Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Bennem élsz
Korhatár: -
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: vicii
Feltöltve: 2012. 04. 26. 19:11:38
Megtekintve: 1043 db
Kritikák: 2 db
Bennem élsz… örökké…

A tavaszi lágy szellő gyengéden lesimogatja arcomon végigfolyó könnyeimet… a csillagok ezüstös fénye csillan meg rajtuk. Vajon te is odafent vagy? Vajon engem figyelsz? Vajon szomorú vagy…?
Tekintetem az ég felé emelem, és belebámulok a Holdba… mintha ő is kicsit szomorú lenne… apró kezemet az ég felé nyújtom, megpróbálom ujjaim közé fogni a ragyogó fénygömböt. Nem sikerül.

A busz lassan begurul elém, az ajtó kitárul, és én fellépek rá. Kifizetem a jegyemet, majd leülök leghátulra… magába burkol a jótékony sötétség… arcomat a hideg üvegnek támasztom, és csak nézem a mellettem elsuhanó tájat… szemeim előtt feltűnik tükörképem… de nem, ez nem is az enyém…

Csillogó, barna szemek, amik kedvesen néznek rám… ezek a szemek… istenem… újra potyogni kezdenek a könnyeim… csak nézem az üvegen halványan feltűnő képet, és a szívem újra elfacsarodik. A hullámos diószínű fürtök gyengéden körülölelik a jóképű arcot… a szemöldöke, ami pajkosságot kölcsönzött arcának, most is ugyanolyan, középen enyhén összeér… mintha mindig morcos arcot vágna… az orra egyenes és pisze, apró kis szeplőkkel… a szája pedig… puha, piros és csókolnivaló…
Elbűvölve kedves arca felé nyúlok, de a puha bőr helyett csak a hideg üveget tapinthatom… felrévedek a bűvöletből, megrázom a fejem, és mikor újra az üvegre pillantok, csak a saját elkeseredett, könnyes arcomat látom benne.

Megdörzsölöm a szemeimet… már megint csak képzelődtem… már megint…
Arcomat a tenyereimbe temetem…

-Miért…? Miért kísértesz még mindig?... Marco…- suttogom elkeseredetten, de mint mindig, most sem kapok választ… csak a busz egyenletes motorzúgása hallatszik…

Meg fogok őrülni… szép lassan felemészt az emléke… és a szerelme… még mindig hallom a hangját a fülemben… ahogy felkacag, és a nevemen szólít…

„Claire…”

Újra hallom a suttogását… ahogy szerelmes hangon a fülembe súg… szinte érzem forró leheletét a bőrömön…

Összerázkódom. Miért? Miért? Marco, miért nem tudlak elengedni…?

„Mert örökké benned élek…”

Belemarkolok fekete tincseimbe. Lebámulok a busz padlójára és nézem remegő lábaimat…

Annyira hiányzik… annyira… annyira…
Pedig már egy hónapja… egy hónapja, hogy elment…

Meleg érintést érzek a vállamon… valaki bíztatóan megszorítja… ez az ő érintése. Bármikor felismerem. Felkapom a fejem, szemeim pedig nagyra tágulnak. Ő az… ő az… itt ül mellettem, és mosolyog rám…

-Claire, miért sírsz? Tudod, hogy nem szeretem, mikor szomorkodsz… mosolyogj, akkor sokkal szebb vagy!- kérlel halkan, lágy hangja felmelenget. Gyengéden letörli kibuggyanó könnyeimet, majd fekete hajamba túr és rám mosolyog.
Elszakad bennem valami. Zokogva a nyakába vetődök. Újra érzem finom, férfias illatát, a teste melegét, gyengéd érintését…
Vigasztalóan simogatni, cirógatni kezdi a hátam és a hajam…
-Claire, Claire… csss… semmi baj… nyugodj meg…
-Marco… annyira de annyira hiányzol…- szipogom halkan, ingjét markolászva, és ő felnevet…
-Persze, hogy hiányzom. Ez természetes… te is hiányzol nekem…
Felpillantok rá, és ő kezeibe fogja arcom, majd hozzám hajol, és apró puszit hint homlokomra.
-Marco… én… nem tudom, hogy fogom kibírni... nélküled olyan más minden…
-Claire…- mosolyogva megcirógatja az arcom… -A könnyek nem oldanak meg semmit…
Mennyire igaza van…

Elhúzódok tőle, és megtörlöm nedves arcom… megint mit művelek…? Ő is csak egy újabb látomás… semmi több… csak egy látomás... egy képzelgés…
Mikor újra rápillantok, csak a hűlt helyét látom. Csak az üres széket…

Marco meghalt. Nincs többé… csak az emléke maradt hátra…

Felállok, és az ajtóhoz szaladok. Benyomom a leszállásjelzőt, a sofőr pedig megáll. Sietve leszállok a buszról, és futni kezdek… akárhová… el a világ elől… el a könnyek elől… el az emlékek elől…

Mikor már nem bírom tovább, térdre roskadok, és arcomat a kezeimbe temetem. Könnyeim megállíthatatlanul hullnak…
Itt hagyott… örökre itt hagyott… pedig én szerettem… mindennél jobban szerettem…

-Kisasszony… valami baj van?- hallok egy aggodalmas hangot. Milyen kellemes… milyen megnyugtató…
Felpillantok, és egy elbűvölően kedves barna szempárral találom szemben magam. Egy jóképű férfi magasodik fölém, alig lehet harminc. Vállig érő szőke haja nyílegyenes, az arccsontja magas, a szemöldöke vékony és szépen ívelt… az ajkai pedig vékonyak és haloványak… mégis… azok a szemek… pont, mint Marcoé… nagyok, csillogóak és végtelenül kedvesek…

-Én… én… én…- nem tudok többet kinyögni, szavaim újra sírásba fúlnak…
A férfi gyengéd mosollyal letérdel elém, és ingujjával felitatja könnyeimet.
-A könnyek nem oldanak meg semmit, kisasszony…
A férfi gyengéden a karjaiba vesz, és én hozzábújok. Nem kérdezem, hová megyünk. Azt sem, ki ő… a lényeg, hogy itt van…

És mennyire igaz… a könnyek nem vezetnek semmihez… a gyász, bár sosem fog tejesen elmúlni, az idő elhalványítja, és egy új szerelem átveheti a helyét… és a fájdalom már csak egy édesbús emlék marad…

Sosem kérdezte meg, mit kerestem egyedül az utcán olyan későn… sosem kérdezte meg, miért sírtam annyira… és sosem kérdezte meg, kit szerettem azelőtt.

Ó, Marco… köszönöm… mindent köszönök… bár már mást szeretek, te még mindig bennem élsz… örökké…


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).