|
Leírás:
A klán lemészárlása után Sasuke ugyan elköltözik, de nem bír véglegesen elszakadni otthonától. Néha-néha visszajár. Van mikor azért, mert emlékezteti magát céljaira, van pedig, hogy csak egyszerű honvággyal küszködik, és minden áron a régi, megszokott környezetébe vágyik.
Július hatodikán ünnepli bátyja a 18. születésnapját, és ez egyszer Sasuke-nek nincs más vágya csak, hogy felejtsen. Célját, hogy elérje, felveszi egy idősebb férfi alakját, melyet csak a klán területére belépve old fel, mikor is már teljesen részegen botorkál egykori otthona felé. Azonban még az alkohol se feledteti vele fájdalmát, sőt csak még jobban kihozza belőle mindazt, amit addig elfojtott magában.
De mi van, ha amit ő illúziónak hitt, az a valóság?
Figyelmeztetések: shounen-ai, yaoi, incest, eleinte angst
Történet:
Nagy nehezen megtámaszkodom az előszoba falának dőlve közvetlen az ajtó mellett. A világ még mindig forog, noha már nem olyan nagy intenzitással, mégis idegesít. Lapos szemekkel nézem az ide-oda táncoló tárgyakat, melyekről pillanatnyilag képtelen vagyok megállapítani, hogy voltaképp mik.
Feljebb emelem tekintetem, és fejem fölött közvetlen ott díszeleg a villanykapcsoló, de úgy érzem még ahhoz is lusta vagyok, hogy karomat megmozdítsam, és fényt gyújtsak az amúgy nagyon sötét házban.
Hirtelen hányinger környékez meg, de visszafojtom az öklendezési kényszert. Nyakam izmai elernyednek, és én morogva veszem tudomásul, hogy látókörömben újra a hétköznapi fapadló kerül. A lapok illesztései sötét kígyókként tekeregnem alattam, míg előrébb nem vonszolom lábamat, hogy beletiporjak az egyikbe, és ingerülten aktiváljam a sharinganom. A folyamatos mozgás abbamarad.
Végre aránylag stabilan állok, habár ez nézőpont kérdése, és inkább mondanám, hogy a világ jött helyre körülöttem. Várok még egy kicsit, míg gyomrom teljesen megnyugszik. Na, ilyen érzés lehet a vidámparkban minden pörgő dologra felülni egymás után... Legalább már ésszerű érvet tudok mondani, ha megkérdezik, mért nem járok.
„Ha azt akarom, hogy a világ forogjon körülöttem, és a végén egy jót hányjak, akkor inkább lerészegedem.”
Igen... biztosan ezt fogom mondani - határozom el magamban, végül megpróbálok a jelenre koncentrálni.
Az itthoni szokás már annyira belém ékelődött, hogy szinte észre se veszem, úgy hajítom le magamról a cipőt. Lábam könnyedén szabadítom ki a fogságából, majd csupasz talpam a tatami hideg felületére helyezem.
Miután úgy érzem, meg tudom tartani magam a fal segítsége nélkül, megpróbálok felegyenesedni, és meglepetésemre elég könnyen megy. Előrelépek párat, de újra megimbolygok. Gyorsítok lábaim mozgásán, és meg se állok az első kanyarig, ami a szobákhoz vezető folyosó jelenlétéről árulkodik.
Agyamon egy pillanatig átfut: talán fürdeni kéne...vagy csak egy kis hideg víz, de hamar elvetem az ötletet, ahogy kénytelen vagyok immár a hátamat is nekivetni a hűsítő vakolatnak. Testem teljesen elnehezül, elmémből kisiklik minden gondolat melyek ágyam felé igyekvő törekvéseimet tartották fenn. Lassan csúszom le a fal mentén, lábam szinte felgyűrődik előttem, ahogy végül altestem megérzi a padló keménységét.
Percekig ülök egyhelyben. Semmi értelmes reakciót nem tudok produkálni. Egyszerűen csak figyelek.
