Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Hív a Halál
Korhatár: 12+
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: vicii
Feltöltve: 2012. 06. 21. 11:09:28
Megtekintve: 1088 db
Kritikák: 9 db
Éles sikoltásom messze visszhangzik a hosszú, üres folyosón.

A két alak nem hátrál. Undorító vigyorral, kezükben késsel egyre csak közelednek. Tudják, hogy senki nem hallhat meg. Tudják, hogy a lakótelepet már réges-rég kiürítették. Tudják, hogy az erre somfordáló hajléktalanokat nem érdeklem.

Remegő lábakkal hátrálok, tekintetem egy pillanatra sem szakítom el a két ocsmány férfitól. A rettegés sárga fogú szörnyetege bömbölve karistolja a belsőmet, éles karmait egyre puha húsomba mélyesztve.

Rettegek.

De nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik.

Lassan hátrálok, minden lépést alaposan megfontolva. Mégis, mikor megbotlok egy üres sörösüvegben, pillanatok alatt elvesztem az egyensúlyom. Huppanva terülök el a földön, a fejemet a kemény padlóba verve. Egy pillanatra elsötétül a világ.

Cseng a fülem a visszataszító, elégedett röhögésüktől. Hányingerem van, ahányszor eszembe jut, mire vágynak ezek a férfiak. Nem fogom hagyni… előbb ölöm meg magam, mintsem bemocskoljanak.

Felülök, összeszedem minden erőmet és megmarkolom a sörösüveget, mi az előbb az utamba állt. A két férfi összenéz, majd harsány hahotában tör ki. Az egyik a földre köp a lábam elé, hogy tudassa a véleményét. De nem tántorítanak el.

Ujjaim ráfonódnak a zöld üveg öblös nyakára, s bár minden tagom remeg, mégis újra lábra állok. Nem adom fel.

Halk, fütyülő hang.

Pislogok.

A két férfi felnyög, majd egymás után lassan eldőlnek a koszos padlón. Nyakukból vastag sugárban spriccel a vér. Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni.

A fegyver, amivel megölték őket, két apró, nyél nélküli dobókés.

Az öreg padlódeszkák súlyos léptek alatt nyikordulnak. A folyosó végén egy sötét alak lépked felém.
Ujjaim elfehérednek a sörösüveg nyakán, bár már tudom, ha ez az ember meg akar ölni, semmi nem akadályozhatja meg benne.

Tagjaimban bénító félelemmel figyelem, miként ér egyre közelebb. A sötétség eltakarja előlem alakját.

Úgy 5 méterre tőlem a mennyezet egy helyen leszakadt, s a Hold ezüstös fénye reflektorként vetül a padlóra. Az alak egy pillanatra habozik, mielőtt belépne a fényárba.

Mikor az ezüstös fénysugarak megvilágítják magas, szikár alakját, nem tudom, rettegjek, vagy csodálkozzak.

Az idegen fekete köpenyt visel, melynek viseltes voltáról a koszfoltok és a rojtok árulkodnak. A megfakult anyag szélei már foszlásnak indultak, csakúgy, mint a hozzá tartozó csuklya is, mely eltakarja megmentőm – vagy jövendőbeli gyilkosom? – arcát.
Ahogy az anyag egy pillanatra fellebben a romos épületben suhogó nyirkos szellőtől, megpillanthatom a testhez simuló sötét, durva anyagot is, mellyel az idegen a testét fedi. Hanyag szabású anyag, hasonló állapotban, mint a köpeny. Szorosan simul a vékony férfitesthez, tökéletesen láttatva a szálkás izmokat.
Biztos vagyok benne, hogy acélos testet fednek a rongyok.

Az idegen lassan felemeli bal kezét, majd egy lágy, apró mozdulattal lecsúsztatja a fejéről a csuklyát. Nekem pedig újból eláll a lélegzetem.

Furcsa férfi, nem mondanám kimondottan jóképűnek, valamiért mégis vonzóbb az eddigi összes férfinál, akivel valaha is találkoztam.

Az éjszaka fényei tompán csillognak frissen borotvált, tar koponyáján.
Egészen furcsa formája van az arcának, kissé hosszúkás, mégsem tűnik aránytalannak. Erős, jellegzetes vonásai vannak.
Állkapocscsontja szögletes, álla kissé hegyes, bőrén világos színű borosta serkent, melyet megsötétített az út pora. A szája olyan, akár az a két penge, amelyekkel kiontotta támadóim életét. Vékonyak, színtelenek és szinte képtelenek lefelé vagy fölfelé görbülni. Csupán egy nyílegyenes, halovány vonalat alkotnak. Mikor beszél, még akkor sem távolodnak el túlságosan egymástól, csak épp annyira, hogy a hangok kényelmesen távozhassanak közöttük.

