Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Az utolsó pillanatig
Korhatár: 12+
Műfaj: Romantikus
Kategória: Naruto
Feltöltő: Chibitachi
Feltöltve: 2012. 06. 01. 19:47:56
Megtekintve: 1052 db
Kritikák: 2 db

Az utolsó pillanatig

Szemszög:
Uchiha Itachi

Leírás:
"A halála pillanatáig... nem, még a halála pillanatában is... még több erőt próbált neked adni." Itachi mindvégig megjátszotta magát, mióta elhagyta a falut, azonban ebben az utolsó pillanatban végre önmaga lehetett.
Állítólag mikor meghal az ember, lepereg előtte az egész élete... a számára fontosabb emlékek kiéleződnek, újra átéli.
Itachi utolsó perce a halála előtt.

Történet:

Apám nevelésének köszönhetően mindig hallgatag voltam. Nem bíztam senkiben, mindenkit csak megfigyeltem, tároltam magamban az információkat, hogy ha esetleg legközelebb ellenségemként látom viszont, könnyen legyőzhessem.

A kezdetektől fogva egy harci gépezet voltam. Ahogy azt mindenki elvárta tőlem.

Kivéve egy személyt.

Sokan szinte istenként tekintettek rám, így idővel én is magamra. A legerősebb ninjafalu legerősebb klánjának a legerősebb tagja. Elővigyázatosságból titkoltam a képességeimet, de az eredményeimről nem volt olyan, aki ne értesült volna. Egy fiú, aki még csak 10 éves, de már képes használni a klánja vérképességét, valamint a legjobb eredményekkel végzett a chuunin vizsgán. Egy gyerek, akinek gyerekjáték a gyilkolás. Ha volt is néhány ellenségem, még azok is elismerték, hogy egy zseni vagyok.

Kivéve egy személyt.

Amikor apám hatalommániája már nem bírta az elnyomást, összehívta a klánunk legnagyobbjait. Úgy gondolták minket illet a Hokage hatalma. Természetesen én lettem a kettősügynök.12 évesen bekerültem az ANBU-ba és csakhamar szert tettem a kapitányi rangra.
4 évesen tanúja voltam a 3. nagy shinobi háború pusztításának. Akkor még tényleg gyerek voltam, senki nem hibáztathat érte, hogy emiatt ilyenné váltam. Abból az időből az emlékeimben nincs más csak halál. Holttestek és varjak mindenütt. A hullabűz és a vérszag állandó, mint az emberek halálsikolyai is. Gyűlölöm a háborúkat. Végtelenül.
A rokonaim pedig egy újabb ilyen szörnyűséget készültek kirobbantani csak azért, hogy aztán ők vezethessék a Tűz országát. Őket is meggyűlöltem. Az összest, mert nem látták át, amit én.

„Uralkodni akartok, de mégis kin?! A holtakon?!”

Nem tudtam megértetni velük, és mivel még papíron nagyon is gyerek voltam, így kénytelen voltam apámnak engedelmeskedni.
Viszont a Hokagének elmondhattam. Életem első S rangú küldetése volt az utolsó. Eltörölni a föld színéről a teljes Uchiha klánt. Nem bántam. Rászolgáltak.

Kivéve egy személyt.

Mellette nem zárhattam el magam, egyszerűen kikényszerítette belőlem, hogy beszélgessek vele, tanítsam meg mindenre, amit tudok. Gyerek volt, ezért azzal a naivitással fogalma se volt róla, mit jelent az, hogy ilyen fiatalon ekkora a hatalmam. Neki csak szimplán a legjobb voltam.

„ - Apa, ma bújócskáztunk Itachival, de amikor megtaláltam, a bushin no jutsuval meglépett! Ez ugye csalás?”

„ - Ó, már tudod használni a bushin no jutsut?”

„ - ... Nii-san, vacsora után taníts meg engem a bushin no jutsura!”

