|
Magányos fiú üldögélt a padon. Térdeire támaszkodva előre hajolt, vállig érő ében haja az arcába hullt. Magas volt és izmos, nagy tenyerén már kérges volt a bőr a megpróbáltatásoktól. Pedig csak 24 éves volt.
Nyakában ezüstszínű, vastag láncon egy lakat lógott.
Meredten bámult előre, tekintete az ujjai közt szorongatott borítékot kémlelte. A papír gyűrött volt és koszos, mégis kincset rejtett. Mámorító részegség halálos méregbe zárva.
Az égen szürke fellegek közeledtek, a fák hullatták hervadó leveleiket. A világ haldoklott, ahogy a fiatal férfi lelke is.
Tépelődött, kinyissa-e a borítékot vagy sem. Orosz rulettet játszott, és ő volt hátrányban.
És ekkor vékonyka hang szólította meg.
- Miért vagy szomorú?- kérdezte egy alig hatéves forma kislány.
A férfi felriadt, annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette az apró gyermeket. Sötétkék pillantását csodálkozva vetette a szöszke kislányra, ki alig néhány lépésnyire állt előtte.
Mint egy földre szállt angyal.
Halványrózsaszín szoknyácska volt rajta, hosszú haját anyukája kék masnikkal fogta copfba. Ragyogó, kék szeme és széles mosolya volt.
- Én… én nem vagyok szomorú…- felelte a fiú révületéből felocsúdva. A borítékot összegyűrve a kabátja zsebébe tömte, pillantása nem állhatta az oly ártatlan, kíváncsi szemek fényét.
- Pedig szomorúnak tűnsz. És magányosnak.- állapította meg a lányka, arcán elgondolkodó kifejezés terült szét. Végül lepillantott, saját, aprócska kezeire, melyekben kedvenc játékát szorongatta.
- Tessék. Én ettől mindig felvidulok.- nyújtotta át a törékeny holmit a fiúnak. Az ifjú egy néma pillanatig csak döbbenten nézte a mosolygó arcot, majd lassú mozdulatokkal a kezébe fogta az érdekes játékot.
Egy körhinta kicsinyített mása volt, gyönyörűen kidolgozva, kézzel festve és faragva. A játék lovak sörénye igazi lószőrből volt, a körhinta teteje pedig valódi vászonból. Csodálatos, drága játéknak tűnt.
A kislány felkattintott rajta egy apró kis kart, mire a játék megelevenedett. A lovak lágy dallamra ügettek körbe-körbe…
- Ha ezt hallgatom, mindig felvidulok. Tudod, apukám hozta nekem, mikor legutoljára hazaengedték. Ő katona, kint harcol a fronton. Legközelebb csak hat hónap múlva jöhet haza.- mesélte a lányka elrévedő tekintettel, a kis zenélő körhintát bámulva.
- Köszönöm. Tényleg jobban érzem magam.- csalt az arcára a fiú is egy mosolyt, majd visszaadta a lánykának a zenélő játékot. A zsebeibe túrt, mintha úgy emlékezett volna, lapul valahol pár szem cukorka.
Ekkor a kezébe akadt az összegyűrt boríték.
Hirtelen nagyon elszégyellte magát.
Végül ráakadt azokra a bizonyos cukorkákra, és a kislány kezébe nyomta.
- Tessék. Ugye szereted a cukorkát?- kérdezte kedvesen, a kislány arca pedig felderült. Bólintott, majd gyorsan kicsomagolta az egyik kis gömböt és az édességet nyomban szopogatni kezdte.
- Nagyon finom! Anyukám mindig azt szokta mondani, hogy sose álljak szóba idegenekkel és főleg ne fogadjak el tőlük cukorkát, de szerintem te rendes ember vagy és nem kell félnem tőled.- mosolygott, arcocskáján kidudorodott a kemény édesség. A fiú felnevetett.
- Anyukádnak igaza van, nem szabadna beszélgetned velem. De tudod mit? Legyen ez a mi kis titkunk.- kacsintott, arcán boldog, őszinte mosoly terült el. Rég érezte magát ilyen vidámnak…
- Rendben! Nekem most mennem kell, de ugye holnap is eljössz?- kérdezte, ragyogó, kék tekintete reményteljesen meredt a fiúra.
- Persze. Holnap is itt leszek.- bólintott. A kislány örömtől sugárzó arccal intett neki, majd sarkon fordult és visszasietett édesanyjához, ki egy távolabbi padon beszélgetett barátnőjével.
A fiatal férfi melegen pillantott a kislány után. Apró színfolt szürke életében.
Felkelt, majd tétovázva hazafelé indult, kezeit zsebre dugta. Újra markába akadt az összegyűrt boríték.
Megtorpant. Küzdött saját magával. Nem tudta, mihez kezdjen.
Végül lángoló akarattal markába fogta a fehér papírt, s tartalmával együtt a szemetesbe dobta.
