|
Kislány fut az éjszakában. Sietve szedi aprócska lábait, esernyőjével próbálja védeni magát, de a szél orvul kicsavarja a kezéből. Nem törődik vele, tovább rohan. A ruhája teljesen átázott, haját a szél tépázza… meglátja a kúriát.
Rozoga deszkái panaszosan nyikorognak a viharban. Beleolvad a sötétségbe, mintha félig az árnyékvilág része lenne… mégis büszkén tartja magát, akár egy lord, makacsul állva a vihart. Nem adja meg magát… az idő már kikezdte ugyan, de harcol, mint egy igazi nemes.
A lány felszalad a márványlépcsőn, el is csúszik a síkos felületen. Fájdalmasan szisszen fel csupán, de azonnal talpra áll, tovább siet. A lépcső tetején megragadja a hatalmas kétszárnyú ajtó egyik kilincsét, és kifelé kezdi húzni. A falap nyikorogva kitárul. A kislány besurran a résen, majd behúzza maga mögött az ajtót. Fellélegzik.
Biztonságban van.
Összerezzen, mikor odakint lesújt egy villám. A természet haragos. Pusztítani akar, és ebben senki nem tudja megakadályozni.
Ahogy tekintete körbejár a hosszú folyosón, szívét félelem bírja még gyorsabb iramra. Kísértetjárta ez az úrilak. Beszélik a faluban, viharos éjszakákon, mint amilyen a mai, látják a szellemet. Ha vándor tér be ide megpihenni, lábát sosem teszi ki innen. Elragadja a lelkét a rém.
A régi bútorokat mind por lepi már, a tapéta szakadt, a fal mállik. Nem csoda. Évtizedek óta nem járt itt senki.
Lépteinek hangját elnyeli a vihar. Pillekönnyű súlyától még a padló sem nyikorog.
Csöpp.
A hajából és a ruhájából folyik a víz. Lecsöpög a földre. Megnyugtató hang.
Csöpp-csöpp.
Kopp.
Megrezzen. A folyosó végéről jött a hang. A sötétségből. Egy pillanatra tagjai megmerevednek, de folytatja útját. A kíváncsiság nagyúr. Nagyobb a félelemnél. Közben a falakat nézi. Kopott gyertyatartók. Régi tájképek.
Kopp.
A lépcső felől jön a hang. Felvezet az emeletre. Bátortalanul közelebb lép. Felbámul a sötétségbe. Odakint villámlik, egy pillanatra mindent megvilágít. A lépcső tetejét is. Egy újabb folyosóra vezet.
Kopp.
Egy üveggolyó. Szóval az adta ki a hangot. Pattogva esik le a lépcsőn, majd megáll a lány lábai előtt. A kis játékon megcsillannak az éjszaka fényei. Milyen gyönyörű… sárga, kék és zöld… lehajol érte, apró ujjai közé fogja és felveszi a mocskos földről. Csak úgy ragyog. Nem tűnik réginek. Nem is koszos, még csak egy porcica sincs rajta. Mintha valaki minden nap játszana vele.
Markába szorítja a gömböt, majd megindul felfelé a lépcsőn. A régi deszkák meg-megnyikordulnak. Mikor felér, körbepillant. Hosszú folyosó, temérdek ajtóval. Apró lába magától indul. Valami különös erő vonzza. A folyosó végéhez. A legutolsó ajtóhoz.
Nem gondolkodik. Nem lenne értelme.
Az ajtó előtt megáll, és rámered az aranyozott, kecses ívű kilincsre. Lenyomja és benyit.
Elámul.
Odabent minden patyolat tiszta. Minden hófehér. A falak, a padlószőnyeg, a bútorok. Csak úgy ragyog. Még a nagy, baldachinos ágy is frissen van vetve.
Tekintete megakad egy képen. Díszes aranykeretbe van foglalva. Odalép a falhoz és felnéz rá.
Egy testvérpárt ábrázol.
Egymás kezét fogják rajta, és egy kanapén ülnek. Egész fiatalok. Talán tíz évesek.
Az egyik lány. Gyönyörűséges hajnalkék ruha van rajta, fodros és terebélyes. A haja aranylóan szőke, és a derekáig ér. Az arca pedig mint egy babáé. Ragyogó, kerek, és pirospozsgás. Annyira boldognak látszik azzal a mosollyal.
Egy fiú kezét fogja. Annyira hasonlítanak, hogy csakis testvérek lehetnek. A fiú egy magas vele, ugyanolyan színű szemmel és hajjal. Ő fehér ingben és fekete vászonnadrágban van. Az arcán halvány pír, és mintha egy kicsit durcás lenne.
Gyönyörűek együtt.
