|
1941. június 22. A Barbarossa hadművelet kezdetét vette. Paulus tábornok vezetésével, a Wehrmacht támadást indított a Szovjetunió ellen. Csapásuk erős volt, hatalmas veszteséget mértek a Vörös Hadseregre. A cél az A-A vonal megszerzése volt, ám a szovjetek visszaverték a német csapatokat, mielőtt azok elfoglalhatták volna Moszkvát és Leningrádot. Az Északi fény hadművelet elbukott, ám a Führer nem adta fel, Sztálingrád felé indított egy nagy erejű támadást. Egy utolsó, elkeseredett, végső támadást.
A szovjetek gyáva nyúl módjára rohantak vissza megpihenő soraikhoz. Bajtársaik gondolkodás nélkül nyitottak tüzet honfitársaikra. Mindegy volt nekik, hogy a gyáva katonák a nácik golyóitól, vagy a saját fegyvereiktől halnak meg. A büszke, hazaszerető, német katonák elszántan törtek be a városba. Még a külvárosban jártak ugyan, de megtizedelték a lakosságot. A markukban érezték a győzelmet, nem tudták, mi folyik a többi hadszíntéren. Így volt ezzel Florian Geyer is. Törhetetlen lelkesedéssel szedte áldozatait. Szinte megszállottan szorongatta Mauser e72-esét, és nem tétovázott, ha felbukkant egy ellenséges sisak a törmelékek mögött. Úgy érezte, már semmi sem állhat az útjába, ám a halál közbeszólt. Vagy legalábbis annak jéghideg szele. Épp egy romokban heverő iskola előtt haladt el, mikor dörrenést hallott, majd éles fájdalom hatolt a vállába. Rögtön földre hullott, a vére csakhamar eláztatta az egyenruháját. Erőtlen nyögését senki sem hallotta a fegyverropogás közt, így hamar erőt vett rajta a fáradtság, majd nehéz sötétség borult a férfire.
Az ébrenlét első hulláma csak napokkal később csapta meg. Vállsérülése elfertőződött, forró láz kerítette hatalmába, mely úrrá lett az elméjén. Egy héten át szenvedett, úgy érezte, tüzes vaspánt szorítja a torkát. Csupán órákra bírt fennmaradni, ekkor egy kisfiú aggódó, gesztenyebarna szemeit látta maga előtt. A sötét tükrök forró álmaiban is követték őt, mintha csak minden mozdulatát látni kívánták volna. Florian úgy érezte, egy különös erő kerítette hatalmába.
Majd egy hónap gyengélkedés után tudta csak meg, mi történt. Egy kisfiú, Erhard talált rá a törmelékek közt. Az ő feladata volt, hogy kirámolja a halott katonákat, majd értékeiket áruba bocsájtsa. A fiú délnémet származású volt, a szüleivel érkezett a hó és a fagy országába, hogy hasznos portékáikat eladva segíthessék a német hadsereget, na, meg gyarapíthassák a vagyonukat. Láthatóan jól ment nekik, ám Erhardot egy fikarcnyit sem érdekelte a vagyon. Emberségesebb volt annál, minthogy elhullott harcosok kincsein alkudozzon. Csak azért vállalta magára a gyűjtögető szerepet, hogy túlélőket keressen. Floriannak hatalmas szerencséje volt, hogy nem a fiú egyik nővére, vagy bátyja talált rá.
- Már azt hittem, sosem küzdöd le a lázat – ült Erhard az ágy szélére.
Fagyos, júliusi nap volt, Florian mit sem tudott a csatamezőn rekedt dandárja hollétéről. Képzeletében élénken élt a győzelem képe, el sem tudta képzelni, hogy Paulus hadtestét szétcincálták az oroszok.
- Hol… - nyögte Florian, majd elhallgatott.
Mintha maga is meglepődött volna, hogy sikerült visszaszereznie elkóborolt hangját. Nagyot nyelt, majd újra megpróbálkozott elhaló hangja megzabolázásával. Mintha csak egy lovat tört volna be. Akár a régi szép időkben.
- Hol vagyok? – lehelte ki végül.
- Még mindig nálunk – mosolygott rá a fiú.
Még mindig? Ez a kérdés visszhangzott a katona fejében.
- Biztosan nem emlékszel semmire. Nagyon magas volt a lázad – világosította fel Erhard a honvédot.
- Biztosan – motyogta Florian értetlenül.
- A nevem Erhard. Tizennégy éves vagyok, jövőbeli Hitlerjugend – düllesztette ki a mellkasát a fiú.
- Te? – fintorgott lekicsinylően Florian. – Talán a Jungvolknál kellett volna kezdened. Alultáplált vagy, és cseppet sem hasonlítasz az árjákra.
Erhard dühösen fújta fel az arcát, majd dacosan a kapitány szemeibe nézett.
- Majd meglátod! Münchenbe utazok, és én is harcolni fogok… mint te – bökött a férfi mellkasára.
Florian értetlenül szemlélte a gyermeket. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen ártatlan külsejű gyermek valaha fegyvert ragadjon.
Lehetetlen – gondolta a katona, majd tekintetét a szemközti falra függesztette.
- A szüleid miatt? – kérdezte szinte maga elé motyogva Florian.
Erhard meglepetten hőkölt hátra.
- Nem! A Führer miatt!
Florian szó nélkül hagyta a fiút, tudta, hogy semmi esélye a vizsgákon. Nem akarta végképp összetörni a kis Erhard álmait.
- Mióta vagyok itt? – kérdezte hirtelen.
- Csaknem egy hónapja – felelte Erhard hűvösen.
Egy hónap, rengeteg idő. Hirtelen ezer kérdés ötlött Florian fejébe. Vajon diadalmaskodott-e Paulus, hány katona veszett oda, porig rombolták-e Sztálingrádot és… miért segített rajta ez a fiú?