Egy olyan valaki, akinek birtokolni akarja az erejét, akire hasonlítani szeretne, akivé válni akar. Gondolom, csak arra a figyelemre és elismerésre vágyott, ami nekem adatott. Főleg apánkéra.

Úgy sajnáltam, hogy pont ez az egy, amit nem kapott meg. Még akkor se, amikor az Akadémiára került. Fugakunak akkor is csak a puccson járt az esze. Hogy miképp válhatnék kémmé.

„ - A holnapi speciális küldetés. Úgy döntöttem, hogy velem jössz.”

Hallottam, ahogy Sasuke szíve kihagyott egy ütemet. Apánk pedig folyamatosan azt hangsúlyozta, mennyire fontos ezért a másnap. Még véletlenül se gondolt a fiatalabbik fiára. Ha nem tettem volna semmit, az öcsém biztos átsírta volna az éjszakát.

„ - Azt hiszem, el kell utasítanom.”

„ - Te megőrültél?! Tudod mennyire fontos a holnap?! Mi a franc van veled?!”

Kellemetlen a szülőknek, ha azt látják, hogy egyre jobban elvesztik az irányítást a kamaszodó gyerek felett. Hát még a mi családunkban.

„ - El fogok menni Sasuke beavatási ceremóniájára a Ninja Akadémiára.”

Úgy éreztem, végre kicsit önmagam lehetek azzal, hogy megvédem őt. Megmutattam apánknak, mennyire fontos számomra az egyetlen testvérem. A saját felmenőmnek mutattam példát gyereknevelésben. Biztos vagyok, hogy ezek után hatványozottan odafigyelt Sasukéra. Már csak azért is, mert őt még tudta manipulálni, engem már nem.

Sasuke ennek ellenére, hogy megkapta, amire vágyott... még mindig én voltam neki a legfontosabb. Továbbra is azért küzdött, hogy rám hasonlítson, pedig én láttam, hogy apánk egyre jobban felé hajlik. Talán az öcsémnek nem mutatta ki.

Nem értettem Sasukét, de egyben biztos voltam. Én nem akarom, hogy olyan legyen, mint én. Eléggé ismerem magam ahhoz. Túl vidám, túl kedves, túl önzetlen... egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy tönkretegyem.

Másik arcomat mutattam neki, mint a többi embernek. Ő egy olyan embert látott, amilyenné én akartam őt tenni. Erőssé és boldoggá.

Sokat gondolkodtam ezen, és amikor realizálódott bennem, hogy a kedvességem és a törődésem idővel természetessé vált, rájöttem, hogy ő az egyetlen, aki tényleg ismer, és tudja, milyen vagyok valójában. Egyedül mellette voltam önmagam. Talán mert neki nem voltak elvárásai, amik teljesítése érdekében másnak kellett volna mutatkoznom. Azt hiszem az egyetlen dolog, amit tényleg akart, hogy törődjek vele.

Sasuke... tényleg csak arra vágyott, hogy szeressem.

Sose kértek tőlem ilyesmit. Tudom, hogy természetes, mivel a bátyja vagyok, de mégis mit tehettem volna? A szüleim csöppet sem úgy viselkedtek, ahogy egy apának és egy anyának kell. Még a házasságuk se normális egy hétköznapi ember szemével nézve. Ki házasodik össze érdekből a saját rokonával? Persze erre csak idősebb koromba jöttem rá. Nekem is volt már jegyesem, de hidegen hagyott a lány.

Mikor még apám nevelése nem hatott rám annyira, érdekeltek az emberek érzései. Mindent tudni akartam róluk, főleg a pozitívokról. Mi a boldogság... milyen érzés, és mi a meghatározása... mi a béke... mi a szeretet... és ha a szerelem annál az összetartásnál is erősebb, akkor az mi...
Az utolsóra anyám azt válaszolta, hogy az, mikor valakit mindennél jobban szeretsz és bármit feláldoznál érte. Ebből kiindulva a saját öcsémbe szerettem bele.