Érzem magam körül a ház lehűlt, szinte már dohos levegőjét. Látom a szürkeségig fakult sötétséget, mely egyszerre egy egész más tónusban mutatja be a lassan elkopó festéket. Hallom az éjszaka csöndjében ciripelni a tücsköket, melyek magas hangfrekvenciával hívják a párjukat, és valahol nagyon messze felvonyít egy kutya.
Hosszan pislogok egyet, és nem is értem mért, de végigömlik rajtam a keserűség, mintha az alkohol csak még jobban kikényszerítette volna belőlem a fájdalmakat. Dolgokat, amikre nem akartam emlékezni, és úgy éreztem talán ebben az évben mindet elkergethetem, ha kicsit másképp állok hozzá... mégis... A részegség fogyatkozó ködén keresztül ugyan úgy tudatosul bennem, mennyire egyedül vagyok. Annyira hiányoznak, de főleg ő.
Régen az év e napján, olyan boldog voltam mindig. Talán jobban örültem az alkalomnak még a saját születésnapomnál is. Én voltam az egyetlen, aki megemlékezett róla, és ténylegesen megajándékozta. Neki pedig mindegy volt, hogy mi az... kedvesen ölelt át, majd fülembe suttogta azt a két szót, ami akár egy egész világot képes volt megváltani bennem: „Köszönöm, kisöcsém.”
Talán azért, mert soha nem tudtam olyat tenni egyszerű hétköznapokon, amit megköszönhetett volna... talán azért, mert egyedül akkor szólított így... fogalmam sincs. Csak annyira jól esett.
Most pedig messze van. Végtelenül messze, és ha viszont is látom, biztosan nem fogok újra ilyesmit hallani, pedig olyan tisztán cseng a fülemben. Szinte érzem a jelenlétét... azt az ismerős chakrát, mely már akkor gyilkolt... engem mégis csak simogatott.
- Bátyus... - lehelem öntudatlanul az éjszakába, és szívem reszketve várja rá a viszonzást. Annyira erőltetem magamba az emlékét, hogy valósággal már hallom kedves baritonját, és komolyan elhiszem: mindjárt itt lesz... hiszen mindig jött, ha hívtam.
A falon átfut egy parányi fekete hangya, és én újra visszazuhanok a valóságba... ahol egyedül vagyok és magamra utalva. A hirtelen veszteségérzet melyet emlékeimbe való merengés okozott olyan intenzitással tör rám, hogy nem bírom ki, és halkan felzokogok. Teljesen lehajtom a fejem, hogy ne lássam azt az undok falat. Könnyeim a gravitációnak engedelmeskedve potyognak a földre. Némán hullatom őket, és igyekszem nem gondolni rá, hogy férfi vagyok... hogy ninja vagyok... hogy Uchiha vagyok... hogy tilos sírnom, még ha a kín fel is emészt.
Pedig ilyenkor, legszívesebben elvonulnék szobámban a nyitott ablak melletti kis sarokba, és holdat bámulva sírnék, várva, hogy majd visszatérjen. Elmondja, hogy az egész csak hazugság volt, csak kényszerítették rá, és mindig velem lesz.
Várok, de nem jön... ahogy eddig soha sem tette. Mégis... ez az egyetlen egy dolog, amiben megerőltetés nélkül ilyen kitartó vagyok, és nem érdekel, hogy lehetetlent kérek. Az ajtó mégse nyílik... A fa nem reccsen léptek alatt... Egyedül vagyok a sötétben, a holdat és a csillagokat felhők takarják... és én csak sírok, mint aki magában hordozza a világ összes fájdalmát.
Könnyeim homályos fátylán keresztül egy mozgó árnyat vélek felfedezni szemem sarkában, és elönt egy érzés... nyugtató, és kellemes, de tudom, hogy még ez is csak illúzió.
Nyílván a sharinganom kelt nekem genjutsukat - fut át az agyamon, és teljesen logikusnak vélem. Most az érzelmeimet se vagyok képes szabályozni, akkor ugyan mást miért tudnék?