Csodálkozott magán, miért is érdekelte ez, de égett a vágytól, hogy megtudja. Jól a fejébe verték, az útszéli kereskedők akár ölnek is egy vaskeresztért vagy használt pisztolytáskáért. Hirtelen félelem fogta el. Talán azért ápolják ily serényen, hogy utána eladhassák a szovjet kutyáknak, akik kedvük szerint marcangolják szét, mint egy húsdarabot.
- A vállad még nem teljesen ép, anyám szerint nem kellene mozgatnod – törte meg Erhard a beállt csendet.
Mintha jeges vizet zúdítottak volna Florianra, úgy rántotta vissza a fiú hangja őt a valóságba. Hosszú pillái egy pillanatra elnehezültek, ahogy a realitás minden súlya ránehezedett a vállaira.
- Értem – nyögte ki a katona.
- Amíg nem gyógyulsz meg, én etetlek. Bár, eddig is ezt csináltam – vont vállat a fiú könnyedén.
- Tényleg? – kérdezte homlokráncolva Florian.
- Igen, bár gondolom, nemigen emlékszel rá. Alig voltál magadnál – bólintott Erhard.
Valóban. Egy röpke emléket sem tudott előhalászni agya hátulsó részéről. Mindig csak a két szempár képe lebegett vérben forgó szemei előtt.
- Nem emlékszem – ingatta fejét Florian.
- Nem számít. Hamarosan rendbe jössz, azután pedig a két lábadon mehetsz, amerre szeretnél.
Valamelyest eloszlottak a katona kétségei afelől, hogy valaha hazakerül, ám fura bizsergést érzett a gyomrában. Valami közeledik – súgta neki a rossz ómen.
A hetek úgy záporoztak el Florian feje felett, mint a nyári zivatar. Furcsállotta, de szívesen fogadta Erhard közeledését. A fiú gyakran kérlelte, hogy meséljen neki háborús élményeiről, ő pedig egész éjszakákat volt képes átvirrasztani a fiúval. A szülők megfeddték érte a gyermeket, el is tiltották tőle, hiszen úgy vélték, a katona nem tud eleget pihenni. Ám onnantól fogva álmatlan éjszakák gyötörték Floriant. Szinte betegesen vágyódott Erhard után. Túlságosan is megszokta, hogy a figyelő szempár átható tekintete rajta csüng.
Ottlétének utolsó napja ugyanúgy telt, mint a többi. Az utóbbi időben ugyan felkelhetett, sétálhatott, egyedül étkezhetett, de ez mind csak elszomorították Floriant. Akárhogy is harcolt az érzés ellen, megszerette Erhardot. Ő ott volt, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és ennek a jótéteménynek az emléke nem akart halványulni.
- Az értékeid – adta át Florian zsáknyi holmiját Erhard édesanyja.
Beteges, koros nőszemély volt, akin megmaradtak a háborúk nyomai. Florian mindig is szánta emiatt, ám abban a pillanatban képtelen volt rá figyelni. szerette volna, ha Erhard adja át a csomagját, és ő búcsúztatja el a maga módján.
- Jobb lenne, ha estére még maradnál. A környéken sok a farkas – tette rá a nő érdes kezét Florian erős jobbjára.
- Köszönöm – rebegett hálát a katona, majd letelepedett az ágy szélére, ahol több mint egy hónapig feküdt.
Óráknak tűnő percekig bámulta a földet, mígnem két apró láb nem került a látómezejébe. Tekintetét lassan a két vékony, vörös nadrágos lábszárra szegezte, majd a gazdájuk arcára. Erhard szomorkás tekintettel vizslatta Florian elgyötört ábrázatát.
- Örülök, hogy felépültél – vetette oda fojtott hangon.
Florian szinte beleremegett a szavakba, mélyet sóhajtva bólintott köszönésképpen.
- Anyámék elmentek egy utolsó körútra. Engem is vittek volna, de azt hazudtam, rosszul vagyok. Méltóképp akartam elbúcsúzni.
- Tedd hát meg…
Erhard puha léptekkel sétált egészen az ágy széléig, majd óvatosan Florian mellé helyezkedett. Apró kezeit bámulva gyűjtött erőt, hogy végre kimondja, ami a lelkét nyomta.
- Anyámék félnek tőled – kezdett neki végül.
A férfi meglepetten pillantott a fiúra, aki percekig csak némán forgatta magában a szavakat.
- Félnek, hogy olyan vagy, mint a többi – suttogta Erhard.
Florian már végképp nem értett semmit.
- Olyan, mint a többi? – kérdezte rekedten.
- Félnek, hogyha elmondom Neked, beléd szerettem, idecsődíted a GESTAPO-t.
A férfi szemei majd kétszeresükre nyíltak. Tudta, mindig fura érzése volt, bár hányszor csak hozzáért a fiú, ám legvadabb álmaiban sem merte volna feltételezni, hogy a kis Erhard gyengéd érzelmeket táplál iránta. Zavartan lábra állt, majd arany tincsei közé túrva az ablakhoz sétált. Az éjszaka leple lassan beborította a hófehér vidéket, ám ez az idilli tájkép sem volt képes egy pillanatra sem feledtetni vele, ami az imént elhangzott. Jól tudta, ha akarná, sem tudná nyomtalanul kiirtani magából az érzelmeket, amiket a fiú iránt táplál. A törődés, a feltétlen odaadás, az irgalom… mind idegenek voltak számára, amíg ez az ártatlan kisgyerek meg nem mutatta neki, hogy az élet nem csak háború, nem csak vér és szenvedés. Florian mindig is azt hitte, hogy egy harci gépezet, aki azért jött a világra, hogy feltétlenül higgyen, és szolgáljon mindhalálig. Ám az ilyen masináknak is szükségük van néha olajozásra. Be kellett látnia, csatát veszett az érzelmeivel szemben.