Az orra hosszú és keskeny, talán egy kicsit hegyes is. Az arccsontja magas és kiálló, amitől pár évvel idősebbnek látszik a korától.

De ami igazán felkelti a figyelmemet, az a tekintete.

Közvetlenül szőke szemöldöke alatt helyezkedik el, melyet távolról nem is lehet látni, mintha hajával együtt azt is leborotválta volna. Pedig ott van, csupán hihetetlenül halvány és vékonyszálú.

Metsző, kék tekintete van, akár a tavaszi égbolt.

Mélyen ülő, mandulavágású szemei egész keskenyek, s a szivárványhártyája szinte világít. Talán azért olyan feltűnő, mert a férfi egész megjelenése szürke, akárha az ember egy régi filmet nézne. Ha máson látnám ugyanazokat a szemeket, talán fel sem tűnne.
De mégis van benne valami különös. Valami nyugtalanító.
Mintha azonnal meglátta volna velük a valódi énem. Azt az embert, aki igazából vagyok, nem pedig azt, akinek eddig mutattam magam.
És ettől valahogy szégyenérzetem támad.

A szeme körül apró ráncok húzódnak, mintha folyton mérgesen nézne. De ettől csak még karizmatikusabb.

Egy rövid pillanatig rám bámul, majd mintha zavarná a pillantásom, elfordítja a fejét. Sietve kilép a fényből majd könnyed, hangtalan léptekkel a földön fetrengő hullákhoz suhan. Féltérdre ereszkedve lehajol az egyikhez, majd egy rövid, magabiztos rántással eltávolítja a dobótőrt a holttest nyakából.

A vér újra spriccelni kezd szanaszét, valamilyen különös oknál fogva viszont egy árva vörös csepp sem szennyezi be ócska öltözékét. Mintha még a vércseppek is tudnák, mennyire veszedelmes.

A műveletet elismétli a másik tetemmel is, késeit megtörli az egyik halott férfi rongyaiban, majd észrevétlenül eltünteti a fegyvereket.

Majd azok a metsző szemek újra megtalálnak.

Megrándulok, mikor újra rám néz, de ugyanakkor felébredek az eddigi furcsa álomból. Ujjaim újra markolni kezdik az üveget, sőt, két kézzel fogom marokra. Készen állok, hogy megvédjem magam, még akkor is, ha nincs semmi esélyem.

De a férfi csupán elmosolyodik - legalábbis sejtem, mivel arckifejezése egy cseppet sem változik meg, még a szája széle sem kanyarodik felfelé. Csupán mintha a szeme mosolyogna. -, majd int, hogy leereszthetem a fegyverem.

- Nem foglak bántani.- nyugtat meg, hangjától pedig a hideg fut végig a hátamon. Halkan beszél, de mégis mintha a fülembe ordított volna. Szavai tisztán csengnek a tudatomban, mégis eltart pár pillanatig, mire felfogom a jelentésüket. Bizonytalanul lejjebb engedem az üveget, de nem dobom el, fogalmam sincs, mitévő legyek.

Egy pillanat leforgása alatt annyi minden történt… nekem pedig idő kell, mire felfogom.
Tekintetem egyre csak a hullákon időzik, azon az apró, szúrt seben, miközben a mély, reszelős hang cseng a fülemben s elnyomja bennem azt a halk hangot, mi egyre csak a következőt ismétli: „Az a tőr engem is eltalálhatott volna.”

- Miért… miért mentett meg?- suttogom halkan, hangom olybá tűnik, mintha valahonnan a távolból szólna.

Bizonyára meglephette a kérdésem, mert azok a túlvilági, kék szemek egy hihetetlenül rövid pillanatra elkerekednek, majd újra kifejezéstelenül merednek rám. Egy csendes percig csak néz, tekintete végigsiklik koszos ruhámon, gubancos hajamon. Majd megállapodik beesett, sápadt arcomon.

Újra remegni kezdek.

- Mert szeretném megakadályozni, hogy az utolsó tiszta lélek is eltűnjön ebből a világból.- hangzik a válasz, én pedig lassan engedem, hogy a hideg sörösüveg kicsússzon a kezemből majd nagyot koppanva a padló gyanánt szolgáló csupasz betonon arrébb guruljon.