Illúzió...
Tudom, hogy az, mert más nem lehet! De... annyira jól esik.
Bátyám képmása mozdulatlanul áll mellettem, csak lábfejét látom, azt se tisztán, de a chakrája jellegzetes hullámzása... bőrének illata... Pont olyan, mint mikor kicsik voltunk, és ő gyorsan letusolt, majd kilépve nekem engedte át a fürdőszobát. Sose állt meg, vagy szólt hozzám, egyszerűen elsétált mellettem. Viszont maga az a hangulat, és a hozzá járó összes inger, hang, illat megragadt bennem.
Épphogy csak egy mosoly erejéig élem bele magam, és pillanatok alatt tör fel belőlem az újabb keserűség.
Bátyám... soha többé...
Vajon az átlagos emberek mennyire vannak tisztában ezzel a két szóval: soha többé? Maga az, hogy volt valamid... amit szinte a részednek mondhattál... ami természetes volt számodra, akár a levegő. Csak akkor értékelik az ilyen dolgokat, ha már nincsenek... ha megfosztják őket attól, ami a lételemükké vált. Ez pedig sokkal szörnyűbb még annál is, mintha a szívedet tépnék ki. A fizikai gyötrelmek közel sem állnak a lelkiekhez.
- Nem ismerik a fájdalmat... - suttogom elhalóan a levegőbe, mire Itachi mintha megmozdulna.
Nem ismerik...a fájdalmat...
Nem ismernek...engem.
- Nem tudnak semmit...semmit! - kiáltok kikelve magamból, és előregörnyedek ültömben, fogaimat összeszorítom. Újabb folyékony gyémántokat hullatok magam elé, szemeim már szúrnak, de nem bírom abbahagyni... pedig annyira szeretném.
Az emberek olyan könnyen összesúgnak a hátam mögött...
„Azért ilyen, mert az összes rokonát lemészárolták.”
Talán szomorú, sajnálkozó arccal rám néznek, de nem értik! Fogalmuk sincs!
Dühös vagyok rájuk, mindre, mert azt hiszik, tudják, milyen. Pedig nem!
A világban nincs valódi együttérzés. Ahhoz ugyan azt kéne átélned, mint a másiknak. De teljesen különböző az egész, még ha hasonlót éltetek is meg. Az emlékek mások, a lényeges részek kiemelése, az, ami utólag megmarad... és legfőképp, máshogy dolgozzák fel a különböző emberek.
Nincs valódi együttérzés...hibásan meghatározott fogalom.
Nem tudják, mit érzek.
Mindenki fontosat elvettek tőlem. Ha lennének barátaim, akkor is ugyan olyan magányos lennék, és fájna... jobban, mint bármikor, hisz látnám a többi gyerek boldogságát a szüleik mellet.
Inkább vonulok önkéntes száműzetésbe, és koncentrálok csak magamra. Így nincs senkim, akit elveszíthetnék. Nem kell félnem semmitől.
Egyszerűbb... nem jár annyi fájdalommal.
Szemeim égnek, de már nem könnyezek. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, végre újra önmagam vagyok. Fejemet hátrahajtom amennyire csak a fal engedi, és a plafont kezdem el kifejezéstelen arccal bámulni.
- Azt hiszem... - hangom rekedt, így kénytelen vagyok hörögve megköszörülni a torkom. - befejeztem.
- Helyes - szólal meg mellettem a hamis Itachi, majd megfordul, és elmegy.
Bambán nézem léptei nedves nyomát, majd felkelek, noha kissé imbolyogom.
Biztos a szobájába...
Gondolataim elhalóak, de követem bátyámat, azonban, mikor kinyitom az ajtót, ugyan az fogad, mint máskor. Teljesen üres, még a padlót is porréteg fedi, annyira régen tette be ide ember a lábát.
Mélyet sóhajtok, és legörbülő szájjal becsukom.
Akkor már vége...
Nem tágítok bátyám egykori saját területe mellől. Egyszerűen nekitámasztom homlokomat a falapnak, és csak várok...várok... de mire? Nem tudom...
