülök és soha nem tudja meg amit akar. Soha.
Hideg kezét a mellkasomra simítja, érzem hogy fázik, remeg. Urram homlokán a ráncok kisimulnak, majd hirtelen melegség áramlik szét a teremben. Kíváncsian figyelem mi jön ezután. Tényleg erős egyénisége van az én kis szeretőmnek, simán lerendezett egy ősi arkangyalt. Lazán.
- Szóval tudod mit akarok?
- Tudom.
- Akkor azt is tudod, mi történik ha megkapom?
- Az nem érdekel. Csak az, hogy tudom, Raphael mit tesz. Visszaszerzi a pajzsot és biztonságba helyezi. Ez a legfontosabb, az ön bosszúja már nem érdekel.
Urram elmosolyodik.
- Ezt gyűlölöm az emberekben. Azt gondolják, ha csak a saját dolgaikkal foglalkoznak, és nem törődnek az egyéb következményekkel, akkor majd semmi rossz nem történik.
- Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Ha azt mondanám, nem segítek, mert tudom hogy ön vérengzést fog tartani ha megtalálja azt a valakit, akkor a pajzsról is lemondok. Ha a pajzs rossz kezekbe kerül, az egész emberiséget sodrom veszélybe. Ennyi az egész.
Urram belekortyol a kávéjába és elfintorodik. Egy szolgáló siet be az ajtón egy kancsó friss, gőzölgő kávéval, s miközben Urram beszél, tölt neki.
- Szóval Jonathan Cromwell, úgy véled a megalkuvás a megfelelő megoldás?
- Én másképp látom. Nincs sok választásom. Segítek és megmentjük az emberiséget egy újabb elnyomástól, vagy nem segítek. Úgy gondolom, ennyi az egész és nem több.
- Minden más jelentéktelen számodra – bólint Urram.
- Nem. Egyszerűen csak tisztában vagyok a korlátaimmal. Tudom mit tehetek meg és mit nem.
- Jonathan – olyan lágyan és kedvesen ejti ki a szavakat, hogy tisztán érzem ahogy megremeg ölelésemben a teste. – Nem léteznek korlátok, csak hitetlen emberek. Kisstílűség, realitás a neved.
- A korlátokat önmagunk szabjuk, az elveinket követve, és én hű vagyok az elveimhez, ez pedig nem jelenti azt, hogy kisstílű vagyok.
Urram félrehajtja a fejét, fekete haja leáramlik vállain, mint a folyékony olaj. Már nem dühös, sőt. Láthatóan élvezi a filozófiai eszmecserét Jonathannal.
- Elnézést, hogy közbeszólok – töröm meg a hirtelen beállt csendet. – Ideje befejeznünk a reggelit, és megbeszélnünk a továbbiakat.
Jonathan feszült vállai megereszkednek, érzem hogy feloldódott benne a félelem, így elengedem. Egész végig a derekát öleltem, de úgy tűnt észre sem vették, hogy itt vagyok én is.
Hosszú percek múlva, azt látom hogy Jonathan elmerülten kevergeti a tejbegrízét, de nem eszik, Urram pedig mosolyogva figyeli. Nem tetszik ez nekem.
Féltékeny vagyok.
Megunom ezt, és felállok az asztaltól, kezemet szeretőm felé nyújtom.
- Indulhatunk?
- Igen... de nem beszéljük meg a továbbiakat?
- De igen, csak nem itt.
A könyvtárszobában Michaela vár minket, két másik angyallal. A hiányos és erotikus ruházatuk alapján egyértelmű hogy kihez tartoznak.
Mielőtt belépnék az ajtón megtorpanok, és Jonathan halk nyögéssel ütközik szárnyaimnak. Urram hátrafordul, de intek neki.
- Menj be, mindjárt jövünk mi is.
Becsukom az ajtót, és a folyosón kettesben maradunk végre Jonathannal. Csodálkozva néz fel rám, ennivaló ahogy csillog bőrén az angyalporom. Csak az enyém, és senki másé. Megcirógatom arcát, és lemosolygok rá.
- Fantasztikus voltál a reggelinél, vadászom. Néhány perc alatt elérted, hogy Urram a tenyeredből egyen.
Vállat von, és bár faarcot mutat felém, tudom hogy jólestek neki a szavaim.
- Mindig is értettem a szörnyekhez. Ez a szakmám.
Vállán elöl aláhulló hajtincseit morzsolgatom ujjaimmal, de megdermed a kezem.
- Szörnyetegnek tartod őt?
- Nem százas a fickó, ez egyértelmű. Nem tudom mit művelhetett szegény fajankóval akit tegnap elkaptunk, de éreztem rajta a vérszagot, hiába fürdött meg.
Bólintok.
- Nem is vártam kevesebbet a vadászomtól.
- Ne hívj így, nem vagyok a vadászod, sem a szeretőd, sem a kutyád! – horkan dühösen. Eltolja a kezemet és az ajtó felé fordul. Keze megtorpan a kilincsen, amikor hátához simulok és átölelem. Arcához simítom az enyémet.
- A vadászom vagy, te magad fogadtad el a szerepet ma reggel, azokkal a szavakkal amelyeket Urramnak mondtál. Boldog vagyok, Jonathan.
- Boldog? Mitől?
- Hogy itt vagy velem.
Megremeg karjaimban, és lehajtja a fejét. Hosszú másodpercekig csak állunk, majd lassan ellazul és hozzám simul.
- Jonathan... – súgom lágyan, számmal súrolom fülét. – Ha ennek vége, szeretnék veled sokat beszélgetni.
- Minek?
- Hogy jobban megismerhesselek.
- Miért érdekel téged egy jelentéktelen ember?
Arcomat az övéhez szorítva sóhajtok fel.
- Te nem vagy jelentéktelen, soha nem is leszel az. Különleges vagy nekem, ezt soha ne feledd.
Érzem ahogy felforrósodik az arca, és tudom hogy elpirult. Elmosolyodom.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? – duzzogó hangját hallva csak erősebben ölelem magamhoz, szárnyaim körénk fonódnak.
- Miért kérdezel annyit? – kérdezek vissza. Állánál fogva fordítom oldalra a fejét, és lágyan megcsókolom őt. Édes és finom a szája. Amikor elválunk egymástól, motyog valamit, de nem értem, mert zúg a fülem, zsong a mellkasomban a szívem. Ruháján, bőrén, haján csillog a frissen rákerült angyalpor. Elégedetten mérem végig, ő is észreveszi.
- Na tessék, most beleillek a csicsás barbie-kristályos miliőbe – fintorog aranyosan, és próbálja leporolni ruháját, amivel azt éri el, hogy a kezei is csillogni kezdenek. Elnéző mosollyal figyelem, majd elkomorulok.
- Jonathan. - Azonnal felkapja a fejét, várakozóan néz rám. – Ne dőlj be Urramnak, akármit mond vagy tesz. Jók a megérzéseid vele kapcsolatban, de ennél többet nem mondhatok neked. Csak légy óvatos, és...
- És mi? Ne csábuljak el? Raphael, ha a világ legszebb pasija volna, akkor sem tudna levenni a lábamról.
Megfogom az állát, hogy a szemébe nézhessek.
- Jonathan, ő a világ legszebb pasija.
- És a legőrültebb is – súgja komoran.
- Okos fiú. - Megcsókolom és hátralépek. - Mehetünk?
- Ja. Rúgjunk szét néhány angyalsegget.
Jonathan
Rövid csend ereszkedik ránk, túlzottan gúnyos szavaim hosszan rezegnek a levegőben körülöttünk, a fogaimat összeszorítva hessegetem el szívemből a kellemetlen szorongást.
Miért érzek bűntudatot a nem megfelelő hangszínért? Eddig soha nem zavart az önnön bunkóságom… mi változott?
- Reggelizzünk, utána csatlakozunk a házigazdához. – Raphael hangja meglepően érzelemmentes, valahogy mintha ridegen, bosszúsan csillanna, ajkaim megrezzennek, ahogy felé kapom a tekintetemet, fejemen végigszáguld pár aggodalmaskodó gondolat, képtelen vagyok gátat szabni az örvényléseiknek.
Csatlakozni a házigazdához? Urramhoz? Vajon, ha megkérném, hogy ne kelljen mennem, mit szólna Raphael? Megértené?
Kizárt. Nem, nem értené meg, én pedig soha nem kérnék ilyet. Soha.
Nem árulhatom el a gyengeségemet. Még neki sem.
Főleg neki nem.
Összeszorítom ajkaimat, elásom a szívemben feléledt félelmet, mely szépen, lassacskán keserű mérgelődéssé alakul, száműzöm fejemből a megkínzott férfi kísértő pillantásának álomképét, gerincemen ismét fagyos borzongás rohan végig, még a kislábujjaim is belerándulnak a hányingerkeltő émelygésbe.
- De most mondtad, hogy... – Azt mondta, nem kell találkoznom vele… nem igaz? Szívem szerint inkább passzolnék. Elképzelni sem merem, hogy mi történt a tegnapi fickóval.
Újabb fagyos borzongás, képtelen vagyok védekezni ellene. Soha nem tartottam magamat félősnek, gyengének és puhánynak.
Eddig még soha.
- Hogy nem kell reggel rögtön találkoznod vele. Nem is kell. Előbb eszünk. – Nem néz rám, lassú léptekkel indul az ajtó felé, s én kénytelen vagyok követni Őt. Kezeimet bosszúsan fonom össze a mellkasom előtt, mérgesen dünnyögve battyogok a nyomában, tekintetemet makacsul a földre szegezem. Ha mégiscsak találkoznom kell azzal a szörnyeteggel, akkor ne mondja, hogy nem kell… mindegy, kibírom… nem mintha félnék tőle.
Tényleg nem félek. Magam sem tudom, miért. Tegnap, mikor rám pillantott azokkal a fagyosan borostyánsárga szemekkel, rettegtem tőle. Az emlékkép legalább annyira rémisztő szempárként jelenik meg elmémben, mégsem tudok félni… már nem.
Talán Raphael miatt. Talán a tegnap történtek miatt.
Most már tudom, hogy mit szeretne tőlem.
Szerető… vajon komolyan gondolta? Miért érzem úgy, hogy nagyon is komolyan gondolta?
Miért érzem úgy, hogy mellette a hajam szála sem görbülhet?
Most már tudom… igen… már biztos vagyok benne, hogy megvédene. De miért?
Felemelem tekintetemet, ajkaim ledermednek, a mérgelődés utolsó, halk hangjai bennem rekednek, ahogy végignézek Raphaelen. A szárnyait kecsesen húzza hátához, melyen a szőke tincsek puhán göndörödve omlanak alá, válla szélesen ívelt, kezeit lazán ereszti teste mellé, mégis minden mozdulatából erő sugárzik.
Úgy megérinteném… végig akarom simítani a hátát. Megborzongna az érintésemtől?
Ha a szeretője lennék… ha az lennék, megtehetném…
Elég…nem akarok ezen gondolkodni…
Arcát csak oldalról látom, de vonásairól könnyedén leolvasható a meleg mosoly, s mintha csupán a gondolat forró lávává varázsolná lassan csordogáló vércseppjeimet. Érzem kipirulni arcomat, s az eddigi, félelmetes rémképeket, melyek fejemben kavarognak, forró emlékek váltják fel, lassacskán felrémlik a tegnap este minden forró, fülledt pillanata. Mintha még mindig érezném magamon az érintését, megborzongok tőle, de ez a borzongás teljesen más, mint a hideg, fagyos reszketés, amit Urram gondolata vált ki belőlem. Mintha ég és föld lenne…
Bőröm mintha égne, testem szinte újra éli a tegnap este izzó érintéseit, s szemeimet lehunyva űzöm el a forróságot, a próbálkozás minden erőmet felemészti.
Megtorpanunk az étkező ajtajában, tekintetem kitisztul, ahogy végre sikerül kizökkennem a bódító ábrándozásból. Nem engedhetem meg magamnak a figyelmetlenséget. Most nem… még akkor sem, ha annyira jó érzés róla álmodozni…
Végignézek a mézes-mázos díszeken, a színes, csillogóvillogó cicomákon, s ajkaim elnyílnak a ledöbbent csodálkozástól. Ez most… komoly? Attól mosolyogni támad kedvem, hogy elképzelem ebben a teremben Urramot. Michaela tökéletesen ideillik a fenséges, túldíszített pompájával… de Urram…
- Hát ez… - Halk sóhajként szöknek ki tátott ajkaim közül a szavak, vállam megremeg, ahogy visszafojtok egy néma, gunyoros kacajt. Ez csak egy vicc lehet…
- Tetszik? – Szemeim követik ajkaim példáját, tágra nyílnak a csodálkozástól, tekintetembe szórakozott felháborodást csal a nevetséges kérdés. Mégis mit képzel? Hogy egy Disney hercegnő vagyok? A végén még komolyan sértésnek veszem a szavait…
Érzem hátamon kezét, alig érint, mégis könnyedén irányítja lassú lépteimet az asztal felé, s leültet az egyik fából faragott, rózsaszín párnával díszített székre, ajkaim ismét megremegnek, ahogy elfojtok egy mosolyt.
Rózsaszín. Rózsaszín. Rózsaszín… bár… a párna mintha egy másik árnyalat lenne… azt hiszem a lányok magentának hívják… nekem marad rózsaszín… esetleg sötét rózsaszín, ha nagyon pontos akarok lenni. Tök mindegy.
Raphaelre pillantok, tekintetembe minden szemrehányásomat és minden gúnyos gondolatomat belevegyítem, arca rezzenéséből rögvest tudom, hogy tökéletesen érti, mire gondolok.
Régen azt hittem, hogy hiányoznak az arcáról az érzelmek. Hogy rezzenéstelen, akár egy rideg, mozdulatlan, kőkemény márványszobor…
Mennyire ostoba voltam… még soha nem láttam olyan személyt, aki ily kifejező és forró pillantásokra lenne képes… az arcvonásai… a tekintete… akár egy nyitott könyv. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki el tudja olvasni a gyöngybetűkkel írt sorokat?
Remélhetem, hogy én vagyok az egyetlen?
Rövid szemhunyás, csupán ennyit engedek magamnak, hogy visszazökkentsem elkalandozó gondolataimat, testem minden porcikája az érintéséért üvölt.
Vajon, ha engednék neki… ha a szeretőjévé válnék… vajon akkor…
…enyhülne ez a kínzó sóvárgás?
Képtelen vagyok józanul gondolkodni, mikor mellettem van. Úgy érzem elveszítem a fejemet, a józanságomat… önmagamat…
ELÉG!
Hol is tartottunk? Oh, igen… már tudom… a kérdése… még válaszolnom kell. Igen… válaszolni… mit is kérdezett?
Megvan.
- … giccses… - Halkan, kissé fintorogva szólalok meg, ujjaim az asztalt kopogtatják, miközben hátravágom magam a széken. - A te házad sokkal normálisabb. Ez a hely olyan, mintha valaki összegyúrta volna a rózsaszín Barbie palotát a kristálycsillár bolttal, majd beletűzött pár rózsát is. – Hangos nevetés követi szavaimat, Raphael közömbös arcvonásai jókedvű mosolyra húzódnak, nagynehezen lecsillapított szívem ismét heves ritmusra vált a mély, szívből jövő kacajtól, a levegő megtelik meleg, szenvedélyesen rezzenő szikrácskákkal, szinte érzem ahogy bőrömet mardossa a feléledő vágy. Először… most először hallom Őt nevetni… most először hallom ezt a mély, gyönyörű, csábító hangot… Raphael…
Meg akarom csókolni… most…
Az ölébe akarok ülni. Átölelni a nyakát, hogy érezzem arcomon a nevetése forró fuvallatainak cirógatását.
- Látom fényes jókedved van. – Szemeim tágra nyílnak, Urram mélyen, irritáltan dörrenő hangja könnyedén söpri ki a szórakozott jókedvet szívemből, a csiklandozó vágyat facsargató, fojtogató tartózkodás váltja fel, mintha még a levegő is fagyosabbá, mozdulatlanabbá válna a cicomákkal teleszórt teremben.
Néma, hangtalan léptek. Csend ereszkedik ránk, szinte megsüketít, ahogy a dermedt némaság sikít füleimben, izmaim ösztönösen feszülnek meg, ujjaim monoton koppanásai megszűnnek.
Fémes, csábító illatot lehel felém kimért mozdulatainak elhaló fuvallata, a gyanta frissítő aromája egy sűrű, élettel teli fenyőerő képét leheli szemeim elé, szinte hallom az apró tűlevelek néma suhogását, ahogy a késő őszi szellő játszik az örökzöld fák vékony ágacskáival.
Michaela illata most nem keveredik Urram sajátos aromája mellé, helyette kesernyés, visszataszító szag rontja meg a vonzó, tetszetős illat nyugodt gyönyörét.
Vér. Tömény, fullasztó vérszag. Alig érezni, mégis megfojt. Szinte észrevehetetlen, szinte elenyésző, de ott van, és gyenge maradványaival oly könnyedén söpri el az édeskés, kellemes illatot, akár egy hurrikán, mely pusztítva írt ki egész erdőket, romokat, sivár ürességet és halált hagyva maga után.
Igen. Ez a halál, az elenyészés sajátos illata, s Urram magán hordozza minden cseppjét.
Undorító.
- Jó reggelt Raphael. – Egy nyugodtabb dörrenés, kiszakít, kitép a gondolataim világából, s csupán ekkor jövök rá, hogy a merev, rideg arcvonásokon felejtettem tekintetemet. Igen… már rájöttem, mégsem vagyok képes elfordítani szemeimet a lehetetlenül szép, érzelemmentes arcról.
Nekem nem köszön. Mindegy, nem lep meg a viselkedése. Gyűlölök itt lenni, és ezt Raphael is tudja. Nem lehetett volna… elkerülni a találkozót?
Megfulladok a szagától. Érzem rajta a tegnapi pasi jellegzetes aromáját. Az ő vére csúfítja el az illatát… az ő vére tapadt a kezeire. Mit tett vele az éjszaka? Milyen brutális, kegyetlen kínzással ölte meg őt? Egyáltalán akarom tudni? Nem… nem hinném.
- Jó reggelt, Urram. – Raphael nyugodt, kellemes hangja elmossa a kényelmetlen érzéseimet, de teljesen nem tudok megnyugodni. Amíg itt kell lennem, addig nem. Amíg vele szemben kell ülnöm, és el kell viselnem a lehetetlenül sárga szempár nyomasztó, metsző pillantását, addig nem. Nem merem elfordítani a tekintetemet. Úgy érzem, úgy még kiszolgáltatottabb lennék neki. Olyan, mintha… mintha egy vadállat figyelné a prédáját. Tanulmányozza a viselkedésemet, kutatja a tekintetemet, a gondolataimat, a félelmeimet, a gyengeségeimet és a pillanatra vár, hogy egyetlen apró hibát elkövessek és kegyetlenül lecsaphasson rám.
Paranoiás lennék? Nem hiszem.
Felemeli az asztal közepén lévő rózsaszín kancsót, a lányos, gyermeteg tárgy röhejesen fest a kezében, mégsem lennék képes azt mondani, hogy nem illik hozzá. Egy ilyen gyönyörű, mesébe illően szép archoz minden illik, minden mellett tündököl, ragyog.
De miért gondolkozom ezen? Miért ejt rabul a szépsége?
Egyáltalán biztos… biztos, hogy a félelem miatt figyelem még mindig őt?
Kissé előre dől, önt nekem egy csészényi kávét, s én képtelen vagyok sokáig titkolni a meglepettségemet. Haja puhán hullik előre, az éjfekete tincsek hibátlan szépséggel keretezik vitathatatlanul tökéletes arcát, a sárga szempárban különös érdeklődés csillan, s szívem kihagy egy hosszú ütemet.
Miért? Miért töltött nekem? Miért néz így rám? Egyáltalán… miért néz rám?
- Hogy is hívnak téged? – Megrezzennek ajkaim a kérdés hallatán, szemeim mintha égnének, de még pislogásra is képtelen vagyok. Nem merem megszüntetni a szemkontaktust.
Miért beszél hozzám? Tegnap semmibe vett… és most… mi történt? Lehet, hogy Raphael mondott neki valamit?
Nem… az lehetetlen… lehetetlen, hogy két hatalmas erejű arkangyal egy jelentéktelen senkiről beszéljen a háta mögött. A gondolat is röhejes. Raphael soha nem méltatna ilyenre. Neki csak akkor vagyok fontos, mikor kettesben vagyunk… más előtt már nem mer felvállalni.
Keserűség, fagyos csalódás árad szét mellkasomban, de arcom meg sem rezzen. Nem engedem, hogy tekintetemben megcsillanjon akár a legapróbb szikrája is a fájdalomnak. Nem teszem magamat még nevetségesebbé.
Büszkén, rezzenéstelen, közömbös hangon mondom ki a nevemet, Urram elgondolkozva kérdez vissza, s ahogy a kezében lévő vöröses almába harap, szívem ismét kihagy egy ütemet, ajkai lágy, alig észrevehető, érdeklődő mosolyra húzódnak.
Élvezi, hogy ezt csinálja velem?
Ostoba kérdés. Hát persze, hogy élvezi.
Tudom, mire gondol, nem kell sok ész ahhoz, hogy kitaláljam. Minden bizonnyal arra kíváncsi, hogy van e közöm Oliver Cromwellhez… mindenki, akinek a legapróbb fogalma van a történelemről, ezt kérdezi a nevem hallatán, az ő szemében is látom megcsillanni az érdeklődést.
Még senkinek nem árultam el az igazat.
- Mit sikerült kiszedni a tegnapi fickóból? – Halkan szólalok meg, szinte fizikai fájdalmat okoz kitépnem tekintetemet a mézként kavargó íriszek pillantásából, még azelőtt szeretném másra terelni a témát, hogy megemlíthetné a fejében felötlött kérdést.
Minél hamarabb ráveszem, hogy beszéljen a számunkra fontos információkról, annál kevesebb időt kell egy légtérben töltenem vele. Számomra elég kecsegtető gondolat.
- Leszármazottja vagy talán Oliver Cromwellnek, az angol hadvezérnek? – Halk sóhaj, csupán ennyit engedek magamnak, ujjaimat irritáltan szorítom a kezemben lévő porceláncsésze fülére, s hálát adok az égnek, hogy elég erős anyagból készült, hogy kibírja az erős szorítást.
Egyáltalán hallotta, amit mondtam?
Raphael hangját hallom, egy pillanatra oldalra kapom a fejemet, s én is a belépő Michaelára szegezem kíváncsi szemeimet, tömény, csípős illata átveszi a hatalmat a szobában, de egy teljesen idegen, tömény aroma keveredik a sajátos szag mellé.
Érdekes. A petrezselyem tömény, erős aromája, ahogy közelebb jön, az erős szag szinte elnyomja Michaela tavaszias, csípősen mardosó illatát. Almavirág… mintha frissen, édeskésen nyiladozó szirmok simogatnák a bőrömet… Ismerem ezt az illatot. Ismerem!
Nem rezzen arcom, pedig szívverésem felgyorsul az izgatottságtól, a vadászösztön heves érzése vadul lüktet mellkasomban, de még megtartom magamnak az értékes, használható információt. Ha ők így játszanak. Akkor én is.
Michaela teljesen máshogy néz ki, mint tegnap. A magabiztos, önelégült nőszemély most elesettebbnek, gyengébbnek tűnik szemeimben, nehezemre esik kiűzni szívemből a szánalmat. Ők nevezik magukat fenséges arkangyaloknak? Ők lennének az emberek vezetői, őrzői, védelmezői, mikor még a saját szeretőjüket sem tudják kezelni?
Röhej.
Az egyetlen személy ebben a teremben, aki kiérdemli az arkangyal címet, az Raphael.
Egy röpke, észrevehetetlen pillantást lopok a tengerkék, megnyugtató tekintetről, szívemben tomboló ingerültség ébred, mikor rádöbbenek, hogy pillantása Michaela mozdulatait követte. Leteszem a csészét, tudom, hogy nem élné túl a következő néma, észrevehetetlen dührohamot, ujjaim erősen ökölbe szorulnak.
Nyugalom… nem mintha… nem mintha a szeretőm lenne…
Irritál… idegesít… azok a szemek csak engem nézhetnének.
Elég!
Visszakapom tekintetemet Urram felé, elűzöm a félresikló, önző gondolatokat, kivételesen jól esik megfeledkezni Raphaelről, és helyette elmerülni Urram gyönyörű arcvonásainak ragyogó kisugárzásában.
- ...nem, nem hasonlítasz rá. – Látszik, hogy elmélyül gondolataiban, tekintete a távolba réved, szinte szemeim előtt látom a végtelen emlékképek bonyodalmas, kavargó hullámait, s ahogy megválaszolja a saját kérdését, elfojtok egy láthatatlan mosolyt.
Megóvott egy hazugságtól.
- Ön ismerte? – Hangom közömbös, szívverésem mégis gyorsabb tempóra vált, tekintetemből képtelen vagyok száműzni a leleplező kíváncsiságot, fejemet kissé oldalra döntve figyelem a komoly pillantás aprócska rezzenéseit.
- Igen. Segítettem is neki Skócia és Írország leigázásában. Kedveltem. – Szemeim kissé összeszűkülnek, ujjaim a szék karfáján játszadoznak, izmaim megfeszülnek a válasz hallatán.
Ezt a részletet mindig kihagyják a történelemkönyvekből.
Nem is csodálom…
Oliver Cromwell naplóját elégették, miután a királypártiak visszaszerezték a hatalmat.
Túlságosan nagy tekintélyt jelentett volna számára, ha a világban híre megy, hogy egy arkangyal segítette munkásságát. A végén még nem tudták volna bemocskolni az emlékeit és a tetteit.
Mindig így van ez… a nép éhezik a hazugságokra, és elhiszi, amit a legerősebbnek tűnő fél rág a szájába. Irányításra, utasításokra van szükségük, akár egy eszetlen birkanyájnak. Szánalmas.
… Bár… ahogy elnézem Urramot… talán az ő „barátsága” csak még nagyobb szégyent hozott volna a nevére.
- Nem tudom, hogy hízelgő dolog-e Cromwellre nézve, hogy az Ön barátságát a magáénak tudhatta. – Halkan, nyugodt, kifejezéstelen hangon adok szót gondolataimnak, kezeimet ismét összefonom mellkasom előtt, s megrezzenek, ahogy Michaela apró, meglepett sóhaját és az ezüst evőeszköz fenyegető koppanását hallom.
Szemeimben nem csillant félelem, pár másodpercig emelt fővel állom Urram felcsillanó tekintetét, ajkai lassan húzódnak széles mosolyra, majd hangos, elképzelhetetlenül szívmelengető kacaj szökik ki a gyönyörű vonású ajkakon. Jókedvűen veti hátra a fejét, jóízű nevetése megtölti az üresnek tűnő, feszültségtől terhes szoba csendjét, s testemen jóleső, forró borzongás suhan végig a varázslatosan csábító hangtól. Szinte elmerülök a selymes cirógatásában, vonz, hívogat magához, akár egy gyilkos, kegyetlen szírén szívfájdítóan szép éneke.
Hosszút pislogok, de nem tudok kizökkenni az émelyítő bűvölet fogságából, a testemben felizzó forróság ágyékomban összpontosul.
Engem néz. Érzem a tekintetét. Elvarázsol.
Megőrjít.
Oda akarok menni hozzá… miért… miért érzek ilyen legyőzhetetlen sóvárgást?
Puha érintés a csuklómon, testemen hidegzuhanyként rohan végig Raphael jelenlétének frissítő, hűsítő fuvallata, szinte fejbe vág a fülledt vágy és a sóvárgás után. Mintha részegítő mámorból józanodnék ki, szemeim tágra nyílnak, némán, tágra nyílt ajkakkal kapok levegőért, mellkasom megreszket az érzéstől, s ösztönösen bújok közelebb a védelmet, oltalmat nyújtó testhez. Raphael kezét érzem magam körül, érintése egyszerre hűti és perzseli kavargó érzelmeimet, ha nem húzna magához, leszédülnék a székről.
Raphael… Raphael… Raphael… igen… Ő az… Ő ölel magához… az Ő ujjai simulnak tincseim közé. Az Ő illata mászik az orromba. Nem lesz baj. Mellettem van.
- Raphael, a vadászod igazán aranyos. – Csak kábán fogom fel a szavakat, ujjaim megfeszülnek Raphael mellkasán, dühösen markolok az ing lenge, könnyed anyagába, homlokomat a kemény, lassan, nyugodtan emelkedő és süllyedő mellkasra szorítom.
Aranyos? Majd meglátjuk, ki az aranyos…
Miért nem mondasz semmit? Miért nem védesz meg? Raphael… miért nem vagyok elég fontos, hogy szembeszállj vele értem?
Összeszorítom ajkaimat, szemeimbe láthatatlan könnycseppek gyűlnek, fejemet nem emelem fel Raphael védelmező öleléséből. Igen… védi a testemet, miközben újra és újra a szívemre tapos.
Irritál.
Michaela horkanását csak fél füllel hallom, fogaimat összeszorítva hunyom le szemeimet, elűzöm a testemet megbénító keserű fájdalmat.
- Fejezd be a játszadozást, és inkább meséld el mit tudtál meg! – Durva, éles hang… zavaró az eddigi mélyen duruzsoló hangszínek után, összerezzenek, ahogy megtöri a ránk ereszkedett feszült csendet, s Urram haragos morranása követi Michaela kitörését. Életemben először és valószínűleg utoljára értek egyet azzal a nővel…
Hideg... Fagyos, dermesztően hűvös leplet terít ránk Urram haragja, a szobát megtölti a durva, fullasztó energia, amit a dühe ébresztett. Szemeimet hiába nyitom ki, csak sötétséget, fagyos mozdulatlanságot lát könnyes tekintetem, az egyetlen nyugalmat, biztonságot adó gondolat Raphael közelsége, a kezének súlya a hátamon, mellyel még mindig magához ölel. Raphael…
Még ha neked nem is vagyok elég fontos… még ha úgy is van… úgy érzem, elég rád gondolnom, hogy ellen tudjak állni bármilyen bűvös csábításnak.
Gyűlölöm és imádom ezt az érzést. Sajnos… sajnos az első érzés könnyedén a másik fölé kerekedne.
- Urram, fegyelmezd magad a társaságomban. – Raphael nyugodt hangja rideg és utasító, minden porcikám megreszket a félelmetes, vészjósló fenyegetést rejtő parancstól, s ahogy a fagyos levegő melegedni kezd, bátortalanul, de határozott tekintettel emelkedem fel Raphael mellkasáról, szememben már nyoma sincs a bizonytalan könnycseppeknek.
Nem. Nem gyengülhetek el. Egy pillanatra sem.
Akkor sem, ha jelenleg legszívesebben órákig az oltalmazó ölelésébe bújnék.
Pont azért nem. Ha a szívem, a testem behódolt is…
… a büszkeségemet soha nem kapja meg. Soha.
- Semmit sem tudtunk meg, Michaela. – Ismét Raphael töri meg a rövid csendet, ujjaim ökölbe szorulnak, ahogy felemelem arcomat. Igen. Most jött el az idő.
- Akkor folytatjuk a keresést. – Minden tekintet felém fordul, szívverésem felgyorsul, ahogy érzem magamon Raphael tengerkék szemeinek simogató pillantását, de dacosan Urramra meredek, mintha csak hozzá beszélnék.
Elmosolyodik, szívverésem felgyorsul a vad, nyájas pillantástól, lassú, kimért mozdulatokkal hajol előrébb, az asztalra könyököl, tekintetét egy röpke másodpercre sem veszi le rólam.
- Szagot fogtál? – Hangja olyan, akár pillantása. Nyájas. Tenyérbemászóan csábító. Undorító.
Kicsit feljebb emelem tekintetemet, szemem sarkából figyelem csupán Michaela kiviharzását, a tányér csörömpölése visszhangzik fülemben.
Nyilván azt hiszik, hogy az idegesítette fel a nőt, hogy mással flörtöl a szeretője. Szerintem ez a gondolat maximum a gőgjét sérti.
Én másra tippelnék. Talán ő már tudja, hogy milyen szagmintáról beszélek.
Igen… ha van egy kis esze… pontosan tudja.
Testemen ismét forró, perzselő borzongás rohan végig Urram pillantásától, édeskés, vonzó illattal kábítja el elmémet, ajkaimat összeszorítva tartom meg a józanságomat, szinte kizárom elmémből a zavarba ejtő pillantást, mely minden porcikámat lágyan cirógatja.
Ne… már megint…
Már megint érzem… nem akarom elveszíteni a józaneszem utolsó martalékát… nem akarok öntudatlanul vágyni a karjaiba.
Visszataszító érzés.
Raphael… Raphael soha nem tett hasonlót. Igen… most már tudom, hogy az iránta érzett vágyam minden cseppje igaz és valódi volt. És én meggyanúsítottam, hogy játszik az érzéseimmel. Mennyi mindent a fejéhez vágtam.
Tényleg jogosan torolhatta volna meg minden meggondolatlan, bunkó beszólásomat.
Teljesen jogosan… Ő mégis türelmesen hallgatott.
A fenébe. Már… már képtelen vagyok eldönteni, hogy Urram mágiájától vagy a saját érzéseimtől lángol a testem. Nem tudom…
Elég ebből! Ameddig szüksége van a segítségemre…
… nem tűröm, hogy játszadozzon az érzéseimmel. Nem tűröm…
- Talán igen – Igen. Jelenleg… halál komolyan arra készülök… hogy megfenyegessek egy arkangyalt. – Talán nem. Attól függ, meddig fogja még a kisded játékait folytatni velem szemben. Mi ez az illat? Orgona? Hát nem valami férfias. Ennél azért több kell, hogy levegyen a lábamról, Mr. Urram. Egy csábító mosoly meg egy finom illat nekem édeskevés. – Ajkaimra mosoly kúszik, pedig szívem a torkomban dübörög a félelemtől, az izgatottságtól, szemeimben izzik a harag, felhevült bőrömet végigmarja a megfagyó levegő.
Düh, mágia, kegyetlenség szaga terjeng körülöttünk, elkábít a sötét, fullasztó illat, de nem hagyom, hogy hatalmába kerítsen. Szinte érzem a harag karmait végigszántani bőrömet, mintha jégcsapok szúródnának testembe, megrezzenő ajkaimat összeszorítom.
Raphael közelebb húz magához, érintése mintha kellemes gyógyír lenne a képzeletbeli, láthatatlan sebekre, a jégcsapok felolvadnak, meleg hullámokkal simogatják végig lüktető sebeimet, édes, biztató nyugalommal kecsegtetve.
Köszönöm, Raphael.
Köszönöm, hogy itt vagy velem.
- Nem félek öntől. Ha ezt tovább folytatja, csak annyi lesz az eredménye, hogy ellenszegülök és soha nem tudja meg amit akar. Soha. – Szinte a csontomig marnak a fagyos fuvallatok, megremegve simulok Raphaelhez, de testének melege sem elég, hogy csitítsa reszketésemet, fogaim összekoccannak.
Urram arcvonásai egyik pillanatról a másikra lazulnak el, tekintetébe visszaköltözik a hűvös szórakozottság, ajkaim közül néma, megkönnyebbült sóhajt szökik ki, ahogy a hideget kellemesen langyos, majd meleg levegő váltja fel, s igaz, már nem lenne szükségem Raphael meleget nyújtó ölelésére, képtelen vagyok eltávolodni tőle.
Komolyan vette a szavaimat. Komolyan vette a fenyegetésemet?
Csak ez magyarázza a hirtelen haragot és a hirtelen megnyugvást is.
Miért?
Hiszen csak egy ember vagyok…
És miért…miért ennyire jó érzés?
- Szóval tudod mit akarok? – Komoly tekintet, arcom nem rezzen, állom a pillantását. Ha eddig kibírtam, nem most fogok megtörni az állatiasan vad tekintettől.
- Tudom. – Persze, hogy tudom. Nem tűnik olyan fajtának, akit érdekel bármi a saját gondjain kívül, és azt hiszem, ebben nem tévedek. Mi másért segítene Raphaelnek, mint hogy kiderítse, kivel szűrte össze a levet a nője… biztos sérti az önérzetét, és engem őszintén szólva nem érdekel, ha egy tucatnyi embert kivégez, ha mi végrehajthatjuk a küldetést. Csak ez számít.
- Akkor azt is tudod, mi történik ha megkapom? – Ez már nem az én problémám. Felőlem aztán Michaelát is kivégezheti… már ha megvan hozzá az ereje.
- Az nem érdekel. Csak az, hogy tudom, Raphael mit tesz. Visszaszerzi a pajzsot és biztonságba helyezi. Ez a legfontosabb, az ön bosszúja már nem érdekel. – Szavaim halkak, de annál határozottabbak és magabiztosabbak, kezeimet combomra csúsztatva pihentetem, tekintetemet egy rövid másodpercre sem veszem le Urramról.
Nem értem, mire megy ki a játék. Mit akar tőlem ezekkel a kérdésekkel? Nem egyértelmű, hogy nekünk csak a pajzs számít?
- Ezt gyűlölöm az emberekben. – Elfojtok egy néma felhorkanást, tekintetembe várakozással teli irritáltság költözik. Huh, mondhatom… semmire nem vagyok jobban kíváncsi, mint hogy Urram mit gyűlöl az emberekben… - Azt gondolják, ha csak a saját dolgaikkal foglalkoznak, és nem törődnek az egyéb következményekkel, akkor majd semmi rossz nem történik. – Próbálom megőrizni a nyugalmamat, a hidegvéremet, de minden egyes megszólalása után egyre nehezebb feladatnak tűnik, csupán Raphael forrón ölelő keze önt kellemes higgadtságot feldúlt szívembe. Vajon tudja, hogy milyen sokat segít?
Vajon tudja, hogy milyen jó érzés?
Mély levegőt veszek, arcomon nem mutatkoznak az idegességem jelei.
- Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Ha azt mondanám, nem segítek, mert tudom hogy ön vérengzést fog tartani ha megtalálja azt a valakit, akkor a pajzsról is lemondok. Ha a pajzs rossz kezekbe kerül, az egész emberiséget sodrom veszélybe. Ennyi az egész. – Szavaim kiegyensúlyozottak, lassan érthetően öntöm szavakba kavargó gondolataimat, s szemeimben kíváncsiság csillan, ahogy látom megrezzenni az eddig mozdulatlannak tűnő arcvonásokat. úgy látszik… úgy látszik vele is lehet normálisan beszélgetni.
Még egy embernek is… érdekes…
Talán félreismertem őt is, mint ahogy az elején Raphaelt is?
Nem… az lehetetlen…
- Szóval Jonathan Cromwell, úgy véled a megalkuvás a megfelelő megoldás? – Megalkuvás? Oh, dehogy. Szó sincs erről.
Soha nem voltam a megalkuvás híve.
- Én másképp látom. Nincs sok választásom. Segítek és megmentjük az emberiséget egy újabb elnyomástól, vagy nem segítek. Úgy gondolom, ennyi az egész és nem több. – Annyira nem vagyok ostoba, hogy ne próbáljam megállítani az összeesküvést szövő angyalokat. Talán erre neki is rá kéne jönnie, hiszen ha a pajzs hatalmával valaki átveszi az uralmat, az neki sem lesz túl előnyös. Khm…
Ezt utálom az arkangyalokban…
… annyira önelégülten el vannak telve maguktól, hogy nem veszik észre a tényt: valaki, még náluk is hatalmasabbá tudna vállni.
- Minden más jelentéktelen számodra. – Összeszorítom a fogaimat, kicsit előrébb dőlök, szemeim is összeszűkülve figyelik a szórakozott arcvonásokat.
Gyűlölöm, ha kiforgatják a szavaimat.
- Nem. Egyszerűen csak tisztában vagyok a korlátaimmal. Tudom mit tehetek meg és mit nem. – Mégis mit vár? Hogy állítsam meg a bosszújában? Nevetséges és elképzelhetetlen gondolat. Léteznek olyan döntések, hogy a kicsit rossz és a nagyon rossz között kell választani.
Sajnos ebben a világban, a döntések többsége ilyen.
- Jonathan… - Újabb forró sóhaj, lágyan, édesen cirógatja érzékeimet, s én megremegve hunyom le reszkető pilláimat. - Nem léteznek korlátok, csak hitetlen emberek. Kisstílűség, realitás a neved.
- A korlátokat önmagunk szabjuk, az elveinket követve, és én hű vagyok az elveimhez, ez pedig nem jelenti azt, hogy kisstílű vagyok. – Hosszú, nyugodt csend következik, lassan nyitom ki ismét szemeimet, minden izmom megfeszül, ahogy lágy pillantással találkozik tekintetem. Urram ajkain alig észrevehető mosoly játszik, kíváncsi tekintete mintha égetné arcomat, pulzusom megsokszorozódik, megremegek.
Zavarba ejt. Miért ver ilyen hevesen a szívem?
Miért kell így rám néznie? Miért zavar össze?
Ez csak vágy. Testi sóvárgás, és abból is a hamis, hazug fajta. Nincs szükségem rá.
- Elnézést, hogy közbeszólok… - Raphael hangja ismét megment, újra kitépi szívemből a mérges fullánkokat, felszabadítva engem a vágyakozás képzelt érzésétől, elhomályosult tekintetem kitisztul. - Ideje befejeznünk a reggelit, és megbeszélnünk a továbbiakat. – Testem végigborzong a megkönnyebbültségtől, legszívesebben csókot követelnék Raphaeltől, hogy íze az Urram iránt érzett sóvárgás legapróbb csalfa, hazug cseppjét is eltörölje ajkaimról, szívemből.
Raphael ölelő karjai meglazulnak körülöttem, s én csalódottan ülök vissza a helyemre, gyengének, erőtlennek érzem magam a hosszú vitától, és Urram igazságtalan, erkölcstelen játszadozásaitól.
Akár egy pók. Ha lyukat csinálsz a hálón, a pók képtelen kijavítani. A fejében állatias ösztönként van beprogramozva a hálóépítés folyamata, ezért darabokban képtelen felépíteni.
Én is… mire végre felépíteném az erős, védelmező falat a szívem, az elmém köré… Urram újra és újra apró sebet ejt a védelmemen. Soha nem olyan kegyetlen, hogy porig rombolja, én mégis végtelenül kifáradok a próbálkozástól, hogy védekezzek ellene.
Néma csend, senki nem töri meg.
Zavartan, kimerülten kavargatom az ételt, de gyomrom egészen aprócskának tűnik, a hányinger nem engedi, hogy akár egy falatot is leerőltessek torkomon, pedig tudom, hogy kéne az energia. Ha nem eszem semmit, nem fogom kibírni az egész napos hajszát… mégsem megy… mégsem vagyok rá képes.
Érzem magamon Urram pillantásának a súlyát, de makacsul kerülöm a tekintetét. Nem engedem, hogy ennél is jobban legyengítsen. Nem adom meg neki az örömöt, hogy kiélhesse rajtam a perverz vágyait, játszadozásait.
- Indulhatunk? – Megrezzenve pillantok fel Raphaelre, felém nyújtja a kezét, s mellkasomba forró kísértés költözik, hogy szavak vagy gondolkodás nélkül a tenyerébe simítsam ujjaimat. Azt akarom, hogy átöleljen… miért vágyom rá ennyire? Mintha a közelsége elfelejtetné velem az érzést, mikor Urram hatalma alatt voltam…
- Igen... de nem beszéljük meg a továbbiakat? – Halkan szólalok meg, kissé bizonytalanul pillantok fel rá, s képtelen vagyok tovább ellenállni a vágynak, hogy megérintsem, kezemet lágyan csúsztatom a forró, erős ujjak közé, szívem kellemesen heves dübörgésbe kezd, ajkaimra láthatatlan mosoly szökik. Raphael…
- De igen, csak nem itt.