A férfi sietve, gyakorlottan átkutatja a két hullát, de semmi érdemlegeset nem talál náluk. Végül felegyenesedik, csuklyáját újra a fejére húzza, de az arcára vetülő sötét árnyakból még így is szinte világít a szeme.

Egy hosszú pillanatig újra rám bámul, egyenesen fakószürke szemeimbe néz, majd alig láthatóan int a fejével, megfordul, s kifelé veszi az irányt.

Követem. Magam sem tudom, miért, de úgy érzem, nem fog bántani. Különös… egyetlen pillantással meggyőzött, hogy bízhatok benne.

Odakint a Hold már magasan fent jár, felhőtlen, fényes éjszaka van. A csillagok homályosan pislákolnak az égen, mégis minden fényárban úszik. Az omladozó házak, a koszos utcák, a szakadt nincstelenek… mintha csak nappali fényben látnám. Letagadhatatlan. Megmásíthatatlan.

Valódi.

Sokáig ballagunk, némán, én pár lépéssel lemaradva mögötte. Figyelem a hátát… milyen magas… milyen titokzatos.

Milyen magányos.

Végül letáborozunk egy furcsa helyen, talán egy garázs volt egykor. Mostanra a tetőt takaró pala egy részen eltűnt, s jókora lyuk tátong a helyén. A helyiség faláról lepattogzott a vakolat, az egyik sarokban egy kupac üres sörösdoboz alussza álmát. A mocskos helyiségben az egyetlen bútor, ha lehet egyáltalán annak nevezni, egy szakadozott matrac a földre dobva.
Meg egy rakás elszenesedett ág a lyuk alatt.

A furcsa férfi nekilát tüzet gyújtani az ágak halmazából, amit gyanítom, nemrég szedhetett össze. Némán, mozdulatlanul figyelem, ahogy páratlan ügyességgel tüzet csihol.

Nem kérdezem meg, honnan jött. Azt sem, mi célból. Még a neve sem érdekel… azt sem bánnám, ha soha többé nem szólna hozzám.

Csak maradhassak vele. Csak egy kicsit. Míg véget érnek a borzalmak.

Óvatosan, hogy ne keltsek zajt s ne törjem meg a pillanat varázsát, a matrachoz lépek s leülök az egyik szélére. Összébb húzom magamon lyukas kabátomat. Hideg az éjszaka.

Szikra pattan, s nemsokára lángolni kezd a sok száraz gally, finom melegséget adva. A férfi leül közvetlenül a tűz mellé, majd az egyik hosszú kését kezdi élezni egy darab kővel. Nem pillant fel. Még a csuklyáját sem vette fel.

Az egyenletes, éles hang furcsa nyugalmat kelt bennem.

Bámulok bele a narancsos lángokba, s félig kábult állapotban gyönyörködöm bennük. Egy tűnő pillanatra megfeledkezem az élet terhéről, de a gondolat hamar tovaszáll, s mint mindig, most is keserű szájízt hagy maga után.

- Merrefelé mész tovább?- kérdem végül halkan, szinte suttogva, hangomat az éjszakai szellő veszi szárnyára, hogy formálgatva, simogatva végül csak egy elenyésző, hangtalan fuvallatot képezzen belőle.

Kérdésemre megmozdítja a fejét, egy pillanatra megáll a kés a kezében. Még azok a lélegzetelállító szemek is feltűnnek egy pillanatra a csuklya alól.

- A fővárosba.- feleli, majd kezei újrakezdik a berögzült mozdulatokat.

- Az messze van.- tűnődöm halkan, bár inkább magamnak, mint neki szól a megjegyzés. Gyalog több hét az út… talán még egy hónap alatt sem lehet megtenni.

-Velem jöhetsz.

Felemelem a fejem. Csodálkozva nézek rá. A kék szemek meg sem rezzennek, komolyan állja pillantásom.
Egy hosszú pillanatig tekintetünk összefonódik, én pedig megdöbbentő dolgot vélek felfedezni a szemében.

Elkeseredést…

Felhúzom a lábaimat, majd államat csontos térdeimre fektetem. Eltűnődve kezdem bámulni magam előtt a koszos földet.
Egy hónap… egy hosszú hónap…

- Talán egy darabon.- Rámosolygok. Szívből.

Lehajtja a fejét, s a csuklya újra elfed mindent.

Odafönt a Hold kényelmesen sétál az égen, nekem mégis olybá tűnik, mintha rohanna a horizont felé. Olyan gyorsan múlik az idő… olyan gyorsan…

Reggel furcsán ébredek. Az éjszaka, mint egy tündérporos álom tűnik fel előttem. Nem emlékszem, mikor aludtam el. Csak a végtelen nyugalom, a ropogó tűz melege és a kék szempár maradt meg emlékezetembe.