- Én… - erőltetett nyugalmat a hangjára, ám azon nyomban izgalomba jött, ahogy megérezte a fiú vékony karjait a dereka köré kígyózni.
- Ez az utolsó napunk, Florian – suttogta Erhard.
A szavak úgy szelték át a szívét, mint a kés a vajat. Oly hirtelen tört rá a felismerés, hogy kis híján a feje is belefájdult.
- Erhard! – hörögte.
- Csak magunk vagyunk – ütötte a vasat Erhard. – Senki sem tudná meg.
- Nem! – nyögte Florian, ám egyre biztosabban érezte, hogy az ujjai között akarja tartani a fiút.
Még sosem ért vele azonos neműhöz, ellenben gyakran kapta magát azon, hogy szeme a gyakorlatozó SS fiúk mellkasára téved. A kíváncsiság és az ismeretlen utáni vágy csaknem ledöntötte a lábáról a férfit.
- Soha… senki – suttogta Erhard, hisz látta az ádáz küzdelmet a katona arcán.
Florian szíve csaknem kihagyott, ahogy a rámenős fiú lassan a mellkasára csúsztatta az ujjait, majd penge vékony ajkait az övéhez nem illesztette. A föld mintha megnyílt volna alattuk, a katona úgy érezte, zuhanni kezd a mélybe. A tagjain csüngő, mázsás súlyok mintha leestek volna róla, az izgalomtól a vére pedig szinte felforrt. Ott lüktetett a dobhártyájában, ujjbegyeiben. Minden igyekezete, hogy a fiúnak ellenálljon, hiábavalónak bizonyult. Túl régóta sóvárgott egy meleg test érintése után, egy ide-oda ringó csípő lágy táncát akarta látni. Szinte megőrült, ahogy Erhard rózsaszín, nedves, meleg nyelve a szájába hatolt. Nagy levegőt véve túrt a fiú gesztenyebarna tincsei közé, és szorította ki kettejük közül a pár centi űrt is.
Erhard egy pillanat alatt felismerte Florian gyengeségét, céltudatosan markolt a férfi derekába, és választotta szét magukat erőszakosan. A katona zihált, mint egy vadállat, szemeiben az értetlenség fénye csillogott. Erhard óvatosan a saját vállára pillantott, majd kibújtatta azt a szövetből. A patyolatfehér bőr úgy csillant meg, akár a friss hó az orosz jégmezőkön.
- Florian - suttogta a fiú, apró keze pedig felfedezőútra indult a katona hasán.
Ujjbegyeivel végigszántotta a feszes barázdákat, majd egy pillanatra alábukott a férfi köldökében. Elégedett mosollyal figyelte a katona zavarodottságát, míg végül ujjai le nem kúsztak Florian övcsatja alá. A férfi állatias morgást hallatott, úgy tűnt, mindennél jobban vágyik a meleg kezecske érintésére. Erhard legnagyobb meglepetésére, mikor épp a nadrágjától szabadította volna meg a férfit, az ellökte magától.
- Nem! – kiáltott a fiúra.
Erhard letaglózva figyelte Floriant, akinek a szemei szinte villámokat szórtak. Dühös volt, vágytól fűtött és csapzott.
- Mi a baj? – nyöszörögte a fiú.
- Csak egy ostoba kölyök vagy! – ordította, azzal kipenderítette a szobából Erhardot.
Dühtől tajtékozva kapta magára a lovaglócsizmáját, a nyaka köré tekerte koromfekete sálját, magára vette a khaki színű zubbonyát, végül pedig a fejébe húzta rohamsisakját. Készen állt rá, hogy mindörökre elhagyja a rozoga kis házat. Mikor kilépett az ajtón, Erhard hitetlenkedve ugrott elé.
- Nem teheted! – tárta szét a karjait.
- Félre az utamból – morzsolta a fogai közt Florian a szavakat.
Nem bírt megbirkózni a tudattal, hogy egyszerre lett hűtlen az elveihez és a hazájához.
Nem érhettem hozzá, nem hatolhattam belé! – visszhangzottak a gondolatok a fejében. Észre sem vette, hogy Erhard arcát lassan ellepik a könnyek.
- Hálásnak kellene lenned… – rebegte a fiú.
- Nincs pénzem – morogta a férfi.
- … amiért felnyitottam a szemed – lehelte a fiú.
Florian szíve hirtelen nagyobbat dobbant, ez pedig gyorsabb tempóra ösztökélte. Mit sem törődött vele, hogy a kis Erhard szájából vulkánszerűen törnek elő a hófehér párafüggönyök. Maga sem tudta, hová megy, meddig kell mennie, de abban biztos volt, távol kell kerülnie a bajt hozó fiútól. Az sem számított neki, ha lyukat ütnek a fejébe a szovjetek, minél messzebb akart lenni Erhardtól, akinek az ujjai nyoma még mindig parázsként égették a bőrét.
~*~
1943. április 15. Florian Geyert hadnaggyá avanzsálták, és ellenőrzőkörútra küldték szerte az országban. A városok romokban, az egykori pompás, fényűző lakóházak csak füstölgő romok voltak. Őszintén remélte, hogy Isten megsegíti őket, hamarosan vége szakad a háborúnak, és a nácik végre megdöntik a Szövetségesek hatalmát.
A zöld vonat hangosan zötykölődött Florian alatt. Abban reménykedett, hogy hamar végez a terepszemlével, és végre hazatérhet újdonsült arája ölelő karjai közé. Még hazatérésekor ismerte meg a nőt, akibe szinte rögtön bele is szeretett. Legalábbis ezzel a mesével próbálta hitegetni magát. Csupán azért volt szüksége a rajongó asszonyra, hogy bebizonyítsa magának, igenis férfi, és képes elfelejteni a viskóban történteket azzal a koszos kisfiúval.