A kép keretébe még a nevüket is belevésték. Annie és André Brochere.
Kopp.
Hátrakapja a fejét. Az ajtó nyitva, és egy újabb üveggolyó gurul be rajta. Ez piros, narancssárga és barna. Felveszi a földről, és elindul kifelé. Vajon honnan kerülhetnek elő a golyók?
Kilép a szobából, és körülnéz.
Kopp-kopp.
Léptek hangja. A földszintről jön.
Futásnak ered. Fél, de kíváncsi ki lehet az. Nincs egyedül. Végigrohan a folyosón, aztán le a lépcsőn. Kacagást hall. Követi a hangot. Egy hatalmas nappaliban lyukad ki.
Itt festették le őket. Felismeri a fehér kanapét, ami ugyan megszürkült és megkopott az idők folyamán, de nem veszített eleganciájából. Valami megcsillan rajta.
Odasétál.
Üveggolyók. Egy egész halomnyi. Mindenféle van közöttük, tejszínű, teljesen átlátszó, szivárványmintás és teljesen zöld. Leteszi közéjük azt a kettőt is, amit talált.
- Köszönöm.- elhaló suttogás csupán, apró zaj, aminél még a szél is hangosabb, de ő meghallja. Rémülten tekint körbe. Sehol senki. Próbál megnyugodni.
- Van itt valaki?- kérdi hangosan, vékonyka hangon, vizes szoknyácskáját markolászva. Csak egy faág koccan neki az ablaknak. Nagy levegőt vesz. Fél.
- Nem foglak bántani.- szól ismét, de most hangosabban. Valahonnan a nappaliból jön a hang. De nem látja. Senkit sem lát.
Egy fiú. Egy fiú beszél hozzá.
- Ki vagy te?- pillant körbe, kis teste remeg a hidegtől. Ajkai egészen elkékültek, arcából kifutott minden szín.
- André. És téged hogy hívnak?- válaszolja. A lányka nagyot nyel. Körbeforog a nappali közepén, majd kis híján felsikolt. A kanapén, az üveggolyók mellett most egy fiú ül. A fiú a képről… teljesen ugyanúgy néz ki… rövid, szőke haj, kék szemek, kerek arc, csupán a bőre fakó… holtsápadt…
A lányka erőt vesz magán, és közelebb lép a fiúhoz.
- Én Lucy vagyok… a vihar elől jöttem be ide… ugye nem baj? Maradhatok, amíg elcsendesedik?
A fiú rápillant, tekintete pont olyan üveges, mint a markában tartott kis golyók.
- Persze. Úgyis magányos voltam már egy ideje.
A lányka óvatosan a kanapéhoz lép, és leül a fiú mellé, a golyók túloldalára. Percek telnek el néma csendben, nem tudja, mit mondjon. Csak a gömböket nézi.
- Szépek. A tieid, ugye?
- Igen. Az enyém és a húgomé.- válaszolja a fiú halkan, ujjai között egy kék kis golyót forgatva. A lány rámosolyog. De nem kap viszonzást.
- Láttam a képetek fent. Nagyon szerethetitek egymást.
- Szeretjük is.
A lány tanácstalanul kezd babrálni vizes tincseivel. Ujjaival fésülgeti az összekuszálódott szálakat.
- Ő most hol van?
- Nem tudom. Elment. Már rég. De azt mondta, visszajön.
A lány bólint, majd ujjai közé vesz egy színes golyót. A szeme elé tartja és azon keresztül nézi a világot. Elmosolyodik.
- Ez gyönyörű!
A fiú felkapja a fejét. Meglepetten pislog a kislányra, végül boldog kifejezés terül el az arcán. Felemel egy szivárványszínű golyót, és odatartja a lánynak.
- Ebbe nézz bele! Ez a legszebb!
A lány bólint, majd belenéz a gömbbe. Felkacag. Minden a szivárvány színeiben játszik. Már nincs vihar, nincs sötétség, minden színes és vidám.
- Tényleg!
- Lucy, ugye játszol velem?
- Hát persze!
- Azóta nem játszottam senkivel, mióta Annie elment.
- Mikor ment el?
- Rég.
A lányka elgondolkodva néz a fiúra. Olyan szomorú az arca… megfogja a kezét.
- Nincs kedved holnap átjönni ebédre? A nagyi biztosan örülni fog neked.
A fiú megrázza a fejét.
- Inkább te maradj, jó? Legalább amíg el nem múlik a vihar…
- Jó.
Kacagva játszanak tovább.
A vihar reggelre elvonult. De Lucy nem jött ki a házból. Soha. Mert odabent megállt az idő. Számukra a vihar soha nem múlt el. Lucy pedig véget nem érően játszott Andréval. És együtt várták Anniet…
|
