~ kis szösszenet tőlem~
Erik
Amikor először megláttam őt, azonnal magával ragadott a szépsége, akár a legkülönlegesebb Adaggio. Csak behunyja az ember a szemeit, és a lelke szárnyal... Én is így éreztem. El tudtam volna veszni azokban az ártatlan, nagy szemekben, és hosszú, göndör gesztenyebarna hajában... Biztos csodás érzés lehetne, ha belefúrhatnám az arcomat, vagy csak... Hátrasimíthatnám az arcából egy hajtincsét.
Titokban figyeltem őt a tánckar próbáin. Kecses szökkenései akár a legelegánsabb gazellák a mezőn. Sápadt kezeivel finoman koreografálta saját mozdulatait, társai csodálták mennyire tehetséges, s csak én tudtam róla, hogy éjszakánként is gyakorolt az üres színpadon, amikor már senki nem volt az operaházban. Csak én és senki más. Rólam természetesen nem tudott semmit. Nem is sejtette meg egyszer sem, hogy figyelem.
Azt sem vette észre, mennyire mély hatást gyakorolt rám egyszer, amikor dalra fakadt. Hangja bárdolatlan volt, kongott a kiműveltség teljes hiányától, de még így is csodálatos volt. A legszebb hang, amelyet valaha halottam az opera épületének falai között.
Mondanám, hogy nehéz volt a közelébe férkőznöm, de hazudnék. Igazi, ártatlan és tudatlan leány ő, akinek bizalmába gyermekjátéknyi könnyedséggel, alattomban lopakodtam be. A muzsika angyalának nevezett amikor először kapcsolatot teremtettem vele, és ő a saját kis színes mesevilágába beleillesztett engem. Kisujjamat sem kellett mozdítanom hogy megtévesszem őt, hiszen élénk és bájosan gyermeki fantáziája színes mesét font körém. Nekem ez csak jó volt. Felvettem hát a rám ruházott szerepet, melyet nem volt nehézség számomra alakítani, lévén én is igen színes fantáziájú vagyok.
Gyönyörű mély hangomon lágyan énekeltem neki, amíg el nem varázsoltam teljesen, és tanítgatni kezdtem. Egy elhagyatott kis kápolnát választottam az operában, amely épp eléggé intim volt és mégsem, hiszen az Úr rajtunk tartotta szemeit a festmények és feszületek közül, így képes voltam visszafogni magam.
Sokszor jártam közel hozzá, hogy véletlenül tönkretegyem a finom mesehálót amellyel körbefont engem ez a kis tündér. Talán összetörtem volna a lelkét is...
Amikor heves szenvedélyemen már képes voltam uralkodni, közelebb merészkedtem hozzá, s néha amikor skáláztattam vagy gyakoroltattam, észrevétlenül végigsimítottam nyárfalevelekként reszkető ujjaimmal selymes, puha haját.
Emlékszem...
Amikor Puccini Pillangókisasszonyának nagyáriáját gyakoroltuk, egyszer annyira beleélte magát... Oly gyönyörű volt akkor...
Behunyta szemeit, amelyekben néha különös fénnyel szikráztak a csillagok, ajkai remegtek a felindultságtól, fejét kissé felemelte és énekelt.
Nekem énekelt azon a gyönyörű hangján. Arcán végigszántott egy könnycsepp Csocsoszánért. Oly édes ez a gyermek...
Meghatottan érintettem meg arcát, hogy aztán az apró kis rezgő könnycseppet ujjamon táncoltassam meg.
Hangja lágyan, mesterien ívelt a magasba és egyszer sem bicsaklott meg, csak orgazmikus szépséggel borzongatta végig gerincemet. Olyan volt, akár egy istennő. Szeretett, élt és meghalt a szerelemért abban a pillanatban ő is... De mégsem volt az igazi. Mert nem ismerte soha, milyen a valódi szerelem. A sóvárgás és a vágy... a hiány és a keserédes fájdalom. Elmondtam ezt neki, és ő elsírta magát. Ó drága gyermek! - mondtam neki meghatódva, és magamhoz öleltem. Testem sajgott és izzott, és amikor törékeny finom kezei mellkasomra simultak, ölelésemben ellazult a teste...
Boldog voltam. Igazán boldog.
Szeretnétek tudni milyen Christine... az én Christinem illata?
Nehéz megfogalmazni de megpróbálom csak a ti kedvetekért. Akár egy angyal, amely a hegyi patakban fürdött, s aztán liliomszirmokból font kelmével szárította finom testét.
Nem, ez sem elég jó rá...
Talán édesanyám illatára emlékeztet... a finom hintőpor és tavaszi kertillat... a mennyország illata.
- Mester...
Ahogy ezt a szót kiejti finom ajkain, édesen simogatóan, lágyan...
Bármit megtennék érte, és bármit meg is teszek. |