Lassú léptekkel megyünk végig a folyosón, kezeimet magam köré fonom, mintha fáznék, pedig a hideg valójában a mellkasomból kiindulva árad szét testemben.
Arkangyalok…
Soha nem kellett volna a világukba csöppennem…
Túlságosan vágyom Raphaelre. El kell löknöm magamtól, különben az egész életemet a kapcsolatunkra áldozom… nem akarom… nem akarom, hogy erről szóljon az életem… még akkor sem, ha ellenállhatatlanul csábít a gondolat.
Beleőrülnék.
Beleőrülnék a tudatba, hogy ennyire függök valakitől.
Igen… még addig meg kell szabadulnom ezektől az érzésektől, amíg be nem hálóznak teljesen.
Raphaelnek csupán néhány évtized lenne a végtelen évszázadok elillanó pillanatai között.
Nekem minden. Számomra ez lenne minden. Az élet, a lét, a halál, a vég. Minden…
Túlságosan nagy a különbség közöttünk. Túlságosan távol vagyunk egymástól.
Meglepett nyikkanás szökik ki ajkaim közül, ahogy Raphael szárnyaiba ütközöm, egy röpke pillanatra aggodalmasan nyílnak tágra szemeim, ösztönösen attól tartanék, hogy kárt tettem a gyönyörű tollazatban, de nem kell sok idő, hogy rádöbbenjek, valószínűleg még szántszándékkal sem tudnám megsebezni a törékenynek és védtelennek tűnő szárnyakat.
Miért álltunk meg? Még nem értünk oda…
- Menj be, mindjárt jövünk mi is. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy hallom Raphaelt Urramhoz szólni, az ajtó csukódásának hangja visszhangzik füleimben, s magam sem tudom, hogy miért szívverésem könnyedén szökik az egekbe. Nem… nem számítottam rá, hogy kettesben kell lennem vele.
Ne… még nem… még nem készültem fel rá, hogy ellökjem magamtól.
Még nem készült el a fal… kérlek, Raphael… ne… ne rombold le…
Felpislogok rá, szemeimben kíváncsiság csillan a néma könyörgés mellett. Lágy tekintet, szinte elolvadok a mélykék szemek gyengéd, szerető pillantásától, mellkasom belereszket szívem fájdalmas dübörgésébe. Lassan, kissé meggyötörten hunyom le szemeimet, arcom szinte felgyullad, ahogy ujjai bőrömet cirógatják. Pille érintés, talán nem is létezik. Talán csak a képzeletem játszik velem, talán csak a levegőben feléledt szikrák csipkedik kipirult, felhevült bőrömet.
Lassan nyitom ki szemeimet, szívem végleg megadja magát neki, mellkasomban kimerülten tombol a felszívódott, elpárolgott határozottságom mögött maradt sivár üresség.
Bárcsak átölelne.
Bárcsak megcsókolna.
- Fantasztikus voltál a reggelinél, vadászom. Néhány perc alatt elérted, hogy Urram a tenyeredből egyen. – Dicséret. Megdicsért. Forróság és öröm. Felrobbanok tőlük.
Tényleg hozzám tartozik ez a sok, heves érzelem?
Nem hinném. Lehetetlen. És mégis, tudom hogy így van.
Azok után, hogy éreztem, milyen a mágikus csáberő, nagyon is tudom, hogy így van.
A szívem szinte őrjöng, de arcom nem rezzen. Urram mellett túlságosan is megszoktam, hogy ne engedjem megremegni arcvonásaimat.
Talán meg kéne köszönnöm neki.
Raphael… elgyengítesz… a kedvességed elgyengít. Miért csak akkor ajándékozol meg vele, mikor kettesben vagyunk?
- Mindig is értettem a szörnyekhez. Ez a szakmám. – Rideg, tettetett jókedvvel kiejtett szavak… olyan idegennek tűnnek. Tényleg az én ajkaim formálták őket? Igen… én voltam…
Megtorpan a keze, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy a hajamat cirógatta. Megborzongok a kellemes érzés hiányától.
Miért csak akkor veszi észre az ilyesmit az ember, mikor vége?
Talán ha Raphael elhagyna, rádöbbennék, hogy mennyire fontos volt?
Talán már most is tudom… nem… nem tudom… fogalmam sincs, hogy mit érzek. Bár tudhatnám.
- Szörnyetegnek tartod őt? – Halk suttogás, komoly tekintet… pillantásunk összefonódik, ajkaim megremegnek, ahogy szívverésem egyre tovább és tovább kábít.
- Nem százas a fickó, ez egyértelmű. Nem tudom mit művelhetett szegény fajankóval akit tegnap elkaptunk, de éreztem rajta a vérszagot, hiába fürdött meg. – Gyomrom még apróbbá ugrik, ahogy emlékeimben felidéződik a bűzölgő szag, szinte látom szemeim előtt a megkínzott csonkot. Undorító. És az angyalok nevezik magukat az úr küldötteinek? A jóság védelmezőinek? Mégis… mégis hogy volna lehetséges?
Raphael tekintetében különös fény csillan, ajkaimat összeszorítom, a levegő a tüdőmben reked, képtelen vagyok megmozdulni.
Ne… kérlek… ne legyél kedves, ne legyél gyengéd.
És legfőképpen… legfőképpen… kérlek, ne tégy úgy, mint aki megbecsül… mint aki büszke…
- Nem is vártam kevesebbet a vadászomtól.
Honnan… honnan tudod minden áldott pillanatban, hogy mire vagyok a legérzékenyebb?
Megremegek, a gyengeségem tudata haragot, ingerültséget kelt szívemben, s ezek a vad, elsöprő érzelmek, erőt adnak a gyengédsége ellen. Erőt adnak a vágy és a sóvárgás legyőzésére. Nem akarom, hogy fájjon… nem akarom közel engedni magamhoz. Nem szabad. Nem szabadna…
„vadászom”
Olyan édesen, olyan csábítóan hangzik ez a kedveskedő megszólítás. A büszke, lágy hangszín, amivel kiejtette a rövid szócskát, mely könnyedén vésődött szívem legmélyebb bugyraiba.
Elég!
- Ne hívj így, nem vagyok a vadászod, sem a szeretőd, sem a kutyád! – Nem bírom. Nem bírom tovább. Nem bírok kettesben lenni vele. Érzem, hogy az akaraterőm a vége felé jár… már nem bírom sokáig… bárcsak átölelhetném…
Ellököm a kezét, kétségbeesett ellenkezésem utolsó energiatartalékait használom fel a heves mozdulathoz, reszketeg léptekkel sétálok az ajtóhoz, ujjaim a kilincsen találnak kapaszkodót.
Forróság. Gyengéd, mégis határozott, ellentmondást nem tűrő karok ölelése.
Ne… kérlek, Raphael…
Izmaim megfeszülnek, minden porcikám szívem dübörgésével egy ütemben reszket. Úgy érzem magam, akár egy időzített bomba, nem tudom meddig bírom elfojtani ezeket az érzéseket.
Puha lágy érintés, érzem arcunkat egymáshoz simulni, a vágy perzselő szikrái végigszántják bőrömet. Elég…
- A vadászom vagy, te magad fogadtad el a szerepet ma reggel, azokkal a szavakkal amelyeket Urramnak mondtál. Boldog vagyok, Jonathan.
Halk suttogás, kedves, cirógató szavak.
A bőrömet cirógatják, mégis a szívem remeg bele.
- Boldog? Mitől? – Szinte fel sem fogom a saját kérdésemet. A választ szívem előre érzi. Minden porcikám tombolva várja a szavakat.
Kérlek, ne az legyen a válaszod.
Engedd, hogy csalódjak…
- Hogy itt vagy velem. – Halk sóhaj, megállíthatatlanul tör ki ajkaim közül. Megremegek. Nem… az nem kifejezés. Minden porcikám kocsonyaként reszket a karjai között, szívem dobogása megszűnik létezni…
Végem.
Arkangyal… honnan tudod ennyire pontosan… hogy mit kell mondanod?
Honnan tudod, hogy mivel törheted meg minden ellenállásomat?
Honnan tudod, hogy ilyen erős hatással vagy rám?
Lehajtom fejemet, hajam előre hullik vállaim felett. Óvó lepelként takarja el a forróságtól kicsordult könnycseppet.
Néma remegés… nem csitul… nem is kell, hogy csituljon. Megadom magam neki.
Testem ellazul, teljesen elgyengülve simulok karjaiba, arcunk ismét összesimul. A nevemet sóhajtja, a forró ajkak fülcimpámat csiklandozzák, s én felsóhajtva adom át magamat a belőle áradó, csábító melegségnek.
Nem tudok neked ellenállni, arkangyal.
- Ha ennek vége, szeretnék veled sokat beszélgetni. – Halk suttogás, mély érzelmeket sejtető szavak. Nem értem.
Miért zavarsz össze?
Miért mondasz mindig… mindig félreérthető dolgokat?
Miért játszadozol velem?
Unom, hogy arkangyalok unaloműző játékszere lettem… nem bírom tovább…
- Minek? – Vajon mit mondasz?
Mivel magyarázod meg, hogy kínzol? Hogy kínoztok… azt hittem Urram kegyetlen, de ő legalább nyíltan csalna csapdába. A te csapdád boldogságot és igaz szerelmet ígér, Raphael…
- Hogy jobban megismerhesselek. – Még mindig nem értem. Képtelen vagyok gondolkodni.
Túl közel van. Túl szorosan ölel. Túl forró a lehelete az arcomon, a fülemben. Túl hevesen ver a szívem. Túl erősen remeg mindenem.
- Miért érdekel téged egy jelentéktelen ember?
Felsóhajt, s sóhaja végigmarja bőrömet, egészen szívemig hatol a fájdalmasan gyönyörű érzés. Nem értem, mi történik. Túl sok… túl sok ez nekem. Túl sok egy nap alatt Urram játszadozása és Raphael forró vallomásai. Nem, a szívem képtelen elviselni.
Én csak egy ember vagyok.
Nekem ehhez nincs elég erőm.
- Te nem vagy jelentéktelen, soha nem is leszel az. Különleges vagy nekem, ezt soha ne feledd. – Különleges? Miben?
Érzem az angyalok illatát. Mindössze ennyi különböztet meg másoktól.
Miért tesz úgy mintha fontos lennék?
Azt várja, hogy elhiggyem? De hiszen egyszer sem védett meg, mikor Urramék rólam beszéltek. Egyetlen egyszer sem…
Ha fontos lennék, akkor szembeszegülne velük… ha fontosabb lennék náluk… de soha nem leszek.
Miért kínzol, Raphael? Hisz ismered az érzéseimet.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? – Hangom csalódott, már-már szemrehányóan számon kérő. Nem kéne ezt mondania… nem szabadna…
Egy angyalnak kéne a helyemen állnia.
Valakinek, aki egész életében mellette lehet.
Valakinek, aki elég erős, hogy a vállán cipelje ezeket az elsöprő érzelmeket.
Valakinek, aki soha nem hagyja el, és aki megérdemli a szeretetét.
Nem nekem… nem nekem kéne itt lennem, mégis a szívem minden apró porcikája sikít a gondolattól, hogy átadjam a helyemet. Nem adom.
Nem adom.
Az enyém.
- Miért kérdezel annyit? – Ujjai az államra csúsznak, testem összerándul. Tudom, hogy mi következik, ajkaim előre bizseregnek a forró vágytól. Képtelen vagyok hazudni önmagamnak. Képtelen vagyok hazudni neki.
Megérint. Apró villámcsapásokként száguld végig gerincemen a sóvárgás.
Puhák, selymesek az ajkai, édes, lágy mozdulatokkal vonja irányítása alá minden porcikámat.
Lassú, mégis heves csók, ajkai némán követelnek hűséget.
Talán csak képzelem, talán tényleg így van. A birtoklási vágya szívemet melengeti. Perzselő lángokkal simogat.
Elszakadnak ajkaink, megremegve fordítom el fejemet, halkan mérgelődve törlöm meg számat, pedig szívem tombolva követelne folytatást. Akarom Őt. Akarom a figyelmét, a pillantását, a mosolyát, a nevetését, a boldogságát, a kedvességét, a szeretetét, az érintéseit, a csókjait… Akarom.
Kizökkentem magam a vágytól kavargó gondolatok kavargó áradatából, kicsit megrázom fejemet, ahogy hátra pillantok, ajkaimon még tisztán érzem a jellegzetes, édeskés, jól ismert ízt.
Engem néz, szemében elégedett büszkeség csillan, s tekintetem követi a pillantását. Szemeim tágra nyílnak, felemelem kezeimet, s ruhámon végignézve pislogok ismét Raphaelre. Mindenem csillog az aranyszínű angyalportól, szívverésem felgyorsul, s irritáltan kezdem el porolgatni a ruhámat, a bőrömet.
- Na tessék, most beleillek a csicsás barbie-kristályos miliőbe… - Halkan dünnyögök, és hiába próbálom leszedni magamról a töményen, fényesen csillogó port, mintha minden próbálkozásom az ellenkező hatást érné el. Remek. Hát ez egyszerűen remek. Lassan elmehetek karácsonyfának. Csodás.
Mérgelődésemből Raphael hangja zökkent ki, kissé komorabban, komolyabban ejti ki nevemet, s én elcsitulva kapom fel tekintetemet.
- Ne dőlj be Urramnak, akármit mond vagy tesz. Jók a megérzéseid vele kapcsolatban, de ennél többet nem mondhatok neked. Csak légy óvatos, és... – Ajkaimra apró mosoly szökik, szemeim felcsillannak, ahogy félbeszakítom mondandóját.
- És mi? Ne csábuljak el? Raphael, ha a világ legszebb pasija volna, akkor sem tudna levenni a lábamról. – Csak nem féltékeny? Lehet… lehet, hogy tényleg az? Akkor reggeli közben is azért viselkedett olyan… furcsán?
Szívverésem felgyorsul, a gondolat édes érzése mintha új erőt lehelne belém, kíváncsi, vigyorgó szemekkel várom a válaszát, s meglepetten rezzenek össze, mikor gyengéden ragadja meg államat, s magam felé fordítja arcomat. tekintete komoly. Meglepően komoly.
Tényleg féltékeny lenne?
Lehetetlen.
Csak egy ember vagyok. Még ha Ő tényleg vágyik is rám, Urram akkor is csak játszadozik. Mi oka lenne hát a féltékenységre?
- Jonathan, ő a világ legszebb pasija.
Nem. Ő lehetne a világ legszebb pasija, ha a tekintetében nem ragyogna elborult, fenyegető sötétség.
Így csak második.
- És a legőrültebb is. – Tudom, hogy felesleges lenne ellenkeznem Raphael kijelentése ellen, így halkan, elmosolyodva suttogom a szavakat, jutalmul egy forró, büszke mosolyt kapok, szívem kihagy egy ütemet.
- Okos fiú. – Halk sóhajként leheli ajkaimra az elismerést, ösztönösen engedem nyelvét számba, hogy egy rövid csókkal pecsételhesse meg a dicséretet.
Túlságosan is rövid… akarom… még… még többet akarok…
Azt akarom, hogy érintsen még… többet akarok kettesben lenni vele…muszáj most azonnal elmennünk?
- Mehetünk? – Kérdése visszaránt a valóságba, kábultan bólintok, s lassú mozdulattal simítom ismét a kilincsre ujjaimat.
Kár…
- Ja. – Rövid tétovázás után elmosolyodom, elűzöm szívemből a sóvárgás kínzó érzését. Most más dolgunk van. Sokkal fontosabb dolgunk. - Rúgjunk szét néhány angyalsegget. – Lenyomom a kilincset, Raphael előtt lépek be a könyvtárszobába, ahol már vár minket Michaela és Urram. A két idegen angyalra siklik tekintetem, szemeimet egy pillanatra lehunyva szívom magamba a jelentéktelen, ismeretlen illatokat. Semmi közül az ügyhöz… nem értem, miért vannak itt.
Bár… talán mégis értem.
Találkozik a tekintetem Michaela pillantásával, szemeiben sötét fenyegetés villan. Csupán a pillanat tört részéig tart az egész, olyan hirtelen és váratlanul költözik ismét közömbösség a smaragdzöld szemekbe, mintha nem is létezett volna a forrón izzó, gyűlölködőn zsaroló pillantás. Ha azt hiszi, hogy ezzel megrémiszt…
… akkor csalódást kell okoznom.
Nem igazán tudom, hogy mi folyik itt, de ki akarom deríteni. Ez a nő másodpercről másodpercre egyre ellenszenvesebb nekem…
A végén még Urramot fogom megsajnálni.
Röhej. Bár… magának okozta, ha ennyi ideig elviselte ezt a boszorkát.
A két idegen angyal egyértelműen Michaela szolgálója. Mellette állnak, ruházatuk lenge és kihívó, pont mint az arkangyalé. Talán Michaela tényleg rájött, hogy megéreztem rajta a szagot? Vajon azért vannak itt, hogy megvédjék az úrnőjüket? Hogy megvédjék őt a saját szeretőjétől… csak szerintem nem normális ez az egész?
Majd kiderül, mi lesz. Úgy érzem egyre közelebb és közelebb kerülünk ahhoz, hogy kibogozzuk a kusza fonalakat. Első lépésben ki kéne derítenünk, hogy hol járt Michaela az éjszaka…
Megállunk, a szobára dermedt mozdulatlanság ereszkedik, mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy valaki megtörje a feszült pillanatot, s Urram dörrenő hangja hozza el a várt másodpercet.
- Ki vele vadász, azt mondtad, hogy szagot fogtál. – Ajkaimra apró, keserű mosoly kúszik, lassú léptekkel sétálok pár lépésnyit a terem széle felé, s szó nélkül ülök fel az öreg, ősi szimbólumokkal díszített asztalra. Szemem sarkából látom, hogy Raphael tesz egy lépést felém, a jelenléte megnyugtatja hevesen, izgatottan ziháló szívemet.
Érdekes… már nem vagyok kutya…
- Csak nem… szükség van rám? Nélkülem soha nem tudja meg, hogy mit csinált a nője, igaz? – Urram szemei tágra nyílnak a felháborodott dühtől, egy pillanatig hitetlenkedés suhan végig arcán, megborzongok, ahogy a levegő kellemetlenül hűvössé válik, de szerencsére még nem olyan fagyos, mint az étkezőben volt. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, büszkén, emelt fővel állom tekintetét, s ő hangosan felkacag.
Kiráz a hideg a kegyetlen, gonosz nevetéstől, melyben a jókedvnek a legapróbb szikrája sem csillan, csupán sötét, árnyas fenyegetés, amitől minden porcikám összerándul.
Nem moccanok, nem mutatok félelmet, pedig szívem majd kiugrik a helyéről. Arcom rezzenéstelen, tekintetem kemény.
Elhal a nevetés, arca kisimul. Fenyegetően simává, közömbössé válik, hangja már-már állatias, mikor megszólal.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen hangszínt engedhetsz meg magadnak, csak mert szükségem van rád. – Ismét felnevet, közelebb lép, s minden izmom megfeszül a rövid lépéstől, figyelmem minden cseppje rá összpontosul, a szoba többi része szinte megszűnik létezni körülöttünk, tekintetét olyan durván döfi a szemeimbe, hogy úgy érzem, mintha kések álltak volna belém. – Azt hiszed, nem tudlak kényszeríteni, hogy bábként táncolj egy csettintésemre? – Vigyora kiszélesedik, eltorzul, mintha elkábítana, semmit nem látok a borostyánszínű szempáron kívül, megbabonáz, magához hív.
Megmozdítom a kezem.
Nem… nem én voltam.
Szemeim tágra nyílnak, az elborult kacajon kívül semmit nem hallok, csak néma, sikító csendet.
Kétségbeesetten próbálom visszanyerni az irányítást testem felett, de kicsiny, gyenge mozdulatokon kívül másra nem vagyok képes. Mit művel? Miért nem uralom a testemet? Miért nem tudok parancsolni a végtagjaimnak? Mi történik velem?
Megfulladok. Nem kapok levegőt.
- Urram!
Frissítő zuhatagként folyik végig testemen Raphael illata, hangja, vérem pezsgő, tiszta esőcseppekként mossa el Urram bűverejét végtagjaimból, elhomályosult tekintetem kitisztul, s levegőért kapva nézek körül a szobában, testem beleremeg a szabadság furcsa, ismerős, mégis szokatlannak tűnő érzésébe.
Mi… mi volt ez? Mégis… mi a fene volt ez?!
Raphael tekintete fagyosan, szinte hófehéren kavarog, mintha milliónyi jégvirág dúlna háborút a máskor oly forrón csillogó szempárban, s szemeim tágra nyílnak az arcán tükröződő düh, a nyers harag láttán.
- Hogy merészeled?! Megmondtam neked, hogy a védelmem alatt áll. – Közelebb lép Urramhoz, a levegő megfagy, de most nem Urram kegyetlen, visszataszító energiája tölti meg a termet. Nem… ez nem az övé…
Raphael… miért… lehet, hogy miattam? Nem…
Reszkető ujjaimat az ajkaim elé emelem, tágra nyílt szemekkel figyelem a két arkangyalt, Urram szemeiben lassacskán mintha kihunynának az értelem utolsó szikrái is.
Elborult, állatias, vad.
Testem megremeg, szívembe jeges félelem, aggodalom költözik. Én nem ezt akartam.
De. Ezt akartam. Azt akartam, hogy ellenszegüljön vele értem.
Hogy lehettem ennyire ostoba és elvakult?
Nem akarom, hogy baja essen.
Ujjaim az asztal lapjának szélét markolják görcsösen, így próbálom csillapítani remegésemet, Urram válasza hangosan dörren a szoba feszült, kiélezett csendjében.
- Ha azt akarod, hogy túlélje ezt a napot, köss csomót a nyelvére! – A feszültség nem oldódik, a belőlük áradó düh nem csitul, s a mágiájuk fullasztó, nyomasztó keveréke elviselhetetlen súlyként nyomja mellkasomat. Testem megrezzen, s mielőtt Raphael válaszra nyithatná ajkait, hangosan, tisztán érthetően szólalok meg.
- Elnézést. – Minden tekintet rám szegeződik, Urram szemeiben kegyetlen káröröm csillan, mintha most tört volna be egy meghódíthatatlan vadlovat.
Pedig a bocsánatkérésben egy csepp megalázkodás, vagy fejethajtás sem volt, emelt fővel, büszkén ejtem ki a rövid szót, s szinte érezni, ahogy a levegő könnyebbé válik, de Raphael tekintetéből nem tűnik el a jeges gyanakvás. Hátrébb lép, felém közelít, mintha minden pillanatban kész lenne rá, hogy megóvjon.
Arcom kipirul, szívverésem felgyorsul, pedig tudom, hogy ez nem az a pillanat, hogy elérzékenyüljek.
Megvédett. Tényleg megmentett Urram karmai közül. Szembeszállt vele.
Talán… talán tényleg különleges vagyok?
Talán tényleg fontos vagyok számára?
- Akkor a lényegre is térek… - halkan kezdek bele, tekintetem egy pillanatra Michaelára szegeződik, szemeiben kétségbeesett pánikot látok megcsillanni. Mindketten tudjuk, hogy ha Urram ilyen állapotban tudja meg a kegyetlen igazságot, Michaelának nem lesz szép jövője.
Soha nem voltam az a fajta, aki megsajnálja a hozzá hasonlókat.
Nyugodt, halk szavaim tovább csitítják a feszültség pattogó szikráit, de képtelen vagyok kiölni hangomból az enyhe gúnyt, mikor folytatom.
- Talán ahelyett, hogy egész éjjel egy szerencsétlen, tudatlan szolgát kínoz, inkább figyelhetne arra, hogy merre kóborol a nője. – A szavaim ridegen, keményen koppannak a kiélezett csendben, összerezzenek, minden olyan gyorsan történik, hogy emberi szemmel szinte követhetetlenek a mozdulataik. Urram felüvölt, felém veti magát, s szinte pislogni sincs időm, Raphael elkapja a felém száguldó, ütésre emelkedett kezet, mire ráeszmélek, tőlem alig egy méterre állnak mozdulatlanul, izmaik megfeszülnek, kiegyenlítik a másik erejét, hangos zihálásuk megtölti a szoba csendjét, s testem csupán másodpercekkel később reszket meg, ahogy felfogom, hogy mi is történt.
Michaela halk sikolya visszhangzik fülemben, a szobára reszketeg mozdulatlanság ereszkedik. A zihálás lassan elhal, szinte látom ellazulni a feszült izmokat, de igazán senki nem nyugszik meg, látom a kiélezett, hideg pillantásokat, szinte késsel vágható a hűvös, tömény gyűlölet.
- Hallgasd végig, amit mond. – Raphael hangja vészjóslóan rideg, túlságosan is ismerem ezt az énjét, szívem beleborzong a kellemetlen emlékekbe, torkomon megérzem szorító ujjait.
Nem. Az már a múlt. Olyat soha többé nem tenne velem.
… ugye?
Urram felém fordítja szemeit, s én mély levegőt véve űzöm el a kísértő emlékképeket, hogy halkan, visszafogottan fejezzem be a mondandómat, testem megfeszül a félelemtől.
- Michaelán egy ismerős szagot érzek. Ezt éreztem a halott angyalon is. Valószínűleg a megkínzott fickó társa vagy főnöke. Mivel tegnap még nem volt rajta, és itt sem éreztem hasonló szagokat, ezért Michaelának ki kellett mennie éjszaka. – Hangom tárgyilagos, a helyzet túlságosan nyugtalan, feldúlt ahhoz, hogy iróniát, esetlen bunkóságot engedjek meg magamnak, de Urram dühkitörése így sem marad el.
Hangos, állatias morranás, szemei elsötétülnek a haragtól, ajkai nehezen formálnak szavakat.
- Hazudsz! – Hátrakapja a fejét, haja puhán, selymesen lebbenve követi mozdulatát, arca visszataszítóan eltorzul a dühtől. A világ leggyönyörűbb férfija? Nem hinném… – MICHAELA! – A nő arca megrezzen, látom, ahogy térdei megremegnek a hosszú, hófehér, lenge ruhája alatt, remegő ujjait ajka elé emeli, ahogy megrázza a fejét, szemeiből patakokban csorognak a könnycseppek.
- Nem igaz! Hazudik! Nem igaz! – Felém mutat, hangja őszinte és kétségbeesett.
Tökéletesen játssza az áldozatot, s eléri, hogy a vadállat ismét rám szegezze a tekintetét.
Megfagy ereimben a vér, ahogy Urram felém lép, Raphael lassú, mégis határozott mozdulattal áll elém, testével védelmez tőle, minden porcikám kocsonyaként reszket a félelemtől.
Ugye… ugye nem fognak…
… harcolni? Ugye nem lesz baja? Ne!
- Nem hazudik. Tudom. – Raphael hangja rá jellemzően hűvös és nyugodt, mellkasom vadul reszket, pihegve kapkodom a levegőt, szemeim könnybe lábadnak az aggodalomtól.
Megint megvéd. Megint szembe száll velük… Raphael…
- Urram, kinek hiszel? Ennek a korcsnak vagy nekem? – Michaela szinte sikítva ejti ki a szavakat, ajkai remegnek a felindultságtól, Urram meglepően nyugodtan, összeszűkült szemekkel lép Raphael mellé, tekintetünk találkozik, ajkaira kegyetlen, szórakozottan játékos, vérfagyasztó mosoly kúszik.
- Majd én megmondom, hogy hazudik e. – Felnyögök, ahogy éles fájdalomként hatol elmémbe Urram jéghideg, metszőn kegyetlen tudata, remegő kezeimet a halántékomra kapom, fizikai fájdalmat okoz jelenléte, testem ösztönösen reagál, védekezik, s a következő dolog, amit hallok, Urram hangos, durva morranása, teljesen őrült, szinte idegbeteg tekintettel ejti ki a dühös, szitkozódó szavakat, szemeimből égetően forró könnycseppek csordulnak ki a fájdalomtól, pedig alig egy másodpercig éreztem a fejemben jelenlétét.
- Kilökött! Mégis hogyan?! – Kinyitom könnyes szemeimet, meglepetten kapom kezeimet ajkaim elé, ahogy Raphael gyors mozdulattal csúsztatja ujjait Urram torkára, hangja keményen, szigorú hűvösséggel töri meg a csendet.
- Jonathan erősebb, mint hinnéd, téged pedig legyengít az őrület. – Rövid szünetet tart, ujjai megfeszülnek Urram torkán, látom, ahogy a hófehér bőrbe mélyednek ujjpercei, szívem a torkomban dübörög, szinte észre sem veszem, hogy arcomon némán ömlenek a könnycseppek. – Ha meghazudtolod Jonathan szavát, az olyan, mintha az enyémmel tennéd, Urram. Ne merészelj még egyszer a fejébe mászni! Inkább Michaelán kérd számon az igazságot! – Hangja mélyén ellentmondást nem tűrő parancs rejlik, szemei fagyosan szikrázva állják az élesen, vakítóan sárga szempár kegyetlen fényét, s én remegve húzom még kisebbre magam.
„Ne merészelj még egyszer a fejébe mászni!”
Raphael…tudja… tudja, hogy mennyire gyűlölöm ha valaki ilyet tesz…tudja, hogy még neki se engedem… lehet, hogy azért ilyen dühös? Nem tudom…
Urram kitépi magát Raphael szorításából, Michaela felé indul, hangos, női sikoly visszhangzik fülemben, s mire feleszmélek a félelem bénító súlya alól, kettesben vagyok Raphaellel az öreg könyvtárszobában.
Remegve, szipogva törlöm meg arcom, felhúzom lábamat az asztalra, mintha így is még kisebbé válhatnék. Raphael nem mozdul, a szemei még mindig fagyosan szikráznak, s én nem merem megszólítani. Nem merem megtörni a feszült csendet. Még mindig feszült és kiélezett.
Félek tőle. Hogy tud az a meleg szempár ilyen kegyetlen pillantással nézni?
Hogy tud ilyen hűvös és vérszomjas lenni?
Tényleg Ő az?
Ilyenkor akaratlanul is magam előtt látom a férfit, aki a torkomat megragadva lógatott le a tetőről. Tényleg Ő lenne az?
Szinte érzem a mélységet a talpaim alatt…
Felém fordul, s én összerezzenek a hófehérnek tűnő szemek pillantásától, izmaim megfeszülnek, ahogy fenyegetően lassú léptekkel sétál elém.
Megáll és nem mozdul. Nem szólal meg, s én félve, remegve emelem fel a kezemet, ujjaim arcára csúsznak.
Megborzong. Lehunyja szemeit, szívverésem felgyorsul, ahogy a fagyos szempár rémisztő pillantása megszűnik létezni.
Hideg a bőre… hideg és idegen…
Felbátorodva simítom végig arcát, halkan, reszketeg hangon suttogom nevét, miközben hátracirógatom az előre hulló, aranyszőke tincseket, s puhán csúsztatom tarkójára ujjaimat, hogy magamhoz húzzam. Ajka nem mozdul, nekem kell kezdeményeznem a csókot, s én bátortalanul, lassan nyalintom végig száját, hogy forró táncra csalogassam nyelvét.
Eltelik egy röpke pillanat, megtorpanok a mozdulatban, képtelen vagyok folytatni, s mintha váratlanul megtörne a jég, Ő felsóhajt. A sóhaj mintha szívemet cirógatná, ajkai végre megmozdulnak, válaszolnak érintéseimre, hívogatásomra. A hajamba simítja ujjait, észre sem veszem, s már Ő irányítja nyelvünk játékát, pihegve kapkodok levegőért, ahogy hátradönt az asztalon és fölém mászik. Átölelem, a nyakára simítom kezeimet, ujjaim minduntalan a végtelenül selymes tincsekkel játszadoznak, s Ő beleborzong a cirógatásomba. Forró érzelmek öntik el mellkasomat, halkan, elfojtottan nyögök fel, ahogy a nyakamba csókol, könnyfátyolos szemeimet kinyitva simítom végig haját.
Felemeli fejét, lassan, lomhán nyitja ki Ő is szemeit.
Forró, szinte perzselő pillantással néz rám, íriszei az óceán legmélyebb kékjeivel versengenek, szinte látom a kavargó érzelmeket a mosolygó szempárban, s testem beleborzong a boldogságba.
Elmosolyodom, halk, megkönnyebbült nevetés szökik ki ajkaim közül, ujjaimat ismét a tarkójára simítva húzom magamhoz, arcunk egymáshoz simul.
Forró és puha érintést érzek, a bőre mintha perzselné cirógató ujjaimat.
Raphael… igen… Ő az a Raphael, akit ismerek…
- Köszönöm. – Halkan suttogok fülébe, ajkaimmal bőrén játszadozom, lágyan simogatom Őt. Soha nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennénk egymáshoz.
Nem válaszol, nincs szükségünk szavakra, némán öleljük egymást, ujjaimmal puhán birizgálom tincseit, orrommal arcának bőrét cirógatom végig újra és újra, s látom ajkait mosolyra húzódni, szívemben édes melegséget ébreszt a látvány, szemeim szárnyaira siklanak, ahogy azok egy pillanatra megrezzennek. Vajon... vajon az izgatottságtól csinálja ezt?
Tudni akarom.
Ismerni akarom a mozdulatait, a reakcióit.
Mindent tudni akarok róla…
Tudni akarom, mivel tudok nevetést kicsalni az ajkai közül… hogy mivel késztethetem mosolygásra… hogy mikor rebbennek meg a fekete tollak, mikor rezzen meg az ajkainak a sarka, hogy mikor csillan a tekintetében büszkeség és mikor harag… mindent tudni akarok…
Ismerni akarom New York kegyetlen és rettegett arkangyalát.
Ismerni akarom a férfit, aki rideg, érzelemmentes pillantással lógatott ki a tetőről.
- El akarsz csábítani, Jonathan? – Halkan lehel fülembe, s szavait egy apró csók követi, halkan felnyögve mosolyodom el, tekintetünk mélyen összefonódik, majd egy forró csókban egyesülnek nedves ajkaink.
Elcsábítani? Talán… magam sem tudom igazán.
Csak egy valamit tudok… tényleg fontos vagyok neki…
Talán egy kicsit… ha egy kicsit engedek neki, az nem baj. Amíg nem enyhül a kínzó vágyunk, amíg nem hal ki az érzelmeink lángja. Igen. Csak addig, hadd élvezzem ennek a férfinak a figyelmét... az érintéseit… mindenét…
Utána… utána talán képes leszek elengedni. Utána képes leszek folytatni a régi életemet.
- Azt akarom, hogy kitöröld a testemből az Urram iránt érzett vágy emlékét. – Halkan suttogva ejtem ki a szavakat, szemeimben néma, elrejtett, mégis könnyedén felismerhető könyörgés csillan.
Raphael
Odabent azt kapom, amit vártam. Amíg kint beszélgettünk Jonathannal, Michaela és Urram összeszólalkoztak. Szinte tapintható a levegőben vibráló feszültség.
- Ki vele vadász, azt mondtad, hogy szagot fogtál – mordul fel Urram.
Jonathan felül egy íróasztalra, szemei dühösen villannak. Bele fogja mélyeszteni a kis fullánkot Urram szívébe, akármit is teszek, pedig odakint beszéltünk, tudja jól, hogy mennyire nem jó dolog egy háborodott elmével gonoszkodni.
- Csak nem… szükség van rám? Nélkülem soha nem tudja meg, hogy mit csinált a nője, igaz?
Urram feldühödik, majd kirobban belőle a nevetés. Pontosan tudom, hogy ettől függetlenül még mindig veszélyes.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen hangszínt engedhetsz meg magadnak, csak mert szükségem van rád. Azt hiszed, nem tudlak kényszeríteni, hogy bábként táncolj egy csettintésemre?
Felizzik jéghideg mágiája, és mielőtt bármit tehetnék, elbűvöli.
- Urram! – dörrenek, hangomba az ég morajlása vegyül, ahogy erőm felizzik. Elengedi őt, és felém fordulnak a parázsló szemek. - Hogy merészeled?! Megmondtam neked, hogy a védelmem alatt áll.
- Ha azt akarod, hogy túlélje ezt a napot, köss csomót a nyelvére!
Mielőtt megszólalhatnék, hogy inkább az övére kötném azt a csomót, Jonathan rekedtes, halk hangja avatkozik közbe.
- Elnézést. – Okos szemei csillogva néznek ránk, és ügyesen el is tereli a témát. - Akkor a lényegre is térek… Talán ahelyett, hogy egész éjjel egy szerencsétlen, tudatlan szolgát kínoz, inkább figyelhetne arra, hogy merre kóborol a nője.
Visszavonom. Urram nekiront, de elkapom a nyakánál fogva, fogaimat csikorgatva. Szívesebben tekerném ki a kis vadászom nyakát is. Majd elbeszélgetek vele arról, hogyan kell egy nagyon erős és veszélyes őrülttel beszélgetni anélkül, hogy ne ölesse meg magát néhány másodpercen belül.
Urram pokoli erős. Minden energiámat be kell vetnem, megnyílnak belső erőtartalékaim, bőröm és szemeim fehéren felizzanak.
Szétárad bennem a nyugalom, az a hideg, mindent megfagyasztó béke, amelyet megérezve Urram azonnal meghátrál. Tudja, hogy felkészültem a harcra, és akár meg is ölöm, ha az kell, hogy véget vessek ennek.
- Hallgasd végig, amit mond – utasítom. Szót fogad, Jonathan folytatja.
- Michaelán egy ismerős szagot érzek. Ezt éreztem a halott angyalon is. Valószínűleg a megkínzott fickó társa vagy főnöke. Mivel tegnap még nem volt rajta, és itt sem éreztem hasonló szagokat, ezért Michaelának ki kellett mennie éjszaka.
Egy ordítás.
- Hazudsz! MICHAELA!
- Nem igaz! Hazudik! Nem igaz!
Elé állok, eltakarom előle Jonathant.
- Nem hazudik. Tudom.
- Urram, kinek hiszel? Ennek a korcsnak vagy nekem? – sikítja Michaela, hangja közel sem angyali.
- Majd én megmondom, hogy hazudik e.
Már későn ragadom meg a nyakát, és meglep amikor felmordul.
- Kilökött! Mégis hogyan?!
- Jonathan erősebb, mint hinnéd, téged pedig legyengít az őrület. Ha meghazudtolod Jonathan szavát, az olyan, mintha az enyémmel tennéd, Urram. Ne merészelj még egyszer a fejébe mászni! Inkább Michaelán kérd számon az igazságot!
Nagyon unom már ezt. Inkább végeznem kellene mindkettőjükkel, és egy nagyobb problémával kevesebb lenne.
Talán megérzi rajtam, talán őrült haragja más célpontot talált, eltűnnek Michaelával együtt.
Sajnos nem tudnak végezni egymással.
Az asztalon ülő vadász felé fordulok. Előtte állok meg.
Egyszerű. Végtelenül egyszerű az egész. Hogy nem láttam eddig? Nincs más megoldás, mint Urramot megölni, Michaelát pedig addig kínozni, amíg fel nem töröm elméjét, és megtudom hol a pajzs.
A vadász pedig?
Csak útban van. Használom ameddig hasznos, s aztán egyszerű és gyors hal...
Arcomon egy meleg érintés. Végigfut bőrömön, akár egy forró könnycsepp, s a nyomán melegség és törődés áramlik szét bennem. Olyan jó... olyan kedves. Borzongva hunyom be szemeimet, a hideg, kegyetlenül logikus gondolatok elfonnyadnak.
Puha szája enyémre szorul, nyelve meleg és nedves. Édes vanília és jázmin illata, akár a nyári szél, végigsöpör testemen. Jonathan megdermed, és ebben a pillanatban felszakad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. Ó egek... el sem hiszem, hogy képes voltam arra gondolni, megölném őt. Soha... soha...
Hálásan csókolom meg, remegve élvezem ahogy hajamat fésülgeti ujjaival. Finoman, alig észrevehetően csalogat, hív magához, mint egy tökéletes szerető, s én nem állok ellen a kísértésnek. Már az asztalon fekszik teljesen, s én fölötte. Nyakának édes vanília íze van, érzem ahogy verdes szíve a mellkasában, megvárom amíg az enyém is követi az ütemét, s csak ezután emelem fel a fejem, hogy láthassam őt. Könnyes mosolyt kapok, a legszebbet amit eddig kaptam tőle. Megkönnyebbült, halk nevetéssel öleli át a nyakam.
- Köszönöm – súgja. Behunyom a szemem. Jól tudom miért történt mindez, és nem hibáztatom, hogy bizonyosságot akart kapni szándékaim komolyságáról, azt sem rovom fel a szemeire, mennyire önző dolog volt ez tőle. Még nagyon fiatal, másképp gondolkozunk. Ha ő elfogadja ősöreg szeretőjének hibáit, én sem tehetek mást vele szemben.
Engedelmesen simul hozzám, szürkés szemeiben apró ezüst pettyecskék csillognak, vágyának illata felerősödik. Jázmin? Igen... szóval jázmin illatod van, ha felizgulsz? Ujjaim megfeszülnek az asztallapon, ágyékom forrón feszül nadrágom anyagának.
- El akarsz csábítani, Jonathan? – mosolyogva hajolok füléhez, és ő olyan érzékien nyög fel, amelyet csókkal kell jutalmaznom.
- Azt akarom, hogy kitöröld a testemből az Urram iránt érzett vágy emlékét.
- Urram sötétsége olyan, mint a pókháló. Rád ragad, érzed a jelenlétét, de nem látod. Meg kell tisztítanod az elmédet, de erre ne használd fel azt, ami köztünk van.
Homlokához érintem a számat, behunyt szemekkel hajolok le, hogy enyémet az övéhez érintsem.
- Ne alacsonyítsd le a szerelmünket, Jonathan. Túl tiszta és csodálatos, megérdemli hogy megéljük teljes mélységében.
Néhány hosszú másodpercig nem vesz levegőt, majd halkan felnyög.
- Miről zagyválsz te itt? – suttogja.
Felemelem a fejem, lemászom róla és egy mozdulattal megragadom karját és lerántom az asztalról. Hozzám csapódik könnyű teste, szárnyaim szétvágódnak, angyalpor festi meg a levegőt, aranyos csillogása puha ködbe borít bennünket.
Az ablakok felé intek, széttárulnak.
- Bízz bennem.
Vele a karjaimban kireppenek a palotából, felfelé, felfelé, egyenesen az égig, majd hosszan kanyarogva fürdőzünk a hűvös és nedves felhők puha gomolygásában.
- Hunyd be a szemed!
Csak céltalan, heves repülés, amíg hajunk nedvesen csapódik arcunkba, bőrünket metsző hideg tépi.
Hitelen felemelkedem a felhők fölé, és megtorpanok.
- Nézd, Jonathan...
Mosolyogva figyelem arcát, ahogy az előttünk elterülő végtelen felhőtakarót, és a felettünk azúrkéken ragyogó égboltot figyeli. Igen... ezt akartam a szemeiben látni.
- Soha életemben nem láttam... ennél szebbet...
Kinyújtja a kezét, és megborzolja a felhő ködös fehérségét. Nedvesek az ujjai, amikor elhúzza.
Füléhez hajolok.
- Amikor majd szemben állsz az igazi gonosszal, jusson eszedbe amit most látsz. Történjen bármi rossz és bármi jó, az ég mindig kék marad, s a felhők amelyek életet adnak a földnek, mindig itt lesznek.
- Mindig.
- Úgy van. Mindig.
*
Hófehér, ezüstösen ragyogó szárnyak buknak fel előttünk a felhők fehérségéből. Szinte úgy emelkednek ki, mintha csak egy volna velük.
Urram teljes szépségében egyenesedik ki előttünk, alakja köré a nap arany sugarakat rajzol, szívfájdító szépségétől Jonathan szeméből kicsordul egy könny. Sárga szemeivel végigmér bennünket, szemei okosan csillognak. Tudom, hogy tudja. Halvány, de igazi mosoly sejlik szája körül.