Persze ez nem igazán számít. Annyin változtatott mindössze, hogy kicsit jobban kerültem. Saját magam miatt is.
Mégis... szüksége volt rám. Apánk még mindig nem mutatta ki, mennyire büszke rá, pedig Sasuke ugyan olyan jól szerepelt az iskolában, mint én egykor.

„ Mindig itt leszek neked, mint egy végső akadály, melyen igyekezned kell felülkerekedni. Még ha emiatt meg is gyűlölsz. Mert erre való egy idősebb testvér.”

Őszinte szavak egy hazug embertől. Búcsúnak szántam.

Valahogy az öcsém mindig elérte, hogy kedves legyek vele. Mikor mellette lehettem nyugodt voltam. Békés, pedig már nyugtatóznom kellett magam azokban a napokban. Mégis ő elérte, hogy úgy érezzem, minden rendben. Képtelen voltam bárki iránt is gyűlöletet táplálni.

Azoknak a nyomorultaknak persze muszáj volt megfosztani ettől a lopott boldogságtól.

„Itachi itt van? Azonnal gyere ki! Beszélnünk kell!”

Feldühítettek az alattomoskodással. Sok ostoba, akik nem bírnak magukkal. Shisuit talán tényleg ismerték annyira, de engem semmiképp! Teljesen más vagyok, mint bármelyik Uchiha! Békét akarok, és nem hatalmat!
Az egyik lekölyközött, a másik azt hitte, hogy erősebb nálam. Mindketten komoly hibát követtek el.
Már elegem volt az egészből. A színjátékokból, a kényszeres engedelmességből, a hatalommániájukból... Mind megkapták. Nekem nem kell ahhoz fegyver, hogy öljek, mert én magam vagyok a halálos fegyver. Ideje volt ezt megtanulniuk. Szerencsére volt még annyi önuralmam, hogy ne végezzek velük ott helybe. Ha lelepleztem volna magam...
Ennek ellenére kikívánkozott belőlem az, amit annyi ideje elnyomtam.
Még az se érdekelt, mikor apám rám üvöltött. Nem érdekelt, hogy letartóztathatnak. Onnan is kitörök, engem nem tudnak kordában tartani.

Sasuke kétségbeesett kiáltása térített észhez.

Hirtelen egész más szemmel láttam a szituációt, és szégyelltem magam, hogy még apámmal szemben is így viselkedtem. Az öcsém se egy ilyen bátyra vágyik...

Illően bocsánatot kértem...

„Nem én öltem meg Shisuit, és amiket mondtam, nagyon sajnálom.”

...és megint hazudtam.

Végül Fugaku megvédett.

„Az ANBU a Hokage irányítása alatt áll... nem tartóztathatjuk le hivatalos parancs nélkül... és mostantól teljes felelősséget vállalok a fiamért.”

Újra ott parázslott bennem a gyűlölet iránta. Pont ő védjen meg?! Aki az egészet szervezi?! Még csak nem is erősebb nálam!
Muszáj volt legalább egy parányit kiadnom magamból...
Nem... nem erősebb... én már elértem a mangekyou sharingant... és meg is mutattam neki. Még ha csak a háta közepének is, de fitogtathattam az erőmet. Ennyit igazán megérdemeltem.

Nagyjából másfél hétre rá már nem egy Uchiha hátán vághattam szét az oly sokra becsült szimbólumot. De nem adtam ki magamból a dühömet. Minden érzés nélkül teljesítettem a feladatomat, annak tudatában, hogy nekem köszönhetően elkerültünk egy shinobi háborút.

Az öcsém alig pár másodperccel az után lépett be, hogy megöltem a szüleinket is. Direkt őket hagytam utoljára.