A mozdony hangosan fütyülve fékezett le a müncheni állomáson. Innen csak 20 km volt Dachau. A KZ LAGER még 1933-ban nyitotta meg kapuit, maga Himmler rendeletére alakították át a lőszergyárat. Azóta számtalan ember lelte itt a halálát, nők, férfiak, idősek, fiatalok.
A halál senkinek sem kegyelmez – gondolta Florian, miközben átkocsikázott az „Arbeit macht frei” felirat alatt. Undorral a szája szélén figyelte, ahogy a sárga csillagosok göcsörtös ujjaikkal az ásókat markolják. A háttérben füstölgő kémények baljósan magaslottak föléjük, rájuk vetették a halál árnyékát. A nemzetiszocialista terror mészárszéke volt ez a tábor, Florian is nagyon jól tudta ezt. Nemzeti öntudata azonban nem engedte, hogy bárminemű sajnálatot is érezzen a halálra ítéltek iránt. Úgy vélte, megérdemlik a sorsukat, hiszen születésük óta elrendeltetett, hogy egy előkelőbb nemzet kényelméért haljanak meg.
- A sárga csillagosok fekhelyei – mutatott el egy SS tiszt a fabódék felé.
Florian unott képpel bámulta a sok egyforma épületet. Mindegyik kopott volt, bádogtetejük semmit sem védett a maró hideg ellen. Ablakaik néhol töröttek voltak, és leírhatatlan bűzt árasztottak. A férfi fintorogva emelte a tekintetét a sáros útra, épp eleget látott.
- A Reichsführer még mindig gondoskodik a helyről. Tökéletesen működnek a krematóriumok is – mutatott körbe a Florian mellett ülő ember.
- És a munkaképesek? – kérdezte a hadnagy.
- Nos, akik dolgozóképesek, azokat átszállíttatjuk Buchenwaldba. De hamar visszakerülnek ide, hiszen egyszer már munkaképtelennek ítélték meg őket.
Florian gondolkodva nézett végig a beteges, sovány népeken. A munka tényleg szabaddá tesz?
- Á, itt lesznek a háromszögesek alvókörletei – mutatott el a beszédes férfi az újabb viskók felé.
A rózsaszín háromszögekkel megbélyegzett férfiak és nők voltak azok, akik saját nemükhöz vonzódtak. Florian titkon remélte, hogy még csak látni sem fogja a jelet, nemhogy egyenesen besétál oda, ahol elpusztítják a másabb embereket. Végigjáratta a tekintetét az ismerős lakrészeken, majd az út szélére emelte a tekintetét. Nem bírt az elítéltekre nézni, mert eszébe jutott a hazája iránti hűtlensége.
Erhard – visszhangzott a fejében a név, s mintha csak egy varázsütésre, maga előtt látta a fiút. Egy pillanatra felvillantak előtte a gesztenyebarna szemek, a szívébe pedig vaskarmokkal vájt bele a fájdalom. A mellkasához kapta a kezét, és kétségbeesetten kezdte el kutatni az ismerős arcot. A kocsi megállt, a sofőr egyeztetett a sorompókezelővel. Igazolványok, áthaladási parancsok, ám mindezek cseppet sem érdekelték Floriant. Mereven bámulta az mögötte álló, csont sovány fiút, aki olyan átható pillantással illette a férfit, hogy azt hitte, belehal. Fagyos rémület szorongatta a lelkét, ahogy látta ott Erhardot.
Hát mégis rátalált a GESTAPO. Valaki mégis elárulta őt.
Szorongása egyre csak nőtt, ahogy a fényes autó áthaladt a felemelt sorompó alatt. Alig bírta levenni a tekintetét a fiúról, csupán a mellette ülő férfi rángatta vissza a jelenbe.
- Valami baj van? – kérdezte, és finoman megütögette Florian kézfejét.
- Nem, nincs – felelte kiszáradt torokkal.
- A LAGER fővezetője már várja magát egy forró teára. Reméljük, eddig elégedett azzal, amit lát – vigyorgott a képébe.
- Tökéletesen – hörögte Florian, majd levonszolta magát az autóról,
Egy barnahajú, görbeorrú fiatalember lépett elé. A harmincas éveit taposta, ám az arcán ülő, gonosz ábrázata miatt valahogy kortalannak tűnt Florian számára. Hiába igyekezett szemügyre venni a férfit, az elméje nem hagyta, hogy megtegye.
- Richard Adelbrecht – nyújtotta a kezét a vezető Floriannak.
Egy fehér atléta és egy kantáros nadrág volt rajta. Florian mélységesen felháborítónak tartotta, hogy ilyen lezser öltözetben fogadták, ám a vezető emberszámba sem vett egy ilyen kis hadnagyot, mint ő.
- Sajnálom, ha tudtam volna, hogy most jönnek, talán felöltözök – kurjantotta Richard, majd befelé vette az irányt.
Florian végtelen undorral követte.
- A szobák tiszták, takarosak. A berendezés kissé hiányos, de egy katonának ez nem gond, ugye? – nevetett fel a vezető.
Florian a nyelvére harapott, úgy tűrte a szurkálódó megjegyzéseket, amikkel a férfi illette.
- Végül, a szobája. Gondolom semmi kedve az állomáson ücsörögni hajnalig – paskolta meg Richard a vaskos ajtót.
- Nem, nincs – ingatta a fejér Florian, majd a szobába lépett, és alaposan szemügyre vette.
Egy vékony matrac nyugodott a vaskeretes ágyon, vele szemben egy széles íróasztal, székek, és egy nagyobbacska ruhásszekrény. Tényleg nem volt gazdagon felszerelve, de a célnak tökéletesen megfelelt.