- Jonathan, Raphael – zengi gyönyörű, lágy hangján. Nincs sehol az őrült, mert ilyen közel a mennyekhez és az úrhoz, már nem követi elméjét a sötétség. Talán vissza kéne költöznie a mennyekbe... talán ez lenne neki a megoldás.
- Urram – válaszolom halkan. Egy lusta szárnycsapás, ezüstösen szikráznak fel tollai, felém nyújtja egyik kezét.
- Sajnálom, hogy megzavartam szerelmetek perceit.
Jonathan arca hirtelen lángvörössé válik, lehajtja a fejét.
- Miről zagyválsz? – motyogja duzzogva. – Mi csak repülünk kicsit...
Urram arcára koncentrálok inkább. Jonathant még sokáig nézegethetem, de most fontosabb feladatunk is van.
- Lecsillapodtál?
Bólint.
- Michaela bevallott mindent, és elvezetett a cselszövőhöz. Már halott, ő maga végzett vele. Tessék.
- Felém nyújt egy földöntúlian fénylő, csillogó kis lapot, amely elfér a tenyeremben.
Mivel a kezeim foglaltak, így Jonathan veszi el tőle. Csodálkozva nézi.
- Ez lenne a pajzs? De hiszen ez akkora, mint egy lego katonáé! Biztos ez az? Nem tévesztetted össze valami mással?
- Nem! – mordul rá Urram, de nem valódi haraggal. Felém villan sárga szeme. – Vegyél lakatot a kedvesed szájára, szörnyen idegesít mindenkit.
Elmosolyodom.
- Engem nem.
- Michaelával mi lesz? – kotyog közbe Jonathan a maga elefánt módszerével.
Urram szárnyai megrándulnak, és erősebb csapásokkal zavarja meg az alattunk lustán úszó felhők nyugalmát. Közelebb hajol, mélyen a szemébe néz, elfordítom arcomat. Nem akarom látni a fájdalmát.
- Tudod-e kicsi halandó, miért gyűlölöm még a magadfajtát? Mert képesek vagytok belehalni a szerelmi bánatba. Irigyellek titeket. Pokolian.
Egy halk suhanás, és eltűnik.
Jonathan
Tekintete csupán egy leheletnyit válik komolyabbá, a mélykék szemek ismét visszatükrözik rám az évezredek fárasztó, kimerítő súlyát, íriszeiben bölcs mindentudás csillog. Felsóhajtanék, de a légzés nehezemre esik, testemben lázként tombol az iránta érzett sóvárgás.
- Urram sötétsége olyan, mint a pókháló. Rád ragad, érzed a jelenlétét, de nem látod. Meg kell tisztítanod az elmédet, de erre ne használd fel azt, ami köztünk van. – Halk szavak, komoly hanglejtés, s én hosszút pislogva hunyom le szemeimet.
Megtisztítani az elmémet úgy, hogy nem kapaszkodom az érzelmekbe, a sóvárgásba, amiket iránta érzek?
Lehetetlen… lehetetlen feladatnak tűnik…
Hát mi más támaszom lehetne Urram őrülete ellen? Mi másba kapaszkodhatnék?
Forró csókot hint homlokomra, ajkai némán érintik bőrömet, s mintha ez az aprócska, visszafogott mozdulat elég lenne, hogy frissítő, élettel teli szellőként mossa el aggodalmas, kétkedő gondolataimat, hogy végtelen nyugodtságot és békét leheljen hevesen dübörgő szívembe.
Megremegek, bőrömön apró szikrák rohannak végig, s mielőtt kinyithatnám szemeimet, ajkaimon érzem szájának gyógyító, óvó érintését. Szinte csak pihekönnyű cirógatás, mégis minden érzékem kiéleződik az apró csókra, őrjöngő, lázasan tomboló szívem nem készül fel szavaira.
- Ne alacsonyítsd le a szerelmünket, Jonathan. Túl tiszta és csodálatos, megérdemli hogy megéljük teljes mélységében.
Egyáltalán fel lehet készülni ezekre a szavakra?
Egyáltalán létezik olyan pillanat, mikor ez a forró, szenvedélyes vallomás nem söpörne ki minden gondolatot, érzést és erőt elmémből, szívemből és testemből?
Nem hiszem. Nem hiszem, hogy létezik olyan pillanat.
Nem hiszem, hogy képes lennék valaha józanul fogadni ezeket a szavakat.
Testem ledermed, mintha még a vér is megfagyna ereimben. Minden mozdulatlan, nyugodt, a szívem sem dübörög olyan eszeveszettül, mint eddig. Az idő megszűnik létezni, talán csak egy másodperc, talán órák teltek el. Talán megsüketültem, azért nem hallom az őrült szívverést, talán valóban megtorpant az idő, s most egy helyben áll, lomhán vánszorog. Nem tudom…
Levegő…
Levegőt kéne vennem…
Megfulladok… megfojt a boldogság…
Egyáltalán mit mondott? Miről beszél? Szerelem?
Eddig nem volt szó szerelemről… ebben egészen biztos vagyok… igen… sóvárgás, testi vágy, vonzalom, talán egy csekély kötődés… mikor jött képbe a szerelem?
Én nem tudom… nem tudom miről beszél, és megrémiszt a boldogság, amit a szavai csaltak mellkasomba. Rettegek ettől a forró, örömteli érzéstől. Hogy lehet, hogy pár szó elég volt ahhoz, hogy én így reagáljak?
Ez nem normális. Egyszerűen nem lehet normális.
Nem akarom, hogy hirtelen szertefoszoljon ez a boldogság.
Nem akarom, hogy váratlanul eltűnjön, ezért úgy érzem, nekem kell száműznöm szívemből.
Lerázom magamról a döbbenetet, elhessegetem elmémről a részegség bódító érzését, tekintetem kitisztul, ahogy levegőért kapok. Pihegve lopom az éltető oxigént, mellkasom belerázkódik a levegőért folytatott türelmetlen küzdelembe.
- Miről zagyválsz te itt? – Halk suttogás, csupán ennyit tudok kierőltetni remegő ajkaim közül, félek, hogy ha nem így reagálnék szavaira, még mélyebbre süllyednék a boldogság veszélyes, forró hullámai között.
Tényleg nem értem. Őszintén.
Hogy szerethetne belém egy többezer éves arkangyal?
Egyszerűen képtelenség… még ha az én szívem minden apró porcikája vakul szereti is Őt, fordítva ez lehetetlen.
Az sem biztos, hogy szeretem. Lehet, hogy csak csodálat, ámulat, sóvárgás az elérhetetlen után.
Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy megkülönböztessem ezeket az érzéseket.
Hirtelen mászik le rólam, csupán egy pillanatig tart az egész, megborzongok a testéből áradó melegség hiányától, de mire a hűvös reszketés szétáradhatna testemben, már némán felnyikkanva vágódok mellkasához. A karomnál fogva ránt magához, a mozdulat ijesztően heves, de a legkevésbé sem durva vagy erőszakos.
Ugye nem mérges?
Nem… ismerem már, milyen az amikor Ő mérges, és ez távol áll attól.
Szétcsapódnak szárnyai, a tollak hangosan süvítve súrolják a szoba dermedt levegőjét, a lendületes mozdulattól porszemecskék milliói reppennek fel, a levegő csillog, lassú táncot járva kavarog körülöttünk Raphael angyalpora. A késő délelőtti napfény megvilágítja a tömény aranyfelhőt, varázslatosan szépséges fények játszadoznak a megcsillanó szemcséken.
Arra sincs igazán időm, hogy őszinte ámulatba zuhanjak, Raphael a fülemhez hajol, halkan, lágy, dallamos hangon suttogja a mágikus erővel nyugtató szavakat.
- Bízz bennem. – Testem megfeszül, ahogy szívverésem felgyorsul, a szavak hosszan keringnek elmémben, mígnem szívem legmélyebb zugaiban találnak sötét nyugalomra.
„Bízz bennem.”
Oh, arkangyal… ha tudnád, mennyire feleslegesek ezek a szavak.
Hiszen már így is a szívem, a lelkem összes bizalmát csak te és te uralod egyedül.
Ellazulnak izmaim, végtelen, vak odaadással simulok az erős karok megtörhetetlen ölelésébe. Érzem, hogy kirepülünk, talpaim elszakadnak a biztonságérzetet, védelmet nyújtó szilárd talajtól, mégsem árad szét mellkasomban a várt jeges, fagyos félelem.
Látásom homályossá válik, szemeim könnybe lábadnak a szembeszél, erős süvítésétől, a légzés mintha egyre nehézkesebb lenne, ahogy ritkul az oxigén a levegőben.
Lenézek, Urramék hatalmas palotája egészen kicsinynek, szinte játékkastély méretűnek tűnik, alattunk végtelen, elsötétedő mélység tátong, s testemen most először száguld végig a szívetmardosó rettegés.
Mi… mit művel? Hová visz?
Félek… nem akarok ennél magasabbra menni… nem kapok levegőt… szűkül a mellkasom és görcsbe ugrott a gyomrom… miért csinálja ezt?
- Hunyd be a szemed! - Raphael hangja halkan, elhalón visszhangzik gondolataim között, s én képtelen vagyok eldönteni, hogy az elmémbe suttogta a lágy utasítást, vagy a szavak a fülemen keresztül jutottak a kusza, kavargó gondolatok közé.
Talán megérezte a növekvő félelmemet? Érezte a szívemben feléledő kétségbeesett rettegést?
Lehet…
Gondolkodás nélkül követem utasítását, arcomat mardossa a hideg, fagyos szél, minden porcikám libabőrössé válik a hűvös levegőtől. Hajunk csiklandozza bőrömet, magam sem tudom eldönteni, hogy a szőke, vagy a barna tincsek csapódnak arcomba, szaggatott, mély levegőt véve kapaszkodok Raphael engem ölelő kezeibe.
Megállunk.
Mellkasomról váratlanul tűnik el a súly, mellyel a heves, gyors repülés nehezítette légzésemet, s halkan kapok levegőért.
- Nézd, Jonathan... – Halk, borzongató szavakkal szólít meg, s én lassan teszek eleget az utasításnak. Felemelem ólomsúlyú szemhéjaimat, s ebben a pillanatban hálát adok az égnek, hogy az imént vettem egy mély lélegzetet. Bennem reked a levegő, teljesen ledermedek a látványtól.
Előttünk hófehér, tömény, átláthatatlan lepelként terülnek el a felhők, mintha egy puha, kellemesen selymes szivacstenger felett állnánk, s a kellemes látvány szinte hívogatja kezeimet egy érintésért. Mintha tényleg tömény lenne. Mintha meg tudnám fogni, és kitépni belőle egy darabot, hogy az arcomat simogassa a lágy puhaságával. Mintha sétálni tudnék rajta, és kényelmesen elhelyezkedve figyelhetném a földön történő eseményeket egy távoli, biztonságot nyújtó helyről.
Varázslatos.
A nap fénye lágyan játszadozik a bolyhosnak tűnő felhőkön, néhol szürkésebb árnyékokat festve a vakító fehérségbe, de ez csak még tovább növeli az ámulatba ejtő látványt. A fényes, világoskéken tündöklő égbolt körülöleli a meseszép felhőtakarót, a végtelen távolban a napsugarak mintha eggyé olvasztanák a felhők fehérségét az ég rikítóan kék színével, s észre sem veszem, ajkaimra csodálattal teli mosoly költözik.
Ezért hozott ide? Hogy ezt megmutassa?
Annyira gyönyörű. Vajon tudta, hogy ennyire tetszeni fog?
Miért?
Miért tesz meg értem ennyi mindent?
- Soha életemben nem láttam... ennél szebbet... – Halkan suttogom a szavakat, pedig tudom, hogy felesleges próbálkozás… a szívemben érzett csodálatot lehetetlen szavakba önteni.
Lassan, bizonytalanul nyújtom ki kezemet, mintha meg akarnám fogni a felhők hófehér puhaságát, de az anyagtalanul siklik ki ujjaim közül, csupán hideg vízcseppekkel bizonyítva, hogy nem a képzeletem szüleménye létezésük.
Őrület… tényleg nem képzelődöm?
A fagyos levegő szinte csontomig mar, de nem tud érdekelni a fagyos reszketés, s mikor megérzem Raphael ajkait fülemhez simulni, a hideg emléke is elpárolog testemből, hogy az érzelmeim forró lángja vegye át a helyét.
Nem tudok gondolkodni…
Még ahhoz is gyengének érzem magamat, hogy megköszönjem…
Túl szép…
- Amikor majd szemben állsz az igazi gonosszal, jusson eszedbe amit most látsz. Történjen bármi rossz és bármi jó, az ég mindig kék marad, s a felhők amelyek életet adnak a földnek, mindig itt lesznek. – Mintha mágikus, bűverejű dallammal másznának fülembe oltalmazó, oktató szavai, elkábít, megnyugtat, felizgat, megrémiszt, vágyakozással tölt el, mélyebb szerelmet ébreszt a vonzalomból, örök, vak hitet a bizalomból.
Megremegek. Nem úgy mint eddig. Ez a remegés más.
Forróságot és fagyosságot hordoz magában, tartózkodást és vak, hűséges kötődést lehel bizonytalan szívembe.
Nem tudom, miért ezek a szavak váltották ki belőlem, nem tudom miért pont most tört el a mécses, érzelmeim lávaként zúdulnak mellkasomra olyan hévvel, hogy beleszédülök az érzésbe. Eddig is tudtam… igen, eddig is tökéletesen tisztában voltam vele…
… mégis… mintha csak most fogtam volna fel igazán, hogy ki is tart a karjai között.
Hogy egy ősöreg arkangyal, egy rettegett hatalmú, félelmetes, könyörtelennek mondott vezető ölel ilyen szorosan, ilyen birtoklón a bizonytalan határvonalon, ahol az örökre elválasztott ég és föld összeolvadva egyesülhet.
De ez az egyesülés csak illúzió, hamis látomás csupán, nem több. A halandó, elenyészésre ítéltetett föld és a végtelen, örök égbolt soha nem érhet össze, soha nem válhat igazán eggyé.
Soha.
Kinyújtanám kezemet, ismét végigcirógatnám a tapinthatatlan anyagot, de nem mozdul kezem. Fejemet fáradtan döntöm hátra, Raphael lassan mozgó mellkasán találok támaszt, hogy lecsillapíthassam kavargó gondolataimat.
Igen… az ég mindig kék marad és a felhők örökre itt lesznek…
… pont mint ahogy Raphael is örökre velem maradna, ha ezt kérném tőle.
Örökre… milyen nevetségesen szubjektív, semmitmondó kifejezés.
Ami az én végtelenségem, az számára alig egy pillanat, egy szemhunyás, egy elillanó másodperc.
Még ha komolyak is a szándékai, még ha valóban szeret is, ez soha nem fog változni.
Mert az ég mindig változatlanul kék marad és a napsugarak mindig új, mindig változó életeket, földi teremtményeket fognak cirógatni a melegségükkel, és ez így van rendjén.
Igen… ennek így kell lennie.
- Mindig… - Halk sóhaj, torkom összeszorul. Nem engedem ki a könnycseppjeimet. Nem szeretném, hogy azt higgye, nem örülök, hogy elhozott ide.
Bárcsak megcsókolhatnám.
Át szeretném ölelni…
Lehunyom szemeimet, engedem hogy a fájdalmas gondolatokat kitörölje fejemből a hideg szél, még ha azok mély nyomokat, lüktetőn figyelmeztető kínokat hagynak is maguk után.
- Úgy van. Mindig. – Elmosolyodom, de mosolyomból hiányzik a jókedv, az öröm. Hála, csodálat, szerelem tükröződik tekintetemben, de nem nézek rá. Nem szeretném, hogy lássa.
Hosszú, néma másodpercek telnek el, bőröm lassan megszokja a hideg mardosását, szemeim hozzászoknak az erős, káprázón vakító fényhez.
Tényleg beleszerettem volna?
Vajon mi történik, ha a föld megkívánja az ég káprázatos varázsát? Mi történik ha sóvárgást érez a tapinthatatlan, a megfoghatatlan iránt?
Hófehér szárnyak emelkednek ki a felhők közül, talán észre sem venném, ha Urram éjfekete tincseibe nem tépne bele a szél, s azok nem lepleznék le őt fekete selyemként hullámozva teste körül. A napsugarak lágyan cirógatják alakját, szinte ragyogó fényességgel ajándékozva meg őt, testem megremeg a lélegzetelállító látványtól.
Vajon Raphael is ilyen gyönyörű távolról nézve?
Vajon az Ő alakja is mintha tündökölne, mintha ragyogna a napfényben?
Igen. Biztos vagyok benne. Az angyalok beleillenek az ég vakító szépségébe.
Az emberek fakósága nem ide való.
Apró, égető könnycsepp folyik végig arcomon, ha nem marná, tépné kihűlt bőrömet a forró csiklandozása, talán észre sem venném.
Urram közelebb ér hozzánk, ajkain mennybe illő, varázslatos mosoly ül, tekintete tiszta, nem látom benne a hűvös fenyegetést. Ki ez a férfi?
- Jonathan, Raphael. – Lágy, természetfelettien dallamos hangszín, hiányzik belőle minden, ami földinek, emberinek mutatná. Mintha az ég szólalna meg gyengéd gondoskodással.
Még soha nem láttam Urramot ennyire nyugodtnak és kedvesnek, ugyanakkor most tűnik a legkevésbé emberinek is szememben. Talán azért mert a düh, a harag mind főként emberi tulajdonságok.
A nevemen szólított. Miért?
Nem értem.
Raphael halkan viszonozza a köszönést, beleborzongok, ahogy érzem leheletét bőrömön, s csupán most veszem észre, hogy a változás rajta is megmutatkozik. Eddig miért nem tűnt fel? Mintha az Ő hangja is más, lágyabb, gyengédebb, dallamosabb, varázslatosabb lenne.
- Sajnálom, hogy megzavartam szerelmetek perceit. – Szemeim tágra nyílnak, szívverésem felgyorsul szavai hallatán, melyekből hiányzik a szokott gúny, az irónia, s a forróság olyan furcsán, idegenen hat kihűlt testemben, hogy megremegek tőle.
Honnan… honnan veszi, hogy… vagyis inkább… honnan tudja?
Miért érzem úgy, hogy magyarázkodnom kell?
Miért érzem úgy, hogy tagadnom kell?
Nem tudok ellenállni az érzésnek…
- Miről zagyválsz? Mi csak repülünk kicsit… - Halkan, zavartan hajtom le fejemet, arcom mintha égne, a hideg szél egyre kellemetlenebbül csípi bőrömet.
- Lecsillapodtál? – Raphael hangja hideg, kissé hűvös, nincs benne az a lágy melegség, mint mikor hozzám beszél, s ez a tudat kellemes érzéseket ébreszt szívemben, szinte el is felejtem a fejemben kavargó fájdalmas gondolatokat, a kételyeimet.
Urram bólint, majd halkan szólal meg.
- Michaela bevallott mindent, és elvezetett a cselszövőhöz. Már halott, ő maga végzett vele. – Ajkaimat összeszorítom, hosszút pislogva kényszerítem magamat némaságra. Azt hiszem jobb, ha most magamba fojtom a szavakat. Nem akarom tudni, hogy miként kényszerítette vallomásra azt a nőt. A szeretőjét… igen… jobb ha nem tudom. - Tessék. – Felénk nyújt valamit, s mivel Raphael engem tart kezeivel, én veszem át a meglepően kicsiny tárgyat, szemeimbe kétkedés költözik.
Ez most komoly? Tényleg ez az? Az oké, hogy szépen csillog meg minden… de… nem túl kicsi?
- Ez lenne a pajzs? De hiszen ez akkora, mint egy lego katonáé! Biztos ez az? Nem tévesztetted össze valami mással? – Ajkaimon meggondolatlanul csúsznak ki a szavak, szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy kihez is beszélek ilyen tiszteletlenül, fejemen rémisztő gondolatok tömkelege száguld végig.
Még ha meg is védene Raphael… ilyen magasban Urramnak csak annyit kéne elérnie, hogy eleresszen.
Mellkasomban jeges félelem árad szét, szinte érzem a zuhanás fájdalmas, fullasztó érzését, minden porcikám felsikít, ahogy szívemben ismét feléled a tériszony, amit Raphael erős ölelése ölt ki belőlem az első repülésünkkor.
- Nem! – Urram haragosan dörren rám, de hiányzik belőle az állatias vadság, az őrület, s én csodálkozva pislogok rá, ajkaim megremegnek a megkönnyebbüléstől. Mi történt vele? Miért nem olyan vad és kegyetlen? Hova tűnt az a férfi, aki nekem ugrott, mikor elmondtam az igazságot Michaeláról? - Vegyél lakatot a kedvesed szájára, szörnyen idegesít mindenkit. – Ajkaim tátva maradnak a felháborodástól, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy lenyelem a szavaimat, de a lüktető érzés elpárolog, ahogy érzem Raphael ölelő karjait megszorulni testem körül.
- Engem nem. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy arcom ismét vérvörös árnyalatot vesz fel, szívem mintha a fülemben dübörögne, ahogy lehajtom fejemet. Hallottam… hallottam a hangján, hogy mosolyog… miért… miért kell mindig ezt csinálnia? Miért vagyok ilyen fontos neki? Nem értem… nem értem… nem értem…
Tekintetem ismét a kezemben lévő pajzsra siklik, ujjaim megremegnek, mintha csak attól tartanék, hogy elég egy figyelmetlen pillanat, az apró tárgy kicsusszan kezemből és a mélybe zuhan.
- Michaelával mi lesz? – Hangom halk, szinte át sem gondolom, hogy mit kérdezek.
Kíváncsi vagyok… hiszen miatta lopták el a pajzsot… hiszen tulajdonképpen ő okozta az egészet. Vajon miféle büntetést kap? Vagy elég volt a kínvallatás, amin áteshetett? Nem tudom…
Urram arca egy pillanatra elsötétül, szárnyai megrezzennek ahogy közelebb reppen hozzánk, minden izmom megfeszül a félelemtől, ahogy egészen közel hajol, ujjaimmal görcsösen szorítom a csillogó pajzsot.
Miért tükröznek mély, végtelen fájdalmat azok a borostyánsárga szemek?
Miért szorult össze a szívem a látványtól?
Ki ez a férfi? Mert hogy nem ugyanaz, akit ott lent megismertem, az biztos.
- Tudod-e kicsi halandó, miért gyűlölöm még a magadfajtát? Mert képesek vagytok belehalni a szerelmi bánatba. Irigyellek titeket. Pokolian. – Szavai halkan, lágyan másznak fülembe, olyan keserűség és fájdalom tükröződik bennük, hogy remegésre késztetik testem minden porcikáját. Szemeim tágra nyílnak, mégsem látok semmit a felgyűlő könnycseppektől.
Nem tudom, hogy a sajnálat, az együttérzés ébreszti e gyötrő kínomat vagy az emlékeztető, hogy milyen végtelenül áthághatatlan szakadék van közöttünk.
Irigyel?
A világ leggyönyörűbb férfija. Egy nagyhatalmú arkangyal. Irigyli az embereket.
Milyen hihetetlen, mégis mennyire…
… mennyire érthető.
Mire felébredek a fájdalomból, Urram eltűnik, s mi ismét kettesben maradunk. Zavar a ránk ereszkedett csend, de megtörni sem vagyok képes. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogy egyáltalán kell e mondanom valamit. Talán jobb lenne, ha nem feszegetném a témát… talán jobb lenne, de soha nem voltam az a fajta, aki igazán jól tudja, mikor kell csendben maradni.
Ajkaimat szólásra nyitom, de nem jönnek ki hangok a torkomon, képtelen vagyok szavakba önteni a fejemben tomboló kérdéseket. A torkom mintha túl szűk lenne, ahhoz, hogy megszólaljak, ezért a szemeimet lehunyva próbálom megszólítani Raphaelt a gondolataimon keresztül, a lassú mozdulattól végiggördül pár könnycsepp az arcomon, ismét perzselve, égetve fagyos bőrömet.
Raphael…
Megremegek, ahogy elmémbe kúszik Raphael jelenlétének nyugtató, frissítő érzése, s mintha gyógyító elixírként folyna végig testemen a belőle áradó kellemes melegség.
Igen?
Hangja visszhangzik fejemben, újra és újra kényezteti kihűlt testemet, gyengéden cirógatja szomorú, elgyengült szívemet.
Nagyon fázom, kérlek vigyél le innen…
Nem válaszol, csupán a halk, nyugodt szárnycsapások mutatják, hogy hallotta kérésemet, lassan mozdulunk meg, s én ösztönösen hunyom le szemeimet, hogy mikor áttörjük a vastag felhőréteget, ne kelljen látnom a lábunk alatt tátongó mélységet.
Percek telnek el, nem szólalunk meg, de még hosszan érzem Raphael nyugtató, kellemesen simogató érzését elmémben, a jelenléte elmossa, száműzi a fájdalmat szívemből.
Lassan emelem fel szemhéjamat, mikor már egy leheletnyivel melegebb szellő ölel körbe minket, hálásan mosolyodom el, mikor megpillantom, milyen alacsonyan repülünk. Ha kinyújtanám kezemet, talán megérinthetném az erdő lombjait…
- Most már hazamegyünk, igaz? – Halkan szólalok meg, tekintetemmel lágyan simogatom az alattunk elterülő tájat, a felhők sűrű takarója csupán néhány apró lyukon engedi a napfénynek, hogy melegségével kényeztesse a haldokló fákat. Közeledik a tél… már érezni a fagyok hideg leheletét a levegőben.
Raphael ajkainak érintését érzem halántékomon, néma puszit lehel bőrömre, majd mosolyogva, mély, kissé rekedtes hangon suttog fülembe, még a hátamon is feláll a szőr a borzongástól, ahogy sóhaja simogatja bőrömet.
- Igen. Haza. – Szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy mit is mondtam.
Nem úgy gondoltam… én… nem azért mondtam…
Nem mintha Raphael otthonát tekinteném a sajátomnak…
Én csak… még mindig jobb, mint Urramék rideg kastélya…
- Nem úgy értettem. – Durcásan dünnyögve kezdek ösztönösen magyarázkodni, nem válaszol, de valamiért tudom, hogy mosolyog. Minden porcikám érzi, hogy meleg mosolyra húzódnak ajkai, tekintete szinte simogat.
Miért… miért mosolyog egy ilyen apróságtól?
Miért vagyok ilyen fontos neki?
Miért örülök ennyire?
Nem kapok levegőt… látni akarom, de félek hátra nézni. Meg akarom csókolni, de félek, hogy ha megérintem szertefoszlik a látomás.
Eltelik pár perc, ismét csend ereszkedik ránk, de már nem feszültségtől terhes. Kellemes, nyugodt melegség ölel minket, szinte az ölelésébe simulok, s a békés pillanat felbátorít, ajkaim ösztönösen nyílnak szólásra.
- Raphael… miért tükröződött olyan szívszorító fájdalom Urram szemeiben? – Hangom halk, kissé félénk. Nem szeretném, ha félreértené az aggodalmamat. Nem szeretném féltékennyé tenni, még akkor sem, hogyha ez csak az irántam érzett szerelmét, birtoklási vágyát bizonyítaná. Már bebizonyította… nem szeretnék feleslegesen fájdalmat okozni neki. Már egyáltalán nem szeretnék fájdalmat okozni neki…
Halk sóhaj szökik ki ajkai körül, talán észre sem veszi, hogy közelebb húz magához, szívverésem felgyorsul, ahogy az egyik keze mellkasomra csúszik és úgy tart meg.
- Sokan nem elég erősek, hogy egyedül elviseljék az öröklét súlyát, Jonathan, viszont keveseknek adatik egy igaz társ, egy hűséges szerető, aki mindvégig elkíséri az úton, aki megmenti elméjüket a sötétségtől… aki emberibbé teszi őket… - Rövid szünetet tart, ahogy ajkaival végigcirógatja fülcimpámat, gyomrom egészen apróra zsugorodik. – Urram őszintén beleszeretett Michaelába, és annál nagyobb fájdalom nem létezik, mint mikor önmagadnak kell rádöbbenned, hogy egy viperát melengetsz a mellkasodon. – Megremegek a durva szavaktól, alig láthatóan bólintok, s most először tényleg őszinte sajnálatot érzek Urram iránt. Nem csoda hát, hogy az elméjét fogságba kerítette az őrület sötétsége. A gyűlölet, a keserűség, a fájdalom sok mindenre képes. De miért… miért nem hagyja el Michaelát? Miért nem keres mást? Mást, aki jobban megbecsülné? Vagy már késő lenne? Lehet…
Képtelen vagyok tovább faggatózni, mellkasom megreszket, s halkan, szinte suttogva szólalok meg.
- Raphael… magad felé fordítanál? – Kezei szorosabban ölelnek át, lassú szárnycsapásai még lomhábbá vállnak, ahogy megtorpan a levegőben, s lusta, hosszú csapásokkal tart minket egy helyben, miközben maga felé fordít. Már nem félek, nem rettegek tőle, hogy leejt, hogy lezuhanok. Nem… már képtelen vagyok félelemre, mikor az Ő karjaiban vagyok.
Arkangyal… vajon van róla fogalmad, hogy a te hálód még Urram sötét pókhálójánál is sokkal veszedelmesebb?
Te nem az elmémet szőtted be sűrűn, áthatolhatatlanul, eltörölhetetlenül… nem… a szívemet.
Átölelem a nyakát, arcomat a vállgödrébe temetve bújok hozzá, s Ő halkan, rekedtes hangon dörmög a fülembe, egyik kezével a hátamat, másik kezével a fenekemet simítva húz magához.
- Biztos vagy benne? Mindjárt a folyó fölé érünk, és onnantól gyönyörű lesz a kilátás. – Elmosolyodom, kissé megmozdítom fejemet, ajkaim nyakának forró bőrét cirógatják. Hallom, ahogy dobog a szíve.
Milyen őrült, milyen vad, észveszejtő tempó…
És én még azt hittem, hogy maga vagy a megtestesült nyugalom, Raphael.
Lelepleztelek.
Milyen titkot rejtesz még? Kiderítem… mindet…
Szabad kezemmel a hajába túrok, finoman simítom tincsei közé ujjaimat, melyek még mindig kissé nyirkosak, nedvesek. Nem csak ajkaim mosolyognak, szemeimben is tükröződik a szerelmes pillantás, finoman simítom arcomat az övéhez, hogy a fülébe suttoghassak.
- Nincs az a kilátás, ami kárpótolná, hogy nem ölelhetlek át. – Jól érezhetően megborzong, oldalra fordítja arcát, szinte ajkaimba marva követel forró, szenvedélyes csókot, mohón, követelőzve tör egyre mélyebbre számban, s én felnyögve adom meg magamat a rám szakadt szenvedélynek.
Kipirulok, szinte ég a bőröm, a hidegnek, ami minden porcikámat átjárta, már az emléke sem létezik. Éget, perzsel, lángol a belőle áradó vágy, és most először… most először érzem azt, hogy nem én vagyok a kiszolgáltatottabb fél…
Arkangyal… hogy lehet, hogy ennyire sebezhetőnek tűnsz a szememben?
Hogy leheltél aggodalmat és féltést szívembe, mikor kívülről megközelíthetetlen, sérthetetlen vagy?
Miért érzem úgy, hogy gondoskodnom kell rólad? Boldoggá akarlak tenni…
Rettegek a gondolattól, hogy egyszer a te tekintetedben kell látnom azt a fájdalmat. Rettegek. Abba én halnék bele.
Elszakadnak ajkaink, zihálva temetem nyakába arcomat, olyan szorosan ölelem magamhoz, hogyha nem egy arkangyal lenne, attól tartanék, hogy összeroppanna az erőmtől. Azt hiszem ez a veszély vele soha nem fog fenyegetni.
A lábaimat a dereka köré fonva simulok teljesen hozzá, s így eléggé megtartom magam ahhoz, hogy egyik kezével lágyan simogathassa nedves hajtincseimet, megborzongok a cirógatásától, szívverésem felgyorsul, ahogy furcsa gondolatok törnek utat maguknak fejemben…
… ha visszaértünk az otthonába, akkor… mit fog csinálni? Kettesben leszünk, és… tudom, hogy most képtelen lennék visszautasítani Őt.
Nem… ez nem jó megfogalmazás. Nem az a baj, hogy nem tudnám visszautasítani…
… az a baj, hogy nem akarnám. Annyira vágyom rá. Mindenére. Érezni akarom. azt akarom, hogy ne csak én veszítsem el az önkontrollt. Látni akarom a nyugtalan, kiegyensúlyozatlan énjét. Látni akarom azt az oldalát, amit másnak nem mutat. Csak nekem.
Szinte teljesen elpirulok a gondolataimtól, örülök, hogy most nem látja az arcomat.
Vajon képes leszek segíteni neki? Képes leszek rá, hogy emberibbé tegyem Őt?
Még ha nincs is sok időm rá… legalább egy kicsit…
Meglepetten emelem fel a fejemet, mikor Raphael szárnyai megállnak, szemeim tágra nyílnak, ahogy rádöbbenek, hogy megérkeztünk. Olyan puhán, könnyeden landolt, hogy szinte észre sem vettem mozdulatait, testem megborzong a vágytól, pedig még hozzám sem ért.
Egyenesen az ágyhoz sétál, szemeim még jobban elkerekednek, ahogy finoman fektet el a hófehér selyemlepedőn, hajam szétterül mellettem, szinte körbeöleli testemet. Riadtan, mégis vágytól csillogó szemekkel figyelem, ahogy megtámaszkodik fölöttem, szárnyai megrebbennek a pillanatban, amikor ajkaink találkoznak, kezeimet a fejem fölött tartva szorítom ujjaim között a pajzsot, a szorítás görcsössé válik a remegéstől, mikor ujjai puhán, mégis birtoklón simítják végig oldalamat.
Halk nyögés szakad ki ajkaim közül, kissé oldalra fordítom fejemet, hogy alig hallható suttogással megszólalhassak.
- Raphael… a pajzs… biztonságba kéne helyezned… - Valószínűleg mindketten tudjuk, hogy szavaim csupán ürügyként szolgálnak, s Ő egy lágy csókot hint nyakamra, majd finoman csúsztatja ki ujjaim közül az apró tárgyat.
- Tudom. – Nem néz vissza rám, az ablakhoz sétál, s a pezsgő, forrongó vér könnyedén hűl ki ereimben.
Ugye… ugye most nem mérges? Ugye nem bántottam meg? Én… nem akartam ellökni magamtól… megint…
- Hová mész? – A válla fölött pillant vissza rám mielőtt kirebbenne a nyitott ablakon, ajkaira lágy, halovány mosoly kúszik aggodalmas, a bűntudattól rekedtes hangom hallatán.
- A new yorki angyaltoronyban nagyobb biztonságban lesz a pajzs. Amíg nem vagyok itt, vegyél egy forró fürdőt, jót fog tenni a meleg. – Elszomorodva hajtom le a fejemet, alig észrevehetően bólintok, lassan mászom az ágy szélére. A hangja törődő volt és kedves, mégis… mégis távolságtartónak tűnt.
Ugye tényleg nem haragszik? Én… akarom Őt… csak annyira félek…
Vajon fájni fog?
Nem… csak magamat csapom be azzal, ha azt mondom, hogy a fájdalomtól félek. Hiszen azt már megszoktam a munkám során.
Attól félek, hogy túl jó lesz. Attól félek, hogy még ennél is jobban magához láncol.
Ismét elfordul, de képtelen vagyok elengedni, ajkaimon ismét kicsusszan neve, hogy megállítsam a mozdulatban, s Ő elmosolyodva fordul felém.
- Siess vissza. - Halkan, elvörösödve suttogom az utasítást. Izmaim megfeszülnek, ahogy lassú léptekkel sétál hozzám, felránt az ágyról és magához ölel, hogy forró, fülledt csókkal kábítson el. Ujjaimmal a rajta lévő lenge ingbe markolok, szinte tépem a hófehér anyagot, s résnyire lehunyt szemhéjaim mögül látom ajkait széles mosolyra húzódni.
Szívem kihagy egy ütemet, még a levegő is bennem reked a boldog, jókedvű mosoly láttán, ujjai a hajamba csúsznak, hogy magára vezesse tekintetemet.
Miért… miért néz így rám?
Igen… ez az a férfi, akibe beleszerettem.
- Sietek. Te pedig pihenj. Mikor hazajövök, szeretkezni fogunk, Jonathan. – Szemeim elkerekednek, arcom egy szempillantásnyi idő alatt vesz fel pipacsszínű árnyalatot, ajkaim tátva maradnak, de megszólalni képtelen vagyok.
Mit… mit mondott? Ezt… jól értettem?
Eddig is tudtam, hogy azt szeretné, de miért… miért mondja ki így?
Ez annyira… jellemző…
A gondolataim is megdermednek, mielőtt kiötölhetnék egy hatásos visszaszólást, mielőtt a meglepettséget, a sokkot felháborodás válthatná fel, az ablak felé lép, s egy könnyed, légies mozdulattal reppen ki a végtelennek tűnő mélységbe.
Hosszú másodpercekig meredek utána, tekintetemmel követem távolodó alakját, ajkaim még mindig remegnek, olyan hevesen ver a szívem. A kezeimet összefonom mellkasom előtt, testemet különös, eddig nem ismert izgatottság keríti hatalmába. Egy kicsit hasonlít ahhoz az izgatottsághoz, amit küldetés közben érzek… majdnem ugyanaz, mégis teljesen más.
Ez már nem csak testi vonzalom… tudom… hiszen akkor nem vágyódnék utána akkor is, mikor nincs velem. Minden porcikámnak hiányzik a közelsége…
Raphael… siess… kérlek…siess vissza hozzám.
Még mindig az ablak előtt állva nézem a tájat, először apró, majd egyre nagyobb, sűrűbb cseppekben kezd hullani az eső. Tipikus őszi időjárás…
Hosszú másodpercekig figyelem megbűvölten a záport, ajkaimra apró, halovány mosoly költözik. Milyen csodálatos látvány…
…mintha esőben eggyé válhatna az egymástól örökre elválasztott föld és ég.
Raphael
Raphael...
Édesen simogat bele elmémbe a hangja, meg sem lepődöm hogy ilyen hamar képesekké váltunk a mentális kötődésre. Az erős érzelmek miatt, tudom jól.
Igen?
Nagyon fázom, kérlek vigyél le innen…
Lassan hullámzom le vele, szinte csak levitorlázom a széláramlatokon megpihenve.
Alacsonyan, hajszállal a fák lombjai felett szállunk, úgy folytatom utunkat. Abbahagyja az enyhe reszketést is.
- Most már hazamegyünk, igaz?
- Igen. Haza.
Felfogja miről is beszélünk, és zavart mentegetőzésbe kezd. Mosolyogva hallgatom, ahogy belelovallja magát egyre jobban. Mosolyogva hallgatom, majd ránk telepszik a csendes béke.
- Raphael… miért tükröződött olyan szívszorító fájdalom Urram szemeiben?
Szomorúan sóhajtok fel, és szorosabban magamhoz ölelem. Jó érzés érinteni őt, a legcsodásabb kincset, amelyre az évszázadok során szert tehettem. A kulcsot az ép elmém megőrzéséhez. Jonathan az én kis ezüst kulcsom.
- Sokan nem elég erősek, hogy egyedül elviseljék az öröklét súlyát, Jonathan, viszont keveseknek adatik egy igaz társ, egy hűséges szerető, aki mindvégig elkíséri az úton, aki megmenti elméjüket a sötétségtől… aki emberibbé teszi őket… Urram őszintén beleszeretett Michaelába, és annál nagyobb fájdalom nem létezik, mint mikor önmagadnak kell rádöbbenned, hogy egy viperát melengetsz a mellkasodon.
- Raphael… magad felé fordítanál?
Megteszem amire kér, s ahogy újra a szemembe néz, majd lehelete bőrömet perzseli, testem forrón követeli a folytatást. Magamhoz ölelem, kemény és formás fenekére csúszik egyik kezem. Ajkamba harapva hajolok füléhez. Nem rejtem előle vágyamat, nincs értelme és a játszadozáson már rég túlléptünk.
- Biztos vagy benne? Mindjárt a folyó fölé érünk, és onnantól gyönyörű lesz a kilátás.
Hajamba túr, s ahogy felnéz rám... nincs ennél szebb. Igazi szerelem csillog tekintetében, még ha elméje nem is dolgozta is fel az érzéseit, engem mégis megajándékoz ezzel. Kedveskedve simítja arcát az enyémhez.
- Nincs az a kilátás, ami kárpótolná, hogy nem ölelhetlek át.
Megremegek, nyers csókkal veszem el szavainak utolsó morzsáit is ajkáról.
A csók végén ő beleszédül a nyakamba, karjai és lábai rám fonódnak, vágyának édes vanília illata van.
Sikerült. A szeretőm lesz ma éjjel, és senki nem veheti el őt tőlem soha, ahogy ő sem lesz képes ezután elválni tőlem. Egy halandó, aki megismerheti egy angyal szerelmét, soha többé nem lesz képes elválni tőle, és ez így van jól. A döntést ő hozta meg, nem kényszerítettem, ahogy ma éjjel sem fogom.
Már a gondolat is gyorsabb repülésre késztet, szinte hasítom a levegőt, hogy minél hamarabb hazaérjünk. A nap délutáni fénye beragyogja a palotám ablakait, amelyek azonnal feltárulnak ahogy megközelítem. Egyenesen a hálószobámba viszem, egy kedves mozdulattal teszem le őt az ágyamra. Csodásan áll neki a fehér szatén. Barna hajtincsei, mint az olvadt tejcsokoládé, úgy tekergőznek az anyag ráncai között, szétfolyva.
Heves izgatottság borzongat végig a csókunk pillanatában. Nincs energiám udvarolni, már nem bírom tovább a sóvárgást. Most akarom érezni édes ízét, nyelvének puhaságát, bőrének illatát, húsának forró vadságát, ahogy az enyémnek feszül a gyönyörtől. Végigsimítom oldalát, tenyerem megpihen csípőjén.
- Raphael… a pajzs… biztonságba kéne helyezned…
Belecsókolok nyakába, türelmes mosollyal.
- Tudom.
Elveszem tőle, lemászom róla. Minden porcikám tiltakozik az ötlet ellen, de akkor is megteszem. Jonathannak igaza van, mellesleg tudom hogy szeretne egy kis időt, hogy átgondolja az érzéseit. A megérzéseim azt súgják, ne engedjem sokat gondolkozni, mert az semmi jóra nem vezet az ő esetében, de akkor is megérdemli hogy türelmes legyek vele. Ki más lenne érdemes erre? Csak ő.
Megtorpant a tétova, bizonytalanságtól reszkető hangja.
- Hová mész?
- A new yorki angyaltoronyban nagyobb biztonságban lesz a pajzs. Amíg nem vagyok itt, vegyél egy forró fürdőt, jót fog tenni a meleg.
Néhány hosszú pillanatig figyelem elszontyolodó arcát. Vajon mit érezhet a félelmen kívül, amit tisztán látok arcán?
Mielőtt kiszállnék az ablakon, halk suttogását hallva forró öröm melegíti fel mellkasomat.
- Siess vissza – mondja, és ez olyan csodálatosan hangzik. A szeretőm, aki hazavár engem. Visszalépek az ágyhoz, magamhoz emelem piruló kedvesemet és egy mohó csókkal cirógatom el a sötét felhőket elméjéből.
Mosolyogva nézek le rá. Kis vadászom. Úgy tesz, mintha hosszú útra készülnék, pedig csak néhány órán át leszek távol tőle, amíg elhelyezem a pajzsot és a beosztottjaim beszámolóját végighallgatom a nagy díszteremben.
Hajába túrok, kényszerítem hogy a szemembe nézzen.