Sasuke nem egyből engem vádolt. Meg kellett neki mutatnom, hogy jobb volna, ha menekülne értetlenkedés helyett. Nem volt elég neki a shuriken, nekem rontott, én pedig kénytelen voltam gyomron öklözni... és végre megértette.

Hagytam, hogy fusson, hogy könyörögjön az életéért... hogy féljen tőlem.
Szegény képtelen volt elhinni, vagy talán csak az elméje menekült a valóság elől. Be kellett bizonyítanom, hogy tényleg én vagyok a bátyja, és nem vette fel senki az alakom. Még jobban lesokkolta a dolog.
Nem akartam, hogy sírjon és gyászoljon. Életcélt adtam neki, mert ha az nincs, félő, öngyilkos lesz.
Elmondtam mindent, amit tudnia kellett, majd buzdítottam, hogy mindennél jobban gyűlöljön, és üldözzön. Váljon erősebbé bármi áron. Úgy tűnt, felfogta.

 „... és azon a napon, mikor ugyan ilyen szemeid lesznek... gyere utánam...”

Kövess a pokolba... kistestvérem.

Azt hittem, el fog ájulni az utolsó mangekyou sharingan tortúrától, de kitartott... a sharingan ott izzott a szemében. Már nem bírtam tovább. Menekülni kezdtem előle és a belsőmet feszegető kín elől is.
Megint rám támadt, és ugyan kettőt kivédtem a felém repülő kunaiok közül, a harmadik leverte a fejpántom. Mint Konoha ninjája fel kellett vennem. A hűségem jelképe...

Viszont így képtelen voltam nem odanézni az öcsémre. A porban térdelve szorongatta vérző vállát.

Mindig olyan kemény voltam, akár a gyémánt. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy az a gyémánt se több egy hamisítványnál... egy illúzió volt... csak egy kis üvegdarab, amit ha leejt az ember, az egyből ripityára törik.

Láttam a gyűlöletet az öcsém szemében... ha fel tudott volna kelni, minden kétséget kizáróan nekem rontott volna. Ha kell, puszta kézzel. Gyűlölt, mindennél jobban.

Elértem a célom, az üvegből készült kis ékszer mégis szilánkjaira hullott szét.

Úgy éreztem, mintha valaki savat csorgatott volna az ereimbe, olyan mérhetetlen kín áramlott szét bennem. A testem felforrósodott, a mellkasomban szúró szilánkok, melyektől levegőt is alig kaptam, lassan megolvadtak, és a szememen könnyeztem ki őket.

Sasuke előrebukott, és elájult.

Dermedten néztem gyönge kis testét, mely ott feküdt mozdulatlanul a porban. Mint, aki már nem is él.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, miközben lassan visszacsúsztattam katanámat a tokjába. Fogalmam se volt, mit kéne tennem.
Hagyjam abba az önsajnálatot, és igyekezzek, hogy még virradat előtt a falu határán kívül legyek?
Vegyem föl Sasukét, és vigyem vissza a főútra, ahol hamarabb megtalálják?
Menjek rögtön, vagy maradjak vele egy kis ideig? Csak addig, amíg megnyugtatom a saját lelkiismeretem...
Vele maradni... legszívesebben magammal hurcoltam volna, de a száműzetés talán még rosszabb, mint az az élet, melyben engem üldöz. A végén Konoha hőse lesz.

„Bocsáss meg... Sasuke...”

...és elmenekültem.

Még másnap beléptem az Akatsukiba, melyről tudtam, hogy Madara vezeti. A szervezetből védtem a falut. Természetesen, mikor a jinchuurikik kiválasztására került sor, én kaptam a Kyuubi no youkot.
A Sandaime halála után mentünk megszerezni a társammal. Logikusnak tűnt külső szemmel is, hisz a falu Hokage nélkül nem volt olyan biztonságos. Jó alibi. Én csak emlékeztetni akartam rá Danzout, hogy élek, és továbbra is áll a fenyegetésem. Nem érhet hozzá egy ujjal se az öcsémhez.