- Óhajt esetleg valamit az úr? – kérdezte Richard nyájasan.
- Nyugalmat – felelte Florian kurtán.
Fekete táskája után nyúlt, és kihalászta belőle irattartóit, majd egy tollat vett a kezébe. A vezető fintorogva intett a többi úrnak, akik engedelmesen követték a szállásuk felé. A férfi magára maradt a gondolataival. Képtelen volt elhinni, hogy Erhardot tényleg koncentrációs táborba száműzték. Szerette volna azt hinni, hogy csupán az érzékei csalták meg, hogy ködös emlékei űztek csúf tréfát vele, de be kellett látnia, a fiú felismerte. Egyenesen a szemeibe nézett, és szavak nélkül is megértette Floriannal, hogy ő az. Ő, akit egykor magára hagyott, aki miatt azóta is gyötrő gondolatok kínozzák. Erhard, így hívták.
Már jócskán besötétedett, a falióra kilenc órát mutatott. Florian végzett a jelentése első részének megírásával. Fáradtan dőlt hátra a kényelmetlen székben, gondolatai még mindig a fiú körül forogtak.
Hálásnak kellene lennem – gondolta. - Talán itt az ideje, hogy segítsek. Hogy jobb emberré váljak.
Erre a gondolatra összerezzent. Ismét elárulná a hazáját, ha megmentené azt, aki miatt hűtlenné vált. Lehunyta a szemeit, ám ezzel végérvényesen is eldöntötte magában a vitát. Ahogy megszűnt körülötte a világ, újra érezte Erhard becéző ujjainak simogatását, eszébe jutottak az átbeszélt éjszakák, szürreális lázálmai. Tudta, mit kell tennie, nem maradhatott élete végéig adósa egy fiúnak. Felmarkolta koromfekete zubbonyát, majd kifelé vette az irányt. Az ajtónálló furán nézett rá, ám Florian csak rámosolygott.
- Csak egy kis esti séta. Otthon is így szoktam.
Az őr bólintott, Florian pedig elindult saját felfedezőútjára. A járőröző katonák nem vonták el a figyelmét, csak remélni tudta, hogy talál egy olyan helyet, ami egy kis időre is ugyan, de a körzetükön kívül esik. Reménykedve lassított le, hátha valamelyik ósdi barakk mögül előbújik a fiú. A szemeit lehunyva kezdte el szólongatni. Erhard, Erhard, Erhard!
- Florian? – suttogta egy vékonyka hang az utolsó előtti barakk oldaláról.
A férfi rögtön a hang irányába kapta a fejét, majd óvatosan körülnézett, és bevetette magát az éj sötétjébe. A fiú ott állt az épület végében, reszketett, hiszen nagyon fázott. Testét alig takarta pár rongy, tisztán látszott, hogy megviselték a történtek. Florian tudta, hogy rengeteget kínlódott, míg gettóba zárták, majd felterelték a marhavagonra. Épp ezért nem is kérdezett felőle.
- Nem érdekel, hogy kerültél ide – kezdte rögtön.
Hangja érdes, reszelős volt, még saját magának is kellemetlen volt hallgatni.
- Nem érdekel, mit gondolsz most. Hálás vagyok – folytatta, majd a zsebébe nyúlt, és egy lapos bőrzacskót húzott elő belőle.
Erhard egyik döbbenetből a másikba esett, szinte fel sem tudta fogni, mi történik.
- Nem sok márka fért bele, de a célnak tökéletesen megfelel. Tessék, ezt varrd bele a kabátot belsejébe.
- Florian…
- Ne szólj róla senkinek, mire készülsz. Kéretőzz be az orvosi szobába. Ott találsz tűt és cérnát…
- Florian!
- Aztán, ha belevarrtad, kezdj el keményen dolgozni. El kell érned, hogy munkatáborba szállítsanak. Megértetted?
- Én…
- Amint felszálltál a vonatra, meghúzod magad az egyik sarokban. Nem keltesz feltűnést. Az út két napig tart, az első éjjel kimászol az ablakon, és leugrasz a vonatról. Figyelj arra, hogy ne légy állomás közelben.
- Kérlek…
- Ha pedig már lent vagy, akkor fuss… fuss, ahogy a lábad bírja. És tépd ezt le magadról – mutatott a férfi a fiú mellkasára varrt háromszögre.
Erhard hitetlenkedve bámult Florianra, ám meglepettsége ellenére tökéletesen megjegyezte a kiadott parancsot.
- Megértetted? – kérdezte Florian erélyesen.
- Meg – suttogta Erhard.
Florian szó nélkül sarkon fordult, és az átmeneti lakhelye felé vette az irányt. Nem akarta, hogy a fiú egyetlen szava is megingassa, befolyásolja, ahogy annak idején.
- Miért? – kérdezte Erhard, hisz látta, hogy a férfi szólongatása hasztalannak bizonyult.
- Mert tartoztam neked – vetette oda a katona, majd tovatűnt az éj sötétjében.
~*~
1953. december 23. A korosodó Florian Geyer szokásos hivatali munkáját végezte. A háború befejeztével leszerelt, és a demilitarizált ország csendes, átlag dolgozója lett. Egy regisztrációs iroda adminisztrátoraként kereste a kenyerét. Felesége azóta két gyermekkel is megáldotta, úgy tűnt, feledésbe merült a háború, a világ vérző sebeit bevarrták.
Épp munkaidejének végét töltötte, már javában elmúlt nyolc óra is, mikor egy fiatalember kopogott az ajtaján. Barna haja gondosan hátrafésülve lapult a koponyájához, hibátlan, fekete szmokingja tökéletesen simult a vonalaihoz.
- Sajnálom, mára zárva vagyunk, látogasson vissza holnap!