- Sietek. Te pedig pihenj. Mikor hazajövök, szeretkezni fogunk, Jonathan.
Magára hagyom kavargó gondolataival és a vágy zsizsegésével a testében, s ahogy felreppenek a felhők közé, mosoly játszik a számon.
*
Csuromvizesen térek vissza. A napot sem látni a sötét szürkeségben, s a villámok cikáznak, dörögnek körülöttem.
Amikor berepülök az ablakon, cseppet sem kecsesen toccsanok nedves szárnyaimmal a fekete márványpadlón. Elnehezedve terülnek el körülöttem, s egy intéssel záródnak be mögöttem ismét az ablaktáblák.
- Raphael! – kiáltja egy édes hang, és már a karjaimban is terem. Egymás előtt térdelünk. – Jaj hogy lehetsz ilyen ostoba? Nem esett bajod? Annyira villámlik, és esik... Mi a fene ütött beléd, hogy ilyen veszélynek teszed ki magad? Nem sérültél meg?
Hangja a törődő aggodalom és a zsörtölődés váltakozása minden mondatnál.
- Szia.
Megtorpan a szóáradat, és felpillant rám. Édesen csillognak szemei, benne a kis ezüstpöttyök ismerősen csillognak, és végre elengedi az ingemet, amit eddig görcsösen szorongatott.
- Szia – suttogja végre egy bizonytalan mosollyal. Megsimogatom arcát, az érintésemtől várakozóan hunyja be szemeit. Nem húzódik el tőlem, és készségesen hagyja hogy finoman fogaim közé vegyem alsó ajkát. Fogaimmal lágyan megkarcolom a puha kis húst, s ő felnyögve engedi nyelvemet a szájába csusszanni. Meleg és édes, vanília illatához a fürdőolajok érzéki fűszerei társulnak. Sóhaja borzongatóan lágy szellő. Elhúzódik tőlem.
- Teljesen kihűlt a tested – suttogja, kezeivel arcomat és nyakamat tapogatja végig. – Meg fogsz...
Elharapja a mondatot, nekem pedig megrándul a szám sarka. Jókedvűen nézek le rá.
- Szóval fürödj meg, mert...
Nem érzem a hideget, nem fázom. Csak akkor érezhetem, ha én is akarom.
- Velem tartasz? – kérdezem csábítóan, pillantásomban forró ígéretek izzanak, és ő vörös arccal curikkol hátra, hogy kikerüljön bűvkörömből.
- Öh kösz, én már fürcsiztem meg minden, szóval...
Végigpillantok rajta, szinte levetkőztetem tekintetemmel. Csodásan áll rajta a sötétkék selyemköntös.
- Akkor az ágyban várj rám, szerelmem. Sietek hozzád – búgom, hangom végigkarcolja testét, olyan helyeken is megérintve őt, amelytől összerándul és halkan felnyög. Kipirulva, zihálva figyeli ahogy lassan felemelkedem.
A forró fürdő kellemesen ellazít, de nem áztatom magam sokáig. A szárnyaim tollai néhány szárnycsapás után rendeződnek, a testem és a hajam csak elég áttörölnöm.
Odakint dúl a vihar, a víz hevesen verdesi az ablaküvegeket, villámok kékes-fehér fénye időről időre elvakítanak, a dörgések pedig mint a föld mélyéről felmorajló szívdobbanások.
Beletúrok szőke fürtjeimbe, melyek maguktól rendeződnek el, s meztelenül sétálok vissza a hálószobámba.
Az ágyon üldögélő Jonathan édesen piros arca üdvözöl. Kezei a köntösét babrálják, tudom hogy fél. Nem rontok rá, nem teperem le és szeretem halálra, ahogy szívem szerint tenném, csak megtorpanok tőle néhány méterre és felé nyújtom a kezem.
- Gyere ide, Jonathan – kérem őt.
- Nem kéred a köntösödet? Minden angyal ilyen exhibicionista? – motyogja duzzogva, úgy csücsörítve, ahogy csak ő képes. Jonathanosan. Aranyosan.
Feláll és hozzám lépked, meztelen lábai nesztelenül érintik a hűs kövezetet. Eszembe jut, hogy talán fázhat, így amikor keze az enyémhez és érzem milyen hűvös a bőre, a kandalló felé pillantok. Fellobban benne a tűz, melynek meleg, narancsos fényénél ismét belenézhetek az Ő szemeibe. Szikrázó táncot járnak a lángocskák a kis ezüst pöttyöcskéken. Magamhoz húzom, lehajolok hozzá de nem csókolom még meg, csak lesimítom egyik válláról a köntöst, ujjaim elkalandoznak csupasz bőrén. Megborzong, érzem ahogy lúdbőrözik.
Halvány mosollyal nézem arcát, minden milliméterét meg akarom őrizni emlékeimben, örökké.
- Szeretsz engem, Jonathan? – kérdezem tőle halkan. Kezem csípőjére simul, lassan magamhoz vonom, szárnyaim maguktól nyílnak ki, köré fonódnak lassú, lomha mozdulattal.
Összezavarja a kérdésem, hosszú pillái megrebbennek.
- Nem tudom... azt hiszem igen...
Türelmesen figyelem. Gondolataiba súgom érzéseimet, szavaimat.
Miénk az öröklét, s én addig várok rád, ameddig szeretnéd.
Megremegve hunyja be szemeit, pillájának hosszú árnya lebben.
Bizonytalan vagyok. Raphael... Öröklétről beszélsz, pedig én halandó vagyok. Túl nagy áldozattal járna a kapcsolatunk... Ez megriaszt. Nem tudom miért szeretsz, nem tudom, hogyan jutottunk el egészen idáig néhány nap alatt. Nem állítom, hogy jobban tudnám te mit érzel, de képtelenség felfognom, miért és hogyan lehetsz szerelmes belém.
Elfordítja az arcát tőlem, fájdalom felhőzi csinos arcát.
Szerelemben nincs miért és hogyan, Jonathan. Van és kész. Ezért olyan ritka és különleges. Neked köszönhetem, hogy hosszú életemben egyszer átélhetem én is ezt a csodát.
Érzem a félelmét, ezért arcához simítom az enyémet.
Félj nyugodtan, hiszen én sem teszek mást.
Te mitől félsz? Nincs vesztenivalód, Raphael.
Téged elveszíthetlek, és ha ez megtörténik, elveszítek mindent, ami fontos nekem az öröklétben.
Felemelem a fejemet, s ahogy felnéz rám, könnyei remegnek szemeiben.
- Ennyire szeretsz engem? – suttogja. – De miért? Miért?
- Melletted kezdtem újra érezni, Jonathan. Nincsenek miértek és hogyanok, ne kérdezz. Érezni kezdtem, és megismertem a szerelem édes fájdalmát.
Lehajtja a fejét, kezei mellkasomhoz érnek, tenyerének hűs bőre végigborzongatja testemet.
Szelíd erővel tépem el magam tőle, az ágyhoz sétálok kényelmesen elterülök rajta. Ujjaim a selymes lepedőn játszadoznak, s felkönyökölve nézem őt. Arany hajtincseim szétfolynak vállaimon, a fehér szaténlepedőn. Kék szemeim parázsló, jeges tűzzel izzanak. Tudom, hogy gyönyörűnek lát, látom ahogy vágyakozva falja szemeivel a látványomat, de komolyan nézek rá, nem játszadozom vele.
- Szeretkezzünk, Jonathan. Engedd át magad nekem, és olyan gyönyörrel ismerkedhet meg a tested, amelyet halandó nem élhet át soha, nekünk halhatatlanoknak is maga a csoda.
Mélyen elpirulva fordítja el arcát rólam, karjait összefonja mellkasán. Néhány hosszú másodpercig várom a reakciót, de úgy érzem hogy évszázadok telnek el.
A vihar hevesen ostromolja az ablakokat, a vízcseppek kopognak, szél süvölt, odakint hideg, idebent bársonyosan simogató meleget sugárzó lángok narancsos fénye cirógat minket.
- Na jó, de ne hidd, hogy ezzel bármire is elköteleztél... – suttogja, és végre leereszti karjait. Közelebb sétál, de tovább morgolódik. – Micsoda fellengzős, flancos szókincsed van neked. Különben is ki látott már olyat, hogy a szeretkezés egy csoda?
Elakad a szövegelése, amikor megérkezik az ágyhoz. Ellazult mosollyal hajtom fejemet az egyik karomra, s ahogy oldalamon fekszem, szárnyaim szétterülnek mögöttem az ágyon. Hajam bársony takaróként csordul alá, szemeim tömény ígéretként csillognak.
- Hogy a fenébe lehetsz ilyen kibaszottul gyönyörű? – suttogja. Hangtalanul felnevetek, vállam megrándul tőle. – Ne nevess ki... ez nem fair...
Kezeimre támaszkodva felülök, s vágyakozva, forrón nézek rá. Megremeg tekintetemtől, kezei lassan, reszketegen emelkednek fel, hogy befejezzék amit én elkezdtem. Lebomlik róla a selyem, s borzong meztelen teste. Hallgatagon várja lassú, óvatos mozdulatomat.
Összefűzzük ujjainkat, s együtt figyeljük, milyen tökéletesen mutat kis keze az én nagy tenyeremben. Engedelmesen térdel fel az ágyra mellém, hozzám hajol egy csókra. Előreomló, fénylő csokoládézuhatag haját végigsimítom a csók mámorában, s tarkójánál fogva húzom közelebb. Vége a finomkodásnak, ő már az enyém, és az is marad. Nyers, mohó éhséggel hasít nyelvem a szájába, s ő nyögve gyengül el, mellkasomra zuhan a teste. Hátradőlök, ölelem őt, s borzongat a forróság, amikor körmöcskéi az édes kíntól bőrömet karcolják.
Belesikoltja csókunkba az orgazmusát.
Hosszú, hosszú pihegéssel, remegéssel telt percek után lecsillapodik, s akár a háborgó óceán vihar után, úgy csitul el. Ernyedten fekszik rajtam, feje mellkasomon pihen. Egyik keze lüktető szívem felett, másikkal elmélázva cirógatja az ágyon szétterülő szárnyam tollazatát. Egész teste csillog az angyalporomtól, amelyektől olyan, akár egy aranyba foglalt drágakő.
Hátát cirógatom ujjaimmal, fenekének csábító domborulatába markolok, ágyékomhoz préselem, s ott sikamlósan feszül hozzám. Spermáját szétkenem ezzel a mozdulattal kettőnkön, s ő kéjesen megborzongva felnyög. Felemeli a fejét, feljebb csúszik rajtam, hogy elérje mosolygó számat.
- Ideje volt, hogy magadhoz térj és végre elkezdjük – súgom.
- Micsoda nagyképű szöveg. Inkább fogd be és csináljuk...
Derekára csavarom egyik karomat, és feljebb húzom magamhoz, s miközben csábítóan, mohón csókolom, falom száját, szabad kezemmel combját simítom végig lassan, egészen a csípőjéig. A hasamon ül már, felegyenesedik és zihálva néz le rám, kezeivel mellkasomon támaszkodik. Haja buján áramlik előre, szemeiben örvénylik a vágy, megremegve nyög fel ahogy megfogom hímvesszőjét. Csodálattal figyelem az arcvonásaiban áramló érzelmeket. Szemembe fúrja tekintetét, de mielőtt újra elélvezne, megszorítom. Összerándul, és nyögve vájja körmeit mellkasomba. Felszisszen.
- Raphael... – szűri fogai között. Másik kezem fenekébe markol, ujjaim határozott mozdulattal csúsznak a két part közé. Kitágulnak a szemei, elszántságomat nem töri meg rémületével, hanem újra masszírozni kezdem merevedését. Nyöszörögve, remegve kapaszkodik belém, s ahogy egy ujjam belécsusszan, elgyengülve ejti fejét a mellkasomra. Csípője ösztönösen ritmikusan mozogni kezd, felveszi ujjam ritmusát.
- Raphael... Raphael...
- Csókolj meg, Jonathan.
Engedelmesen emeli fel a fejét, mohón kapok puha szájáért, s amikor nyelvemmel beléhatolok, a második ujjamat is belétolom. Meg kell szorítanom péniszét, hogy ne élvezzen el. Mohón kortyolom sóhajának, nyöszörgésének hangjait, vágyamat erővel szorítom vissza, akár egy nyálát csorgató, vad, éhező kutyát a hőn áhított hústól.
Megszakítom a csókot, hogy láthassam őt teljes egészében. Imádom nézni.
Testén az angyalpor és az izzadtság csillog, bőre alatt hullámzanak az izmok, haja nedvesen tapad arcába. Gyönyörűnek látom őt.
- Raphael... nem bírom... nem bírom... – zihálja a mellkasomba, körmei oldalamba vájnak. Halkan felmordulok, és ő egyik kezével próbálja eltolni péniszét fogó kezemet. – Engedd el, nem bírom tovább... kérlek hagyj elélvezni...
Hevesebben mozgatom benne ujjaimat, és amikor a harmadik is belésiklik, fejét hátravetve nyög fel. Haja barna felhőként úszik a levegőben.
- Ahh! Raphael! Raphael!
Remegek a vágytól, olyan szép látvány. Bőröm forrón izzik, dagad bennem a feszültség. Évezredes tapasztalatokkal rendelkező szerető vagyok, tudom mi a dolgom.
- Fel kell készítenem a testedet, hogy képes legyél befogadni engem, Jonathan – dörmögöm vágytól elmélyült, bársonyosan simogató hangon.
- Jó hh, csak... siess... ahh...
Odakint a vihar tombol, az esőcseppek halkan kopognak az ablakon, az égi háború távoli morajlás csupán. Idebent pedig, forrón emésztő tűzben lángoló testünk, izzadtságtól csúszkál egymáson, s a kandallóban pattogó lángok neszét az ő nyöszörgése, s az érzékien cuppogó hangok törik meg.
Csókunk mohó.
Lassan kihúzom belőle ujjaimat, s ő zihálva ejti fejét a mellkasomra. Elhagyatott kis rongybabaként hagyja nekem, hogy felemeljem és lefektessem. Haja csokoládéfolyamként terül szét párnámon, szemei sötéten csillognak, s ahogy felnéz rám...
Mosolyogva simogatom meg szép arcát, ujjaim végigsiklanak mellkasán, s ha több türelmem lenne, most végigcsókolnám testének minden részét. Még lesz rá időm, s ez reményt s türelmet kölcsönöz. Hasáról nedvesen meredező hímtagjára simítok, s ő halk nyögéssel feszül ívbe, lábait engedelmesen tárja szét nekem.
Az éjjeliszekrény felé nyúlok, egy díszesen formázott, karcsú, kecses üveg csusszan ujjaim közé, benne az olaj aranyló mézként csillog. Halkan csendül a kupak, ahogy kihúzom. Lassan, vékonyka csíkban csurgatom az illatos olajat mellkasomra, s ő megbűvölve figyeli a cseppek útját.
- Kend szét rajtam, Jonathan – súgom buja mosollyal. Elpirulva biccent, ajkaiba harap a felismeréstől, ismerem már annyira a gesztusait, hogy tudjam mire gondol, és még a fejében sem kell olvasnom. Bűntudata van, hiszen eddig csak élvezte amit kapott, és hozzám sem ért még. Kezembe csorgatok egy kevés olajat még, finom rozmaring és érzéki jázmin illat keveredik a levegőben. Visszateszem az üveget a helyére, majd behunyt szemekkel, sóhajtva élvezem ahogy kezei bőrömön siklanak. Lepillantok rá, tekintetemtől visszahullik a párnára, és remegve kapaszkodik a puha anyagba. Remeg egész testében, combjai szélesebbre tárulnak, zihálása édes muzsika. Lassan, komótosan kenem be ágaskodó hímvesszőmet, s közben mélyen a szemeibe nézek. Amikor úgy érzem elég lesz ennyi, lassú mozdulattal fölé hajolok, feje mellett támaszkodom meg egyik kezemmel. Remegek, még szárnyaim is meg-megrebbennek, az aranypor már az ágyneműn is sűrűn csillog.
- A tiéd vagyok – mondom neki halkan, tekintete az enyémbe forr, s ahogy lassan belétolom magam, néma sikolyra nyílnak ajkai.
Hosszan, remegve, hangtalanul élvez el, olyan intenzív, erős orgazmussal, amely satuként szorít engem.
- Jonathan – dörmögöm mosolyogva, miközben benne gyönyörködöm. Ahogy hosszú percek múlva alábbhagy a heves reszketés, megcsókolom és lemosolygok rá. – Üdv újra itt.
- Csillagokat látok már... nem bírok többet elviselni... Raphael...
Karjai reszketve fonódnak nyakam köré.
- Pedig még sok gyönyör vár rád.
Tágra nyílt szemekkel nyög fel, amikor kihúzom magam és mélyre lököm. Felmordulok, behunyt szemekkel vetem hátra a fejem, hajam arcomat cirógatja. Újabb és újabb lassú, buja csípőlökés, combjai derekamra fonódnak, mély morranásaimhoz heves nyögései idomulnak.
- Raphael... Raphael...
- Szeress engem, Jonathan – suttogom, s ő egy újabb gyönyör szakadékába hullva felsikolt. Lassú, egyenletes mozdulatokkal folytatom, amíg vissza nem tér újra.
Síkosan csapódik egymáshoz a testünk, bőrünk csattanva ér össze, aktusunk cuppogása, nyögésének hangjai olyan mélyen érzéki és gyönyörteli, hogy már érzem, én is közel járok.
Feltérdelek, ölembe vonom őt, hátradőlök ölő helyzetbe. Vállaimba kapaszkodik, teljesen gyenge már, de kezeimmel fenekét fogva mozgatom őt, így nem lanyhul a mozgásunk. Szárnyaim reszketve kanyarodnak körénk, csókja kábító és mézédes.
Egyre jobban elveszíti az önuralmát, mellkasomat karistolják körmei, nyöszörgései mély torokhangokká válnak, ahogy a tudata elsüllyed.
- Jonathan – nyögöm. Megrebbennek hosszú szempillái, felpillant rám. Tekintete szürkén örvénylő vihar. – Szeress... szeress engem... Jonathan...
- Raphael...
- Szeress engem...!
Sóváran nézem őt, muszáj hallanom, éreznem hogy ő is szeret.
- Szeretlek...
Bőröm fehéren felizzik, s behunyt szemekkel, egy mély nyögéssel adom át magam a gyönyörnek, amelyet csak egy szerető és szeretett angyal érezhet. Áramlik belőlem az erő, a fény és a kéj...
Jonathan... szerelmem...
Azonnal összefonódik elméje az enyémmel, osztozik velem azokban az elsöprő érzelmekben, amelyek bennem tombolnak.
Jonathan
Ujjaimmal puhán, elmélázva simogatom a mozdulatlan, szinte dermedtnek tűnő víztükröt, a habok visszatükrözik az égen cikázó villámok éles, vakító fényét, testem megborzong a hangosabb dörrenésektől, mintha bőrömön érezném a kinti ítéletidőt. Nem tudom… nem tudom, mitől tartok ennyire. Nem tudom, miért olyan rémisztő és ijesztő a gondolat, hogy Raphaellel…
Csupán az ábrándképtől elpirulok, öklömmel a vízbe csapva bolygatom meg a pillanat dermedt nyugalmát, a hullámok elmossák, eltorzítják a vihar tükörképét.
Lehunyom szemeimet, figyelmesen hallgatom a süvítő szelet, a fák suhogását, az ég hangos dörrenéseit, ujjaimmal lassan simítom végig testemet. Képtelen vagyok elképzelni, hogy milyen érzés lesz. Ahányszor megérint, mintha a kinti vihar a szívembe költözve tombolna végig testemen.
Akaratlanul is felidézem az előző estét, mikor forró érintésekkel kényeztette testemet, bőröm izzani kezd csupán az emlékképektől, ágyékom felforrósodik.
Azt mondta szeretkezni fogunk… az azt jelenti, hogy…
Összeszorítom ajkaimat, szemeim előtt Raphael képét látom, a mélykék szemek engem figyelnek, érzem a simogatását, szinte hallom, ahogy parázsló, szerelmes szavakat suttog a fülembe. Csupán a képzelgés elég, hogy teljesen elbódítsa a tudatomat, s mielőtt rájöhetnék, hogy mit is művelek, ujjaim finoman csúsznak fenekem két partja közé, hogy megtapintsák a szűk, apró bejáratot. Összeszorítom fogaimat, csupán egy ujjpercet csúsztatok be, a kellemetlen, szorító fájdalom kizökkent az édes kábulatból.
Szemeim kipattannak, elkapom kezemet, s érzem, hogy arcom izzón vörös árnyalatot ölt magára, mikor tudatosul elmémben, hogy mit is műveltem. Dühösen viharzom ki a kellemes melegséggel ölelő habok közül, ajkaimat felháborodott, halk szitokszavak hagyják el.
Nem hiszem el, hogy ezt csináltam. Én… komolyan… oda…
Ah… mit művel velem ez a férfi?
Miért kábít még akkor is el, mikor ilyen messze van tőlem? Miért van rám ekkora hatással csupán egy hozzá fűződő gondolat, egy emlék?
Türelmetlen, kissé ingerült mozdulatokkal törölgetem meg testemet, majd finoman bújok bele a bársonyosan puha, sötétkék selyemköntösbe. Gyors léptekkel sétálok az ágyhoz, szinte lendületből vetődök a puha matracra, hogy utána egészen kicsinyre összekuporodhassak. Lehunyom szemeimet, ujjaimmal lassan, komótosan cirógatom megpuhult, a hosszú fürdőzéstől ráncossá, érzékennyé vált bőrömet, s próbálom kiűzni fejemből az elkalandozó ábrándképeket.
Fájni fog… lehetetlen, hogy oda befér Raphael…
Összeszorítom a szemeimet, kezeimet a halántékomra simítva dörzsölgetem bőrömet, hogy elűzzem Raphael meztelen testének látványát. Lehetetlen, hogy befér…
Mérgesen fújtatva ülök fel az ágyon, a sok aggodalmaskodás, a fájdalomtól való tartózkodás már kezd az idegeimre menni… pedig… a szívem mélyén tudom, hogy még akkor is vágyom rá, ha fájni fog.
Hogy miért?
Ötletem sincs… csupán a gondolat, hogy eggyé váljak vele, irtózatos sóvárgással tölt el.
Vajon ez lenne a szerelem? Ismerni akarom a teste minden porcikáját… érezni, tapintani Őt… azt akarom, hogy összekapcsolódjon a testünk… igen… még akkor is, ha fáj.
De mi lesz utána? Hogy fogom elviselni a köztünk lévő szakadékot? Mégis… mégis hogyan lennék képes behozni egy ilyen végtelenül nagy távolságot? Ennyi évet… ennyi tudást és ilyen óriási hatalmat… hogy fogok valaha úgy állni mellette, hogy nem érzem magamat alárendeltnek? Nem tudom, de a szívem most képtelen az aggodalmakra koncentrálni. Túl közel van a pillanat… a pillanat, hogy a karjaiban lehetek…
Felhúzom lábaimat a mellkasomhoz, kétkedő pillantással figyelek az égen játszadozó villámokat, ismét megborzong testem a szél süvítésének éles hangjától. Lehet, hogy haza sem tud jönni…
Megfagy ereimben a vér a gondolattól, hogy egész éjszaka egyedül legyek itt, s ahelyett, hogy örülnék a felkészülési idő hosszabbodásának, inkább aggasztó vágyakozás költözik szívembe. Haza kell jönnie… ugye hazajön? Önző vagyok, ha arra vágyom, hogy eljöjjön? Még akkor is, ha ez veszélyes… még akkor is…
Újabb percek telnek el, felmelegedett bőröm lassan kihűl, fáradtan dőlök vissza a párnára.
Nem fog eljönni… annyira nem meggondolatlan, hogy ilyen időben repüljön… ugye?
Miért vagyok csalódott?
Lehunyom szemeimet, pilláim fáradtan megreszketve csiklandozzák végig bőrömet, összehúzom magamat a kellemesen puha ágyon, a szemhéjaim mögül néha-néha kilesve pillantok az ablak felé. Raphael…
Félálomba merülve játszadozom az egyik előre hullott hajtincsemmel, megborzongok ahogy hűs fuvallat marja végig bőrömet, a vihar távoli dörgései felerősödnek, mintha csak álmomban hallanám a nyugtalan, tomboló dörrenéseket.
Kipattannak szemeim, s abban a pillanatban, hogy felülök az ágyon, hangos csattanással landol Raphael a szoba másik végében. Szívem mintha varázsütésre kezdene zihálni az izgatottságtól, végtagjaimban mégsem tud felhőtlen izgalom és öröm szétáradni, a hűs aggodalom ellensúlyozza lelkesedéstől zsongó érzelmeimet.
Felugrom az ágyról, gondolkodás nélkül rohanok hozzá, tekintetem megtelik törődő féltéssel, ahogy elé térdelve simítom a vállára kezemet, magamban már annyiszor elismételtem nevét, hogy szinte fel sem tűnik, hogy a szeretett hangok elhagyják ajkaimat.
Hideg árad a testéből, fájón égeti bőrömet a hűs érintés, szívemben mégis forróságot ébreszt.
Megőrjít.
- Jaj hogy lehetsz ilyen ostoba? Nem esett bajod? Annyira villámlik, és esik... Mi a fene ütött beléd, hogy ilyen veszélynek teszed ki magad? Nem sérültél meg? – Tekintetemmel végigsimítom testét, sérüléseket, sebeket keresve, s néma, megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaim közül, mikor megbizonyosodom róla, hogy nem esett baja. Tudom, hogy nem egy normális emberről van szó… tudom, hogy óriási hatalommal rendelkező arkangyal… de akkor is… azok a villámok! Ilyen időben repülni… milyen ostoba gondolat.
Vajon… vajon azért csinálta, mert… mert haza akart jönni hozzám?
- Szia. – Halk suttogásától ledermedek, a visszafogott, egyszerű, mégis izzó feszültséget takaró köszönés olyan érzéseket perzsel testemben, amiket még soha életemben nem tapasztaltam.
Vágyakozás… tartózkodás… félelem… kétségek… boldogság…
… szerelem… őszinte, mély szerelem.
Vágyom erre a férfira. Nem csak a testem… a szívem és a lelkem is vágyik a csókjaira, az érintéseire… a szavaira…
Bennem reked a levegő, a szavak elpárolognak, eltűnnek elmémből, már ötletem sincs, hogy mit akartam még mondani neki. Semmi nem létezik, csak a köztünk pattogó szikrák, a parázsló vágy, aminek a bódító illata körülöleli testünket.
Lassan, félve emelem fel tekintetemet, bizonytalan pillantásom könnyedén esik a forró szemek fogságába. Az aggodalmakat elmossa a boldogság, görcsös szorításom ellazul, a fehér ing puha, nedves anyaga lassan csúszik ki ujjaim közül.
Megbabonáz a tekintete. Teljesen elbűvöl, beleég a tudatomba, a szívembe.
- Szia. – Halkan sóhajtom a rövid szót, elhaló leheletem elveszik a szél süvítő fuvallataiban, mégis minden porcikám érzi, hogy hallott. Ha némán ejteném a szavakat, Ő akkor is tudná, hogy mit szeretnék mondani.
Elmosolyodom, legszívesebben az ölelésébe bújnék, de a testéből áradó hideg fájón csípi érzékeny, a forró fürdőtől még mindig puha bőrömet.
Végtelenül lágy, szinte pille érintéssel cirógatja végig arcomat, tekintete gyengéd, forró szeretet izzik íriszeiben, s én elgyengülve hunyom le szemeimet. Megremegek, testemben már egy ilyen apró, csekély érintéstől is tomboló vágy ébred, a kísértés, hogy hozzá bújjak másodpercről másodpercre nő. Felsóhajtok, ahogy megérzem arcomon a leheletének forróságát, szemeimet résnyire kinyitva nézek szemeibe, ahogy finoman ajkamra harap, testem megrándul a kéjes érzéstől, ami végigszáguld végtagjaimon. Halk nyögés szökik ki számon, s Ő nem rest kihasználni az ajkaim között keletkezett apró rést.
Égető forróság, nedves, puha érintés. Beleremegek a gyönyörbe, mikor számba hatol nyelve, a hűvös levegő kellemetlen cirógatása mintha megszűnne létezni. Még…
Vágyam követelőzve tör felszínre, a furcsa, eddig ismeretlen hatalmú sóvárgás észhez térít, s halk nyögéssel szakítom meg a veszélyesen szenvedélyessé váló csókot. Távolabb húzódok, ujjaim ismét mellkasára csúsznak, a belőle áradó hideg könnyedén utat talál remegő testembe, reszketni kezdek tőle. Kezem nyakára csúszik, puhán érintem nedves bőrét.
- Teljesen kihűlt a tested… Meg fogsz… - Szemeim tágra nyílnak, elharapom a mondat végét, ismételten arra kell rádöbbennem, hogy baromságot fecsegek, arcom kipirul, ahogy szemében szórakozottság, jókedv csillan. Hát persze… majd biztos amiatt kell féltenem, hogy megfázik… biztos nagyon jól szórakozik rajtam…
Tettetett durcássággal szorítom össze ajkaimat, tekintetemet a földre sütöm, ahogy halkan folytatom.
- Szóval fürödj meg, mert... - …mert én fogok megfázni csupán annyitól, hogy hozzád bújok…
A mondatot csak magamban fejezem be, összefonom kezeimet a mellkasom előtt, s mikor néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után sem kapok választ, kissé bátortalanul pillantok fel rá.
Bennem reked a levegő, testem megremeg a pillantásában égő tűztől. Szinte perzselik bőrömet az azúrkék lángcsóvák. Forróság, szenvedély, élvezet… testem megborzong, úgy érzem, mintha minden porcikámat egyszerre simítanák kényeztető ujjak, szinte csiklandoz a kellemes érzés.
Hogy… hogy képes egy… egyetlen egy pillantással ennyi mindent elindítani bennem?
És… ha egy pillantás elég ehhez, mi lesz szeretkezés közben? Milyen bódító gyönyört tartogatsz számomra, arkangyal?
- Velem tartasz? – Számítottam a kérdésre. Igen, szívem mélyén számítottam a kérdésre, mégis védtelenül ér a hívogató, őrült szenvedélyt ígérő, ellenállhatatlan pillantás. Szinte izzik, parázslik a levegő. Nincs az a pajzs, amivel ez ellen védekezni tudnék.
Érzem, hogy kivörösödöm, minden izmom megfeszül, zavartan hátrálnék, de képtelen vagyok megmoccanni. Elkapnám tekintetemet, de a szemei szenvedélyes ígérete rabul ejtett. Úgy érzem, már örökre ezeknek az érzéseknek a fogságában leszek.
Pár másodperc telik el, hosszú perceknek tűnnek, fejemben szinte kattogva visszhangzanak az ablakon koppanó esőcseppek, agyam ösztönösen számolja a halk koppanásokat, mintha csak ezzel próbálnám elvonni a saját figyelmemet.
Egy… kettő… három… kopp, kopp, kopp… millió… megőrülök…
Nem megy… Másra kell gondolnom.
Hátrálok egy lépést, a mozdulat minden akaraterőmet felemészti, de elég bátorítást ad ahhoz, hogy halk, makogó mentegetőzésbe kezdjek.
- Öh kösz, én már fürcsiztem meg minden, szóval... – Érzem magamon a tekintetét, még a kislábujjam is megborzong a perzselő pillantástól. Ne… nem bírom… túl forró… hogy lehet ilyen szenvedélytől izzó pillantással nézni? Megőrjít…
Lesütöm arcomat, minden erőmmel ellenállok a késztetésnek, hogy a karjaiba vessem magam, a feladat sokkal nehezebb, mint ahogy az valaha elképzelni mertem volna. Inkább küzdök meg újra azzal az alakváltóval, mint hogy ellenálljak egy ilyen tekintetnek.
- Akkor az ágyban várj rám, szerelmem. Sietek hozzád. – Hangja halk, mégis mintha sejtelmes mágiától rezzenne, szinte bőrömbe mar, tüzet szít testemben, akár egy ajzószer, s én felnyögve adom meg magamat a soha nem érzett élvezetnek, bőröm bizsereg a hangok cirógatásától. Remegve görnyedek össze, arcom mintha égne, szívem a torkomban dübörög, zihál, s légzésem átveszi a dobogás vad, kapkodó tempóját.
Feláll, s én homályos tekintettel figyelem mozdulatait, ahogy eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött, reszketeg léptekkel sétálok az ágyra, kezemet merevedésemre szorítom, miközben felhúzom a lábaimat.
„Szerelmem”
Annyira csodásan hangzik a szájából. Birtokló, mégis gyengéd, szenvedélyes, mégis visszafogott.
Megbabonáz.
Emberfeletti kísértéssel csalogat, hívogat magához. Lehetetlen ellenállni.
Hogy képes felizgatni egy mondattal? A mágia, ami körbelengi testét, megrémiszt, és úgy vonz, akár a lepkét a fény.
Gyanútlan, törékeny, jelentéktelen rovarnak érzem magamat mellette.
Vakon követem a ragyogó fényforrást, még akkor is ha a vesztembe rohanok…
Félek. Életemben talán először merem őszintén és teljes szívvel beismerni.
Összekuporodom az ágyon, elterelem a figyelmemet, s ágyékom kínzó lüktetése lassan csillapodni kezd. A vihar egyre hangosabban zihál odakint, a tágas szobát csak a villámok éles fénye világítja be, néha kísérteties fényt, néha árnyas sötétséget lehelve a sötét márványpadlóra.
Hangtalan, lassú léptekkel sétál ki Raphael a fürdőből, fülemben sikít a néma csend, minden léptére hangosan dobban szívem, a vihar hangjai elcsitulnak, mintha rajtunk kívül mindent egy másik dimenzióba száműzött volna elmém. Ide jön…
Pillantásom testére siklik, elvörösödve kényszerítem arcára tekintetemet, szemeimen egészen vékonyka könnyfátyol keletkezik az izgatottságtól, de még így is látom magam előtt minden porcikáját. Minden tökéletes, hibátlanul ívelt izmot, minden kecses rándulást, a mellkasa rezzenéseit, ahogy levegőt vesz, a combizmai hullámzását minden rövid, nyugodt lépésnél. Mindent.
Megtorpan, s mintha az idő is megállna vele együtt. Felpislogok rá, végtelen másodpercek telnek el, ujjaimmal zavartan szorítom köntösöm szélét, az anyag selymesen csúszik reszkető kezemben.
Már nincs menekvés…
Én voltam az, aki szánt szándékkal sétált a csapdájába, s már nem szabadulok soha. Tudom.
Szeretkezni akarok vele… érezni akarom azoknak az izmoknak az erejét… érezni akarom a tökéletes bőr selymes forróságát…
Vajon tudja? Vajon érzi, mennyire vágyom rá? Talán van esélyem elrejteni ellene, hogy milyen végtelenül kiszolgáltatott vagyok vele szemben?
- Gyere ide, Jonathan. – Lágyan mászik fülembe halkan búgó hangja, szinte elbódít, lábaim ösztönösen megrezzennek, hogy a karjaiba reppenjek, de még időben állítom meg magamat. Szívet tépően fájdalmas tett, de a büszkeségem nem engedi, hogy eláruljam gyengeségemet, sóvárgásomat. Egyszerűen képtelen vagyok.
A sóvárgás kínja segít arcomra komor, kissé duzzogó arckifejezést csalni, ajkaimat összeszorítva markolok ismét a ruhám puha anyagába, majd dühösen, felháborodottan dünnyögve szólalok meg.
- Nem kéred a köntösödet? Minden angyal ilyen exhibicionista? – Fogadok azért csinálja, hogy zavarba hozzon. Sőt, ez olyannyira egyértelmű, hogy még fogadni sem kell rá. Aljasság… mégse tudok ellenállni neki… annyira gyönyörű, és ahogy rám néz…
Oh istenem, megőrülök attól a pillantástól. Képtelen vagyok tovább elviselni…
Magamban tovább zsörtölődöm, de lábaimnak már nem tudok parancsolni, vágyaim átveszik az irányítást testem fölött. Lépteim halkak, nesztelenek, a hideg márvány csípi felhevült bőrömet, de már ez sem tud érdekelni.
Elé érek, ujjaink puhán érintik egymást, bőre kellemesen forró a meleg fürdőtől, érintése gyógyító tűzként olvasztja fel lefagyott végtagjaimat, minden porcikám megremeg, mikor a kandalló felé pillantva kelti életre a melengető lángokat. Megremegve hunyom le szemeimet egy röpke pillanatra, a sercegő lángnyelvek mintha csupán kellemes fényükkel melegséget varázsolnának a szobába, s mikor fáradtan felemelem a szemhéjaimat, tekintetemben őszinte hála, odaadás csillog.
Vajon azért gyújtotta meg, hogy ne fázzak? Nyilván, hiszen neki nincs szüksége rá.
Miattam csinálta… gondolt rám... nem kéne elérzékenyülnöm egy ilyen apróságtól… és mégis… annyira hihetetlenül jó érzés.
Összefonódik a tekintetünk, olyan mélyre merülök a meleg pillantásban, hogy a lélegzésről is megfeledkezem, ajkaim elnyílnak ahogy Őt figyelem.
Puha érintés a vállamon, gyengéden húz közelebb magához, szám megrezzen, ahogy bizseregve várja a forró ajkai, a nyelve kényeztető érzését, de csaknem jön a várt csók. Összerezzenek, ahogy ujjai nyakamra csúsznak, az érintés olyan lágy, mintha nem is létezne, mintha csak képzelném az édes cirógatást, testem forrón beleborzong, ahogy lassan, csiklandozó óvatossággal csúsztatja lejjebb vállamról a köntöst, a selyem mintha égetve simogatná bizsergő bőrömet. Tekintete lángol a vágytól, s emellett olyan törődés ragyog szemeiben, mintha egy évek óta várt ajándékot bontogatna a cifra csomagolás alól. Törődés, izgatottság, várakozással teli feszültség, sóvár vágy… megszédülök az erős érzelmeitől…
Minden mozdulat olyan puha, mintha törékeny porcelán lennék…
… mintha a legértékesebb kincsét simogatná végtelen finomsággal…
… mintha soha nem akarna elveszíteni… mintha mélyen, tiszta szívéből szeretne.
Elmosolyodik, mintha csak meghallotta volna csalfa reménnyel telt gondolataimat, arcomat ismét pír önti el.
Hogy… hogy képes így mosolyogni? Hogy tud ilyen gyengédséggel rám nézni? Miért? miért csinálja ezt velem?
Megnyugtat és felizgat… boldogsággal tölt el és megrémiszt…
Hosszú, néma másodpercek telnek el, szótlanul, mozdulatlanul fürdünk a másik testéből áradó melegségben, Raphael minden érzékemet uralja. Csak az Ő illata mászik az orromba frissítő, mégis töményen, fullasztón bódító csábítással, szemeim előtt akkor is Őt látom, ha lehunyom pilláimat, fülemben zihál a szívem hangos, őrült dübörgése, bőröm bizsereg a tekintete simogatásától. Olyan heves érzelmek zakatolnak mellkasomban, mintha már most szeretkeznék vele… pedig épphogy csak érintenek erős ujjai.
- Szeretsz engem, Jonathan? – Szavai mintha a semmiből jönnének, tomboló viharként süvítve törik meg a csendet, könnyedén söprik el a maradék józan gondolataimat is.
Mit mondott? Hogy… hogy szeretem e? Miért… miért kérdez ilyet? Szerelem…
Igen, szeretem Őt. Nem is sejti, hogy mennyire.
Képtelen vagyok kimondani… még egy kicsit… csak még egy kicsit hadd tartsam meg az utolsó védváramat a szívem körül… kérlek, Raphael…
- Nem tudom... azt hiszem igen... – Halkan suttogom bizonytalan válaszomat, hisz ha őszintén bevallani képtelen vagyok is, tagadni még annyira sem tudnám. Nem tudnék a szemébe hazudni. Soha…
Ujjai derekamon pihennek, közel von magához, teste forró, szinte érzem ahogy egymáshoz simulunk, pedig még elválaszt minket néhány végtelen hosszúnak tűnő milliméter.
Miénk az öröklét, s én addig várok rád, ameddig szeretnéd.
Ajkaimat néma sóhaj hagyja el, elmémben hosszan, végeláthatatlanul hallom szavai édes ismétlődését, mintha csak gondolataim eljátszadoznának a szívemnek oly kedves szavakkal. Nem tudom elrejteni bizonytalanságomat, félelmemet, elménk kapcsa egyre mélyebbé, egyre áthatóbbá válik, mintha lelkemben érezném Raphael szívének dobogását, remegésem felveszi a gyors ritmust.
Öröklét… hát talán elfejeti?
Bizonytalan vagyok. Raphael... Öröklétről beszélsz, pedig én halandó vagyok. Túl nagy áldozattal járna a kapcsolatunk... Ez megriaszt.
Tényleg erre kéne áldoznom az életemet? Hogy egy pillanatát szebbé tegyem? Hogy néhány rövid évig elszórakoztassam?
Lehet, hogy megérné?
Boldoggá akarom tenni… lehet, hogy megérné feladni az életemet érte? De vajon boldoggá tudom tenni?
Izmaim megrezzennek, hátrálnék egy lépést, de valami megakadályoz. A szívem.
Nem enged mozdulni, nem engedi, hogy kiszakítsam magamat ebből a fájdalmas bűvöletből, még mélyebbre húz, pedig tudom, hogy ha túl közel merészkedek Raphaelhez, én leszek az, aki lezuhan a minket elválasztó feneketlen szakadék sötét, mély árnyai közé. Én leszek az, akinek fájni fog, aki visszasírja ezeket a pillanatokat.
Én fogok összetörni.
Mellkasom megreszket az aggodalmak súlyától, s tudom, hogy ha már egy apró gondolatot megemlítettem neki, képtelen leszek megállítani az ezt követő lavinát.
Nem tudom miért szeretsz, nem tudom, hogyan jutottunk el egészen idáig néhány nap alatt. Nem állítom, hogy jobban tudnám te mit érzel, de képtelenség felfognom, miért és hogyan lehetsz szerelmes belém.
Eltépem tekintetünk kapcsát. Eltépem, mert a mély, intim szemkontaktus mintha tőrt döfne az érzelmektől túlfűtött szívembe.
Lehetetlen, hogy egy arkangyalnak ilyen fontossá váljak. Nincs bennem semmi különös azon kívül, hogy követni tudom az angyalok illatát. Nem értem… egyszerűen nem értem… annyira jó lenne hinni neki, de képtelen vagyok rá. Pedig próbáltam… én tényleg, őszintén megpróbáltam elhinni neki.
Szerelemben nincs miért és hogyan, Jonathan. Van és kész. Ezért olyan ritka és különleges. Neked köszönhetem, hogy hosszú életemben egyszer átélhetem én is ezt a csodát.
Szívem kihagy egy ütemet, lágy sóhaja cirógatja arcomat, ahogy hozzám hajol.
Miért… miért mondja ezt? Miért hiteget?
Nem… Raphael nem olyan, aki hitegetne… de akkor… akkor… nem értem. Egyszerűen nem tudom felfogni. Nem merem felfogni… nem merem elhinni… félek a csalódástól. Annyira jó lenne.
Puha érintés, arcunk egymásnak simul, s én megborzongva adom át magam az érzésnek, a vágy futótűzként járja át ismét ereimet, minden végtagomba kellemes forróságot lehelve.
Félj nyugodtan, hiszen én sem teszek mást.
Raphael… fél?
Te mitől félsz? Nincs vesztenivalód, Raphael.
Mit veszíthet egy örökéletű, legyőzhetetlen arkangyal?
Miért… miért remegek előre? Mintha minden porcikám érezné a válaszát.