Felülök a megpróbált matracon, vállaimról pedig lecsúszik egy szakadozott, fekete köpeny. Halvány mosoly sejlik fel arcomon.
A durva szövet selyemnek érződik ujjaim alatt, a füstszagú köpeny pedig mintha előkelő férfikölnit párlana ki magából.

Kitekintek a tetőn lévő résen. A Nap még csak nemrég kelhetett fel, a hajnalpír bíbor színe még nem tűnt el az ég aljáról, a tüzes gömb pedig még nem emelkedett fel egészen a hegyek mögül.

Körbenézek, de nem találom sehol. Biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni.

Álmosan feltápászkodom, a köpenyt pedig gondosan összetűrve a matracon hagyom. A súlyos vasajtó panaszosan nyikorog, mikor kinyitom. Vizet kellene találnom. Már napok óta nem mosakodtam.

Reggel van, a csavargók ilyenkor térnek nyugovóra, bevonultak a romos épületekbe hogy fészkükben pihenjenek.

Ilyenkor nem kell félnem.

Keresgélni kezdek, majd kisvártatva találok egy elhagyatott irodaházat, ahol még nem kapcsolták ki a vizet. Belopózok, s miután megbizonyosodom róla, hogy nincs a közelben egy hortyogó ingyenélő sem, a mellékhelyiséget megkeresve megmosakszom.

A csempe már majdnem mindenhol széttöredezett, a csövek sok helyen lyukasak, minden rozsdás. De víz folyik a csapból.

Levetem koszos gönceimet majd villámgyorsan megmosakszom a jéghideg vízben.

Elfog a köhögés. A jól ismert, kaparó érzés újra marni kezdi a torkomat, a karmos ujjak pedig ismét a tüdőmbe marnak. A szemem könnybe lábad, ahogy köhögni kezdek. Előregörnyedve fuldoklom, kezemet a számra tapasztva. Aztán egy vörös vércsepp szennyezi be az amúgy is koszos padlót.
Elemelem a kezem az arcomtól, s csak bámulom a bőrömön csillogó karmazsin vérfolyamot, ahogy vörös patakocskákat alkotva végigfolyik a csuklómon, az alkaromon majd a könyökömről a földre csöppen.

Újra érzem a földöntúli nyugalmat…

Végül rendre intem magam, gyorsan lemosom magamról a vért és újra felöltözök. Gyors léptekkel visszafelé veszem az irányt.

Mikor visszaérek, már Ő is ott van. Köpenye ismét a vállán, ugyanott ül, mint tegnap és egy darab kenyeret majszol. Mikor meglát, kifejezéstelen arccal felém nyújtja a darab másik részét.

- Köszönöm.- fogadom el, majd a matracra leülve én is enni kezdem az adagom. Rég nem ettem már… talán három, esetleg négy napja is megvan. Igazán jólesik az étel. Erőt gyűjtök.

Miután az utolsó morzsáig elfogyasztottam az adagom, egy kulacsot nyújt felém. A tiszta, hideg víz végigcirógatja a torkomat, mintha csak gyógyír lenne az életre.

Felfrissülve, energiával telve vágunk bele a nagy útba.

Szótlanul haladunk egymás mellett, az út pora a bőrünkre ragad, a szikrázó Nap pedig sugaraival éget.
Minduntalan rácsodálkozok a világra. Ismeretlen környéken járunk, szülővárosomon kívül nem sok helyen jártam. Az ég felé nyúló romos épületek, melyek az egykor még virágzó civilizáció után maradtak ránk, szótlanul és fenségesen törnek az ég felé, várva a pusztulást. A kemény föld lassacskán fehér homokká porlik, mi gondosan befedi a múlt szennyét, forrón égeti a talpamat. Az a néhány fa pedig, amely az elhagyatott tájon még megél, mind apró, sárgás levelekkel, lekonyulva várja a véget.

Egy haldokló világ.

Haldokló emberekkel.

Az idegen férfi nem szól az út alatt, hajthatatlanul menetel tovább, kegyetlen tempót diktálva. Gyenge, megfáradt testem nem bírja az iramot. Erőtlen lábam megremeg, majd lassan a porba hullok. Hangtalanul terülök el a földön, a kegyetlen fájdalommal küzdve néma maradok.

Ő megáll, válla fölött pillant vissza rám. A csuklya alól világítanak földöntúli szemei.
Arca nem rezdül, csupán tekintete változik meg. Mintha a szánalom meleg lángja pislákolna benne.