- Kérem, rengeteget utaztam – felelte a fiatalember.
Florian felhorkantott, majd az asztalra csapta kész iratait.
- Jöjjön be… - invitálta be a vendégét kelletlenül.
- Igazán nagyon köszönöm – mosolygott rá a fiatalember, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Csakis a karácsony miatt!
- Ó, magát is átjárja a szelleme? – kacagott fel az úriember.
- Kénytelen, a gyerekeimtől már hetek óta csak ezt hallom.
- Vannak gyerekei? – kérdezte a férfiú.
- Vannak. A nevét legyen kedves.
- Thomas. Thomas Brightmore.
- Nocsak, ön angol?
- Mondhatni – felelte a fiatalember.
- Ahhoz képest igen jól beszéli a németet.
- Köszönöm.
- Nos, miben segíthetek? Lakcímkártyát szeretne, vagy esetleg személyigazolványt, telefonszámot?
- Hm, inkább élvezném még a társaságát.
- Parancsol? – vonta fel a szemöldökét Florian.
- Hány éves most? Negyvennégy? Negyvenöt? Csodás látványt nyújt, alig őszült!
Florian hátrahőkölt a meglepettségtől, tágra nyílt szemekkel figyelte a fiatal férfi különös ábrázatát. Egyszerre volt merész, kihívó, és végtelenül kedves. Melegséget árasztott, a férfi pedig tudta, valahonnan ismerős neki az a gesztenyebarna szempár.
- Bocsánat, nekem erre nincs időm – morogta Florian, majd az ajtó felé vette az irányt.
A fiatal férfi mosolyogva a földre tette fekete aktatáskáját, majd a fejét hátradöntve lehunyta a szemeit.
- Ugyan, Florian. Csak magunk vagyunk. Senki sem tudná meg.
A férfi már épp a kilincs után nyúlt volna, mikor villámcsapásként érte a felismerés. Belsője forrongani kezdett, szívverése felgyorsult, ajkai kicserepesedtek a hirtelen jött forróságtól.
- Úgy látom, még mindig élénken élek az emlékezetedben – búgta a férfiú.
- Erhard! – rikoltotta Florian.
A fiatalember csilingelő hangon felnevetett, majd felemelkedett a székéből. Alig volt alacsonyabb Floriannál.
- Tehát emlékszel még a nevemre? Én néha elfelejtem.
Florian kétségbeesetten markolta meg az ajtó kilincsét, mintha életmentést várt volna tőle. Erhard nyugodt léptekkel közeledett a férfi felé. Úgy haladt felé, mintha egy riadt állatot igyekezne megnyugtatni. Nem tett hirtelen mozdulatot, nehogy megijessze.
- Hogy… ? – nyögte Florian.
- Azt hittem nem érdekel – döntötte el a fejét Erhard.
A férfinek hirtelen eszébe jutottak, amiket a fiúnak mondott. Nem hagyta beszélni, nehogy elragadja a hév, nehogy bárminemű érzelmet keltsen benne. Legyen az szeretet vagy bűntudat.
- Tehát sikerült megszöknöd – függesztette Florian a tekintetét a padlóra.
- Amint látod. Gyötrelmes éveim voltak. Éveken át bujkáltam, fogalmam sincs, hogy éltem túl. De sikerült eljutnom Angliába. Egy segélyszervezet mentett meg az éhhaláltól, majd helyezett el egy családnál, mikor a háború véget ért. Azt mondtam, árva vagyok, talán így is van. Sosem láttam viszont a családomat.
Florian mérhetetlen bűntudatot érzett. Ugyan nem tudta, miért került a fiú KZ LAGER-be, de biztos volt benne, hogy javarészt ő tehet róla. Szeretett volna boldog tudatlanságban élni, hálát adott volna az égnek, ha nem kell megismernie az egykor törékeny, mégis dacos kisfiút. Ám belátta, most, hogy ott állt előtte, sudár alakja beleégett az agyába. Újra azt a különös érzést érezte. Minél közelebb akart lenni Erhardhoz.
- Azt hittem, legalább mondasz valamit. Nem is örülsz, hogy élek? – lépett oda hozzá a férfiú.
Florian riadtan kapta a tekintetét Erhard arcára. Ugyanolyannak látta, mint egykor. A vigyázó, figyelő szemek élénken csillogva ültek gödreikben.
- De, örülök – motyogta a férfi.
Erhard elhűlve bámulta az egykori katona ráncokkal tarkított arcát, majd mélyet sóhajtva a kabátja után nyúlt.
- Egy ideig még a városban maradok. Az asztalodon hagytam a névjegykártyám – azzal kifelé vette az irányt.
Florian egy belső erő hatására a karja után nyúlt, és olyan közel húzta magához, mint annak idején. Fikarcnyi levegő sem juthatott közéjük. Erhard a döbbenettől szétnyílt ajkakkal vizslatta a férfi gondolkodó arcát.
- Florian? – kérdezte elhalkulva.
- Sosem éreztem azt az önfeledt, tiszta vágyat, mint akkor veled. Féltem, hogy elvisznek, féltem, hogy én is haláltáborban végzem…
- Még magadnak sem merted bevallani, mi vagy igazából. Hűtlen voltál magadhoz.
A hűtlen szó hosszú másodpercekig visszhangzott még a fejében.
- De én is az voltam. Elárultam a családom, a hazám, hogy veled lehessek.
- Hallgass! – kapott a halántékához Florian. – Én nem vagyok olyan, min te!
- Talán első látszatra nem, de ha mélyen a felszín alá tekintesz, rájössz, hogy ugyanolyanok vagyunk.
- Nem! – bömbölte Florian, a szemei pedig megteltek sós könnyekkel.