Az lehetetlen… egyszerűen nem lehetséges, hogy azt mondja, ami után a szívem sikítva vágyakozik. Kérlek, ne mond azt...
Téged elveszíthetlek, és ha ez megtörténik, elveszítek mindent, ami fontos nekem az öröklétben.
Megremegve hunyom le szemeimet, a torkom olyan szűkké válik, hogy mellkasom fájdalmasan megreszket, ahogy levegőért kapok, szemeimet marják a ki nem eresztett könnycseppek. Szinte égetik, csípik… miért?
Mond, Raphael… honnan tudod mindig hajszál pontosan…
… hogy mivel érheted el legkönnyebben a szívemet?
Elhajol tőlem, s én képtelen vagyok összeszedni magamat. Nem… a távolságtartó, összeszedett Jonathant már kiölte belőlem… már olyan régen… olyan régen az övé vagyok… már nem tudom tovább tagadni magamnak.
Őrülten beleszerettem.
Felpislogok rá, arcomról könnyedén leolvasható minden bizonytalanság, minden kétely, reszketeg szavaim halkan szakítják meg az elménkben folyó párbeszédet.
Már képtelen lennék fejben hozzászólni… képtelen lennék összeszedni annyira a gondolataimat… nem tudnék összpontosítani, koncentrálni.
Félek, hogy a gondolataim mellé érzések társulnának. Nem érezheti… nem… nem szabad éreznie ezt a vak boldogságot… ezt a kitörő, heves örömöt. Nem szabad…
- Ennyire szeretsz engem? De miért? Miért? – Nem értem. Nem értem.
Ez lehetetlen… képzelődöm? Ilyen csak a mesékben van.
Miért?
- Melletted kezdtem újra érezni, Jonathan. Nincsenek miértek és hogyanok, ne kérdezz. Érezni kezdtem, és megismertem a szerelem édes fájdalmát. – Szemeim tágra nyílnak, szinte észre sem veszem, hogy fejem erőtlenül előrebukik, annyira elgyengülök szavaitól. A vastag könnyfátyol mögül meredek a földre, elnémítanak az érzelmeim.
A szerelem édes fájdalma?
Hát Ő is érzi? Nem… nem csak nekem szakad meg a szívem a forróságtól, ahányszor megérintjük egymást?
Nem csak én szédülök és émelygek, mikor együtt vagyunk?
Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen kínokkal küszködik? Neki is fáj?
Ujjaimatpuhán simítom mellkasára, magam sem tudom, hogy támaszt keresek, vagy egyszerűen csak még közelebb szeretnék kerülni hozzá. Fáj. Minden szívdobbanása érzéki fájdalommal kábít.
Egyáltalán létezik az a határ, ami elválasztja egymástól a szívszorító kínt és az émelyítő gyönyört? Nem hinném.
A két érzés szöges ellentéte egymásnak… és mégis… csak egy halszálnyi különbség van közöttük.
Forrón izzó bőre alatt feszülő izmai végighullámoznak érintésem nyomán, reagálnak, válaszolnak a finom, alig érezhető simításra, s én némán felsóhajtok, testemet megfertőzi az Ő borzongása.
Hátralép, a mozdulat túlságosan is ismerős szívemnek. Ha Ő nem teszi, pár másodpercen belül valószínűleg én magam szakítottam volna meg a túlságosan is kellemes testi kontaktust.
Talán tényleg azt érzi, mint én?
Az Ő testét is rázzák a jegesen perzselő lángnyelvek, ahányszor egymáshoz érünk?
Neki is mintha elektromos szikrák csipkednék a bőrét?
Szinte észre sem veszem, ahogy az ágyhoz sétál, de tekintetem öntudatlanul is alakját figyeli. Képtelenség nem figyelni. Egyszerűen lehetetlen levenni a szemeimet a testéről, a pillantásáról.
A komoly, jeges tűzviharként kavargó szempár felém fordul, mikor elhelyezkedett a matracon. Szárnyai szétterülnek az ágyon, az elefántcsontszínű selyemlepedő ráncaiban meg-megcsillan egy-egy szem aranyos árnyalatban ragyogó angyalpor. A fekete tollak gyönyörű kontrasztot alkotnak a lepedő világos színével, míg szőkén lehulló tincsei szinte beleolvadnak az anyagba. Teste hibátlan, világos bőrén játszadoznak a táncoló lángnyelvek, őrülten kívánatossá varázsolva minden porcikáját.
Soha nem gondoltam volna, hogy képes lennék ennyire vágyni egy férfira.
Hogyan… miért látom ennyire gyönyörűnek Őt? Ennek nem így kéne lennie.
Képtelen vagyok tovább tagadni.
Nem fordítom el a tekintetemet, tisztában vagyok vele, hogy még a próbálkozás is felesleges, balga ötlet. Úgysem sikerülne.
- Szeretkezzünk, Jonathan. Engedd át magad nekem, és olyan gyönyörrel ismerkedhet meg a tested, amelyet halandó nem élhet át soha, nekünk halhatatlanoknak is maga a csoda.
Szívem még gyorsabb tempóra vált, szinte visít a fülemben, az idő végleg megszűnik létezni.
Eltépem elgyengült, elérzékenyült tekintetemet testéről, az esetlen mozdulat fizikai fájdalmat okozva mar mellkasomba.
Fáj.
Miért élvezem mégis minden pillanatát? Annyira jóleső fájdalommal gyötör.
Nem tudom, hány másodperce, esetlen perce burkolózom makacs némaságba, az időt csupán a kapkodó szívdobbanásaimmal tudom mérni.
Pontosan tizenegy heves, szenvedélyes dobbanás elmúltával tudom szólásra nyitni ajkaimat.
- Na jó, de ne hidd, hogy ezzel bármire is elköteleztél... – Remélem nem hiszi azt, hogy végleg neki adom magamat… nem… mindig a magam ura maradok. Ez soha nem fog változni. Nem hódolok be… csak azért megyek oda, mert… mert én is így akarom. Annyira vágyom rá, hogy már irritál a tudat.
- Micsoda fellengzős, flancos szókincsed van neked. Különben is ki látott már olyat, hogy a szeretkezés egy csoda? – A morgolódásom most már csupán álca, hogy elrejtsem félelmemet.
Lépteim lassúak, már-már idegesítően lomhák.
Pontosan huszonnégy fülsüketítő szívdobbanás után torpanok meg az ágy mellett, minden porcikám reszket, a torkomban lévő gombóc szinte megfojt, az egyre vékonyodó hangok bennem rekednek abban a pillanatban, hogy csillogó tekintetem ismét testére kalandozik.
Előttem van, ha kinyújtanám a kezemet, könnyedén megérinthetném Őt.
Ez a gondolat olyan erős izgalmat és vágyat ébreszt testemben, hogy a gyomrom bukfencezni kezd, ágyékom felforrósodik.
Dadamm. Dadamm. Dadamm.
Újabb tizenhárom bódító dobbanásra van szükségem, hogy erőt gyűjtsek egy halk, elhaló sóhajhoz.
- Hogy a fenébe lehetsz ilyen kibaszottul gyönyörű? – Lehetetlenség. Képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Megmozdul, izmai rugalmasan feszülnek meg bőre alatt már ettől az aprócska rezzenéstől, s testem minden porcikája azt kívánja, bárcsak tapinthatná, érezhetné azokat a kemény, férfias izmokat. Miért vonz ennyire?
Ajkain halovány mosoly ül, másnak talán fel sem tűnne, de én nem tudom nem észrevenni, annyira jellegzetesen csillannak szemei.
Jókedv és öröm… talán egy kis elégedettség… boldogság…
Ezt érezheti…
Miért örülök ennyire a boldogsága gondolatának?
Idegesít, hogy ennyire örülök… mintha… függnék tőle…
- Ne nevess ki... ez nem fair... – Halk suttogásom végleg elhal, amikor felül, a gondolatok, a zsörtölődés elreppennek pillantásától, még a levegő is tüdőmben reked, ledermedve merülök el a sötét vágytól parázsló szempár tekintetében.
Tudom, hogy mire vár, a néma utasítás félreérthetetlen, s abban is egészen biztos vagyok, hogy képtelen leszek megtagadni tőle. Már nem megy.
Lassan engedem ki a levegőt, bőröm szinte forr a tekintete simogatásától, mozdulatlanul gyűjtök elég erőt, hogy cselekvésre bírjam magam.
Pontosan negyvennégy dobbanás. Nem szándékosan számolom a sietős, túlságosan is gyors dobbanások számát, az elmém mégis mintha tudná, érezné. Nem tévedek, ebben egészen biztos vagyok. Csak azt nem tudom, hogy valóban ennyire lelassult az idő, vagy a szívem hajtotta végre a lehetetlent, és még hevesebb tempóra váltott.
Reszketeg ujjaim végre megmoccannak, lomhán emelem fel kezemet, s mintha látnám megrezzenni Raphael szárnyait. Az izgatottsága bátorít. Nem én vagyok az egyetlen? Nem csak én veszítem el az önkontrollt?
Te is így érzel, arkangyal?
Lassan csúsztatom le vállamról a köntöst, a könnyű selyem megindul sima bőrömön, s testemet végigcirógatva esik a földre.
Megborzongok, pedig parázsló bőrömet nem a hideg csípi.
Raphael pillantása váltja ki remegésemet.
Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire meztelennek. Ennyire végtelenül csupasznak és kiszolgáltatottnak.
Mind a testem, mind a szívem levetkőzött előtte. Mindenemet feltártam, hogy Ő mély, kitörölhetetlen nyomokat hagyhasson bennem.
Ezek a gondolatok, ezek az érzések azok, amik már-már kellemetlennek mondható borzongást váltanak ki belőlem.
Lassan előrehajol, felém nyújtja a kezét. A mozdulat óvatos és gyengéd, kerüli a gyors, heves rezzenéseket. Mintha egy vadon élő, apró, félénk állatot próbálna magához csalogatni. Mintha attól tartana, elég egy váratlan mozdulat, egy ijesztő hang, hogy megrémisszen, hogy örökre elijesszen magától.
Talán igaza van. Talán tényleg így lenne.
Vajon, ha durvábban közelítene felém, képes lennék ellökni magamtól? Képes lennék gyűlölni Őt?
Igen. Szinte biztos vagyok benne, hogy a válasz: igen.
A szeretet és a gyűlölet olyannyira ellentétes érzések… olyannyira, hogy csupán egy hajszál választja el őket egymástól. Egy aprócska, átlátszó, észrevehetetlen határvonal.
Azt várja, hogy én is felé nyúljak, hogy én is közelítsek, s én megteszem. Megrezzenek, ahogy ujjaink félúton találkoznak, a kicsiny, megszokott szikrák most sem felejtik el végigmarni felforrósodó bőrömet. Elég ennyi… elég egy alig érezhető érintés, hogy ezt váltsa ki belőlem.
Megrezzenek, de nem húzódom el tőle. Tekintete hív, csalogat, s én engedelmesen térdelek fel az ágyra. Nem menekülök el. Már nem… én is legalább annyira vágyom rá, mint ahogy Ő énrám. Ennek… ennek így kell lennie.
Közelebb hajolok, de ő még mindig nem tesz semmit. Mintha csak azt próbálgatná, mennyire sikerült megszelídítenie a zsákmányát.
Bebizonyítom neki, amire vágyik, s ajkaihoz hajolok.
Az övé vagyok.
Nem tudom, később mit fogok érezni, de ebben a pillanatban az egész lényemet birtokolja.
Szánk találkozik, s testemben az izgató, várakozással teli vágy felülkerekedik a lomha, tartózkodó érzéseken, s ezzel nem vagyok egyedül.
Vége a puhatolózásnak, vége a lágy ismerkedésnek, a néma, lassú, merengően örömteli mozdulatoknak, s a helyükre türelmetlen, sóvár követelőzés költözik.
Raphael ajkai erősebben, bátrabban kényszerítik testemet megadásra, nyelve számba csúszik, követeli a jussát, követeli a halk, érzelmes nyögések minden cseppjét, az ízemet, a sóhajaimat, az irányítást a reszketeg mozdulataim felett, s én összerándulok a váratlan, kissé erőszakosabb, szenvedélyesebb mozdulattól. A forró gyönyör ostorként csap végig testemen, szinte érzem a gerincemen a fájdalommal kevert élvezet keserédes lüktetését, beleborzongok a kellemes bizsergésbe.
Már nem érzékelem a heves szívdobbanásokat, a füleim szinte sípolnak, ahogy egyre zihálóbbá válnak lélegzetvételeim, s észre sem veszem, már Raphaelen fekszem, s ujjaim a bőrét simítják, karcolják, marják, mikor izmaim megfeszülnek a testemben fellobbanó kéjtől.
Felsikítok az orgazmus pillanatában, ajkaim megrezzennek, de Ő még mindig nem ereszt, még mindig csókol, pedig testem vadul reszket a gyönyörtől, öntudatlanul zuhanok a mellkasára.
Visszatér a dübörgés monoton visszhangzása, elfáradt elmém száz körül lemarad a számolásban. Nem tudom pontosan mennyi lehetett, de képtelen vagyok összeszedni az erőmet.
Képtelen vagyok. Túl jó.
Még mindig remegek. Ez a heves zihálás hozzám tartozik, pont mint ahogy a forró kielégültség is.
Megmozdulok, ujjaim lágyan cirógatják Raphael tollait, másik kezemet képtelen vagyok elhúzni mellkasáról. A bőre selymes és puha, az alatta húzódó izom kőkemény, erős és néha megfeszül, ha ujjaim megcirógatják bőrét. Érzem, ahogy dobog a szíve.
Az nem kifejezés, hogy érzem. Szinte jobban a tudatomba vésődik a heves zihálás hanga, mint a saját szívem éles dübörgése.
Raphael…
Ujjai végigtáncolnak hátamon, cikázó szikrákat szítva testemben. Vajon tud róla, milyen hatással van rám?
Biztos vagyok benne.
Testem megfeszül, ahogy fenekembe markol, az érzés ismerős, mégis idegen, fájdalmas bizsergést indít el gyomromban. Magához szorít, s én felnyögök ahogy ágyékunk nedvesen összedörgölőzik. A hang olyan idegennek, olyan távolinak tűnik… mintha nem is hozzám tartozna a vékony, elfojtott nyögés… pedig éreztem, ahogy elhagyja az ajkaimat. Igen… biztosan éreztem.
Remegve emelem fel arcomat, homályos tekintetemmel nem könnyű rádöbbennem, hogy mosolyog, s nem tudok ellenállni a vágyakozásnak, hogy ajkaimmal érintsem a mosolyát. Magaménak akarom tudni azt a meleg mosolyt. Mindent. Minden rezzenését.
- Ideje volt, hogy magadhoz térj és végre elkezdjük. – Már-már csintalannak mondható huncutsággal suttogja a szavakat, engem is mosolyra késztet. Annyira nem vall rá, hogy incselkedjen, ebben a pillanatban mégis… mégis annyira illik hozzá.
Elvörösödve, még mindig kábán állom pár rövid szívdobbanásnyi ideig a forró tekintetét, majd halkan válaszolok.
- Micsoda nagyképű szöveg. Inkább fogd be és csináljuk... – Az egész testem ég, zsong a vágytól. Képtelen vagyok tovább várni. Most azonnal… most azonnal akarom mindenét.
Feljebb húz magához, ismét rabul ejti ajkaimat, a csókja mohó és vad, szinte teljesen elveszi a józaneszemet. Ő csábítgatott magához, Ő kérte, hogy adjam neki magamat, mikor kettőnk közül valószínűleg bennem lángol égetőbben a sóvárgás. Vajon képes leszek titokban tartani, hogy mennyi őrülten vágyom rá?
Lehetetlen.
Végigsimítja testemet, az érintése most más, mint az eddigi lágy cirógatások. Ez inkább birtokló, erős, vágyakozó simítás, mint gyengéd, szerető kényeztetés. Mégis felizgat… mintha csak erre vágyott volna a testem. igen… mindig… mindig tudja, hogy mit kell csinálnia.
Mintha ösztönösen tudná, hogy a testem mikor vágyik gyengédségre, óvó, szeretgető cirógatásokra, és mikor vad, szenvedélyes és heves, birtoklóan követelőző érintésekre. Igen. Pontosan tudja. De honnan?
A gondolatok megszűnnek létezni, amikor ujjai megtalálják ágyékomat.
Testem vadul, forrón borzong meg, mintha magas láz rohanna végig rajtam újra és újra, ahányszor megmozdulnak ujjai, hol a hidegtől, hol a melegtől rázkódik mellkasom, az első, éledező verejtékcseppek kínzón csiklandozzák bőröm felszínét.
Ajkamra harapok, lassan hajolok előre, ujjbegyeim szinte teljesen Raphael bőrébe mélyednek, tisztán érzem magam alatt izmai remegését, s ez mintha csak még tovább ajzana. Ujjaival lágyan masszíroz, kényeztet, fogaimat összeszorítva mélyesztem szemeibe tekintetemet, engedem magamnak, hogy teljesen magukba szívjanak a vágytól örvénylő íriszek, testem felforrósodik, ahogy egyre közelebb jutok a következő kitörő orgazmushoz, zihálva próbálom csitítani testem reszketését.
Nem tudom… nem tudom visszatartani. Túl jó. Annyira… annyira lehetetlenül jó.
Még… még soha nem éreztem hasonlót.
A gondolataim. Az érzéseim. Ez a forróság. Miért?
Ahh…
Összerándul testem, ahogy Raphael ismét eljuttat a csúcsra, de ajkaimon hangos, fájdalmas nyögés szökik ki, amikor megszorítja merevedésemet, s ezzel a finom mozdulattal belém fojtja a kitörni készülő orgazmust. Szaggatott lihegéssel, szinte nyöszörögve engedem ki tüdőmből a benn rekedt levegőt, testem izzik a kielégítetlenség mardosó fájdalmától, ágyékom mintha felrobbanni készülne.
Ujjaim megfeszülnek mellkasán, szinte érzem, ahogy körmeim bőrébe vájódnak, de képtelen vagyok lazítani a szorításom, miközben halkan szisszenve ejtem ki nevét, hangom inkább tűnik kérlelő nyöszörgésnek, mint igazi beszédnek. Miért… ne… fáj… annyira… ah…
Megőrülök.
Zsong a fejem. Émelygek.
Elájulok. Túl forró. Túl hideg. Túl élvezetes és túl fájdalmas. Megőrülök. Többet akarok. Ennél is többet.
A fejem hirtelen tisztul ki, ahogy megérzem ujjait egy határozott mozdulattal fenekem két partja közé siklani, még a remegésem is abbamarad egy pillanatra, ahogy testem felidézi a kellemetlen érzés emlékét. Szemeim tágra nyílnak a félelemtől, izmaim megfeszülnek.
Ne… eddig… annyira jó volt.
Túl jó… nem akarom hogy fájjon. Még nem… szinte el is felejtettem, hogy ez lesz.
Felnyögve szorítom össze szemeimet, mikor hirtelen ismét masszírozni kezdi lüktető, forró merevedésemet, majd ismét szétpattannak szemhéjaim, mikor belém tolja az ujját.
A mozdulat erős és határozott. Nem finomkodó, nem tartózkodó, mint ahogy saját magamnak próbáltam, s ujja akadály nélkül csúszik belém, testem megfeszül, majd remegve ernyed el a szokatlan, ismeretlen érzéstől.
Csupán a félelem okozta fájdalom legyengít annyira, hogy Raphael mellkasára ejtsem fejemet, ajkaimra harapva nyelem le ziháló nyögéseimet, s a kellemetlenül feszítő érzés mintha lassan tovaszállna, ahogy testem hozzászokik.
Felnyögök, mikor megmozdítja ujját, az furcsa élvezet vadul marja, tépi testemet, ahogy elér bennem egy különös pontot, izmaim összerándulnak, s csípőmet ösztönösen mozdítom meg, hátam ívbe feszül a gyönyörtől.
- Raphael... Raphael... – Újra és újra a nevét zihálom, néha csak hangtalanul, néha suttogva törnek ki belőlem a szavak, mellkasom vadul rázkódik.
Nem… ah… ennek fájnia kéne.
Miért ennyire jó? Mi történik? Ahh…
- Csókolj meg, Jonathan.
Ágyékom feszül, minden porcikám sikít a kielégülésért, Raphael hangja csak távolról, homályosan mászik füleimbe, s nehezemre esik felfogni szavait. Ujja mozgása egyre gyorsabb, s én lassan, remegve emelem fel fejemet, szemeimbe könnyek gyűlnek az érzéki kínnal kísért élvezettől.
Ajka számra tapad, az ismerős íz, a nyelve játéka elmossa a sóvárgás kínját, s én erőtlenül, védtelenül nyögök a csókba, mikor váratlanul egy újabb ujját csúsztatja belém. Szemeim elkerekednek, de Ő nem ereszti ajkaimat.
Mintha tudná, hogy a csók megnyugtat.
Mintha tudná, hogy így kevésbé fáj…
Szabad kezével merevedésemet markolja, nem enged elélvezni, s a testemben felgyülemlett kéj mintha túláradni készülne. Mindenem reszket, bizsereg, izmaim hol megfeszülnek, hol elernyednek a gyönyör és a fájdalom hullámzásától, szinte már azt sem veszem észre, mikor ajkaink elszakadnak egymástól, s én felegyenesedve zihálok, minden csepp levegőért végtelen hosszúnak tűnő küzdelmet vívok reszkető mellkasommal.
Nem bírom. Felrobbanok. Megőrülök.
- Raphael... nem bírom... nem bírom... – Összeszorítom szemeimet, testem megfeszül, ahogy reszkető ujjaim kezére simulnak. Erőtlenül, gyengén próbálom meg lefeszíteni merevedésemet elszorító ujjait magamról, a testemben olyan erősen tombol a vágy, hogy szinte semmit nem hallok a fülemben sípoló szívverésemen kívül. - Engedd el, nem bírom tovább... kérlek hagyj elélvezni... – Halkan zihálva könyörgöm, a büszkeség, a dac, az eddigi kitartás és makacsság eltűnik szívemből, s csak egy érzés marad bennem, amiért bármit megtennék: a kielégülés után sóvárgás.
Szinte még el sem kezdtük, de már az érzés rabjává váltam.
Mi jöhet még ezután? Nem bírom.
Tényleg… tényleg el fogok ájulni.
Szinte izzik a bőröm, már semmit nem érzékelek az észveszejtő gyönyörrel teli fájdalmon kívül, s fejem hátra csuklik, ahogy még egy ujja belém siklik, s egyre gyorsabb, türelmetlenebb, szinte kapkodó mozdulatokkal mozgatja bennem őket.
Hangosan, kérlelőn sikítom újra és újra nevét, pedig tudom, hogy nem jutok semmire a könyörgéssel, a kétségbeesett kérleléssel, körmeim tehetetlen, kiéhezett dühvel, szenvedéllyel szántják végig hófehér bőrét.
- Fel kell készítenem a testedet, hogy képes legyél befogadni engem, Jonathan – Szavait csak részben fogom fel, csupán a hangsúly jut el agyamig, s az segít rájönni, hogy mire utalhattak a homályos, fél füllel kivett szavak, zihálásom felerősödik, ahogy egyre gyorsabban mozgatja ujjait.
Nem tudok gondolkozni.
Soha nem lesz vége. Úgy érzem soha nem lesz vége. Megbolondulok. Teljesen… ahh… el akarok… el akarok élvezni. Felrobbanok a gyönyörtől. Ez… túl… túl sok…
Visszazuhanok mellkasára, remegő testem az övéhez simul, halkan, zihálva szenvedem ki magamból a szavakat.
- Jó hh, csak... siess... ahh...
Hosszú, végtelen sok szívdobbanásnyi idő telik el, ujjai, ajkai, összesimuló testünk teljesen elbódítanak, s én csak fürdök a kínoktól gazdag élvezetben. Nem tudom hányszor hagyták el ajkaimat kérlelő nyöszörgések, Raphael neve, elhaló sóhajok és hangtalan nyögések. Reszketeg mozdulataim egyre akadozóbbak, egyre kétségbeesettebben vágyom az elérhetetlennek, távolinak tűnő érzés után, a testem elzsibbadt, ahogy megszokta a tompa fájdalmat.
Ajkaim tátva maradnak egy félig visszanyelt nyögés után, ahogy váratlanul kihúzza belőlem ujjait, testem kelletlenül végigborzong a kellemes, jóleső érzés, a kényeztetés hiányától, és mégis megkönnyebbülve csitul le a bennem tomboló vágy.
Félig lehunyom szemeimet, ahogy a matracra fektet, gyengének, erőtlennek érzem magamat, mintha leszívták volna minden életerőmet.
Homályos pillantásommal Raphaelt figyelem, eleinte szinte csak elmosódott körvonalakat látok, de nem kell több pár röpke pillanatnál, hogy tisztán kirajzolódjon előttem Raphael elsötétült, vágytól izzó pillantása. Bennem reked a levegő a látványtól, fölém magasodva néz végig rajtam, tekintetem megpihen ágaskodó hímvesszőjén. Már nincs elég erő bennem, hogy utat adjak a szívemben lappangó gátlásnak, és elfordítsam arcomat.
Szívem a torkomban dübörög, s összerezzenve kapom fel szemeimet, mikor Raphael az arcomra simítja ujjait, majd lassan lejjebb vándorol keze. Minden egyes érintésére még nagyobb lángokkal nyaldossa testemet az érzéki boldogság, izmaim megfeszülnek, ahogy merevedésemet simítják ujjai, s én összerezzenek a testembe nyilalló villámcsapástól, ahogy a túlságosan hosszú ideig elfojtott kéj ismét felordítva követel szabadulást börtönéből.
Teljesen elkábulva figyelem, ahogy oldalra hajol, s egy apró üvegecskéből fénylő, csillogó olajat önt mellkasára. A cseppecskék puhán csordogálnak végig mellkasán, lassú, kanyargó táncot járnak az izmok kemény domborulatain, a bőrét cirógatják lassú, lomha folyásukkal, s ujjaim féltékenyen kezdenek bizseregni.
- Kend szét rajtam, Jonathan. – Érzem, hogy arcom kipirul, ajkaimra mosoly szökne, de ledermedek a mozdulat közben, ahogy belém nyilall a felismerés.
Én… még… semmit nem csináltam neki, pedig Ő… Ő már… annyi mindent…
Még jobban elvörösödök a gondolattól, a torkomba hatalmas gombóc költözik, összeszorítom fogaimat, majd az akaraterőm utolsó foszlánykáival kényszerítem magamat, hogy folytassam a mozdulatot… nem akarom… nem akarom, hogy észrevegye, hogy bajom van. Talán félreértené… nem akarom, hogy félreértse.
Előre hajolok, ujjaim gyengéden, boldogan érintik mellkasát, megremegek, ahogy érzem megfeszülni izmait. Imádom, hogy a teste ilyen könnyen reagál az érintésemre.
Imádom, hogy én is hatással vagyok rá, és nem csak fordítva.
Szétkenem a csordogáló olajcseppeket, ajkaimra elérzékenyült mosoly kúszik, ahogy a bőrét cirógató, simogató cseppek végre semmivé válnak, hogy az én ujjaim vegyék át helyüket.
Azt hiszem… tényleg megőrültem.
Lassan emelem fel tekintetemet, de szívem nincs eléggé felkészülve a vad pillantásra, amivel engem figyel. Szinte összecsuklok a testemen végigrohanó borzongástól, olajas ujjaim végigcsúsznak a selyemlepedő anyagán, ahogy az ágyneműbe markolva keresnék támaszt, sikertelenül.
Nem tudom miért, de zihálásom felerősödik, szívem olyan erősen dübörög, mintha ki akarna törni mellkasomból. Elgyengülök, s ahogy közelebb hajol, ösztönösen nyitom szélesebbre a lábaimat.
Tekintete rabul ejti az enyémet, olyan sóvárgást, olyan csitíthatatlan és kielégíthetetlen vágyat látok megcsillanni szemeiben, amit eddig elképzelni sem tudtam volna az örökké nyugodt és kiegyensúlyozott tekintetben, s a váratlan élmény teljesen elkábít.
Akarom… annyira vágyom rá… ezek után vajon az enyém lesz?
Azt akarom, hogy minden porcikája hozzám tartozzon.
Meg akarom ismerni minden arckifejezését. Vajon hány ezer olyan arckifejezésre, pillantásra képes, amit még nem ismerek? Amit… amit talán még senki nem ismer.
Tudni akarom.
Minden izmom megfeszül, szemem sarkából tökéletesen látom, s minden porcikám érzékeli is mozdulatait, reszketésem egyre fokozódik a nyugodt, rémisztően lassú és visszafogott simításoktól, amivel bekeni olajjal merevedését.
Olyan, akár a vihar előtti csend.
Sóvárgok a vihar után, de legalább annyira rettegek is tőle. Félek… én nem… nem bírom…
Még mindig lüktetve feszül ágyékom hasamhoz, szemeimben ellágyul, elcsitul a félelem, ahogy Raphael fölém mászik, ajkaim bizseregve várják a csókját, érintését, de egyik sem jön.
Szemeim elkerekednek, ahogy megérzem lábaim között merevedését, s szinte arra sincs időm, hogy felfogjam mi történik, halkan suttog ajkaimra, minden érzékemet egyszerre kábítva el.
- A tiéd vagyok. – Belém tolja magát, szemeim kidüllednek, ajkaim elnyílnak a fájdalom csúfította gyönyörtől. Az olajtól sikamlós merevedése forrón, lassan, meglepően könnyeden csúszik belém, testem megfeszül, ahogy ez a rövid, visszafogott mozdulat végre átlök a gyönyör kapuján, aminek már hosszú-hosszú percek óta a küszöbén álltam. Összerándulva nyomom a párnába a fejemet, testemből egyszerre robban ki minden felgyülemlett feszültség, a bőrömet szinte perzseli, ahogy a kéj végigáramlik ereimben, minden porcikámat reszketésre, sikolyra, vad, kimerítő tombolásra bírva.
Csak ajkaim nem sikítanak, szinte lélegezni sem vagyok képes, a gyönyörűség, a forró, kielégült sötétség magába szippant, s én remegve, néma zihálással adom meg magamat. Elmerülök az orgazmus édes, borzongató érzésében, légzéseim egyre mélyebbé és könnyedebbé válnak, s a sötétségből Raphael hívogatóan lágy, mégis vágytól reszelős hangja ránt ki.
- Jonathan. – Megreszketek nevem hallatán, s ahogy visszazökken elmém a való világba, azzal párhuzamosan kezd el ismét vadul dübörögni szívem. Ajkaim elnyílnak, hogy megszólaljak, de bennem reked minden szó, ahogy agyam felidézi az utolsó szavakat.
„A tiéd vagyok”
Megint… megint… tudta, hogy mit kell mondania. Tudta, milyen szavakra vágyik a szívem. Pontosan tudta.
„A tiéd vagyok”
Annyira… annyira csodálatosan hangzik ez a három rövid, halkan kiejtett szó. Ez az örök, megszeghetetlen vallomás. Akár egy mágia, akár egy feltörhetetlen pecsét.
Elmém egészét kitölti szavainak forró visszhangja, a kiürült, elhomályosult gondolatok mellett szinte kong, szinte üvölt ez a három szó. Megőrjít. Elkábít. Végtelenül boldoggá tesz.
Raphael… én is… én is a tiéd vagyok…
Vajon te is úgy örülnél ezeknek a szavaknak, mint én?
Vajon te is ezt éreznéd?
Még nem merem kideríteni… ha a válasz „nem” lenne… abba bele rokkannék.
Kérlek… bocsáss meg…
Kinyitom szemeimet, remegve pillantok fel rá, ajkaim hálásan fogadják nyugtató, forró csókját. Minden békés és kellemes. Hiányzik a vágy, a kéj mardosó, sürgető élvezettel kevert fájdalma testemből.
- Üdv újra itt. – Halkan, meleg mosollyal dörmög ajkaimra, tekintetéből olyan mély, szerető gyengédség árad, hogy szinte zavarba jövök a boldogság forró lángnyelvétől, ami ismét végignyalja mellkasomat.
Testem megrezzen, s csupán ekkora tudatosul bennem igazán, hogy mi az a kellemes, szinte égető forróság, ami a lábaim között tör utat testembe. Egy pillanatra megfeszülök a felismerstől, Raphael szinte teljesen kitölt, testünk olyan szorosan, olyan erősen forr össze, mintha ez lenne a normális, mintha összetartoznánk.
Talán így is van. Talán tényleg összetartozunk…
Már… már egyáltalán nem érzek fájdalmat.
Igen… a kellemetlen, kissé fájdalmas, feszítő érzés teljesen eltűnt, ahogy testem hozzászokott a befogadásához, s csak a forró, simogatóan kellemes vágy maradt.
- Csillagokat látok már... nem bírok többet elviselni... Raphael... – Halkan sóhajtom a szavakat, kezeim megremegnek, ahogy felemelem őket a párnáról, s Raphael nyakát ölelem át. Mindenem megremeg a gyönyör gondolatától, a kiéhezettség, a vágy ismét karcolni, marni kezdi érzékeimet, elhessegeti a kimerültséget, a fáradt zsibbadást.
Nem tudom… nem tudom meddig bírom…
Annyira kellemes ez a pillanat. Nem akarom megszakítani.
Raphael és én… a testünk… végre összekapcsolódott… annyira jó érezni Őt magamban.
Én… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz.
Azt hittem a fájdalmon kívül nem lesz más.
- Pedig még sok gyönyör vár rád.
Mozdulata váratlanul ér, s szemeim elkerekednek, ahogy lassan kihúzódik belőlem, majd erőteljesebben löki vissza magát, ajkaimon meglepett nyögés szalad ki a nem várt és nem remélt élvezettől. Testem megborzong, a fájdalomnak még csak a legapróbb szikráját sem érzem.
Semmit, csak selymes simogatást, és forró, lángoló gyönyört.
Még egy lökés, s ennyi is elég, hogy engem a mennybe repítsen. Ajkaim hangtalanul maradnak tátva, szemeim megtelnek könnycseppekkel az élvezettől… az élvezettől, amit egyszerűen képtelen vagyok felfogni, s elviselni még annál is nehezebb.
Újabb és újabb lökések, egyre bátrabbak és erősebbek, s mikor az hiszem, hogy ennél már nem lehet csodálatosabb, a következő mozdulatával meghazudtolja a naiv gondolatot.
Nevét zihálom, hangom most nem kérlelő, nem könyörgő, kétségbeesetten kapaszkodom vállába, ahogy dereka köré fonódnak lábaim, egyszerre rettegek attól, hogy egyszer vége lesz és attól, hogy még sokáig kell kibírnom ezt az észbontó csodát.
Eddig soha nem gondoltam, hogy egy élvezetes dolog is lehet ennyire félelmetes. Félelmetesen, rémisztően jó.
- Szeress engem, Jonathan. – A fülembe sóhajtja ziháló kérését, hangja egyszerre utasító és kérlelő, szívemet borzongatja, s csupán szavaival segít át ismét a gyönyör kapuján. Felnyögve élvezek el, szemeimből kicsordul néhány könnycsepp, olyan erősen harapok ajkaimra, hogy szinte fájdalmat okoz.
Mozdulatai gyorsan kirángatnak a sötét szakadékból, halkan felnyögve engedem át testemet az ismételten feléledt vágynak, tekintetem megpihen Raphael arcvonásain, melyek meg-megrezzennek az élvezettől, szemeiben sóvár vágy és az élvezet bódultsága csillog, mintha a saját pillantásom tükörképe lenne. Testem felforrósodik a gondolattól, szinte elolvadok a boldogságtól, hogy ezt miattam érzi… hogy én nyújtom neki azt a gyönyört.
Felnyögve engedem, hogy a csípője lassan gyorsuló mozdulatai elsöpörjék ábrándjaimat, s mielőtt még észrevehetném, ismét megrészegít az élvezet. Szemeimet félig lehunyva ejtem hátra a fejemet, bőrünk hangos csattanása visszhangzik fülemben minden egyes mozdulatnál, nyöszörögve harapok ajkaimra, mert a sikolyaim egyre hangosabbá, egyre elszabadultabbá kezdenek válni.
Még… még… annyira jó… ah… hogy lehet ennyire jó?
Újra és újra elsuttogom nevét, mintha a belőle áradó szenvedélyes tűz segítségével akarnám még mélyebbre és mélyebbre égetni szívemben a szeretett betűket.
Egy pillanatra kipattannak szemeim, ahogy váratlanul felránt az ölébe, ajkamra harapva próbálom visszafogni a kitörő, mély nyögést, de képtelen vagyok megállítani magamat. Hátravetem a fejemet, ujjaim gyengén marnak Raphael vállába, kapaszkodót, támaszt keresve.
A testem vad remegésbe kezd, ahogy egyre mélyebbre hatol bennem, ujjaival durván, mégis finoman markolja fenekemet, hogy mozgasson, s én elgyengülve engedem neki, hogy irányítsa testem mozdulatait.
Olyan forró… olyan mély… ah… meg… megőrülök. Még többet akarok.
Előre zuhanok, átkarolom a nyakát, s az élvezettől szinte kétségbeesetten, mohón, követelőzőn találunk egymás ajkaira, nyögéseimet puha szájába lehelem, s testem végigborzong, ahányszor jóleső morranás hagyja el ajkait, a hang mintha csak még tovább és tovább korbácsolná a testemben izzó, lüktető vágyat.
Eltépem ajkaimat, ahogy még jobban elveszítem az önuralmamat, mellkasán támaszkodva dőlök vállára, szemeimet lehunyva kapkodom a levegőt, a ritmus, amivel a csípőmet mozgatja, őrjítően heves, szinte éget belülről.
- Jonathan… - Megremegek, ahogy a nevemet nyögi, hangja érdes, mégis simogatóan lágy, fáradt tekintetem lassan vándorol fel rajta, mígnem pillantásunk eggyé fonódik. - Szeress... szeress engem... Jonathan... – Szemeim tágra nyílnak, csupán agyam tompasága és érzékeim lelassulása, elhomályosulása véd meg attól, hogy ismét elélvezzek szavaitól, szívem őrült tempóban dübörög, szinte hajt, ostorozza testemet, hogy mondjam ki azt az egyszerű, rövid szót, amire Raphael vágyik.
Nem megy… nem… képtelen vagyok…
Túl hamar… én még… ezt nem tudom kimondani… még nem tudom ellőni az utolsó… az utolsó ütőkártyámat.
Halkan, elfojtva nyöszörgöm nevét, átölelem a nyakát, hogy testem rázkódását csitítsam, de ismét megborzongva fogadom Raphael szavait.
- Szeress engem...! – Elkapja tekintetemet, pillantása olyan mélyre szúr bennem, hogy megremegek a szemeiben csillogó sóvárgástól… mintha reménykedne… mintha… mintha gyenge és sebezhető lenne…
Ah… miért… miért teszed ezt velem, arkangyal?
Mindig tudod… mindig tudod, hogy az adott pillanatban mivel tudod leginkább megérinteni a szívemet, igaz?
Felnyögök, ahogy csípőmet mozgatja, egyre hevesebben ránt magára, s ajkaimon halkan, elfojtott nyögésként csúszik ki a vallomás.
- Szeretlek… - Ujjai fenekembe markolnak, erősen ránt magára, ajkait hangos, mély nyögés hagyja el, s én eltátott szájjal ejtem hátra a fejemet, testem vad, ziháló remegésbe kezd, ahogy Raphael érzései forró, elsöprő viharral áramlanak át testembe, ereimben mintha láva folyna vér helyett.
Jonathan... szerelmem...
Raphael forró spermája szinte éget belülről, s én felsikoltok az érzései hevességétől, a tömény, fullasztó szerelemtől, a vágytól, a sóvárgástól, a ragaszkodástól, ami mind belőle árad, s hangosan zihálva követem Őt.
Testem olyan hirtelen ernyed el, amilyen hévvel izmaim megfeszültek pár másodperce, s szinte öntudatlanul omlok Raphael mellkasára. Zihálva veszem a levegőt, a sötétség ismét magába szippant, s Raphael túláradó érzelmei még mélyebbre nyomnak a kábaságban, ólomsúllyal nehezednek szívemre.
Ennyire… hogy… miért szeret ennyire? Ez az érzés…
Lehetetlen… megőrülök tőle.
Miért?
Gyenge testemnek túl erős és vad a belőle áradó energia, összerándulok a fájdalomtól, a tomboló, elsöprő érzelmektől, amik lavinaként sodorják magukkal öntudatomat, gondolataimat.
Sötétség… még mindig érzem testem rázkódását, de a zihálásomat nem hallom. Sípol a fülem, zsong a fejem. Fáj. Kimerültem. Hol vagyok?
Hosszú percek.
Több száz szívdobbanás, egyre lassabb, egyre vánszorgóbb tempóban.
El fogok aludni? Nem… most nem tudnék aludni, ebben biztos vagyok. Ahhoz még mindig túlságosan tombol bennem az adrenalin.
Lassan visszanyerem az uralmat érzékeim felett, orromba mászik Raphael tömény, édes illata. Elkábít… nem kéne rá figyelnem, lassítja a regenerálódásomat. Lassítja a gondolataimat, eltereli a figyelmemet. Ahányszor érzem ezt az illatot, megőrülök tőle.
Megmozdulnék, de még képtelen vagyok rá, s ahogy egyre kijjebb mászom a sötét lyukból, megérzem testem körül Raphael karjait.
Átölel. Magához ölel.
Forró, frissítő szellőként árad szét testemben a szerelem, olyan erővel, hogy szemeim kipattannak a meglepetéstől. Izmaim megfeszülnek, s olyan hangosan lélegzem fel, mintha hosszú percek óta víz alatt lettem volna, s csak most sikerült volna áttörnöm a felszínt.
Arcomon végigcsordul pár könnycsepp, majd egyre több és több követi.
Nem sírok, egyszerűen csak jönnek. Túl sok volt… a szívem nem bírja el Raphael érzelmeit, s a kötődésének ereje szinte halálra rémiszt. Örülnöm kéne neki, én mégis rettegek. Ha elhiszem… ha tényleg beleélem magamat az új, saját kis világunk létezésébe, akkor képtelen leszek elengedni Őt.
Tanácstalannak és gyengének érzem magam, mégis minden porcikám repes a boldogságtól.
Túlságosan is ellentétesek az érzéseim, és a testem már képtelen tartani a tempót.
Egyre több forró könnycsepp szántja végig bőrömet, Raphael végigsimítja hátamat, miközben felhúzza a fejemet válláról.
Megcsókol. Ajkai puhán, már-már vigasztalón érintenek. Mintha bocsánatot kérne… mintha megnyugtatna. Mintha tökéletesen tudná, hogy mi történt.
Tudja is. Raphael mindent tud, már hozzá kellett volna szoknom.
Belé kapaszkodom, engedem hogy ajka gyengéd mozdulataival kábítson el, s szívem szépen, lassan megnyugszik mellkasomban. Elszáll a teher, mintha a hatalmas súlyt a könnyed csókkal törölte volna el Raphael.
Fellélegzem. Most nem kétségbeesetten, hanem megkönnyebbült, boldog, mély lélegzetvétellel. Tiszta és hangtalan, akár a vihar elvonulását követő pihe, lágy tavaszi fuvallat, ami meggyógyítja, felébresztgeti a sötétségbe süllyedt tájat.
Elmosolyodom, remegő ujjaim a hajába csúsznak, miközben kinyitom a szemeimet, a homlokunkat egymásnak döntve pihenünk, mindkettőnkre ráfér. Összefűződik tekintetünk, szemei melegsége szinte elolvaszt. Most, hogy a fájdalmasan erős érzelmek lecsitultak testemben, csupán az ereimbe áradó energia maradt meg Raphael erős löketéből, s ahogy kicsit megnyugszom, máris érezni kezdem az élénkítő hatását.
