Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

A porcelán táncosnő
Korhatár: -
Műfaj: Misztikum
Kategória: Nem anime
Feltöltő: vicii
Feltöltve: 2012. 04. 26. 19:07:54
Megtekintve: 676 db
Kritikák: 5 db
Emlékszem, kis koromban a zongoratanáromnak volt egy igencsak furcsa, táncoló balerinája. Egy tenyérnyi, kerek emelvényen állt, melyet még kézzel festettek. A porcelánból készült táncosnő hófehér dresszben volt és halványrózsaszín tütüben. Kecsesen kifeszített végtagokkal állt, szemérmesen lesütött szemekkel.
Mikor valaki felkattintotta a kis kapcsolót az emelvény egyik szélén, halk dallamra a balett-táncosnő ellejtette kecses, magányos táncát.
Magával ragadó látvány volt, ahogy a lány körbe-körbeforgott a kis emelvényen, arcán halvány pírral, szendén.
Elbűvölő baba volt. Mintha csak élő lett volna.

A tanárom mindig a hatalmas zongora egyik sarkán tartotta. Teljes szívéből szerette az arasznyi szobrocskát. Sokszor volt rá példa, hogy óra alatt véreres szemei a bájos lányra tévedtek, és perceken keresztül, elmerengve nézte, mintha csak azon tűnődne, mikor látta utoljára a szépséges teremtést.

De a legkülönösebb dolog mindközül az volt, hogy minden délután, mikor mentem az órára, a kis baba más pózban díszelgett a zongora tetején.

Aztán egy szép napon összeszedtem minden bátorságom, és megkérdeztem az ősz öreget, kitől kapta a kis játékot.
Így felelt:

„Sok éve annak már, fiam. Oly rég volt, hogy tán meg se történt… magam sem tudom, igaz-e már.
Fiatal koromban volt egy menyasszonyom. Csodálatos lány volt, gyönyörű, okos és tehetséges. Balettozott. A tanárai szerint Isten is táncra teremtette…
De aztán egy napon történt valami nagyon különös dolog.
Minden délután elmentem érte a tánciskolába, ahogy aznap is. Bementem hát a táncterembe, de egyedül találtam. Egymagában táncolt, egy gyönyörű dallamot dudorászott közben és csak úgy ragyogott az arca. Megkért, hogy másnap mindenképp nézzem meg az előadást. Azt mondta, gyönyörűbben fog táncolni, mint eddig valaha.
Persze másnap elmentem a darabra. Csak úgy tündökölt a színpadon. A darab után rögtön az öltözőbe siettem, hogy gratuláljak neki, de nem volt ott. Csak ezt a kis szépséget találtam helyette. Nézd meg jól azt a lányt, fiam, hajszálpontosan úgy néz ki, mint a kedvesem.
Persze őt soha nem találták már meg. Senki nem tudja, mi lett vele. Egyesek szerint elszökött, mások úgy vélik, meggyilkolták.
Nevezz bolondnak, de néha, különös éjszakákon hallom azt a dallamot. Távolról jön, a színházból. De mire odaérek, mindig elhallgat.”

Aztán egy hideg, téli este a mester nem ébredt fel többé, örökre elaludt.

Az egyszerre lakásául és műterméül szolgáló kis házat pedig rám hagyta. Miután egy külföldi egyetemen elegendő tudásra tettem szert, hogy jómagam is zongoratanárként tevékenykedjem tovább, beköltöztem. Az öreg zongorát pedig, tetején a táncoló balett-táncosnővel, úgy hagytam.

A lány pedig folyton meglepetést okozott. Minden reggel, mikor felkeltem és átmentem a műterembe, a porcelánszépség más tánclépésbe fagyva várt rám. Úgy tűnt, ahogy leszáll az éj, a kis baba megelevenedik és végeérhetetlenül táncol saját kis színpadán, majd mikor a hajnalpír vörösre festi a horizontot, újból megmerevedik.

Rengeteg diákom figyelmét keltette fel az arasznyi tündér, én pedig örömmel meséltem el nekik régi zongoratanárom menyasszonyának történetét. Nem szerettem volna, hogy egy ilyen különleges legenda elenyésszen az idő múlásával.

Végül egy éjszaka különös dolog űzte ki az álmot a szememből.

Én is meghallottam a dallamot. Ugyanaz a dal volt, amelyre a porcelánbaba táncolt, de valahonnan távolról jött.
Felkeltem hát, gyorsan magamra kaptam a kabátomat és bementem a műterembe. A tenyérnyi kis emelvényen hűlt helye volt csak a táncosnőnek.

A hang valahonnan az utcáról jött, én pedig gondolkodás nélkül megindultam felé. Egyedül bolyongtam az éjszakai városban, a dallam pedig a színházhoz vezetett. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, amit roppant különösnek találtam.

Végigsiettem a folyosón, majd szinte berontottam az előadóterembe.

Nem hittem a szemeimnek.

Az a gyönyörű nő, akit a szobor mintázott, ott táncolt a színpad közepén, életnagyságban. Egyetlen sárga fényű lámpa világította meg bájos alakját.
Ugyanaz a hófehér dressz és halványrózsaszín fodros tütü volt rajta. Hosszú, aranylóan szőke haja követte minden mozdulatát. Kecsesen lejtett végig a színpadon, minden mozdulatából báj és kellem sugárzott. Arca kipirult, örömtől sugárzott, tekintetét szemérmesen a földre szegezte.
A lágy dallam valahonnan az előadóteremből szólt, bár rajtunk kívül senki nem tartózkodott a helyiségben. A terem akusztikája pompázatosan felerősítette a szépséges dallamot, szinte zsongott a fejem a hangjegyektől.

A lány kecsesen táncolt, teste egyszerre volt hasonlatos a pattanásig feszített íjhoz és a lágyan leomló selyemhez.

Végül a zene halkulni kezdett, az előadás az utolsó felvonáshoz ért. Még néhány utolsó tánclépés, majd a lány befejezte a produkciót. A zene elnémult, a balerina teste pedig megmerevedett a mozdulat végén, pont úgy, ahogy a porcelánszobor is megáll, mikor elhal a dallam. A rávetülő reflektor felerősödött, a fény teljesen elvakított. A karcsú női test sziluettje egy rövid pillanatig még látszott, majd végleg elnyelte a hófehér tisztaság.

Miután a lámpa lekapcsolt, tekintetemmel a táncosnő alakját kerestem, de már sehol nem láttam. Eltűnt.

Percekig álltam a sötétben, csendben visszaidéztem a tökéletes előadás minden pillanatát, szívem csordultig telt valamiféle különös, boldog fájdalommal.

Utoljára még körbepillantottam, megbizonyosodtam róla, hogy valóban egymagam vagyok majd visszaindultam szerény otthonomba.

A ház előtt, amit még mesteremtől örököltem, két vörös autó parkolt, a zaklatott tűzoltók pedig épp azon voltak, hogy eloltsák az ég felé törő, forró lángokat. A hangzavarra felriadt szomszédok kíváncsian álldogáltak az utcán, közönyösen méregették narancsos tűzben égő otthonom.

Mindenem odalett. Elpusztultak a ruháim, a fényképeim, még az öreg zongorából is csak szürke hamu maradt. Minden elégett, engem kivéve.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).