Furcsa mód megkönnyebbült.
~*~
- Robert! Robert!- hallotta meg az édes kis hangot. Felkapta a fejét, arcára mosoly szökött az aprócska alak láttán.
A kislány szőke copfjai lobogtak a levegőben, míg felé futott, fodros szoknyácskája fel-fellebbent a légáramlat hatására. Mikor odaért a férfihoz, térdeire támaszkodva pihegett.
- Yvette, mire fel ez a sietség?- kérdezte kíváncsian, zsebeiben kutakodva, majd mikor rátalált a kis cukorkára, kedvesen nyújtotta át a pihegő lánynak.
A szöszke kislány mohón bontotta ki az édességet, majd gondolkodás nélkül szopogatni kezdte.
- Tegnap kaptuk a levelet! Apu nemsokára hazajön!- újságolta örömtől ragyogó arccal.
- Ez nagyszerű. Őrülök, hogy édesapádat végre hazaengedték. Gondolkodtál rajta, mivel lepd meg?- érdeklődött a férfi, tekintete a távolba révedt. A kislány elgondolkodó arccal bólintott, majd lehuppant mellé a padra.
- Igen, sokat gondolkodtam rajta. De nem jutott semmi az eszembe.- motyogta bánatosan. Robert sóhajtva felkelt a padról, majd megsimította a lány szöszke fején.
- Akkor meg mit ülsz itt? Indulás! Keressünk valamit!
Yvette arca felragyogott, felpattant a padról, majd megfogta a férfi kezét és együtt indultak felfedezőkörútra a városba.
Alig fél óra múlva ráakadtak a tökéletes ajándékra: egy régi pipa, még kézzel faragták. Yvette édesapja úgyis annyira ínyenc, ha dohányról van szó.
~*~
- Ma különösen szótlan vagy. Talán bánt valami?- kérdezte halkan, sötét tekintete, mint mindig, most is a távolba révedt.
- Hát… anyukám azt mondta, hogy… hogy nem kellene többé találkozunk… mert az emberek rosszat gondolnak… és… és…- motyogta halkan, hangja a mondat végére elcsuklott, képtelen volt folytatni.
A sápadt gyermekarcon ragyogó könnycseppek peregtek le.
Már 8 éve, hogy minden délután pontban négykor ebben a parkban találkoznak. Már 8 hosszú év telt el. És semmi sem változott.
Robert zsebében még mindig ott lapult a cukorka.
Yvette még mindig két copfban hordta a haját.
Még mindig együtt etették a galambokat és együtt sétáltak a fák között.
- Édesanyádnak igaza van, mint mindig. Az emberek beszélnek. Mindig mindenben a rosszat látják.- mondta a férfi halkan, a hangjából sugárzó nyugodtság Yvette-t is lassan megnyugtatta.
A kislány durcásan, haragos arckifejezéssel bámult maga elé.
- Az emberek ostobák. Nem értik, hogy olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél… te vigasztaltál meg, mikor apu meghalt… te segítettél anyunak ajándékot választani a születésnapjára… te segítesz megcsinálni a matekházimat…- suttogta halkan, visszaemlékezve a rengeteg közös pillanatra.
Robert kifejezéstelen arca most sem változott. Nem ismerte az érzelmeket.
A 8 év alatt, amit együtt töltöttek, Yvette is csak néhányszor látta mosolyogni, esetleg haragudni.
- Semmi baj, Picur. Boldogulni fogsz nélkülem is. Neked ott van anyukád. Fogadj szépen szót, rendben?- mondta a férfi, nagy kezével kedvesen megsimítva a lányka kobakját. Yvette könnyes szemekkel, szipogva bólintott.
- Rendben… de… nekem ott van anyukám… de neked nincs senkid… újra magányos leszel…
- Nem számít. A mosolyod minden percben velem lesz majd. Az majd elűzi a magányt.
A férfi a kislányra mosolygott. Yvette arca felragyogott. Megölelte Robertet, elbúcsúzott tőle majd visszasietett a távolban várakozó édesanyjához.
~*~
A fékek csikorogtak, a kerék fekete féknyomot hagyott az aszfalton.
Egy kislány sikoltása rázta fel a vidéket.
Halk puffanás…
Vércseppek koppantak a szélvédőn…
Egy test a földre hullt…
A szőke kislány zokogva térdelt a férfi fölé…
Sötét vértócsa gyűlt össze az úton…
Az emberek szörnyülködve állták körül őket…
A sofőr kétségbeesett tekintettel, bocsánatért esedezve könyörgött…
A mentő szirénája felharsant a távolban…
De már késő volt…
Egy bátor férfi leválasztotta a zokogó kislányt a mozdulatlan testről…
„Robert!”
A férfira egy kabátot terítettek, hogy eltakarják véráztatta arcát…
A vastag lakat kettétörve hevert a vértócsában.
|