- Most már értem… - Halkan suttogok, ajkaimon alig észrevehetően szélesedik ki a mosoly, ahogy folytatom. - …értem, miért mondtad azt, hogy maga a csoda. – Hangom rekedtes, érdes, zavarja fülemet a hosszú csend után.
Raphael előre hajol, ajkai puhán, halkan hintenek forró csókot homlokomra, arcom kipirul a gyengéd, édes gesztustól. Ajkamra harapva pislogok fel rá. Kezeivel oldalamat simogatja, még mindig megtartja testemet, pedig már nem érzem szükségét. Ujjai finoman csúsznak lejjebb, a fenekemet, a combomat simítja végig, de az érintés csupán lágy cirógatás. Nem próbál meg felizgatni, minden mozdulata visszafogott és óvatos, pedig a szemeiben tisztán látom csillogni a vágy fényét. Hát persze, hiszen… hiszen én kaptam az élvezet oroszlánrészét. Vajon még mindig vágyik rám? A testemre? Még… folytatni akarja?
A gondolattól is megszédülök, hogy azon az éjszakán még egyszer át kelljen élnem azt a gyönyört és egyben azt az édes, érzéki kínszenvedést. Fáradtan, kielégülten bizsergő testem megborzong.
- Örülök, hogy érted. – Halkan szólal meg, velem ellentétben, az Ő hangja most is tökéletesen lágy és dallamos, szinte elkábít a mágikus búgásával. Mindig ilyen volt? Nem… nem hiszem… most más… mintha tényleg mágia rezegne a hangjában…
Lehunyom a szemeimet, a fejemet kicsit megrázva kerülök ki a bűvölet hatása alól, s halkan, bizonytalanul szólalok meg ismét.
- Elmegyek fürdeni… - Mielőtt válaszolhatna, kicsit megszédülve szedem össze az erőmet, kikecmergek a karjai közül, és reszkető lábaimat lelógatom az ágyról. Lendületet vége állok fej, de szinte ugyanabban a pillanatban megreszketnek a térdeim, s összecsuklanak testem súlya alatt. Észre sem veszem, milyen gyorsan moccan Raphael, szinte már azelőtt a karjaiban van reszkető testem, hogy agyam felfogná, hogy képtelen leszek elbírni a saját súlyomat.
Szemeim tágra nyílnak, hitetlenkedve meredek szemeibe, s ekkora veszem észre, hogy nem csak a vágytól és a boldog szerelemtől csillognak íriszei. A tengerkék szempár szinte a szó szoros értelmében világít, ajkaim tátva maradnak, ahogy elmerülök tekintetében. Mi… mi történt vele? A gyorsasága, a hangjában rezgő mágia, a szemei… lehet… lehet, hogy nem csak az én testembe áradt át az ereje, hanem a sajátjában is megsokszorozódott? Nem tudom… logikus magyarázatnak tűnik.
A néma ámulatból a combomon érzett forró, csiklandozó érzés zökkent ki, érzem, hogy fülig vörösödöm, mikor rádöbbenek, hogy mi csurranhatott végig combom érzékeny, belső részén.
- Te-tegyél le! – A kelleténél kicsit élénkebben, erőszakosabban szólalok meg, magam is meglepődök rajta, hogy van elég erőm hozzá, hogy finoman kapálózni kezdjek karjaiban, arcom másodpercről másodpercre egyre jobban ég, ahogy fejembe lejátszódnak az aktusunk pillanatai, ahogy rádöbbenek, hogy a határozottan tartó kezek nemrég milyen gyönyöröket okoztak testemnek.
- Túl gyenge vagy. – Halkan, simogató hangon szólal meg, s én ismét megrezzenek, halkan felnyögök, ahogy testemet végigkarcolja a hangjában búgó mágia, gyorsabban kapkodom a levegőt, miközben tovább mocorogva érem el, hogy finoman letegye lábaimat a földre, de még mindig megtartja testemet.
Ránehezedek a térdeimre, még mindig remegnek, de az akaraterőm csodákra képes. Kicsit durcásan, szégyenlősen, felindultan tépem ki magam a tartásából, s pár bizonytalan lépést teszek a fürdő felé. Mikor biztosra mentem, hogy túl vagyok a nehezén, elégedett, kihívó pillantással nézek vissza rá.
- Vadász vagyok, ne becsülj alá. Tudok egyedül is fürdeni. – Kicsit sértetten, emelt fővel ejtem ki a szavakat, szívem beleremeg az ellenséges hangsúlyba, amit használok.
Mit művelek? Én nem ezt akarom…
Miért vagyok vele ilyen? Egyszerűen képtelen vagyok kezelni azt, amit iránta érzek. Nem tudom, mit kéne tennem. Nem tudom, hogy kéne reagálnom a gyengédségére… a kedvességére… a szerelmére… egyszerűen nem tudom… csak abban vagyok biztos, hogy nem így.
A fürdő felé lépkedek, már kicsit határozottabbak mozdulataim, s csak fél füllel hallom, ahogy Raphael halkan felsóhajt, szívem megtelik fojtogató, fullasztó bűntudattal. Megtorpanok a fürdő ajtajában, lassan fordulok hátra a fejem fölött, de képtelen vagyok beszólalni. Egyszerűen nem megy. Miért… miért pont engem szeret Raphael? Ő olyat érdemelne, aki… aki tudja értékelni. Képtelen vagyok kezelni ezt a helyzetet.
Besétálok a fürdőbe, s mikor elhaladok a hatalmas tükör előtt, akaratlanul is ledermedek. A félhomályban is tökéletesen látszik a változás, s ahogy közelebb megyek, csak még feltűnőbbé válik. Hatalmasra nyílnak szemeim, ahogy végignézek magamon, testem megborzong.
Ez nem én vagyok.
A bőröm kisimult, az apró, alig észrevehető sebhelyeknek egytől egyik nyoma veszett testemen, s a hófehér, egyenletesen selymes bőrömön még az anyajegyek is elhalványultak, csupán az angyalpor szemcséi fényesen csillognak élesen, minden porcikámat beborítva. Arcom szinte ragyog, szemeim Raphaeléhez hasonló módon, fényes, mély csokoládébarna és ezüstös árnyalatban izzanak, hajam pedig bársonyosan, selymes fényességgel hullik hátamra. Úgy nézek ki, mintha egy egész sminkes csoport dolgozott volna rajtam órákig, hogy ilyenné varázsoljanak.
Nem… még annál is jobban.
Nagyot nyelve hátrálok egy lépést, a megrökönyödéstől, a ledöbbentségtől teljesen elszorul a torkom, s a bűntudat élesebben, fájóbban szorítja szívemet, mint valaha.
Raphael…
Visszasétálok az ajtóba, megtorpanok, ahogy megpillantom Raphaelt az ablaknál állni, szemei a vihar tombolását figyelik, halk, remegő hangom épphogy csak megtöri a szél zúgásának nyugodt csendjét.
- Raphael… csókolj meg. – Még pislogni sincs időm, már érzem ajkait számon, testem tartózkodó reszketése abban a pillanatban tovaszáll, hogy nyelvünk egymást simítja. Hogy…. Hogy lehet ilyen gyors? Azt sem láttam, hogy megmozdult… mégis… hogyan?
Megadón hunyom le szemeimet, próbálom kiűzni agyamból az aggályokat, s mikor a próbálkozás kudarcba fullad, puhán, pihegve tolom el magamtól, hogy halkan, kissé szemrehányóan, de játékos durcássággal szólaljak meg.
- Ne csináld ezt. Megrémisztesz… - Ajkaimat összeszorítva pislogok fel rá, szívverésem egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe, ahogy elmosolyodik. Meleg, forró mosoly költözik ajkaira, s tekintete is ugyanezektől a kellemes érzelmektől csillog.
Hát lehetséges így haragudni rá?
- Ne haragudj. – Halkan suttog nyakamba, s én felsóhajtva gyengülök el az érzéki, izgató érintéstől.
Elpirulva bújok ki a kezei közül, de mozdulataim már a legkevésbé sem durvák, szemeimet a földre sütve gyűjtök erőt, hogy megszólaljak.
Azt szeretném, hogy mindig úgy mosolyogjon.
Lehet, hogy még képtelen vagyok kezelni a szerelmet, amit irántam érez… de… de addig is boldoggá tehetem, igaz? Már amennyire tőlem telik…
- Figyi… amikor azt mondtam, hogy tudok egyedül fürdeni… nem úgy értettem, hogy úgy is akarok… - Hangom egyre halkabb, s minden szavam után egyre vörösebbnek érzem arcomat. Nem nézek rá, mégis érzem, hogy mosolyog. Érzem, csupán a levegő sistergéséből. A szoba forró, izzó hangulatából.
Puha érintés a kézfejemen, Raphael lágyan fűzi össze ujjainkat, és hang nélkül maga után húz a fürdőbe. A szokásos, mardosó szikrák forrón rohannak végig bőrömön, de most élvezem a lágy bizsergést. Most nem zavar. Nem tudom, miért. Talán soha nem is zavart igazán.
Abból, ahogy az ujjaimat szorítja, tudom, hogy legszívesebben a karjába venne, de nem akarja, hogy félreértsem. Nem akarja, hogy azt higgyem, gyengének tart.
Tisztel.
Mióta ismerem ennyire? Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ezt érzi.
Még jobban kipirulok, észre sem veszem, viszonzom Raphael finom szorítását. Nem akarom elengedni.
Megállunk a medence szélén, s ahogy a tükör felé fordulok, hátulról átkarol, s végignéz rajtam. Megremegek a tekintete súlyától, szinte falja a látványomat. Látom a szemeiben, hogy mennyire vágyik rám még mindig. Annyira jó látni.
- Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy. – Halkan suttog a fülembe, a szavaiban még mindig mágikus rezzenések rejtőznek, s ez csak még tovább növeli a hatást, melyet a váratlan bók vált ki testemben. Megreszketek, szemeim tágra nyílnak, s a saját szemem láttára veszek fel paradicsomvörös árnyalatot. Szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy halkan, bizonytalanul erőltetek ki magamból néhány kétkedő szót, szemeim könnybe lábadnak a boldogságtól.
- Tényleg… tényleg úgy gondolod? – Reszketeg suttogásom szinte teljesen elhal a kérdés végére.
Én? Gyönyörű? Inkább rá lehetne ezt mondani, nem rám.
Miért… miért esik ennyire jól az ajkai közül? Soha nem érdekelt, mit gondolnak rólam mások… főleg nem a külsőmről. Miért vált ki belőlem ilyen intenzív hatást egy bók.
Csak mert az Ő ajkai közül hallottam?
Igen…
Lehajol, az egyik oldalon elsöpri hajamat a vállamról, ajkai nyakamat cirógatják végig, s én megborzongok.
- Te vagy számomra a leggyönyörűbb a világon. – Arcomon végigcsurran néhány forró, perzselő könnycsepp, haloványan elmosolyodva fordítom oldalra a fejemet, elkábulva, némán könyörgök ajkai érintéséért.
Lassan csókol meg, puhán, lágyan szeretgeti ajkaimat. A csókból hiányzik a hév, a vad, forró szenvedély, ahelyett gyengéd, visszafogott becézgetés, nyugtató, szinte álomba ringató melegség. Mindenemet átjárja a nyugalom, hosszút pislogva engedem, hogy játszadozzon egyre mozdulatlanabbá váló ajkaimmal, testem elnehezedik, ahogy a mellkasának dőlök.
Észre sem vettem… észre sem vettem, hogy ennyire végtelenül kimerültem.
Mióta… mióta szédülök ennyire? Forog a szoba…
Most múlt volna el az adrenalin hatása? Lehet… aludni… aludni akarok…
A lábaim elgyengülnek, s ugyanabban a pillanatban érzem, hogy elemelkedem a talajtól. A szemeimet már nincs erőm kinyitni, szinte rögtön félálomba merülve döntöm a fejemet Raphael mellkasára, a szíve dübörgése a legédesebb altatódal.
Az utolsó dolog, amit érzek, hogy meleg víz öleli körbe zsibbadt, kimerült testemet.
A Nap lágy, puha sugarai gyenge melegséggel cirógatják arcomat, szempilláim megrezzennek a szemem számára szokatlanul éles fénytől. Megmoccanok, s testemet különös, eddig ismeretlen zavarodottság járja át. Bőröm érzékenyebbnek tűnik, mint máskor, minden porcikámat kellemes, nyugodt zsibbadtság, kielégültség járja át. Ágyékom alig észrevehetően, de mégis finoman lüktet, ajkaim duzzadtak és a bőrömhöz hasonlóan furcsán érzékenynek tűnnek.
Megremegek, ahogy fejemben felidéződnek az éjszaka emlékképei, s tudom, hogy arcom már nem csak a napsugarak cirógatásától forró. Hosszút pislogva sandítok hátra, Raphael mögöttem fekszik, testünk szorosan egymásnak simul, ahogy hátulról átölelve húz magához. Légzése egyenletes, mozdulatlanul ölel át, s én még kíváncsibban figyelem arcvonásait. Alszik? Nagyon úgy néz ki…
Még soha nem láttam Őt aludni…
Nem merek megfordulni, mert félek, hogy akkor felébresztem, ehelyett kicsit mélyebbre fészkelődöm az ölelésében, s boldog mosollyal hunyom le ismét a szemeimet. Ujjaimmal öntudatlanul is cirógatni kezdem engem ölelő kezét, apró mintákat rajzolgatok selymes, meleg bőrére.
Megrezzenek, ahogy előre hajol, ajkai lágy puszit lehelnek arcomra, s én halkan felkuncogva, kérdőn suttogom nevét, érzékeny testem már ettől az apró szerető mozdulattól megreszket, forróság süvít végig végtagjaimon.
- Jó reggelt, szerelmem. – Hangja forrón simogatja érzékeimet, pedig már nem búg benne olyan tömény mágia, mint az éjszaka. Nincs szüksége mágiára, hogy elgyengüljek a közelségétől. Most annyira… annyira szívesen szavakba önteném, hogy mennyire szeretem… bárcsak ne érezném még mindig ezt a tartózkodást… nem akarom kimondani. Legalábbis nem sokszor… a szívemnek még meg kell szoknia a gondolatot.
Megfordulok, ajkaimat szó nélkül nyomom szájára, kezei derekamnál fogva feszítenek testéhez, ahogy átveszi az irányítást az általam kezdeményezett csók felett, s nem kell több pár másodpercnél, hogy hangosan zihálva kapjak levegőért, miközben elszakítom tőle ajkaimat. Szégyenlősen fordítom el arcomat, lassan felülve dörzsölöm meg a szemeimet, majd dünnyögve töröm meg a rövid, kellemes csendet.
- Farkaséhes vagyok. – Megérzem az ujjait hátamon, puhán húzza végig gerincem vonalán, s én borzongva, tettetett szemrehányással sandítok vissza rá a vállam fölött, de leblokkolok az ajkain húzódó mosolytól.
Mindegy hányszor látom… újra és újra a hatása alá kerülök, pont, mintha életemben először mosolygott volna rám az a gyönyörű szempár.
- Tudtam, hogy az leszel. Öltözz fel. – Felcsillanó szemmel kapom magamra az ágy szélére készített fehér inget és nadrágot, s mire kész vagyok, addigra Raphael is hasonló öltözékben van. Elpirulva mérem végig, ajkaimon bágyadt, bizonytalan mosoly bujkál.
Pedig épp megszoktam a meztelen testének a látványát. Heh… az nem kifejezés, hogy megszoktam… már most hiányzik…
Lemondó mosolyra húzódnak ajkaim a saját, perverz gondolataimtól, hosszú pislogással űzöm el az ide nem illő ábrándokat, és követem Raphaelt az étkezőbe. Egyszer már ettünk itt együtt, de most, az előző alkalommal ellentétben, a hozzá legközelebbi széken foglalok helyet, s úgy veszem észre, ez az Ő figyelmét sem kerüli el. Felém hajol, ujjai puhán csúsznak állam alá, hogy egy puszit leheljen ajkaimra.
Elpirulok, de egyikünk sem mond semmit, s miután jó étvágyat kívántunk egymásnak, nekiesek a szendvicseknek, amik már előre elkészítetten voltak kirakva egy nagy tálcára.
Szemeim megakadnak Raphael tányérján, ajkaimra széles mosoly kúszik, mikor figyelem, ahogy a cukrot adagolja a teájába. Majdnem el is felejtettem, a legutóbbi reggeli tanulságát: Raphael szörnyen édesszájú.
Szinte észre sem veszem, mit művelek, azon kapom magam, hogy felállok a székről, s a következő pillanatban már vigyorogva csüccsenek Raphael ölébe, kezeimet nyaka köré fonva karolom át.
- Hihetetlen, hogy milyen édesszájú vagy. – Az asztal szélén lévő tejszínhabos tál felé nyúlok, az egyik ujjamat finoman beledugom, majd egy lassú mozdulattal nyalom le róla a tejszínhabot, szívverésem felgyorsul, elmosolyodom, ahogy a kívánt hatást érem el. Érzem, ahogy a derekamon pihenő keze egy pillanatra megfeszül, szárnyai megrezzennek.
Még egyszer megismétlem a mozdulatot, majd halkan folytatom az incselkedést.
- Tényleg finom. Kérsz? – Tejszínhabos ujjam puhán érinti ajkait, szemeiben viharként tombol a vágy, amit én élesztettem, testemben elégedettség és sóvár lüktetés keveredik, ahogy nyelve megérinti bőrömet. Megremegek, nyelve, ajkai forróbbak, mint ahogy elképzeltem, a hideg tejszínhab mellett, szinte perzselik ujjamat, s érzem, ahogy arcom kipirul, lángoló tekintetünk összefonódik, ahogy reszkető kezemet elhúzom tőle.
Szemeim tágra nyílnak, a testemben felgyülemlett vágy ágyékomban kezd összpontosulni, s riadtan ugrom fel, mielőtt még jobban felizgulhatnék. Visszaiszkolok a helyemre, arcom vörösen izzik, s hogy eltereljem a figyelmemet, az első témát hozom szóba, ami eszembe jut, de hangom feltűnően remeg, ujjaimmal zavartan piszkálom a nadrágom ráncait.
- Mi lesz most, hogy vége a küldetésnek? – Most már nincs okom itt maradni. Attól még, hogy Raphael a szeretőm, nem kell együtt élnünk… és… ha visszamegyek dolgozni, akkor jól jön egy saját, kicsi zug, ahol meghúzódhatok. Vajon minden olyan lesz, mint régen? Ez eddig eszembe sem jutott… nem tudom… de azt nem hagyom, hogy elszakítson az eddigi életemtől. Nem akarok ennyire függeni tőle. Semennyire nem akarok függeni tőle. Talán jót is fog tenni a távollét. Talán rájövök, hogy… hogy ez az egész csak egy tévedés…
Én a munkámnak élek… így születtem és imádom csinálni…
Lehet, hogy nemsokára vége lesz?
Nem! Az… az lehetetlen… az lehetetlen… ugye? Nem tudom, mit akarok… de hiányozna…
Raphael
A nap halk énekétől felnyílnak jégkék szemeim. Mindig olyan szép, de most először hat rám ilyen erősen. Felemelem a fejem a párnáról, és a karjaimban pihenő kedvesemen simít végig pillantásom. A nap cirógatja őt, fájdalmas éneke keserédes mézként csordul végig rajtunk.
Hosszú órákon át pihenek mellette, egyik szárnyam a takarója, derekát ölelem karommal.
Éjjel sírt. Átérezte a szerelmem erejét, a fájdalmas gyönyörűségét és majdnem megszakadt a szíve. Annyira megviselte, hogy tudattalanul is hárítani próbált, s később a fürdőben elájult a testi és lelki kimerültségtől. Túl sok voltam neki. Az emberek halandó törékenysége még soha nem fájt nekem annyira, mint akkor.
Többé nem zúdítom rá ilyen erősen a lelkemet, nem egyesítem az övével, mert beleroppanna, megőrülne tőle. Hallottam már más angyaloktól szóbeszédet, hogy egy ember nem képes elviselni egy angyal szerelmét. Nem adtam neki hitelt, de kénytelen vagyok belátni, hogy volt benne némi igazság. Nem szerethetem őt úgy, ahogy én vágyom, teljes erővel és vadul. Eddig is tudtam ezt, de teljesen más tudni valamit, mint tapasztalatból megismerni.
Hosszú életem során számtalan szeretőm volt, emberek és likantrópok, angyalok vegyesen, de egyiküket sem szerettem szerelemmel. Szerettem őket, szeretettel és törődtem velük amíg éltek, de nem volt szerelem. Ez az. Ez szerelem. Szörnyűséges fájdalom, tele bizonytalansággal és aggodalommal a lelkem, mégis zavarodott boldogságot érzek.
Ébredezik.
Behunyt szemekkel pihenek mellette, és ő aranyosan beljebb mocorog a karjaimban. Megpuszilom az arcát.
- Jó reggelt, szerelmem.
Felém fordul, megcsókol önként és finoman, majd saját merészségétől zavartan felül.
- Farkaséhes vagyok – motyogja. Végigsimítom hátának puha bőrét, ujjaimon az aranypor lágyan csillan.
- Tudtam, hogy az leszel. Öltözz fel. – Hangomban nincs szemrehányás, csak törődés. Kettesben vagyunk, és megtehetem hogy teljesen elengedem magam.
Felöltözünk, ő engem csodál, én őt. Az angyalok emberkedvesei megszépülnek, de ő egyszerűen több lett, mint szép. Gyönyörűvé tette a szerelmem. Haja lágy csigákban omlik alá a vállain, akár az olvadt csokoládéspirálok. Bőre a tejszínes karamellre emlékeztet, nem olyan porcelánfehér mint egy átlagos angyalé, annál sokkal csábítóbb a színe. Barna szemeiben csillognak az ezüst szikrák. Karcsú alakján a fehér ruha még inkább kiemeli egyszerűségével az ő különleges külsejét.
Együtt reggelizünk, meghitt nyugalom telepedik ránk, egyfajta apró, erotikus feszültséggel a felszín alatt.
Nehéz megállni, hogy hozzáérjek, de nem tudom hogyan reagálna. Még nagyon friss a kapcsolatunk, egy ideig eltart, amíg hozzászokik a gondolathoz, hogy összetartozunk. Őt ismerve, még sok problémánk lesz, de türelmes vagyok. Volt ötezer évem, hogy megtanuljam, hasznosabb kivárni türelemmel, mint erőszakkal kiharcolni a dolgokat.
Elégedetten nézek le rá, ahogy az ölembe ül fesztelenül.
- Hihetetlen, hogy milyen édesszájú vagy.
- Majd hozzászoksz – válaszolom, ő pedig egy kis tejszínhabot kanyarint az ujjára és lenyalja rózsaszín kis nyelvével. Végigcikázik testemen a vágy, izgatottságomat nem is akarom elrejteni. Egyszerűen kívánom őt, és minden amit tesz azért, hogy engem elcsábítson, felerősíti bennem az érzést.
- Tényleg finom. Kérsz? – suttogja izgatóan, ujja megérinti a számat. Éhesen nézem arcát, a pírját és izgatott mosolyát. Ahogy megnyalom, ő pihegve figyeli tekintetem, mintha megbabonáztam volna. Talán így is van, hiszen mégis arkangyal vagyok, de a szívem mélyén pontosan tudom, hogy nem így van. A szépségem, a szerelmem és az érzékiségem rabjává vált, és ezekkel az eszközökkel fogom őt gúzsba kötni, magamhoz láncolni örökre.
Mintha megérezné, milyen veszély leselkedik rá, elillan az ölemből, és zavartan ül a helyére. Nem mer rám nézni.
Leejti a bombát:
- Mi lesz most, hogy vége a küldetésnek?
Kifejezéstelen arccal emelem fel a kristálypoharat, amiben a víz gyöngyöződik mozdulatomtól.
- Szerettem volna elhalasztani ezt a beszélgetést még egy kis időre. Hiú ábránd volt – húzódik halvány mosolyra a szám. Ha Jonathanról van szó, soha nem lehet előre eltervezni semmit.
- Nem bírom a bizonytalanságot, Raphael.
Rávillantom jégkék tekintetem, de nem néz rám.
- Bizonytalanságot érzel? Miért?
- Én kérdeztem előbb – feleli nem titkolt bosszúsággal, olyan édes ilyenkor. Belekortyolok a pohár vízbe, lassan teszem le a poharat. Érzem ahogy egyre erősebben sugárzik belőle a feszültség, jól sejti hogy szándékosan húzom az időt. Összeszedem a megnyert másodpercek alatt a gondolataimat.
- Te mit szeretnél, Jonathan?
A szája is tátva marad néhány pillanatig, és végre a szemembe néz. Látom a vágyát, látom a félelmét. Nem akar elmenni, de visszavágyik a régi életébe, a biztonságos világába, amelyet elvettem tőle, s talán soha nem adhatom vissza neki.
- Én a munkámnak élek... szeretem csinálni... és...
- És?
- Van egy otthonom. Saját életem...
Kinyújtom felé a kezem, vonakodva csúsztatja ujjait tenyerembe.
- Ha azt kérném tőled, hogy hagyj el értem mindent...
Rémülten kap levegő után, elsápad és megremeg, tisztán érzem reszketését a tenyeremben.
- ...akkor elvenném tőled mindazt, ami fontos neked. Sosem tenném meg azzal, akit szeretek.
- Raphael... – suttogja, és engedi hogy magamhoz húzzam. Az ölembe ül engedelmesen, önként adja csókját.
- Elmehetsz bármikor, de ne szakadj el tőlem, ígérd meg, hogy eljössz hozzám, s én is ezt teszem.
Egy ideig csendben van, majd lassan felemeli a fejét.
- Azt hittem, nem fogsz elengedni. Rájöttem, hogy alig ismerlek... fogalmam sincs mit mondasz vagy teszel a következő pillanatban, és ez zavar.
- Azt hiszem te és én jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnád. – Lassan végigsimítom hajának puha, csokoládébarna csigafürtjeit. – De ne feledd, hogy mától a külvilág számára is a kedvesem vagy, így vadász teendőid mellett néhány egyéb kötelezettség is hárult rád.
Gyanakodva pislog rám, de megenyhül amikor hajáról arcára terelem cirógató ujjaimat. Felsóhajt.
- Ne kímélj, mondjad! Egyáltalán hogyan szivárgott ez ki? Biztos megint az a minden lépben kanál újságíró szaglászott utánam... – morogja. – Szóval?
- Minden éjjel igényt tartok a társaságodra, persze megértő vagyok, ha épp dolgoznod kell.
- De? – kérdezi ismerős hangsúllyal.
- De nem bírom sokáig nélküled, s ha nem jelentkezel, én kereslek meg. Ez természetes, átlagos emberek közötti kapcsolatban is így van, nem igaz?
- És ha én akarlak megkeresni, hogyan találok rád?
- Szólíts engem, úgy ahogy csak te vagy képes, és én eljövök hozzád.
- Most a mentális kapcsolatunkra gondolsz, ugye?
- Így van. Bármikor és bárhol is vagyunk, elméink összekapcsolódnak.
- Jobb mint a mobiltelefon – vigyorodik el. – És a mennyekben is van térerő, ott is elérlek?
- A pokolban is – bólintok. Elkerekednek a szemei, érzem ahogy benne reked a levegő.
- Te jártál már ott?
- Igen. Egyszer majd elmesélem milyen, de nem most. Volna még valami, amit el kell mondanom.
- Ajaj, arckifejezésedből ítélve nem fogok örülni neki – morogja, máris kieresztve a tüskéit. – Fogadjunk, hogy a biztonságomról lesz most szó. Nemrég említetted, hogy az ellenségeid az én ellenségeimmé is válnak, gondolom most erről fogsz nekem kiselőadást tartani.
- Mindig lesz egy őr, aki láthatatlanul és észrevétlenül vigyázni fog rád. Azért mondom ezt el neked, mert úgyis rájönnél, és téged ismerve megsértődnél hogy nem figyelmeztettelek.
- Hát ez überfasza – sziszegi, kiugrik a karjaimból, és szikrázó szemekkel áll meg az asztal mellett. – És még mit kell eltűrnöm? Mindezt csupán azért, mert néha szétteszem majd neked a lábam?
Felállok, arcom megfeszül. Nem vagyok rá dühös, de most nem örülök ennek a reakciónak. Nekem is nehéz, nem csak neki. Folyton aggódnom kell majd érte, féltenem őt, eltűrnöm hogy az angyalok társadalma rajtam nevessen, amiért ilyen hosszú pórázon tartom a szeretőmet. Fogalma sincs, mit kockáztatok. Ha baja esik, megbomlik az elmém, amely az ő érkezéséig pengeélen táncolt. Ő tart engem egyensúlyban, felbecsülhetetlen értéke van a szememben, és az ellenségeim szemében is.
- Ha valóban csak arra tartanálak, hogy szét tedd a lábad nekem, akkor nem számítana a biztonságod, az életed és a vágyaid. Magamhoz kötnélek, és addig élveznélek, amíg rád nem unnék, s aztán bőséges jutalommal utadra engednélek, nem érdekelne mi történne veled azután.
Hideg a hangom, az ég morajlása visszahangzik szavaimban, s odakint a tiszta égen egy villám cikázik keresztül, hangos dörrenéssel. Az arkangyal dühe ezt váltja ki, legalábbis az enyém. Az elektromosság az elemem, ezért ha heves indulatok zúgnak bennem, az égen is látszik.
Elfordulok tőle, s a tágas étkezőterem egyik ablakához lépek. Kilátni a szépséges tájra, melyet szikrázó, kanyargó folyók osztanak fel. Érzem ahogy mögém lép, keze csuklómra fonódik.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani... Tudom mennyire szeretsz engem, megmutattad nekem. Csak értem aggódsz, de...
- Megértelek – válaszolom halkan, de nem nézek rá. – De neked is meg kell értened, hogy köztünk soha nem lehet szó átlagos kapcsolatról. Egy arkangyal vagyok, befolyásos tanácstag, és a világ ezen részének az ura. Hatalmas felelősség terhe nyomja a vállamat, és tudom hogy bármennyire is kíméllek, akkor is megvisel majd ez téged.
- Akkor miért...
- Miért szeretlek?
- Igen, miért? Miért nem szeretsz ki belőlem? Biztosan menne, és ha elválnának útjaink... egy idő után elfelejthetnénk egymást.
Felé fordulok, szomorú mosoly húzódik szám szélére.
- Soha nem lennék rá képes, Jonathan. Szeretlek és nélküled semmi értelme az öröklétnek. Te képes lennél engem elfelejteni? – kérdezem, s már a gondolattól is fájdalom suhan keresztül elmémen. – Elhagynál engem, és elfelejtenél? Beleőrülnék, Jonathan... Soha nem engednélek el, soha.
Jonathan
Hosszú, feszült csend ereszkedik ránk, mindkettőnk vállát ólomsúllyal nyomja a levegőben lebegő kérdés. Mi lesz most… mit rejt a jövőnk… hogy próbál megoldást találni a megoldhatatlanra?
Lehetünk valaha tényleg, igazán együtt? Számomra lehetetlennek tűnik a gondolat, de tudom, érzem, hogy ő harcolni fog érte. Harc… nekem vajon lesz erőm hozzá?
Annak szenteljem a rövid halandóéletemet, hogy Raphael örökkévalóságában csupán egy pillanat legyek? Csupán egy elillanó villanás az évek örök sötétjében?
Mint egy hullócsillag az örök éjszakában…
Mindent adjak fel ezért az egyért? Az ő röpke boldogságáért?
És miért érzem úgy, hogy képes lennék rá? Hogy fejet hajtanék az ismeretlen előtt csak, hogy láthassam a mosolyát? Csak hogy érezhessem az ölelését… egy kicsit… még egy kicsit tovább…
Megrémiszt… ezek a vágyak… ezek az új, idegen érzések megriasztanak. Eddig senki nem érdekelt különösebben magamon kívül. Felületes barátok, alig ismert kollégák… soha nem éreztem vágyat, hogy boldoggá tegyem őket… hogy mosolyt csaljak az ajkaikra és melegséget, örömöt a szívükbe.
Nem mertem kötődni, mert soha nem tudtam, melyik nap lesz az utolsó számomra… úgy éltem az életemet, hogy a lehető legkevesebb ember érezzen mély, fájdalmas veszteséget, ha eljön az időm.
Most minden annyira másnak tűnik… ránézek, és a szívemben égető forróság lüktet… meggondolatlan, bugyuta vágyakozást, különös érzéseket kelt bennem… bárcsak örömet okozhatnék neki…
És mégis… egyszerre érzek tartózkodást, a vészjelzőim hangosan sípolva fújnak riadót a közelében. Kényszerítenek, hogy eltoljam magamtól… menekülésbe hajszolnak. Elveszítem a fejemet, elveszítem önmagamat és mindent, ami fontos volt számomra az életben. Megéri? Vajon megéri feladni az egész életemet, az elhivatottságot, a veszély, a kaland utáni vágyódást, ami mindig az ereimben csörgedezett? Megéri?
Veszélyben élek, és Raphael ezt soha nem fogja elfogadni. Az életem törékeny és rövid, a lelkem mohó lángja gyorsan fogyasztja életem gyertyájának olvadozó viaszát. Hamar kialszik ez a láng, ezt mindketten tudjuk.
Régen nem akartam a szeretője lenni, mert nem hittem az őszinte érzéseiben. Most már elhiszem, és ez még sokkal nyomósabb indok, hogy megszakítsam a kettőnk között lévő kivitelezhetetlen kapcsolatot.
Képes lennék rá egyáltalán? Nem hinném… és még ha meg is próbálnám… engedné?
Ha nagyon akarnám, elengedne… tudom. Raphael soha nem kényszerítene semmire az akaratom ellenére. De vajon mit akarok igazán? Vajon valaha képes leszek meghallani a szívem őszinte suttogását?
Mereven figyelem lassú, kimért mozdulatait, mintha órák teltek volna el a kérdésem óta.
A belső harc, a kételyek, az érzéseim kettőssége mintha kiszipolyoznák belőlem az erőt, az idő lelassul, mintha megtorpanna.
Felemeli a poharát, tekintete kemény és üres, az égszínkék szemekben őrjöngő vihar tombol, de arcvonásai rezzenéstelenek. Régen azt hittem volna, hogy meg sem hallotta, amit kérdeztem vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja szavaimat… de most már ismerem. Elég a kifejezéstelennek tűnő szemekbe néznem, hogy tudjam, mennyire megviselte a kérdés.
Egyszerre érzek elégedettséget és bűntudatot. Hatással vagyok rá, és ez örömmel tölt el… viszont a tudat, hogy bántom őt… pont őt, aki oly kedves a szívemnek… szinte megfojt.
- Szerettem volna elhalasztani ezt a beszélgetést még egy kis időre. Hiú ábránd volt… - Apró, kesernyés mosolyra kunkorodnak ajkai, szívem mintha hosszú másodpercekig lebénulna mellkasomban.
Igen… a mellkasomban forrongó érzések egy része tökéletesen átérzi szavai keserű fájdalmát. Milyen csodálatos lenne megfeledkezni a tényekről. Milyen csodálatos lenne, ha megállna az égbolton a Nap örök vándorlása, a világ létezése megtorpanna, csak hogy időt ajándékozhasson szerelmünk tomboló szenvedélyének. Milyen csodálatos lenne újra és újra elveszni a karjaiban, s lehunyt szemekkel ölelni, csókolni őt, mígnem a tudatom olyannyira elborulna, hogy képes lennék elhinni az egyenlőségünk elképzelhetetlen gondolatát. Hogy tényleg… tényleg van remény rá, hogy egyenrangú felekként, igazi kapcsolatban éljünk egymással.
De ez mind… mind csak ábránd, valótlan álom csupán.
Az idő nem fog megállni, mint ahogy mi sem leszünk egyenlők soha.
Nem tudom, mire gondol… nem tudom, mi jár a fejében, mit tervez… mégis hogyan lehetnénk együtt? Mit szólna a világ, miként tekintenének rá az angyalok és rám a többi ember?
- Nem bírom a bizonytalanságot, Raphael. – Halk suttogás, ajkaim puhán rezzennek. Ő ezt nem értheti… nem tudhatja, milyen teherként nehezedik a vállaimra a tudat, hogy soha nem érhetem utol őt…
A világ szemében soha… soha nem leszek méltó társa.
Lesütöm szemeimet, a tányéromon lévő morzsákra meredek üres tekintettel. Miért tesszük ezt magunkkal? Hiszen a kapcsolatunk több problémát, több nehézséget okoz, mint amennyire örömünk származik belőle…
Hazugság. Semmi… semmi nem ér fel azzal, amit iránta érzek. Olyan jó érzés lenne elhitetni magammal, hogy ez nem így van, de nagyon jól tudom, hogy igenis ez a helyzet…
Ha mi el is elválunk, soha többé nem érintheti más a testemet. A szívemet, a lelkemet… mindenemet neki adtam. Örökre.
- Bizonytalanságot érzel? Miért? – Érzem magamon a tekintetét. Égeti a bőrömet, ajkaim megremegnek.
Kerüli a választ, és ez soha nem jó jel.
Nem fog elengedni? Nem, az lehetetlen. Tudom, hogy nem tenne olyat… honnan tudom?
Igazából fogalmam sincs róla. Nem ismerem eléggé a gondolatait, az érzéseit hozzá. Nem tudok az ő fejével gondolkozni, túlságosan is sokban különbözünk ahhoz, hogy akár meg is kíséreljem.
Hogy miért érzek bizonytalanságot? Milyen könnyű lenne, ha képes lennék megmagyarázni… ha tudnám…
- Én kérdeztem előbb! – Ujjaim megfeszülnek, a szék karfáját szorítom gyenge indulattal. Kicsit felemelem a tekintetemet, a rezzenéseit figyelem, de képtelen vagyok a szemébe nézni. Ha a jégkék börtön fogságába esek, nincs többé menekvés… örök, keserédes rabság…
Lassú mozdulatok, kínzóan lomha, nyugodt kisugárzás. Nem kell ránéznem, hogy tudjam, szándékosan húzza az időt. Nem tudom, honnan tudom… egyszerűen érzem rajta. Ennyire már sikerült kiismernem őt, tökéletesen tudja, miként érje el a céljait okosan, ravaszul. Semmit nem csinál ok nélkül, nyilván szándékosan kínozza, ostromolja gyenge ellenállásom robbanni készülő erődjét.
Ajkai puhán érintik a kristálypohár szélét, megremegek.
Elég a szemem sarkából látnom, ahogy nyakán végighullámzik a bőr az apró nyeléstől, ezernyi érzés és emlék kavarja fel szerelmem leülepedett porfelhőjét. Mintha most is érezném magamhoz feszülni a testét, a bőre melege eggyé olvasztja reszkető izmainkat. A gyönyör, a vágy, a sóvárgás kitörölhetetlenül ég bennem. Soha nem fognak teljesen köddé válni, ebben egészen biztos vagyok.
Ujjaim már olyan erővel szorítják a szék karfáját, hogy a kézfejem vékony csontjai lüktető erekként emelkednek ki bőröm alatt, együtt reszketnek testemmel, szívemmel.
Gyerünk… mondj valamit… kérlek…
Törd meg ezt a terhes csendet.
- Te mit szeretnél, Jonathan? – Halk, simogató hang, szemeim elkerekednek.
A szavai olyan hihetetlennek tűnnek, olyannyira elképzelhetetlen gyengédséggel hagyják el ajkait, hogy izmaim önkéntelenül is elernyednek hangja hallatán, szívverésem az egekbe szökik.
Attól féltem, hogy nem enged el…
Attól féltem, hogy maga mellé kényszerít, és nem enged vissza a régi életembe.
És most gyengéd szeretettel néz rám, miközben azt kérdezi, hogy mi a szívem vágya?
Raphael… ravaszabb és fondorlatosabb vagy, mint hittem… honnan tudod… honnan tudod, hogy minél erősebben szorítasz, annál kevésbé láncolsz magadhoz?
Lesütöm tekintetemet, a késztetés, hogy átöleljem, lángra gyújtja enyhén reszkető testemet. Hogy mit szeretnék?
Téged… azt szeretném, hogy semmi ne létezzen rajtunk kívül soha többé…
Időt… időt szeretnék… és erőt, hogy elfogadtassam magamat a világgal… annyi mindent szeretnék, amiket képtelenség elérnem. Akárhogy küzdök, akárhogy szenvedek, soha nem leszek méltó társad.
Összeszorítom ajkaimat, megfeszülnek izmaim.
Ez nem az én helyem…
- Én a munkámnak élek... szeretem csinálni... és... – Elakadnak szavaim, képtelen vagyok folytatni.
Tényleg ezt csinálom? El akarom lökni magamtól?
- És? – Halk, bátorító ösztökélés. Türelmes sóhaj.
- Van egy otthonom. Saját életem... – A hangom szinte teljesen elhal, mire befejezem a halk makogást, hosszút pislogva pillantok vissza a régi életem eltávolodni látszó emlékképeibe.
Vissza akarok menni abba az életbe?
Nem tudom, elbizonytalanodtam…
Üres nappalok, veszéllyel és értelmetlen üldözésekkel teli éjszakák…
Miért imádtam annyira a munkámat? A vámpírok iránt érzett gyűlöletem hajtott… meg akartam védeni az embereket a természetfelettitől… ami ellen egyedül képtelenek lettek volna védekezni.
Már máshogy látom a dolgokat… nem mindenki rossz, aki annyira erős, hogy emberi ésszel szinte felfoghatatlan a hatalma… Raphael volt az, aki erre megtanított.
Nincs okom rá, hogy egytől egyig gyűlöljem őket.
Most már nem hajt a vérszomj, a harag.
Dühtől izzott a szívem. Olyan akartam lenni, mint mindenki más és ezért azokat büntettem, akik az egésznek az okozói voltak… a vámpírokat. Gyűlöltem, hogy megérzem a közelségüket, gyűlöltem a bűzt, amit árasztottak… gyűlöltem, ahogy rám néztek, és még jobban, ahogy az ártatlan emberek felé fordult vérben forgó szemük.
De ha nem lenne ez a képességem… akkor soha nem találkoztam volna Raphaellel. Soha nem élhettem volna át azokat az érzéseket, azokat a vágyakat, amikkel ő megismertetett…
Talán még a szerelem érzését sem ismerném…
Megremegek, ahogy felém nyújtja a kezét, egy röpke pillanat erejéig felsandítok rá, majd visszavezetem tekintetemet kezére.
Gyönyörű keze van. Hosszú, erős ujjak, határozott, mégis meleg, gyengéd érintéssel kecsegtetnek. Ismerem azt az érintést… tegnap éjszaka az egész testemet bebarangolták ujjai, borzongva gondolok vissza az élvezet bódulatára.
Hát hogyan… hogy lennék képes ellenállni?
Lassú, tétova mozdulattal csúsztatom ujjaimat tenyerébe, az érzéki borzongás nem marad el. Olyan forrók az ujjai…
Bármit megtennék érte… ebben a pillanatban úgy érzem, akármit kérne, örömmel adnám neki. A szívemet, a lelkemet, az életemet…
Van fogalmad róla, hogy mennyire végtelenül kiszolgáltatott vagyok melletted, Raphael?
- Ha azt kérném tőled, hogy hagyj el értem mindent... – Megfeszülnek izmaim, a vidáman, szerelmesen pezsgő vér mintha kihűlne, megfagyna ereimben, szemeim tágra nyílnak.
Ne… most ne…
Túl kellemes az érintése, túl csábító, vonzó a közelsége. Túlontúl gyönyörű…
Elszorul a torkom, hideg kényszert érzek, hogy kihúzzam ujjaimat marka fogságából, de szívem nem enged. Ragaszkodik ehhez az apró, ártatlan kapocshoz.
- ...akkor elvenném tőled mindazt, ami fontos neked. Sosem tenném ezt azzal, akit szeretek.
Megáll az idő.