Mellém lép, kezét nyújtja. Egy hosszú pillanatig csak bámulom a sápadt, kérges kezet, melyhez már annyi vér tapadt. Mikor kis kezemet nagy tenyerébe csúsztatom, elszégyellem magam. Az ő keze ápolt, tiszta, nekem koszos, töredezett körmeim és szürkés bőröm olyan kontrasztot keltenek, akár a koldus és a király.

Felhúz a földről, de lábaim nem bírnak el. Újra összecsuklom. Szája széle megremeg, olybá tűnik, mintha mosolyogna. Letérdel elém, kezével félreérthetetlen mozdulatot tesz.

Tétovázok, és rá kell jöjjek, a férfi kegyelmén kívül más még nem tart ebben a világban.

A hátára vesz, majd ismét megindul a megpróbált úton.

Lehunyom a szemeimet, fejemet a férfi izmos vállára hajtom. Magamba szívom életének illatát, köpenyéből a füstöt, a bőréből párálló halált. Érzem a durva posztón keresztül a hullámzó izmokat, melyek még annyi élettel vannak tele. Érzem combomon az erős kezeket, melyek könnyedén megtartják pihe súlyomat.
Vékony karjaimmal átkarolom őt, szorosan simulok hozzá. Végre egy ember, akibe kapaszkodhatok.

Arcomon halvány mosoly. Rezgő pilláimat a langyos, száraz szellő rebegteti, arcomra a napsugarak adnak égető csókot.

Úgy érzem, mintha a férfi hajthatatlanul dobogó szíve öntene belém is erőt.

- Elmondanád a neved?- kérdem súgva, nem szeretném hangommal megzavarni a haldokló tájat.

- Azazel.- válaszolja csendesen, egy pillanatra mintha gyorsabban dobbanna a szíve.

- Azazel…

***

Az utolsó ártatlan lélek is eltávozott ebből a romlott világból. Az utolsó virág is elhalt a mérgező növényekkel teli vadonban. Pedig milyen gyönyörű volt… milyen tiszta… milyen ártatlan.

Óvatosan fektetem a földre a törékeny kis testet, nehogy megzavarjam őt örök álmában.

A Nap már a látóhatár alját nyaldossa, nemsokára leszáll az éj, a forróságra fagy köszönt. Az alkony fényében még angyalibbnak tűnik…

Ellágyulva nézem a halott kislányt, koszos arcát, sovány alakját. Tüdővész vitte el. Csendben, álmában ragadta magához a Halál. Óvatosan kisimítok egy tincset békés arcából.

Nekilátok, hogy megássam örökös ágyát, eltemessem a földben, mely életet adott neki, hogy újra a részévé válhasson.

Jártam a világot az ártatlanságot keresve, s mikor rábukkantam, akkor sem tudtam megvédeni. A világ örökre elveszett, a bolygó teljesen romlott lett, az embereket átitatja a bűn.

Én, Azazel, magamra vállalom a bűnbak szerepét, s megtisztítom ezt a világot a gonosztól, kiirtom a bűn utolsó írmagvát is, ezzel teremtve újra termőföldet a jóságnak.

A Nap utolsó sugarai még megcirógathatják a friss sírhantot, a névtelen keresztfát.

***

Vértől csöpögő ruhában botladozom a kis sírhalom felé. A lelkem elfáradt, a testem úgyszintén, várom már a Halál hűvös ölelését.
Mikor meglátom a csupasz, név nélküli keresztet, elmosolyodom. Térdre esem a sír előtt, fegyverem kihullik a kezemből.

A testéből virág hajtott. Egy zöld kis rózsabokor, mi kényelmesen szétterült a hanton, néhány szára a fejfára is felfutott. Egy árva tövis sincs rajta.

Virág is csak egy hajtott, középen, a legvékonyabb ágon. Egy árva, hófehér rózsa. Reggel bontott virágot. Térdelek, a Nap pedig lassan lebukik. A virág szomorúan sóhajtozva hullatja szirmait. Mire az utolsó sugarak is eltűnnek, testem a porba hanyatlik, szívem utoljára lázasan dobban majd én is elhagyom ezt a romlott világot.

***

A rózsa utolsó szirma is lehull, egy hófehér, illatos levél. A hűvös szellő lágyan belekap, láthatatlan kezeivel óvatosan, féltő gonddal terelgeti a levegőben, majd a férfi békés arcára helyezi.
Utolsó lélegzetével édes virágillatot szív magába, utolsó pillanatában a rózsaszirom selymesen simogatja. Boldogabban nem is hagyhatná el a világot.



© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).