Legszívesebben bemennék, és kikapnám a szekrényből egyik régi pólóját. Vajon benne van még az illata?
Két kezemet rásimítom a fejem mellett az ajtóra, majd behajlítom ujjaim. Körmeim halkan karcolnak bele a fába. Úgy érzem most magam, mint valami kölyökkutya, akit a gazdája kizárt éjszakára, de még mindig be akar jutni az otthon óvó melegébe. Képtelen vagyok elszakadni ettől a nyomorult helységtől. Pont, ahogy szüleim házától, a klánomtól, a múltamtól. Azt hiszem, sose fogom feldolgozni...
- Idd ezt meg - csúszik kezembe egy hideg pohár.
Bágyadtan figyelem a benne lötykölődő fura színű folyadékot, majd ugyanilyen tekintettel nézek rá arra, aki elkészítette nekem.
Itachi kifejezéstelen arccal viszonozza pillantásom.
A kis üvegtárgy hidege, mely tenyeremhez simul, annyira élethű. Ez nem lehet genjutsu... Akkor Itachi..!
Semmivel se törődve karolom át bátyámat, ő pedig egyből a lehullni készülő pohár után kap. Arcomat a fivéremen lévő puha köntösbe fúrom mellkasánál, és mosolyogva konstatálom, teljesen jól érezni rajta tusfürdőm illatát. Tényleg nem illúzió, vagy ha igen, akkor nincs nálam tehetségesebb genjutsu használó ezen a nyomorult világon, hogy még magamat is képes vagyok ilyen szinten megtéveszteni. Mint egy álom...
Bátyám finoman megemeli az állam, majd a számhoz teszi a kezében levő tárgyat, és belefolyatja tartalmát. Ahogy megérzem a tömény, édes ízt, elkapnám a fejem, de Itachi keményen tarja, hiába igyekszem levakarni magamról.
- Ettől tíz perc alatt rendbe jössz - mondja mintegy magyarázatképp, és végül feladom.
Miután mind engedelmesen lenyeltem azt a förtelmet, megint készül magamra hagyni.
Ragaszkodó házikedvencként követem egészen szobámig, azonban a bejáratnál megtorpanok, onnan figyelem, ahogy bátyám elterül az ágyamon. Még mindig szédelgő tudattal döntöm oldalra fejemet.
Talán csak nem itt akar aludni?
Az öröm hamisan és csalfán tör előre ereimben, testem minden porcikáját átjárva. Megint kicsi gyereknek érzem magam, és ahhoz hűen viselkedem. Boldogságtól csillogó szemekkel rohanok beljebb, és ugrok Itachi mellé, majd följebb torászom magam, úgy karolok bele nyakába. Féloldalasan terülök el rajta, meglepetésemre pedig csöppet se zavarja a helyzet. Régen is hajlamos voltam túlzásokba esni, olyankor általában vagy lehámozott magáról, vagy csak hagyta, de soha nem viszonozta. Most mégis lágyan fonja karjait derekam köré.
Örömmámorban úszva nyomok egy puszit nedves nyakára, majd megnyalom ajkaim.
Itachi mélyet sóhajt alattam, és fészkelődni kezd. Kicsit lejjebb csúszok rajta, fejemet mellkasára téve, hogy azért mégse legyen olyan kényelmetlen, aztán csak hallgatom egyenletes szívverését.
Annyira finom volt a bőre... Ettől a kevés víztől hirtelen olyan szomjasnak érzem magam. Akarok még. Vajon hol vannak a határai? Meddinyúzhatom, hogy végül tényleg ledobjon magáról? Nem számít... nekem kell még...
Megemelem fejemet, majd újra odahajolok nyakához, de ezúttal nem húzódom el rögtön. Számat finoman siklatom puha bőrén, aztán a rágyűlt cseppeket kóstolgatom nyelvemmel. Tényleg nagyon jó... Ízlelőszervemet végigfuttatom megfeszülő nyakizmain, és fültövénél kezdek munkálkodni, miközben hajának illata teljes valójában kitölti tudatomat.