Hosszú másodpercekig meredek a semmibe üres, rezzenéstelen tekintettel, nem tudom felfogni szavait. Az agyam már értelmezte a jelentésüket, de a szívem még nem hiszi el.
Mi… micsoda? Miért? Raphael…
Halk, megadó sóhaj, mintha kilehelném magamból az ellenállásom, a kételyek sikolyát… lassan meghalnak, nem tudják tovább rágni, gyötörni bizonytalan lelkemet.
Nem… ez nem igaz.
Ezzel még nincs oda minden aggodalom… még ha ezt mondja is… még ha a szerelme ilyen mély és ilyen tiszta is… akkor sem illünk össze. Mások szemében soha nem lehetünk egy pár.
Titokban akarja tartani?
Találkozások az éj leple alatt… örökké hazudni, menekülni, bujkálni…
Ha pedig nem tartjuk titokban… mit szólnának mások? Az angyalok világa soha nem fogadna el egy arkangyal szeretőjének egy egyszerű halandót. Bár… nem kéne túl sok ideig elviselniük a jelenlétemet…
Finom, puha mozdulattal húz magához, s én a meghatottság kába varázsa alatt engedelmesen ülök az ölébe. A szívem vadul dörömböl mellkasom falán, érzem, hogy arcom kipirul.
Apró csók, rövid és lágy, mégis felhevíti remegő testemet, a vágy forrósága szétárad ereimben.
- Elmehetsz bármikor, de ne szakadj el tőlem, ígérd meg, hogy eljössz hozzám, s én is ezt teszem. – Lehajtom kipirult arcomat, hosszú hajzuhatagom előre omlik, függönyként nyújt áldásos rejteket.
Miért mondja ezt? Ennyi?
Ilyen könnyen utamra enged? Miközben én azt hittem, hogy még a levegőtől is meg akar óvni… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen megértő lesz…
Értem csinálja.
Ennyire szeretne? Miért? Nem értem… semmit nem értek vele kapcsolatban.
Nem értem, hogy mit miért tesz… hogy honnan tudja, hogy azzal köthet legjobban magához, ha elenged.
Felemelem a fejemet, tekintetem csillog az elérzékenyültség apró könnycseppjeitől.
- Azt hittem, nem fogsz elengedni. Rájöttem, hogy alig ismerlek... fogalmam sincs mit mondasz vagy teszel a következő pillanatban, és ez zavar.
Mindig meglep valamivel…
Elmosolyodik, ujjai lágyan cirógatják végig tincseimet, a szemeimet lehunyva élvezem a gyengéd simogatást. Szeretem, mikor így ér hozzám…
Akárhogy ér hozzám, szeretem…
- Azt hiszem te és én jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnád. De ne feledd, hogy mától a külvilág számára is a kedvesem vagy, így vadász teendőid mellett néhány egyéb kötelezettség is hárult rád.
Megremegnek ajkaim, komor tekintettel pislogok fel rá. Nagyon rossz előérzetem van…
Van pár szó, aminek a hallatán is lúdbőrzik a hátam, és a „kötelezettség” vezeti a listát.
Egyáltalán hogy gondolja ezt az egészet? Tényleg nyilvánosságra akarja hozni a kapcsolatunkat? Vagy már meg is tette?
De a világ soha nem fogadná el… az angyalok… az emberek…
Nem akarom, hogy máshogy nézzenek rám. Nem akarom, hogy tudják…
Apró, gyengéd érintés az arcomon, ujjait puhán vezeti bőrömre, testem megreszket a finom kis szikráktól, amik végigcikáznak gerincemen.
Hát lehet neki nemet mondani? Mégis hogy… hogy tudnék ellenállni, mikor így néz rám? Mikor ilyen gyengéd, odaadó törődéssel simogat?
Lehetetlen…
Mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem, az ajkaimat leplezetlen feldúltsággal szorítom össze pár másodpercig, majd megszólalok.
- Ne kímélj, mondjad! Egyáltalán hogyan szivárgott ez ki? Biztos megint az a minden lépben kanál újságíró szaglászott utánam... – Egyre halkul a hangom, a végén már csak zsörtölődő dünnyögésnek tűnik. – Szóval?
Apró szünet, tovább növeli a várakozás feszültségét.
Kötelezettségek… újra és újra felizzik bennem a kérdés… megéri?
Miért van az, hogy a szívem olyan határozottan válaszol minden egyes alkalommal, hogy a gondolataimnak, a józan ellenérveknek esélyük sincs érvényesülni? Nem tudom…
- Minden éjjel igényt tartok a társaságodra, persze megértő vagyok, ha épp dolgoznod kell.
Apró bólintással válaszolok, mérlegelem szavait… azt hiszem, ez egy elfogadható feltétel… túlságosan is elfogadható, túlságosan is megértő…
Valahol lesz benne egy bukkanó…
- De? – Gyanakvó, számonkérő hangsúly. Tudom, hogy nem úszom meg ennyivel… olyannyira tudom, hogy sejtem is mi lesz a folytatás…
Hiszen valamikor hetekig tart egy-egy küldetés… akkor is érvényes a „megértő vagyok” rész?
Raphaelt ismerve… nem.
- De nem bírom sokáig nélküled, s ha nem jelentkezel, én kereslek meg. Ez természetes, átlagos emberek közötti kapcsolatban is így van, nem igaz?
Hihetetlen… életemben először kitaláltam, hogy mire gondol. Varázslatos…
Összeszorítom fogaimat, apró bólintással jelzem, hogy elfogadom, képtelen vagyok lecsillapítani őrjöngő szívemet.
Nem… nem kéne örülnöm. Nem szabadna örülnöm, hiszen most közölte velem, hogy piócaként fog rám tapadni…
„Nem bírom ki sokáig nélküled…”
A fenébe. Hogy a francba ne örülnék ezeknek a szavaknak? A fenébe…
Kiengedem a tüdőmben rekedt levegőt, szólásra kényszerítem megremegő ajkaimat.
- És ha én akarlak megkeresni, hogyan találok rád? – Igen nehéz elképzelni, ahogy besétálok az angyaltoronyba és időpontot kérek a recepción, hogy láthassam a szeretőmet… heh…
Egyáltalán ember kérhet időpontot Raphaelnél? Nem hinném… az ilyesmi csak az angyalok és a magasabb rangú vámpírok kiváltsága…
Mi a francot keresek én mellette?
Kit akarunk átverni? Normális esetben még ahhoz sem lenne jogom, hogy rá emeljem a tekintetemet. Gyűlölöm a tudatot, hogy mások szemében ennyivel feljebbvaló, mint én…
Képes leszek így élni? Tényleg ezt akarom tenni?
Nem tudom… gyűlölöm a bizonytalanságot… gyűlölöm, hogy ilyen sötét, homályos ködbe burkolózott a jövőm… eddig minden olyan egyszerű volt.
Könnyebb és bonyolultabb küldetések váltakozása, hajsza, üldözés, harc, kaland… felkészültem, hogy minden pillanat lehet az utolsó, és ez tökéletes volt így.
Eldobnám mindazt amim volt?
Haragos, irigy, gyűlölködő, megvető pillantásokért?
- Szólíts engem, úgy ahogy csak te vagy képes, és én eljövök hozzád.
Raphael hangja gyengéd cirógatással ránt vissza a jelenbe, távolba révedő tekintetem kitisztul, ahogy ismét felé fordulok.
Ahogy csak én vagyok képes…
Miért? Miért kell ilyen nehézzé tenni a döntést?
Akárhogy döntök, a szívem belerokkan a veszteség súlyába. El kell döntenem, hogy… hogy Raphaelt választom vagy önmagamat…
- Most a mentális kapcsolatunkra gondolsz, ugye?
Halkan suttogok, tekintetemmel mereven figyelem az ölemben pihenő, egymást tördelő ujjaimat.
- Így van. Bármikor és bárhol is vagyunk, elméink összekapcsolódnak.
…az elméink összekapcsolódnak… olyan különleges, értékes kapocsnak tűnik… mintha egy életre össze lenne kötve a sorsunk. Talán így is van.
Talán el kéne fogadnom? Már képtelen lennék élni nélküle.
De akkor… akkor dobjam el önmagamat? Dobjam el a büszkeségemet? Az emberek megvetéssel vegyült irigységgel fognak rám nézni. Azt hiszik majd, hogy eladtam a testemet a dicsőségért, a hírnévért…
Még ha Raphael szeret is…
Mások szemében akkor is csak egy arkangyal kutyája maradok. Mi soha… soha nem leszünk egyenrangúak. Soha.
Hosszút pislogok, elűzöm a kellemetlen ábrándokat, a sötétbe burkolózó gondolatokat.
Örök kapocs, mentális érintkezés…
- Jobb mint a mobiltelefon… És a mennyekben is van térerő, ott is elérlek? – Mosolyt erőltetek arcomra, de szemeimben nem csillan jókedv.
Milyen csodálatos lenne, ha elfogadtathatnám magamat másokkal… valahogy… akárhogy…
Ha méltó párja lennék Raphaelnek…
- A pokolban is. – Tágra nyílnak szemeim.
A pokolban? Erre még soha nem gondoltam… mármint…
Mit keres egy angyal a pokolban?
- Te jártál már ott?
- Igen. Egyszer majd elmesélem milyen, de nem most. Volna még valami, amit el kell mondanom. – Összeszűkülnek szemeim, finoman ajkamra harapva fürkészem komoly arcvonásait.
Alig rezzen az arca, mégis… mégis mintha nyitott könyvként tudnék olvasni belőle… régen tényleg azt hittem, hogy azok a jégkék szemek képtelenek érzelmet mutatni? Mekkora tévedés…
Azt hiszem, még csak most jön a legjava…
- Ajaj, arckifejezésedből ítélve nem fogok örülni neki… - Halkan, idegesen suttogok, összefűzöm kezeimet a mellkasom előtt, szemeim már előre dühös, ellenséges szikrákat szórnak. - Fogadjunk, hogy a biztonságomról lesz most szó. Nemrég említetted, hogy az ellenségeid az én ellenségeimmé is válnak, gondolom most erről fogsz nekem kiselőadást tartani.
Nem fogom engedni, hogy a nyakamba szórjon valami bébiszittert. Még azon sem lepődnék meg…
- Mindig lesz egy őr, aki láthatatlanul és észrevétlenül vigyázni fog rád. Azért mondom ezt el neked, mert úgyis rájönnél, és téged ismerve megsértődnél hogy nem figyelmeztettelek.
Összeszorítom fogaimat, magamba fojtom dühödt zihálásomat. Pont ettől féltem… őr? Mi a francért? Ennyi erővel csinálhatnák helyettem a küldetéseket a hülye őrei.
Mi értelme van így az egésznek?
Épp a veszélyt szerettem benne… a veszélyt és a szabadságot…
Mindkettőt elvenné tőlem azzal, hogy valakit a nyakamba akasztana… főleg, hogy megzavarja az érzékeimet ha egy angyala vagy egy vámpírja a közelemben lenne…
Szerencsétlenségére én mindkettő fajt megérzem.
Egy vámpír megkavarná az érzékeimet, egy angyal pedig még rosszabb… ő uralná…
- Hát ez überfasza… - Dühösen fújtatva suttogok, megborzong testem, de ebből a borzongásból most hiányzik a kellemes melegség.
Gyűlölet, harag izzik a szívemben.
Keserűség… miért… miért kell ennyi mindenről lemondanom az ő érdekében? A szabadságom, a kalandvágy…
Önző lennék? Csak magamra gondolok? Lehet… de ki nem lenne az? Nincs olyan ember a világon, aki feladná az elveit, az életének az értelmét egy angyal szerelméért.
Hiszen előbb vagy utóbb úgyis meghalok. Raphael életében teljesen mindegy, hogy egy évet tölt velem, hogy húszat… mindkettő csupán egy röpke szemhunyásnak tűnik az évezredek homályában.
- És még mit kell eltűrnöm? Mindezt csupán azért, mert néha szétteszem majd neked a lábam? – A dühöm felszínre tör, uralja szavaimat. Nem tudom megállítani.
A szék lába csikordul a padlón, ahogy Raphael felemelkedik róla.
Erőteljes mozdulat, komor, feszes arcvonások. A homloka bársonyos márványbőrén egy vékony, szinte láthatatlan ránc árnyékolja be vészjóslón a hófehér bőrt.
A szavak, a dühöngés folytatása bennem reked, pedig még annyi mindent vágtam volna a fejéhez… mit művelek?
A harag viharként tombol szemeiben, ajkaim elnyílnak. Mindig ezt csinálom. Mindig megsértem, felidegesítem őt.
A nyakam bizseregni kezd, a tekintete felidézi bennem ujjainak szorító érzését torkomon, megreszketek. Levegőért kapok, mintha most is fuldokolnék.
… pedig nem ér hozzám, nem bánt és félelmet sem érzek. Nem… már képtelen vagyok félni tőle, tudom hogy soha nem lenne képes ártani nekem…
Amit most érzek… az bűntudat.
Mintha kihasználnám… mintha kihasználnám a szerelmét…
Eddig visszafogtam a dühös, sértő megjegyzéseimet, mert féltettem az életemet…
Mostantól azért kell visszafognom, hogy ne bántsam meg őt… és ezzel ne döfjek a saját szívembe is éles, a harag mérgébe mártott tőrt.
Mit tettem? Hogy mondhattam ilyet?
Nem szabadott volna…
A szoba elsötétül, az égen éjfekete felhők gyülekeznek. A lábaim mintha földbe gyökereznének, lebénultan figyelem, ahogy az ablakhoz sétál.
A hátát mutatja nekem, izmai keményen domborodnak ki, szinte érzem teste feszültségét.
Raphael… sajnálom…
- Ha valóban csak arra tartanálak, hogy szét tedd a lábad nekem, akkor nem számítana a biztonságod, az életed és a vágyaid. Magamhoz kötnélek, és addig élveznélek, amíg rád nem unnék, s aztán bőséges jutalommal utadra engednélek, nem érdekelne mi történne veled azután. – Rideg, fenyegetően nyugodt hangszín. Megreszketek, hosszú, dermedt másodpercekig meredek rá bénultan.
Tudom… tudom, és igaza van…
Én csak… olyan nehéz ez az egész. Kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán van értelme erőlködnünk. Minek kényszeríteni olyasmit, ami egyszerűen… megoldhatatlan? Képtelenség…
Még ha egy testőre vigyázna is rám… meg tudnak védeni? Nem biztos… bármikor elveszíthet, akkor miért nehezíti meg az életemet?
Nem értem…
Lassú, reszketeg léptekkel sétálok mögé, remegő ujjaim gyengéden, lágyan érintik csuklóját. Nem érzem, hogy megborzongna, izmai nem ernyednek el kedveskedő érintésemtől.
Nem… nem elég egy érintés, hogy jóvátegyem a szavaimat… tudom.
Csak olyan nehéz megalázkodásra sarkallnom magam. Olyan nehéz… nem vagyok hozzászokva, pedig ezentúl egész életemben az alárendelt szerepét akarja rám szabni.
Halk, bizonytalan szavak. Csupán ennyire futja.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani... Tudom mennyire szeretsz engem, megmutattad nekem. Csak értem aggódsz, de... – Elakadnak szavaim, nem tudom mit mondhatnék még.
Értem aggódik, de felesleges. Egyszer úgyis elmegyek.
Miért nem vagyok képes szavakba önteni ezeket a gondolatokat?
Soha nem leszek vámpír, ezt ő is tudja. Undorodom tőlük, és nem vágyom az örök életre… túl súlyos teher lenne a vállaimon.
Az időnk fenyegetően fogy minden másodpercben.
Mi értelme az aggodalomnak? Az elkerülhetetlent még ő sem tudja megakadályozni.
Miért csináljuk ezt az egészet?
- Megértelek. – Halk, komor, kifejezéstelen hang, még mindig nem néz rám. Megremeg kezem, lesütöm tekintetemet.
Hát már egy pillantásra sem méltatsz?
- De neked is meg kell értened, hogy köztünk soha nem lehet szó átlagos kapcsolatról. Egy arkangyal vagyok, befolyásos tanácstag, és a világ ezen részének az ura. Hatalmas felelősség terhe nyomja a vállamat, és tudom hogy bármennyire is kíméllek, akkor is megvisel majd ez téged.
Bárcsak enyhíthetnék ezen a terhen… bárcsak lenne erőm hozzá… bárcsak ne lennék ilyen végtelenül tehetetlen.
Lassan felemelem arcomat, de szemeimet hosszú másodpercekig lehunyva pihentetem.
Átlagos kapcsolat… ilyenről nem is álmodtam.
- Akkor miért… - Miért küzdünk a lehetetlenért?
Miért nem felejtjük el egymást?
A mellkasom görcsbe ugrik a gondolattól, néma nyögésemet elfojtják reszkető ajkaim. Elfelejteni Raphaelt. Ez az, amire soha nem lennék képes.
Soha többé nem lenne más szeretőm, ebben biztos vagyok.
Eddig soha nem vágytam olyasmire, mint egy kapcsolat vagy törődés… csak ő váltotta ki belőlem ezeket a különös érzéseket… ezeket a vágyakat… talán ha eltávolodunk, képes leszek visszasüllyedni az érzelmek nélküli világ sötét egyhangúságába.
Igen… talán képes leszek kitépni ezeket az érzéseket, hogy ismét csak fekete űr tátongjon a helyükön.
- Miért szeretlek?
- Igen, miért? Miért nem szeretsz ki belőlem? Biztosan menne, és ha elválnának útjaink... egy idő után elfelejthetnénk egymást. – Még hosszú évszázadok, évezredek állnak előtte… biztos, hogy talál valakit helyettem…
Biztos, hogy képes lesz pótolni a hiányomat…
Felém fordul, megreszketek a tekintetében csillogó fájdalom mélysége láttán. Ajkai halovány, szomorú mosolyra húzódnak, máskor rezzenéstelen, semmitmondó arcvonásai meggyötörtséget tükröznek.
Fáj. Annyira nagyon fáj így látnom őt.
Elszorul a szívem, képtelen vagyok elfordítani tekintetemet, pedig a szívem, a lelkiismeretem sikítva könyörögnek, hogy védjem meg őket a fájdalmaktól. Mintha minden bántó szavam engem vágna pofon.
- Soha nem lennék rá képes, Jonathan. Szeretlek és nélküled semmi értelme az öröklétnek. Te képes lennél engem elfelejteni? Elhagynál engem, és elfelejtenél? Beleőrülnék, Jonathan... Soha nem engednélek el, soha.
Tágra nyílnak a szemeim, egy pillanatra megtántorodok. A bizonytalanság gyötrelme arra ösztönözne, hogy hátráljak egy apró lépést, míg szívem szerint a karjaiba vetném magamat, hogy felzokogva nyugtassam meg… hogy elmondjam neki, mit érzek…
Elfelejteni? Soha.
Elhagyni? Igen… azt hiszem, erre képes lennék.
Hogy érte vagy magamért tenném… azt képtelen vagyok megmondani.
Megreszket mellkasom, nem tudok tovább ellenállni a kísértésnek, ujjaim mellkasára simulnak.
Miért szeretsz ennyire, arkangyal? Hogy vagy képes ilyen mély, ilyen őszinte és ragaszkodó érzelmekre? Miért érzem úgy, hogy elég egy rossz szó az ajkaim közül, és apró darabokra hullasz? Féltelek…
Féltelek önmagamtól…
Miért pont én? Miért nem találtál valakit, akinek a lelke elég tiszta, hogy értékelje a szerelmedet? Aki még véletlenül sem használja ki az érzéseidet…
Aki értékeli az aggodalmadat…
Raphael… nem érdemlem meg…
Közel lépek hozzá, ujjaim arcát simítják. Nem válaszolok neki, most rajtam a sor, hogy húzzam az időt. Még képtelen lennék megfogalmazni a gondolataimat, a bonyolult, ellentétes érzéseket és vágyakat.
Megborzong, érzem ujjait a derekam körül. Lehunyom szemeimet, a nevét sóhajtom, lehúzom magamhoz egy csókra. A búcsú íze megkeseríti a szerelem édes fűszerét.
Lassú, mély csók, nyelvünk lágyan érintkezik, sóhajunk eggyé olvad.
Hátrasimítom a selymes, lehetetlenül puha tincseket, ujjaim gyengéden cirógatják őt. Vajon ő is érzi? Vajon ő is éri a fájdalmam ízét? A bizonytalanságom reszketését a csókunkban?
Elhajolok, tekintetünk mélyen összefonódik, szemeimben reszketnek a könnycseppek.
- Raphael… nem tudom… - Még mindig a tincsei között pihennek ujjaim, hangom halk, megremeg, ahogy lassan folytatom. – Egyszer úgyis meghalok… egyszer úgyis el kell engedned. Te is tudod, hogy soha nem lennék boldog vámpírként. Tudod… ugye tudod, Raphael? – Halkan suttogok, mintha csak megerősítést várnék…
Nem engedném, hogy vámpírrá tegyenek… soha… soha, ezt neki is tudnia kell.
Erősebben húz magához, arcát a nyakamba temeti. A lehelete végigszántja bőrömet, forrón simogat.
A teste remeg a karjaim között… nem tudom, hogy a fájdalom vagy a düh rázza e izmait.
De… de, tudom. Csak nem akarom tudomásul venni. Önző vagyok…
- Nem! Soha… soha nem engedlek el! – Végigsimítja a hátamat, az erős ujjak érintése fellobbantja szerelmem lángjait. Megborzongok.
Kipirul az arcom, reszketve csúsztatom a mellkasára a kezemet, finoman tolom el magamtól. Felnézek rá, sajnálkozón, bűntudattól és fájdalomtól meggyötört tekintettel.
Bárcsak visszafordíthatnánk az időt… bárcsak elfelejthetnénk az egészet…
Nem. Nem… nem akarom elfelejteni. Túl értékes a szívemnek.
- Raphael, meg kell értened. Neked több évezreded volt kitapasztalni a testi vágy és a szerelem közötti különbséget. Én fiatal vagyok, nincs tapasztalatom… nem tudom… nem tudom, hogy amit irántad érzek, az érzéki vágyódás, vagy őszinte szerelem e. – A tekintetem keménnyé, elszánttá válik. Igen…
Rá kell jönnöm… rá kell jönnöm, hogy csak a testem akarja e őt…
Testi vágy, sóvárgás miatt nem adom fel az életemet.
A szerelem… a szerelem talán már elég erőteljes, elég nemes ahhoz, hogy ekkora áldozatot hozzak érte. Igen.
Puhán veszem az arcát kezeim közé, halkan, szinte suttogva szólalok meg.
- Bízol bennem, Raphael? – Lehunyja szemeit, elrejti előlem megkínzott pillantását.
Ne csináld ezt velem, Raphael… ne mutass ilyen fájdalmat, arkangyal.
Bólint, s én halkan folytatom.
- Akkor adj nekem időt. Időt, hogy egyedül átgondoljam ezt az egészet. Időt, hogy rendbe tegyem az érzéseimet. Hogy rájöjjek, tényleg szerelmet érzek e… megteszed ezt nekem, Raphael? Megteszed, hogy nem keresel, amíg én nem hívlak?
Mintha hosszú órák telnének el, fullasztóan dermedt mozdulatlanság telepszik ránk.
Újabb lassú, néma bólintás, elszorul a torkom.
Néha úgy örülnék, ha levenné a döntés terhét a vállamról. Ha nemet mondana… ha nem lenne ennyire törődő és figyelmes…
Örülnék… mert akkor képtelen lennék őszintén sajnálni őt. Akkor képtelen lennék ennyire… ennyire szeretni.
- Akkor vigyél haza…
~*~
Mély sóhajjal simítom hátra vizes tincseimet, a tekintetem üres, fáradt, ahogy a hálószobámba sétálok.
Üres ház a kertvárosban, nyugodt, békés, barátságos környék.
Egyedül… még soha nem éreztem ilyen hidegnek és idegennek a saját otthonomat.
Még mindig tart a szabadságom, ezért még nem kellett belevetnem magamat a küldetések veszélyes világába… amúgy is szükségem van a nyugalomra.
A nyugalomra, hogy gondolkodhassak…
A ablak előtt torpannak meg lassú lépteim, a derekam köré csavarom a törülközőmet, miközben tekintetemmel a sötét, csillagtalan égboltot figyelem.
New York éjszakai fényei még a kertvárosokban is elnyomják a csillagok örök fényességét… Raphael… vajon mit csinálsz most?
Lehunyom szemeimet, elképzelem magam előtt gyönyörű, megközelíthetetlen alakját, szívverésem felgyorsul, lélegzetvételeim fájdalmasan kapkodóvá válnak.
Soha nem fog elmúlni ez az érzés.
Tudom…
Már egy hete… egy hete váratom őt, s ő ígéretéhez híven, nem keresett engem. Nem tudom, hogy most is figyel e egy embere a biztonságomra, de amíg nincs annyira közel, hogy érezzem a jelenlétét, nem zavar.
Összefűzöm kezeimet a mellkasom előtt, képtelen vagyok abbahagyni az ábrándozást. Vajon ha szakítanék vele… ha ott hagynám… örökre ezek a vágyak, ezek a sóvár álomképek kísértenének? Nem tudom.
Hátrálok egy lépést, majd az ágyamhoz sétálok. Fáradtan nyúlok el a matracon, pedig tudom, hogy úgy se fogok tudni elaludni…
És ha mégis, akkor is őt fogom látni álmaimban…
Lehunyom könnyes szemeimet, a szívemet őrült fájdalom marcangolja. Hiányzik… annyira hiányzik… én mégis eltökélten várok… várok, hogy csökkenjen a hiányérzet, és utána nyugodt szívvel engedhessem el.
Ennek így kell lennie… mi nem illünk össze. Az egész csak egy álom volt… egy képzelgés. Mindkettőnk részéről… naiv, buta látomás.
Az én valóságom ez. Ez a ház, ez az élet… ez a magány.
Raphael… Raphael… bárcsak angyalnak születtem volna… életemben először kívánok hasonlót… életemben először…
Végigcsordulnak a könnyek arcomon, az elmémre bódító, védelmező sötétség ereszkedik.
Raphael…
Forró cirógatás az arcomon, lágy pilleérintés. Megborzongok, ajkaim megrezzennek.
Puha és nedves. Gyengéd csók, forróságot ébreszt bennem.
Ismerem ezeket az ajkakat… ismerem ezt az ízt.
Álmodok? Ha igen, akkor soha ne legyen vége…
Ennyire még egyszer sem tűnt valóságosnak…
- Raphael… - Halk sóhaj, nem engedem, hogy elillanjon az álom, nem hagyom elmémnek, hogy felébredjen, kijózanodjon.
Még… még akarom…
A nyakamra csúsznak a cirógató ujjak, gerincem ívbe feszül, ahogy végigmarja testemet a vágy, tarkóm elemelkedik, mintha szándékosan adnék helyet ujjai vándorútjának.
Újabb csók, újabb sóhaj, újabb néma pihegések… Raphael, Raphael, Raphael…
Kipattannak szemeim, zihálásom, reszketésem felerősödik.
A szoba üres, a vékony selyemfüggönybe beletép a hideg éjszakai szél, végigborzongatja félig még nedves testemet.
Összehúzom magamat, reszkető ujjaim ajkamra csúsznak.
Érzem rajta az ízét… megőrültem?
A képzeletem játszik velem, vagy Raphael… tényleg… ?
Nem… nem, minden bizonnyal csak álom volt. Gyönyörű, megbabonázó álom.
~*~
Sötétség öleli körbe testemet, összébb húzom mellkasomon a bíbor bőrkabátot, a süvítő szél betolakszik az ég felé magasodó épületek zömök tömbjei közé, hajamat tépi, cibálja.
Jól esik.
Kitörli a gondolataimat, lehűti a kavargó, zsibongó elmémet.
Annyira jól esik.
A tegnapi álmom óta semmire nem tudok gondolni azon kívül, mintha elvarázsolt volna. Raphael hiánya megőrjít, mintha egy drogostól vonnák meg a napi adagját.
Úgy érzem magamat mint egy nyáladzó, csont után sóvárgó kutya.
A végén tényleg csak ennyi leszek. Egy arkangyal kutyája.
Összeszorítom fogaimat, ujjaim az övemen lógó késre szorulnak. Még mindig nem kaptam küldetést, pedig most jól esne valamivel elvonni a figyelmemet erről az egészről.
Sziréna hangja zendül fel a város nyugodt, monoton éjszakai zsivajában, lehunyom szemeimet. Én ennek élek. A veszélynek, az éjszakának, a félelemnek…
Megtorpanok, tekintetem irritáltan csillan.
- Gyere elő! – Halk nevetés, a sikátor végében egy magas férfialak tűnik fel. Ismerem a szagát, dacosan, haragosan emelem fel az arcomat.
Raphael vámpírja… nem emlékszem a nevére, de már többször is volt „szerencsém” hozzá.
Azt hiszem valami D betűs volt…
A jelentéktelen személyek nevét soha nem jegyzem meg.
Elém ér, irritált fintorral mérem végig, pedig az illata több mint kellemes. Idegesítően vonzó, mintha csábítana, csalogatna magához, akár lepkét az édes virágpor.
- Mit akarsz tőlem? – Halkan, visszafogottan szólalok meg, pedig tudom, hogy akármilyen hangsúlyt megengedhetnék magamnak… bizonyára meg van tiltva neki, hogy ártson nekem.
- Meddig akarsz még bujkálni előle? – Megrándulnak ajkaim, a tekintetem szikrázik a haragtól.
Semmi köze hozzá.
Ez csakis rám és Raphaelre tartozik.
Megfordulok, faképnél hagynám, de a csuklómra fonódnak ujjai, a falhoz löki testemet. Vigyorog. Az illata felerősödik, mintha szándékosan kábítaná tovább amúgy is zaklatott, bódult gondolataimat.
Mit akar tőlem?
Forróság… mintha ajzószerként hatna rám az illat.
Rosszul vagyok tőle…
- Hagyj békén! – Ellökném magamtól, de sokkal erősebb nálam, a falhoz nyomja testemet.
Zihálok, visszafojtom a lélegzetemet, mintha csak így próbálnék menekülni a szaga elől.
Rosszul vagyok.
Felnevet, megremegnek izmaim.
- Vagy talán neked nem is hiányzik ő? – Halkan, gúnyosan duruzsolja a fülembe a szavakat, a fülkagylómba nyal, s én fojtottan felnyögök.
NE!
Folytatja a kínzásomat, búgó hangja mélyen beeszi magát tudatomba.
- Ha csak az kell… én is ajándékozhatok természetfeletti gyönyöröket a testednek. – Halk, élveteg suttogás, a hajamba markolva fordítja maga felé kivörösödött arcomat.
Remegek, nem tudok ellenállni neki.
- Eressz el! – Halkan sziszegem a szavakat, majd kicsit felbátorodva folytatom a fenyegetőzést. – Ha Raphael megtudja, hogy…
- Nem tudja meg. Hívd csak, úgysem tud idejönni… - Tágra nyílnak a szemeim, s ő kegyetlen hidegvérrel suttog a fülembe. – Nincs olyan állapotban…
- Mi… micsoda? - Összerándulnak izmaim, kétségbeesetten, durván szabadulok ki a karjai fogságából, s ő elégedett vigyorral néz rám. Nem állít meg, nem fog le.
Mi… mi az hogy nincs olyan állapotban?
Mi történt vele?! Rosszul van? Megsérült?
Ne!
NE!
RAPHAEL!
Kétségbeesett sikoly, visszhangzik elmémben. Újra és újra elismételem, rettegéstől, félelemtől és aggodalomtól dübörgő szívvel hívom őt.
Rohanok. Reszkető lábaim egy parkba visznek, a torkomat szorítják a könnyek.
Nem válaszol. Miért nem válaszol?
Nem hall? Jól van? Ugye nem esett baja? Ne, Istenem… mondd, hogy nem esett baja!
Raphael…
Hangos szárnycsapások nesze kavarja fel a park dermedt ürességét, szemeim elkerekednek. A gondolatok, a kételyek elillannak, tétovázás nélkül vetem magamat Raphael karjaiba, kezeim testét simítják végig.
Türelmetlen, mohó érintések, mintha sebet keresnék rajta.
- Jól vagy? Mi történt? – Lihegve pislogok fel rá, mikor meggyőződtem róla, hogy nincs rajta látható sérülés, még mindig remegek, de ahogy enyhül az aggodalom bénító hidegsége, úgy járja át testemet a szerelem fülledt, perzselő szenvedélye.
Raphael…
Annyira hiányzott… és most itt van.
Az illata… a belőle áradó melegség…
Megérinthetem, átölelhetem… nem hiszem el… annyira… annyira jó.
- Miről beszélsz, Jonathan? Én kérdezhetném ugyanezt. Halálra rémítettél, azt hittem veszélyben vagy. – Halkan, rekedtesen suttog, ujjai a tincseim közé bújnak.
Megborzongok, engedem, hogy a mellkasára vonja a fejemet, a szíve őrült zihálása szinte elkábít. Vajon én is hiányoztam neki?
Átölelem, görcsösen markolnak ujjaim a rajta lévő hófehér ingbe, mellkasom reszket, s képtelen vagyok magamban tartani a könnycseppeket.
Felzokogva temetem arcomat a ruha puha anyagába, izmaim rázkódnak, a megnyugvás égető könnycseppjei Raphael ingén hagynak nedves foltokat. Nincs semmi baj… nem esett baja…
Nyugi… nem történt vele semmi…
Hogy is történhetne? Hiszen arkangyal… sebezhetetlen, sérthetetlen…
Kívülről talán tényleg az… de az én szememben törékeny és kiszolgáltatott…
Soha többé… soha többé nem akarom bántani.
Hosszú percek telnek el, erősen öleli rázkódó testemet. Forró és birtokló érintés. Annyira hiányzott.
- A vámpírod… azt mondta… azt mondta, hogy… hogy bajod esett… - Halkan szipogva, akadozva suttogom a szavakat, ujjai puhán játszadoznak hosszú tincseimmel, melyek időközben ismét kinyúltak, a göndör csavarok alig látható hullámokká csitultak.
- Nem. Nem történt semmi. – Lehajol, nedves ajkai forró puszit lehelnek homlokomra, kedves mosollyal nyugtatgat, csitítgatja remegő testemet.
Raphael…
- Dimitri hajlamos ilyesmire… - Halk suttogás, dühösen összeszorítom a fogaimat. Hát persze.
Az a szemét, hazug disznó… ezt még… ezt még egyszer leverem rajta.
Vajon jól szórakozott rajtam? Seggfej… ezt még megbosszulom…
Valahogy… akárhogy… azt hittem belerokkanok a félelembe. Annyira szörnyű volt… annyira szörnyű volt a gondolat, hogy baja eshetett.
Hogy soha többé nem láthatom a mosolyát… hogy soha többé nem érinthet így.
Raphaelre szükség van. Nem csak nekem, a világnak is szüksége van egy ilyen bölcs és igazságos vezérre. A Föld nélküle rosszabb, üresebb hely lenne.
- Szereltek. – Halkan suttogok, még engem is meglep a rövid vallomás. Olyan könnyedén, olyan természetesen hagyta el ajkaimat, mintha az időjárásról beszélgetnénk.
Tényleg szeretem. Őszintén, teljes szívből.
Érzem, ahogy megfeszülnek a derekamon pihenő ujjai, arcvonásain érzelmek milliói villannak át, tekintetében a nappali égbolt varázslatos kékjét megszégyenítő fény csillog.
Ne… kérlek, ne nézz rám ilyen örömteli pillantással.
Kérlek ne mutass ilyen mély, őszinte boldogságot.
- Tiszta szívből szeretlek, Raphael… – Megismétlem, hangom vékony, reszketnek ajkaim. – Épp ezért nem lehetünk együtt. Már tudom… tudom, milyen érzés az aggodalom… megismertem a bénító fájdalmát… senkinek nem kívánnám… főleg nem neked, szerelemem. – Halkan suttogok, arcomon néma, erőtlen könnycseppek csordulnak végig. Összeszorul a mellkasom, szinte megőrjít a mardosó, tépő kín. – Pedig tudom, hogy aggódnod kéne. Képtelen vagyok szakítani az eddigi életemmel, de az még jobban kínozna, ha fájdalmat kéne neked okoznom. Raphael, hát nem látod? Nem látod, hogy nincs megoldás?
Raphael
Megérinti arcomat, szemeiből mindent kiolvasok. Önmarcangolás, értetlenkedés, majd ismét önmarcangolás. Tiszta, bűntelen lelke sugárzik, hihetetlen energiákkal tölt fel engem, és vággyal. Vággyal. Olyan erőssel, amely átjárja minden porcikámat, még szárnyaim is beleremegnek a fojtogatóan bizsergő érzésbe.
Átadja magát a csókomnak. Búcsúzik tőlem, pedig hiába hozza meg ezt a döntést, egyedül nélkülem...
Már minden hiába, Jonathan. Minden hiába.
Soha többé nincs menekvés előlem.
- Raphael… nem tudom… Egyszer úgyis meghalok… egyszer úgyis el kell engedned. Te is tudod, hogy soha nem lennék boldog vámpírként. Tudod… ugye tudod, Raphael?
Vámpír? Soha nem tenném ezt vele, de ha csak így tarthatnám magam mellett, megtenném. Búcsúzik. El akar hagyni, pedig szeret engem. Nyakába temetem hűvös arcomat, és forró bőrének illatát mélyen magamba szívom. El kellene engednem, egy kis időt kéne adnom neki, hogy tisztázza magában az érzelmeit, de arra a kicsiny időfoszlány veszteséget sem akarom. Nem! Nem!
- Nem! Soha… soha nem engedlek el!
Hátán siklanak ujjaim, egy érintés elég, hogy feléledjen benne a vágy, amellyel magamhoz köthetem.
- Raphael, meg kell értened. Neked több évezreded volt kitapasztalni a testi vágy és a szerelem közötti különbséget. Én fiatal vagyok, nincs tapasztalatom… nem tudom… nem tudom, hogy amit irántad érzek, az érzéki vágyódás, vagy őszinte szerelem-e.
Nem! Nem!
Kezei közé veszi arcomat, édes melegbarna szemeiben az ezüst-pettyecskék csillognak.
- Bízol bennem, Raphael?
Sóhajtva hunyom be szemeimet.
Szabad akarat.
Nehezen bólintok rá hogy elengedjem, mégsem tehetek semmit.
- Akkor adj nekem időt. Időt, hogy egyedül átgondoljam ezt az egészet. Időt, hogy rendbe tegyem az érzéseimet. Hogy rájöjjek, tényleg szerelmet érzek e… megteszed ezt nekem, Raphael? Megteszed, hogy nem keresel, amíg én nem hívlak?
Megteszem.
- Akkor vigyél haza…
*
Az égi liliomkertben sétálok, körülöttem a hófehér virágok erdeje, némelyik jóval fölém magasodik, s halkan csilingelő nevetéssel cirógatják kókadtan lógó szárnyaimat, ahogy elsétálok mellettük. Ujjbegyeim tétován érintenek meg egy szirmot, s a virág megremeg, majd boldogan felkacagó édes hangjára a többi is hasonlóan felderül. Édes, bódító illatuk a lélek legmélyéig hatol, boldogságot és harmóniát kölcsönöznek, de nem nekem. Egy nyughatatlan, szerelmes szív számára nem hoznak enyhülést.
Tovább sétálok, meztelen talpaim a földre hulló puha szirmokon taposnak.
Az édes nevetgélés hirtelen elhallgat, de enélkül is tudom, hogy ki áll a mező szélén. Ha fel is hozhatom a mennyekbe őt, lényének átkozott volta miatt sok helyre nem mehet.
- Raphael! – zeng mély hangja. Nem mer kiabálni. Nem válaszolok, csak csigalassúsággal folytatom utamat, fehér ruhám lassan leng lépteimtől.
- Raphael! Raphael! – mondogatja kitartóan, majd hosszú idő múltán megunja hiábavaló szólítgatásom. – Válaszolj, kérlek!
Felé fordítom arcom, s a fehér virágok tengere felett nézem apró alakját a mező szélén.
- Hogy van ő? – kérdezem. Szinte látom fintorát.
- Nálad jobban. Nem értem, miért nem mész el érte. Elhozzam neked? – türelmetlen harag áramlik felém, a virágok halkan sikoltozni kezdenek.
- Nyugalom, Dimitri, megrémíted a virágokat.
- Teszek a virágokra! Már mióta kuksolsz közöttük?! Nem bírom nézni, ahogy... ahogy...
- ...szenvedek?
Néma csend a válasz. Aggódik értem, tudom. Ahogy a Hetek többi tagja is, de nem érdekel. Most nem.
- Meddig akarod ezt még folytatni?
Sóhajtanom kell. Széttárom szárnyaimat, lustán csapok velük egyet, a virágok pedig boldogan felsikkantanak és kacagnak körülöttem, amikor hozzájuk ér.
- Hagyj magamra, Dimitri.
Órák, talán napok telnek el... nem tudom. Idefent az idő másképp múlik, a percek évszázadok, s az évszázadok percek.
Egy fehér orchidea fölé hajolok.
Édes illatát magamba szívom, és szerelmemre gondolok. Sóvár vágy zsizseg végig testemen, amikor szemeim előtt felsejlik mézbarna bőre, hajának csillogása és kedves mosolya.
Meddig fogom ezt bírni? Mikor jön el az a pillanat, amikor széttárom szárnyaimat, felrepülök és megkeresem őt, lecsapok rá, magamévá teszem, akarata ellenére bevetem az eszközeimet, hogy magamhoz láncoljam? Meddig fogom még ezt elviselni?
Az összes angyal a mennyekben és a földön rólam suttog. Tudják, mindenki tudja. Irigység és rosszindulat áramlik felém, hiszen ezt a csodát nem mindenki kaphatja meg, nekem mégis megadatott többezer éves életem során.
Vadásznak rá. Dimitri beszámol az eddig három kísérletről, amit meghiúsítottak. Vigyáznak rá, és velem együtt várnak.
Jonathan...
Jonathan...
- Jonathan... – sóhajtom a fehér virágszirmok közé.
Belém hasít a sikolya.
RAPHAEL!
Néhány tizedmásodperc, amíg minden erőmet és tudásomat latba vetve ott termek előtte.
Azonnal a karjaimban tartom, ölelem és szorítom magamhoz. Nem vérzik, nincs semmi baja, és ellenség sincs körülöttünk. Dimitri nem messzire tőlünk. Jonathan kezei engem tapogatnak, ahogy az előbb én őt. Sebeket keres?
- Jól vagy? Mi történt? – kérdezi.
- Miről beszélsz, Jonathan? Én kérdezhetném ugyanezt. Halálra rémítettél, azt hittem veszélyben vagy. – Rekedt hangom a vágytól, ujjaim hajába bújnak és mellkasomhoz húzom a fejét, hevesen dobogó szívem fölé. Aggódik és fél, meg kell nyugtatnom, és nekem is muszáj lecsillapodnom. Azt hittem, baja esett...
Sír. Könnyei mellkasomon átütnek a fehér ingemen. Vigasztalón ölelem magamhoz, két karomba zárom, ringatom csöndesen.
Ujjaim haját simogatják, játszadoznak a fénylő barna fürtökkel.
- A vámpírod… azt mondta… azt mondta, hogy… hogy bajod esett…
Dimitri felé villantom jégkék szemeimet. Vállat vonva tűnik el a sötét utcasarok mögött.
- Nem. Nem történt semmi – dörmögöm csitítóan, homlokára szűzies csókot hintek. - Dimitri hajlamos ilyesmire…
- Szeretlek.
A hófehér mámor köde borul rám. Szavai a legtisztább boldogság mézédes cseppjei.