Erhard csendben figyelte, ahogy a férfi lassan összeroppan a felismerés súlya alatt. Florian belátta, még sosem volt olyan boldog, mint a fiú társaságában. Édes csókja, forró érintései mélyen belevésődtek a tudatában. Még most is képes volt felidézni azt a pillanatot, mikor egyesültek. A rémület, a döbbenet és a bűntudat együttes erővel nyomta a fejét a víz alá. Úgy érezte, fuldoklik, záporozó könnyei tengerében veszti életét. Erhard szelíd mosollyal az arcán törölte le a kövér cseppeket a férfi makulátlan arcáról.
- Most miért sírsz? – kérdezte mérhetetlen kedvességgel a hangjában.
- Hazudtam… mindenkinek! – nyögte elfúló hangon. – A családom… az SS…
- Pokolba az SS-el! Már nem létezik! És a GESTAPO sem! A rémuralomnak vége – rázta hevesen a fejét a fiú.
- De…
- Azt hittem, végre megbékéltél magaddal. Fogadd el…
- Képtelenség!
- Mert nem akarod! Pedig… nem is olyan nehéz – ölelte magához lassan Floriant.
A férfi remegve simult egykori ápolójának védelmező karjai közé. Egész testében rázta a sírás, úgy tűnt, elméjének védőfalai lassan összeomlanak. Erhard a férfi selymes, őszülő hajába túrt, majd a füléhez hajolt.
- Még mindig szeretlek, Florian Geyer.
A férfi levegője félúton elakadt, fuldokló hörgést hallatva kapott Erhard tarkója után. Még mindig rabul ejtették a penge vékony ajkak, az éberen figyelő tekintet. Nem várta meg, míg Erhard mozdul, mohón kapott a férfiú rózsaszín szája után. Minden kétségbeesésével, tudatlanságával, félelmével kapaszkodott Erhardba, és csókolta, mintha ez lenne életének utolsó cselekedete. A kezdeti meglepettség hamar alábbhagyott a fiatalember részéről, utat engedett rég elfojtott szenvedélyének. Ujjaival ismét felfedezőútra indult a férfi felsőtestén. Florian izmai már közel sem voltak olyan jó állapotban, mint annak idején, ez a testedzés hiánya miatt volt. Erhard nem bánta, még így is érezte azt a masszív erőt, amit a férfi belseje sugárzott. Vékony ujjai lassan Florian hasán szántottak végig. Félt, hogy a férfi ugyanúgy otthagyja majd, mint 11 éve, ám feleslegesen aggódott. Az egykori katona halk nyögéssel biztatta Erhardot, hogy folytassa, amit csinál. A férfiú nem volt rest, fehér ujjait Florian nadrágjába csúsztatta. A férfi a kíntól görcsösen nevetni kezdett.
- Hideg – suttogta rekedten.
- Bocsáss meg – búgta Erhard, és egy lágy csókot nyomott Florian nyakára.
Ujjbegyeivel óvatosan kitapogatta a férfiasságát, és simogatni kezdte azt. A férfi a szemeit összeszorítva adta át magát a feltörő emócióhullámoknak. Erhard értette a dolgát, nem ő volt az első férfi, akihez valaha hozzányúlt. Még a GESTAPO-tól való félelme sem olt képes feledtetni vele a testi örömök emlékeit. Mióta Florian eltűnt azon az estén, titkon mindig is erre a pillanatra vágyott. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy azt a férfit becézi, akiről több mint egy évtizede álmodott. Nem merte kinyitni a szemeit, félt, hogy felébred, és ismét csak Florian fájdalmas emlékét tudhatja a magáénak.
Gondolataiból csak akkor riadt fel, mikor Florian erős karjai a dereka köré kulcsolódtak. Óvatosan kicsúsztatta a kezét a férfi nadrágjából, majd hagyta, hogy az egy határozott mozdulattal az ölébe kapja. Nevetve tűrte, hogy lassan az asztalra fektesse, majd minden átmenet nélkül ráfeküdjön. A tagjai vadul bizseregtek, ahogy Florian felforrósodott teste az övéhez simult. A férfi birtokló ösztöne végre erőt vett az elméjén, nedves ajkait Erhard nyakához tapasztotta. A fiatalember halkan sóhajtozva bíztatta Floriant, hogy tegye a magáévá. Szinte pillanatok alatt váltak meg a gondosan vasalt zakóktól, ingektől, nadrágoktól. Meztelen testük vibrálása felébresztette mindkettejükben a féktelen vágyat, amely azóta ott szunnyad bennük, mióta csókot váltottak.
Florian földre hányta az iratait, majd határozott mozdulattal markolta meg Erhard feszes combját. A fiú felnyögött az ölét feszítő fájdalomtól, mohón követelte, hogy Florian ujjai még szorosabban tartsák. A férfi eleinte idegenkedett Erhard testétől, ám az ébredező vágy lassan elmosta a gátjait. Úgy simított végig Erhard tagjain, mintha minden egyes pillanat az utolsó lett volna. Úgy érezte, a fiú ajkai édesek, mint a méz, bőre lágy, akár a selyem. Minden érzékszerve csak és kizárólag Erhardot volt képes észlelni. A férfiú illata megtöltötte Florian orrát, a legapróbb sóhajai is feltüzelték a férfit.
Lágy csókjaival csaknem teljesen elborította Erhard testét. Először a nyakát, a vállait, a mellkasát, feszes hasát, köldökét. Kissé megrettent, mikor először szembetalálkozott a férfiasságával, ám egy belső ösztöntől vezérelve fogta lassan a markába, és fogadta a szájába. Meleg nyelvének puha tánca öblös nyögéseket csalt ki Erhardból. Teste ívbe görbült, izmai pattanásig feszültek. Szeretett volna a férfi szájába élvezni, de túl sok időt várt ahhoz, hogy ilyen egyszerűen beteljesüljön. Mélyen magában akarta érezni Floriant, és ez az érzés volt az, ami meggátolta a könnyed orgazmusban.