- Sasuke... - suttog mély hangján, majd ő is hasonló kényeztetésbe kezd rajtam, mintha csak viszonozni szeretné.
Elmosolyodom, és tovább folytatom, azonban emberi telhetetlenségem erőt vesz rajtam. Már nem elég, ha csak nyalogathatom. Bőrének kellemes aromája túl csábító... Számat rátapasztom ott, ahol a legerősebben érzem a finom zamatot, majd gyengéden megszívom.
Itachi halkan, figyelmeztetően morog hallójáratomba.
Hmm... tetszik, hogy ilyen hangokat csalhatok ki belőle. Felbátorodva haladok végig állkapcsán, majd homlokomat nekitámasztom övének, és csak nézem sötéten csillogó, fekete szemeit.
Pár percig mindketten a másikban gyönyörködünk, végül ő az, aki elsőnek megmozdul, és zavarba ejtő természetességgel csókol meg, mintha ezt számtalanszor megtettük volna már.
Nyelvével ajkaimat simogatja, és úgy nedvesíti be, majd számba furakszik vele. Érzem, ahogy nyála enyémmel keveredik, miközben lassan ízlelgetjük egymást.
Ernyedten felsóhajtok, mire ő egy pillanatig elválik tőlem, majd némileg mellőzve a lágyságot belém harap.
Ettől kezdek kissé kijózanodni. Valószínűleg még mindig a saját elmeroggyant genjutsumban vesződöm. Jó lenne már felébredni ebből a lehetetlen álomból.
Kicsit jobban ráerőszakolom magam, mint egy búcsúképp, és újra mellkasára telepszem. Kezeim remegve markolnak bele köntöse fehér anyagába, ahogy igyekszem győzködni tudatom józan felét: ideje elengednem ezt az ábrándot.
Bátyám hideg kezével túr bele tarkómnál hajamba, szórakozottan cirógat, mint aki itt sincs...
Milyen igaz... itt sincs...
Szomorúan deaktiválom sharinganom, és csak várok, hogy az illúzió ködje eltűnjön, azonban nem történik semmi.
Itachi még csak abba se hagyta kényeztetésem. Ugyanúgy fekszik félig alattam, szíve változatlan ritmusban ver, szinte közvetlenül fülemnél.
A gondolatra, hogy fivérem valóban itt van velem, pulzusom ugrásszerűen megemelkedik, kalandozó ujjai nyomán libabőr cikázik rajtam, míg agyam lázasan jár: hogyan lehetséges ez?
Nem genjutsu volt, tehát tényleg itt van. De mért van itt? Mit akar? Csak nem megölni?! Képtelenség... Abban az esetben küzdenénk, és nem a mellkasán hevernék. Talán megsajnált?! Kizárt! Akkor se sajnált, mikor megmutatta, hogyan mészárolt le mindenkit! Ez nem lehet Itachi!
Logikátlan feltevéseim olyan össze-visszasággal pörögnek elmémben, hogy az értetlenségemből végül agresszív pánik lesz.
- Rohadék! - vicsorgok rá.
A másodperc törtrésze alatt fogom le csuklóit, és térdelek fenyegetően nyakába. Ha csak meg mer mozdulni...
Szemeimben vérem hagyatéka újra vörösen izzik, míg ide-oda kapkodom rajta tekintetem, hogy meggyőződjek róla: valaki poénból felvette az alakját, de... nem használ semmilyen jutsu-t... tehát tényleg az áruló bátyám van előttem. Lehetetlen!
- Most mért támadtál rám?
Arca kifejezéstelen, és még csak annyira se tart, hogy felvegye velem a harcot. Ingerülten nehezedem rá ádámcsutkájára.
- Még kérdezed?! Mit keresel itt?! Úgy döntöttél, hogy egy gyenge pillanatomban jól lehordasz, aztán megölsz?!
Haragom végtelen, és tettei furcsasága csak még jobban növelik bennem az indulatokat.