- Tiszta szívből szeretlek, Raphael… - suttogja reszkető szájszéllel. - Épp ezért nem lehetünk együtt. Már tudom… tudom, milyen érzés az aggodalom… megismertem a bénító fájdalmát… senkinek nem kívánnám… főleg nem neked, szerelemem. Pedig tudom, hogy aggódnod kéne. Képtelen vagyok szakítani az eddigi életemmel, de az még jobban kínozna, ha fájdalmat kéne neked okoznom. Raphael, hát nem látod? Nem látod, hogy nincs megoldás?
Megcsókolom puha ajkait, felitatom ujjaimmal könnyeit.
- Aki egy angyal szívét birtokolja, a világot uralja – súgom az ősi szavakat az elveszett nyelven, amelyet már csak mi ismerünk, közülünk is kevesen.
- Ez mit jelent?
Mosolyogva veszem kezeim közé arcát.
- Én is szeretlek, Jonathan.
Kibuggyannak újabb könnycseppek, ajkába harap. Felcsuklik.
- Hallottad egyáltalán, amit mondtam?
- Minden szót. Gyere, menjünk innen, itt túl sokan vannak.
Körbepillant, ő is látja a gyülekező bámészkodókat, és az ablakokból figyelő tekinteteket. Este van már, de még nincs késő, mindenhol televíziók zsizsegnek, beszélgetések foszlányai jutnak el hozzám, finom hallásommal minden szót értek.
- Nem kell a közönség – biccent Jonathan, és ebben a pillanatban fekete szárnyaimat szélesre tárom, a bámészkodó emberek pedig csodálattal felkiáltanak a látványtól. Ahogy felszállunk, az angyalporom ezüstösen szikrázik körülöttünk. Jonathan a nyakamba kapaszkodik, arcát nyakamba szorítja, légvételei bőrömet cirógatják.
Gyorsan hasítom a levegőt, egyre hidegebb és hidegebb vesz körül minket. Nem repülhetek olyan gyorsan ahogy idejöttem, azt emberi szervezet nem viselné el.
- Hová viszel?
- Az angyaltoronyba, most ez van a legközelebb.
Amikor kiejtem az utolsó szót is, belibbenek vele az ablakon. Az ágyamra ejtem őt, tétovázás nélkül térdelek fölé. Szemeim ragyognak, hajam erőmtől hullámzik arcom körül, angyalian dereng a bőröm is. Szája is tátva marad néhány másodpercig, ahogy engem bámul.
- Egek, már kezdtem elfelejteni, milyen szép vagy – suttogja. Szavai mosolyt csalnak hideg angyali arcomra. – Nem lenne szabad itt lennem...
- Neked mellettem a helyed, szerelmem.
- De hát n...
Ujjamat szájára teszem, végigsimítom elnyíló ajkait.
- Értem. Tudom miért szenvedsz, kezdettől tudtam, milyen következményekkel jár majd a szerelmünk.
- Akkor miért hagytad, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Te tehetsz az egészről! – Háborogva néz rám, de szemeiben a fájdalom és a szerelem csillog.
- Az élet tele van választásokkal, Jonathan.
- Ne gyere most nekem a misztikus dumával, jó? – szipogva markolja meg mellkasomon a fehér inget, és lábait széttárja hogy közelebb érezhessen magához. Engedelmesen nehezedem rá, nyakába csókolok.
- Ez az én választásom. Téged választalak, átölellek és nem félek. Két karodban nem ijeszt meg a halál csendje sem, csupán átesem rajta, mint egy álmon.
Elkábulva néz fel rám, szavaimban a mágia elzsibbasztja érzékeit.
- Álom? Halál? – suttogja halkan.
- Álmodjunk együtt, Jonathan.
Lágyan megcsókolom őt. Elmémet elzárom előle, nem akarom hogy ismét meggyötörjem a szerelmem erejével. Egy simítás, és lefoszlanak róla a ruhái. Bőrén még mindig csillog az angyalporom, de felfrissül rajta, ahogy ismét beborítom vele.
- Ez nem helyes, ez nem jó így... – nyöszörgi behunyt szemekkel, majd ívbe feszül a teste, amikor nyelvem a kis rózsaszín mellbimbójához ér. Megszívom, majd nedvesen ejtem ki a számból, hogy folytassam utamat tovább a lapos hasán, egészen a köldökének árkáig.
- Ürítsd ki az elméd, Jonathan. Érezz engem!
Szétfeszítem lábait, és ő engedelmesen emeli fel a csípőjét. Illatos olaj csurran hímtagomra, az üvegcse halkan csilingel, amikor visszateszem az éjjeliszekrényre. Egyszerre masszírozom a sajátomat és az övét is, ő pedig a takaróba kapaszkodva nyöszörög, félig lehunyt szemekkel engem néz, falja a látványomat. És én? Én őt bámulom. Arcának minden tiszta vonását, ajkainak rezzenéseit, bőrének simaságát. Amikor behatolok lassan és türelmesen, a mámor szétáramlik bennem, a belső angyali fény pedig hófehérségével szétáramlik körülöttünk. Szárnyaim is őt ölelik, kezeim és ajkaim becézgetik, lassú ringásunk összekapcsolja a szívünket.
Sikolyai egymást érik, ahogy újra és újra átéli azt a véget soha nem érő, gyönyörfolyót, amely végigáramlik rajta. Minden csókom, érintésem, mozdulatom újabb és újabb, egyre erőteljesebb és mámorosabb orgazmust ajándékoz neki. Az utolsó, mindent elsöprő pillanatban pedig én is követem őt...
*
A reggel első napsugarai fülemben énekelnek szépséges dalt. Megrebben szemhéjam és felnyitom. Kezeim üres levegőt szorítanak csupán, és meglepetten ülök fel. Ennyire elgyengített a múlt éjjel, hogy ilyen mélyen elaludtam?
Felülök, a pánik előszele söpör végig rajtam. Jonathan!
Belép egy ajtón, és azonnal megnyugszom. Már az a gondolat is, hogy nem tudom hol lehet, felzaklat.
- Jó reggelt – mosolygok rá. Szomorúan viszonozza. Szebb mint valaha, ő is tudja. A földig érő, aranyozott virágszegélyű tükör előtt megáll és körbefordul előtte. Barna hajának csigákba göndörödő fürtjei éterien hullámzanak körülötte, bőre belső fénnyel ragyog, szemei szinte higanyszürkék és mintha milliónyi kis elektromos szikrácska csillogna bennük.
- Már megint úgy nézek ki, mint a Hollywoodi Barbi – motyogja enyhe bosszúsággal. Meztelen teste csillog az angyalportól. Mögötte termek, megrándul a meglepettségtől. Átölelem derekát, belecsókolok a nyakába.
- Reggelizzünk együtt.
- Nem. – Megrázza a fejét, édes illata orromba kúszik. – Én most elmegyek, Raphael. Nem fogok maradni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem értesz meg engem, csak félresöpröd a problémát, de ez nem megoldás.
- Elmondok neked mindent, eloszlatom a sötét felhőket a homlokodról, de nem itt, Jonathan. Öltözz fel, elviszlek, de előbb enned kell.
- Hát jó – sóhajtja lemondóan. – De ne rémíts meg úgy, mint múlt éjjel.
Alig eszik valamit, csupán néhány falatot hajlandó enni, csak a mézédes körtéből és a sárgadinnye golyókból. Gyöngyöző vízzel öblíti le, majd feláll az asztaltól. Karcsú alakja körül a fehér ruha lágyan ring, bőre még így is fénylik, túlragyogja a fehér szatént. A nadrágja minden léptére suhog, mezítlábas léptei nesztelenek a langyos gránitpadlón.
Karjaimba veszem, kiszállok vele az ablakon, ő pedig vállamon pihenteti fejét, és behunyt szemekkel teljesen rám bízza magát. Később, amikor már marja a bőrét a hideg, akkor sem szólal meg, csak remegve simul hozzám. Néhány halk szó, hangomban a mágia rezeg, s meleg takaróként borul köré.
Odafent a kapuk mellett két kolosszális méretű szobor áll, a két őr. Kezeik a magasban, belőlük az élet vize csorog. A felhők és az ég zafírkékje öleli körül mozdulatlan alakjukat.
- Milyen hatalmas szobrok – suttogja.
- Ők a kapu őrei.
- Őrök? Mit őriznek? Várj csak... te hová hoztál engem?
A két szobor között smaragdzöld dombok, virágba borult rétek és gyümölcsöktől roskadozó fák, ligetek fogadnak minket. Átlibbenünk felettük, az alant sétáló angyalok mind minket figyelnek.
Magasba hegykén szúró, karcsú és hófehér tornyokkal széplő kastélyok, épületek sora mellett szállunk el, egyiküket pedig körberepüljük, majd a toronyablakon beszállunk.
Hófehér falak, aranymetszésű virágos stukkók fogadnak bennünket. Gyengéden leteszem őt, meztelen talpai az aranyszínű kőpadlóhoz érnek. Lassan, vonakodva engedem el őt.
- Most ott vagyunk, amire gondolok, ugye? – suttogja.
- Igen.
- Miért hoztál ide? Élő nem léphet be ide... ezt még én is tudom!
- Így van. - Elakadnak a szavai, néhány másodpercig csak engem figyel ezüstösen csillogó szemeivel. Hagyom hogy befejezze a gondolatsort, és a felismerés rezdüléseit keresem rajta. Tágra nyílnak a szemei, légvételei felgyorsulnak.
- Raphael... de hogyan? Nem vagyok vámpír, ugye? Ugye nem csináltál belőlem vérszívót? – suttogja halkan felnyögve.
Lassan lépek felé, reszkető kezeire fonom ujjaimat, felemelem és hintek rájuk puszit.
- Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem lényegét, Jonathan... – sóhajtom. - Biztos és örök életem egyetlen értelme volt, hogy végre megtaláljam a lényt, akivel megoszthatom mindenemet.
Jonathan
A szél beletép a hajamba, a hűvös levegő mardosását alig érzem, a szavai mintha még mindig belülről melegítenék a testemet.
„Én is szeretlek, Jonathan.”
Az a mosoly… az az őszinte boldogság, ami ott remegett a hangjában. Miattam van?
Vajon működhet a kapcsolatunk? Nem kell ellöknöm magamtól? Tényleg… tényleg megengedhetem a szívemnek, hogy ezt érezze?
Nem… nem szabadna.
Nem szabad elfelejtenem az érveimet. Nem engedhetem, hogy ismét megbabonázzon a közelsége. Már eldöntöttem, hogy elengedem. Miért zúzza porba ilyen könnyedén a magabiztos elhatározásaimat? Hogyan…?
Az arcomat a nyakába temetem, az ajkaim a bőréhez simulnak. Érzem a szíve heves, forró lüktetését. Megbabonáz.
- Hová viszel? – Már magam sem tudom, hogy a szavak valóban elhagyták e az ajkaimat, vagy csak a gondolataimban szóltam hozzá. Nem tudom. Olyan végtelenül közel van, a testünk szinte eggyé olvad.
Forró emlékeket idéz…
Lenyelem a torkomat szorongató gombócot, az ujjaim a hófehér ingbe markolnak.
- Az angyaltoronyba, most ez van a legközelebb.
Olyan légies könnyedséggel ereszkedik le, hogy szinte csak akkor döbbenek rá, hogy megérkeztünk, mikor gyengéden az ágyra fektet.
Hevesen kapkodom a levegőt, a tekintetem végigrohan a szobán. Kettesben vagyunk. Már nincsenek figyelő tekintetek… csak ő és én.
A gondolattól izgatott bizsergés rohan végig a hátamon, az egész testem lúdbőrzik a szemeiben fellángoló érzelmek láttán.
A tejfölszőke, bársonyosan hullámzó tincsek szinte ragyognak a szoba félhomályában, az arcvonásai még egy ilyen pillanatban is dermedt felsőbbrendűséget tükröznek. Bennem reked a levegő, megreszketnek az ajkaim.
- Egek, már kezdtem elfelejteni, milyen szép vagy… – Halk, meggyötört sóhaj. Az elhatározás kőkemény falai omladozni kezdenek.
A hűvös, márványszobor szépségű arcon melegen rezzen a mosoly. A szerelem még szebbé teszi az óceánkék szemek mély csillogását. Gyönyörű…
Tényleg szeret engem. Tényleg… annyira… annyira boldognak érzem magam.
- Nem lenne szabad itt lennem... – Suttogok. Az ujjaim bizseregnek a vágytól, hogy megérintsem.
Olyan közel van. Elég lenne felemelnem a kezemet, hogy érezzem a márványsima bőr forró puhaságát.
Ökölbe szorulnak a kezeim.
- Neked mellettem a helyed, szerelmem.
Nem… nem… ne mondd ezt. Tényleg el fogom hinni, hogy van esély számunkra…
- De hát n… - az érintése belém fojtja a szavakat.
Lassú mozdulattal simítja végig az ösztönösen elnyíló ajkaimat, a gondolataim ennyitől is összezavarodnak. Elkábít az érintése, a testem többre vágyik.
Bárcsak megcsókolna… érezni akarom az ajkai ízét… annyira vágyom rá…
Kegyetlen vagy, Raphael. Tudod, hogy ilyen hatással vagy rám, igaz? Pontosan tudod, hogy mit kell tenned, hogy magadhoz láncolj.
- Értem. Tudom miért szenvedsz, kezdettől tudtam, milyen következményekkel jár majd a szerelmünk.
Nem értem… ha tudta, akkor miért?
- Akkor miért hagytad, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Te tehetsz az egészről!
A fájdalom keserűvé teszi a szerelem édes forróságát. Miért nem tudok rá haragudni? Önző módon egyedül hozott meg egy olyan döntést, amit együtt kellett volna meghoznunk.
Én ezt nem akartam…
Nem akartam?
Utálom a szívem bizonytalanságát. Hol van ilyenkor a régi, határozott, makacs önmagam, akinek megrendíthetetlen elvei voltak, és elvakultan a munkájának szentelte az életét? Hova tűnt…?
- Az élet tele van választásokkal, Jonathan.
Nem érdekel!
Még most sem… még most sem tud egyenes választ adni? Ha tudta, hogy ez lesz, akkor miért?
Élvezi? Élvezi, hogy porba tiporja az életemet?
Akármit is teszünk, az én létezésem számára egy szempillantásnyinak érzett idő alatt elrepül.
- Ne gyere most nekem a misztikus dumával, jó?
Az ujjaim az ingébe marnak, a torkom összeszorul. A hangom rekedtes, és hiába sikerült eddig ellenállnom, tudom, hogy bármelyik pillanatban sírva fakadhatok. Gyűlölöm ezt a kiszolgáltatottságot. Gyűlölöm, hogy ennyire elgyengülök mellette. Régen nem voltam ilyen érzelgős és puhány.
Mióta… mióta lett ilyen színes a világ? Mióta tombol ennyi érzelem a mellkasomban?
Eddig még soha… soha nem éreztem ilyen erős vágyat, sóvárgást valami… valaki után.
Rám nehezedik, aranyszínű tincsek érzéki érintése cirógatja az arcomat.
Mélyen, hosszan szívom magamba az illatát. Raphael…
Megborzongva hunyom le a szemeimet, lassan, ösztönösen mozdul a testem, felkínálom neki a nyakamat. A leheletének forró párája még érzékenyebbé teszi a bőrömet.
Szinte fizikai fájdalmat okoz a szívem dübörgése, a fejemben lüktet, visszhangzik a vad ritmus.
- Ez az én választásom. Téged választalak, átölellek és nem félek. Két karodban nem ijeszt meg a halál csendje sem, csupán átesem rajta, mint egy álmon.
Mint egy mágikus dallam, úgy kábít el a szavak lassú, mély búgása. A testem lázban ég, a gondolatok lassan elolvadnak a szerelem édes tengerében. Fáj… fáj a tudat, hogy milyen gyönyörű érzés. Fáj, hogy nem tudok ellenállni a boldogságnak…
Nem értem…
Könnybe lábadnak a szemeim, a testemet kellemesen zsibbadtnak érzem.
Mit mondott? Nem értem.
- Álom? – Nem tudom felidézni a szavakat. – Halál?
Szédülök. Nem kapok levegőt… kívánom, vágyom az érintését, reszketve, akár egy szomjazó áhítozik minden csepp víz után.
- Álmodjunk együtt, Jonathan.
Megcsókol, s én megrezzenve, ledöbbenten fogadom a váratlan érintést. A nyelve puha, lágyan, becézgetve cirógatja végig az ajkaimat, mielőtt mélyen elmerülne a számban, hogy édes táncra hívja a nyelvemet. Az ismerős íz minden érzékemet uralja, a gondolatok zaklatottan lüktetnek a fejemben, az ellenkezés bizonytalan szikrái utolsó leheletükkel is tépik, marcangolják a mellkasomat.
A gondolatok elhomályosulnak, a tudatom elsüllyed, s az üresség mélyéről csak egyetlen apró gondolat visszhangzik fel újra és újra… nem szabadna…
Az ujjai gyengéden érintik meztelen testemet, az izmaim összerándulnak.
A testem már felidézte a gyönyöröket, amiket tőle kaptam. Felidézte, és most izgatottan, kéjsóváran várja a folytatást. Még… még… még…
… és minél jobban kívánom, annál erősebb a mellkasomban feléledt ellenérzés.
- Ez nem helyes, ez nem jó így... – szánalmasan halk és bizonytalan a hangom, de ehhez is minden akaraterőmet és önuralmamat össze kellett szednem.
A szívem és a testem már válaszolt helyettem.
Forró, nedves érintés a mellkasomon, az ujjaim belemarnak a takaró selymes anyagába. A nyögésem megtölti szobát, a légzésem türelmetlen és reszelős.
Apró csókokat hint a bőrömre, képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet róla. Olyan hihetetlenül gyönyörű. Ha nem lenne előttem, ha nem érinthetném meg, el sem hinném, hogy létezik ilyen tökéletes férfi a világon.
És engem akar.
Engem, akiben az égvilágon semmi különös sincsen.
Miért?
- Ürítsd ki az elméd, Jonathan. Érezz engem!
Megremegek, mikor az ujjai a combom belső, érzékeny részét érintik, gyengéd határozottsággal feszíti szét a lábaimat. Elnyílnak az ajkaim, de a nyögés bennem reked a látványtól.
Fölém emelkedik, a szőke tincsek természetfeletti tökéletességgel hullnak a vállára még egy ilyen pillanatban is, az arcvonásai simák, de a szemeiben őrült vihar tombol. A mellkasa heves ütemben emelkedik és süllyed, a bőre alatt táncot járnak a kidomborodó izmok, a merevedése keményen feszül a hasához.
Nem… nem kapok levegőt.
Az arcom szinte lángra gyúl, kábultan nedvesítem be a kiszáradt ajkaimat. Megrökönyödött döbbenettel nézem a mozdulatait, és tudom… tudom, hogy mindjárt, mindjárt hozzám ér. És nem csak én tudom, a testem minden porcikája eszeveszett reszketéssel várja a pillanatot.
Mi történik velem?
Az olaj lassú csordogálása megbabonáz, követem a hímvesszőjén végiggördülő cseppek lusta útját. Miért érzek kényszert, hogy én is érintsem?
Fölém hajol, összedörzsöli a merevedéseinket, s én hangosan felnyögve lököm feljebb a csípőmet ösztönösen. Levegőért kapok, mikor az ujjaival egyszerre kezd kényeztetni mindkettőnket, a mellkasom lüktet, mintha bármelyik pillanatban heves sírógörcsöt kaphatnék a gyönyörtől.
Ne… elég… elég… ha így folytatja, én mindjárt…
Hirtelen hagyja abba a mozdulatokat, szinte észre sem veszem, hogy mit csinál, a belőle áradó forróság a testembe nyomul. Elhaló, rekedtes nyögés szakad fel belőlem, az ujjai a fenekembe markolnak. Reszketek.
Türelmesen, óvatos gyengédséggel várja, hogy megszokjam az érzést.
Annyira forró…
Vajon neki… neki is ilyen jó érzés? Ugye nem csak én élvezem? Ugye… ugye ő is…?
Magához húz, lassan mozdul meg bennem, a selymes, nedves forróság átlök a gyönyör kapuján. A sikolyaim mintha nem is hozzám tartoznának, az ujjaim Raphael haját markolják. Olyan erővel szorítom magamhoz, hogy ha nem lenne az aki, attól félnék, hogy összeroppantom.
A mozdulatok egyre hevesebbé, türelmetlenebbé válnak, a csókjaink megszakadnak a felerősödő zihálástól, a bőrünk nedvesen csattan minden mozdulatnál.
A hangok elkábítanak, az élvezet megőrjít. A nevét sóhajtom újra és újra és újra. Milliószor.
- Nem bírom… Raphael, meghalok… - Újabb nyögés, az izmaim összerándulnak.
A fejem lüktet, a gondolataim száguldanak, az érzések tombolnak a testemben. Kiver a víz, a verejtékcseppek csiklandozzák, bizsergetik a testemet, Raphael érintései áramütésként rántják össze az izmaimat.
A világ elsötétül, a nyögése végigborzolja a nyakamat, a testünk összeforr. Elnyílnak az ajkaim, a fejem hátracsuklik a gyönyörtől. Újra elélvezek, és érzem, ahogy Raphael is követ engem…
Görcsös reszketéssel szorítom a nyakát, miközben finoman lefektet maga mellé az ágyra. Érzem az ujjai könnyed cirógatását a hátamon.
Lehunyom a szemeimet, még mindig remegve kapkodom a levegőt, a kezemet Raphael mellkasára simítom.
A szíve még mindig őrült ritmusban dübörög.
Elmosolyodom, miközben a homlokomat a vállára hajtom.
Olyan csodálatos ez a pillanat. Raphael… szeretlek… tényleg, őszintén szeretlek.
Miért nem vagyok képes ilyen könnyedén kimondani ezeket a szavakat? Miért vagyok bizonytalan, mikor a szerelmünk biztosabb mindennél?
~*~
A pirkadó hajnal rózsaszín lepellel borítja be a szoba elegáns bútorzatát, hosszút pislogva hunyom be a szemeimet. A hátam Raphael mellkasához simul, a lassú, egyenletes lélegzetvételei csiklandozzák a fejbőrömet.
Kellemes melegség árad a testéből, én mégis furcsa, szomorú ürességet érzek.
A tegnap éjszaka szenvedélye lecsitult, az érzelmek már nem tombolnak a mellkasomban.
Hazugság.
Még mindig érzem azt a vak, őrült szerelmet… de most magamnál vagyok eléggé ahhoz, hogy ez ne boldogságot, hanem fájdalmat és félelmet hozzon magával.
Mi lesz ezentúl? Mégis mit képzelt, mikor ezt csinálta?
Hogyan fogunk élni?
Lassan ülök fel, Raphael ölelő karja lecsúszik a vállamról. Kimászom az ágyból, a talpaim némán érintik a talajt. A szoba levegőjét hűvösnek érzem, a csend sikít a fülemben.
A szívdobbanásaim megtörik a nyugalmat.
Félek. Félek attól, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Félek attól, hogy pislogok egyet, és egy ráncos arc fog visszanézni rám a tükörből.
Még soha nem féltem annyira az öregedéstől, mint ebben a pillanatban. Raphael mellett… akinek az idő végtelen… mégis mit képzeltem? Hogy engedhettem tegnap, hogy elragadjanak az érzelmeim?
Ostoba vagyok. Annyira… annyira szánalmas…
Lassan sétálok keresztül a szobán egy hatalmas ajtó felé, ami reményeim szerint a fürdőszobába vezet, a lépteim megtorpannak.
A falon végigfutó óriási tükörből egy csillogó szempár néz végig egy idegen testen. Ez nem én vagyok. Nem… ez lehetetlen.
Közelebb lépek, de mielőtt teljesen elbűvölhetne a látvány, elszakítom a tekintetemet a képmásomról. A keserűség érzése összeszorítja a mellkasomat, nehezemre esik levegőt venni.
A fürdőszoba tágas, Raphael saját kastélyának fürdőszobájához hasonlóan, itt is egy medence foglalja el a helyiség nagy részét.
Lassú léptekkel sétálok a kellemesen langyos habokba, a térdeim megreszketnek. Az érzékennyé vált bőrömnek elég a víz selymes cirógatása, hogy heves borzongást csaljon a testembe.
Összeszorított ajkakkal szívom be mélyen a levegőt, majd a víz alá bukom.
Nem tudom, mennyi ideig áztatom magamat, mikor lassú léptekkel kisétálok a medence mellett lévő szekrényhez törülközőért, már az élettel teli napsugarak bizonytalan, hajnali fénye cirógatja az arcomat.
Elég egy simítás, a vízcseppek engedelmesen válnak el a bársonyos tapintású bőrtől, a hajam hullámos fürtjei már szárazon omlanak a hátamra. Halkan sóhajtok fel.
Nem illik hozzám ez az egész.
Én harcos vagyok, nem egy törékeny porcelánbaba, amire most hasonlítok. Kerülnöm kéne a feltűnést… ehelyett… úgy ragyog mindenem, mintha szentjánosbogarakat ennék vacsorára.
Ez így nem jó.
Nem fog működni…
Most ezt mondom, de mégis… egészen biztos vagyok benne, hogy ha meglátom a tekintetében csillogó érzelmek őszinteségét, képtelen leszek nemet mondani neki.
Bármit megtennék érte…
Kisétálok a szobából, a tekintetem egyből megakad rajta. Az ágyon ül, az arcáról még pont látom elsuhanni az aggodalmas vonásokat, mielőtt megkönnyebbült, meleg mosoly költözne a helyükre.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem.
- Jó reggelt – a hangja rekedtes, borzongatóan mély.
Az ajkaim szomorú mosolyra rezzennek a boldog tekintet láttán. Érzem… érzem, mennyire szeret. Érzem abból, ahogy rám néz. Bárcsak tudnék tiszta szívből örülni neki.
Elfordulok, szándékosan próbálok menekülni a pillantása elől.
Túl jó érzés…
A fenébe… a fenébe… gyorsan el kell mondanom neki. Mielőtt megint elkábítana…
Ismét megakad a tekintetem a tükörképemen, a hosszú fürdőzés nem hogy lemosta, mintha még ragyogóbbá tette volna a fénylő angyalport. Tátva maradnak az ajkaim a látványtól. Megfordulok, a rendezett, hibátlan tincseken fut végig a tekintetem. Mintha én magam is egy lennék közülük…
Hihetetlen…
- Már megint úgy nézek ki, mint a Hollywoodi barbi… - halkan, erőltetett durcássággal suttogok, az ajkaim visszafogott fintorra húzódnak.
Forró érintés, összerezzenve figyelem, ahogy a tükörképem hosszú, erős karok gyengéd ölelésének börtönébe zárul. Ebben a pillanatban rémisztően gyönyörű párost alkotunk. A szőke tincsek a vállamra hullnak, lágyan simulnak a barna fürtök közé, az ajka selymes érintése túlságosan is ismerős a testemnek.
Egy rövid másodperc erejéig lehunyom a szemeimet.
Nem akarom látni… megbabonáz a szépsége. A mosolya.
- Reggelizzünk együtt.
Az ajkaim megreszketnek, az utolsó pillanatban sikerül elharapnom a kitörni készülő ösztönös, boldog választ.
- Nem. – Hevesen rázom meg a fejemet, mintha csak így próbálnám rendbe szedni a felkavarodott gondolatokat. Gyerünk… gyerünk… most legyél erős és határozott. - Én most elmegyek, Raphael. Nem fogok maradni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem értesz meg engem, csak félresöpröd a problémát, de ez nem megoldás.
Nem futhatunk örökké a probléma elől. Mégis meddig akar várni?
Hetekig… hónapokig?
Évekig?
Minél hamarabb lezárjuk, tisztázzuk a dolgokat, annál kevesebb fájdalommal jár az elszakadás.
A mellkasom összeszorul a gondolattól, a hátamon hűvös szikrák pattognak végig.
Elszakadni…
- Elmondok neked mindent, eloszlatom a sötét felhőket a homlokodról, de nem itt, Jonathan. Öltözz fel, elviszlek, de előbb enned kell.
Elvisz? Hova?
Már nyílnának az ajkaim, de lenyelem a kíváncsi kérdéseket. A fogaimat összeszorítom, a vállaim megereszkednek, ahogy lassan kifújom a levegőt.
Ismerem annyira, hogy tudjam, hiábavaló lenne a faggatózás. Ha ennem kell ahhoz, hogy utána elmondja, amit el akar mondani, akkor enni fogok. Ilyen egyszerű… de mi lehet az? Hova akar elvinni? És miért?
- Hát jó… - halk, megadó sóhaj. - De ne rémíts meg úgy, mint múlt éjjel.
Nem igazán figyelem, hogy mit szedek a tányéromra, minden egyes falatot nehezemre esik leszenvedni a torkomon. Izgulok. A gondolataim lebénítanak, minden figyelmemet birtokolják.
Fogalmam sincs, hogy mi lehet a terve.
Gyűlölöm, hogy a szívem mélyén megoldást remélek tőle egy megoldhatatlan ellentétre… a gondolat keserűvé teszi a gyümölcsök cukros, édes zamatát.
Alig pár perc múlva már a karjaiban pihenve engedem, hogy magával vigyen, a fejemet kábult fáradtsággal engedem a vállára.
Nem kapaszkodom, a kezeimmel a saját testemet ölelve melengetem, védem magamat a párás reggeli levegő nyirkos mardosása ellen, de ahogy egyre feljebb érünk, úgy érzem egyre feleslegesebbnek a gyenge próbálkozást.
Mióta… mióta nem érzek félelmet repülés közben? Régen a gondolattól is szédültem volna, most tökéletesen biztonságban érzem magam.
Ez is miatta van… igaz?
Tudom, hogy soha nem engedné, hogy bántódásom essen… egyszerűen csak tudom.
Fogalmam sincs, mennyi ideje repülhetünk, a felhők sűrű, hófehér ködfelhője lassan ritkulni kezd, hogy újra a szemünk elé táruljon a mesekék égbolt.
A szemeim elkerekednek, mikor hatalmas szobrok monumentális alakja tűnik fel a távolban, őszinte csodálattal, megrökönyödötten figyelem a kidolgozott, tökéletes részleteket, amint közelebb érünk.
Istenem…
Hova… hova hozott? Ez…
- Milyen hatalmas szobrok… - halk, megbűvölt sóhaj.
Lélegzetelállító…
- Ők a kapu őrei.
- Őrök? Mit őriznek? – Hacsak… - Várj csak... te hová hoztál engem?
Lehetetlen, hogy ez a hely az legyen, amire gondolok… az képtelenség…
Nem kapok választ a kérdésre, de alig néhány pillanat múlva a látvány elfeledteti velem a szavakat. Élénkzöld kertek, csilingelő fények és lágyan daloló szellő. Minden fényes, és mintha a napsugarak önmagukból a tárgyakból, a növényekből törnének elő. Nincsenek árnyékok, egy szemernyi sötét zugot sem látni sehol.
A fákon nyiladozó virágok boldog kacaja a fülembe mászik.
Még levegőt venni is elfelejtek a csodálkozástól, az ámulat rabul ejt.
Ez… a mennyország lenne?
Hogyan? Ez hogy lehetséges?
Az ég felé törő hófehér tornyokra vándorol a pillantásom, hunyorognom kell a vakító tisztaságtól. Elnyílnak az ajkaim, ebben a pillanatban annyi mindent kérdeznék tőle, de túlságosan bénultnak érzem magam ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Beszállunk az egyik széles ablakon, a talpam némán érinti az aranyszínű padlózatot. Nem merek belegondolni, hogy valószínűleg nem csak a színe arany…
- Most ott vagyunk, amire gondolok, ugye? – alig hallható suttogás. Nem merem megtörni a környezetünk mély, örök, felsőbbrendű nyugalmát.
Talán csak a gondolataimban kellett volna hozzá szólnom? Most már mindegy.
Ez a hely…
- Igen.
De miért?
- Miért hoztál ide? Élő nem léphet be ide... ezt még én is tudom!
Hátrálok egy apró lépést, a vállaimra nehezedik a felismerés súlya. Megfeszülnek az izmaim, a légzésem felgyorsul.
A nyugodt, békés mágia, a csend és a harmónia már csitítnak többé.
- Így van.
Akkor hogyan?!
Rossz előérzetem van… ugye nem? Nem… nem tudom.
Soha nem ártana nekem. Tudja, hogy mennyire gyűlölöm a vámpírokat. Tudja… ugye tudja?
- Raphael... de hogyan? Nem vagyok vámpír, ugye? Ugye nem csináltál belőlem vérszívót?
A szavaim egyre türelmetlenebbé, egyre hevesebbé és felindultabbá válnak. Az emberi hév, a felemelt hang és a zavart rezzenések még idegenebbé teszik az alakomat a mozdulatlan, néma környezetben.
Nem illek ide.
Kit akarunk becsapni? Nem illek közéjük. Még ha Raphael mágiája emberfeletti szépséget ajándékoz is nekem, soha… soha nem érhetem utol őket.
Soha nem leszek olyan… soha nem leszek méltó párja az ő szemükben.
Elém lép, reszketve szívom be a levegőt… ne… miért… miért teszed még fájdalmasabbá?
Az ujjai gyengéd szeretettel emelik fel a remegő kezeimet, a forró ajkak finom érintése mégsem nyugtat meg.
- Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem lényegét, Jonathan... – Rövid, lélegzetvételnyi szünetet tart. Óráknak tűnik, a szívem a torkomban dübörög.
A szerelme lényegét?
- Biztos és örök életem egyetlen értelme volt, hogy végre megtaláljam a lényt, akivel megoszthatom mindenemet.
Elkerekednek a szemeim, a gyengéden érintő kezek támaszként szolgálnak, mikor megszédülök a szavaitól.
Mit mond? Megosztani mindent? Ezt hogy… hogy érti?
Megreszketnek az ajkaim, lesütöm a tekintetemet. Lángol az arcom, a szemeimet vastag, mardosó könnyfátyol borítja.
Miért csinálja ezt?
Nem tudok lélegezni. Nem… nem kapok levegőt.
- Raphael… - rekedtes suttogás. – Tudod, hogy milyen vagyok… ha rejtvényekben beszélsz, nem fogom érteni… - nem vagyok benne biztos, hogy akarom érteni.
Elengedi a kezeimet, egy röpke pillanatra újra felsandítok. A mosolya foglyul ejti a tekintetemet.
Miért mosolyogsz rám így?
Miért…?
Az arcomat finoman veszi a kezeim közé. Gyengéd, óvatos mozdulattal fordít teljesen maga felé.
A mélykék szemek olyan élénk szerelemmel csillognak, hogy az íriszeiben tökéletesen látom a kipirult arcom tükröződését.
Közelebb hajol. Minden mozdulata méltóságteljesen lassú, mintha a világ összes idejét birtokolnánk.
Lehunyom a szemeimet, az ajkai selymes, pilleszárny érintésekkel simogatják a bőrömet.
Halkan, megremegve sóhajtom a nevét.
Elillan a lomha, mágikus pillanat.
- Tényleg szeretsz engem, Jonathan? – az ő hangja is halk, alig zengi túl a szél elcsendesedett dallamát.
A szívem kihagy egy ütemet, mikor felfogom a szavait. Összerezzenve hajtom le a fejemet, kitörök a gyengéden tartó ujjak közül.
Túl forró… ez az érzés, ami a szívemet égeti… úgy érzem mindenemet felemészti ez a tűz, hogy semmi ne maradhasson az iránta érzetteken kívül.
- Ha… ha nem szeretnélek, akkor nem lennék itt – a hangomban megcsendülő felháborodás nem őszinte, minden szóért, minden hangért megküzdök a szívem heves dübörgése ellen.
Miért nem tudok a szemébe nézni, mikor ezt kimondom?
Egyszerűen nem megy…
Miért csinálja ezt velem?
Hogy lehet… hogy lehet ennyire szeretni valakit?
Megérzem magam köré fonódni a kezeit, könnyedén emel ismét a karjaiba.
- Gyere, mutatok valamit.
Nem repülünk sokat, alig néhány másodperc, és Raphael talpai némán érintik a lehetetlenül zöld mező puha fűszálait.
Letesz a földre, de a kezemet nem engedi el. Az ujjainkat gyengéden összefűzve húz maga után a hófehér, bámulatos virágtenger felé.
Már nyílnának az ajkaim, de a válasza megelőzi a kérdésemet.
- Ez az égi liliomkert. – Gyengéd mosollyal sandít le rám, a hófehér szirmok kíváncsian fordulnak felénk, néhány selymes, bársonyos levél végigsimítja a lábaimat.
Elámulva nézem a lomha mozdulatokat.
Raphael felemeli a szárnyait, a virágok kacaja hullámként szalad végig a végtelen tengeren.
- Ide csak az angyalok léphetnek be.
Hosszú, értetlen csend követi a könnyedén, tényszerűen kiejtett szavakat, érzem a homlokomon apró ráncokba rendeződni a bőrömet.
Csak… csak az angyalok?
Akkor én… én mit keresek itt? Nekem nem szabadna itt lennem? De akkor miért, miért hozott ide?
A szívemben felkavarodnak az érzelmek: értetlenség, kíváncsiság, félelem… remény?
A kérdő tekintetem láttán finoman cirógatja végig az arcomat. Mintha csak ez a finom érintés elég lenne ahhoz, hogy elsimítson minden problémát…
- Jonathan… szárnyakat nem adhatok neked, de a lelkünk mostantól mindörökké egy és elválaszthatatlan.
Elkerekednek a szemeim, képtelen vagyok bármi másra azok kívül, hogy bénult némaságba burkolózva engedjem, hogy szembefordítson magával és átöleljen.
Az ujjai a hajamba bújnak, a szíve dübörgésének ritmusa az enyémmel vetekszik.
Összefolynak, elkábítanak a hangos dobbanások.
Így értette hát?
„Biztos és örök életem egyetlen értelme volt, hogy végre megtaláljam a lényt, akivel megoszthatom mindenemet”
De… de akkor legyengítem őt?
Az ő életerejéből táplálkozva fogok élni? Ne… nem akarom…
Nem akarok azon a férfin élősködni évezredekig, aki a világot jelenti számomra.
Nem akarom gyengévé tenni őt…
- Jonathan… - mosolyog. Hallatszik a hangján, hogy mosolyog…
Felemelem a tekintetemet, a szemei élénken ragyognak a hófehér fényben.
- Mondd ki hangosan. Hallani szeretném az ajkaid közül.
Megremegek, tágra nyílnak a szemeim.
Az arcomat perzselő pír égeti.
- Már megint a fejembe néztél?! – Lassú, kecses mozdulattal rázza meg a fejét, a szőke tincsek rugózva követik a lágy mozdulatot.
Felém hajol, az ajkai a fülemhez érnek.
Borzongatóan halkan suttog, a lehelete csiklandoz. Kéjes szikrák mardossák a testemet. Ne most…
- Hallgasd… – Lehunyom a szemeimet, a liliomok csintalan kacajjal dalolják vissza a gondolataimat.
„aki a világot jelenti számomra…”
Megreszketek, mintha visszhangozna a fejemben ez a néhány, meggondolatlan szó.
„aki a világot jelenti számomra…”
Raphael ajkai gyengéden érintenek, a csókja lassú és finom.
Leül a földre, az ölébe húz. Engedelmesen, forró vágyódással térdelek a puha fűszálakra, a testünk szorosan összesimul.
- Csak szeress engem, Jonathan. A szerelmed olyan erőt ad nekem, amit más angyalok elképzelni sem tudnak. – A tekintete rémisztően komoly, talán észre sem veszi, a hangjában kábító mágia búg.
Reszketve nyögök fel, mikor végigsimítja a meztelen testemet.
Mit…
- Raphael… mit… mit csinálsz? Itt? – A légzésem nehézkes, a szavaim ellenére a testem már várja, kívánja a folytatást.
Raphael… ez is a te hibád. Te tettél ilyenné…
- Össze akarom kapcsolni a testünket is. – Halkan suttog a fülembe, a tenyerét szétteríti a hátamon. Forró, gyengéd érintések. – Szeretlek.
Megreszketve hunyom le a szemeimet, elnyílnak az ajkaim mikor a csípőmnél fogva ültet a merevedésébe.
A liliomok dúdolása elbódít.
Reszketek, az arcomon forró, boldog könnycseppek gördülnek végig.
A gyönyör könnyei.
- Szeretlek… - újra a fülembe suttogja. Újra és újra, a szívembe teljes káoszt lehelnek a szavak.
- Elég… - Halk, rekedtes könyörgés. Pihegve kapok levegőért.
- Nem. – És újra. Már nem hallok, érzek, látok semmi mást, csak őt.
A forró vallomás milliószor simogatja, marcangolja, tépi, kényezteti, csókolja végig a szívemet.
A gyönyörűségtől meggyötörten nyögöm a nevét, újabb könnycseppek égetik a bőrömet.
- Én is… én is szeretlek. – Reszketeg sóhaj, végtelen hosszú csókot kapok jutalmul.
Bele lehet halni a boldogságba?
~*~
Órák múlva meghitt, intim csendben pihenünk egymás mellett. Finoman ölel át, a fejemet a vállára hajtva bújok hozzá.
Annyi mindent kérdeznék tőle, de nincs szívem megtörni a békés, néma harmóniát.
Azt hiszem… azt hiszem ezredévek állnak előttünk, hogy feltehessem a kérdéseimet.
Nehéz felfogni, feldolgozni a történteket. Olyan hihetetlen az egész…
Soha nem gondoltam volna, hogy egy arkangyalnak adom a szívemet.
Örökre…
Az öröklét gondolata mindig megrémisztett. Végignézni, ahogy az általad ismert világ elenyészik, lassan megszűnik létezni. A régi harcok elcsitulnak, új célokért, új eszmékért ejtenek idegen könnyeket, s az újra és újra felkelő nap fényét eddig ismeretlen mosolyok fogadják. Minden változik, csak te nem. Csak te állsz mozdulatlanul, bénultan a rohanó tömeg közepén, arra kárhoztatva, hogy végignézd, hogy minden, amit ismertél, minden, amiben hittél, elpusztul.
Elmerülök a sötét gondolatok lassú hullámaiban.
Raphael felül, meleg, lusta mosollyal néz végig rajtam. Megborzongok tőle.
A pillantása, a közelségének a tudata kiragad az aggodalmas gondolatok közül.
Feláll, a hangja halk, selymesen lágy, nem űzi el a virágmező égi nyugalmát.
- Vissza kéne mennünk.
Némán bólintok, lassú, ráérős mozdulattal ülök fel én is.
- Tudod, ha most az egyszer emberi módon vetted volna le a ruháimat, akkor lenne mit felvennem… - halk, durcás dünnyögés.
Raphael nevetése ámulatba ejt, a milliónyi liliom lágy kacajjal követi őt.
Gyengéd szellő éled, az apró virágok körém hajolva ölelnek át, hófehér szirmok libbennek a levegőben, hogy bársonyos lepellé olvadva terüljenek körém.
Őszinte döbbenettel mosolyodom el.
Raphael hátrafordul.
A mélykék tekintet csillogása megnyugtat.
Felém nyújtja a kezét. Néma, lassú mozdulat.
Az ujjaim a tenyerébe csúsznak. Forró, gyengéd érintés.
A tekintetünk eggyé olvad.
Most és mindörökké. A kimondatlan ígéret még mindig ott rezeg a levegőben.
Raphael… érted képes leszek elviselni mindazt, amitől rettegtem. Veled az öröklét nem rémálom, hanem édes ábránd.
Soha többé nem engedem, hogy a magány rád találjon.
Soha.
Újra mosolygok, az ujjainkat összefűzve lépek mellé.
Mintha a szívemet cirógatná a pillantása.
Az ajkaim megrezzennek, de rádöbbenek, hogy most nincs szükség szavakra.
„Ez az én választásom.
Téged választalak, átölellek és nem félek.
Két karodban nem ijeszt meg a halál csendje sem, csupán átesem rajta, mint egy álmon.”
VÉGE