Nem ért meglepetésként, mikor Sasuke is felbukkant. Viszont sajnáltam, hogy még mindig nem elég erős. Gyorsabban kellett volna fejlődnie. Valószínűleg pont a falu lassította le. Túl békés volt ott minden ahhoz, hogy valaki igazai hatalomhoz juthasson. Rá kellett erre ébresztenem őt.

„Gyenge vagy... És mért vagy gyenge? Mert hiányzik belőled... a gyűlölet.”

Még mindig nem gyűlölt eléggé. Valamit tennem kellet, különben még azelőtt meghalok, hogy egyáltalán egy szintre kerülnénk.

És bevált. Sasuke most már tényleg mindent megtett azért, hogy erősebb legyen. Tudhatta, hogy Orochimarunak csak a teste, a képessége kell, de ennek ellenére elszegődött hozzá, és megölte. Nekem nem volt más dolgom, mindössze annyi, hogy a határokig feszítsem. A kígyó megmutatta magát, én pedig végeztem vele.

Az öcsém így teljesen szabad lett. Ha eddig pokol is volt az élete, innentől már minden rendben lesz. Konoha hősként fog rá tekinteni, és visszafogadják.

Sajnos Madara még mindig gondot jelenthet. Ki kell tartanom addig, amíg egy végső technikával sikerül beültetnem a szemébe minden doujutsumat beleértve az amaterasut. Ezzel elérhetem, hogy az első alkalommal, mikor meglát egy sharingant, lehetőleg porrá égesse tulajdonosát.

Vontatottan, végtelenül lassan lépdelek felé. Nem is menne másképp, már minden erőm oda. A betegség és a harc kiszívta belőlem az életet.

 - A szemeim... a szemeim... - tarom fenn továbbra is a látszatot. Még egy kicsit...

Sasuke szemei... tényleg az én szemeim. Teljesen egyformák. Ugyan nem látom... már semmit se látok, de tudom. Szomorúak és magányosak. Mint mindkettőnk élete.
Egyedül töltöttünk minden percet, soha nem engedtünk be senkit a falaink mögé... a másikon kívül.

 - Pusztulj! - üvölt fel, és megpróbál leszúrni, de a susanooval könnyedén kivédem.
Ha a hallásom rossz lenne, még akkor is... ezzel elárulta volna, merre van. Ebből is látszik, hogy semmi ereje nem maradt. Meggondolatlan, a pánik kezd eluralkodni rajta.
A katana messze repül, öcsémet egy fal állítja meg.

Felé nyújtom kezem, mire felpattan. Menekülne, de nincs hova. Sarokba szorítottam.
Érzem, ahogy minden porcikájában reszket, maradék kis semmi chakrájában szabálytalanul vibrál a halálrezgések üteme. Fél tőlem. Talán, mint még soha senkitől.

Fölösleges, Sasuke... nem akarlak bántani. Eddig se akartalak, de már nem is szükséges.

Arca magasságába emelem jobb kezemet, miközben újabbat lépek felé.
Tudom, hogy legszívesebben futásnak eredne. A szíve egyre gyorsabban ver, az adrenalin szintje magasabb, mint a csatánk alatt eddig bármikor.

A faltól pedig egyetlen lépést se tud már hátrálni.

Egy fal... amivel minden élő teremtményt kizártunk... az a fal... amivel egymást összezártuk.

Sasuke... talán észre se vetted, de mindvégig össze voltunk kötve. A születésünktől kezdve, a vérünk által. Úgy járta be testünk minden szegletét ugyan az a vér, akár egy vörös fonál, mely, noha vékony, de elszakíthatatlan. Ha a világ másik felén vagyok, akkor is testvérek maradunk, amíg az egyikünk meg nem hal.

Ideje elvágnom ezt a fonalat. Elérkeztem a határaimhoz.