- És te mért nem próbáltál azonnal nekem esni? - passzolja vissza a labdát.
- Mert azt hittem, hallucinálok! Hogy az alkohol miatt a sharinganom cseszekszik velem! De felelj, MIT AKARSZ?!
Teljesen kivagyok. Tagjaim reszketnek a dühtől és erősen zihálok. Neki pedig még a szeme se rebben, hiába fojtogatom épp!
Egy darabig csak csendben néz, közlékenységre semminemű hajlamosságot nem mutatva. Lassan kezdek lehiggadni. Gondolatban azzal nyugtatom magam, hogy most nálam van az előny, ha kedvem tartja, bármikor kettétörhetem nyakcsigolyáit, és már vége is. Csak természetes, hogy nem akar még jobban feldühíteni.
Elméletem semmi perc alatt hullik darabjaira, mikor bátyám arcán egy önimádó mosoly terül szét. Meghökkenve nézem és hirtelen nem is tudom, miként reagáljak, vagy hogy ez most mire vonatkozik.
- Tehát egy részegség által kreált genjutsu-ban ilyen egyszerűen hagynád és élveznéd, ha megcsókolnálak?
- A fenébe is! NEM!
Hisztérikusan lendítem arca felé öklöm, de balszerencsémre, pont ezzel adom meg neki az esélyt a szabadulásra. Baljával könnyedén állítja meg kezemet, aztán egy erőset lök rajtam, és máris fordult a kocka. Most én senyvedek alatta. Csuklóimat fél kézzel a fejem fölé szorítja, míg jobbjával az arcomat fogja közre, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Egyedül lábaim maradnak szabadon, jobb híján pedig legszívesebben lágyékon rúgnám, de amint elkapja odavetülő pillantásom, máris ő az, aki az én nemesebbik részemnek térdel be, amolyan „Próbáld csak meg, és garantálom, hogy nem támasztod föl a klánt.” tekintettel.
Mellkasom egyenetlen ütemben hullámzik, zihálok az ereimben tomboló méregtől, mégis, tudatom kijózanodott. Mit tehetett még abba a löttybe? Nem hiszem, hogy megmérgezne, de ki tudja... a mostaniak miatt képtelen vagyok kiismerni. Nem tudom, mit miért csinál...
Feszegetni kezdem tagjaimat, azonban fel se veszi, csak még jobban ránehezedik ágyékomra. Aljas... Seggfej... Szemét... hogy rohadnál meg te nyomorult!
- Gyűlöllek... - suttogom fogaim közt kiszűrve. Legszívesebben állat módjára vetném rá magam, hogy puszta kézzel téphessem cafatokra.
- Hazudsz.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek!
Indulataimat levezetve rántom ki arcom kezéből, és köpöm szemen. Illetve köpném... Kitér előle. Rohadék...
- Nem rontottál nekem. Nemhogy rögtön, de egyáltalán nem, és az első adandó alkalommal a karjaimba vetetted magad. Legbelül nagyon is szeretnéd, hogy veled legyek. Ki vagy éhezve a szeretetre - közli velem diagnózisát, mire pír szökik az arcomba. - Mondjuk egy gyerek számára ennyi egyedül töltött év... Nem is csodálkozom.
- Nem vagyok gyerek! - üvöltöm, és eszembe jut, mi az, ami elvette tőlem gyermekéveimet. - Már rég nem...
Itachi, mintha meglátta volna a szememben egy pillanatig a feltűnő fájdalmat, úgy hajol hozzám, és simít végig szájával az enyémen. Dacosan harapok nyelvére, mikor azt megpróbálja átcsúsztatni fogaim közt. Felszisszen, majd elkapja fejét, és jobbjával letörli a szája sarkában kicsorduló vörös csíkot.
Makacsul fúrom tekintetem az övébe. Azt hiszi, szórakozhat velem?! Hát nem!
- Hn - mosolyodik el cinikusan. - Akkor engedd meg, hogy leteszteljem, mennyire is nőttél fel. |