- Florian! – nyögte, majd egy határozott mozdulattal eltaszította magától.
A férfi értetlenül meredt rá, ám hamar rájött, ez az önmegtartóztatás is csak a játék része. Erhard gyakorlott mozdulatokkal simított Florian combjai közé, és markolta meg duzzadó férfiasságát. Ujjai tompa masszírozásba kezdtek, ami önfeledt sóhajokat szaggatott fel a férfiből. Hamarosan az ajkai közt érezhette Florian férfiasságát, ami szinte már a tompa fájdalomtól lüktetett. Nyelve úgy siklott végig a becses darabon, mint egy fürge kígyó. Csukott szemekkel hallgatta, ahogy Florian elégedett szuszogással élvezi a kényeztetést. Fejének ritmikus mozgatását csak akkor hagyta abba, mikor a férfi erőteljesen a hajába markolt. Nagy levegőket véve engedte ki Floriant a szájából, majd nyáltól csillogó ajkakkal pillantott fel a zilált külsejű férfira. Szavak nélkül is tudták, eljött az idő, amire titkon, pórias módon vágytak.
Mikor eggyé váltak, Erhard halkan sikkantva mart bele Florian vállaiba. A férfi a lehető leglassabban vette birtokba az alatta fekvő férfiú testét, majd óvatos, ritmikus mozgásba kezdett. Erhard a levegőjét visszatartva élvezte, ahogy csípőjük minden mozdulat után összeér. Az idő múlásával arányos módon nőtt mindkettejükben a féktelenség, így kisvártatva már egymás ajkait marcangolva gyorsítottak a tempón. Erhard minden egyes lökés után egyre mélyebben érezte magában Floriant, aki az élvezettől megrészegülve vette birtokba a fiatalember nyakát. Lila foltokat hagyott maga után, telemázolta velük, akár egy üres, fehér vásznat.
- Florian! – nyögte Erhard elkínzott hangon.
A férfi beleborzongott az újszerű érzetbe és a tudatba, hogy örömet okoz egy másik férfinek a saját testével.
- Még mélyebbre! – nyögte Erhard, és körmeit Florian farpofáiba mélyeztette.
A férfi nyögve tűrte, ahogy mohó társa még közelebb szorítja magához. Testük szinte teljesen eggyé olvadt, Florian pontosan érezte, hogy Erhard már nem bírja sokáig. Meleg falai egyre szorosabban fogták körül a férfiasságát, így tett pár utolsó, elkeseredett mozdulatot. Szinte egyszerre élveztek el, a belőlük feltörő nedvesség beborította az egész asztalt. Florian zihálva mart az asztal sarkába, Erhard pedig szájtátva kapkodta a levegőt. Ahogy légszomjuk csillapodott, erőt vett rajtuk a tompa fáradtság. Florian kiszabadította magát testmeleg börtönéből, és elnyúlt Erhard mellett az asztalon. Őszülő haja a homlokába tapadt, mellkasán kövér izzadtságcseppek gyöngyöződtek.
- Ugye nem haltál bele a boldogságba? – kérdezte Erhard ártatlanul.
- Egyelőre nem – felelte Florian.
Arcán egy halovány mosoly jelent meg, amitől Erhard szíve hevesebben kezdett el dobogni. Tudta, sikerült az ujja köré csavarnia a férfit. Ha akarta volna, könnyűszerrel otthagyhatta volna, megalázva, összetörve, de nem akarta. A Florian iránt érzett szeretete sokkalta nagyobb és mélyebb volt, mint a bosszúvágy és a gyűlölet, amit érzett.
- Még mindig szeretlek – suttogta Erhard.
Florian továbbra is csak halványan mosolygott, nem felelt. Erhard nem is várta, hogy megszólaljon, túl tökéletes volt a pillanat, hogy csalódjon.
- Amíg itt vagy, szeretném, ha életed legboldogabb heteit töltenéd el velem – szólalt meg hirtelen a férfi.
Erhard szelíden mosolygott, aprót biccentett a fejével.
- Utána mindketten visszasüllyedünk a hétköznapok mocsarába – sóhajtotta Florian.
- Mi lesz, ha újabb tíz évet kell várnunk, hogy viszont lássuk egymást? – suttogta Erhard.
A férfi nem felelt, ülésbe erőltette magát, majd lassan visszahúzta az elszórt ruhadarabjait. Erhard követte a példáját, majd az ajtóhoz sétált.
- Máris elmész? – kérdezte Florian.
- Záróra van, nem? Különben is, a hotelszobámban kényelmesebb lenne – mosolygott kacéran a férfire.
- Nekem családom van… és holnap karácsony!
- Épp ezért kijárna belőle egy csipetke nekem is – mosolygott rá Erhard.
Florian a fejét vakarva igazította meg elcsúszott nyakkendőjét, majd meleg mosoly futott át az arcán. Most már nem kellett lepleznie a fiú előtt, hogy ugyanúgy vágyik a társaságára, mint egykor. Felmarkolta az aktatáskáját, a fejébe húzta a kalapját, majd Erhard elé lépett, és az ujjaikat összekulcsolva fogta meg a kezét.
- Ó! – nevetett fel a férfiú, majd a kilincset lenyomva kitárta az ajtót.
Senki sem volt már a picinyke épületben, a folyosók sötéten ásítottak. Erhard szelíden simult Florian széles vállához, aki mélyet sóhajtva indult el a lépcsők felé.
- Hívnom kell egy taxit – pillantott le a merész fiúra, aki csak szórakozottan legyintett.
- Hagyd, az autóm itt áll a parkolóban…
Florian könnyedén elmosolyodott, majd lassan mindketten belevesztek az épület sötétjébe. |