Teljesen megvakultam a világ fényére, mégis a te arcod belém égett. Azt tisztán látom.
A mosolyokat, miket nekem ajándékoztál. Kicsinek, mikor kérleltél, hogy játsszak veled... mikor kificamítottad a bokád, és a hátamon cipeltelek... mikor azt mondtam, hogy mindig ott leszek neked; alig egy pillanat erejéig, de én láttam...

Az emlékek nekem is mosolyt csalnak az arcomra.

Milyen szép is volt. Úgy törődhettem veled, ahogy jól esett. Nem kellett megjátszanom azt, aki nem vagyok. Egyikünk se volt már önmaga az után, hogy elváltunk.

Te nem vagy egy megszállott bosszúálló. Én nem vagyok hatalommániás Uchiha.

Úgy sajnálom, hogy ennyi mindennek kitettelek. Szörnyen önző voltam.

Tudod... halj meg bármilyen kínok közt az egyik szerettedért... neki fájdalmasabb lesz az élete, mint neked a halálod. Ezért voltam képtelen megölni téged. És megint önző leszek... mert most én önszántamból választom a halált.

Ne mondd nekem, hogy nem fog érzékenyen érinteni... hogy nem fog fájni, mert idővel fog. Ismered már azt a sivár hiányérzetet. Ha tudnád, hogy mit miért tettem... bele se merek gondolni.

Érdekes, hogy csak a küldetés után tudtam meg, mennyire szerettél. Mert azt nem mutattad ki teljesen, nem mondtad soha el. De az érzések erőssége nem változik egy ilyen helyzetben. Csak a polaritásuk. Amennyire most gyűlölsz... annyira szerettél régen.
És gondolj csak bele... minden napod rólam szólt. Továbbra is azért küzdöttél, azért éltél, hogy utolérhess... hogy lehagyhass... hogy mindent tudj, amit én... hogy olyanná válj, mint én.

Ennyire hiányoztam? Amikor hírét vetted, hogy Konohában vagyok, szó szerint rohantál hozzám.

Az emberek furcsa lények. Bárkinek könnyen kimondják, ha utálják vagy gyűlölik a másikat. Órákon át tudják ecsetelni, melyik tulajdonságukat, döntésüket miért.
De ha egy olyan egyszerű szóról van szó... akkor megdermednek, képtelenek akár egy hangot is kiadni magukból.

Mert félnek a visszautasítástól.

Innen tudom, hogy én is ember vagyok. Félek kimondani neked... A visszautasítás miatt? Azt már megszoktam... megszoktam, hogy a szeretetemért csak gyűlöletet kapok. Azért, mert rájöhetnél az igazságra? Ugyan... Elég erős a beléd ültetett illúzióm, az a tömérdek hazugság ahhoz, hogy soha ne hidd el. Fogalmam sincs, miért félek... csak érzem.
Igen... Nálad mindent csak érezni tudok; vakon, nem látni semmit, amiből rájöhetnék, mi micsoda. Csak érzem... hogy szeretlek, de nem tudom, miért... hogy félek elmondani, de nem tudom, miért...
 Ezért nem mondhatom ki.

 - Sajnálom, Sasuke... - csak neved gyöngéd kiejtésével utalok rá - de nem lesz legközelebb.

Talán életemben először ejtettem ki úgy, hogy minden, amit irántad érzek, benne legyen.

Finoman hozzáérintem izzadt homlokodhoz ujjaim, hallom, miként reked benned a levegő. Egy mozdulat, melyet gyerekkorunkban már annyira megszoktál tőlem. Biztos emlékeket ébreszt benned, most azonban más célja van.

Kezem élettelenül hanyatlik le, mikor már minden maradék erőm is elhagyott.

Sikerült...

Nem akarom, hogy tudd... azt akarom, hogy érezd... hogy...

... mindennél jobban szeretlek ezen a világon... kisöcsém.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).